/ Ran Prieur - Beyond civilized and primitive című írása. A fordítás javarészt Mohari András munkája, mely egy korábbi szövegváltozaton alapul. Az esszé tavaly novemberben kisebb átdolgozáson esett át, ezért András fordítását frissítettem, részben egy kedves olvasótól, Imrétől kapott fordítás segítségével: /
A nyugati ipari társadalom valami ilyesfélét mesél magáról: „Az őseink régen "primitívek" voltak. Barlangokban laktak, buták voltak, bunkókkal ütötték-verték egymást, és feszültségekkel teli rövid életükben állandóan közel álltak ahhoz, hogy éhen haljanak vagy pedig kardfogú tigrisek zsákmányául essenek. Aztán föltaláltuk a "civilizációt": elkezdtünk táplálékot termeszteni, kezdtünk kedvesek lenni egymáshoz, okosabbakká váltunk, idővel csodás technikára tettünk szert, és mindenütt rendet kezdtünk teremteni a zűrzavar helyén. Az egész egyre jobb lesz, és örökké fog tartani.”
A nyugati ipari társadalom ma már hanyatlóban van, és a hanyatlófélben levő társadalmakban normális, hogy az emberek üresnek, értelmetlennek érzik az egész létüket, úgy érzik, velejéig rothadt a rendszer, a legjobb volna mindenestül kihajítani. Az is normális, hogy az emberek a társadalmuk fogalomrendszerében gondolkodva fejezik ki ezt az elutasítást. Tehát a következőképpen okoskodunk: „Pokoli egy világ ez, és ez a világ a civilizáció, tehát a civilizáció a pokol; akkor a primitív élet talán a menny volt. Talán fordítva igaz az egész történet!”
Vizsgálódásaink során aztán találunk ugyan némi igazságot ebben az elterjedt történetben, de rájövünk, hogy feltevésekre, torzításokra, elhallgatásokra épül, és nem az igazság feltárására szánták, hanem az emberek értékrendjének és viselkedésének befolyásolására. Egyensúlyra törekedve megteremtjük hát a tökéletes tükörképét.
„Régen "primitívek" voltak az őseink. Pontosan annyira okosak voltak, mint amennyire mi lennénk, ha nem néznénk tévét. Kézzel épített kényelmes hajlékokban laktak, általában békések és egyenlőségre törekvők voltak, hosszú, egészséges életet éltek, és bővelkedtek táplálékban, mert jóval kisebb népességet tartottak fenn, mint amennyit a földjeik el tudtak tartani. Aztán valaki föltalálta a "civilizációt": kisajátítottuk a földeket, és gabonát fogyasztva növelni kezdtük a népességünket. A gabona gazdag ugyan kalóriában, ám szegény bizonyos tápanyagokban, így aztán megbetegedtünk, ráadásul éhezni is kezdtünk, amikor a népességünk meghaladta a földjeink eltartóképességét, ezért a gazdák földeket hódítottak el a szomszédos gyűjtögetőktől. Ez utóbbiak rabszolgasorba taszítva további erdőket vágtak ki, még több gabonát termesztettek, és haszontalan emlékműveket emeltek, miközben az elit kifejlesztette az elnyomás, az elkülönültség meg a mohó fogyasztás módszereit, és mindenütt uralom váltotta föl az életet. Egyre rosszabb az egész, így hát hamarosan szakítunk vele, és akkor úgy fogunk élni, ahogyan azelőtt.”
Ebben a történetben is van igazság, azonban feltevésekre, torzításokra, elhallgatásokra épül, és az emberek értékrendjének meg viselkedésének befolyásolására tervezték. Kétségtelenül nagyon lenyűgöző történet. A primitivizmus vezérlő ideológiaként, utópisztikus látomásként meg tudja semmisíteni a marxizmust vagy a libertarianizmust, mert náluk mélyebbre ásva aláássa az alapjaikat. Bizonyítékok tekintetében megveri a régi vallásokat. És ami a legjobb, egy valaha tényleg létezett utópiával szolgál, nem pedig csak a képzelet vagy a metafizika birodalmában létezővel. A régészet, az antropológia és a történelem alapján azt mondhatjuk: „Itt egy vadászó-gyűjtögető társadalom, amelyben az emberek erősek és hosszú életűek voltak. Itt egy törzs, amelyben a "munka" annyira élvezetes, hogy nincs is szavuk a "potyázásra". Európai felfedezők itt azt írják, hogy egyes törzsekben nyomát sem találták erőszaknak vagy rosszindulatnak.”
Ez az erősség ugyanakkor gyöngeség is, mert a valóság nem ilyen egyszerű. Amint kijelentjük, hogy „úgy kellene élnünk, ahogyan azok meg azok az emberek éltek”, minden ideológus versenytárs példákat fog sorolni azoknak az embereknek a szörnyűséges életéből: „Ez a törzs véres háborúkat vív, ebben a törzsben szertartásos erőszakra bukkanunk, ebben rosszul tápláltság miatti krónikus betegségeket találunk, itt egyszerűen rosszindulatúak és boldogtalanok az emberek, itt pedig éppen a primitív emberek megjelenésekor pusztul ki egy csomó faj.”
A primitivisták többsége elfogadja ezt a bizonyítékot, és számos módszert dolgozott ki a kezelésére. Az egyik fogás az, hogy olyasmit tételez fel az ember, amit senki sem figyelt meg, ám ha megfigyelnék, akkor hatására a tények megfelelnének az elméletének. Nevezetesen azt mondják: „A durva törzseket bizonyára megrontotta a civilizációval való érintkezés.” Egy másik fogás az, hogy a kulturális viszonylagosság alapján a világon mindent a védelmükbe vesznek: „Kik vagyunk mi, hogy azt mondjuk, rossz dolog baltával fejbe csapni a másikat?” Egy megint másik fogás: „Rendben, vannak rossz dolgaik is, de ha összesítünk jót és rosszat, akkor a primitív élet még mindig kívánatosabb a civilizációnál.”
Ez aligha lelkesítő dolog, ráadásul állandó védelemre szorul, és még csak nem is erős alapokon, mert nagyon keveset tudunk a történelem előtti életről. Azt tudjuk, hogy milyen eszközöket használtak az emberek, és hogy mit ettek, azt viszont nem, hogy milyen volt a békés és harcias, a türelmes és elnyomó, az egyenlőségben élő és a tekintélyelvű törzsek megoszlása, és fogalmunk sincs, mi járt az emberek fejében. A föntebb már említett feltevések közül az egyik az – mind a primitivisták, mind a ma elterjedt történet él vele –, hogy a kőkori ember ugyanolyan volt, mint a történelmi időkben megfigyelt törzsek vadászó-gyűjtögető embere. Elvégre mindkettőt „primitívnek” hívjuk. A kultúrájuk – és akár a tudatosságuk – tekintetében azonban alapvetően különbözők lehetnek.
Ésszerűbb, ha nem eszménynek vagy célnak tekintjük a primitív életet, hanem csak egy nézőpontnak: „Hé, innen nézve egészen őrültnek látszik az eddig normálisnak hitt világom!” Vagy tanulási lehetőségként használhatjuk: „Nézzük csak, mi is képesek vagyunk-e megcsinálni azt, amit ezek az emberek csináltak.” Akkor aztán nem számít, mennyi hibájuk volt. És amint felhagyunk a jó és rossz kettősségében, valamint a kettőt elválasztó éles vonalban való gondolkodással, felhasználhatjuk a korábban „rossz” oldalon levő emberek nézőpontjait és elgondolásait: „Az ókori görögök mindenhová mezítláb mentek, és emberségesebben bántak a rabszolgáikkal, mint a Wal-Mart a dolgozóival. A középkori jobbágyok kevesebb időt töltöttek munkával, mint a mai amerikaiak, és lealacsonyítónak találták a bérért végzett munkát. A Mumbai nyomornegyedeiben élőknek kevesebb idejükbe és erőfeszítésükbe kerül gyalog közlekedni, mint az amerikaiaknak kocsival. Az internetes fájlmegosztó közösség ajándékgazdaságot hoz létre.”
A kőkori emberekkel való azonosulás olyan, mint egy nagy nyújtózkodás. Aztán ellazulva rájövünk, hogy nem kell erőlködnünk, ha sokszor, de mindig csak kicsit nyújtózkodunk. Rájövünk, hogy könnyedén fölvehetjük a feltevéseink szűk körén kívül eső nézőpontok bármelyikét. Akár meg is újíthatnánk a „primitivizmust”, kihagyva belőle a kőkori embereket, csak azokat a nem régi törzseket belefoglalva, amelyekről eleget tudunk, és amelyek még elég jól megállják a helyüket a társadalmunkkal való összehasonlításban. Elnevezhetnénk történelmi primitivizmusnak; néhány primitivistának ez az álláspontja. A legtöbbnek először is azért nem, mert a történelem előtti életre vonatkozó ismeretek hiánya egy üres vásznat alkot, amelyre bárki kényelmesen rávetítheti az ideológiáját alátámasztó elképzeléseket. Másodszor pedig azért nem, mert a kőkori primitivizmusnak van egy rendkívül hathatós gondolata, amelyet én idővonalas érvnek hívok.
Az idővonalas érv meggyőz bennünket arról, hogy az embert alapvetően egy jobbfajta életmód jellemzi, és minden utálatos dolgunk olyan, mint egy homokba rajzolt vonal, amelyet elmos majd az ár. Ezt gyakran így fejezik ki: „az emberi történelem 99%-a olyan volt, és csak 1%-a ilyen.”Néha kosárlabdapályával szemléltetik: 94 láb hosszú, és ha egy láb tízezer évnek felel meg, akkor 93 láb hosszon tűzzel meg kőeszközökkel éltünk, egy lábat tesz ki a mezőgazdaságunk, és körülbelül negyed hüvelyket az ipari társadalmunk.
Ebben az érvelésben a többes szám első személy a kulcs. Hol húzzuk meg a vonalat a „mi” és a „nem mi” között? Miért nem megyünk vissza egymilliárd évet, és mondjuk azt, hogy „mi” mind sejtkolóniák voltunk az ősóceánban? Az egymilliárd év legyen egy focipálya, és akkor a mezőgazdaság kora egy tű fején táncikálhat! Ez sokkal erősebb érvnek tűnne, mégsem láttam még primitivistát, aki a kétmillió évvel ezelőtti homo habilisnél húzta volna meg a vonalat – vagy akár csak a 130 ezer évvel ezelőtti homo sapiens sapiensnél. Miért nem?
Nehéz és fontos kérdés ez, napokba került kibogoznom. Azt hiszem, összekevertünk két különböző dolgot. Az egyik egy tény: ma nem úgy élünk, ahogyan a többi élőlény. Ha ezzel érvelünk, akkor az egymillió évet* felölelő idővonal nagyon rövid – legalább ezerszer messzebbre kellene visszamennünk!
A másik dolog egy kérdés: Kik vagyunk? A kultúra szintje alatt, a biológia vagy a szellem szintjén mi a normális az ember esetében? Mik a lehetőségek? Mi helyes?
Ha arról van szó, hogy kik vagyunk, akkor az egymillió évet felölelő idővonal nagyon hosszú. A következőképpen követjük el a hibát: „Emberek vagyunk, és valószínűleg embernek hívhatjuk a homo erectust is. Ezért az a természetünk, hogy homo erectus módjára éljünk. A jelenlegi életmódunk nem jellemző ránk, nem ez a normális viselkedésünk, valamiféle furcsa véletlen ez csupán. Micsoda megkönnyebbülés! Elég csak lerombolnunk a civilizációt, és akkor természetesen újra a homo erectushoz hasonlóan fogunk élni, ám mivel nem ismerjük pontosan az életmódját, feltételezzük, hogy a közelmúlt legjobb vadászó-gyűjtögetőtörzseihez hasonlóan élt.”
Nem vonom kétségbe, hogy sok társadalom élt szoros közelségben a Földdel, általunk elképzelhetetlen minőségű életet élve. Richard Sorenson a Preconquest Consciousness című esszéjében** többet is említ közülük, egyet pedig részletesen tárgyal. Én a következőket vitatom: 1) hogy bizonyítékaink lennének arra, hogy a történelem előtti embernek olyan volt a tudata; 2) hogy alapesetben olyan az ember tudata; 3) hogy könnyű visszatérnünk ahhoz a tudatossághoz; 4) hogy a technikailag összetett nagy társadalmak eltévelyedést jelentenek, hogy ezek nem mi vagyunk.
Állandóan változunk, és az új genetikai kutatások az elmúlt pár ezer év megdöbbentően gyors változásait mutatták ki, például a maláriával szembeni ellenálló képességet, a tej megemésztésének képességét a felnőttekben és a kék szemet. John Hawks antropológus szerint „genetikailag jobban különbözünk a 5000 éve élt emberektől, mint ők a neandervölgyiektől”. (forrás)
Persze lehet azzal érvelni, hogy ezek közül a változások közül néhány valójában nem mi vagyunk, mert a civilizáció okozta őket: ha nem háziasítottuk volna a teheneket és a kecskéket, akkor nem fejlődött volna ki a tejemésztés képessége. E szerint a logika szerint ha nem találtuk volna fel a ruhát, akkor nem fejlődött volna szőrtelenné a testünk. Ha nem másztunk volna ki a szárazföldre, nem fejlődtek volna ki a lábaink.
Arra szeretnék kilyukadni, hogy sehová sem lehet kitűzni az „ez az emberi természet” címkét, mert a természetünk nem egy tartózkodási hely, hanem egy utazás. Kimásztunk a szárazföldre; melegvérűek lettünk és szőrt növesztettünk; az erdőkből a síkságokra költöztünk; fölegyenesedve jártunk; megszelídítettük a tüzet és elkezdtük sütni a táplálékunkat; föltaláltuk a szimbolikus nyelvet; nagyobb lett az agyunk; bonyolultabbak lettek az eszközeink; föltaláltuk a gabonagazdálkodást, a birodalmakat, a repülőgépeket, a jégkrémet és az atomfegyvert.
Ez azért nem teljesen igaz, hiszen mindannyian elfogadtuk a tüzet, de nem mindannyian fogadtuk el a gabonatermesztést, és sokkal könnyebb visszafordítani a repülőgépekkel való közlekedést, mint a felegyenesedve járást. Sokkal valószínűbb, hogy a leszármazottaink egy része tüzet és kőeszközöket fog használni, mint hogy egy részük Prozac-ot és szilikon mikroprocesszorokat. De továbbra sem gondolom azt, amit néhány primitivista, hogy a civilizáció egy zsákutca vagy egy valószínűtlen baleset volna.
Ha a civilizáció a véletlen műve, akkor arra számítanánk, hogy csak egyszer alakul ki valahol, aztán onnan elterjed. Ezzel szemben számos helyen látjuk nagyjából egy időben felbukkanni a gabonagazdálkodást meg a robbanásszerűen összetettebbé váló társadalmakat: a Tigris és az Eufrátesz mentén, továbbá Afrikában, Indiában és Kínában. Még mindig lehetne azzal érvelni, hogy ezeket a változásokat az utazók terjesztették el, és egyetlen véletlennel kezdődött az egész, aztán jöttek a távoli gyarmatok – hacsak nem találunk egy korai civilizációt, amely távoli elhelyezkedésénél fogva kizárja ezt a lehetőséget.
Megtalálták ezt a civilizációt. A Norte Chico nevet adták neki a régészek, a mai Peru területén létezett. Időszámításunk előtt 3000-től 1800-ig legalább 25 várost építettek, és a mezopotámiaiakat kivéve mindenkinél előbb voltak kőből készült nagy emlékműveik. Ami még megdöbbentőbb: nem gabonára épült a rendszerük! A civilizáció minden korábbi modellje a gabonagazdálkodást tette meg alapnak: a gabonagazdálkodás beindulásával sűrűbb, jobban letelepedett népességet kaptunk – összetettebb társadalmat eredményezve –, továbbá egy tárolható árucikket, amely lehetővé tette a hierarchiát.
Norte Chico népe csak kevés gabonát evett, de volt olyan tárolható árucikkük, amely lehetővé tette a hierarchia kialakulását; volt valamijük, ami a vagyonbeli kis különbségeket nagy különbségekké engedte duzzadni, és így végső soron megszilárdította egy rabszolgákkal monolitokat építtető elit helyzetét. A gyapot volt az! Tehát a föld átellenes oldalain különböző földrajzi viszonyok között élő, különböző anyagokat használó népeknél ugyanolyan rend alakul ki, ám ez a rend nem a táplálékról szól, hanem a jelek szerint a gazdaságról, vagy pontosabban szólva az emberi megismerésről. Több ezer nemzedéknyi lassú változás után az emberi értelem elért egy fordulópontot, amelynél nagy és összetett társadalmak alakulhattak ki gyökeresen eltérő viszonyok között.
Mármost csábító gondolat a „civilizációt” hívni az új emberi alapnak, csakhogy persze számos helyen nem jelentek meg ilyen társadalmak. Ráadásul a civilizációk mind összeomlottak! Aztán újak bukkantak fel, és azok is összeomlottak. Szerintem emberi alapról beszélni csak annyira van értelme, mint mondjuk azt állítani, hogy az időjárásnak létezik egy alapállapota. Viszont most már szélesebb tartományban mozgunk.
A Norte Chicóról szóló ismereteim Charles C. Mann 1491 című könyvéből származnak, amelyben áttekinti a legújabb ismereteinket az európai hódítók érkezése előtti Amerikáról. Mann se nem primitivista, se nem a nyugati civilizáció szószólója, ellenben szószólója annak a – hogy is mondjam – távol-nyugati civilizációnak, amely sokkal jobban hasonlított a nyugati civilizációra, mint gondoltuk. Virágkorában az inkáké volt a világ legnagyobb birodalma a maga kizsákmányolt gyarmataival, a munkások tömeges méretű erőltetett áttelepítésével és az európai meg az ázsiai elitéhez hasonló véres hatalmi harcaival. A maják alig pár évszázaddal azután vágták ki a Yucatán-félsziget erdőit, és merítették ki a talaját, hogy a rómaiak ugyanezt tették a Földközi-tenger térségében. Az aztékok „emberáldozata” meglepően hasonlított az angoloknál éppen akkoriban szokásos „nyilvános kivégzéshez”. Még egy Cahokia nevű város is volt Észak-Amerikában, amely 1250-ben nagyjából akkora volt, mint London. 1523-ban Giovanni da Verrazzano följegyezte, hogy Karolinától északra az egész atlanti-óceáni partszakasz „sűrűn lakott” volt. 1540-ben de Soto a mai Arkansas keleti részén áthaladva „nagy városok sokaságát” találta. Ilyen népsűrűség természetesen csak intenzív gazdálkodás mellett lehetséges. Mann írja: „1669-ben egy utazó arról számolt be, hogy az irokéz falvakat jellemzően hat négyzetmérföldnyi kukorica vette körül.”
Mire igazán beindult a hódítás, ezeket a társadalmakat már eltörölte a föld színéről a himlő meg az első európaiak által behurcolt többi betegség. A felfedezők és a hódítók kis vadászó-gyűjtögető törzsekre bukkantak a vadonban, és feltételezték, hogy örökké olyan volt ott az élet. Mind a primitivizmus, mind a „haladás” szerencsétlenségére kiderült, hogy ezeknek az embereknek a többsége nem őseik időtlen életmódját folytatta – az amerikai mítoszok „indiánjai” összeomlás utáni társadalmak voltak!
Észak-Amerika hihetetlen biológiai gazdagsága is összeomlás utáni jelenség volt. Hallottunk az eget napokra elsötétítő vándorgalambok seregéről; a nagy síkságokon futkosó több tízmilliónyi bölényről; a folyókban hemzsegő lazacokról, amelyektől alig lehetett mozdítani az evezőt; az élettel teli tengerpartokról; az áthatolhatatlan erdőkről, amelyekben a mókusok fáról fára haladva eljuthattak az Atlanti-óceán partjától a Mississippi folyóig. Nem tudjuk, milyen lett volna Észak-Amerika emberek nélkül, azt viszont tudjuk, hogy nem olyan volt az indiánok idején. A feltárt csontokból kiderült, hogy az 1400-as években egyáltalán nem voltak gyakoriak a vándorgalambok. Az indiánok kimondottan vadászták a vemhes szarvasokat és a tojásokat rakni készülővadpulykákat, hogy eltüntessék a kukoricát és a dióféléket fogyasztó vetélytársakat. Megszokott volt náluk az ember haszna érdekében történő erdőégetés. Lazacokat és kagylókat fogyasztva leszorították ezeknek az állatoknak a számát, és így visszafogták az ezekkel táplálkozó többi faj populációit. Amikor az emberi népesség hirtelen lecsökkent, a többi faj robbanásszerűen sokasodni kezdett.
Ez a tény két, egymással állítólag rokon értelmű értékrend közé ékelődik be: a természet szeretete és a primitív ember szeretete közé. Úgy tűnik, csak két választási lehetőségünk van. Az egyik az, hogy azt mondjuk, Észak-Amerika őslakói túl messzire mentek – persze korántsem voltak olyan rosszak, mint az európaiak, de még az őslakókénál is alacsonyabb szintre kell visszaállítanunk a népességet és a háziasítást. Erkölcsileg méltányolom ezt az álláspontot, stratégiai szempontból viszont képtelenségnek tartom. Hogyan lehet rákényszeríteni Észak-Amerika leendő lakóit egy olyan életmódra, amellyel az őslakók legalább ezer éve felhagytak?
A másik lehetőség az, hogy azt mondjuk, Észak-Amerika őslakói nem mentek elég messzire. Ez burkoltan valami ilyesfélét jelent: „A moralizáló ökológusok szerint helytelen, hogy a társadalmunk elnyomja és kihasználja a természetet, de ha az amerikai őslakók is ezt tették, akkor bizonyára nincs ezzel semmi baj.” Szinte általános következtetés ez a népszerű írásokban. Sok jó hírű írót sosem kapnánk azon, hogy az egyszerű gyűjtögetőket eszményíti, amikor viszont megtudják, hogy ezek a „primitív” emberek vadásztak vetélytársaikra, és erdőket vágtak tarra, hogy gabonát vessenek, akkor előkerül a „bölcs indián” kártya.
Van egy harmadik lehetőség is, de ahhoz fel kell hagynunk az egész civilizált-primitív ellentétben való gondolkodással. Tegyük fel, hogy azt mondjuk: „Újra megteremthetjük azt a bámulatos termékenységet, amely Észak-Amerikát jellemezte az 1700-as években, de nem csak átmenetileg, egy földet kisajátító társadalom bukása és egy másik ilyen társadalom fölemelkedése közti időszakban, hanem tartósan. Ezt az állapotot nem őseink utánzásával, hanem új életmódok felfedezésével fogjuk fenntartani. Ezek az új életmódok pedig inkább együtt fognak létezni a nagy, komplex társadalmakkal, semhogy az elpusztításuktól függenének.”
Elismerem, hogy ez egy utópisztikus vágyálom, valami, amit érdemes célul kitűzni, de nem érdemes fogadni rá. Hogy a biológiai gazdagságot önmagáért, nem pedig a majdani emberi felhasználás végett növeljük, még mindig egy különc álláspont. A mondandóm lényege azonban az, hogy a civilizált-primitív gondolatrendszerben kénytelenek vagyunk bizonyos módon felosztani a dolgokat. Az egyik oldalon az összetettség, a változás, a találmányok, az ingatag„növekedés”, az elvevés, az irányítás és a jövő van. A másikon az egyszerűség, egy helyben maradás, hagyomány, stabilitás, adás, szabadság és a múlt. Ha kilépünk ebből a gondolatrendszerből – amely maga is a nyugati ipari társadalom terméke –, akkor gondolkodásunkba építhetjük az általa kizárt bizonyítékokat is, és megpróbálhatjuk másként párosítani a dolgokat.
Én a következő kombinációt javaslom: összetettség, változás, találmányok, stabilitás, adás, szabadság és mind a múlt, mind a jövő. Nem ez az egyetlen szóba jöhető kombináció, és kétlem, hogy ezt volna a legkönnyebb megvalósítani, de meglepő, hogy mennyire vitán felül áll. Al Gore valószínűleg mindegyikkel egyetértene. A bökkenő csak az, hogy Gore olyan embereknek játszik, akiknek tudatában a „szabadság” csak egy tetszetős máz a hatalom arcán, és akik szerint senkinek sincs fogalma arról, hogy mi kell a stabilitáshoz.
Az amerikaiak gondolkodásában a szabadság korlátlanságot jelent. Tehát jogom van nagyvállalatot alapítani, tízezer munkáson uralkodni, és ha ez nem tetszik nekik, akkor joguk van sztrájkolni, nekem viszont jogom van gengszterekkel beveretni a fejüket, mire nekik joguk van felmondani, nekem meg jogom van politikusok megvásárlásával megvonatni a munkanélküliektől a segélyt, így aztán nekik joguk van ahhoz, hogy éhen haljanak, vagy pedig elfogadják az állást az én feltételeimmel, és a szólásszabadságukkal élve tehetetlenül panaszkodjanak.
Egy jobb meghatározás szerint a szabadság a kényszer hiánya. Nálam a „korlátozás” azt jelenti, hogy megakadályozunk valakit valamiben, a „kényszer” pedig azt, hogy kierőszakolunk valakiből valamit, általában úgy, hogy megbüntetjük az akaratunk végre nem hajtásáért. A primitív társadalmak hajlamuknál fogva elég jók a kényszer elkerülésében. Jean Liedloff a The Continuum Concept (Az elveszett boldogság nyomában) című könyvében azt írja, hogy a jekána indiánoknál a másikat még kérni sem szabad semmire. Mi ugyan furcsának találjuk, de valójában sok korlátozásra van szükség egy olyan társadalom kialakításához, amelyben senkit sem kényszerítenek arra, amit nem akar megtenni.
Itt tehát többet tanulhatunk visszafelé tekintve, mint előre tekintve. A kényszer azonban többféle módon is megjelenhet – olyan, mint egy betegség, amelynek több hordozója van. A primitív kultúrák rendkívül ellenállók a kényszernek azzal a kialakulási módjával szemben, amelyre a történelmük során bizonyára számtalan példa volt: az egymást jól ismerő emberek körében egyszer csak megjelenik egy öntelt, karizmatikus vezető. Kevés, vagy semmilyen védettségük nincs azonban az utóbbi pár ezer évben egyre gyakoribb megjelenési formával szemben: egy titkos ellenféllel szemben, aki vonzó és új fizikai-társadalmi eszközökkel rendelkezik.
A civilizáció kritikájának egyik közeli szövetségesét, a technika kritikáját kell alaposan megvizsgálnunk ahhoz, hogy megértsük, mire van szükség szabadsághoz és stabilitáshoz egyaránt. Mármost, amint kijelentjük, hogy ellenezzük a technikát, egy kákán is csomót kereső ember rögtön rámutat arra, hogy még a kőkori balta is technika. Tudjuk, hogy mit szeretnénk kifejezni, csak nem tudjuk, hogyan. Először egy vonallal ösztönösen kettéosztjuk a technikát, és az egyik oldalt rossznak állítjuk be, a másikat jónak. Ebben pont kapóra jön a primitivizmus.
Engem ez az abortuszvitára emlékeztet, amely végső soron arról szól, hogy választóvonalat húzunk a leendő gyermek fejlődésében ott, ahol az egyik oldalon még az anyja testéhez tartozik, a másikon viszont már önálló, teljes jogú személy. A Biblia alapján az első lélegzetvételnél volna legcélszerűbb meghúzni a vonalat, ezt azonban senki sem akarja megtenni, és szinte senki sem szeretné meghúzni a szülőcsatornán való áthaladásnál. Ez előtt viszont egy összefüggő fehér folt húzódik vissza egészen a fogantatásig! A fundamentalisták imádják a fogantatásnál meghúzni a vonalat, de nem csak azért, mert így nagyobb hatalmuk van a nők fölött, hanem azért is, mert utálják a fehér foltokat.
Ugyanígy a primitivizmus is egy korán meghúzott éles választóvonallal lép be a jó technikáról folyó vitába. Ha a letelepedett gabonatermesztők és a nomád vadászó-gyűjtögetők között húzzuk meg a vonalat, akkor nem kell azzal vesződnünk, hogy miként gyártsunk kerékpárt kizsákmányolás nélkül, vagy hogy miként tegyük fenntarthatóvá a városokat, vagy hogy mire helyes használni a vízikereket, vagy hogy miként kerüljük el az ősi birodalmak kegyetlenségeinek megismétlését.
A primitivisták becsületére váljék, hogy még így is vesződniük kell a gyűjtögetéstől a kertészkedésen át a mezőgazdaságig, valamint a táboroktól a falvakon át a városokig elterülő fehér foltokkal, továbbá a választóvonal még korábbi meghúzása melletti érvekkel. Ebben a kérdésben a technikai utópisták az igazi fundamentalisták. Szerintük „a technika semleges”, ami valójában azt jelenti, hogy „ne tulajdoníts belső negatív hatásokat a technikának”, ám ők persze állandóan belső pozitív hatásokat tulajdonítanak neki. Így végül is nem tényt állapítanak meg, hanem parancsot adnak: „Valósíts meg mindent, ami csak eszedbe jut!” Olyan ez, mintha a gyilkosság törvényesítésével oldanánk meg az abortuszvitát.
Értelmesen kell válogatnunk technika terén, de valójában nem aggódunk amiatt, hogy a szomszédos faluban újra feltalálják a fémmegmunkálást és kardokkal lemészárolják a gyerekeinket. Csak azt szeretnénk, hogy álljanak le a zöld mezőket szörnyű külvárosokká alakító földgyaluk, azt szeretnénk, hogy a városi tereket az embereknek alakítsák ki, ne a kocsiknak. Le szeretnénk kapcsolni a tévét, le szeretnénk szerelni a térfigyelő kamerákat, és értelmes munkát szeretnénk végezni, nem pedig ablaktalan irodabörtönökben ücsörögve elvontságokat átrendezni azért, hogy visszafizessük a lelkünk megtörésével nyakunkba szakadt kölcsönöket.
Szeretünk meleg fürdőt venni, szeretjük a vitorlásokat, a zenei felvételeket és az internetet, de aggódunk, hogy csak úgy tarthatjuk meg ezeket, ha kiirtjuk a földi fajok felét, vagy kizsákmányoljuk az ázsiai munkásnyúzó üzemek dolgozóit, vagy annyi mérget zúdítunk a világba, hogy mind rákosak leszünk, vagy akkorára növeljük a rendszerünket, hogy végül összeomlik, és felfalnak bennünket a kóbor bandák.
Vegyük észre azonban, hogy a primitív emberek nem így gondolkodnak! Persze ha egy futószalaghoz állítanánk őket, vagy egy autópálya mellé, vagy belecsöppennének egy modern háborúba, akkor tudnák, hogy a pokolba kerültek. Ha viszont futószalagon készült LED-es lámpát kínálnánk nekik, vagy felajánlanánk, hogy kikocsikázunk velük a vadászterületükre, vagy puskát adnánk nekik, azt a legtöbbjük habozás nélkül elfogadná. A primitív emberek hajlamosak felhasználni bármit, amit hasznosnak találnak – nem azért mert bölcsek, hanem azért, mert tudatlanok, hiszen a kultúrájukban nem alakult ki védelem a tévútra vivő eszközökkel szemben.
Azt hiszem, a civilizáció gyökere – és az emberi gonoszság egyik főforrása – egyszerűen az, hogy elég okosak lettünk ahhoz, hogy nagyobb hatalomra tegyünk szert, mint amennyi empátiánk van. Olyan ez, mint a Twilight Zone*** híres része: van egy doboz rajta egy gombbal, amelyet megnyomva egymillió dollárt kap az ember, ugyanakkor meghal egy ismeretlen. Számtalan ilyesféle „dobozunk” van. Némelyikük anyagi szinten létezik, például a robotrepülőgépek, az óceánt pusztító műtrágyák, vagy akár a gyorsételek, amelyek egymillió dollárt adnak a szánknak, és végeznek a szívünkkel. Mások társadalmi szinten léteznek, például a gyorsételeket lehetővé tevő támogatások, vagy a korlátolt felelősségű társaság, amely definíció szerint annyi kárt okoz a részvényesek nyeresége érdekében, amennyit csak meg tud úszni felelősségre vonás nélkül. Sejtésem szerint az egész akkor kezdődött el, amikor a mentális és a fizikai eszközeink együtt lehetővé tették a magánvagyon gyarapodását. Mindenesetre ha van valamink, ami többet árt, mint használ, viszont a döntéshozók pont fordítva látják a dolgot, akkor egyre többször fogják alkalmazni, így nemsokára egy egész társadalom fog épülni a rejtett károkat okozó látható előnyök köré.
A bökkenő csak az, hogy ha egyszer hasznot húzunk a hatalmunk belátásunkat és érzéseinket meghaladó növeléséből, az belátásunk és érzéseink elnyomására ösztönöz bennünket. Ha rabszolgagyerekek készítik a ruhánkat, és továbbra is szeretnénk ruhához jutni, akkor vagy nem szabad tudnunk erről a tényről, vagy jól kell éreznünk magunkat e tény ismeretében. Tudatlanná vagy gonosszá kell válnunk.
Fokozatosan tanulunk azonban. Valahányszor kiderül, hogy egy terméket az átlagosnál nagyobb kizsákmányolással készítettek, páran nem vesznek belőle többet. Valahol valaki egy bevásárlóközpontban mindennap eldönti, hogy több pénzt adjon-e ki árnyékban termesztett kávéra vagy tisztességes kereskedelemből származó csokoládéra. Nem jelent valami nagy különbséget, de minden tömeges változásnak kicsiben kell kezdődnie, és a mondandóm lényege az, hogy minden korábbinál érzékenyebbé tesszük a lelkiismeretünket: áldozatot hozunk olyan erdőkért, amelyeket sosem fogunk látni, olyan emberekért, akikkel sosem fogunk találkozni. Racionális, kifinomult viselkedés ez, nem pedig együgyűség vagy „idealizmus”. Nem a civilizáció hátsó soraiban figyelhető meg, hanem az élvonalában, a tanult városlakók körében.
Növekvőben vannak olyan mozgalmak is, amelyek az energiafogyasztás csökkentését, a helyben termesztett táplálék fogyasztását, a jól fizető állások jobb életminőségért való feladását és az ipari léptékű eszközök emberi léptékű eszközökre cserélését célozzák. Legszívesebben nem tartanék kocsit, de nem azért, mert meg akarom menteni a világot, hanem azért, mert az autók drágák, én pedig utálok vezetni. Használok láncfűrészt, ha sok a felaprítandó fám, de általában kerülöm a szerszámgépek használatát, mert úgy érzem magam tőlük, hogy egy olyan ipari rendszertől függök, amely nem ad nekem lehetőséget az irányításban való részvételre és erősebbnek érzem magam, ha a saját izmaimmal dolgozhatok.
Az ilyesféle választást övező vitát elnézve, kimondottan ördöginek találom az egészet. Az alapjában véve a „villámfűrész vágni gyors, én érezni magam isten” álláspontra helyezkedők a felvilágosodás és a haladás képviselőinek tartják magukat, miközben az értelmes indokkal valami újat tevő – az erőteljesebb eszközök helyett gyengébb, lassabb eszközöket választó – embereket gyíkagyú maradiaknak tekintik. Ennél már csak az rosszabb, amikor ez utóbbiak is így tekintenek magukra.
Gyakran „önkéntes egyszerűségnek” nevezik ezt a mozgalmat, de különbséget kell tennünk technikai és elmebeli egyszerűség között. Még az összetett kultúrákban élő primitív emberek is egyszerű okból használnak egyszerű eszközöket: csak ilyen eszközeik vannak. Az úgynevezett „civilizációban” élve együgyűségből folyamodtunk egyre bonyolultabb technikai eszközökhöz: a nyers erő és a sekélyes örömök kedvéért. Ahogy azonban egyre okosabban gondolkodunk a technikáról, képesek leszünk bonyolult eszközöket használni bonyolult okokból – vagy egyszerű eszközöket bonyolult okokból.
A primitivisták – érthetően – türelmetlenek. Azt akarják, hogy újra egyszerű eszközöket használjunk, és nem érdekli őket, hogy miért. Olyan ez, mintha az egész emberi faj kábítószerfüggő lenne, a csábító fejlett technika a kábítószer, a primitivizmus pedig az a kényszer, hogy hajítsuk ki a szemétbe az összes kábítószerünket. Akármelyik tapasztalt kábítószeres meg tudja mondani, hogy ez így nem működik. Az ember másnap kikaparja a szemétből, vagy a következő héten újabb adagot vesz.
Természetesen vannak érvek amellett, hogy ez lehetetlen lesz. Az egyik valahogy így szól: „A civilizációhoz mezőgazdaságra van szükség, a mezőgazdasághoz pedig termőtalajra. Csakhogy eltűnt a termőtalaj! A mezőgazdaságot csak az elpusztult talajra kiszórt műtrágyák tartják életben, ezekhez a műtrágyákhoz pedig olajra van szükség, és már a könnyen kinyerhető olaj is elfogyott. Ha csak egy kicsit is megroggyan az ipari rendszer, nem lesz olajunk, műtrágyánk, mezőgazdaságunk, és akkor nem marad más választásunk, mint a vadászás-gyűjtögetés.”
Akár jó ötlet a mezőgazdaság, akár nem, a mezőgazdaság nincs veszélyben. Még útjára sem indult az egész bolygót műtrágyákra átállítani akaró (ironikusan „zöld forradalomnak” nevezett) mozgalom, amikor egy másik mozgalom már megkezdte a visszaállást: a biogazdálkodás. A mai biogazdák még mindig olajat használnak a traktorok működtetéséhez és a szállításhoz, de a talaj növénytermesztésre való használata tekintetében a biogazdálkodás bizony olaj nélküli mezőgazdaság, emellett az élelmiszergazdaság leggyorsabban növekvő ága. A kulturális tehetetlenség, az agráripar politikai befolyása és az olcsó olaj fogja vissza. Nem a biogazdálkodásra átállítható földek hiánya korlátozza. Senki sem mondja, hogy „megvettük ezt a régi gazdaságot, de a talaj már elpusztult, úgyhogy műveletlenül hagyjuk és inkább jávorszarvasra vadászunk”. Az emberek valahogyan rendbe hozzák a talajt.
Egy másik gyakori érv: „az emberiség megtanulta a leckéjét.” Szerintem ez jó úton halad, de nagyon optimista abban a tekintetben, hogy mennyit tanultunk meg, és hogy miféle tanulásra is van szükségünk. A puszta lázadás egyidős az Ur városbeli első rabszolgafelkeléssel, és az Ótestamentumban is akad példa a civilizáció értelmiségi kritikájára. Prédikátor 5,11: „Mikor megszaporodik a jószág, megszaporodnak annak megemésztői is; mi haszna van azért benne urának, hanem hogy csak reá néz szemeivel?” Ézsaiás 5,8: „Jaj azoknak, a kik a házhoz házat ragasztanak, és mezőt foglalnak a mezőkhöz, míg egy helyecske sem marad, és csak ti magatok laktok itt e földön!” Ha elég lett volna ennyit megtanulni, akkor már több ezer éve megteremtettük volna az utópiát. Ezzel szemben a velünk nagyjából egytudású – ugyanakkor nálunk bátrabb emberek – ismételten elkövették ugyanazokat a hibákat.
Az Against His-story, Against Leviathan című művében Fredy Perlman nekilátott bemutatni a civilizációval szembeni ellenállás egész történetét, és akaratán kívül aláásta a saját következtetését, miszerint ez a Leviatán lesz az utolsó: újra meg újra megmutatta, hogy az ellenállókból lesznek az új uralkodók. Az ókori perzsa birodalom akkor született meg, amikor a zoroasztrizmus hatására Kürosz félresöpörte az útból a korábbi birodalmak gépezetét. A római birodalom az etruszkok elleni népi mozgalomként kezdődött. A modern nemzetállam a morvák frankok elleni védelmi szövetségével kezdődött, és a frankok maguk is harcias szokásokat vettek fel a római uralommal szembeni ellenállás évszázadai után. És mindannyian tudjuk, mi történt a kereszténységgel.
Tartok tőle, hogy újra ez fog történni. A primitív életmód vágya önmagában ártalmatlan és hasznos – sok szerencsét és sikert kívánok azoknak, akik megpróbálkoznak vele, és remélem, mindig lesz néhány vadászó-gyűjtögető törzs, már csak az emberben lappangó lehetőségek minél teljesebb kihasználása érdekében is. És élvezem az időnkénti kisebb csapásokat, például az áramszüneteket meg a hóviharokat, amelyek elsöprik az illúziókat, és emlékeztetik az embereket arra, hogy élnek. Nagyon tetszett, amikor a Harcosok klubja című filmben megsemmisítették a banki adatokat a vagyoni különbségek kiegyenlítése érdekében. Ez teljesen összhangban van a régi jubileumi hagyománnyal: néhány évtizedenként eltörölték az adósságokat, hogy megszilárdítsák a gazdaságot.
De egy globális összeomlás előidézése – már ha egyáltalán lehetséges -, szörnyű hiba volna, melynek a régimódi tekintélyelvű gondolkodás a forrása: az a vélekedés, miszerint kényszer hatására cselekedni ugyanolyan, mint ha önszántából cselekedne az ember. Valójában épp az ellenkezője igaz. Minél jobban kényszerítenek bennünket ennek a rendszernek a feladására, annál kevesebbet fogunk tanulni, és annál agresszívebben fogunk küzdeni valami hasonló rendszer újjáépítéséért. Minél inkább önszántunkból adjuk fel, annál többet fogunk tanulni, és annál kisebb valószínűséggel fogjuk elkövetni ugyanazokat a hibákat.
Természetesen nem lesz több olajra épülő társadalom, és a fejenkénti energiafogyasztás is visszaesik majd, de nem valószínű, hogy az energia vagy az összetettség az ipari kor előtti szintre zuhan. A hidroelektromos erőművek meg az atomerőművek nincsenek közvetlen veszélyben, és minden év újításokat hoz a nap, a szél, a hullámok és az bioüzemanyagok energiájának hasznosítása terén. Megfelelő támogatással sokkal gyorsabban bővülnének az alternatív energiaforrások; mindenesetre nem szükséges átállítani rájuk az egész világ infrastruktúráját az elkövetkező húsz évben. Még ha be is következik egy általános összeomlás, és csak egyetlen régiónak lesz fölöslege fenntarthatóan nyerhető energiából, a régió lakói a maguk tempójában akkor is felhasználhatják az összeomlott területek gyarmatosítására és újbóli „fejlesztésére”. Talán ez fog történni mindenütt.
Szerintem nincs kiút a nagy energiákat használó összetett társadalmakból, ezért az elkerülésük helyett a tűrhetővé tételükre kellene összpontosítanunk. Ez először is azt jelenti, hogy a résztvevők kellemesnek találják a rendszert, vagyis a fenntartásához szükséges tevékenységeket értelmesnek és szabadon választottnak találják a végzőik. Másodszor, a rendszernek erkölcsösen kell viselkednie a környezetével. Itt magasra teszem a lécet: javára kell válnunk az egész földi életnek. Harmadszor pedig, a rendszernek nem szabad eredendően ingatagnak lennie. Egy kisbolygó vagy egy jégkorszak végezhet vele, de nem szabad magától ingataggá válnia: nem lehet olyan gazdasága, amelynek növekednie kell, különben összeomlik; nem merítheti ki a meg nem újuló erőforrásokat; nem lehetnek egyirányú irányzatai, olyanok, amelyek könnyedén menetelnek egyik irányba, de csak katasztrófa árán a másikba.
Ez három egymástól független mércének tűnik. Amikor Orwell azt írta, hogy „ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos”, akkor egy belsőleg szilárd, de élvezhetetlen rendszert képzelt el. A technikai utópisták egy űrben szétterjedő, több milliárd évig fennmaradó, a biológiai természetességnek még a nyomát is eltörlő rendszerről álmodoznak. Egyes üldözési mániában szenvedő emberek pedig „ökofasizmustól” tartanak, egy szilárd és természetbarát rendszertől, amely ugyanakkor elnyomja a legtöbb embert.
Szerintem képtelenség mindhárom látomás, mégpedig azért, mert az összeomlásnak gyakran pszichológiai okai vannak – ez elkerüli a figyelmünket ebben a gépimádó kultúrában. Erich Fromm fogalmazta ezt meg a legjobban „What Does It Mean to Be Human?”† (Mit jelent embernek lenni?) címmel:
Még ha akármit meg is tehet a társadalom az emberrel – éheztetheti, megkínozhatja, bebörtönözheti vagy túltáplálhatja –, annak feltétlenül bizonyos következményei vannak, magából az emberi létfeltételekből származó következményei. Az ingerektől és örömöktől teljesen megfosztott ember nem lesz képes munkát végezni, szakmunkát biztosan nem. Amikor nincsen ilyen végtelenül nyomorúságos helyzetben, lázadásra hajlik, ha szolgává teszik; erőszakra hajlik, ha nagyon unalmas az élete; kreativitása elvesztésére hajlik, ha géppé teszik. Az ember e tekintetben nem különbözik az állatoktól vagy az élettelen anyagtól. Bizonyos állatokat állatkertbe lehet zárni, de nem fognak szaporodni, mások pedig erőszakosak lesznek, noha a szabadban nem azok… Ha az ember végtelenül képlékeny volna, akkor nem lettek volna forradalmak.
Az 1491-ben Mann azt írja, hogy az inkákat leigázni menetelő Pizarrót tevékenyen segítették az inka birodalom zsarnokságát megelégelt helyiek. Fredy Perlman a könyvében a nyugati civilizáció egész történelmét áttekintve az emberi elégedetlenség szerepét bizonygatja minden bukott társadalom bukásában. És sok más amerikaival együtt számomra is világos, hogy az amerikai birodalom azért van hanyatlóban, mert már senki sem hisz benne: nem hisznek benne a katonák, akik hamar rájönnek, hogy a háború marhaság; nem hisznek benne a vállalatok vezetői, akiket legjobb esetben a rövid távon szerezhető nyereség érdekel, és akik legrosszabb esetben egyszerűen tolvajok; nem hisznek benne a politikusok, akik cinikusan megtesznek bármit a kampánytámogatások maximalizálásáért; és nem hisznek benne a tényleges munkát elvégző emberek sem, akik közül legtöbben már csak ímmel-ámmal végzik a dolgukat.
Aztán meg Amerika (más nemzetekkel szorosan a nyomában) egyre szigorúbb ellenőrzés alatt áll, így egyre elviselhetetlenebbnek találják a lakói. Általános gond ez a felülről lefelé szerveződő rendszerekkel: technikai és pszichológiai okokból könnyű ellenőrzési mechanizmusokat hozzájuk adni, de nehéz eltávolítani őket, könnyű szorongatni, de nehéz engedni. Az egész rendszer besül, ahogy egyre önzőbbé és elszigeteltebbé válnak az ellenőrzést gyakorlók, ahogy egyre elégedetlenebbé és levertebbé válnak az ellenőrzés alatt tartottak, ahogy egyre több energia megy pocsékba azért, hogy olyasmire kényszerítsék az embereket, amit amúgy nem tennének meg. És akkor már csak egy alulról jövő energialöket újíthatja meg. Ez az átalakulás békés is lehet, ám a hatalmi érdekek gyakran olyan sokáig állják útját, hogy a felgyülemlő nyomás végül heves robbanásban tör ki.
Ahogyan a hatalmi érdekeltségek megromlanak az emberek kizsákmányolása révén, úgy romlunk meg mi is mindannyian egy olyan társadalom tagjaiként, amelyik kizsákmányolja maga körül az életet. A„természet” szót kimondva nem búzamezőkre vagy állatkerti állatokra gondolunk, hanem magvaikat a szél útján terjesztő növényekre és szabadon kószáló állatokra. Nyers elevenségre gondolunk, és csak úgy tudjuk elnyomni ezeket a külvilágban, ha önmagunkban is elnyomjuk őket. A kocsifelhajtó repedéseiben növekvő fűre taposó lábunkat ugyanaz a szellem vezérli, amelyik eltapossa az elménk burkolatának repedésein áttörő érzelmeket és érzeteket, márpedig szükségünk van ezekre a jó döntések meghozatalához, az épelméjűséghez.
Ha jobbnak látjuk a primitív életet, az azért van, mert a kisebb, egyszerűbb társadalmak könnyebben el tudják kerülni az uralom kialakulását. A legjobb törzsekben a „főnök” csak arra utasítja az embereket, amit amúgy is meg akarnak tenni, egy jó főnök összhangot teremt az energiájuk megfelelő mederbe terelésével. Minél nagyobb viszont egy rendszer, minél tovább áll fenn, annál nehezebb fenntartani egy alulról fölépülő energiastruktúrát.
Van egy vad elméletem az összetett társadalmak eredetéről. A gízai Nagy Piramis minden tekintetben kiválóbb a két szomszédjánál, mégis elsőként építették meg a három közül. Mintha csak ereje teljében a semmiből bukkant volna föl az egyiptomi civilizáció, és aztán rögtön hanyatlásnak indult. Az elméletem a következő: az első piramist nem rabszolgák építették! Az emberek kirobbanó lelkesedéséből táplálkozó óriási együttes erő építette. Később viszont – amint azt a történelem szinte összes nagy rendszerénél látjuk – megmerevedett az emberi tevékenységnek ez a rendje, a vezetőkből uralkodók lettek, az ihletett tevékenységekből mindennapi munkák, a munkásokból pedig rabszolgák.
A stabilitás, a szabadság és az ökológiai felelősség megvalósításához meg kell tanulnunk gátat szabni az életből az uralomba való átsiklásnak, még a nagy, összetett rendszerekben is. Nem tudom, hogyan fogjuk csinálni. Még az egyes embernek is nehéz megvalósítania ezt – gondoljunk csak azokra a kreatív emberekre, akik megalkotnak egy mesterművet, aztán egész hátralevő életükben silány műveket származtatnak belőle. Jobb ötlet nem jut eszembe, mint egy legföljebb 150†† fős sejtekből felépülő rendszer létrehozása; nagyjából ez az a létszám, amelynél az együttműködést hajlamos felváltani a hierarchia. Ám még ekkor is számítanunk kell a sejtek tönkremenetelére, és biztosítanunk kell a halott sejtek lebomlásának, az új sejtek kialakulásának, valamint az emberek sejtből sejtbe költözésének menetét. Alapvetően egy élő testhez hasonlatos rendszert készítenénk, szemben a múlt megelevenedett holttestű nagy rendszereivel.
Milyen szinten lesz a technika, ha a leszármazottainknak esetleg sikerül szilárd rendszert létrehozniuk? Ezt a kérdést nyitva szeretném hagyni. Elméletileg akár a kőkornál is messzebbre mehetünk „vissza”. Ezt hívom én a szárazföldi delfinek esetének: olyan szuper-intelligens lényekké formáljuk magunkat, akik egyáltalán nem használnak semmilyen fizikai eszközt. Nem zárom ki a másik végletet, az űrgyarmatokat sem, habár az lenne a legnagyobb hiba, ha úgy rajzanánk ki az űrbe, hogy még az anyabolygónkon sem tanultunk meg stabilan élni. Kizártnak tartom más naprendszerek fizikai meglátogatását – mire a gépies technológia ilyen szintet érne el, már régen új tudományos világképek váltanák föl a mait, sokkal könnyebb módokat kínálva új világok meglátogatására.
A „szingularitás” elmélete szintén tévedés. A technológia rajongói szerint a gépek fölülmúlják majd az embert, mert azt hiszik, hogy mi magunk is csak gépek vagyunk, így hát mindössze jobb gépeket kell készítenünk, ami a „haladás” mítosza szerint elkerülhetetlen. Ha egyszer tényleg meghalad bennünket a technika, akkor szerintem a gépek megváltoztatják majd az embert. A kedvenc forgatókönyvem a gyorsított idejű virtuális valóság: mondjuk egy hetet töltünk egy mesterséges világban, de a valóságban csak egy nap, egy óra vagy egy perc telik el. Ha erre képesek leszünk, akkor lehetetlen megmondani, hogy mi fog történni!
Az elképzelésem leggyöngébb pontja az, hogy egyidejűleg feltételezek újítást és stabilitást, vagyis hogy lehetségesnek tartom új dolgok fölfedezését és kipróbálását úgy, hogy közben mégsem destabilizáljuk magunkat ismétlődően, a megértésünk rovására növelve a hatalmunkat. Lehet, hogy egyszerűen örökké hibázni fogunk és örökké el fogunk bukni, és ez esetben legföljebb enyhítjük az esések súlyosságát. Szerintem a jelenlegi összeomlást is elég jól kezeljük. Még talán Amerikában is megúszhatjuk egy elhúzódó válsággal, a népesség enyhe csökkenésével, valamint a technológiai és gazdasági helyzet igencsak szükséges normalizálódásával. Fájdalmasabb lesz az élet, ám egyben értelmesebb is, ahogyan az életben maradásunk érdekében a papírmunkák és a tévénézés helyett új készségek intenzív elsajátítására fordítjuk azt a sokmilliárdnyi munkaórát. Ezek a készségek mindent lefednek majd a szarvasok nyomának követésétől a krumplitermesztésen meg a bicikliszerelésen át a napenergiával működtetett vezeték nélküli hálózatok kiépítéséig – olyan újdonságokig, amelyeket még elképzelni sem tudunk, amíg szorongatott helyzetben nem leszünk.
Az ember a Föld mentálisan legalkalmazkodóképesebb faja, és nem vagyunk rosszak a fizikai alkalmazkodásban sem. Fajunk könnyedén képes túlélni a klímaváltozás és ipari összeomlás legborúlátóbb forgatókönyveit. Ha kihalunk, az az önátalakítás miatt lesz. A biotechnológiát felhasználhatjuk arra, hogy átalakítsuk magunkat valamivé, ami nem robusztus, vagy az informatikát arra, hogy olyan jól szórakozzunk, hogy már nem fog érdekelni a szaporodás. Vagy talán több kultúrára és alfajra oszlunk majd, amelyek kihalnak, míg néhány túléli.
Azt hiszem, a népszerű fantasztikumban már láthatjuk a jövőt, csak éppen nem abban a fantasztikumban, amelyre gondolunk. A sci-fi zömében vagy megragadt a közelmúltban – az ipari kor gépekbe vetett korlátlan bizalmánál –, vagy a jelenre tekint a fejlett technika szándékolatlan következményeit vizsgálva. A cyberpunk már jobb ennél: ha a 2000. év 1950-es években elképzelt változatát cyberpunk szűrőn át néznénk, akkor a látvány egészen hasonlítana a valódi 2000-hez. A cyberpunk legfontosabb meglátása az, hogy a több technika nem tisztább dolgokat eredményez, hanem mocskosabbakat.
A látszólag a múltba tekintő fantasy valójában talán a jövőt látja: a tündék és a varázslók a poszt-humán társadalom növekvő sokféleségét ábrázolhatják, a „mágia” pedig az, amit ipari korunkban homályosan úgy fogunk fel, mint az objektív materialista filozófiánkon kívül eső világ. Szerintem a steampunk a legjobb az összes közül, ha eltekintünk a viktoriánus cicomától. A cyberpunkhoz hasonlóan olyan rendetlennek és elevennek mutatja az emberi világot, mint amilyen a természet, de a steampunk technológiai rendszerében őrülten elegyedik a „kőkorszaki”dolgoktól az „űrkorszaki” dolgokig minden – cáfolva ezzel az elképzelést, miszerint korszakok foglyai vagyunk.
A primitív emberek körnek tekintik az időt. A civilizált emberek egyenes vonalnak. Mi pedig hamarosan egy nyílt síkságnak látjuk majd, amelyen mindnyájan szabadon kószálhatunk. A történelem darabokra tört. Útra fel!
A fordító jegyzetei
* Az emberlét legutóbbi egymillió évéről van szó, benne a mezőgazdaság tízezer évével. Innen a primitivisták kedvelt 99/1 százalék felosztása.
** Írásában Sorenson a még meg nem hódított emberek tudatát, tudatállapotát tárgyalja. Néhány jellemzője: tudatküszöbhöz közeli észlelés (liminal awareness); a nevek átmeneti jellegűek; nincs egységes módja a tér felosztásának, a távolság és az idő mérésének, a képzeletbeli határok kivetítésének; korlátozott a számok, a mennyiségek szerepe; őszinteség és nyíltság, az érzelmek nyílt kimutatása és megélése. Sorenson szerint ez a fajta tudat a csecsemők és a gyerekek szoros testközelben neveléséből származik, és kialakulásának számos további feltétele van: kis csoportlétszám; a szabad távozást lehetővé tevő nyílt vidékek megléte; bizalomra épülő őszinte baráti érzések; a magántulajdon hiánya. Az ilyen élethez szükséges feltétlen és nyílt bizalom elszigetelt csoportok esetén stabilan fennmaradhat, ám durva érzelmeknek vagy kényszernek tartósan kitéve (itt lépnek képbe a hódítók) gyorsan megszűnik, a csoport súlyos törést szenved, és az átélt traumák hatására eldurvult emberek más minták híján magukévá teszik a hódítók által hozott elvont eszméket.
*** A Twilight Zone (Alkonyzóna) egy népszerű amerikai tévésorozat, melynek egymástól elkülönülő részei fantasy, tudományos-fantasztikus és horrorisztikus elemeket ötvöztek. Eredetileg a hatvanas évek első felében futott, majd ezt követte egy újabb sorozat a nyolcvanas évek második felében. (Az említett dobozos történetből 2009-ben önálló film is készült: The Box. Itthon „A doboz” címen jelent meg.)
† Ha nem tévedek, ez az egyik fejezet címe Erich Fromm The Revolution of Hope (A remény forradalma) című könyvében.
†† Ez az úgynevezett Dunbar-szám. Robin Dunbar antropológus elmélete szerint a főemlőscsoportok nagyságát a neocortex és az agy többi része közötti térfogatarány határozza meg. Dunbar más főemlősöket vizsgálva úgy számította, hogy az ember legfeljebb körülbelül 150 fővel képes rendszeres személyes kapcsolatot kialakítani.
