Wétiko

fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan

Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum

Miért épp ilyen a valóság?

/ Ran Prieur írása - fordítás általam: /

Édességek, videojátékok és marihuána, három dolog amiktől jól érzed magad, de ha túlzásba viszed őket, rosszul leszel. Miért így működik a valóság?

Miért nincs semmi, amitől jól érzed magad, és ha többet csinálod, továbbra is jó? És miért nem fordítva működik? Ha arcon csapom magam az rosszul esik, de ha folyamatosan csinálnám, továbbra is rosszul esne, ahelyett hogy egyszercsak megfordulna és elkezdene jó lenni. Miért ennyire nehéz jól érezni magunkat és miért olyan könnyű rosszul?

Megpróbálhatod az evolúció, a biológia vagy akár a fizika törvényeivel magyarázni. De ez felveti azt a kérdést, hogy miért épp ilyen a valóság és nem másmilyen? Nevezheted ezt Hedonikus Antrópikus Elvnek. Ha ez egy értelem nélküli, részecskékből és hullámokból álló univerzum, ahol a tudat csak a véletlen folytán bukkant fel, mennyire balszerencsések vagyunk, hogy a kellemes tudatállapot ennyire illékony?

Én hinni szeretném, hogy eredendően értelmetlen az élet, mert akkor lehetségesnek kell lennie, hogy kijátsszuk a rendszert, hogy könnyű trükköket találjunk a tartós boldogság elérésére. De az egész történelem során ezt próbáltuk és teljes kudarcot vallottunk, ami azt sugallja, hogy az életnek mégis van értelme: hogy az elméink és történeteink valami láthatatlan, mélyebb értelmet szolgálnak, ami nem akarja, hogy egyszerűen csak jól érezzünk magunkat, hanem úgy használja a jó és rossz érzését, mint a tudósok a jutalmazást és elektrosokkot a patkányokon, hogy valami elképzelhetetlen cél felé vezessen minket.

A Hedonikus Antrópikus Elv című reddit posztban polyparadigm azt állítja, hogy a tudat csak ott bukkanhat fel, ahol a boldogság kihívás – mert különben a döntések olyan egyszerűek, hogy tudatosságra nincsen szükség. Én úgy gondolom, hogy a tudat univerzális, de el tudom fogadni ezt az elképzelést a tudatosság egy speciális definíciója mellett: a hatalom annak eldöntéséhez, hogy benne legyünk-e az adott pillanatban vagy sem.

Miért van az, hogy még a technológia minden erejével sem sikerült "kitrükköznünk" az emberi jóllét rendszerét? Ha azt mondanám, hogy van egy tabletta, amitől egyszerűen boldogabb leszel, mellékhatások nélkül, nem hinnéd el. Vannak gyógyszereink, amik lehetővé teszik, hogy a súlyos depresszióban szenvedők épp csak működőképesek maradjanak, vagy egy AIDS-es ne haljon meg, de lehetetlennek tűnik lerövidíteni az utat az átlagostól az átlagosnál jobbhoz. Miért nincs egy tabletta, amivel zöldségek és edzés nélkül is egészségesebb leszek? Még a vitaminokról is, amik egy rövidebb útnak tűntek az egészséghez, kiderült hogy nagyrészt haszontalanok vagy ártalmasak.

Metafizikával könnyű megmagyarázni: Isten inkább akarja azt, hogy jobb ember légy, semmint hogy jól érezd magad. Én a Taoizmus felé hajlok: a fizikai világ olyan, mint egy mélyebb valóság felszíne, amit sosem érthetünk meg teljesen, de ha részben megértjük, és úszunk az árral, az élet jobb. És azt hiszem a Tao azt akarja, hogy kijátsszuk a rendszert. Ezt teszi minden ami él, és a földi élet története az, hogyan találnak az élőlények ideiglenes hack-eket.

Az emberek rendkívül sikeresek voltak a külső világ meghackelésében, és fura, tekintve hogy mennyire az urai lettünk a természetnek, hogy mennyire nem tudtunk urai lenni önmagunknak. Ez azt sejteti, hogy Isten, a Tao, a metafizikai határ nem kint van, ott a világegyetemben, hanem bennünk.

Meg tudjuk ezt magyarázni tisztán materializmussal? Az a jó a véletlenszerű és értelem nélküli univerzumban, hogy teljesen hackelhetőnek kellene lennie. Elméletben, ha elképzeled a legjobb pillanatot az életedben, át tudnád élni újra és újra, örökké. Ellenvetheted, hogy a boldogság bármely szintje csak az új normává válna, de elméletben ez csak egy újabb akadály, amit ki tudunk trükközni (Jó sci-fi a témában a Permutation City, Greg Egantől.)

A materialista modellben ezek az akadályok az emberi biológia szintjén vannak. A testünk több tízmillió év alatt fejlődött ki, a túlélést helyezve mindenek fölé, és a testünk a fajfenntartást szolgáló dolgokat jutalmazza jóleső érzéssel. Az ősi környezetben bárki, aki ki akarta játszani a rendszert, utódok nélkül pusztult el, úgyhogy kiveszett belőlünk a rövidebb utakon járás lehetősége.

Az ősi környezeten kívül megértem miért nehéz még mindig az egészség meghackelése: összetákolhatsz egy törött gépet, hogy épp csak működjön, viszont egy jól működő gép fejlesztésének az egyetlen módja az, ha feltalálsz egy teljesen új gépet, ami jobban működik. De furcsának tűnik, hogy a jóllét meghackelését illetően nem voltunk sikeresebbek. Arra számítok, hogy továbbra is próbálkozni fogunk, és kiváncsi vagyok működni fog-e a jövő hedonikus technológiája, és hogy jobban el tudjuk-e fogadni, hogy minden különösebb indok nélkül is jól érezzük magunkat.

2017. április 22


Oroszlánok pedig nincsenek

/ Birtalan Balázs remek írása az evolúcióval kapcsolatos tévhitekről: /

A Teremtés könyve első fejezetében plasztikus beszámolót olvashatunk arról, hogyan teremtette meg Isten az állatokat és a növényeket, mindegyiket „a maga faja szerint”. Ez a leírás természetesen egy emberi világkép megnyilatkozásaként keletkezett. Ugyanakkor (azaz nem ugyanakkor, hanem évszázadokkal később) meg is erősítette ugyanezt a világképet, nevezetesen, hogy a világunk fixen olyan, amilyen, nem is szólva arról, hogy – természetesen – a létező világok legjobbika.

Amikor aztán a világról való ismeretszerzésünk terén a hit helyét átvette a tapasztalás (nevezetesen a strukturált megfigyelés és az ellenőrzött kísérletezés), akkor kiderült, hogy a világ korántsem fixen olyan, amilyen. Amivel mi találkozunk, az a világ jelen állapota – az is erősen torzítva saját észlelésünk szűrőjén át.

Úgy mondják, hogy az embernek három nagy megaláztatást kellett elszenvednie a tudományos eszmélődése során. A „mondják” jelen esetben nem általános alany, hanem valódi többes szám: ketten is így mondják: Sigmund Freud és Daniel Quinn. Az első két megaláztatásban egyetértenek, a harmadik felismerését azonban mindketten maguknak vindikálják. Ellentmondás nincs, csak a poétikus hármas szám helyébe négyes szám lép.

Az első traumát Kopernikusz okozta. Kiderült, hogy a teremtés koronájának, az embernek a lakóhelye még véletlenül sem a világmindenség középpontja. A második sokk Darwin nevéhez kötődik, aki nemcsak azt az elképzelést vágta haza, hogy Isten egyenként teremtette meg a fajokat, hanem biológiai bizonyítékokkal szolgált arra, hogy az ember teremtése egyáltalán nem volt kuriózum az evolúcióban; Daniel Quinn szavaival élve: „úgy rendelték számára, hogy a közönséges posványból fejlődjön ki, éppen úgy, ahogy a kullancsok és a májmételyek”. Időrendileg a harmadik mélyütést Freud vitte be; ez a mélyütés a mélylélektan volt: annak kimutatása,hogy az ember egyáltalán nem az a végtelenül tudatos és racionális lény, mint aminek gondolja magát, hanem élete jelentős részében saját tudattalanjának irányítása alatt áll. A negyedik megaláztatás Daniel Quinn munkásságában rajzolódik ki: ő mutatta meg, hogy az ember pontosan ugyanúgy alá van vetve az ökológia – így a korlátozott vetélkedés – törvényének, mint a gravitációnak; ha az ember ezt figyelmen kívül hagyja, és olyan életet él, mintha a világot érte teremtették volna, akkor pontosan ugyanolyan elkerülhetetlenül (bár valamivel lassabban) végez magával, mintha levetné magát egy szikla pereméről.

Az emberek lassanként, mintha a fogukat húznák, de nagyjából elkezdték elfogadni ezeket a tényeket. (Persze a tényeket kicsit sem zavarja, ha az emberek nem fogadják el őket, de ez más kérdés.) Ma már csaknem mindenki tisztában van azzal, hogy a Föld kering a Nap körül, a freudi terminológia egyes elemei pedig egyenesen közhelyszerű beszédfordulatokká váltak. Quinn felismerése még viszonylag új keletű, de az is olyan, hogy inkább csak utálni vagy figyelmen kívül hagyni lehet, mint cáfolni. Darwin és az evolúció viszont még mindig problematikus.

Persze azzal, hogy „az ember a majomtól származik”, ma már a legtöbben tisztában vannak. Ezzel mindössze két gond van. Egyrészt az ember nem a majomtól származik, hanem egy valaha élt, azóta rég kihalt állattól, amely nem volt se majom, sem ember; amelynek az utódai egy része a majmok, más része az ember irányában fejlődött tovább. Másrészt a „legtöbben” szó ez esetben csupán annyit jelent: több mint 50 százalék. De sajnos nem sokkal. Richard Dawkins idén megjelent könyvében számol be friss felmérések eredményéről, amely szerint az európai és amerikai lakosság bő egy harmada (az Egyesült Államokban 40%) mesének (leginkább sátáni hazugságnak) tartja az evolúciót, és szent meggyőződése, hogy a Föld nem 4,6 milliárd, csak mindössze tízezer éves, hogy a fajokat Isten egyenként teremtette, hogy az emberek valaha együtt hancúroztak a dinoszauruszokkal.

Ez már önmagában elég tragikus, főleg annak figyelembe vételével, hogy e kreacionisták (ahogy Dawkins nevezi őket: történelemtagadók) hatalmas anyagi és intézményi hátszéllel lobbiznak azért, hogy a hatnapos teremtés, illetve az „intelligens tervezés” tana kerüljön be az iskolai tananyagba az evolúció mellé (azaz lehetőleg helyett).

Ilyen körülmények közepette kifejezetten elkeserítő, hogy még azok is, akik elfogadják az evolúció tényét, többségükben félreértik annak lényegét. Például azt hiszik, hogy léteznek fajok.

Na jó, persze, léteznek fajok, de nem úgy. A matematikában is van olyan, hogy „pont”, de nem úgy. Használjuk ugyan a fogalmát, de csak elméletben; a gyakorlatban a – definíció szerint kiterjedés nélküli – pont nem létezik. A biológiával és a fajokkal fordított a helyzet: a gyakorlatban megkülönböztetünk fajokat, már csak azért is, hogy az állatkertben nehogy véletlenül azonos ketrecbe zárjuk a tigrist az antiloppal. Még hangzatos definíció is van a fajra: eszerint a faj „élőlények olyan csoportja, melynek egyedei képesek szaporodni egymással, és termékeny utódokat létrehozni”. E meghatározás a Wikipédia Faj szócikkének bevezetőjében olvasható; a következő mondat ugyanerre úgy hivatkozik: „naiv definíció”. Ezt követően a szócikk nem kevesebb mint tizenhárom féle definícióban próbálja közelebb terelni egymáshoz az olvasót és a faj fogalmát. Ebből is látszik, hogy elméletben a dolog korántsem olyan egyszerű, mint az állatkertben.

Kis számú, nem reprezentatív mintán végzett felmérésem alapján a hétköznapi ember valahogy úgy képzeli az evolúciót, hogy ez az a folyamat, amely „a fajok kialakulásához vezetett”. Tehát a projekt elkezdődött valamikor a múltban, voltak a dinoszauruszok meg a masztodonok, meg egy csomó köztes fázis, amíg aztán ma itt vannak nekünk az oroszlánok – na meg persze itt vagyunk mi, a Homo sapiens, mint az evolúció csúcsa.

Hát ez így sajnos nem stimmel. Az evolúcióban értelmezhetetlen mind a „köztes fázis”, mind a „csúcs” fogalma. Egész biztos, hogy egy mai oroszlán nagymamája is oroszlán volt. Az ükmamája is oroszlán volt. Kétségbevonhatatlanul, összetéveszthetetlenül. Azonban egész biztos, hogy a húszmillió nemzedékkel ezelőtti, egyenes ági őse nem volt oroszlán. Hogy mi volt pontosan, arról fogalmam sincs. Nyilván valami köztes fázis, valahol a bojtosúszójú hal és az oroszlán között. Csakhogy ennek az ősnek, akit nevezzünk X-nek, a nagymamája és az ükmamája is X volt. A korabeli állatkertben nem az állt volna a ketrecükön, hogy „köztes fázis”, hanem hogy „X”. Ugyanúgy, ahogy ma ez áll: „oroszlán”.

Mi volt az X fajú állat egymillió nemzedékkel későbbi leszármazottja? X vagy oroszlán? És mi volt az oroszlán egymillió nemzedékkel ezelőtti felmenője? Oroszlán vagy X? Értelmezhetetlen a kérdés. Az egyik Y, a másik W lett volna. A maguk idejében az állatkertben önálló fajként szerepeltek volna. Nem köztes fázisként, nem átmenetként – noha nyilvánvalóan átmenetet képeztek. A bojtosúszójú hal egyik leszármazottjának a sorában van egy olyan periódus, amikor ha rámutatunk egy állatra, akkor rendszertanilag teljesen egyértelműen azt mondjuk rá: „Ez egy X.” Ha a nagymamájára vagy az ükunokájára mutatunk, akkor is ezt mondjuk. Mintegy egymillió generációval később, ha az egyenes ági leszármazottak közül kiválasztunk egyet, és rámutatunk, akkor azt mondjuk: „Ez egy Y.” Tizennyolcmillió nemzedékkel később: „Ez egy W.” Majd újabb egymillió nemzedék múlva – napjainkban – így szólunk: „Ez egy oroszlán.”

Az oroszlán unokájának az unokájának az unokájának tízmillió generációval későbbi leszármazottjára a majdani zoológusok azt fogják mondani: „Ez egy Z.” Nem azt mondják, hogy „ez az oroszlán egy kései leszármazottja”, mert számukra az „oroszlán” ugyanúgy egy sose látott, fiktív élőlény megjelölése lesz, mint számunkra az Y. Ha ezen eljövendő zoológusoknak se lesz több eszük, mint amennyi nekünk van, akkor az oroszlánra úgy fognak tekinteni, mint valami köztes fázisra, valahol a bojtosúszójú hal és a Z között.

Oroszlánok pedig – mint faj – nincsenek. Egyedi élőlények vannak, akik genetikusan, morfológiailag, élőhely és viselkedés tekintetben statisztikailag nagy hasonlóságot mutatnak a szüleikkel, testvéreikkel és gyermekeikkel. Statisztikailag valamivel (elenyészően) kisebb hasonlóságot mutatnak a nagyszüleikkel, unokatestvéreikkel és unokáikkal. Statisztikailag még kisebb hasonlóságot mutatnak a dédszüleikkel, másod-unokatestvéreikkel és dédunokáikkal – bár ez a „még kisebb hasonlóság” is olyan hatalmas, hogy a mi szemünkben azonosságnak látszik. És ez a látszat az alapja, hogy e rokonok egy halmazára azt mondjuk: egy faj.

Persze mondhatjuk, mert a gyakorlatban valóban segít. Az életben maradás szempontjából célszerű, ha tudjuk, hogy amíg az oroszlán elől el kell szaladni, addig a napraforgó elől nem okvetlenül szükséges. Holott az oroszlán és a napraforgó távoli rokonok: egyazon közös ős leszármazottai. Ezt nagyon fontos, hogy jól értsük. Sem az oroszlán, sem a napraforgó felmenőinek sorában nem lehet rámutatni arra a generációs váltásra, amikor azt mondhatjuk: ennek a példánynak a mamája még nem oroszlán/napraforgó volt. A két láncban visszafelé haladva minden egyes lépésnél azt látjuk, hogy a szülő „pont olyan”, mint a gyerek. Sehol nem lehet tetten érni, hogy „na, itt történt a fajváltás”. Nincsenek köztes fázisok – pontosabban csak köztes fázisok vannak.

A Homo sapiens pontosan ugyanúgy egy köztes fázis az evolúcióban, mint a Homo habilis vagy az Australopitechus volt, vagy ahogy köztes fázis a fenti X, annak leszármazottja, az oroszlán, és annak leszármazottja, a Z. Nagy valószínűséggel mi vagyunk az élővilág történetében az első olyan csoport, amelynek egyedei képesek reflektálni saját származásukra (bár, amint láttuk, kb. negyven százalékunk nem képes erre), de teljesen alaptalan volna hátradőlni a karosszékünkben, mondván: „Jól van, megérkeztünk.”

Nem érkeztünk meg sehová. Számos szempont alapján – genetikusan, morfológiailag, élőhely és viselkedés tekintetben – statisztikailag nagy hasonlóságot mutatunk a szüleinkkel, testvéreinkkel és gyermekeinkkel. Statisztikailag valamivel (elenyészően) kisebb hasonlóságot mutatunk a nagyszüleinkkel, unokatestvéreinkkel és unokáinkkal. Statisztikailag még kisebb hasonlóságot mutatunk az oroszlánokkal, a bojtosúszójú halakkal és a napraforgókkal. De a hasonlóság megvan, mint ahogy meglesz a – statisztikailag lényegesen kisebb – hasonlóság a százmillió generációval későbbi leszármazottaink és a bojtosúszójú halak között. Én, aki ezeket a sorokat írom, és te, aki olvasod, valahol középen helyezkedünk el ebben a folyamatos, határvonalak nélküli láncban. Nincs kitüntetettebb szerepünk, mint őseinknek („az őssejtig”) volt, vagy mint utódainknak lesz.

Ha valaki kiválaszt minket ebből a láncból és ránk mutat, azt mondja: „Ez ember.” De hogy e kijelentés érvényessége hol kezdődött és meddig tart, ezt pontosan lehetetlen megmondani. Volt olyan pont, ahol még nem volt érvényes. És lesz olyan pont, ahol már nem lesz érvényes. Ugyanúgy, mint a Homo habilis-szel, az X-szel, az oroszlánnal vagy a napraforgóval.

Oroszlánok pedig nincsenek. Emberek sincsenek. Egyedi élőlények vannak, akiknek az evolúcióban számukra juttatott időben kell boldogulniuk. Önmagukkal és a többiekkel. Mert címke szerint legyünk emberek vagy oroszlánok, napraforgók, tigrisek vagy antilopok – végeredményben egyazon ketrec lakói vagyunk.

Kapcsolódó:
A következő tízmilliárd év

2017. február 16


Hogyan elégítik ki a videojátékok az alapvető emberi szükségleteket

/ Ran Prieur írása - fordítás általam: /

A How Video Games Satisfy Basic Human Needs (Hogyan elégítik ki a videojátékok az alapvető emberi szükségleteket) egy remek rövid cikk, de csak a játékokra korlátozódik és alig érinti a nagyobb témát: hogy a hétköznapi élet kudarcot vall az emberi szükségletek kielégítésében.

Egy 1996-os tanulmány négy személyiséget azonosított a multiplayer szerepjátékokban: Gyilkosok, Teljesítményorientáltak, Felfedezők és Kapcsolatépítők. Én nem vagyok igazán Kapcsolatépítő, úgyhogy azt gyorsan elrakom az útból: az információs technológia úgy alakította át a közösségi környezetet, hogy bővelkedünk rövid, felszínes és távoli kapcsolatokban, míg az emberi természet továbbra is sóvárog mély és tartós helyi kapcsolatok után. Ezért van az, hogy a multiplayer játékokban a legkielégítőbb kapcsolatokat a kicsi, zárt és hosszútávú csoportok adják.

Én határozottan Felfedező típus vagyok és néha úgy érzem, hogy egy információs apokalipszisre lenne szükségünk, hogy az összes térkép és feljegyzés megsemmisüljön és újrakezdhessük, mert sokkal nagyobb élvezet első kézből felfedezni valamit, mint egy könyvből olvasni róla. Ez még meg is történhetne, ha minden a felhőbe kerülne és a felhő összeomlana.

Szeretnék hozzáadni egy ötödik típust is, ami gyakori a singleplayer játékokban: a Stratégák, vagy Optimalizálók. Amikor megvan minden darabod és a kihívás az, hogy a megfelelő módon rakd össze őket. Az utóbbi időben ezen igényemet a Windows Freecell-el és zenei lejátszólisták szerkesztésével élem ki, és amikor ezeket a bejegyzéseket írom, sokat gondolkozom azon, hogy helyezzem el az ötleteket a legjobb sorrendben.

A történelem tragédiáit a Gyilkosok és Teljesítményorientáltak követték el. Az ókori világban csak kevés Teljesítményorientált volt, akik seregnyi Gyilkost vezettek. Aztán a modern világban, a kereskedők oszályának felemelkedésével a teljesítmény átkerült a gazdaságba és egyre több ember számára vált elérhetővé. Ez a trend a 20. század végén tetőzött, amikor a vagyon és státusz felhalmozása annyira domináns kulturális értékké vált, hogy a más értékekkel rendelkező embereket mint egyfajta különcöket vagy veszteseket semmibe vették. Még a tudományt is tönkretette a teljesítmény, a minél több cikk publikálásának igénye alá temetve a felfedezés örömét.

Most, a növedekés végével, az erőforrások kimerülésével és a státusz zsetonok felhigulásával a valódi teljesítmény újra csak néhány szerencsés kiváltsága. A többiek előtt űr tátong: elérni valamit irreális, a felfedezés az apró részletek szintjén zajlik, a szocializáció nem olyan, mint régen és a gyilkolás egyre inkább tiltott.

Mi fogja betölteni ezt az űrt? A nagy dobás a gyilkolás újbóli megjelenése, az elszigetelt lövöldözőktől a politikai/vallási hadseregekig és a nemzetállamok közötti háborúkig. A túl kicsi dobás pedig a több és jobb pszichoaktív szer, hogy a felfedezés befelé forduljon. És nem tudom mi fog történni a videojátékokkal. Az egyik véglet, hogy elpusztítja őket egy tech összeomlás, a másik véglet pedig, hogy a pszichológiai igények egyedüli kiszolgálóivá válnak, állandóan zsúfolt mesterséges világokkal.

Az én megoldásom, ami néhány évszázad múlva reálissá válhat, hogy a társadalmat úgy tervezzük meg, ahogyan a játékokat, percről-percre minden egyes játékos szubjektív örömét tartva szem előtt, akkor is ha ez aláássa a gazdasági elitet, akkor is ha a jószándékú bürökratáknak ez rémesnek tűnik. Nem mennék el egészen Kowloon fallal körülzárt városáig, de azt hiszem ebbe az irányba kell elindulnunk.

Kapcsolódó:
Fallout: filozófia a hamvak közt
Egy állam szemével: Miért kezdünk a stratégiai játékoktól úgy gondolkodni és viselkedni, mint egy brutális pszichopata?

2017. január 17


Pedig egy zenei dolog volt

Alan Watts & David Lindberg - Why Your Life Is Not A Journey from David Lindberg on Vimeo.

Szöveg:
"A lét, a fizikai univerzum alapvetően játékos. Semmiféle szükség nincs rá. Nem tart sehová. Nincs egy cél, ahová el kellene jutnia. De a legjobban a zene hasonlatával érthető meg. Mert a zene, mint művészeti forma, eredendően játékos. Azt mondjuk, zongorán játszani, nem dolgozni a zongorán. Miért? A zene más, mint mondjuk az utazás. Ha utazol, próbálsz eljutni valahová.

A zenében nem a végét szokás a zene lényegének tartani. Ha az lenne, akkor azok a karmesterek lennének a legjobbak, akik a leggyorsabban játszanának. És lennének olyan zeneszerzők, akik csak befejező részt írnának. Az emberek csak azért mennének koncertre, hogy a végső cintányér hangját hallják, mert az a vége. Ugyanez van a tánccal. Nem célozzuk meg a szoba egy bizonyos pontját, mert oda kellene megérkeznünk. Az egész tánc lényege, a tánc.

De a közoktatás miatt a hétköznapi életben nem ezt látjuk. Egy olyan oktatási rendszerünk van, ami teljesen más benyomást kelt bennünk. Minden osztályozva van és azt csináljuk, hogy a gyereket ennek az osztályozási rendszernek a folyósójára tesszük és azt mondjuk: "Gyere cic, cic". És elmennek óvodába. Ami nagyon jó, mert ha befejezted, akkor bekerülsz az első osztályba. És gyerünk, az első osztály után jön a második és a többi. Majd az általános iskola, aztán a középiskola. És kezd felpörögni, közeledik az a bizonyos dolog, úgyhogy elmész főiskolára, majd másoddiplomás képzésre. És miután letudtad a másoddiplomás képzést, csatlakozhatsz a világhoz. Aztán bekerülsz egy biztosító céghez biztosításokat értékesíteni, és ott el kell érni a kitűzött számokat. És te meg fogod csinálni azt is, és állandóan ott lebeg, hogy jön az a bizonyos dolog... jön, jön. Az a nagyszerű dolog. A siker, amiért dolgozol.

Aztán egy nap, 40 évesen felébredsz és azt mondod: Istenem, megérkeztem! Ott vagyok. És nem érzed magad sokkal máshogyan, mint ahogyan mindig érezted. Nézd csak azokat, akik azért élnek, hogy nyugdíjba menjenek, hogy félrerakják a pénzt. Aztán amikor 65 évesek lesznek, már nincs több energiájuk és egy öregek otthonában rohadnak meg. Egyszerűen azért, mert egész végig hazudtunk magunknak. Úgy gondolunk az életre, mint egy utazásra, mint egy zarándokút. Aminek egy komoly célja van a végén, és a legfontosabb az, hogy eljuss ahhoz a véghez. Siker, vagy bármi legyen is az, vagy mondjuk a mennyország, miután meghaltál. De teljesen félreértettük a lényeget.

Ez egy zenei dolog volt, és énekelned vagy táncolnod kellett volna, míg a zene szólt." -- Alan Watts

Zene: Sleeping At Last - Saturn

Dalszöveg:
Te tanítottad nekem a csillagok bátorságát, mielőtt elmentél.
Hogy megy tovább a fény vég nélkül, még a halál után is.
Légszomjjal magyaráztad a végtelent.
Milyen ritka és csodálatos egyáltalán létezni.

Muszáj megkérnem
Hogy elmondd az egészet újra.
Megpróbáltam leírni
De sosem találtam a tollat.
Bármit megadnék, hogy halljam
Ahogy még egyszer elmondod,
Hogy a világmindenség csak azért lett
Hogy a szemeim láthassák.

Légszomjjal magyarázom el a végtelent.
Valóban milyen ritka és csodálatos az, hogy létezünk.

Kapcsolódó:
Milyen különös (Neutral Milk Hotel - In the Aeroplane Over the Sea)

2016. augusztus 24


Érett és éretlen ökoszisztémák

/ Részlet Toby Hemenway: Ecological Patterns, Land Use, and Right Livelihood című írásából - fordítás általam: /

Útmutatóul, hogy miből és mennyit használjak, az ökoszisztémákhoz fordulok inspirációért. Végzettségem szerint biokémikus vagyok, és emlékszem a döbbenetre amit akkor éreztem, amikor először értettem meg a tankönyvekben az anyagcsere-folyamatokat leíró szövevényes hálót. Akkor azt kívántam, ahogyan most is, hogy minden mérnököt kötelezzünk a természet kémiájának tanulmányozása. [...]

A nyugati mérnökök, ha egyáltalán veszik a fáradságot, hogy utánozzák a természetet, kiforratlan ökoszisztémákat hoznak létre. Egy ökoszisztéma fejlesztéssel foglalkozó meghatározó lapban, Eugene Odum rámutatott az éretlen ökoszisztémák néhány jellemzőjére:

Számomra ezek a nagyüzemi gazdálkodás tökéletes jellemzői. Ezzel szemben az érett ökoszisztémák épp az ellenkező minőséget jelenik az összes fenti kategóriában. Ahhoz, hogy kultúránk fenntartható legyen, érett ökoszisztémaként kell működnie. A permakultúra azzal, hogy az évelőket, a vastag mulcsozást (talajtakarást) és az összeköttetéseket hangsúlyozza, az ember által alkotott ökoszisztémákat egy fejlettebb szintre emeli.

Az érett ökoszisztémák zárt ciklusokon nyugszanak, csak annyit importálnak, amennyi az entropikus veszteségek pótlásához szükséges. (Ennek kapcsán jutott eszembe, hogyan nyerik ki a növények gyökerei az ásványokat a málló kőzetekből. Talán a "minden kertészkedik" mellett elismerhetnénk, hogy "minden bányászik" is egy kicsit).

A fejlett ökológiai rendszerek hatalmas mennyiségű erőforrást használnak fel, de az anyag a bioszférán belül táncol, ahelyett hogy lehúznák a WC-n. Az ember itt vall kudarcot. Az egészséges ökoszisztéma 100% közeli újrafelhasználást követel meg, nem csekély 30%-ot, amire a városaink próbálnak törekedni. (Egy példa a természet hatékonyságára: Az ökológusok azt találták, hogy egy érett erdő biomasszája hektáronként 365 kg kalciumot tartalmaz, a málló kőzetekből csak évi 8 kg-ot kell kivonnia. A fennmaradó 357 kg (98%) megmarad és újrahasznosul).

A körforgásban lévő anyag mennyiségének egyetlen korlátja az energia, feltéve hogy a toxinok gyorsan lebomlanak. Tehát a természet mintáját alapul véve elképzelhető, hogy nem bűn, ha egy kultúra nagy mennyiségű anyagot mozgat meg, ha az újrafelhasználás közel 100%-os, a szennyezőanyagok mennyisége pedig alacsony és az a kevés is lebomló. Az ökológiából származtatott rendszerek, amik az energia és anyag input természetes korlátai által önszabályozóak, megmutatják helyénvalóságukat. A nyugati kultúra fényévekre van bármi hasonlótól, de jó kiindulópont lehet egy érett ökoszisztéma utánzása felé a permakultúra már felhasznált javakra és nem-fosszilis energiákra való támaszkodása. Az ökológiai rendszerek nem szegények anyagilag és nem hiszek abban, hogy a környezettudatos életmód megköveteli a fa, a fém, a műanyag vagy a félvezetők használatának beszüntetését. Viszont drasztikusan korlátoznunk kell a kitermelő iparágakat és újra kell hasznosítanunk azt, ami már jelenleg is a techno-szférában van.

Itt vagyunk hát, egy eretnek helyen. Egy földközpontú vallás nem feltétlen áll ellentétben a környezetet módosító technológiákkal. És a kultúra, ha ökológiai törvényeken alapul, bűntudat vagy környezetpusztítás nélkül is lehet anyagiakban bővelkedő. A lényeg az, hogy hagyjuk a természetes szabályozó folyamatokat sértetlenül működni és figyeljünk oda biztató szavaikra. Minden kertészkedik és minden bányászik egy kicsit, és erre talán még mi is képesek vagyunk.

2016. július 1


Hatalom és autonómia

/ Ran Prieur egy rövid írása a közelmúltból - fordítás általam: /

Egy új tanulmány rámutat, hogy az emberek azért akarnak hatalmat, mert autonómiára vágynak. Úgyhogy azon gondolkoztam, mi történik azokkal, akik hatalomhoz jutnak, de elégedetlenek és még több és több hatalomhoz akarnak jutni? Tényleg autonómiára vágynak, de a több hatalom több felelősséget ró rájuk és kevesebb autonómiát, csak ezt nem veszik észre, és ha észrevennék, inkább hatalom nélküli autonómiát keresnének és mindenki boldog lenne? Tényleg ennyire egyszerű lenne jobbá tenni a világot?

Úgy gondolom, hogy néha igen. Látom azt a rengeteg munkát, amit ebben az évszakban a szomszédaim a gyepükre fordítanak, miközben az én kertem sokkal kevesebb munkával és locsolással is csinosabb. Középen van egy cseresznyefám, mögötte egy őszi- és sárgabarack, alatta eper, és a kerítés mellett málna, a paradicsom tőle balra, a lila virág pedig gyöngyike, ami túléli a száraz nyarat és magától terjed. A sárga virág természetesen pitypang, ami teljesen ehető, vonzza a beporzó rovarokat és javíta a talajt. Az egyik leghasznosabb és legszebb növény a világon, az emberek mégis gyomként tekintenek rá és próbálják kiírtani (sikertelenül).

Számomra ez túlmutat a kertművelésen, egészen a metafizikáig. Miért feszülnek meg az emberek, hogy a világot nehezebbé tegyék? Miért van az, hogy a legerősebben szabályozott helyek annyira ocsmányak, míg az elhagyatott területek gyakran gyönyörűek?

Optimista vagyok. A pesszimista azt hiszi, hogy a létező világok legjobbikában él, és az még mindig szar. Én viszont úgy gondolom, hogy rengeteg erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a világot ennyire rossz hellyé tegyük, de még így is egész jó.

De amikor jobban belegondolok, rosszabbá tenni a világot fizikailag nehéz és emocionálisan kielégítő, mert elpusztítod amit találtál és helyettesíted azzal, amit te hoztál létre, ellenben jobbá tenni a világot fizikailag könnyű, de emocionálisan fájdalmas, mert ki kell terjesztened a tudatodat, hogy befogadd a számodra idegent.

Kapcsolódó:
Az emberiségnek fogalma sincs a természetről

2016. május 3


Holdfény-Illata

/ Részlet Ran Prieur - Apocalypsopolis című novellájából, fordítás általam: /

[Előzmény: Az irányítás manifesztója]

A prérifarkas, aki a Holdfény-Illata névre hallgatott, egy sötét szurdokban osont. Fél éjszakával és fél nappal korábban felbukkantak a pusztítók és megölték a kölykeit. Széllel szemben jöttek, míg ő aludt, így nem érezte meg tébolyuk szagát, míg már késő nem volt. Arra ébredt, hogy egy nyurga fickó rászegezi fegyverét, mire ő mint a villám, kiugrott. Vannak akik maradtak és harcoltak volna, de a prérifarkasok mindig úgy éltek túl, hogy gyorsan tanultak és ő már tudta, hogy a fegyver ellen nincs küzdelem. A lövés nem talált, ő pedig megszökött, és amikor hallotta, hogy a villámlás végez a kölykeivel, fél napon és fél éjjen át nyüszített. Aztán eljött hozzá Mindennek Anyja, egy küldetéssel.

Nyugatra fog menni, sok hegyen át, a pusztítók táboráig, mely oly' nagy, hogy az épületek az eget nyaldossák és a csillagok belefulladnak a fénybe. Általában több hétig tartana az út és egy magányos prérifarkas számára valószínűleg végzetes volna, de Mindennek Anyja megnyitotta az Alösvények Földjét.

Az Alösvények Földje az, ahová a bölények vándorolnak télen és ahol a legendák várakoznak. Kevés lény léphet oda önszántából, legtöbben csak véletlenül tévednek arra vagy másokat követve, vagy sohasem. Anya rejtve és zárva tartja az ösvényeket, mert különben a világ kibillenne egyensúlyából. De most az Anya szólt neki, a pusztítók már messze kibillentették a világot az egyensúlyból. Ha kárt okozna is a járat, a pusztítók már megtették és a nyitást az ő halott dolgaik világa fogja megszenvedni.

Aztán az Anya emlékeztette arról, amit a legendák mesélnek, de rövid életű lények gyakran elfelejtenek: A pusztítók nem lényegükből fakadóan pusztítók. A becsületes nevük nem pusztítók, hanem ahogyan magukat nevezik, az emberek. És ahogyan azt mindenki tudja, a különbség az emberek és más állatok között az, hogy embereknek nincs lelkük. A sólyom lelke hőoszlopokon lovagol és kis állatokra csap le; a lazac lelke haza úszik, felfele a folyón, az ívás idején. De az emberek - ó, van némi lélek állati testükben, de többnyire csak hatalmas üres tér, amit szellemek töltenek meg. Általában ezek a Föld szellemei, és az emberek bölcs gondozói más állatoknak. De néha a rideg, gyűlöletes világok irigy szellemei azok, amik megvetik a Földet és el akarják pusztítani. Így van ez most is. Ezúttal erősek, már sok mindent elpusztítottak és még többet el fognak. De mivel nincs bennük szeretet, ezért nincs bennük megértés, és mivel nincs bennük megértés, elbuknak, mindig. - Folyamatosan más szellemek költöznek az emberekbe már most is - mondta az Anya -, és a te feladatod az, hogy segítsd őket. Ezernyi nemzedék forog kockán, és több milliárd lélek, de én valamilyen formában fenn fogok maradni. Nem ez az első, hogy megnyitottam az Alösvények Földjét, és nem is az utolsó.

Holdfény-Illata a szurdok tetejére ért és beleszimatolt a szélbe. Ott, a gesztesfenyő és a nyíllevelű balzsamgyökér mögött, a folyton jelenlévő gépfüst egyszerre tűnt valami réginek és frissnek. Jobbra fordult a hegygerincen, megkerülte a szoknyás csúcsot és leereszkedett egy másik szurdokba. Már közel volt. Átfurakodott a bozóton és talált egy utat, egy szarvas nyomát. Az alösvények mindig ösvények nyomán vannak, még ha az csak egy rovar útvonala is, vagy a szél járása.

Most, ahogy haladt, más irányba vándorolt az elméjével. Annyira könnyű volt! Tehát ilyen az, amikor nyitva van az Alösvények Földje. A fák körülötte nagyobbak és öregebbek lettek, az éjjeli rovarok hangja mélyebb és a szagok sűrűek és élesek. Olyan növények szagát érezte és olyan madárfüttyöt hallott, amiket korábban sosem, de amik rég volt ősök emlékeit kavarták fel, akik benne éltek. Egyszer aztán, amikor két ösvény keresztezte egymást, biztos volt benne, hogy felismerte a Szemében-Két-Csillagot, minden prérifarkas nagybátyját. Tovább osont az éjszakában.

2016. április 11


Az irányítás manifesztója

/ Részlet Ran Prieur - Apocalypsopolis című novellájából, fordítás általam: /

Az irányítás manifesztója
írta Archibald Lind

Minden hitrendszer ellenőrizhetetlen alapfeltevéseken nyugszik, és ennek a dokumentumnak az alapja az, hogy az irányítás előnyösebb a káosznál. A káosz nem rend nélküliség; hanem irányítás nélküli rend. A nyilvánvaló - és talán az egyetlen - példa a káoszra, a természet.

Képzelj el egy sirályt a parton. Nincs időbeosztása, nem követ utasításokat, nem felügyeli senki. A part bármely pontjára elrepülhet, bármikor. Nem kell fizetnie vagy igénylést benyújtania azért, hogy döglött halat ehessen, és nem mérik ki az adagokat. Mégis, a sirályok évmilliókig fennmaradtak, együttműködésben más irányítatlan élőlényekkel. De ezalatt az idő alatt mit hoztak létre? Mit értek el? A sirály semmi mást nem termel, mint madárürüléket és a végén egy halott madarat. Több száz millió év alatt a természet nem tett mást, mint fenntartotta a körforgást, és egyre rendetlenebbé vált.

Most képzelj el egy dolgozót a gyárban. Reggel 8-tól délután 5-ig dolgozik, egy órás ebédszünettel és egy vagy két 15 perces pihenővel. Tevékenységének összhangban kell lennie a gyár gépsorával, ruhája és ápoltsága szabályozott, és testhelyzete, munkastílusa és külsődleges hozzáállása a felettesei által irányított. Az egyetlen káosz, ami maradt, a rakás irányítatlan gondolat a fejében, de meditációs gyakorlatokkal még az is kontrollálható.

És mit hoz létre? Talán egy űrhajó alkatrészét, amivel át lehet törni a Föld határait, vagy egy mesterséges szerv darabját, amivel az emberek már nem függnek a természettől. És ez még csak a kezdet.

Az a tény, hogy a természet engedte, hogy kialakuljon belőle az ellenőrzés, bizonyítja, hogy a káosz irányítást akar. A tény, hogy pusztítjuk a természetet, bizonyítja, hogy az irányítás felsőbbrendű a káosznál. A "környezetvédők", akik a mérgek és a fajok kihalása miatt panaszkodnak, félreértik az egész helyzetet. Nincs középút. Ha előnyben részesítendő a káosz az irányítással szemben, akkor vissza kéne mennünk az állati léthez, zöld fűben közösülni, gyökereket és bogyókat enni. Ha előnyösebb az irányítás mint a káosz, ki kell írtanunk minden biológiai életet.

A biológiai élet eredendően kaotikus. Ezért sztrájkolnak a munkások, ezért engedetlenek a gyerekek, ezért lesznek gyomosak a kertek. Idomíthatnánk sirályokat és mikrochipet ültethetnénk a fejükbe a laboratóriumokban, hogy megkíséreljük irányítani merre repüljenek és mikor, de nagyon nem lenne hatékony. Egyszerűbb megölni őket és helyettesíteni mondjuk távírányítású gépekkel, amik begyűjtik a homokot és építőanyaggá alakítják.

A káosz és az irányítás konfliktusa minden politika gyökere, és az, hogy ezt képtelenek voltunk megérteni, összezavart bennünket. Nem számít például, hogy a génmanipulált növények biztonságosak vagy táplálóbbak-e. A káosz vagy az irányítás perspektívájából ezek a kérdések pusztán figyelemelterelések, vagy a legjobb esetben is csak kifogások. A kérdés az, hogy a gazdák félrerakják és maguk választják ki a vetőmagjaikat, ami kaotikus, vagy minden évben egy irányító strukturától kell, hogy beszerezzék. Semmi más nem számít.

Az ökológusok azt állítják, hogy az emberi civilizáció a természettől függ, de a valóság az, hogy ez nem szükségszerű, és nem is szabad hogy így legyen. Amellett érvelnek például, hogy egy város vízellátására az a legegyszerűbb mód, ha érintetlenül hagyjuk az erdős vízgyűjtőket. De ha az irányítás előnyösebb a káosznál, ez elfogadhatatlan. A vizet víztisztítóműveken keresztül kell szolgáltatni és az erdőt be kell építeni. Igen, ez "drágább", de a "költség" fogalma, mint negatívum, elfogult a káosz felé. A "drága" egyszerűen azt jelenti, hogy "több irányított tevékenységet igénylő", ami jó. Ha egyszerűbb hagyni az erdőt, hogy ellásson vízzel, akkor nincs menekvés a további következtetés elől, hogy egyszerűbb, ha nem építünk városokat, ha szalmakunyhókban élünk, patakból iszunk és a fáról esszük a gyümölcsöt. Ha nem fogadjuk el ezt az életformát, ha hajlandóak vagyunk áldozni a fejlődésért, akkor nem menekülhetünk a további következtetés elől, miszierint le kell cserélnünk az összes biológiai életet egy alternatív életformával, amely lehetőséget nyújt arra, hogy tökéletesen irányított legyen: a mechanikus élettel.

Az emberi civilizáció átmenet a biológiai (kaotikus) és a gépi (irányított) között. A civilizáció java részében mindkét világban benne kellett állnunk és áltatnunk magunkat, merre is tartunk valójában, mert biológiai elménk nem fogadná be. De mostanra az átmenet végéhez közeledünk. Technológiánk gyorsuló fejlődésével közeledik az önfenntartó és irányítás-alapú gépi élet korának beköszönte. Úgyhogy most nekünk, mint az emberi civilizáció előőrseinek, őszintének kell lennünk önmagunkkal.

Történelmileg az irányítás paradigmája "konzervativizmusként" nyilvánult meg, de ez a fogalom előítéletekkel terhelt, ezért ideje elhagynunk. Nem ellenezzük a változást, épp a legradikálisabb változást támogatjuk - az élet továbbfejlesztését a káoszon és természeten túl. Nem vagyunk vallásosak: a mindenható égi atya idális hasonlat az irányítás paradigmájára, de nincs bizonyíték valódiságára, és a hit a maga valóságában csak túl lustává tenne az irányítás igazi munkájának elvégzéséhez, amit magunknak kell megtennünk. Nem vagyunk individualisták, kivéve amikor az egyén önzősége az irányítás struktúráit támogatja - mint a nagyvállalati világban. A vállalatokat előnyben részesítjük a kormányokkal szemben, mert a kormányok látszólag azért léteznek, hogy az embereket szolgálják, míg a nagyvállaltok definíció szerint pusztán a saját befolyásuk növeléséért, amit szimbolikusan a "profit" jelképez. Nincsenek illúzióink a szabadság, demokrácia vagy bármely kormány melletti kiállásról, kivéve a fentről lefelé szerveződő rendet és a legdominánsabb rendszer dominálásának "szabadságát".

Színlelhetjük, hogy támogatunk homályosan definiált népszerű értékeket, hogy becsapjuk a közvéleményt, hogy engedelmeskedjen nekünk, de a saját fejünkben tisztában kell lennünk céljainkkal: A természet kiírtása, az emberiség kipusztítása és egy új, irányítás-alapú élet létrehozása.

A stratégia ezen célok eléréséhez elegánsan egyszerű. Először osztályokba kell osztanunk az embereket: az átlagemberek, akik teljesen a természettől függnek a túlélésükért és az elit, akik alig függnek a természettől, mivel fejlett technológiájuk lehetővé teszi, hogy évtizedekig fennmaradjanak nélküle is. Másodszor folytatnunk kell a természeti élet becsatornázását a gépi életbe. És kész is! A természet el fog pusztulni, az átlagemberek vele együtt, az elit tagjai pedig kellően hosszú ideig túlélik ahhoz, hogy tökéletesre fejlesszék az irányítás-alapú gépeket, aztán kihalnak ők is, életet adva egy új világnak.

---

Archibald Lind, biomérnök, ezredszer olvasta át a manifesztót, amit még soha, senkinek sem mutatott meg. Erős késztetést érzett rá, hogy magával vigye a ma esti konferenciára, de nem talált racionális okot rá. Nem volt - még ott sem - senki, aki kész lett volna rá, hogy elolvassa. Elzárta a fiókjába és kilépett sötét irodájából.

Kapcsolódó:
A civilizáció felfalja önmagát
Az emberiségnek fogalma sincs a természetről
A helyes és nem helyes tudás

2016. április 5


Mit tegyen az ember, mielőtt eljő a világvége?

/ Su-la-ce - Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában. Sári László, Magyar Könyvklub, 1999: /

Lin-csi apát kolostorában egy reggel így fordultak a szerzetesek a Mesterhez.
- Mondd, apát! Mit tegyen az ember, mielőtt eljő a világvége? Van-e erre nézve szabály?
- Van - felelte Lin-csi, s már idézte is a tanítást. - Mielőtt a világvége eljő, legjobb, ha az ember befejezi reggelijét - szólt a Mester, s már sarkon is fordult volna, amikor az egyik szerzetes megkérdezte.
- Mondd, Mester! A világvégével minden véget ér?
- Minden. De ez a minden azon nyomban létre is jön ismét. A végtelen időben végtelen számú csodálatos pusztulás és keletkezés követi egymást - mondta Lin-csi, s hogy a szerzetesek tudják, mi dolguk a végtelen időben, elmesélt egy történetet.
- Nem is olyan rég - kezdte az apát -, itt a Lüliang-hegyek közt, egy szerzetes beköltözött egy nagy fa odvába. Úgy hívták ezt a szerzetest, hogy Taj-po. Üldögélt a fa odvában, teltek az évek számolatlanul, amikor megjelent az odú előtt egy vándorszerzetes. Így szólt a vándor Taj-póhoz.
- Írva vagyon, hogy ez a mostani, kerek milliárd esztendőt számláló világkorszak, melyben élünk, hamarosan véget ér. Fellángol majd a nagy tűz, és mind az ezer világ elpusztul. Tudni akarom, csakugyan elpusztul-e, vagy nem pusztul el. Felelj, Taj-po! - És Taj-po felelt.
- Elpusztul - mondta.
- És akkor mi lesz? Következik a másik milliárd éves világkorszak? - kérdezte a vándor.
- Következik a másik.

- Akkor jó - vágta rá a szerzetes, és megnyugodva ő is beült Taj-po mellé az odúba. Nem mintha addig attól tartott volna, hogy unatkozni fog, ha nem következik újabb milliárd év és nem lesznek majd benne újabb világok, hanem azért nyugodott meg a vándor, mert megértette, miért ül a fában Taj-po. Taj-po pedig azért ült a fában, mert tudta, semmi emberi tevékenység nem fogható ahhoz, hogy jönnek-mennek a világkorszakok. Semmi emberi tevékenység nem fogható ahhoz, hogy elpusztul mind az ezer világ, s aztán következik a másik ezer. És semmilyen emberi tevékenység nem mérhető ahhoz, hogy ő mindebben részt vehet, ülhet a fa odvában, és szemlélheti a világok változásait. Taj-po tudta, hogy a világok változásain töprengeni a legméltóbb emberi munka, s míg valamit meg nem ért az egészből, nincs hová sietnie. Ezt értette meg Taj-po válaszából a vándor is, s ezért ült be hozzá az odúba - fejezte be a történetet Lin-csi apát, s szégyenkezve vallotta be, hogy nem tudja, mi történt ezután.

- Talán Taj-po és a vándor azóta is együtt ámulnak a világok változásain. Bámulják a végtelen idő játékait. Ti is ezt tegyétek, szerzetesek, ha eljő a világvége, s már megettétek a reggelit! - szólt Lin-csi apát, s magukra hagyta szerzeteseit, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

Kapcsolódó:
Az egyetlen tökéletes dolog a világon
A helyes és nem helyes tudás
A következő tízmilliárd év

2016. március 10


A veszélyes utak és fapados autók esete

/ Matthew B. Crawford - The Case for Dangerous Roads and Low-Tech Cars. Részlet a szerző The World Beyond Your Head: On Becoming an Individual in an Age of Distraction című könyvéből. - fordítás általam: /

John Muir 1969-ben publikálta a How to Keep Your Volkswagen Alive-t (Hogyan Tartsd Életben a Volkswagenedet). Az egyik dolog ami különlegessé teszi a könyvet a sok közül és az ellenkultúra hangulatát adja neki, hogy az olyan újkeletű biztonsági berendezések hatásairól elmélkedik, mint a biztonsági öv. Az írja: "Ha folyamatosan úgy vezetnénk, mintha mint az azték áldozatok, oda lennénk szíjazva az autónk elejéhez, hogy mi legyünk az első, ami csattan, sokkal kevesebb lenne a baleset."

A Figyelem asszisztens (Attention assist), a Mercedes legújab elektronikája mutatja mennyire messzire jutottunk 1969 vezetési kultúrájától. Ez egy opcionális csomag, aminek a Fékasszisztens is a része. Ha az előtted haladó autó hirtelen lassít, a Mercedes fékez helyetted. Ez felszabadít, hogy gondolatban valahol máshol járj - mondjuk a navigáció képernyőjét nézd, vagy a hedge fund menedzsereddel beszélj. A Figyelem Asszisztens tévéreklámjában egy bamba férfi, gyermeki és riadt arccal mondja, "Nem vettem észre a teherautót." (Az, hogy "teherautó" szót használták mondjuk a "tricikli" helyett, bölcs döntésnek tűnik a szövegírók részéről.) A csomag tartalmazza még a Holttér Asszisztenst (Blind spot assist), úgyhogy sávváltás előtt már nem kell bajlódnod az oldalrapillantással. Úgy tűnik, hogy a Mercedes-nél az elmúlt tíz év alapvető tervezési szándéka az volt, hogy az autóik szellemi kényeztetést nyújtsanak a jómódúak számára. Csak dőlj hátra és lazíts, gondolj valami kellemesre. Távolba révedő üveges tekintet. Ami pedig a többi vezetőt illeti, a kölcsönösségnek van némi... hiánya.

Tágabb értelemben az autók dizájnja az elszigetelés felé hajlott, egyre kevesebb vezetési élményt nyújtva. A megvalósítandó idea úgy tűnik az, hogy a vezetőnek egy testetlen megfigyelőnek kell lennie, aki a világ objektumai között mozog, amik egy képernyőn látszanak. Ingereinket vezetékes gázkar, vezetékes és elektronikus asszisztenssel (vagy hidraulikus asszistensel) vezérelt fék, továbbá kipörgésgátló és blokkolásgátló befolyásolják. Amit mindez a hülye-biztosság és absztrakció valójában eredményez, az a vezetőig elérő információ szegénysége. Mi több, még a valahogy átjutó információ is, egy nagyon közvetített módon kerül megjelenítésre, potméterek és selymes szervók által, nem pedig saját tapasztalatainkkal és megérzéseinkkel. Ezért az meglehetősen diszkrét és nem tükrözi az apró döccenéseket és eltéréseket. Érzéketlen a váratlan változásokra is, mint például egy meglazult vagy megrepedt féknyeregből származó rezgés. Talán a leginkább aggasztó, hogy a megjelenítés elektronikus módja ahhoz vezet, hogy az autóról és az út állapotáról szóló információ más eletronikus eszközök által szolgáltatott információkkal kell, hogy versengjen, amelyek sokkal érdekesebbek.

Az információ bősége, amit egy öregebb, keményebb és könnyebb autó szolgáltat, részvételt vált ki. Kézzel fogható, hogy a segged az, ami 100 km/h-val repeszt. Az ilyen egzisztenciális érintettség megköveteli és felélénkíti a figyelmet. Ezért olyan üdítő egy primitív sportkocsit vezetni. Egy régi funk szólást elferdítve mondhatnánk, hogy "Vidd vásárra a bőröd és az elméd követni fogja". És fordítva, engedd szabadjára a bőröd és az elméd is elkalandozik. Gyanítom, hogy John Muirnak igaza volt az azték motorháztető díszítéssel: némi személyes érintettség a játékban fontos biztonsági tényezőnek tűnik.

Ahogyan a közlekedési mérnökök is rájöttek, a vezetéshez való hozzáállásunkat az út jellemzői is befolyásolják egy kissé. Eric Dumbaugh, a Texas A&M University civil és környezetvédelmi mérnöke azt mondja, "Az a feltételezésünk, hogy a közúti biztonság a "megbocsátó" utak függvénye. Úgy godoljuk, hogy ha kiegyenesítenénk az utakat és kiszélesítenénk a leállósávokat, az javítana a közlekedés biztonságán." Ez úgy tűnik nem igaz. Amikor az utak veszélyesnek néznek ki, az emberek lelassítanak és óvatosabbá válnak. Ezzel összhangban, a kockázat felismerésének és értékelésének kudarca, a kezdő vezetőknél jobban hozzájárul a balesetekhez, mint a megosztott figyelem. De van kapcsolat a kettő között: a kockázat észlelése növeli a tudatos erőfeszítést és összpontosítja a figyelmet. Ahogyan az autóknál, úgy az utaknál is: a mindig közeli, trauma általi halál realitását nem lenne szabad mesterségesen száműznünk a tudatunkból.

Emily Anthes azt írja, hogy a közlekedési mérnökök körében "néhány eretnek az elmúlt évtizedben elkezdte veszélyesebbé tenné a közutakat - szűkíteni, csökkenteni a beláthatóságot, megszüntetni a szegélyeket, sávelválasztó vonalakat, szalagkorlátokat, sőt még a közúti jelzéseket és táblákat is. A kutatás eredménye azt mutatja, hogy ezeken az utakon sokkal kevesebb a karambol és a halálos baleset." Dumbaugh és egy orlandói közlekedési mérnök, Ian Lockwood jelentéseit vizsgálva Anthes arra a következtetésre jut, hogy az utcai parkolás és a kerékpárutak a vezetőket óvatosabbá teszik, ahogyan a közvetlenül az utcára nyíló épületek, mivel ez úgy tűnik a "figyelve vagyok" érzetét kelti a vezetőkben. Csak remélni lehet, hogy egy ilyen szemtől szemben helyzet még a Mercedes vezetőjét is kirángatná az elektronikus pilótafülkéjének történéseiből.

A közös terek dizájnja nem csak a közbiztonságra van hatással, hanem az általuk sugallt morális pszichológián keresztül sokkal távolabbra mutató szerepük is van a társadalomban. Az utak néma nevelők, akárcsak az autók. Ösztönözhetik a körültekintést - hogy a szó szoros értelmében észrevegyünk másokat - vagy az atomizált én-világok halmazát is. Az utóbbi esetben hajlamosak vagyunk nem szembesülni egymással, hacsak szó szerint össze nem ütközünk.

2016. március 1