Oroszlánok pedig nincsenek

/ Birtalan Balázs remek írása az evolúcióval kapcsolatos tévhitekről: /

A Teremtés könyve első fejezetében plasztikus beszámolót olvashatunk arról, hogyan teremtette meg Isten az állatokat és a növényeket, mindegyiket „a maga faja szerint”. Ez a leírás természetesen egy emberi világkép megnyilatkozásaként keletkezett. Ugyanakkor (azaz nem ugyanakkor, hanem évszázadokkal később) meg is erősítette ugyanezt a világképet, nevezetesen, hogy a világunk fixen olyan, amilyen, nem is szólva arról, hogy – természetesen – a létező világok legjobbika.

Amikor aztán a világról való ismeretszerzésünk terén a hit helyét átvette a tapasztalás (nevezetesen a strukturált megfigyelés és az ellenőrzött kísérletezés), akkor kiderült, hogy a világ korántsem fixen olyan, amilyen. Amivel mi találkozunk, az a világ jelen állapota – az is erősen torzítva saját észlelésünk szűrőjén át.

Úgy mondják, hogy az embernek három nagy megaláztatást kellett elszenvednie a tudományos eszmélődése során. A „mondják” jelen esetben nem általános alany, hanem valódi többes szám: ketten is így mondják: Sigmund Freud és Daniel Quinn. Az első két megaláztatásban egyetértenek, a harmadik felismerését azonban mindketten maguknak vindikálják. Ellentmondás nincs, csak a poétikus hármas szám helyébe négyes szám lép.

Az első traumát Kopernikusz okozta. Kiderült, hogy a teremtés koronájának, az embernek a lakóhelye még véletlenül sem a világmindenség középpontja. A második sokk Darwin nevéhez kötődik, aki nemcsak azt az elképzelést vágta haza, hogy Isten egyenként teremtette meg a fajokat, hanem biológiai bizonyítékokkal szolgált arra, hogy az ember teremtése egyáltalán nem volt kuriózum az evolúcióban; Daniel Quinn szavaival élve: „úgy rendelték számára, hogy a közönséges posványból fejlődjön ki, éppen úgy, ahogy a kullancsok és a májmételyek”. Időrendileg a harmadik mélyütést Freud vitte be; ez a mélyütés a mélylélektan volt: annak kimutatása,hogy az ember egyáltalán nem az a végtelenül tudatos és racionális lény, mint aminek gondolja magát, hanem élete jelentős részében saját tudattalanjának irányítása alatt áll. A negyedik megaláztatás Daniel Quinn munkásságában rajzolódik ki: ő mutatta meg, hogy az ember pontosan ugyanúgy alá van vetve az ökológia – így a korlátozott vetélkedés – törvényének, mint a gravitációnak; ha az ember ezt figyelmen kívül hagyja, és olyan életet él, mintha a világot érte teremtették volna, akkor pontosan ugyanolyan elkerülhetetlenül (bár valamivel lassabban) végez magával, mintha levetné magát egy szikla pereméről.

Az emberek lassanként, mintha a fogukat húznák, de nagyjából elkezdték elfogadni ezeket a tényeket. (Persze a tényeket kicsit sem zavarja, ha az emberek nem fogadják el őket, de ez más kérdés.) Ma már csaknem mindenki tisztában van azzal, hogy a Föld kering a Nap körül, a freudi terminológia egyes elemei pedig egyenesen közhelyszerű beszédfordulatokká váltak. Quinn felismerése még viszonylag új keletű, de az is olyan, hogy inkább csak utálni vagy figyelmen kívül hagyni lehet, mint cáfolni. Darwin és az evolúció viszont még mindig problematikus.

Persze azzal, hogy „az ember a majomtól származik”, ma már a legtöbben tisztában vannak. Ezzel mindössze két gond van. Egyrészt az ember nem a majomtól származik, hanem egy valaha élt, azóta rég kihalt állattól, amely nem volt se majom, sem ember; amelynek az utódai egy része a majmok, más része az ember irányában fejlődött tovább. Másrészt a „legtöbben” szó ez esetben csupán annyit jelent: több mint 50 százalék. De sajnos nem sokkal. Richard Dawkins idén megjelent könyvében számol be friss felmérések eredményéről, amely szerint az európai és amerikai lakosság bő egy harmada (az Egyesült Államokban 40%) mesének (leginkább sátáni hazugságnak) tartja az evolúciót, és szent meggyőződése, hogy a Föld nem 4,6 milliárd, csak mindössze tízezer éves, hogy a fajokat Isten egyenként teremtette, hogy az emberek valaha együtt hancúroztak a dinoszauruszokkal.

Ez már önmagában elég tragikus, főleg annak figyelembe vételével, hogy e kreacionisták (ahogy Dawkins nevezi őket: történelemtagadók) hatalmas anyagi és intézményi hátszéllel lobbiznak azért, hogy a hatnapos teremtés, illetve az „intelligens tervezés” tana kerüljön be az iskolai tananyagba az evolúció mellé (azaz lehetőleg helyett).

Ilyen körülmények közepette kifejezetten elkeserítő, hogy még azok is, akik elfogadják az evolúció tényét, többségükben félreértik annak lényegét. Például azt hiszik, hogy léteznek fajok.

Na jó, persze, léteznek fajok, de nem úgy. A matematikában is van olyan, hogy „pont”, de nem úgy. Használjuk ugyan a fogalmát, de csak elméletben; a gyakorlatban a – definíció szerint kiterjedés nélküli – pont nem létezik. A biológiával és a fajokkal fordított a helyzet: a gyakorlatban megkülönböztetünk fajokat, már csak azért is, hogy az állatkertben nehogy véletlenül azonos ketrecbe zárjuk a tigrist az antiloppal. Még hangzatos definíció is van a fajra: eszerint a faj „élőlények olyan csoportja, melynek egyedei képesek szaporodni egymással, és termékeny utódokat létrehozni”. E meghatározás a Wikipédia Faj szócikkének bevezetőjében olvasható; a következő mondat ugyanerre úgy hivatkozik: „naiv definíció”. Ezt követően a szócikk nem kevesebb mint tizenhárom féle definícióban próbálja közelebb terelni egymáshoz az olvasót és a faj fogalmát. Ebből is látszik, hogy elméletben a dolog korántsem olyan egyszerű, mint az állatkertben.

Kis számú, nem reprezentatív mintán végzett felmérésem alapján a hétköznapi ember valahogy úgy képzeli az evolúciót, hogy ez az a folyamat, amely „a fajok kialakulásához vezetett”. Tehát a projekt elkezdődött valamikor a múltban, voltak a dinoszauruszok meg a masztodonok, meg egy csomó köztes fázis, amíg aztán ma itt vannak nekünk az oroszlánok – na meg persze itt vagyunk mi, a Homo sapiens, mint az evolúció csúcsa.

Hát ez így sajnos nem stimmel. Az evolúcióban értelmezhetetlen mind a „köztes fázis”, mind a „csúcs” fogalma. Egész biztos, hogy egy mai oroszlán nagymamája is oroszlán volt. Az ükmamája is oroszlán volt. Kétségbevonhatatlanul, összetéveszthetetlenül. Azonban egész biztos, hogy a húszmillió nemzedékkel ezelőtti, egyenes ági őse nem volt oroszlán. Hogy mi volt pontosan, arról fogalmam sincs. Nyilván valami köztes fázis, valahol a bojtosúszójú hal és az oroszlán között. Csakhogy ennek az ősnek, akit nevezzünk X-nek, a nagymamája és az ükmamája is X volt. A korabeli állatkertben nem az állt volna a ketrecükön, hogy „köztes fázis”, hanem hogy „X”. Ugyanúgy, ahogy ma ez áll: „oroszlán”.

Mi volt az X fajú állat egymillió nemzedékkel későbbi leszármazottja? X vagy oroszlán? És mi volt az oroszlán egymillió nemzedékkel ezelőtti felmenője? Oroszlán vagy X? Értelmezhetetlen a kérdés. Az egyik Y, a másik W lett volna. A maguk idejében az állatkertben önálló fajként szerepeltek volna. Nem köztes fázisként, nem átmenetként – noha nyilvánvalóan átmenetet képeztek. A bojtosúszójú hal egyik leszármazottjának a sorában van egy olyan periódus, amikor ha rámutatunk egy állatra, akkor rendszertanilag teljesen egyértelműen azt mondjuk rá: „Ez egy X.” Ha a nagymamájára vagy az ükunokájára mutatunk, akkor is ezt mondjuk. Mintegy egymillió generációval később, ha az egyenes ági leszármazottak közül kiválasztunk egyet, és rámutatunk, akkor azt mondjuk: „Ez egy Y.” Tizennyolcmillió nemzedékkel később: „Ez egy W.” Majd újabb egymillió nemzedék múlva – napjainkban – így szólunk: „Ez egy oroszlán.”

Az oroszlán unokájának az unokájának az unokájának tízmillió generációval későbbi leszármazottjára a majdani zoológusok azt fogják mondani: „Ez egy Z.” Nem azt mondják, hogy „ez az oroszlán egy kései leszármazottja”, mert számukra az „oroszlán” ugyanúgy egy sose látott, fiktív élőlény megjelölése lesz, mint számunkra az Y. Ha ezen eljövendő zoológusoknak se lesz több eszük, mint amennyi nekünk van, akkor az oroszlánra úgy fognak tekinteni, mint valami köztes fázisra, valahol a bojtosúszójú hal és a Z között.

Oroszlánok pedig – mint faj – nincsenek. Egyedi élőlények vannak, akik genetikusan, morfológiailag, élőhely és viselkedés tekintetben statisztikailag nagy hasonlóságot mutatnak a szüleikkel, testvéreikkel és gyermekeikkel. Statisztikailag valamivel (elenyészően) kisebb hasonlóságot mutatnak a nagyszüleikkel, unokatestvéreikkel és unokáikkal. Statisztikailag még kisebb hasonlóságot mutatnak a dédszüleikkel, másod-unokatestvéreikkel és dédunokáikkal – bár ez a „még kisebb hasonlóság” is olyan hatalmas, hogy a mi szemünkben azonosságnak látszik. És ez a látszat az alapja, hogy e rokonok egy halmazára azt mondjuk: egy faj.

Persze mondhatjuk, mert a gyakorlatban valóban segít. Az életben maradás szempontjából célszerű, ha tudjuk, hogy amíg az oroszlán elől el kell szaladni, addig a napraforgó elől nem okvetlenül szükséges. Holott az oroszlán és a napraforgó távoli rokonok: egyazon közös ős leszármazottai. Ezt nagyon fontos, hogy jól értsük. Sem az oroszlán, sem a napraforgó felmenőinek sorában nem lehet rámutatni arra a generációs váltásra, amikor azt mondhatjuk: ennek a példánynak a mamája még nem oroszlán/napraforgó volt. A két láncban visszafelé haladva minden egyes lépésnél azt látjuk, hogy a szülő „pont olyan”, mint a gyerek. Sehol nem lehet tetten érni, hogy „na, itt történt a fajváltás”. Nincsenek köztes fázisok – pontosabban csak köztes fázisok vannak.

A Homo sapiens pontosan ugyanúgy egy köztes fázis az evolúcióban, mint a Homo habilis vagy az Australopitechus volt, vagy ahogy köztes fázis a fenti X, annak leszármazottja, az oroszlán, és annak leszármazottja, a Z. Nagy valószínűséggel mi vagyunk az élővilág történetében az első olyan csoport, amelynek egyedei képesek reflektálni saját származásukra (bár, amint láttuk, kb. negyven százalékunk nem képes erre), de teljesen alaptalan volna hátradőlni a karosszékünkben, mondván: „Jól van, megérkeztünk.”

Nem érkeztünk meg sehová. Számos szempont alapján – genetikusan, morfológiailag, élőhely és viselkedés tekintetben – statisztikailag nagy hasonlóságot mutatunk a szüleinkkel, testvéreinkkel és gyermekeinkkel. Statisztikailag valamivel (elenyészően) kisebb hasonlóságot mutatunk a nagyszüleinkkel, unokatestvéreinkkel és unokáinkkal. Statisztikailag még kisebb hasonlóságot mutatunk az oroszlánokkal, a bojtosúszójú halakkal és a napraforgókkal. De a hasonlóság megvan, mint ahogy meglesz a – statisztikailag lényegesen kisebb – hasonlóság a százmillió generációval későbbi leszármazottaink és a bojtosúszójú halak között. Én, aki ezeket a sorokat írom, és te, aki olvasod, valahol középen helyezkedünk el ebben a folyamatos, határvonalak nélküli láncban. Nincs kitüntetettebb szerepünk, mint őseinknek („az őssejtig”) volt, vagy mint utódainknak lesz.

Ha valaki kiválaszt minket ebből a láncból és ránk mutat, azt mondja: „Ez ember.” De hogy e kijelentés érvényessége hol kezdődött és meddig tart, ezt pontosan lehetetlen megmondani. Volt olyan pont, ahol még nem volt érvényes. És lesz olyan pont, ahol már nem lesz érvényes. Ugyanúgy, mint a Homo habilis-szel, az X-szel, az oroszlánnal vagy a napraforgóval.

Oroszlánok pedig nincsenek. Emberek sincsenek. Egyedi élőlények vannak, akiknek az evolúcióban számukra juttatott időben kell boldogulniuk. Önmagukkal és a többiekkel. Mert címke szerint legyünk emberek vagy oroszlánok, napraforgók, tigrisek vagy antilopok – végeredményben egyazon ketrec lakói vagyunk.

Kapcsolódó bejegyzés:
A következő tízmilliárd év

Hogyan elégítik ki a videojátékok az alapvető emberi szükségleteket

/ Ran Prieur írása - fordítás általam: /

How Video Games Satisfy Basic Human Needs (Hogyan elégítik ki a videojátékok az alapvető emberi szükségleteket). Egy remek rövid cikk, de csak a játékokra korlátozódik és alig érinti a nagyobb témát: hogy a hétköznapi élet kudarcot vall az emberi szükségletek kielégítésében.

Egy 1996-os tanulmány négy személyiséget azonosított a multiplayer szerepjátékokban: Gyilkosok, Teljesítményorientáltak, Felfedezők és Kapcsolatépítők. Én nem vagyok igazán Kapcsolatépítő, úgyhogy azt gyorsan elrakom az útból: az információs technológia úgy alakította át a közösségi környezetet, hogy bővelkedünk rövid, felszínes és távoli kapcsolatokban, míg az emberi természet továbbra is sóvárog mély és tartós helyi kapcsolatok után. Ezért van az, hogy a multiplayer játékokban a legkielégítőbb kapcsolatokat a kicsi, zárt és hosszútávú csoportok adják.

Én határozottan Felfedező típus vagyok és néha úgy érzem, hogy egy információs apokalipszisre lenne szükségünk, hogy az összes térkép és feljegyzés megsemmisüljön és újrakezdhessük, mert sokkal nagyobb élvezet első kézből felfedezni valamit, mint egy könyvből olvasni róla. Ez még meg is történhetne, ha minden a felhőbe kerülne és a felhő összeomlana.

Szeretnék hozzáadni egy ötödik típust is, ami gyakori a singleplayer játékokban: a Stratégák, vagy Optimalizálók. Amikor megvan minden darabod és a kihívás az, hogy a megfelelő módon rakd össze őket. Az utóbbi időben ezen igényemet a Windows Freecell-el és zenei lejátszólisták szerkesztésével élem ki, és amikor ezeket a bejegyzéseket írom, sokat gondolkozom azon, hogy helyezzem el az ötleteket a legjobb sorrendben.

A történelem tragédiáit a Gyilkosok és Teljesítményorientáltak követték el. Az ókori világban csak kevés Teljesítményorientált volt, akik seregnyi Gyilkost vezettek. Aztán a modern világban, a kereskedők oszályának felemelkedésével a teljesítmény átkerült a gazdaságba és egyre több ember számára vált elérhetővé. Ez a trend a 20. század végén tetőzött, amikor a vagyon és státusz felhalmozása annyira domináns kulturális értékké vált, hogy a más értékekkel rendelkező embereket mint egyfajta különcöket vagy veszteseket semmibe vették. Még a tudományt is tönkretette a teljesítmény, a minél több cikk publikálásának igénye alá temetve a felfedezés örömét.

Most, a növedekés végével, az erőforrások kimerülésével és a státusz zsetonok felhigulásával a valódi teljesítmény újra csak néhány szerencsés kiváltsága. A többiek előtt űr tátong: elérni valamit irreális, a felfedezés az apró részletek szintjén zajlik, a szocializáció nem olyan, mint régen és a gyilkolás egyre inkább tiltott.

Mi fogja betölteni ezt az űrt? A nagy dobás a gyilkolás újbóli megjelenése, az elszigetelt lövöldözőktől a politikai/vallási hadseregekig és a nemzetállamok közötti háborúkig. A túl kicsi dobás pedig a több és jobb pszichoaktív szer, hogy a felfedezés befelé forduljon. És nem tudom mi fog történni a videojátékokkal. Az egyik véglet, hogy elpusztítja őket egy tech összeomlás, a másik véglet pedig, hogy a pszichológiai igények egyedüli kiszolgálóivá válnak, állandóan zsúfolt mesterséges világokkal.

Az én megoldásom, ami néhány évszázad múlva reálissá válhat, hogy a társadalmat úgy tervezzük meg, ahogyan a játékokat, percről-percre minden egyes játékos szubjektív örömét tartva szem előtt, akkor is ha ez aláássa a gazdasági elitet, akkor is ha a jószándékú bürökratáknak ez rémesnek tűnik. Nem mennék el egészen Kowloon fallal körülzárt városáig, de azt hiszem ebbe az irányba kell elindulnunk.

Kapcsolódó bejegyzések:
Fallout: filozófia a hamvak közt
Egy állam szemével

Pedig egy zenei dolog volt

Szöveg:
"A lét, a fizikai univerzum alapvetően játékos. Semmiféle szükség nincs rá. Nem tart sehová. Nincs egy cél, ahová el kellene jutnia. De a legjobban a zene hasonlatával érthető meg. Mert a zene, mint művészeti forma, eredendően játékos. Azt mondjuk, zongorán játszani, nem dolgozni a zongorán. Miért? A zene más, mint mondjuk az utazás. Ha utazol, próbálsz eljutni valahová.

A zenében nem a végét szokás a zene lényegének tartani. Ha az lenne, akkor azok a karmesterek lennének a legjobbak, akik a leggyorsabban játszanának. És lennének olyan zeneszerzők, akik csak befejező részt írnának. Az emberek csak azért mennének koncertre, hogy a végső cintányér hangját hallják, mert az a vége. Ugyanez van a tánccal. Nem célozzuk meg a szoba egy bizonyos pontját, mert oda kellene megérkeznünk. Az egész tánc lényege, a tánc.

De a közoktatás miatt a hétköznapi életben nem ezt látjuk. Egy olyan oktatási rendszerünk van, ami teljesen más benyomást kelt bennünk. Minden osztályozva van és azt csináljuk, hogy a gyereket ennek az osztályozási rendszernek a folyósójára tesszük és azt mondjuk: "Gyere cic, cic". És elmennek óvodába. Ami nagyon jó, mert ha befejezted, akkor bekerülsz az első osztályba. És gyerünk, az első osztály után jön a második és a többi. Majd az általános iskola, aztán a középiskola. És kezd felpörögni, közeledik az a bizonyos dolog, úgyhogy elmész főiskolára, majd másoddiplomás képzésre. És miután letudtad a másoddiplomás képzést, csatlakozhatsz a világhoz. Aztán bekerülsz egy biztosító céghez biztosításokat értékesíteni, és ott el kell érni a kitűzött számokat. És te meg fogod csinálni azt is, és állandóan ott lebeg, hogy jön az a bizonyos dolog... jön, jön. Az a nagyszerű dolog. A siker, amiért dolgozol.

Aztán egy nap, 40 évesen felébredsz és azt mondod: Istenem, megérkeztem! Ott vagyok. És nem érzed magad sokkal máshogyan, mint ahogyan mindig érezted. Nézd csak azokat, akik azért élnek, hogy nyugdíjba menjenek, hogy félrerakják a pénzt. Aztán amikor 65 évesek lesznek, már nincs több energiájuk és egy öregek otthonában rohadnak meg. Egyszerűen azért, mert egész végig hazudtunk magunknak. Úgy gondolunk az életre, mint egy utazásra, mint egy zarándokút. Aminek egy komoly célja van a végén, és a legfontosabb az, hogy eljuss ahhoz a véghez. Siker, vagy bármi legyen is az, vagy mondjuk a mennyország, miután meghaltál. De teljesen félreértettük a lényeget.

Ez egy zenei dolog volt, és énekelned vagy táncolnod kellett volna, míg a zene szólt." -- Alan Watts

Zene: Sleeping At Last - Saturn

Dalszöveg:

Te tanítottad nekem a csillagok bátorságát, mielőtt elmentél.
Hogy megy tovább a fény vég nélkül, még a halál után is.
Légszomjjal magyaráztad a végtelent.
Milyen ritka és csodálatos egyáltalán létezni.

Muszáj megkérnem
Hogy elmondd az egészet újra.
Megpróbáltam leírni
De sosem találtam a tollat.
Bármit megadnék, hogy halljam
Ahogy még egyszer elmondod,
Hogy a világmindenség csak azért lett
Hogy a szemeim láthassák.

Légszomjjal magyarázom el a végtelent.
Valóban milyen ritka és csodálatos az, hogy létezünk.

Kapcsolódó bejegyzés:
Milyen különös (Neutral Milk Hotel - In the Aeroplane Over the Sea)

Érett és éretlen ökoszisztémák

/ Részlet Toby Hemenway: Ecological Patterns, Land Use, and Right Livelihood című írásából - fordítás általam: /

Útmutatóul, hogy miből és mennyit használjak, az ökoszisztémákhoz fordulok inspirációért. Végzettségem szerint biokémikus vagyok, és emlékszem a döbbenetre amit akkor éreztem, amikor először értettem meg a tankönyvekben az anyagcsere-folyamatokat leíró szövevényes hálót. Akkor azt kívántam, ahogyan most is, hogy minden mérnököt kötelezzünk a természet kémiájának tanulmányozása. [...]

A nyugati mérnökök, ha egyáltalán veszik a fáradságot, hogy utánozzák a természetet, kiforratlan ökoszisztémákat hoznak létre. Egy ökoszisztéma fejlesztéssel foglalkozó meghatározó lapban, Eugene Odum rámutatott az éretlen ökoszisztémák néhány jellemzőjére:

  • A minták és fajok sokféleségének szegényessége
  • A bomlástermékeknek csekély szerep jut a tápanyag regenerációban
  • Lineáris élelem és energialáncok (szemben a több szinten összekapcsolt hálókkal)
  • A fennálló (évelő) biomassza alacsony szintje
  • Magas energiafelhasználás jut a biomassza egy egységére
  • Az egy terményre eső biomassza nagy volumenű termelése és fogyasztása
  • Nagyméretű inputok és outputok gyors ciklusai

Számomra ezek a nagyüzemi gazdálkodás tökéletes jellemzői. Ezzel szemben az érett ökoszisztémák épp az ellenkező minőséget jelenik az összes fenti kategóriában. Ahhoz, hogy kultúránk fenntartható legyen, érett ökoszisztémaként kell működnie. A permakultúra azzal, hogy az évelőket, a vastag mulcsozást (talajtakarást) és az összeköttetéseket hangsúlyozza, az ember által alkotott ökoszisztémákat egy fejlettebb szintre emeli.

Az érett ökoszisztémák zárt ciklusokon nyugszanak, csak annyit importálnak, amennyi az entropikus veszteségek pótlásához szükséges. (Ennek kapcsán jutott eszembe, hogyan nyerik ki a növények gyökerei az ásványokat a málló kőzetekből. Talán a "minden kertészkedik" mellett elismerhetnénk, hogy "minden bányászik" is egy kicsit).
A fejlett ökológiai rendszerek hatalmas mennyiségű erőforrást használnak fel, de az anyag a bioszférán belül táncol, ahelyett hogy lehúznák a WC-n. Az ember itt vall kudarcot. Az egészséges ökoszisztéma 100% közeli újrafelhasználást követel meg, nem csekély 30%-ot, amire a városaink próbálnak törekedni. (Egy példa a természet hatékonyságára: Az ökológusok azt találták, hogy egy érett erdő biomasszája hektáronként 365 kg kalciumot tartalmaz, a málló kőzetekből csak évi 8 kg-ot kell kivonnia. A fennmaradó 357 kg (98%) megmarad és újrahasznosul).

A körforgásban lévő anyag mennyiségének egyetlen korlátja az energia, feltéve hogy a toxinok gyorsan lebomlanak. Tehát a természet mintáját alapul véve elképzelhető, hogy nem bűn, ha egy kultúra nagy mennyiségű anyagot mozgat meg, ha az újrafelhasználás közel 100%-os, a szennyezőanyagok mennyisége pedig alacsony és az a kevés is lebomló. Az ökológiából származtatott rendszerek, amik az energia és anyag input természetes korlátai által önszabályozóak, megmutatják helyénvalóságukat. A nyugati kultúra fényévekre van bármi hasonlótól, de jó kiindulópont lehet egy érett ökoszisztéma utánzása felé a permakultúra már felhasznált javakra és nem-fosszilis energiákra való támaszkodása. Az ökológiai rendszerek nem szegények anyagilag és nem hiszek abban, hogy a környezettudatos életmód megköveteli a fa, a fém, a műanyag vagy a félvezetők használatának beszüntetését. Viszont drasztikusan korlátoznunk kell a kitermelő iparágakat és újra kell hasznosítanunk azt, ami már jelenleg is a techno-szférában van.

Itt vagyunk hát, egy eretnek helyen. Egy földközpontú vallás nem feltétlen áll ellentétben a környezetet módosító technológiákkal. És a kultúra, ha ökológiai törvényeken alapul, bűntudat vagy környezetpusztítás nélkül is lehet anyagiakban bővelkedő. A lényeg az, hogy hagyjuk a természetes szabályozó folyamatokat sértetlenül működni és figyeljünk oda biztató szavaikra. Minden kertészkedik és minden bányászik egy kicsit, és erre talán még mi is képesek vagyunk.

Hatalom és autonómia

/ Ran Prieur egy rövid írása a közelmúltból - fordítás általam: /

Egy új tanulmány rámutat, hogy az emberek azért akarnak hatalmat, mert autonómiára vágynak. Úgyhogy azon gondolkoztam, mi történik azokkal, akik hatalomhoz jutnak, de elégedetlenek és még több és több hatalomhoz akarnak jutni? Tényleg autonómiára vágynak, de a több hatalom több felelősséget ró rájuk és kevesebb autonómiát, csak ezt nem veszik észre, és ha észrevennék, inkább hatalom nélküli autonómiát keresnének és mindenki boldog lenne? Tényleg ennyire egyszerű lenne jobbá tenni a világot?

Úgy gondolom, hogy néha igen. Látom azt a rengeteg munkát, amit ebben az évszakban a szomszédaim a gyepükre fordítanak, miközben az én kertem sokkal kevesebb munkával és locsolással is csinosabb. Középen van egy cseresznyefám, mögötte egy őszi- és sárgabarack, alatta eper, és a kerítés mellett málna, a paradicsom tőle balra, a lila virág pedig gyöngyike, ami túléli a száraz nyarat és magától terjed. A sárga virág természetesen pitypang, ami teljesen ehető, vonzza a beporzó rovarokat és javíta a talajt. Az egyik leghasznosabb és legszebb növény a világon, az emberek mégis gyomként tekintenek rá és próbálják kiírtani (sikertelenül).

Számomra ez túlmutat a kertművelésen, egészen a metafizikáig. Miért feszülnek meg az emberek, hogy a világot nehezebbé tegyék? Miért van az, hogy a legerősebben szabályozott helyek annyira ocsmányak, míg az elhagyatott területek gyakran gyönyörűek?

Optimista vagyok. A pesszimista azt hiszi, hogy a létező világok legjobbikában él, és az még mindig szar. Én viszont úgy gondolom, hogy rengeteg erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a világot ennyire rossz hellyé tegyük, de még így is egész jó.

De amikor jobban belegondolok, rosszabbá tenni a világot fizikailag nehéz és emocionálisan kielégítő, mert elpusztítod amit találtál és helyettesíted azzal, amit te hoztál létre, ellenben jobbá tenni a világot fizikailag könnyű, de emocionálisan fájdalmas, mert ki kell terjesztened a tudatodat, hogy befogadd a számodra idegent.

Kapcsolódó bejegyzés:
Az emberiségnek fogalma sincs a természetről