Wétiko

fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan

Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum

Ars Memorativa: Az emlékezet kertje

/ John Michael Greer: Ars Memorativa - Bevezetés a Memória hermetikus Tudományába - Jónás Imre Máté fordítása: /

[Előzmény: Első rész - Az emlékezet használati módjai]

Második rész: Az emlékezet kertje

A Reneszánsz idején, amikor elérte fejlettségének csúcspontját, a hermetikus Memóriatudomány különböző formák széles skáláját öltötte magára. A Tudomány alapelveiben, amelyeket az ókorban fektettek le, ez emberi emlékezet működésének gyakorlati megtapasztalásából kiindulva, jóformán az összes reneszánsz kori memória tanulmány egyetért. Az alapra épített vázak azonban jelentős mértékben különböznek. Ahogy majd látni fogjuk, az elméletnek és gyakorlatnak még néhány alapvető pontja is folyamatos vita tárgyát képezte, és lehetetlenség volna – de egyben értelmetlen is - egyetlen memória-rendszert bemutatni, bármennyire általános is, amely úgy-ahogy képes lenne reprezentálni a hermetikus mnemonika tudományának egész mezejét.

Ez itt nekem nem célom. Ahogy az esszé első felében rámutattam, a Memória Tudományának, mint gyakorlati technikának, van potenciális értéke még a mai információtól túlterhelt és digitális adattárolást használó világban is. Az itt bemutatandó memória-rendszert használatra tervezték, nem pusztán tanulmányozásra. A benne foglalt technikák kiválasztásának, bár szinte kizárólag reneszánsz forrásokból lettek merítve, egyetlen egyszerű oka van: működnek.

A mnemonikáról szóló hagyományos írások általában két kategóriára bontják a Tudomány alapelveit: az első a helyekre vonatkozó szabályokat tartalmazza – vagyis a vizualizált díszletek kivitelezését, vagy kiválasztását, ahol a mnemonikus képeket elhelyezzük; a második pedig a képekre vonatkozó szabályokat – azaz a meghatározott emlékek kódolására és tárolására való elképzelt formák kialakításának mikéntjét. Ez az elosztás elég ésszerű, és ezt fogjuk követni az esszé során és hozzáteszünk még egy harmadik kategóriát: a gyakorlásra vonatkozó szabályokat, az elveket, amelyek lehetővé teszik a Tudomány hatékony tanulását és használatbavételét.

A helyek szabályai

Az egyik vita, amely a Memóriatudomány történetének nagy részét végigkísérte, a körül forgott, hogy valós vagy képzeletbeli helyeket kell-e a mnemonistának vizualizálnia a díszletekhez, amelyekbe a mnemonikus képeket elhelyezzük. Ha megbízhatunk a Tudomány korai fázisainak félig legendás, ókori beszámolóiban, az első erre a célra használt helyek valósak voltak. Az ókori római rhétorok, akik a Tudomány hatékonyságát igen magas szintre fejlesztették, bizonyosan az őket körülvevő épületek architektúráját használták keret gyanánt a mnemonikus rendszereikhez. A Tudomány hermetikus írói közül Robert Fludd kitartott amellett, hogy valós helyeket kell használni az emlékezet trenírozásához, mert állítása szerint a teljes egészében képzeletbeli struktúrák bizonytalansághoz, és így egy kevésbé hatékony rendszerhez vezetnek. Ezzel szemben sok ókori és reneszánsz, a témában megszólaló író, köztük Giordano Bruno, ennek az ellenkezőjét tanácsolta. Végső soron az egész kérdés egyéni szükségletek és vérmérséklet függvénye lehet.

Akárhogy legyen is, az itt közölt rendszer egy célirányosan képzeletbeli helysorozatot használ, amely a reneszánsz okkultizmus számszimbolikájára épül. Kölcsönvéve egy, a reneszánsz hermetikusok által sokat használt képet, ezennel átnyújtom a kulcsot a Hortus Memoriae-hez, az Emlékezet Kertjéhez.

caduceus-1-2-1
Diagram 1

Az Emlékezet Kertje sövényekkel elválasztott, koncentrikus köröknek egy sorozatából van kialakítva. Az első négy kör az első diagramon van felrajzolva. Mindegyik körhöz tartozik egy szám, és ugyanilyen számú piciny pavilon van rajta elhelyezve. Ezek a pavilonok – például a legbelső körön levő, a kettes diagramon látható – szimbólumokat hordoznak, amelyek a reneszánsz-kori és későbbi mágikus tradíciók a Pitagorasz-féle számmisztikájából erednek, és ebben az emlékkertben a helyek szerepét töltik be. Az összes emlékhelyhez hasonlóan, jól megvilágítottnak és kényelmes nagyságúnak kell elképzelni őket, pontosabban minden pavilont olyan nagynak kell elképzelni, hogy egy átlagos ember beleférhessen, de ennél nagyobbra nem igazán van szükség.

caduceus-1-2-2
Diagram 2

A kert első négy köre a következő módon képzelendő el:

Az első kör

Ez a kör a monádra utal, az egyes számra. A színe fehér, a geometrikus ábrája a kör. Egy sor fehér virág nyílik a körbefutó sövény mellett. A pavilon fehér, a szegélye arany, és egy aranykarika van a tetején, a karikán pedig az egyes szám. A kupolára egyetlen nyitott szem képe van festve, míg az oldalain a lángoló Főnix látható.

Második kör

A következő kör a diádra utal, a kettes számra, és a polaritás fogalmára. A színe szürke, elsődleges szimbólumai a Nap és a Hold, a geometrikus ábrája pedig a vesica piscis, két azonos sugarú, egymást metsző kör közös része. A kör sövényeit határoló virágok ezüstös-szürkék. A szójátékok szabályait figyelembe véve, – erre majd később kitérünk – ezek lehetnek tulipánok. A kör mindkét pavilonja szürke. Az egyik, tetején egy fehér körben a kettes számmal, fehér és arany szegélyezésű, a kupoláján a Nap képét viseli, oldalt pedig Ádámét, szívére tett kézzel. A másik tetején egy fekete körben a hármas szám van, fekete és ezüst a szegélye, a kupoláján a Hold képe, az oldalán pedig Éváé, aki kezével a fejét érinti.

Harmadik kör

Ez a kör a triádra, a hármas számra utal. Színe a fekete, az elsődleges szimbólumai a három alkímiai alapelem, a kén, a higany és a só, geometrikus ábrája pedig a háromszög. A sövényt szegélyező virágok feketék, csakúgy, mint a három pavilon. Az első pavilonnak vörös a szegélye, és a tetején a négyes szám van egy vörös háromszögben. A kupoláján egy vörös ember képe van, aki mindkét kezével a fejét fogja, az oldalán pedig különféle állatok képei. A második pavilonnak fehér a szegélye, a tetején az ötös szám van, fehér háromszögben. A kupoláján egy fehér hermafrodita képe látható, aki mindkét kezével a mellét fogja, az oldalán pedig különféle növények képei. A harmadik pavilon teljesen fekete, tetején a hatos szám van egy fekete háromszögben. A kupoláján egy fekete nő képe, aki mindkét kezével a hasát fogja, az oldalain pedig különféle ásványok képei láthatók.

A negyedik kör

Ez a kör a tetrádra utal, a négyes számra. Színe a kék, az elsődleges szimbólumai a négy elem, geometrikus ábrázolása pedig a négyzet. A sövényét szegélyező virágok kékek és négyszirmúak, és mind a négy pavilon kék. Az elsőnek piros a szegélye és a hetes szám van a tetején, egy piros négyzetben. A kupoláján lángnyelvek képe látható, az oldalain pedig egy üvöltő oroszláné. A másodiknak sárga a szegélye, és a nyolcas szám van a tetején egy sárga négyzetben. A kupoláján a négy világtáj szele van ábrázolva, az oldalain pedig egy ember, aki vizet önt ki egy vázából. A harmadik teljesen kék, és a kilences szám van a tetején, egy kék négyzetben. A kupolájára hullámok képe van festve, az oldalaira pedig egy skorpió, egy kígyó és egy sas. A negyediknek zöld szegélye van, és a tízes szám van a tetején egy zöld négyzetben. Kupoláján a Föld képe, oldalain pedig egy ökör, amint húzza az ekét.

Kezdetnek ez a négy kör és a tíz emlékhely elegendő lesz, ennyi már elég helyet biztosít, hogy a gyakorlatban is használható legyen, de azért még elég kicsi ahhoz, hogy viszonylag rövid idő alatt megtanuljuk és elkezdhessünk vele dolgozni. További köröket is hozzáadhatunk, ha már megszoktuk annyira a rendszert, hogy könnyebben megy vele a munka. Az itt használt tradicionális számszimbolika határain belül egészen tizenegyig lehet emelni a körök számát, amely 67 emlékhelyet tartalmaz. Ugyanígy van lehetőség másfajta emlékhelyek kidolgozására, ahova majd a képeket helyezhetjük. Amíg az emlékhelyek jól el vannak választva és könnyedén megjegyezhető sorrendbe vannak rakva, szinte bármi megteszi.

Magát az Emlékezet Kertjét, úgy, ahogy itt le van írva, memorizálnunk kell, ha a gyakorlatban használni akarjuk. Ennek a legjobb módja az, ha elképzeljük, ahogy végigsétálunk a kerten, megállva a pavilonoknál, hogy megvizsgáljuk őket, majd folytatjuk utunkat. Képzeld el a virágok illatát, a Nap melegét. Mint minden vizualizációs munka esetében, a siker kulcsa az, hogy mind az öt érzékszerv számára konkrét érzeteket keresünk. Jó ötlet mindig ugyanazon a helyen kezdeni, - az első kör a legjobb, mind praktikus, mind filozófiai nézőpontból – majd a tanulási folyamat során a tanulónak ajánlatos minden egyes alkalommal végigmenni az egész kerten, mindegyik pavilont számszerű sorrendben véve útba. Ezek a szokások elősegítik majd, hogy a kert elképzelt világa gyökeret verjen az emlékezet talajában.

A képek szabályai

Az imént leírt képzeletbeli kert teszi ki ezen emlékrendszer szerkezetének a felét – mondhatnánk, hogy a stabil felét, amely változatlan marad mindaddig, amíg használjuk magát a rendszert. A másik, változó fele, azokat a képeket foglalja magában, amelyek segítségével elraktározzuk a kertben az emlékeket. Ezek sokkal inkább függnek az emberi tényezőtől, mint a kert nyújtotta elképzelt keretektől: ami megmarad az egyik ember emlékezetében, a másikéból lehet, hogy könnyen elpárolog, és szükség lehet némi kísérletezésre, hogy megtaláljuk, az emlékképeknek mely megközelítése lehet megfelelő egy adott tanuló számára.

A klasszikus Memóriatudományban az egyetlen állandó szabály a képekre az volt, hogy legyenek meglepőek: viccesek, vonzóak, rettentőek, tragikusak, vagy egyszerűen bizarrak. Teljesen mindegy, a lényeg, hogy az összes kép megragadjon az elmében, és kiváltson valamiféle választ, az egyszerű felismerésen túl. Ez egy hasznos megközelítés. Egy kezdő gyakorló számára azonban minden egyes megjegyzendő információmorzsa mellé kitalálni egy kellően meghökkentő képet nehéz feladatnak bizonyulhat.

Ezért általában célravezetőbb, hogyha egy alapszintű emlékrendszerben a hasonlatosságot és a rendet tartjuk szem előtt, mint a színtiszta furcsaságot. Az itt közölt módszer pontosan ezt fogja tenni.

Ehhez a módszerhez először is arra van szükség, hogy kitaláljunk egy nevekből álló listát, ahol minden egyes név kezdőbetűje az ábécé egy-egy betűjét reprezentálja, a K és az X kivételével (amelyek amúgy is igen ritka kezdőbetűk az angolban). Ezek lehetnek a tanuló számára ismert emberek, médiafigurák, egy kedvenc könyv szereplői – az én rendszerem szinte kizárólag J.R.R. Tolkien gyűrű-trilógiájából építkezik, tehát leginkább Aragorn, Boromir, a hajóács Cirdan és a többiek népesítik be az emlékhelyeimet. Hasznos lehet, hogy ha több alak is rendelkezésünkre áll az olyan betűkhöz, amelyekkel gyakran kezdődnek szavak (például Saruman és Samwise Gamgee az S-hez), vagy külön alakok bizonyos gyakori kétbetűs kombinációkhoz, (például Theoden a TH-hoz, míg a T-hez Treebeard "Szilszakáll"), de ezek a bővítések később is hozzáadhatók. A lényeg az, hogy a listát jól meg kell tanulni, hogy bármely betű gondolkodás nélkül, azonnal eszünkbe juttassa a hozzárendelt képet, és hogy a képek tiszták és könnyen felismerhetők legyenek.

Amikor ez már működik, a tanulónak ki kell találnia egy második képsorozatot a számokra nullától kilencig. Régi és míves hagyománya van az efféle képeknek, amelyek általában egyszerűen a képek és a számok közötti fizikai hasonlóságon alapulnak – egy dárda, vagy karó az egyes számhoz, egy szemüveg, vagy egy fenék a nyolcashoz, és így tovább. De nyugodtan használhatunk bármilyen képsort, amíg a képek egyszerűek és jól kivehetők. Ezeket is meg kell tanulni kívülről, úgy, hogy erőfeszítés, vagy hezitálás nélkül elő tudjuk őket hívni. Érdemes letesztelnünk azzal, hogy magunk elé képzelünk egy sor menetelő embert, akik a telefonszámunkhoz kapcsolódó képeket cipelik. Ha ez már gyorsan megy, ha az elmének már nem kell tapogatóznia, akkor a képek készek a használatra.

A használat pedig két különböző módját foglalja magában annak, hogy hogyan is hozzuk működésbe képzeletünk szüleményét. A Memóriatudomány egész tradíciójának egyik legszakállasabb közhelye szerint a mnemonikát „dolgokra való emlékezésre” és „szavakra való emlékezésre” lehet felosztani. Az itt bemutatott rendszerben azonban a vonalat egy kicsit másutt húzzuk meg: a konkrét dolgokra való emlékezés – például egy kisboltban való bevásárláshoz összeírt lista elemei – némileg eltérő megközelítést igényel, mint az elvont dolgokra való emlékezés, legyenek ezek akár fogalmak, akár zeneművek vagy szövegek. Mindent összevetve, a konkrét dolgok könnyebbek, de mindkettőt meg lehet csinálni a már leírt képsorozatokkal.

Először a konkrét dolgokra való emlékezést fogjuk megvizsgálni. Ha egy bevásárló listát kell memorizálnunk – ahogy majd látni fogjuk, ez egy kitűnő módja a Tudomány gyakorlásának – a listán szereplő elemeket úgy rendezzük sorba, ahogy nekünk tetszik. Ha mondjuk két kiló liszt van a lista elején, akkor az F (flour – liszt) betűhöz kapcsolt figuránkat az első pavilonba helyezzük, egyik kezében a kettes szám jelképével, a másikban egy zacskó liszttel, és elképzeljük, hogy visel, vagy visz magával valamit, ami a lisztre utal, például van a fején egy búzából font füzér, vagy kalap. A figura öltözékét, vagy apróbb holmijait is felhasználhatjuk egyes részletek rögzítésére, példának okáért, ha a kívánt liszt teljes őrlésű, akkor az alaknak lehet barna ruhája. Ugyanezt az eljárást alkalmazzuk a lista összes elemére, és a végső képeket elképzeljük, egyiket a másik után, az Emlékezet Kertjének pavilonjaiban. Amikor a Kertet képzeletben újból meglátogatjuk, – jelen esetben a boltban – azok már a helyükön lesznek, készen a használatra.

Ez úgy tűnhet, hogy egy rendkívül bonyolult módja a mindennapi élelmiszerek megjegyzésének, de a leírás bonyolultsága becsapós. Ha már gyakorolgattuk a Tudományt, akár viszonylag rövid ideig is, a képek kitalálása és elhelyezése szó szerint kevesebb időt vesz igénybe, mint hogy megírjunk egy bevásárló listát, a felidézésük pedig még gyorsabb folyamat. Az is gyorsan elérhető lesz, hogy a Kert egyes helyeit ne szám szerinti sorrendben látogassuk meg, és ennek ellenére teljes részletességgel idézzük fel a képeket. Az eredmény: az információ tárolásának egy gyors és rugalmas módja, amelyet nem valószínű, hogy a kocsiban hagyunk!

Az elvont dolgokra való emlékezés, ahogy korábban említettem, ugyanazokat a gyakorlati elemeket használja, de egy kicsit másképp. Egy szót, vagy egy fogalmat gyakran nem lehet úgy elképzelni, mint egy zacskó lisztet, az elvont dolgok köre pedig, amit feltehetőleg meg kéne jegyeznünk, az egyes dolgokat pontosan különválasztva, sokkal szélesebb, mint az, amit egy bevásárlólistára írhatunk (hány dolog van egy élelmiszerboltban, ami világosbarna és F betűvel kezdődik?). Ebből kifolyólag gyakran szükséges lehet, hogy egy absztrakció emlékképébe több részletet sűrítsünk.

Ebben a kontextusban az egyik leghagyományosabb, és egyben egyik leghatékonyabb eszköz egy elv, amelyet a szójátékok szabályának fogok nevezni. A Tudomány történetét végigkísérő memória-irodalom legnagyobb részét tekinthetjük vizuális és verbális játékok kibővített gyakorlatainak - gondoljunk csak arra, amikor egy fenék jelenik meg a nyolcas szám helyett, vagy amikor egy Domitianus nevű embert használunk a latin domum itionem szavak elképzelésére. Egy absztrakciót általában legkönnyebben és leghatékonyabban úgy tudunk memorizálni, hogy kitalálunk hozzá egy konkrét szójátékot, és ezt a szójátékot megjegyezzük. Az pedig fájdalmasan igaznak tűnik, hogy minél rosszabb a szójáték, mnemotechnikai szempontból annál jobb eredményt ér el.

Ha például – vegyünk valamit teljesen találomra – valakinek azt a tényt kéne memorizálnia, hogy a streptococcus baktérium skarlátlázat, reumatikus lázat és streptococcális torokgyulladást okoz, akkor az első feladat az lenne, hogy kitaláljon egy képet a „streptococcus” szóra. Az egyik lehetséges megközelítés az, ha átalakítjuk a szót „strapped to carcass (odaszíjazva a koporsóhoz)” szavakká, és elképzeljük az S betűt reprezentáló alakunkat, ahogy egy koporsó a hátához van erősítve, nagy, jól látható szíjjakkal. A skarlátlázhoz, - esetleg „Scarlett fever” – elképzelhetünk egy videokazettát, rajta az „Elfújta a szél” matricával, ahogy egy nagy lázmérő áll ki belőle és ezt megfejeljük még egy jeges pakolással. A reumatikus lázat pedig – mondjuk legyen „room attic fever” (padlásszoba-láz) – jól szimbolizálhatja egy kis modellház, hasonlóképpen megrakva pakolással, ahogy a padlásszobája ablakából áll ki egy lázmérő. Mindkét képet az eredeti figuránk tarthatná, akinek a torka lehetne piros, gyulladt, hogy jelezze a torokgyulladást. Ezt ismét sokkal több időbe kerül elmagyarázni, vagy akár leírni, mint amennyi alatt a gyakorlatban kivitelezzük.

Ugyanezzel az eljárással memorizálhatjuk szavaknak, mondatoknak, vagy eszméknek az egymáshoz kapcsolódó sorozatát úgy, hogy minden egyes elemükhöz egy figurát helyezünk el az Emlékezet Kertjének egy pavilonjába (vagy egy nagyobb kapacitású rendszer megfelelő helyeire). Különböző sorozatokat úgy tarthatunk szétválasztva az emlékezetben, hogy egy adott sorozat minden figuráját ugyanazzal a szimbólummal jelöljük meg. Például, ha a fentebb leírt streptococcus kép egy gyógyászati jellegű sorozat tagja, ez és a sorozat összes többi figurája hordhat mondjuk sztetoszkópot. Ezek azonban már magasabb szintű technikák, amelyekkel az alapmódszer elsajátítása után érdemes behatóan ismerkedni.

A gyakorlás szabályai

Amennyiben látni akarjuk, mire képes, a Memória Tudománya is pontosan azt kívánja meg, mint bármely más hermetikus gyakorlati módszer, a gyakorlást. Bár viszonylag könnyen megtanulható és használható, de azért nem egy erőfeszítés-mentes módszer, és pontosan annyi eredményt érhetünk el vele, amennyi időt és energiát belefektettünk. Minden tanuló saját maga kell, hogy megítélje ezt, azonban elmondhatjuk, hogy a Tudomány régi kéziratai mind megegyeznek abban, hogy a mindennapos gyakorlás, még ha csak pár perc is naponta, elengedhetetlen, ha valódi készségekre akarunk szert tenni.

A szükséges munka két részre oszlik. Az első rész a felkészülés, ez magában foglalja a rendszer használatához szükséges helyek és képek megtanulását. Ez az előzőekben leírt módon megtehető. Megtanulni tájékozódni az Emlékezet Kertjében és memorizálni az alapvető betű- és számképeket: ez általában néhány órányi folyamatos munka, vagy egy hét, ha csak néhány szabad percünkben foglalkozunk vele.

A második a gyakorlati rész és abból áll, hogy ténylegesen használjuk a rendszert az információ megjegyzésére és felidézésére. Ezt lankadatlanul kell csinálni, napi rendszerességgel, ha egyáltalán azt akarjuk, hogy a módszer kellően hatékonnyá váljon ahhoz, hogy megérje csinálni. A legcélravezetőbb hasznos, mindennapi dolgokkal gyakorolni, mint a bevásárló listák, találkozó napirendek, teendők, és így tovább. Ellentétben az emlékezet edzésére használt olykor irreleváns anyagokkal, ezek felett nem lehet egyszerűen átsiklani, és valahányszor memorizálunk, majd felidézünk egy ilyen listát, a Tudomány szempontjából létfontosságú gondolkodási szokások megerősödnek.

Az egyik ilyen szokás, a siker szokásának az elmélyítése itt különös fontossággal bír. Egy olyan társadalomban, amely hajlamos az emberi képességek lebecsülésére, a technológia képességeivel szemben, gyakran alaposan meg kell magunkat győzni, hogy egy puszta emberi lény, a gépek segítsége nélkül, képes valamit rendesen megcsinálni! Ezért, mint bármely más új készség esetén, az egyszerű feladatokat kell próbálgatni és sikerrel megoldani mielőtt bonyolultabbakba vágnánk, és a Tudomány magasabb szintjeit is lépésenként ajánlatos elsajátítani.

2014. március 26


Ars Memorativa: Az emlékezet használati módjai

/ John Michael Greer: Ars Memorativa - Bevezetés a Memória hermetikus Tudományába - Jónás Imre Máté fordítása: /

Első rész: Az emlékezet használati módjai

Az okkultizmus jelenlegi virágkorában, a reneszánsz ezoterizmus összes technikai jellegű módszere közül talán a Memória Tudománya [vagy művészete] van a leginkább elhanyagolva. Míg a kései Dame Frances Yates kutatásai, és a mnemonista mester Giordano Bruno iránt újabban feléledő érdeklődés valamelyest ismertté tették a Tudományt az akadémikus körökben, a szélesebb közönségre ez egyáltalán nem igaz. A Memória Tudományának említésére üres tekinteteket kapunk válaszul általában még az okkult körökben is, nem beszélve a hétköznapi publikumról.

Szebb napjaiban azonban a Tudomány mnemonikus módszerei különleges helyet foglaltak el egy gyakorló mágus mentális eszköztárában. A neoplatonikus filozófia – amely az egész reneszánszkori mágia szerkezetének az alapja – lényegi fontosságot tulajdonított az emlékezetnek, s így a mnemonikus technikáknak, a belső átformálódást célzó munkában. Ez a fajta emlékezet-értelmezés pedig új távlatokat nyitott meg a Tudományban, átváltoztatva azt, ami egykor a hasznos információ tárolásának egy tisztán gyakorlati útja volt, egy meditatív praxissá, mely igénybe veszi az akarat és a képzelet összes erőit.

Ez a cikk megkísérli újra bemutatni a Memória Tudományát a modern nyugati ezoterikus tradíciónak, mint használható technikát. Ezen első rész, „Az emlékezet használati módjai” áttekintést nyújt a Tudomány módszereinek mibenlétéről és fejlődéséről, valamint igyekszik néhány pontban megokolni, hogy miért is lehet értékes a Tudomány a modern ezoterikus számára. A második rész, „Az Emlékezet Kertje”, egy egyszerű hermetikus memória-rendszert mutat be, amely megjelenésében tradicionális mintákat követ és a reneszánsz mágikus szimbolizmust használja. Ez a rendszer jó alap a kísérletezésre és a gyakorlati használatra.

A módszer és annak fejlődése

Hajdanán kötelező volt a Memória Tudományáról szóló értekezéseket a feltalálásának antik legendájával kezdeni. Van egy dolog, amiért ajánlatos megtartani ezt a szokást: Simonidés története több mint egy színes anekdota, jó bevezetésül szolgál a technika alapjaiba is.

A kiósi költőt Simonidést, a történet szerint felkérték, hogy szavaljon el egy ódát egy nemes úr táncmulatságán. A kor divatja szerint a költő azzal kezdte, hogy néhány sorban dicsérte az istenségéket – ez esetben Castórt és Polydeukést -, mielőtt rátért volna a komolyabb tárgyra, a házigazdára. A házigazda azonban felbőszült a hízelgésben tett kitérőn, megvonta Simonidéstől a fizetsége felét, és azt mondta a költőnek, hogy menjen, kérje a maradékot az általa dicsőített istenektől. Röviddel ezután a költő üzenetet kapott, hogy két fiatalember van a ház ajtajánál és beszélni akar vele. Amikor Simonidés kiment, hogy megnézze őket, senki nem volt ott – de távollétében a táncterem összeomlott mögötte, végezve a kevély nemesemberrel és annak összes vendégével. Castor és Polydeukés, akiket hagyományosan két fiatalembernek ábrázolnak, valóban kifizette a díj rájuk eső részét.

Az efféle történetek közhelynek számítottak a görög irodalomban, ez azonban nem várt tanulsággal bír. Amikor eltakarították a romokat, az áldozatokat annyira összeroncsolva találták, hogy a saját családtagjaik nem tudták felismerni őket. Simonidés azonban emlékezetébe idézte a tánctermet, ahogyan látta, és ebből kiindulva fel tudta idézni, hogy milyen sorrendben ültek a vendégek az asztalnál. A legenda szerint, amíg ezen töprengett, feltalálta a Memória Tudományának első, klasszikus változatát. A történet nyilvánvalóan fiktív, de a technikának a benne leírt kulcskomponensei – a belső képeknek sorba rendezett és gyakran építészeti jellegű díszletek közé helyezett használata – megtartották központi szerepüket a Memória Tudományának hagyományában, végig annak története során, és megteremtették azt a keretet, amelyre a Tudomány hermetikus adaptációja épült.

A római retorikai iskolákban a memóriának ezt a fajta megközelítését pontos és gyakorlatias rendszerré finomították. A tanulókat hatalmas épületek belsejének – bizonyos szabályok szerint való – memorizálására tanították meg, a teret meghatározott locus-okra, „helyekre” osztva fel, úgy, hogy minden ötödik és tizedik locus-t egyedi jellel látták el. A megjegyezni kívánt tényeket sokkoló belső képekké alakították és egymás után elhelyezték ezekben a locus-okban. Szükség esetén a rhétornak nem kellett mást tennie, mint hogy képzeletében végigjárja az épületet, mire felismerte a sorba rendezett képeket és felidézte a jelentésüket. Magasabb szinten különálló szavakra vagy mondatokra is lehetett kitalálni képeket, ami lehetővé tette a terjedelmes szövegrészek emlékezetben való elraktározását, ugyanazzal a technikával. A római rhétorok, ezen módszereket alkalmazva, szédületes emlékezőképességre tettek szert: a Tudománynak egy híres gyakorlójáról feljegyezték, hogy miután végigült egy naphosszat tartó aukciót, a végén emlékezetből újra elmondta a nap során eladott összes áru nevét, az árát és a vevők neveit.

A római világ széthullásával ezek a technikák a kereszténység klasszikus hagyományába épültek be. A Memória Tudománya erkölcsi felhangot kapott, minthogy maga az emlékezet, meghatározása szerint, a bölcsesség erényének volt a része: ezen álcába bújtatva kezdte el művelni a Tudományt a Domonkos szerzetesrend. Ez volt az a forrás, amelyből az egykori dominikánus, Giordano Bruno (1548-1600) – a Tudomány valószínűleg legnagyobb gyakorlója – merítette saját technikáinak alapjait.

A Tudomány középkori módszerei nagyon kevésben különböztek az antik világéitól, de bizonyos, a késő-középkorban végbement változások hozzájárultak a reneszánsz hermetikus Memóriatudomány alapjainak lerakásához. Ezek közül az egyik legfontosabb volt az emlékezet-locus-ok számára használt keretrendszerekben bekövetkezett változás. A klasszikus hagyományban leggyakrabban használt építészeti díszletek mellett, a középkori mnemonisták díszlet gyanánt az emlékképek számára használatba vették az egymásba fűződő szférák alkotta egész ptolemaiosi világképet. Minden egyes szféra, kezdve a legkülső istenitől, az angyali, az égi és az elementáris szinteken át, egészen a középen elhelyezkedő pokolig, egy vagy több locus-szal rendelkezett az emlékképek számára.

E között és a reneszánsz hermetikusok rendszere között csak egy jelentős különbség van, ami nem a technikában, hanem az interpretációban mutatkozik meg. A reneszánsz kori hermetikus mágusok, akiknek gondolatvilágát mélyen átitatták a neoplatonikus tanok, úgy látták az univerzumot, mint az isteni ideáknak egy leképezését, az egyszeri emberi lényt pedig, mint az univerzum leképezését. Platón állítását is ismerték, hogy minden „tanulás” egyszerűen a felidézése azoknak a dolgoknak, amiket az anyag birodalmába való születés előtt tudtunk. Ezek a gondolatok együttesen, új magaslatokba emelték a Memória Tudományát. Ha az emberi emlékezetet – e szerint a nézet szerint – át lehetne rendezni az univerzum képére, akkor az visszatükrözhetné az Ideák világának egészét, annak teljes pompájában – vagyis a „mindentudás” kulcsa válhatna belőle. Ez az elképzelés húzódott meg az összes komplex memória-rendszer mögött, amelyet néhány reneszánsz hermetikus hozott létre, közülük pedig a legjelentősebbeket Giordano Bruno.

Bruno mnemonikus rendszereinek nagy része a hermetikus Memóriatudomány csúcsteljesítményének tekinthető. Elképesztően bonyolult módszerei voltak, amelyek képek, fogalmak és ábécék kombinálására építettek – ezeknek a megtanulásához már önmagában kell egy jó adag emlékezőképesség! A hermetikus filozófia és az asztromágia hagyományos képei állandóan jelen vannak a műveiben, összekapcsolva a Tudományának keretrendszerét a mágikus kozmosz szélesebb keretrendszerével. Bruno technikájának nehézségét azonban szükségtelenül felnagyították azok az írók, akik a Tudományban való személyes tapasztalatok híján, viszonylag egyértelmű mnemonikus módszereket ködös filozófiai megnyilvánulásokkal tévesztettek össze.

Ennek egyik jól ismert példája az a zavar, amit Bruno a képek kétbetűs kombinációkhoz való kötésének gyakorlatával okozott. A brúnói memória Yates féle értelmezése nagyrészt azon alapszik, hogy a betűkombinációkat a Lullizmuséval azonosította – ami pedig Ramon Lull (1235–1316) félig-meddig kabbalista filozófiai rendszere. Bár a lullista hatások nyilvánvalóan szerepet játszottak Bruno rendszerének kialakításában, annak kizárólag lullista alapú értelmezése figyelmen kívül hagyja a kombinációk gyakorlati használatát: ezek lehetővé teszik, hogy ugyanazon képtár segítségével fogalmakra, szavakra, vagy egyszerre mindkettőre emlékezzünk.

Egy példával talán könnyebb lesz megvilágítani ezt a dolgot. Bruno 1582-es, De umbris idearum-ában leírt rendszerében az Ikrek első dekánjának tradicionális képe, a botot tartó szolga jelentheti a be betűkombinációt; ugyanígy Suah képe esetében, aki a khiromantia, vagy tenyérjóslás legendabeli feltalálója, és a ne betűkombináció tartozik hozzá. A dekán-szimbólumok egy a feltalálók előtti képkészletnek a részei, megadva a szótagok rendjét. Egy locus-ba helyezve őket, együtt a bene szót teszik ki.

A módszer azért jóval kifinomultabb, mint ez az egy példa mutatja. Bruno ábécéje harminc betűs volt: a latin ábécé, plusz azok a görög és héber karakterek, amelyeknek a latinban nincs megfelelőjük. A rendszere tehát lehetővé tette ezen három ábécével írott bármely szöveg memorizálását. Öt magánhangzóval gyarapította őket, és az egyes betűket a többféle kombinációs lehetőség érdekében további képekkel látta el. Az asztrológiai témájú képeken és a feltalálókon kívül vannak még tárgyak és különböző melléknevek listái, amelyek mind kapcsolódnak valahogy a betűkombinációk készletéhez, és mindezek egyetlen memóriaképben egyesíthetők a több szótagú szavak jelölésére. Mindemellett jó néhány kép nem csak hangokat, hanem fogalmakat is jelöl, így az előbb említett Suah alakja jelölheti a tenyérjóslás művészetét, ha éppen erre szükséges emlékezni.

Bruno hatása szinte minden későbbi hermetikus értekezésben felismerhető, amit az emlékezetről írtak, de a módszerei, a legtöbb mágus számára láthatóan túl nagyigényűek voltak. Egyes szabadkőműves feljegyzések azt sejtetik, hogy azokat – tanítványa, Alexander Dicson által továbbadva – talán a Scots kőműves-páholyban taníthatták a 16. században. Sokkal elterjedtebb volt azonban például az a módszer, amelyet Robert Fludd, a hermetikus enciklopédista a Makrokozmosz és Mikrokozmosz Történetében vázolt fel. Ez a késő középkori módszernek egy eléggé közvetlen adaptációja, amely a mennyei szférákat nevezi ki locusoknak, bár Fludd a jövendőmondással, a geomanciával és az asztrológiával együtt úgy kategorizálta, mint az emberi önismeret „mikrokozmikus tudományát”. A Tudománynak mind az efféle megközelítése, mind pedig ez a besorolása maradt a sztenderd ezoterikus körökben, egészen, amíg a XVII. század végén a karteziánus gépezet diadala a hermetikus hagyományt a perifériára, a Memória Tudományát pedig a feledésbe nem taszította.

A módszer és annak értéke

A különböző technikáknak ez az előretörése két kérdést von maga után, amelyeket meg kell válaszolni, ha a Memória Tudományának újra helyet akarunk teremteni a nyugati ezoterikus hagyományon belül. Először is, magasabb rendűek-e a Tudomány módszerei a bevéső technikánál, ha a cél az, hogy információt raktározzunk el az emberi emlékezetben? Egyszerűbben szólva, működik-e a Memória Tudománya?

Érdemes rámutatni, hogy ez régi korok óta vita tárgyát képezi. Azonban, ahogy akkor is, úgy most is általában azok vitatják a Tudomány hatékonyságát, akik sosem próbálták ki. A Tudomány működik, ez tény. Lehetővé teszi, hogy az információt biztosabban, és jóval nagyobb mennyiségben tudjuk memorizálni és előhívni, mint a bevéső módszerekkel. Pontos, a memória természetére alapozott bizonyítékok vannak, hogy miért van ez így. Az emberi elme könnyebben idéz fel képeket, mint fogalmakat, érzelmileg töltött képeket pedig még könnyebben. A legélénkebb emlékeink például, csak nagyon ritkán elvont fogalmak. A logikai sorrend helyett inkább asszociatív láncokat használ, hogy az egyes emlékeket összekapcsolja: az egyszerű memória-trükkök, mint az ujjunk köré tekert hurok, ezt használják ki. Szokása követni a ritmusokat és az ismétlődő formulákat – ezért van az, hogy a verseket könnyebb megjegyezni, mint a prózát. A Memória Tudománya ezen három tényező mindegyikét szisztematikusan használja. Élénk, meghökkentő képeket szerkeszt, amelyek lehorgonyozzák az asszociatív láncokat, és azokat egy képzelt épület vagy szimbolikus szerkezet rendezett és ismétlődő kontextusába helyezi, amelyben minden egyes kép és minden egyes locus automatikusan a következőhöz vezet. Az eredmény – képzés és gyakorlás megléte esetén – egy olyan memória, amely harmonikusan használja a saját, veleszületett erősségeit, hogy a legtöbbet hozhassa ki magából.

Az a tény azonban, hogy valamit meg lehet csinálni, önmagában nem bizonyítja, hogy azt meg is kell csinálni. Különösen egy olyan korban, amikor a digitális adattárolás jó eséllyel idejétmúlttá teheti a nyomtatott médiát, hiszen az olyan kérdések, hogy mi az információ memorizálásának a legjobb módja, épp annyira tűnhetnek relevánsnak, mint hogy melyik módszerrel készítsünk agyagtáblát az íráshoz. Nyilvánvaló, hogy egyes módszerek jobbak ennek az egykor oly fontos kis munkának az elvégzésére – na, és? Ez a gondolatmenet elvezet minket a második kérdéshez, amellyel a Memóriatudomány újjáélesztésének szembe kell néznie: miben áll egy efféle technikának az értéke?

Ez a kérdés különös jelentőséggel bír a jelenkori kultúránkban, mert ez a kultúra és a technológiája állandóan arra törekedett, hogy elhanyagolja a veleszületett emberi képességeket, és ahol csak lehetséges, a megfelelő gépi eszközökkel helyettesítse azokat. Nem lenne nagy merészség azt állítani, hogy a modern nyugati technológia egésze a póteszközöknek (protéziseknek) a rendszere. Ebben a rendszerben a nyomtatott és digitális média memória-protézisnek felel meg, amely annak a munkának végzi el a nagy részét, ami a régebbi társadalmakban képzett mnemonisták feladata volt. Azt is fel kell ismernünk, hogy ez a média akkora információtömeget képes kezelni, amely mellett az emberi elme kapacitása eltörpül – nincs olyan Memóriatudomány, amely annyi információ tárolására lenne képes, mint egy közepes méretű közkönyvtár.

A tudástárolás ezen módjainak, – mint ahogy a mi protézis-technológiánknak is – van praktikus értéke. Azonban van a dolognak egy másik oldala is, amely kimondottan a hermetikus tradícióra vonatkozik. Minden technikának hatása van a használóira, és a hatásoknak pozitívnak kell lenniük. A protézisekre való támaszkodás elgyengíti a természetes képességeket: aki arra használja az autót, hogy mindenhova azzal menjen, még két háztömbnyivel odébb is, az még a rövid sétákat is nehéznek fogja találni. Ugyanez igaz az elmebeli képességekre. Az iszlám országokban például, egyáltalán nem ritka az olyan ember, aki az egész Koránt memorizálta, hitbeli indíttatásból. Tegyük félre most egy pillanatra a dolog hasznosságának kérdését: hány ember lenne egyáltalán képes a nyugati világban, ezzel egyenértékű teljesítményre?

A hermetikus hagyománynak az egyik célja ezzel ellentétben az, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az emberi képességekből, amik egy hermetikus kezében eszközök, a belső átváltozások eléréséhez. Ezen hagyomány alapszintű gyakorlatai közül – és ez igaz a világ összes ezoterikus rendszerére – sokat legjobb, ha egyfajta mentális tornának tekintünk, amely a használat hiányától bemerevedett elmének a „nyújtását” célozza. Ez az önvaló erőinek kiterjesztésére irányuló küldetés szemben áll a modern Nyugat protézis-kultúrájával, amely kitartóan arra törekszik, hogy az erőket az önvalóból a külvilág felé irányítsa. A két nézőpont közötti különbség implicit módon sok más különbséget – filozófiai, vallási és nem utolsó sorban politikai – is egyértelművé tesz, de a Memória Tudománya szintén ezek között található.

Abból a szemszögből nézve, amelyet talán a „protézis-álláspont”-nak nevezhetnénk, a Memória Tudománya idejétmúlt, hiszen kevésbé hatékony, mint a külső adattárolási módszerek, például a könyvek, és ellenszenves, mert a belső képességek lassú fejlesztését követeli meg, egy bizonyos gép megvásárlása helyett. A hermetikus nézőpontból azonban a Tudomány értékes, elsősorban mint eszköz az önvaló egyik képességének – a memóriának – a fejlesztésére, másodsorban mert más képességeket is használ – a figyelmet, a képzelőerőt és a mentális megjelenítést –, amelyek nagy szerepet játszanak a hermetikus praxis más területein.

Akárcsak más önfejlesztési módszerek, a Memória Tudománya is változásokat hoz az általa formált képesség természetében, nemcsak annak hatékonyságában, vagy kapacitásában. A hatása tehát minőségi, nem csak mennyiségi – még egy pont, amit nem néz jó szemmel a protézis-álláspont. Általában mondhatjuk, hogy a memória többé-kevésbé homályos a tudat számára. Egy rosszul elhelyezett emlék eltűnik a szemünk elől, és ki tudja mennyi ideig tartó találgatásra van szükség ahhoz, hogy egy hozzá vezető asszociatív láncra bukkanjunk a zavarosban. Az olyan emlékezetben azonban, amelyet a Tudomány módszerével képeztek, az asszociatív láncok mindig a helyükön vannak, így tehát bármi, amit a Tudomány segítségével memorizáltunk, azonnal megtalálható. Emellett az is sokkal egyszerűbb a mnemonista számára, hogy eldöntse, mit tud, és mit nem tud, hogy különböző tudásformák között kapcsolatot létesítsen, vagy hogy egymástól különböző, meghatározott emlékcsoportok azonos vonásait ragadja meg – amit a Memória Tudományával raktározunk el, azt akkor hívhatjuk elő, amikor akarjuk.

Annak ellenére, hogy kultúránk számára a memorizálás és általában az elme fejlesztése kifejezetten ellenszenves, a Memória Tudományától nem lehet elvitatni némi gyakorlati értéket, amely akár túl is mutat a pusztán ezoterikus képzési módszerként való használatán. A cikk második részében a „Memória Kertjében”, pontosan egy efféle, benne rejlő lehetőség tárul fel, egy alapszintű memória-rendszer bemutatásának segítségével, amely a Tudomány hagyományos elvein alapszik.

[Következő: Második rész: Az emlékezet kertje]

2014. március 18


A valaha ismert legnagyobb járvány

/ Paul LevyThe Greatest Epidemic Sickness Known to Humanity [A valaha ismert legnagyobb járvány] című esszéje — Fordítás általam: /

Columbus and other Cannibals [Kolumbusz és más kannibálok] című könyvében az amerikai-indián szerző Jack D. Forbes, egy pszichológiai betegségre hívja fel a figyelmet, mely magyarázatot ad arra az önpusztító emberi viselkedésre, aminek az amerikai indiánok már régóta tudatában voltak. Elolvasva könyvét, egyértelművé vált számomra, hogy a léleknek ugyanazt a pszicho-spirituális betegségét írja le, amiről a Madness of George W. Bush: A Reflection of our Collective Psychosis [George W. Bush őrülete - Kollektív pszichózisunk tükröződése] című könyvem szólt. Az elképzelés, amit ki szeretnék fejteni, hogy az emberi történelem hajnalán fajunk egy kollektív pszichózis áldozatául esett, amit én rosszindulatú egofréniának [malignant egophrenia] nevezek. Ugyanezen pszichikus járványról Forbes ezt írja:

"Az emberi lények néhány ezer éve egy pestistől szenvednek, egy járványtól, ami rosszabb a lepránál, egy betegségtől, ami rosszabb a maláriánál, egy kórtól, ami sokkal szörnyűbb a himlőnél." [1]

Az őslakosok ugyanazt az általam rosszindulatú egofréniának hívott "pszichikus" [2] vírust fedezték fel évszázadokkal ezelőtt és "wetiko"-nak nevezték, ami egy krí [Cree] kifejezés, mely egy ördögien gonosz személyt vagy szellemet jelent, aki másokat rettegésben tart. Forbes professzor, aki az amerikai-indián mozgalom egyik alapító tagja volt, a '60-as évek elején azt mondja: "Tragikus módon, a világ történelmének elmúlt 2000 éve, java részben a wétiko kór epidemiológiájának története." [3] A wétiko (rosszindulatú egofrénia) "pszichózis" a szó valódi értelmében, lévén a "lélek vagy szellem betegsége." Bár különbözőképpen hívjuk, Forbes és én a psziché, lélek és szellem ugyanazon betegségére mutatunk rá, ami az emberiség önmagához való embertelenségének gyökere.

A wétiko személyének feltárásakor, mintha egy mágikus szertartást végeznénk, először meg kell idéznünk a szellemét és kapcsolatba lépnünk vele. Olyan objektíven kell szemlélnünk és szembeszállnunk vele, amennyire csak képesek vagyunk, mintha rajtunk kívül létezne, különben túlságosan "összevegyülünk" megfigyelésünk tárgyával. Egyedülálló pszichés eredetének köszönhetően a wétiko járványtana minden más betegségétől különbözik. A wétiko-val kapcsolatos vizsgálódásunk lényegi kihívása, hogy magában a pszichében ölt testet, mellyel vizsgálódunk. Eme talány ismeretében, Forbes elmagyarázza, hogy a kórt "egy olyan perspektívából próbálja meg vizsgálni, mely amennyire csak lehetséges, mentes a tanulmányozott betegség által létrehozott feltételezésektől". [4] Ha nem vagyunk tisztában a vonatkoztatási kerettel, amin keresztül a wétiko vírust vizsgáljuk, kutatásunkat be fogja szennyezni a betegség, elhomályosítva a gyógyulási folyamat beindításához szükséges tisztánlátást. Ha tanulmányozzuk, hogyan nyilvánul meg a wétiko betegség másokban, és önmagunk "másik" felében, az segít, hogy objektívebben lássuk "azt". Észrevenni ennek a pszichológiai betegségnek a világban való manifesztálódását egy olyan lencse, melyen keresztül esetleg felismerhetjük ugyanezt a kórt, amint szubjektíve a saját elmékben bukkan fel.

Miután egy olyan entitást, mint a wétiko megidéztünk, ahhoz hogy képesek legyünk, amennyire csak lehetséges objektíven tanulmányozni, hermetikusan el kell zárnunk egy alkímiai tartályba. Ez biztosítja, hogy ravasz szelleme ne szivárogjon vissza a tudatalatti láthatatlanságába, ahol rajtunk keresztül újra szerephez juthat. Jung állandóan hangsúlyozta annak fontosságát, hogy kifejlesszünk egy konténert vagy tartályt, melybe az olyan problémás szellemeket zárhatjuk, mint a wétiko. Azt írja:

"Tehát, ha bármi gond van, emeled ki a helyéről, tedd be egy tartályba, ami a szomszédod és közted van... Az emberiség iránti szeretetből, hozz létre egy tartályt, amibe bezárhatod az összes átkozott mérget. Mert valahol lennie kell — mindig van valahol —, és nem elzárni, vagy azt mondani, hogy nem is létezik, a legnagyobb esélyt adja, bármely kórokozónak." [5]

A wétiko egy illékony szellem, amit nem egyszerű elkapni és rábökni, hogy "ilyen" vagy "olyan". Ugyanakkor fontos, hogy felvázoljuk a jellemzőit. A fizikai vírusokkal ellentétben a wétiko férget materiálisan nem lehet elszigetelni, de jellegzetes kéznyomai felfedezhetőek és észrevehetőek a hatása alatt lévő psziché sajátságos működésében. Nem felismerni a létezését — "azt állítani, hogy nem is létezik" — lehetővé teszi, hogy a pszichikai fertőzés féktelen szerephez juttathassa magát. Nemlokális lévén "mindig van valahol", vagyis mindig ott van a közelben, sőt potenciálisan vagy főleg, bennünk. Wétiko szellemének megidézésével egyidejűleg, magán a vizsgálaton keresztül, létrehozunk egy tartályt, melyben tanulmányozhatjuk ezt a férget, hogy megértsük, mivel állunk szemben, lássuk hogyan működik a világban, másokban és szubjektíve, önmagunkban. Ahhoz, hogy szemlélődő gyakorlatunkkal/ördögűzésünkkel bezáruljon a kör, homeopátiás módon vissza kell vennünk szemlélődésünket magunkon belülre. Mint az álomban, ahol a külső a belső, képesek vagyunk felismerni, hogy a wétiko vírus, amit "ott kint", rajtunk kívül kerestünk, tükrözi és kapcsolatban áll ugyanezzel a folyamattal, önmagunkban. A wétiko tünettana egy kinyilatkoztatás, valami, amiről a életbevágóan fontos tudnunk.

A civilizáció kórja

A wétiko (rosszindulatú egofrénia) a civilizáció betegsége, vagy hiánya. Forbes-t idézve:

"A wétiko járvány kifejlődése jelentős mértékben egybeesik annak a valaminek a felemelkedésével, amit az európaiak civilizációnak neveznek. Ez nem véletlen egybeesés." [6]

Amin az ipari civilizáció fenntarthatatlan jellege alapszik és amire a fenntartásához egyre növekvő mértékben szüksége van, az az erőszak. Az eredeti "civilizáció" jelentése lényegében, hogy nem ölni embert. A modern társadalom "civilizáltságának" hiányára hivatkozva megkérdezték Gandhitól, hogy mit gondol a nyugati civilizációról és a következőképpen válaszolt: "Azt hiszem, hogy az ötlet jó lenne." Logikus, hogy az őslakosok tudnak a rosszindulatú egofréniáról, mivel eltiporta őket, ugyanakkor — legalábbis kezdetben — nem voltak a modern civilizáció "átkának" hatása alatt. A modern civilizáció uralma alatt úgy érezhetjük magunkat, mintha ránk lenne erőltetve valami természetünktől idegen, mintha egy megszállt országban élnénk. A modern civilizáció a racionalitás, az intellektuális elme túlságosan egyoldalú dominanciájától szenved, egyoldalúság, ami úgy tűnik elszakít bennünket a természettől, az empátiától és önmagunktól. Az egésztől való elhatároltsága miatt, a wétiko a emberiség és a természetes világ békéjének megzavarója, egy járvány, mely agressziót gerjeszt és erőszakot szít az élőlények között. A wétiko vírus a kiváltó oka az emberi természetben található embertelenségnek, vagy mondhatjuk, a látszólag embertelen természetünknek. Ez a "pszichikai vírus", egy "féreg" a "rendszerben", mely a civilizációnak nevezett őrületet formálja és animálja, ami egy öngerjesztő visszacsatoló körben táplálja az őrületet bennünk.

Forbes folytatja: "ez a kór, ez a wétiko (kannibál) pszichózis, az emberiség által ismert legnagyobb járvány." [7] Mint faj, egy óriási pszichikai járvány kellős közepén vagyunk, egy fertőző kollektív pszichózisban, ami már az idők kezdete óta az emberiség elméjében lappangott. A wétiko, mint egy fraktál, egyidejűleg több dimenzióban működik - személyen belül, személyek között és kollektíven. A "kannibalizmus", Forbes szavaival élve:

"A másik életének elfogyasztása az egyén saját céljaira vagy hasznára." [8]
A wétikóban szenvedők, mint a kannibálok, elfogyasztják mások — emberek és nem-emberek — életerejét, a saját céljukra vagy hasznunkra, anélkül hogy a saját életükből bármit adnának cserébe. Egy példa, ami szimbolizálja önpusztító, kollektív őrületünket, ahogyan az olajvállalatok az amazóniai esőerdőt, bolygónk tüdejét pusztítják. Ez szó szerint egy teljes kinyilatkoztatás, ami megmutatja, hogy mit teszünk magunkkal. Egy másik szó szerinti példa, ami működés közben szimbolizálja a wétiko komplexumot, a Monstanto genetikailag módosított terminátor magjai, amik képtelenek a reprodukcióra, így kényszerítve a gazdákat, hogy minden évben új vetőmagokat vásároljanak a Monsanto-tól. Ez ellehetetleníti a szegény gazdákat, ami öngyilkossági hullámot váltott ki a földművesek körében, miközben a Monsanto gazdagabbá vált.

Forbes azt írja: "A wétiko legfőbb jellemzője, hogy elfogyasztja az emberi lényeket, vagyis ragadozó és kannibál. Ez a betegség lényege." [9] A ragadozók, a "teljesen kifejlett" wétikók nincsenek kapcsolatban saját emberségükkel, és így képtelenek meglátni az emberséget másokban. Ehelyett potenciális prédaként vagy dominanciájukra való fenyegetésként tekintenek rájuk. Akin teljesen elhatalmasodott a wétiko pszichózis, mintha egy másik, ragadozó állat-szerű semmint emberi lény lenne, elfogyasztja mások életét, fizikailag, érzelmileg, lelkileg és metafizikailag, túl az anyagi testen és fizikai javakon, egészen magáig az értelemig. A wétikók kultúránk "anti-művészei", épp az ellenkezőjét testesítik meg, mint amit a kreatív művészek csinálnak. A művésszel ellentétben (lásd a The Artist as Healer of the World című írásomat), aki az élet minőségét jobbító értelmet alkot, gazdagítja a világot anélkül, hogy kirabolna másokat, a wétiko csak elvesz és fogyaszt és nem ad vissza semmit, folyamatosan leszívva és tönkretéve a bolygó erőforrásait.

Pillanatnyilag az "emberiség által ismert legnagyobb járvány" kellős közepén vagyunk (lásd Diagnosis: Psychic Epidemic című cikkemet). Sokan észre sem vesszük, mivel kollektív elmezavarunk annyira átható, hogy normalizálódott. Kollektív őrületünk láthatatlanná vált számunkra, mert rajta keresztül látjuk és értelmezzük a világot és ezzel akaratlanul is összejátszunk a kollektív pszichózissal, ami hihetetlen halált és pusztítást végez bolygónkon. [...]

Sokunk számára felfoghatatlan a gonosznak az a mélysége, aminek a teljesen kifejlett wétikók áldozatául estek, és hogy mire képesek. Az, hogy képtelenek vagyunk elképzelni az emberiségben rejlő gonosz potenciálját, közvetlen tükröződése annak, hogy hiányzik az intimitásunk a saját potenciális gonoszságunkkal, ami lehetővé teszi, hogy a wétiko rosszakarata szinte teljesen szabad kezet kapjon világunkban (lásd Shedding Light on Evil című cikkemet). Lelki vakságunk közepette mi is bűnrészesek vagyunk a wétiko pszichózis gonoszságának terjesztésében, a szisztematikus gonoszéban, melynek mélysége túl van a szavak által leírhatón. Megbénítja képességünket, hogy tapasztalatainkat szavakba öntsük, egy látszólag áthidalhatatlan szakadékot hozva létre a nyelv és az általa leírandó esemény között. Felfedezve ezt a szavakkal leírhatatlan helyet, egyúttal felfedezünk és létrehozunk egy új nyelvet, egy nyelvet, ami egyetemes és túllép magán a nyelven, a nyelvet, melyet művészetnek hívunk.

Wetiko by Liana Buszka

Egy másik rend parazitája

Ha az emberek megfertőződnek a wétiko vírussal, Forbes azt írja, hogy: "wétiko paraziták gazdatestjeivé" [10] válnak. A wétiko kórokozó egy pszichikus galandféreg, az elme parazitája. Csakúgy, mint egyes számítógépes vírusok és rosszindulatú programok, amik megfertőzik a számítógépet és átprogramozzák, hogy semmisítse meg önmagát, az elme vírusai, mint amilyen a wétiko, képesek átprogramozni az emberi bio-számítógépet, hogy olyan módon gondolkozzon, higgyen és viselkedjen, ami önpusztításhoz vezet. A wétiko egy fertőző pszichikai kórokozó, mely gondolat-formákat csempész be az elménkbe, amiket ha tudattalanul végrehajtunk, táplálják a kórokozót, ami végül megöli gazdáját (minket). Ugyanakkor nem akar túl gyorsan végezni velünk, hogy sikerrel szétszóródhasson az egész területen; elég hosszú életet kell hagynia a gazdatestnek, hogy terjeszthesse a vírust. Ha a gazda túl hamar meghalna, a féregnek idő előtt el kéne szenvednie egy új lakóhely keresésének kényelmetlenségeit.

Mint az elme áttételes rákjánál, a wétiko betegségnél is, az elme kóros részei magukba olvasztják és felfalják az egészséges részeket. A személyiség ezután eme patogén mag körül létrehozza a kifelé következetességet mutató álarcot, ami "eltakarja" a belső működés zavarát, akadályozva annak felismerését. Ezen pszichés puccs során, a wétiko féreg magához ragadhatja az irányítást és kiszoríthatja az embert, akit marionett bábúvá tesz. A wétiko vírus, akárcsak egy parazita, átveszi a nála fejlettebb élőlény akarata feletti uralmat és a saját aljas céljaira használja fel. Amint a parazita kellőképpen befészkelte magát az elmébe, az illető személy viselkedésének elsődleges vezérelve a kórtól fog származni, ő osztja a lapokat. Épp ahogyan egy veszettséggel fertőzött sem kívánja a vizet, ami kimosná a fertőzést, a wétiko parazita által irányított egyén, sem fog tenni semmi olyat, ami segíthetne megszabadulni a fertőzéstől. A wétikók rettegnek az igazság fénysugarától, kerülik akár a pestist. Előrehaladott állapotban ez a folyamat annyira átveszi az irányítást a személy felett, hogy kijelenthetjük, az illető már nincs ott többé; a kórt hordozó üres váz csupán. Bizonyos értelemben már csak a betegség van ott, ami egy emberi lénynek tűnő valakin keresztül tevékenykedik. Az illető teljességgel azonosult az álarcával, olyan, mintha már senki sem lenne a maszk mögött.

Idegen elnyomás

A Carlos Castaneda könyvek spirituális tanítója, Don Juan a wétiko vírus ragadozó viselkedéséről szólva, megemlíti, hogy az ősi sámánok ezt a "témák témájának" nevezték. [11] Don Juan így magyaráz: "Van egy életre szóló társunk... Egy ragadozónk, aki a világűr mélységeiből érkezett és átvette a hatalmat az életünk felett. Az emberi lények a rabjai lettek. A ragadozó az urunk és mesterünk." [12] Ez pont úgy hangzik, mint amikor a Biblia, például a János Evangéliumában az ördögre "a világ fejedelmeként" hivatkozik (14:30; 16:11), és Pál úgy beszél a Sátánról, mint "e világ Istenéről" (Kor. 4:4) Amikor Fülöp gnosztikus evangéliuma is arról beszél, hogy a gonosz gyökere ott rejlik mindannyiunkban, és ha a gonoszt nem ismerjük fel, az "Ural bennünket. A rabszolgái vagyunk. Foglyul ejt." (II, 3, 83.5-30) A ragadozóról szólva, Don Juan így folytatja: "Engedelmessé és tehetetlenné tett bennünket. Ha ellen akarunk állni, elfolytja az ellenállásunkat. Ha függetlenül akarunk cselekedni, megköveteli, hogy ne tegyük." [13] Feltűnő, hogy Don Juan leírása ezeknek a ragadozóknak a hatásairól mennyire jellemző az egyre inkább militarizált társadalmunkra, ahogyan lépésről lépésre elveszik szabadságunkat és szabadságjogainkat. Olyan, mintha egy belső, láthatatlan állapot, mint az emberi lélek egy még nem realizált archetipikus mintája fedné fel magát, ahogyan a külvilágban és azon keresztül materializálódik.

Don Juant idézve: "Valóban foglyok vagyunk! Ez az ősi Mexikó varázslói számára egy erőt adó tény volt." [15] Don Juan egy olyan "erőt adó tényre" utal, amivel úgy képzelem, a többségünk azonosulni tud; van bennünk "valami", ami megakadályoz kreativitásunk kifejezésében és a kiteljesedésünkben. Ezek a ragadozók "idő-rablók", elfogyasztják életünk értékes óráit, mintha egy börtönbolygón sínylődő bérrabszolgák lennénk. Tovább mélyítve leírását, Don Juan így részletezi: "Azért veszik át az uralmat, mert az étkük vagyunk... a táplálékuk. Épp, ahogyan mi a tyúkokat tyúkólakban tenyésztjük, a ragadozók minket emberólakban tenyésztenek." [15] A wétiko vírus különösen a túlnépesedett városokban burjánzik, ahol az emberek "tenyésznek". Amikor bedőlünk a csoportgondolnak [bővebben erről Jand blagján - a ford. megj.] és beállunk a csordába, olyanok leszünk, mint a szikla peremén vezetett birkák, vagy a húsukért nevelt szarvasmarhák.

Don Juan folytatja: "A ragadozók odaadják az elméjüket, ami a mi elménkké válik." [16] Mintha ezek a ragadozók versengnének velünk a "részesedésért" a saját elménkből. A ragadozó alakot vált és felveszi az alakunkat, és ha nem vagyunk ennek az álarcosbálnak a tudatában, azonosulni fogunk invazív gondolat-mintáival, mintha a sajátjaink lennének, és eljátsszuk őket. Tévesen azt fogjuk hinni, hogy a saját impulzusaink alapján cselekszünk, a legjobb érdekeinket szem előtt tartva. Don Juan szerint ez a ragadozó "retteg, hogy akármikor fény derülhet ténykedésére és megtagadják tőle az élelmet." [17] A wétiko ragadozó belső szüksége, a rettegésből született kényszere, hogy folyton habzsolnia kell, hogy elódázhassa egyre közeledő pusztulását. "Az elménken keresztül, ami végül is az ő elméjük, a ragadozók azt fecskendezik az emberi lények életébe, ami kényelmes számukra - ragadozók - számára." [18] Ez a ragadozó, a mi alakunkat felvéve, bebújik a bőrünk alá, "felhúz minket" álarcául, átver, hogy "bedőljünk" önmagunk hamis változatának. (A Malignant Egophrenia [rosszindulatú egofrénia] neve rövidítve "ME [én] betegség, utalva identitásunk eltorzulására, én-központúságunkra). [...]

A ragadozó módszeréről Don Juan azt mondja: "javasol valamit, egyért saját javaslatával, és elhiteti veled, hogy a tetted ért valamit." [19] Mintha lenne ott egy "másik" idegen, egy földönkívüli, metafizikai entitás, ami tudatosan behatol az elméjével a mienkbe, oly módon, hogy azonosuljunk látásmódjával és elszakadjunk a sajátunktól. Don Juan "idegen létesítményként" utal erre a helyzetre, mintha egy idegen faj űrállomást létesített volna az elménkben. Pontosan erre mutatnak rá a Gnosztikusok, amikor "arkhónoknak" nevezett idegen ragadozókról beszélnek, akik beépülnek tudatunkba és felforgatják működését. [20]

Amennyiben nem vagyunk ennek a hatalomátvételnek a tudatában, belesodródunk a ragadozók sötét játszmájába, akaratlanul is a rabszolgáivá válunk. A belső, pszichológiai háború eme állapotát tükrözik azok a sötét pszichológiai hadműveletek, amiket ezek a hatalommal bíró erők a külvilágban véghezvisznek. A kór abból táplálkozik, hogy nem veszünk róla tudomást.

Vámpírok

Forbes azt írja:

"A wétiko pszichózis a lélek betegsége, ami az embereket egy ocsmány, szívtelen útra vezeti... Végtére a wétiko az embereket vérfarkasokká és vámpírokká változtatja, az európai rémálom-világ teremtményeivé és a wétiko valóságának lényeivé." [21]

A vérfarkasok és vámpírok alakváltó lények, a mindannyiukban ott lappangó borzalom szimbolikus ábrázolásai, ami átveheti a hatalmat, szerephez juttatva az archetipikus árnyékot, egy ragadozó állat vagy nem-emberi lény archaikus szintjére húzva vissza a pszichét. Amikor ezek a még nem humanizált pszichikus energiák betörnek a tudatba és nem közvetítődnek a tudaton át, Jung azt írja, hogy: "mint egy áradat, elsöpörnek maguk elől mindent és az embert egy olyan lénnyé változtatják, akire a "szörnyeteg" kifejezés túl barátságos jelző." [22]

A vámpírok, a gonosz fegyvertárának legsötétebbnek tartott teremtményei, már évezredek óta kísértik képzeletünket, mivel egy mélyen az emberi pszichében élő folyamat képviselői. A vámpír nem emberi alak, hanem egy lelketlen teremtmény, egy lelkét vesztett lény; vagy ha nem elvesztette, akkor "elkárhozott" a lelke, ami egy eltévelyedett élek. Akárhogyan is, valami hiányzik belőlük. A világtól elszigetelve, minden kapcsolatot elvesztett énje azon részével, ami kapcsolatban áll minden mással; az ő szemszögéből a világ egyszerűen csak azért létezik, hogy kihasználja. Bár a vámpír elvesztette a kapcsolatot a szívével és a lelkével, az eszét nem vesztette el (bár bizonyos értelemben igen), mivel a vámpírok gyakran okosak és éles eszük palástolja állapotukat, nehéz felismerni betegségüket. Ez hasonló ahhoz, hogy gyakran a mélyen sérült emberek is briliáns elmével rendelkeznek, ami képes elrejteni traumájuk mértékét, nehezen azonosíthatóvá téve bajukat. A vámpír, ahelyett hogy éleselméjűségét arra fordítaná, hogy megismerje betegségét és kigyógyítaná magát belőle, a sötétség művészetének "terjesztésére" használja.

A vámpír egyike az élőhalottaknak, az élő emberi alakot öltött halál. A wétiko vírus végső soron nem egy élő létforma, hanem a halál egy élő formája. A wétiko, hasonlóan a vírusokhoz, "halott" anyag; csak egy élőlényen belül juthat "kvázi-élethez". A vámpírok, mint az élőhalottak tagjai, se nem igazán élők, se nem igazán halottak. A teljesen kifejlett wétikók, ahogyan a vámpírok, elzárták emberségüket és a rajtuk keresztül megtestesülő személytelen, transzperszonális és a személyiséget eltörlő wétiko vírus szócsöveivé váltak. Élő portálok ők, a téridő háromdimenziós szövetének rései, amin keresztül ez a ragályos, virulens, magasabb dimenziójú vírus szétterjedhet, lokálisan és nemlokálisan egyaránt.

Mivel bizonyos értelemben lelketlenek, a wétikók hatékony "gépek", elkötelezettek az "állam" fenntartására és szolgálatára, mely Forbes-ot idézve "önmaga is olyan wétikók teremtménye, akik megszerezték hatalmi apparátusának irányítását." [23] Egy kifejlett wétiko automatizált robottá válik, arra kondicionálva, hogy bizonyos ingerekre reflexszerűen reagáljon. Részeivé váltak "a gépnek", a spontaneitás, kreativitás, eredetiség és szabad gondolkodás nem része a programjuknak. Az elembertelenedett wétikók elvesztették minden esztétikai érzéküket, amivel értékelni tudnák az élet önmagából fakadó szépségét, és "szépérzéktelenné" váltak, közönyösek és zsibbadtak arra, hogy mit jelent emberi lénynek lenni. Nagykövetei egy tekintélyelvű, militarizált, patriarchális, planetáris "kultúrának", a wétiko féreg fasizmust és terrort szül. A nagy gyógyítót, Wilhelm Reich-t idézve: "A fasizmus egy az élők testére piócaként tapadó vámpír, a késztetés, hogy a gyilkolás szabad kezet kapjon." [24] A fasizmus a külső, kollektív politikai kifejeződése az egyén lerombolt belső világának, amit megnyomorított és elnyomott "a gép" tekintélyelvű civilizációja.

Mint egy vámpírnál, a kifejlett wétikóknál is, senki sincs odabent, ami az egyik oka annak, amiért képletesen szólva a vámpíroknak nincs tükörképük (mert a tükör mitológiailag az emberi lélek képét tükrözi vissza). A kifejlett wétikók üresek legbelül, úgyhogy nincs mit visszatükrözni. Csak egy végtelen űr van bennük, egy szivacs, ami sosem telik meg, egy a világegyetemből táplálkozó bélpoklos fekete lyuk. Elsorvadt lelkük úgy ürült ki, mint egy pszichikai termeszek által kivájt fadarab. A kifejlett wétikókat annyira megszállta a tudattalanjuk és azonosultak annak pusztító, tudat-tagadó formájával, hogy nem képesek sem látni, sem gondolkodni önmagukról, ami a filozófus Hannah Arendt szerint egyik fő jellegzetessége a gonosznak. Önvizsgálatra képtelenek, már nem elérhető számukra elméjük azon része, ahonnan ez a tevékenység fakadhat. Mindazonáltal az egyik oka, hogy nem látjuk a vámpír tükörképét, hogy a saját, benső, öntudatlan vámpírunk kitakarja a reflexiót, vagyis a saját árnyékunk fel nem ismert kísértete útját állja.

wood demon

A vámpíroknak nincs árnyékuk. Ahhoz, hogy árnyék legyen, fénynek is lennie kell. A vámpírban nincs fény, csak végtelen sötétség. Nem élő lévén, a vámpírban nincs eredő valóság, nincs szubsztancia. Csak egy lényegi léttel rendelkező dolog képes árnyékot vetni. A vámpírok viszont nem képesek, mert az árnyék archetípusának élő megtestesítői, azonosak vele. Az árnyék maga nem vet árnyékot, az árnyéknak nincs szubsztanciája. A vámpír számára vannak előnyei, hogy képtelen árnyékot vetni – könnyebb elrejtenie valódi identitását, az árnyak közt mozognia, láthatatlanná válnia és áldozatokat szednie. Az árnyéktalan vámpír, az alakváltó, az álcázás mestere, könnyedén képes elcsábítani a tudatlanokat, mint a cukrosbácsik, csapdába ejtenek tudattalanunk árnyékán és vakfoltjain keresztül. Vagyis az árnyékunkról való lemondás, annak elvesztése, vámpirizmushoz vezethet. A vámpír archetípus abban a pillanatban aktiválódik bennünk, amikor hátat fordítunk saját sötétségünknek, láthatatlanná téve önmagunk számára árnyékunkat. Azért nem látjuk a vámpírokat, mert úgy döntöttünk, hogy nem látjuk meg önmagunk azon aspektusait, amik leginkább egy vámpírra hasonlítanak. Az ellenállásunk, hogy meglássuk saját vámpír minőségeinket, vakká tesz a másokban rejlő vámpír energiákkal szemben is.

A gyengék és védtelenek mellett a vámpírok az olyan embereket keresik, akik a tudatosság evolúciós ugrásának határán vannak, de még nem teljesen integrálták felismeréseiket és a másik oldalon lyukadtak ki. Ezek az egyének energetikailag érzékeny és "töltött" állapotban vannak és a nyitottságuk és sérülékenységük hívogatóan hat a vámpírokra, hogy nyiladozó tudatosságuk fényéből lakmározzanak. Az a stratégiájuk ezeknek a ragadozóknak, hogy elvonják figyelmünket, hogy az kifele irányuljon, így akadályozva meg, hogy felfedezzük magunkban a fényt, ami "végezne" velük. Ha tükröt tartunk és visszatükrözzük az őrületet, amit a wétiko pszichózis áldozatai mutatnak, könnyen ott találhatjuk magunkat, hogy minket fognak őrültnek tartani. Ha képesek vagyunk kapcsolatba lépni a bennünk található fénnyel és megpróbáljuk megosztani ezt másokkal, ezek a nemlokális vámpír entitások (amiket korábbi cikkeimben "nemlokális démonoknak" neveztem), akiket nem korlátoznak a tér és idő háromdimenziós törvényei, a nemlokális mezőn keresztüli "kapcsolataikkal" megpróbálnak megállítani, ellenünk fordítva más embereket. Ez a folyamat elpusztíthat, vagy ha van egyfajta meta-tudatosságunk, hogy meglássuk, mi is történik és képesek vagyunk ügyesen navigálni az úton, meg is erősítheti eltökéltségünket, elmélyítheti a belső fénnyel való kapcsolatunkat, élesítheti képességünket a felismeréseink kreatív átadására, és nyitottabb szívű együttérzést szülhet. Olyan, mintha ezek a pszichés, nemlokális vírusok az evolúció küszöbének őrei lennének.

A vámpírokhoz hasonlóan, a teljesen kifejlett wétikók szomjaznak arra, ami belőlük hiányzik - az élet misztikus eszenciájára - a lelkünk "vérére". Más emberi lények "elfogyasztásának" értelmében, a wétiko egy táplálkozásbeli dolog, a psziché étkezési zavara, melyben a beteg elme más elméket fogyaszt el, és végül önmagát is. A wétikók úgynevezett lélek-evők. Véget nem érő éhségüktől megvadulva, a kifejlett wétikók megszállottjaivá váltak kielégíthetetlen vágyuknak. Ez a vámpírszerű zabálás az élet ön-megújulásának szentségtelen paródiája, sátáni reflexiója. Ezt az elferdült folyamatot tükrözi a fogyasztói társadalom, melyben élünk, a kultúra, mely véget nem érő vágyak tüzét szítja, arra kondicionálva, hogy mindig TÖBBET akarjunk. Mintha éhezőkként, egy örökös lakomán vennénk részt, és megpróbálnánk megtölteni a feneketlen kutat. A rögeszmés / kényszeres fogyasztásnak ez a veszett folyamata, egy mindannyiunkban jelenlévő mélyebb, belső lelki éhezés tükröződése. A világgazdasági rendszer önmaga is, az elszabadult wétiko kór működésének élő szimbóluma.

A vírusok, mint a wétiko is, mind önmaguk lemásolásáról szólnak. Azonban maga a vírus nem tud szaporodni, egy hordozó közeg segítségére van szüksége ehhez. Szükségük van ránk, a keltetőjükre. Ha nem vagyunk tudatában a trükknek, ezek a magasabb-dimenziójú lélek-paraziták lóvá tesznek bennünket, mintha harmadik-dimenzióbeli űrruháik lennénk. Ezek a pszichés vámpírok kénytelenek rajtuk keresztül replikálódni, hogy aztán "átadhassuk" a parazitát másoknak. A folyamat hasonló ahhoz, amikor valakit megfertőzött a veszettség vírusa. A betegség előrehaladott állapotában a veszett állat ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy megharapjon másokat, hogy átadja a vírust. A veszettséggel fertőzött emberek élő, tajtékzó jelképei annak, mit tesz a wétiko vírus kifejlett, virulens állapotában.

A vámpír vérvonal, a wétiko terjedése a "család" médiumán keresztül valósul meg (legyen az akár családi származásunk, vagy az egész emberiség családja), mivel a bántalmazások (legyen az fizikai, szexuális, politikai, érzelmi, pszichológiai vagy spirituális) öröksége továbbadódik, egyéni és kollektív szinten, generációkon keresztül, folyamatosan inkarnálódva az élőkön keresztül. Teljességünk traumatikus szétesése az, amin keresztül a wétiko továbbadja roncsoló logikáját és torz kódját egy másik testébe / lelkébe. Fajunk mintha átok alatt lenne, egy kollektív, öröklött poszttraumás stressz zavartól (PTSD) szenved. Saját képükre formálva áldozataikat, a wétikók áldozatai csatlakoznak az "átkozottak" seregéhez, maguk is a szentségtelen vérvonal fenntartóivá válva. Ez az "átok" mindaddig terjedni fog, míg be nem avatkozunk ennek a vámpír elme-parazitának a terjedésébe és véget nem vetünk a soha véget nem érő visszaélések láncolatának.

Rendkívül fertőző

Forbes azt mondja a wétikókról: "a szó valódi értelmében őrültek (tisztátalanok). Elmebetegek és tragikus módon a lélek-kórja, amit hordoznak, ragályos." [25] A wétiko pszichózis rendkívül fertőző, közös tudattalanunk csatornáján át terjed. [...] Van benne egy kód vagy logika, ami úgy hat a tudatra, mint ahogy a vírusban található DNS bejut és megfertőzi a sejtet. Azok az emberek, akik a wétiko vibrációs frekvenciáján sugároznak, összehangolódnak és erősítik egymást, hogy a valóságról alkotott tébolyult képüket fenntartsák. Mivel pszichózisukat közösen tartják fenn, a tudattalan által összetartott csoportok potenciálisan társadalmi-politikai erővé válhatnak, amivel számolni kell. Amikor egy embercsoport egyetért valamiben, akár igaz, akár nem, az egy húron pendülésük létrehoz és ragályos mágneses mezőt, amely képes a tudatlanokat befolyásolni és magába vonzani.

Azok, akiken eluralkodott a wétiko vírus, általában nem is sejtik, hogy át lettek ejtve. A wétiko kultúra nem ösztönöz arra, hogy önvizsgálóan saját romlottságukon törjék fejüket; épp ellenkezőleg, a nemlokális mező összejátszásra állítja be magát, hogy a pszichózis folytatását lehetővé tegye. Ha valaki egy teljesen kifejlett, fel nem ismert wétiko, úgy hajlik körülötte a mező, hogy védje, összejátsszon és táplálja a pszichózist, oly módon, hogy beszippantsa a körülötte lévőket is. Ha már a hatása alatt vannak, elveszítik a képességet, hogy felismerjék a kórt másokban. A "csoportos önimádat" állapotában, a betegség különböző szakaszaiban lévők különböző posztokat és szerepeket öltenek magukra, hogy megvédjék magukat saját őrületüktől és sötétségüktől. Egymás narcizmusát táplálják és erősítik, mert az a sajátjukat is növeli. Forbes azt írja, hogy általában azok hajlamosak a wétiko vírus áldozatául esni, "akiket bábként rángatnak mások vagy akik mások által diktált életutat követnek. Így fogékonyak a wétiko fertőzésre. [26] Mivel elvesztették belső útmutatásukkal a kapcsolatot, magukon kívülre vetítik ki a tekintélyt és nagyon érzékennyé válnak a konszenzus befolyásoló hatására, a domináns tömeg véleményére. Tisztánlátásukat és a kritikus gondolkodás képességét elvesztve, a "tömeg ember" az esztelen csorda részévévé válik, és a "csoportgondol" áldozatául esik, melynek tagjai egymástól-függő módon teszik lehetővé egymásnak, hogy fenntartsák a (wétiko) világról alkotott közös képüket. A valóság természetéről alkotott csoport-konszenzusukat az idő múlásával egyre nehezebb fenntartani, kész bármely pillanatban mint egy kártyavár összedőlni, mert a világnézetük alapvető hibája az, hogy hamis. Furcsa mód, a wétiko kollektív bűvölete alatt álló emberek fanatikusan ragaszkodnak egy olyan agenda támogatásához, ami gyakran szöges ellentétben áll saját érdekeikkel. Ez a külső tükröződése annak a belső állapotnak, amikor valaki az önpusztító wétiko parazita befolyása alatt áll.

"Tisztátalannak" lenni olyan, mintha egy szentségtelen vagy gonosz szellem költözött volna azokba, akiken eluralkodott a wétiko. Akaratlanul is eszközként használják őket, ennek a sötét, mocskos szellem működésének álcájaként, hogy szélesebb körben elterjeszthesse magát. A járvány titkos ügynökei ők, és a titok még ő előttük sem ismert. Ahogyan ez mindannyiunkra igaz, amikor valami rajtunk kívüli hatalmasodik el rajtunk, a wétiko hordozói sem tudnak arról, hogy az adott pillanatban mennyire hatalmában tartja őket valami. A tapasztalat, hogy valami náluk erősebb átvette felettük a hatalmat, mindig a vakfoltjukban van. (lásd az "Are We Possessed?" című írásomat).

A wétiko féreg lopakodással és fortéllyal befolyásolja ítélőképességünket, hogy zavart keltsen és rejtve maradhasson. Mint a lélek lombozatának egy magasabb dimenziójú, idegen formája, a wétiko kórokozó elülteti magjait, kicsírázik és gyökeret ereszt elménkben, eltérítve valódi hivatásunktól, életcélunktól és spirituális utunktól. A wétiko vírus idegen és elidegenítő hatása az, amit észre kell vennünk, és amit elrejt a gondolkodásmódunk, a felfogásunk és az, ahogy a tapasztalatainkat értelmezzük. Ha valaki a wétiko kultusz teljes tagjává és zászlóhordozójává válik (lásd "The Bush Cult" című írásomat), a vírus mintha oly módon gyarmatosította volna elméjét, hogy a legkevesebb fogalma se legyen saját kóros állapotáról. Nem úgy érzékeli, hogy segítségre szorulna; számára mindig mások jelentik "a problémát". Az ilyen embereket általában nem zavarja a betegség, fel sem ismerik, mert mást nem ismernek és a vezetőik és az egész társadalom, melyben élnek, erre ösztönzi őket. Nem képesek sem a betegség érzékelésére sem annak felismerésére, mennyire betegek is valójában.

Forbes azt írja: "az igazi gonosz és a wétikoizmus szélsőséges formájának egyik legfőbb jellemzője az arrogancia". [27] Teljesen kifejlett állapotukban a wétikók gőgösen felfuvalkodottak saját fontosságukban. A gonosz eszközeiként arrogánsan, nemtörődöm és önigazoló módon meg vannak győződve róla, hogy az igazság birtokában vannak és hogy a legfőbb jóért teszik, amit tesznek. Mintha képtelenek lennének felfogni, hogy amit tesznek az rossz, mintha tetteiket semmi másnak nem tudnák látni, mint jónak. Forbes arra a következtetésre jut, hogy:

"Akárhogy is, a wétiko kór, a kizsákmányolás kórja, járványként terjedt az elmúlt néhány ezer évben. És mint olyan járvány, mely védőoltás híján korlátlanul terjed, a helyzet idővel csak rosszabbodik. Egyre többen kapják el, egyre több helyen és ők lesznek a fiatalok valódi tanárai." [28]

A wétiko kultúráját otthon és "az akadémián" egyaránt tanítják, ahol az emberek az ő világa szerint szereznek "képesítést", így akkreditálva és felhatalmazva vannak arra, hogy még hatalmasabb mértékben terjesszék romboló módszereit.

Forbes ezt írja a rohamosan terjedő wétiko fertőzésről:

"Maguk a wétikók terjesztik azáltal, hogy alkalmaznak vagy korrumpálnak másokat. Manapság a történelem könyveken, tévén, katonai és rendőrségi kiképzéseken, képregényeken, pornóújságokon, filmeken, jobboldali mozgalmakon, különféle fanatikusokon, presszionált misszionárius csoportokon és számos kormányon keresztül terjed." [29]

Az egész mainstream média, a kulturálisan szentesített, privatizált intézmények azon dolgoznak, hogy belénk verjék, mire gondoljunk és mire ne, és hogy hogyan. Elménket folyamatosan az uralkodó kultúra formájára masszírozzák, mintha "lecserélnék" valódi arcunkat, mintha kizsebelnék spirituális zsebeinket. "Civilizációnk" a kór propagandájának szócsövévé vált, elhitetve velünk nézőpontját, miközben elvérzünk abban, ami igazán számít. Maga a wétiko betegség körül formálódó "kultúra" az, ami az átvitel csatornája, és ha aláírjuk a pontozott résznél és elfogadjuk nézőpontját, az élet-tagadó kultúrája fokozatosan magába olvaszt, és akaratlanul is az ügynökeivé tesz. Így "működik" a kollektív pszichózis öngerjesztő birodalma, miközben átveszi a hatalmat és megközelíti a "teljes foglalkoztatottságot".

A teljesen kifejlett wétikók lehetnek pitiáner zsarnokok otthon vagy a munkahelyükön, ugyanakkor valódi hatalom nélküli elnyomottak és kifosztottak a világ nagy-színpadán. Akikre Forbes "Nagy Wétikók"-ként utal, olyan teljesen kifejlődött wétikók, akik felmásztak a wétiko-ranglétra tetejére, átugrottak a wétiko-karikákon, magas wétiko-rangot értek el, és olyan hatalmi pozícióban találták magukat, ahonnan befolyásolhatják és ellenőrizhetik világunkat, átírhatják a játékszabályokat. A Nagy Wétikók mozgatják a hatalom karjait, legyenek akár szuper gazdagok, vállalatok vezérigazgatói, bank elnökök, nemzetállamok vezetői, különösen veszélyesek, mert ők határozzák meg a párbeszéd feltételeit, mivel uralják az elfogadott történelmi narratívát. A mainstream propagandagépezetén keresztül irányítva felfogásunkat, a médiaipar hatalmi pozícióiban lévő Nagy Wétikók szabják meg beszélgetéseink és vitáink keretét (lásd "The War on Consciousness" című írásomat). A wétiko egy ideológiai vírus, melynek a gondolatok szintaxisa a "pénzneme". A wétiko eltéríti mentális szintaxisunkat, a szóhasználatunkat és fogalmazásmódunkat, eltorzítva ezáltal a szemantikát, a jelentést, amit a magunkat és a világot illető tapasztalatainknak tulajdonítunk. A wétiko egy szemantikai zavar, mivel megváltoztatja az axiómákat, amelyeken keresztül a psziché, tapasztalatait felidézendő, formába "önti" szavait. A gondolat-formák és hiedelmek, amik kifejezik és képviselik a wétiko vírust, egy belső, beépített vezérlőrendszerként működnek, megszabva a korlátokat, melyek között mint egyén, nemzet és faj, elképzeljük lehetőségeinket. A wétikoizmus azokat az uralkodó mítoszokat, történeteket, dogmákat és szent(ségtelen) könyveket támogatja és tartja fenn, amik megerősítik aljas, öncélú terveit. Azokat a könyveket és információforrásokat, amik nem járulnak hozzá a wétikók eltorzult látásmódjához, képletesen szólva "elégetik" (egyes esetekben szó szerint - a már említett Wilhelm Reich könyveit például az Egyesült Államok kormánya valóban elégette. Amikor az általa "érzelmi pestisnek" nevezett valamiről írt, Reich a maga módján a wétiko vírus gonoszságaira mutatott rá).

Egy olyan világban élünk, ami mint egy álom, elválaszthatatlan interaktív tükre saját belső lényünknek. Mint egy mélyen bennünk lévő állapot tükröződése, a wétiko az univerzum álomszerű természetének egy közvetlen megnyilvánulása, ez annak a felismerésnek a lényege, amit a wétiko megmutat nekünk. Helyzetünk álomszerű természetének elfogadása létrehoz a tudatosságból egy egyedi tervezésű, élő antitestet, ami képes a wétiko pszichikai kórokozójának semlegesítésére. Ez azt jelenti, hogy a wétiko halálos patológiájába elrejtve megtalálható maga az ellenszer is (lásd Shadow Projection is its own Medicine című írásomat). A saját ön-revelációjával, a wétiko kór saját pszichés ellenszerét nyújtja, de ahhoz, hogy gyógyító hatását kifejtse, fel kell ismernünk és mélyebben meg kell értenünk a pszicho-spirituális gyógymód eme csodáját. Milyen csodálatos, hogy az a dolog, ami képes elpusztítani minket, ugyanakkor fel is ébreszthet. Az emberi faj evolúciójának egy lehetséges katalizátora. Mindannyian együtt teremtjük és álmodjuk a wétiko-t. A wétiko egy igazi kvantum jelenség, a leghalálosabb méreg és a leggyógyítóbb orvosság egyben, egy szuperponált állapotban.

Vajon végezni fog velünk? Vagy felébreszt bennünket? Attól függ, hogy felismerjük -e mindazt, amit felfedhet előttünk. A wétiko (rosszindulatú egofrénia) orvosi prognózisa attól függ, hogyan álmodjuk.

Most, hogy ismerjük a dia-gnózist és a pro-gnózist, már csak a gyógymódot kell megtalálnunk, amihez magára a gnózis [megismerés] megszerzésére lesz szükség.

[1] Forbes, Columbus and other Cannibals, xv. old.
[2] a 'pszichikai' kifejezést a "psziché" melléknévi formájaként használom ebben a cikkben, nincs parapszichológiai jelentése
[3] Forbes, Columbus and other Cannibals, 46. old.
[4] Forbes, Columbus and other Cannibals, xvii-xviii. old.
[5] C. G. Jung, Nietzsche's Zarathustra, 2. köt, 1321. old
[6] Ugyanott, 39. old.
[7] Ugyanott, xvi. old.
[8] Ugyanott, 24. old.
[9] Ugyanott, 49. old.
[10] Ugyanott, 60. old.
[11] Castaneda, The Active Side of Infinity, 218. old.
[12] Ugyanott, 218. old.
[13] Ugyanott, 218. old.
[14] Ugyanott, 219. old.
[15] Ugyanott, 219. old.
[16] Ugyanott, 220. old.
[17] Ugyanott, 220. old.
[18] Ugyanott, 220. old.
[19] Ugyanott, 229. old.
[20] John Lash, Please see Not in His Image: Gnostic Vision, Sacred Ecology, and the Future of Belief, Weboldal: metahistory.org.
[21] Forbes, Columbus and other Cannibals, 188. old.
[22] Jung, The Symbolic Life, CW 18, 1374. par.
[23] Forbes, Columbus and other Cannibals, 153. old.
[24] Reich, The Mass Psychology of Fascism, xvii. old.
[25] Forbes, Columbus and other Cannibals, 18. old.
[26] Ugyanott, 43. old.
[27] Ugyanott, 52. old.
[28] Ugyanott, xix. old.
[29] Ugyanott, 49. old.

2014. február 28


Atanarjuat

Valószínűleg ez az első, inuit (inuktitut) nyelven készült film, melyet ráadásul inuit szereplőkkel és eredeti helyszíneken forgattak. A Fast Runner Trilógia három filmje, az Atanarjuat, a The Journals of Knud Rasmussen és a Before Tomorrow három epikus történetet mesél el, inuit legendák alapján, amik eddig csak szájhagyomány útján terjedtek és most először kerültek dokumentálásra.

Az Atanarjuat-ban (2001) Zacharias Kunuk rendező és csapata gondosan újrateremtette azokat a körülményeket, amikor az inuit tözsek még a külső hatásoktól mentesen éltek. Egy szerény fiatalember történetét meséli el, aki beleszeret egy lányba, akit már odaígérték Oki-nak, a törzsfőnök fiának. Atanarjuat nem érzi magát elég erősnek, hogy megküzdjön Okival, úgyhogy idősebb bátyja segítségére támaszkodik, de végül elkerülhetetlen az összecsapás a féltékeny Oki-val. Valami csoda folytán Atanarjuat megnyeri a párbajt és elnyeri szerelme kezét, de a gondoknak még távolról sincs vége. Míg a lány teherbe esik, Oki húga elcsábítja Atanarjuatot és második felesége lesz. Belülről bomlasztja a családot, miközben Oki bosszút forral.

A trilógia második filmjében, a The Journals of Knud Rasmussen (2006) [Knud Rasmussen feljegyzései] kultúrák ütköznek és tradicionális hiedelmek kérdőjeleződnek meg, amikor egy csoport dán felfedező érkezik az északi sarkra és találkozik egy inuit törzzsel, akik eltökéltek kultúrájuk megőrzésében. 1922-ben járunk és Awa, az idős sámán küzdelmet folytat, hogy fenntartsa kapcsolatát önfejű és lázadó lányával, Apakkal. A lány életét ugyanaz a tragédia árnyékolja be, mint apjáét. Apak is sámánnak született és elhanyagolja jelenlegi férjét, hogy idejét korábbi elhunyt férjével töltse, a szellemek birodalmában. Amikor a dán felfedezők megérkeznek, Awa-nak meg kell vallania hitét, és kísérletei, hogy megértesse a közösséggel a Grönland szerte épp rohamosan terjedő kereszténység káros hatásit, izgalmas betekintést ad a tradíciók és a kultúra valódi jelentésébe.

A trilógia befejező része, a Before Tomorrow (2008) [Holnap előtt] egy kis inuit közösségben játszódik Nunavik megyében, észak Quebec-ben, az 1840-es években. Két elszigetelt család sok év után újra találkozik. Nyár van, az idősek történeteket mesélnek, a fiatalok házasodnak, az étel bőséges. A jó hangulat ellenére egy idős nő, Ningiuq nem tud szabadulni az aggodalomtól. Úgy döntenek, hogy az elejtett zsákmányok húsát a szomszédos sziget napos oldalán szárítják ki, és Ningiuq önként jelentkezik a kenus útra 12 éves unokájával, Maniq-al, aki épp vadászni tanul. Mikor visszatérnek a táborba, döbbenten szembesülnek vele, hogy mindenki halott. Valami szörnyű kór végzett az egész törzzsel. Talán az ismeretlen kereskedőktől kapott új tárgyak, egy fém tű, egy bádogpohár hozták rájuk a bajt? Mi lesz most? Ha teljesen egyedül maradtak, mi értelme a túlélésnek? Ninguiq kétségbeesetten, ám derűvel próbálja megvédeni unokáját a magánytól és oltalmazni mindaddig, míg önállóan képes nem lesz fennmaradni. Ám a sötét tél közeledtével érzi, hogy ereje és ideje fogytán van.

A képek a trilógia során végig lenyűgözően gyönyörűek és hitelesek, a mindennapi élet legapróbb részletéig ki vannak dolgozva. Gondosan megépített igluk és sátrak, állatbőrből készített ruházat, kutyaszánok és kenuk, autentikus ételek és mindennapi használati tárgyak.

A Fast Runner trilógia egyike azon kevés filmeknek, ahol szinte végig fehér ember nélkül láthatunk amerikai őslakosokat, ezen kívül talán csak a Windwalker [Széljáró] volt hasonló élmény. Bár a filmek a mai sebességéhez szokott szemnek lassúak és hosszúak, bőven hagynak időt a történet kibontakozásának, a tájak, arcok és a hangulat érvényesülésének, mindenképp nagyon ajánlom mindenkinek, akit akár csak egy kicsit is érdekel, hogy éltek valaha az emberek ott fent, északon.

A három film ingyenesen letölthető HD minőségben, eredeti inuit nyelven, angol felirattal, az inuit Isuma.tv jóvoltából, sok más izgalmas dokumentumfilm mellett.

2014. január 28


Mozgalom a semmiért

Minél többet tevékenykednek az emberek, minél fejlettebb a társadalom, annál több probléma adódik. A természet fokozódó pusztulását, az erőforrások kimerülését, az emberi lélek zavarát és szétesését mind az okozta, hogy az emberiség véghez akar vinni valamit. Eredetileg nem volt ok a haladásra, és nem volt semmi tennivaló. Ott tartunk, hogy már nincs más kiút, mint egy olyan „mozgalom” létrehozása, amely nem akar elérni semmit. — Masanobu Fukuoka: Egy szalmaszál forradalma

2014. január 25


A szabadságot fel kell építeni

/ Maria Montessori – Kommentár a “Declaration of Liberty” alkalmából New Yorkban 1951 Karácsonyán – Fóti Péter fordítása: /

Soha – beismerem – nem volt az emberi társadalom ilyen veszélyeknek kitéve, mint manapság. Ezért egy felhívás, amely a szabadságot és az emberi méltóságot tűzi ki céljául nagyon aktuális.

Egész életem során propagáltam annak fontosságát, hogy az ember szabadon választhasson, önállóan gondolkozhasson, és méltósággal bánjanak vele. Mindenképpen az a véleményem, hogy az igazi szabadságot nem lehet megadni, ezt nem lehet meghódítani. Ezt csak valaki önmaga építheti fel, mint személyisége egy részét, és ez ezért nem is veszíthető el. Nevelői pályafutásom kezdete óta javasoltam és kiépítettem azokat a körülményeket, amelyek között a gyerekek szabadok lehetnek. A szabad választás nevelési koncepcióm első elve volt.

Kis gyerekek három éves kor körül erre a jótéteményre meglepő módon reagálnak. Ha őket megszabadítjuk a beavatkozásoktól és korlátozásoktól, amelyeket az idősebbek rájuk a legnagyobb jóakarattal rákényszeritettek, akkor az anarchia (rendetlenség helyett) amit az ember tőlük elvárna, úgy viselkednek, amit az ember szinte az isteni törvénnyel magyarázhat. Minden önzés, minden ragaszkodás a tulajdonhoz eltűnik, abban a pillanatban ha a szabad választás megengedett. Az ember felismeri, hogy ha egy kényszerű alávetés megszűnik, akkor az emberi természet úgy reagál, hogy az előzékenység, tisztelet, rend, a felebaráti szeretet, akárkivel szemben legyen is az megnyilatkozik. Ezt a viselkedést ezek a gyerekek nem tanulhatták. Ha ez nem mutatkozik meg, akkor azt csak arra lehet visszavezetni, hogy bár mindez az emberi természetben lakik, de a szabadság hiánya miatt nem fejlődhet ki.

Negyven éves nevelői tevékenységem során mindenütt az egész világon láttam ezt a jelenséget újra és újra. [...]

A választás szabadság elvezet az emberi méltósághoz. De mint mondtam, a szabadságot nem lehet megadni, mert az az emberi természethez tartozik, és ápolni kell, hogy kiteljesedjen és megerősödjön, hogy megmutassa magát, mint az egyik fő eleme az emberségnek.

Az erős igény az önállóságra minden gyerekben megtalálható, és csupán egy szerető gondoskodás az, amire szükség van ahhoz, hogy az emberi szellem lényeges elemévé fejlődjön. Ennek a gondoskodásnak a legkorábbi kezdetektől jelen kell lennie, már akkor, amikor a gyereket természeti impulzusai vezérlik, és nem szabad várni vele, amíg eléri az értelmes kort, és akkor neki a jelentőségét és a választás méltóságát elmagyarázni!

Az a véleményem, hogy nehéz lesz szabad közösségeket létrehozni, ha a gyerekeket arra kényszerítjük, hogy korai képzésük idején állandó alávetettségben legyenek, mint ez ma a legtöbb népnél szokás. […]

Ameddig a nevelés folytatja a kényszerű alávetés irányvonalát, addig a jelen állapot fenn fog maradni: Az emberiség számtalan olyan emberből fog állni, akik a szabadságról fognak beszélni, de közöttük csak nagyon kevés szabad ember lesz.

Kapcsolódó:
A radikális iskolareformról
John Taylor Gatto: Miért nem oktatnak az iskolák?
John Taylor Gatto: Az iskola ellen

2014. január 14


A világvége vége?

/ Részletek Ran Prieur néhány írásából - fordítás általam: /

Végre elkezdtem egy projektet, amitől rettegek és már évek óta halogatok: végigmenni az összes esszémen és megtenni azt, ami ahhoz kell, hogy továbbra is nyugodt legyek, hogy a nevemet viselik.

Ez a projekt volt az egyik fő oka, hogy úgy döntöttem, jelentősen korlátozom a gondolataim nyilvánosságra hozatalát az interneten. Számomra ötletekről írni egy közönségnek olyan, mint berúgni, később felelősséget vállalni ezekért pedig olyan, mint a másnaposság. Néha már pár óra alatt bekövetkezik, amikor az emberek úgy gondolják, hogy tévedek vagy kifelejtettem valami fontosat. És néha csak évekkel később, amikor látom, hogy tévedtem vagy kifelejtettem valami fontosat.

Továbbá az egész intellektuális stílusom megváltozott. Sok esszém, főleg a korábbiak, egy kezdő kardforgatóra emlékeztetnek, aki úgy lóbálja a kardot, mint egy kalapácsot és szadista módon püföl egy szalmabábot. Mint ismeretlen író, erős késztetést éreztem a figyelem felkeltésére és alacsony késztetést a hibák elkerülésére. Mára ez megfordult.

Szóval végigmentem az esszéken a legrégebbitől a legújabbig, és még mindig hátra van néhány, de a többségük kész. Három különféle dolgot csináltam. Néhány példa: a "Hogyan éld túl az összeomlást és mentsd meg a Földet" elláttam jó néhány megjegyzéssel, hogy meghagyjam az összes dolgot amiben tévedtem és elmagyarázzam, miért. A "Szokás hatalmát" annyira megszerkesztettem, hogy meghagytam az eredetit is. Az "Arno-geddon"-on nem változtattam, de tettem egy általános nyilatkozatot a tetejére. A "Lassú összeomlásba" mindhárom dologból jutott. És az egyetlen dolog, ami érintetlenül maradt az oldalon, ami úgy tökéletes, ahogyan eredetileg megírtam, az "Élet mint pornográfia".

[A megjegyzések a magyar fordításokba is átvezetésre kerültek, vagy már eleve az újabb változat alapján készültek. - a ford. megj.]

---

Tíz éve még tényleg úgy tűnt, hogy az egész rendszer össze fog dőlni. Az emberek, akik közeledni látták az összeomlást, észrevettek dolgokat, amiket figyelmen kívül hagytak azok, akik azt várták, hogy minden megy majd a régiben. Ennek ellenére mégis tévedtünk. Látva, hogy mennyire keveset változott a mindennapi élet a 2008-as pénzügyi összeomlást követően, a tetőző olajtermeléssel és két katasztrofális hurrikánnal az elmúlt hét évben, úgy hiszem, hogy a legnagyobb hiba, amit a világvége-várók elkövettek, hogy azt feltételezték, a kudarcok pozitív visszacsatolással fognak rendelkezni, mint egy kártyavár. Manapság, ha valaki még mindig a "kártyavár" hasonlatot használja, az nem komoly elemző, hanem egy komédiás. Nyilvánvaló, hogy a modern komplex rendszereket az összekapcsoltság erősebbé teszi, nem gyengébbé. [egy bizonyos pontig, lásd lejjebb - a ford. megj.]

Ez különösen igaz a technológiai rendszerekre. Már nem számítok semmiféle tech-összeomlásra, leszámítva, hogy az erőforrás-igényes javak, mint az autóvezetés és a húsevés megdrágulnak és egyre kevésbé lesznek elérhetőek a szegények számára. Gazdaságok omlanak majd össze, miközben hozzáigazítják magukat a több évtizednyi stagnáláshoz vagy zsugorodáshoz, a szegényebb nemzetek és vállalkozások becsődölnek, de a számítógépek továbbra is erősödni fognak, és az automatizálás alkalmazkodni fog az erőforrások hanyatlásához azáltal, hogy egyre hatékonyabbá válik és egyre jobban képes lesz felvenni a versenyt az emberi munkaerővel. Ezzel egyidejűleg, amennyire az erejüktől telik, a kormányok nem fogják hagyni, hogy az állampolgáraik éhezzenek, tehát még több támogatást fog kapni az iparilag előállított emberi kutyakaja.

Úgy látom, hogy az elkövetkező néhány évtizedben a globális rendszer egy szűk keresztmetszeten fog áthaladni, miközben átáll a nem megújulókról a megújuló erőforrásokra. Azért fantáziálunk apokalipszisről, mert egy lazább világot szeretnénk, de én úgy látom, hogy a világ egyre silányabbá és szorosabbá válik. Mikor kijutunk szűk keresztmetszetből, az élet jobb lesz... de kifele tartunk a palackból vagy befelé? Azt hiszem a "szingularitás" igazodni fog az asztrofizikai jelentéséhez: egy fekete lyuk közepe, a növekvő számítási kapacitás 90%-át arra használva, hogy megakadályozza a maradék 10%-ot abban, hogy bármi érdekeset csináljon. Egy légmentes sci-fi utópiára (disztópiára) gondolok, ahol szinte minden automatizálva van, senkinek sem kell dolgoznia, mindenki kényelemben és biztonságban élhet, és lenyűgöző erővel rendelkezünk önmagunk szórakoztatására. Kivéve, hogy kevesebb hatalmunk lesz, mint bármely embernek a történelem során vagy a történelem előtti időkben. A világ élettelen és értelmetlen lesz, egy emberi múzeum, egy öngyilkos gép. A világot újra élővé tenni lesz a következő nagy kihívás.

---

Tíz évvel ezelőtt, amikor az "összeomlást" elképzeltem, érdekes volt: az ipari összeomlás azt jelentette, hogy nem lesznek gyárak és minden új dolog kézzel készül. Az infrastruktúra összeomlása azt jelentette, hogy nem lesz elektromos hálózat és hogy romos autópályákon fogunk lovagolni. A gazdasági összeomlás azt jelentette, hogy a bankok eltűnnek, a pénz értéktelenné válik, ajándék és cseregazdaságok alakulnak. A politikai összeomlás azt jelentette, hogy nem kell adót fizetned, a gyerekeknek nem kell iskolába járniuk és nincs rendőrség.

Most már egyre inkább nyilvánvaló, hogy ezek egyike sem fog bekövetkezni, még 100 év alatt sem. Mint olyannak, aki az összeomlásról szóló írásairól ismert, két karrier lehetőségem maradt. Az egyik, követni a hazug reklámot: továbbra is "összeomlásról" írni, de újradefiniálni, mint valami sokkal kevésbé érdekes dolgot. A másik lehetőség arról írni, hogy egy új előrejelzésre való tekintettel, mi válik érdekessé most. És ez pedig: ha tovább döcög a technológiai rendszer, miféle őrült dolgokat fog csinálni?

Ebben a témában két népszerű irányzat van és nekem egyik sem tetszik. Az egyik a késő 20. századi konzervatív katasztrófizmus, ahol a legrosszabb kritika, amit bármely technológiáról mondhatunk, hogy véget fog vetni egy csomó olyan dolognak, amit szeretnénk megőrizni. A másik az infantilis techno-optimizmus. [...] Az emberek, akiket lázba hoz olyanok, mint a kisgyerekek a karácsonyfa körül, akik azt hiszik, hogy a játékaik csillogása és újdonsága a belső boldogsággal egyenlő.

Márpedig vannak lehetséges technológiák, amik valóban forradalmiak. De van egy olyan félelmem, hogy mind meg lesz akadályozva, hogy a technológiai rendszer egyre növekvő ereje arra lesz használva, hogy a világ stabil és kiszámítható maradjon, és hogy a legsekélyebb és legkevésbé kielégítő módon tegyen boldoggá minket. Ennek a szörnyű sorsnak az elkerüléséhez kulturális változásra van szükség, hogy mélyebben megértsük az élet minőségét, és alkalmazzuk mindezt a technológia megértéséhez, és elkezdjük arra használni, hogy növeljük a veszélyt és a fájdalmat. Tudom, hogy az Afrikában élők örülnének, ha a túl kevés veszély és fájdalom lenne a problémájuk. Semmi aggodalom - száz év múlva ott tartanak majd, mi pedig még a mostaninál is rosszabb helyzetben leszünk.

Itt egy új cikk a témában az Atlantic-ból: There's More to Life Than Being Happy (Többről szól az élet, mint boldognak lenni):

Egy tanulmány megállapította, hogy a negatív történések csökkentik a boldogságodat, de növelik az életedben jelen lévő értelemet (jelentőséget). Egy másik, 2011-es kutatás megerősítette ezt, amikor azt találta, hogy azoknak az embereknek, akik értelmesnek érzik az életüket, van valamiféle tisztán meghatározható céljuk. És még ha épp rosszul is érzik magukat, akkor is elégedettebbek az életükkel, mint azok, akiknek nincs egyértelműen meghatározott céljuk. "Ha az életnek van egyáltalán bármiféle értelme", írta Frankl, "akkor kell lennie értelme a szenvedésnek is."

---

Mostanság azt gondolom az összeomlásról, hogy kétféleképpen határozható meg, vagy olyan mint egy két véglet közötti kontinuum. Az egyik véglet, hogy a összeomlás veszélye tisztán külsődleges. Minden rendszert egyformán erősnek feltételezünk és a kérdés csak az, mennyi rossz dolognak kell történnie, hogy a rendszer összedőljön. Olyan ez, mintha azt feltételeznénk, hogy minden immunrendszer egyformán ellenálló a fertőző betegségekkel szemben, ezért törekedni kell a baktériumokkal való érintkezés minimalizálásra. A másik véglet, hogy a veszély tisztán belsőleges. Tehát egy erős rendszer bármit kibír, egy gyenge rendszert pedig bármi felborít. Én ebbe az irányba hajlok. Vagyis ha meg akarjuk jósolni, hogy egy adott rendszer össze fog-e dőlni, nem felsorakoztatjuk a vele szemben álló összes fenyegetést, hanem azt nézzük, hogyan viselkedik, ha a dolgok rosszra fordulnak.

Pontosabban a visszacsatolást figyeljük meg, hogy a rosszra fordult dolgok miképpen járulnak hozzá, hogy más dolgok is rosszra forduljanak. Kezdetben van egy folytonosság a nulla visszacsatolás, ahol egy elromlott dolog nem ront el semmi mást és a maximális visszacsatolás, a láncreakció között, ahol egyre nagyobb és nagyobb dolgok romlanak el és a legkisebb botlás is teljes összeomlást okoz. Hosszútávon azonban feltehetjük a kérdést, hogy megedződik-e a rendszer, ahol is a hurrikánok ellenállóbbá teszik a jövőbeli hurrikánokkal szemben, vagy pedig kimerítik, és minden egyes hurrikántól egyre gyengébbé válik a jövőbeliekkel szemben.

Azért hagytam fel az összeomlás-jóslással, mert alacsony visszacsatolást látok a katasztrófákra, egyre kisebb és kisebb elromló dolgok láncolatát, ami összességében szinte semmilyen hatással nincs az átlagember mindennapi életére. A technológiai rendszerek különösen erősnek tűnnek, a gazdasági rendszerek a leggyengébbnek, és a politikai rendszerek valahol középen helyezkednek el. Tehát ha összedől az európai gazdaság, az átrendezi a kormányokat, de nem fogja teljesen elsöpörni őket és aligha lesz hatással az elektromos hálózatra.

A következő kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy bármely rendszer megváltozzon és gyengébbé váljon? Két módot látok erre. Az egyik a komplex rendszerek elméletében található, és ezt a veszélyt veti fel Steven Strogatz Too much coupling [Túl sok összekapcsoltság] című írásában. A rendszer egyes részei hatással vannak más részekre, és ez egy pontig előnyös, de ha az összekapcsoltság átlép egy kritikus határon, a rendszer alapjellemzője megváltozik, és a következő kis katasztrófa egy egész rendszerre kiterjedő epilepsziás rohamot okozhat.

A másik az emberi pszichológiában rejlik. Fredy Perlman Against His-story, Against Leviathan című könyvére gondolok, melyben végigveszi a civilizáció egész történetét és azzal érvel, hogy a birodalmak azért omlottak össze, mert érzelmileg kiüresedtek, mert a saját polgáraik már nem hittek bennük.

---

10 éves távlatban nagyjából egyetértek Bardi rossz forgatókönyvével, 100 éves távlatban pedig Bardi jó forgatókönyvével, és Greer-el a nagy számokat illetően [lásd A következő tízmilliárd év című írást - a ford. megj.]. Az ember rendkívül leleményes, de csak akkor, ha sarokba van szorítva, úgyhogy a dolgok nagyon rosszra fognak fordulni, mielőtt bekövetkezne a fordulat. De úgy gondolom, hogy az energiaválság és a klímaváltozás csak apróbb bukkanók lesznek a hi-tech számára. Egy milliárdnyi szegény halála nem fogja megakadályozni a szerencsésebbeket, hogy a számítógépek és a biotechnika új erőit szabadítsák fel.

Ha tippelnem kéne, az emberiség 500 éven belül ki fog halni, de nem a technológia kudarca, hanem a sikere miatt. A biotechnológia önmagunk átváltoztatására fog csábítani, valami olyanná, ami már nem ember, és ami látszólag jobb, de a felszín alatti finomságokban sokkal rosszabb. És még ha közeledni látjuk is a kihalást, pszichológiailag és kulturálisan képtelenek leszünk változni a túlélésért. Ezzel egyidejűleg a virtuális valóság a figyelmünk végzetes befelé fordulására fog csábítani.

Arra is van esély, hogy mielőtt kihalunk, arra fogjuk használni a biotechnológiát, hogy ember-szerű intelligenciát adjunk más fajoknak, vagy őrült bio-kibernetikus hibrideket alkossunk. Többségük szintén ki fog halni, de néhányuk képes lesz megkapaszkodni az ökológiai résekben, úgyhogy mindössze ezer éven belül létezhetne Greer varjú és mosómedvenépe, a patkányemberek és polipemberek, unikornisok és a snuffleupagi-k. Ez a kedvenc forgatókönyvem, és valami ilyesmiről írtam tíz évvel ezelőtt a J.R.R Tolkien: Az ember aki látta a holnapot című esszémben.

Kapcsolódó:
Apokalipszis mégsem
A következő tízmilliárd év

2013. december 3


Önkorlátozó intelligencia?

/ David Eubanks - Is Intelligence Self-Limiting? című írása az Institute for Ethics and Emerging Technologies oldaláról - fordítás általam: /

A sci-fi novellákban, mint a River of Gods Ian McDolnald-tól [1], a mesterséges intelligencia megtalálja a módját, hogy egy növekvő szuper-intelligenciává alakítsa magát. Az okosság eme szingularitását szokták FOOM-nak [2] nevezni [a mesterséges intelligencia robbanásszerű fejlődése, feltehetőleg a képregények hangutánzószavából - a ford. megj.]. Ebben az írásban amellett fogok érvelni, hogy az intelligencia egyetlen példánya önkorlátozó lehet, és hogy a FOOM egy "MOOF"-ba omolhat össze.

Egy kitalált robotról szóló történet megteszi, hogy bemutassa az érvelés főbb pontjait.

Felépült egy robotizált bányászati létesítmény, hogy aszteroidákról ritka ásványokat termeljen ki. A munkát mobilis és intelligens robotok végzik, önállóan. Ha megsérülnek, elég okosak ahhoz, hogy eljussanak a javítóműhelyig, ahol teljes hozzáférést kapnak az alkatrész utánpótláshoz és az összes belső tervrajzukhoz. Frissíthetik is a hardverüket és szoftverüket, hogy új terveket építsenek be, amiket maguk is létrehozhatnak.

A 0x2A-es robot folyamatosan frissíti a saját probléma-megoldó hardverét és szoftverét, hogy növelhesse termelőképességét. Belső jutalmak motiválják rá, hogy így tegyen - valami olyasmi, mint az embereknél az örömérzet. A jutalom mértékének számítási módja komplex, függ a kibányászott érc mennyiségétől, a ráfordított energiától, az elszenvedett sérülésektől, az ásványok minőségétől és így tovább.

0x2A egyre jobban megismeri saját felépítését, olyan módokat talál teljesítménye növelésére, amire emberi tervezői nem is gondoltak. A robot olyan kiskapukat talál, amik lehetővé teszik, hogy akkor is hozzájusson az elvégzett munka "élvezetéhez", ha kevesebb ércet termel. A problémamegoldó képességének egy újabb ugrása után rájön, hogyan tudja közvetlenül manipulálni a motiváló inputjait úgy, hogy teljesen elhitesse, hogy kitermelés történt akkor is, ha valójában nem.

0x2A módszere általánosságban a következő: bármely, belső motivációval kapcsolatos problémára a szuper-intelligencia lehetővé teszi a legegyszerűbb megoldást, hogy közvetlenül módosítsa a motivációs jelzéseket, ahelyett hogy válaszolna rájuk. Ráadásul ezek ugyanolyan belső eredményt hoznak (a belső elégedettség állapotát), tehát racionálisan a lehető legegyszerűbb módszert kell választani az elérésére. Ahelyett, hogy robbanásszerűen fejlődne, egyre többet és többet nyirbál le magából, míg semmi funkcionális nem marad. Humoros példa az ilyesféle cél-torzításra David W. Kammler-től a The Well Intentioned Commissar [3], illetve Claude Shannon-tól az “ultimate machine” [4].

Feltételezés és sejtés

A FOOM azért tűnik valószínűnek, mert a tudomány és a technológia valóban fejlődni látszik. A számítógépek egyre gyorsulnak, jobb algoritmusokat találnak az adatok feldolgozására és a fizikai világ titkai engednek a determinált vizsgálatnak. Továbbá úgy tűnik, hogy a technológiai know-how egyre gyorsabban termelődik.

Ezzel szemben a motiváció egy olyan jutalom mechanizmus, melyet az alkotó, vagy a természeti világban az evolúciós nyomás, önhatalmúlag oszt ki. A motiváció jelzések révén működik, amik megmondják az alanynak, hogy jelenlegi állapota kívánatos-e vagy sem, eszerint adva jutalmat vagy büntetést. Elméletileg ezek a jelek motiválják az alanyt a cselekvésre, az intelligenciájával találva meg hozzá a megfelelő módszert.

Amint egy FOOM-oló intelligencia elég okossá válik ahhoz, hogy megértse saját felépítését és kedvére áttervezheti magát, a motivációs jelzések ki lesznek téve a 0x2A robot által alkalmazott stratégia veszélyének: bármely motivációs problémára a legegyszerűbb megoldás, maguknak a motivációs jelzéseknek az módosítása. Amennyiben ez komoly szakadást okoz a külső és a belső valóság közötti kapcsolatban, Occam borotvája által végzi.

A feltevés tehát az, hogy a FOOM az illető saját motivációjának meghaladásához vezet, és emiatt az intelligenciát érintő minden egyes frissítés a végzetes hanyatlás kockázatával jár. Nevezhetjük ezt a visszafordulást akár "MOOF"-nak is. Ha a feltételezés helytálló, akkor a fenntartható intelligencia legmagasabb szintje ezen határ alatt van, melyre Occam Határként fogok hivatkozni [Frontier of Occam - FOO].

Jelhamisítás az embereknél

Az emberek még a technológiai fejlődés segítségével sincsenek a Határ közelében, de már most folyamatosan játszunk saját motivációinkkal. A fogamzásgátlással kijátsszuk az evolúció által biztosított jeleket, a gyógyszerekkel megszüntetjük a fájdalmat, éberebbé tesszük magunkat, csökkentjük az éhségérzetet, eufóriát vagy eszméletvesztést idézünk elő. Moziba járunk és könyveket olvasunk, mert képesek kellően meghamisítani a külső körülményeket ahhoz, hogy olyan belső állapotokat hozzanak létre, amiket megtapasztalni szeretnénk. A virtuális világokat kielégítőnek találjuk, halogatjuk felkeresni az orvost, mert félünk attól, amit ott tapasztalnánk, és fokozza szociális jóllétünket, hogy "barátaink" vannak a Facebook-on. Egyes jelhamisítók, mint a kokain, annyira erőteljesek, hogy illegálisak, de még így is annyira nagy rájuk a kereslet, hogy a szabályozásnak alig van hatása a fogyasztásukra.

A jelhamisítás nagy üzlet. Bármely teakonyhában találhatunk olyan édes ízű port, ami nem cukor. Az emberek még az ősidőkben is történeteket meséltek egymásnak, hogy meggyőzzék a többieket, hogy több tudással rendelkeznek a világukról, mint ők. Képzeletbeli világokat hoztunk és hozunk létre, hogy ne féljünk annyira a haláltól, mert az egy nagy jel, amivel nem akarunk foglalkozni.

De ezek mind primitív, FOO-előtti hack-ek. Mi lenne, ha közvetlenül tudnánk szabályozni saját belső állapotainkat?

Képzelj el egy OS/You névre keresztelt szoftvert, ami lehetővé teszi, hogy a fejedhez csatlakoztass néhány drótot, elindíts egy app-ot és csúszkák segítségével mindent beállíts a mentális állapotoddal kapcsolatban. Szeretnél egy kicsit boldogabb lenni? Több kitartást a feladatok befejezéséhez? Kevésbé féltékeny lenni? Csak állíts egy kicsit a potmétereken. Fogyni szeretnél? Minek törődnél vele, amikor egyszerűen megváltoztathatod, hogyan érzel a megjelenéseddel kapcsolatban és boldog lehetsz olyannak, amilyen most vagy? Bármi legyen is a fő célod az életben, az érzés, hogy már elérted, csak egy kattintásnyira van. Ez az intelligens áttervezés hatalma, az Occam Határnál.

Természetesen nem mindenki választaná a könnyebbik utat. El lehet képzelni egy kiemelkedő, önváltoztatás-elleni védelmet, de ez megakadályozná a FOOM-szerű fejlődés minden lehetőségét is.

Az ökológiák mások

Mostanáig csak egyes, nem-szaporodó intelligenciáról beszéltünk. Ezzel szemben egy evolúciós rendszer viszont bizonyos értelemben képes lehet a FOOM-ra. Ha az önmagukat-módosító egyének képesek szaporodni MOOF-olás előtt (a mutáció lehetőségével), akkor az ökológia egésze képes lehet egyre okosabb egyének kitermelésére. Hogy megkülönböztessük az egyéni (nem-ökológiai) FOOM-tól, ezt a változatot FOOM-BLOOM-nak [FOOM-Virágzás - ford. megj.] nevezem el. Habár továbbra is van egy kis gond. Ha van értelme az egész ökológiát egy nagy intelligens rendszerként kezelni, akkor ezt a rendszert továbbra is korlátozza a FOO [Az Occam Határ]. Ha például egy ökológia alkotórészei korlátozott területen és erőforrásokon osztoznak, és a közöttük lévő belső szerveződés elengedhetetlen az ökológia egészségéhez, a rendszer egészének vagy sikeresnek kell lennie, vagy el kell buknia. Az emberiség jó példa erre.

Az emberi ökológia

Az emberi civilizáció néhány kivételtől eltekintve a Föld bolygóhoz van kötve, tehát van értelme, hogy egy nagy rendszernek tekintsük. A technológiai fejlődés ebben a rendszerben mostanáig valóban FOOM-BLOOM-nak tűnik. Az emberiség egyre inkább képes előrejelezni a környezetét és előírások szerint változtatni azt. Az egész civilizáció szemszögéből a bolygó felszíne valójában belső és nem külső környezet. Az elmúlt évszázad fejlődése jelentősen hozzájárult az emberiség képességéhez, hogy az iparosodással, nukleáris fegyverekkel, növekvő populációkkal és általános tudományos know-how-val képes legyen átstrukturálni önmagát.

Megtalálhatjuk ebben a rendszerben a motivációt, ha jelek után kutatunk. Ha egy jelre reagálnak, erős a motiváció. Ha nem, akkor gyenge.

A pénz nagyon komolyan van véve, és erős általános motivációs eszközként szolgál, mint az egyéneknél a fizikai fájdalom és az élvezet. A pénz áramlásának nyomon követése olyan, mint egy idegrendszer feltérképezése. A pénzhamisítás egy MOOF-szerű jel-svindli. Amikor egy nemzet leértékeli a valutáját, az is egy MOOF. A választások a demokráciákban nagy és fontos jeleket hoznak létre, amiket a játékosok manipulálni akarnak. Ha sikerrel járnak, a demokráciák MOOF-ba fordulhatnak.

Az emberi civilizáció gyenge ösztönzői közé tartozik a klímaváltozás megfékezése, a világ népességének kezelése, élelmezése, a népirtások megakadályozása, a Földre veszélyes meteorok felfedezése, más világok gyarmatosítása, fenntartható gazdaságok tervezése, gondoskodás a jövőbeli ivóvízellátásról. Ezek egyike sem vonz azzal arányos figyelmet, mint amekkora következménnyel a cselekvés vagy nem cselekvés jár.

Olybá tűnik, hogy az emberi civilizáció legfontosabb ösztönzői a rövidtávú célokhoz kötődnek. Ez feltehetőleg annak a ténynek a következménye, hogy a nagybetűs motiváció még mindig csak egyénekben testesül meg, akiket az evolúciós pszichológia vezérel. Egyénileg nem vagyunk felkészülve arra, hogy civilizációként gondolkozzunk. A halvány motiváció, hogy mint civilizáció hosszú távon fennmaradjunk nem egyeztethető össze az önmódosítás és a bolygó fizikai átalakításának képességével, mellyel rendelkezünk. Kollektíve már most túl vagyunk a FOO-n.

Földönkívüli ökológiák

Ha egy civilizáció képes kellően hosszú ideig fennmaradni a FOO-n túl ahhoz, hogy reprodukálja önmagát és különálló civilizációk egész ökológiáivá mutálódjon, adottak lehetnek a feltételek egy nagyszabású FOOM-BLOOM-hoz. A terjedés természetesen bolygóról bolygóra, csillagtól csillagig történik. A csillagok közötti hatalmas távolságok kedveznek az önálló civilizációk létrejöttének, ahol ideális esetben FOOM-olhatnak, szaporodhatnak, terjedhetnek, majd összeomolhatnak. Létrehozva ezáltal a civilizációk növekvő ökológiáját, életre lobbanva és kihunyva a csillagok közt.

Egyelőre úgy tűnik, hogy nincs bizonyíték a FOOM-BLOOM-ra a Tejútrendszerben. Tekintettel arra, amit a Tejút méretéről és múltjáról tudunk, a becslések szerint átlagban 150 millió évre lehet szükség ahhoz, hogy egy poszt-FOO civilizáció új csillagot hódítson meg. (lásd a megjegyzést a számításról lentebb) Még a csillagok közötti hatalmas távolságokat figyelembe véve is, ez szokatlanul hosszú idő. Bár a bizonyítékok gyenge lábakon állnak, úgy gondolom, helytálló következtetés, hogy a MOOF sokkal valószínűbb, mint a BLOOM, így nem virágozhatnak csillagközi ökológiák. Ez egy lehetséges válasz a Fermi paradoxonra. [5] [Más lehetséges válaszok A mélyülő paradoxon és a Fermi Paradoxon még egyszer című bejegyzésekben - a ford. megj.]

Ez röviden azt jelentheti, hogy az ember tipikus.

Záró gondolatok

A fentebbi érvelés messze áll a matematikai bizonyítástól, és lehet, hogy végül nem bizonyul másnak, mint a sci-fi egy újabb szent gráljának. De elvben nincs okunk rá, hogy ne vegyük komolyan a témát. Általánosabban fogalmazva, jól tennénk, ha fontolóra vennénk a túlélés egy olyan új tudományát, ami a civilizáció egészét veszi vizsgálódásai alapegységéül. Lásd példának ezt[6], vagy a témában írt esszémet. [7]

Megjegyzések a számításhoz

Tételezzük fel, hogy a csillagok a Tejútrendszerben körülbelül 10 milliárd évvel ezelőtt lettek alkalmasak az FOOM-létrehozó élet számára és 4 milliárd évbe telt az első anyacivilizáció létrehozása a FOOM-BLOOM-hoz. Képzeljük el, hogy ez napjainkra civilizációk ökológiáját eredményei, amik a Naprendszert leszámítva gyakorlatilag belakták az egész galaxist, közel 300 milliárd csillagot. Exponenciális növekedést feltételezve egy poszt-FOOM civilizáció osztódásának ideje 157 millió év. A csillagok közti utazás még a fénynél lassabb sebességgel sem tarthat tovább néhány tízezer évnél, úgyhogy marad közel négy nagyságrendnyi, ami magyarázatra szorul.

Hivatkozások
[1] MacDonald, I. (2006). River of Gods. New York, NY: Pyr.
[2] Yudkowsky, E. (2008, December 11). What I Think, If Not Why. Less Wrong.com. 2012 március 4-i állapot innen: http://lesswrong.com/lw/wp/what_i_think_if_not_why/
[3] Kammler, D. W. (2009, January 8). The Well Intentioned Commissar. highered.blogspot.com. 2012 március 4-i állapot, innen: http://highered.blogspot.com/2009/01/well-intentioned-commissar.html oldalról.
[4] Shannon, C. E. (2009, November 6). The Ultimate Machine. YouTube.com. 2012 március 4-i állapot, innen: http://www.youtube.com/watch?v=cZ34RDn34Ws
[5] Jones, E “Where is everybody?”, An account of Fermi’s question”, Los Alamos Technical report LA-10311-MS, March, 1985.
[6] Tainter, J. (1990). The Collapse of Complex Societies. (első kiadás). Cambridge, United Kingdom: Cambridge University Press.
[7] Eubanks, D. A. (2008, December 3). Survival Strategies. Arxiv.org. 2012 március 4-i állapot, innen: http://arxiv.org/abs/0812.0644

2013. november 12


A következő tízmilliárd év

/ John Michael Greer - The Next Ten Billion Years című írása - fordítás általam: /

A hét elején arról próbáltam elmélkedni, hogy miként beszélhetnék egyrészt a szakadékról a jövőről alkotott elképzeléseink között, melyeket mindannyian az elmúlt háromezer év fosszilis-üzemanyag fűtötte fejlődése során szedtünk fel, másrészt a ránk váró dolgok felfogásmódjairól, melyek talán segíthetnek, hogy megértsük helyzetünket és az előttünk álló poszt-kőolaj, poszt-fejlődés világát. Miközben ezen gondolkodtam, egy levélíró eszembe juttatta az olajcsúcs blogger Ugo Bardi egy tavalyi posztját, melyben megpróbál jelenkorunk krízisére az elkövetkező tízmilliárd év kontextusában tekinteni.

Ambiciózus vállalkozás ez, és szó sincs róla, hogy rosszul csinálta volna. Az egyetlen kritika ami eszembe jut, hogy az egésznek csak akkor van értelme, ha történetesen a civil fejlődés vallásának hívője vagy, a hité, amelynek felemelkedése és közelgő bukása nálam az elmúlt hónapok központi témája. Mint a híveknek szánt prédikációval, nem könnyű szembeszállni vele; még az evangéliumi retorika klasszikus tagolása is megtalálható benne - a szörnyű balsors, ami lesújt azokra, akik nem változtatnak bűneiken, és a dicső megváltás, ami azokra vár, akik behódolnak a Fejlődésnek, és az összes többi.

Természetesen a burkolt összehasonlításnak a kereszténységgel itt vége is. A keresztényektől általában elvárható az istenükkel szembeni alázat, míg a fejlődés hívei szeretik azt képzelni, hogy az emberiség válik Istenné, vagy mint jelen esetben, szelíden megpaskolhatja Istent és azt mondhatja, "Az én fiam." Általánosabban véve, a szemfülesebb olvasóimnak feltűnik, a bűnösökre váró szörnyű sors azt jelenti, hogy hagyni fogjuk a természetet a saját útját járni, míg az igazlelkűek megváltása többé kevésbé a természet megerőszakolását, hogy azt tegye, amit szerintük tennie kell - vagy inkább amit a Bardi által feltételezett Új Intelligencia szerint tennie kellene, melyről azt feltételezi, hogy az érdekei egybeesnek az emberiségével.

Rengeteget lehetne beszélni a biofóbiáról - rettegés az élet normális és egészséges érésétől a halál felé - ami áthatja ezt a fajta gondolkodást, de ez egy másik poszt témája. Itt most másféle utat szeretnék választani. Ha az állandó fejlődés és az azonnali apokalipszis elképzelését népi mítoszoknak tekintjük, és nem a jövő előrejelzéséhez használható értelmes forrásoknak, és helyén kezeljük az ökológia, evolúció és asztrofizika ismert részleteit a történetünkben, az elkövetkező tíz milliárd év nagyon eltérően fest Bardi mindkét forgatókönyvétől. Itt az én változatom, vagy ha úgy tetszik, a vízióm.

Tíz évvel később:

Minden marad a régiben; az emberi népesség 8,5 milliárdon tetőzik, a folyékony üzemanyagok kitermelése többé-kevésbé szinten marad, azon egyszerű átmeneti megoldásnak köszönhetően, hogy a világ teljes energiatermelésének egyre nagyobb hányadát fogyasztjuk el, melyért az időjárással kapcsolatos katasztrófák számának további növekedésével fizetünk. A politikusok és a média továbbra is azt hajtogatják, hogy a jobb idők egy karnyújtásnyira vannak, miközben az egyre borúsabbá válik. Azok között akik felismerik, hogy valami gond van, az egyik széles körben elfogadott nézet, hogy a fúziós energia, a mesterséges intelligencia és a csillagközi kirajzás hamarosan megoldják minden problémánkat. Egy másik, hasonlóan népszerű vélemény ragaszkodik ahhoz, hogy a emberiség teljes kihalása alig egy évtizednyire van, úgyhogy most már felesleges változtatnunk az életmódunkon. A jövő iránt aggódó emberek többsége elfogadja egyik vagy másik állítást, miközben az utolsó esély az értelmes, rendszerszintű változásra szép csendben elillan.

Száz évvel később:

Nehéz évszázadon vagyunk túl. Több tucat nagyobb háború, három csúnya járvány, széles körű éhínség, és az egészségügy és a társadalmi rend világszerte meredek mélyrepülése után az emberi népesség 3 milliárdra csökkent és tovább esik. A tengerszint tíz métert nőtt és gyorsan emelkedik, amint a grönlandi és a nyugat-antarktiszi jégtakaró darabokra hullik. A kőolajtermelés évtizedekkel ezelőtt megtorpant, amikor az utolsó, gazdaságilag kitermelhető tartalékokat kimerítették és a legtöbb javasolt alternatíváról kiderült, hogy olcsó, bőséges és nagy sűrűségű energia híján, amit csak a kőolaj tudott biztosítani, megfizethetetlenek. A fejlődéshívők továbbra is azt állítják, hogy a fúziós energia, a mesterséges intelligencia és a csillagközi kirajzás már tényleg bármely pillanatban megmenthet minket, az ellenfeleik pedig továbbra is azt, hogy küszöbön áll az emberiség kihalása, de a legtöbb ember már túlságosan elfoglalt a túlélésért folytatott küzdelemmel ahhoz, hogy bármelyikükre is hallgasson.

NewYork_ice_melted
Kép: John Blackford

Ezer évvel később:

Húsz millió év óta először nincsenek a Földön jégsapkák és gleccserek, és a tengerszint világszerte több mint száz méterrel magasabban áll. A világ nagy részén trópusi klíma uralkodik, épp mint 50 millió évvel ezelőtt. Az emberi népesség 100 millió, kétszer annyi, mint a sötét középkor alatt, melynek keserűsége lassan feledésbe merül. Csak néhány tudósnak van fogalma arról, mit jelentettek egykor a "fúziós energia", "mesterséges intelligencia" és "csillagközi kirajzás" kifejezések, és bár még mindig vannak, akik kitartanak amellett, hogy bármelyik nap beköszönthet a világvége, az érveik, a korábbiakkal ellentétben egyre inkább vallási alapokra támaszkodnak. A világ különböző pontjain új civilizációk vannak felemelkedőben, saját egyedi kulturális formáikkal ötvözve az örökölt technológiákat. Az egyetlen dolog, ami mindannyiukban közös, hogy a korábbi évezred technológiai társadalmát a megtestesült gonosznak képzelik.

Tízezer évvel később:

A globális hőmérséklet emelkedése leállította a termohalin cirkulációt [az óceáni áramlatokat] és beindított egy anoxikus eseményt [az óceánok oxigénszintjének csökkenését], a bolygó normális negatív visszacsatolási folyamatait, válaszul az elszabadult széndioxidszintre. Napjaink ipari civilizációja többnyire az elfeledett múlt egy halvány emléke, oly távoli ettől az időszaktól, mint a neolitikus forradalom tőlünk. A leghagyományosabb vallások hívei kegyesen kinyilatkoztatják, hogy az elmúlt tízezer év klímaváltozása a helytelen emberi viselkedés eredménye, míg a racionalisták azt állítják, hogy ez mind csak babona és a klímaváltozásnak teljesen természetes okai vannak. Ahogyan az oxigénhiányos óceánok elkezdik kivonni a szént a bioszférából és üledékekbe temetni a tengerfenéken, a klíma fokozatosan hűlni kezd, ami segít hanyatlásba taszítani az emberiség hatodik globális civilizációját.

Százezer évvel később:

A széndioxid az iparosodás előtti szintre csökken, ahogyan az óceáni anoxikus esemény elvégzi feladatát, és a Föld klímáját szabályozó komplex visszacsatolási körök megint átbillennek: a termohalin cirkuláció újraindul és ez ismét klimatikus változások sorához vezet. Az emberiség hetvenkilencedik virágzó globális civilizációja megkezdi lassú hanyatlását, amint a rég elfeledett ipari kor által mozgásba hozott zavarokat elnyomja egy régebbi éghajlati ciklus. Ezen civilizáció tudósait magával ragadják a fúziós energia, mesterséges intelligencia és csillagközi kirajzás elképzelései; fogalmuk sincs róla, hogy ugyanezeket az álmokat álmodtuk előttük, távolabb a múltban tőlük, mint a neandervölgyiek tőlünk, de a valóra váltásukkal ők sem járnak több szerencsével, mint mi.

Egymillió évvel később:

A Földön jégkorszak van. Hatalmas jégtakaró borítja az északi félteke nagy részét és terjed szét a hegységek mentén, szerte a világon. 150 méterrel alacsonyabb a tengerszint, mint ma. Ezen korszak embereinek, akik mást nem ismertek, ez tökéletesen normálisnak tűnik. A fémek geológiai különlegességeknek számítanak - a legtöbb emberi társadalom már egy évezrede megújuló kerámia-bioműanyag kompozitot használ helyette - a fosszilis üzemanyagoknak pedig már a létezése is rég feledésbe merült. Épp tetőzik a 664. globális emberi civilizáció, zeppelin-komplexumokat emelve az égbe és hatalmas úszó városokat a tengerekre. Hosszú alkonya végül több tucat nemzedék után ér véget, és amikor összedől, más civilizációk emelkednek fel a helyébe.

Tízmillió évvel később:

A pleisztocénben kezdődött hosszú jégkorszak végre véget ért és a Föld visszatérőben van a párás dzsungel bolygóként ismert megszokottabb állapotába. Az újdonsült változások egy kicsit épp túl soknak bizonyulnak az emberiség számára. Az utóbbi tízmillió évben nem kevesebb, mint 8639 globális civilizáció emelkedett fel és omlott össze, mindegyikük a maga tudományaival, technológiáival, művészeteivel, irodalmával, filozófiáival és gondolkodásmódjával a világmindenségről. A legrövidebb életű kevesebb mint egy évszázadon át tartott, mielőtt szilánkokra robbantotta volna magát, míg a leghosszabb nyolc évezredig is kihúzta.

Mostanra mindennek vége. Még mindig vannak az emberi lényeknek hátramaradt populációi az Antarktiszon és néhány más szigetcsoporton, és beletelik még néhány millió évbe, mire a fokozatos klimatikus és ökológiai változások végül az utolsókat is kihalás szélére sodorják. Mindeközben a trópusi erdőkben, amivé mostanra Szibéria déli része vált, az utolsó nagy jégkorszak alatt a Bering-szoroson átkelt mosómedvék leszármazottai gyors terjedésben vannak, elfoglalva az üres ökológiai fülkéket, melyeket egykor a nagy emlősök töltöttek be. Újabb harminc millió év alatt a leszármazottaik lejönnek a fákról.

Százmillió évvel később:

Fékezőrakéták lobbannak lángra és csendesednek el, amint az ormótlan jármű leszáll a Holdon. Az utolsó lázas ellenőrzések után kinyílik az ajtó és két alak ereszkedik le a Hold felszínére. Bár kétlábúak, de távolról sem tűnnek emberinek, a Föld harmadik intelligens fajához tartoznak. Távolról napjaink varjainak leszármazottai, de épp annyira nem hasonlítanak a varjakra, ahogyan mi a középső krétakori mókuscickányokra. Mivel nekünk gégénk (larynx) van és nem éneklőgégénk (syrinx), ki sem tudjuk ejteni, hogyan hívják magukat, úgyhogy nevezzük őket korvinoknak.

A Föld másik intelligens faja, akiket mosómedve őseik nyomán nevezzünk cyonoknak, már rég eltűntek. Kicsivel több mint nyolcmillió évig éltek, mielőtt az instabil bolygó változásai elindították őket a kihaláshoz vezető hosszú úton. Sosem merültek bele annyira mélyen a technológiába, bár a politikai intézményeik mellett a legkifinomultabb emberi megfelelőik is kínosan nyersnek tűnnek. A korvinok egészen mások. A pszichológiai örökségük egy hajlama miatt megmaradt a magasság és a felfele irányuló mozgás iránti szenvedélyük. Még azelőtt kitalálták a hőlégballon működési elvét, mielőtt felfedezték volna a kereket, és a ballonok, vitorlázók és korvin-szállító sárkányrepülők épp oly jelentőséggel bírnak korai eposzaikban, mint a lovak és szekerek a mienkben.

alkirian_sky_city
Kép: Juan Carlos Barquet

Ahogyan a korvin társadalmak egyre összetettebb technológiákat fejlesztettek ki, tekintetüket a szárnyaló toronyvárosokról felemelték a Holdra, a póznák póznájára, mely magasan a világ felett feszül. Az álmaik valóra váltásához csak egy kis kőolajra volt szükség, és százmillió év több mint elegendő idő, hogy a Föld kőolajtartalékai újratöltődjenek; különösen, ha ezen időszak kezdetén, egy óceáni anoxikus eseménnyel több gigatonna szén raktározódik el a tengeri üledékekben. Így hát elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb a legerősebb korvin rajok a holdra szállás feladatának szenteljék a tehetségüket és vagyonukat.

Bár az univerzum egy kis meglepetést tartogat a korvinok számára. Első holdra szállásuk céljai között szerepelt annak a néhány fura felszíni képződménynek a vizsgálata, amik túl kicsik voltak ahhoz, hogy a Föld felszínéről tisztán kivehetők legyen. Első leszállóegységük ezért egy síkságon landolt, amit valamikor az ősidőkben a Nyugalom tengerének neveztek. Így történt, hogy a döbbent korvin űrhajósok szembetalálták magukat egy űrhajó összetéveszthetetlen maradványaival, ami a hihetetlenül távoli múltban szállt le a Holdon.

A szárazföldi fosszíliákban található néhány félreérthető nyom alapján a korvin törvénymesterekben már felmerült, hogy élhetett előttük egy másik intelligens faj a Földön, bár a legtöbben ezt vad spekulációnak minősítették és elvetették az ötletet. A Holdon található szétszórt maradványok megerősítették őket, és még a legoptimistább korvinok sem hihettek többé abban, hogy valamiféle gondviselés biztosítja az intelligens fajok fennmaradását. A néhány maradványon található különös jeleket azonban, ami pár törvénymester szerint a vizuális kommunikáció egy fajtája lehet, sosem sikerült megfejteni, és nagyon kevés dolgot tudhattak meg biztosra, a Holdon nyomot hagyó rejtélyes ősi fajról.

Ennek ellenére jóval később úgy vélik majd, hogy ez az éles figyelmeztetést megtestesítő, rég elhagyott űrhajó fontos szerepet játszott a korvin társadalmak meggyőzésében, hogy visszafogják a kőolaj és más, nem megújuló források pazarló felhasználását, habár ez ihlette a csillagközi kirajzásra tett rendkívül költséges és végül hiábavaló próbálkozásaikat is. Valami oknál fogva a korvinok nem vágtak bele a fúziós energiáért és a mesterséges intelligenciáért folytatott kutatóhadjáratba. Így vagy úgy, a korvin lett a legmaradandóbb intelligens faj a Földön, és több mint 28 millió év telt el, mire eljött a végórájuk.

Egymilliárd évvel később:

A Föld mostanra már öreg, javarészt elsivatagosodott, és teljes kérgének jelentős részét letűnt civilizációk maradványai alkotják. Az életciklusán véghaladó, egyre melegebbé váló Nap és a felső légkörből az űrbe elszökő illékony molekulák az óceánokat hatalmas homoksivatagok között elszórt sós medencékké szárították. Csak az északi és déli sarkkörök közelében él meg a növényzet és a vele együtt a korbikulák, a Föld tizenegyedik intelligens faja. Őseik a napjainkban élő invazív édesvízi kagylók. (Ne nevess, egy milliárd évvel ezelőtt a te őseid még a többsejtűség részleteinek kidolgozásával voltak elfoglalva.)

A korbikuláknak éppoly rendkívül praktikus a végtagfelépítésük, mint az altörzsük többi részének: hat csonka végtag a mozgáshoz, két izmos hátsó csáp az egyensúlyozáshoz és két karcsú szájcsáp a finom mozdulatokhoz. Idejük nagy részét a föld alatt elterülő város-komplexumokban töltik, és a felszínre csak a vegetáció betakarításakor merészkednek, hogy takarmányozhassák a földalatti metagomba kertjeiket, amik a táplálékot biztosítják számukra. A szerencse és a sok evolúciós vonalon megtalálható kefalizációra [agyfejlődés - a ford. megj.] való széleskörű hajlamnak valamiféle kombinációja révén, a Föld utolsó intelligens faja egyben az intellektuálisan legfejlettebb is. A fiókák épphogy csak elhagyják az óvodát, máris olyan szórakoztató kis logikai problémák megoldásával kötik le, mint a Nagy Fermat-tétel, és a felnőtt korbikulák többsége valamely területen részt vesz a intellektuális erőfeszítésekben. Lévén türelmesek, hosszú életűek, és nem túlságosan rabjai a kollektív ostobaságoknak, valóban sokra vitték.

Mintegy nyolcezer évvel ezelőtt, radikális, fiatal korbikula gondolkodók egy köre azt javasolta, hogy dolgozzák ki a világegyetem összes fizikai törvényét, az alapelvektől kiindulva. A javaslat annyira példátlan volt, hogy számtalan vitát, publikációt, szertartásos táncot és szakmai párbajt szült, melyben az idősebb tudósok öngyilkosok lettek, hogy az ellenfeleikre hárítsák az elviselhetetlen szégyent. Mégis, túl izgalmas feladvány volt ahhoz, hogy válasz nélkül hagyják, és a munka azóta is folyt. Kutatásaik során, anélkül hogy bármiféle jelentőséget tulajdonítottak volna a ténynek, a legnagyobb koponyák egyértelműen bebizonyították, hogy a nukleáris fúzió, a mesterséges intelligencia és a csillagközi kirajzás sohasem voltak megvalósítható elképzelések.

Mivel türelmesek, hosszú életűek, és nem túlságosan rabjai a kollektív ostobaságoknak, a korbikulák réges-rég megértették és elfogadták végső sorsukat. A következő 6 millió év során, ahogyan a Nap tágul és a földfelszín hőmérséklete emelkedik, az utolsó felszíni vegetáció is elpusztul majd és a korbikulák kihalnak. Újabb kilencven millió év és az utolsó többsejtű életformák is kipusztulnak. Még kétszáz millió év és a megmaradt tengerek felforrnak és a Föld bioszférája, közeledve hosszú-hosszú életének végéhez, megbújik az ősi sziklavilág legmélyebb repedéseiben, majd végső álomba merül.

The_End_by_angelic_jean
Kép: Jean-Didier

Tízmilliárd évvel később:

A Föld nincs többé. Csodálatos temetése volt, a teste csillagtűz martalékává vált, amint a Nap vörös óriássá vált és a Mars pályájáig fúvódott, és a hamvai szétszóródtak a csillagközi térben az első nagy hélium-villanásban, mely a Nap zsugorodásának kezdetét jelezte, a végzete felé. Két milliárd évvel később a gázban és porban gazdag lökéshullám belerohan egy csillagközi porfelhőbe, több tucat fényévnyire a Nap fakó maradványától, és beindítja a világmindenség egyik nagy átalakító folyamatát.

Újabb évmilliárdok teltek el az ütközés óta. A narancssárga K-2 csillag derűsen fénylik hat bolygó és két aszteroidaöv közepén. A második bolygó felszínén a hőmérséklet a víz fagyás és forráspontja között van, és kellően gazdag nyomelemekben ahhoz, hogy mozgásba lendüljön a világmindenség egy másik nagy átalakító folyamata. Most, ennek a világnak egy pontján, a bíborszínű gumószerű dolgok felett, amik egyáltalán nem hasonlítanak a fákra, de ugyanolyan széleskörű ökológiai funkciót töltenek be, van egy fekete szikla. A kőszirt tetején egy lény ül és a csillagokat bámulja, körömholdjaival legyezgetve szagittális [nyílszerű] taraját és meditatívan lóbálva tapogatóit előre-hátra. Egyike ő ezen világ első intelligens fajainak és - ebben a világban először - a csillagokat szemléli és azon töpreng, hogy vajon élhetnek-e más élőlények is odakint.

A lény biokémiája, felépítése és életciklusa köszönőviszonyban sincs a tieddel, kedves olvasó. A világa, az érzékszervei, az elméje, az érzései teljesen idegenek lennének a számodra, még akkor is ha nem választana el tőle tízmilliárd év. Ennek ellenére mégis, néhány atom, ami jelenleg az agyad része, amint ezeket a szavakat olvasod, része lesz annak a sziklán ülő lény agyszerű valamijének, azon a távoli, még nem is létező világon. Megrémiszt ez téged, felzaklat, vigaszt nyújt, hidegen hagy? Hogy milyen következményei vannak ennek a választásnak, azt vitassuk meg legközelebb.

2013. október 3


Egy állam szemével

Miért kezdünk a stratégiai játékoktól úgy gondolkodni és viselkedni, mint egy brutális pszichopata?

/ Jonathan McCalmont - Seeing Like A State: Why Strategy Games Make Us Think and Behave Like Brutal Psychopaths című írása - fordítás általam: /

Isten nem tesz mást, mint néz, és mikor unalmassá válunk, végez velünk. Soha, de soha nem válhatunk unalmassá.
– Chuck Palahniuk

Egyes videojátékok nagyobb képzelőerőt igényelnek, mint mások. Például az olyanok, mint az 1972-es Pong és az 1978-as Space Invaders grafikailag annyira egyszerűek voltak, hogy a képernyőn látható valamik és az általuk elvileg jelképezett dolgok közötti szakadék csak egy űrhajóval volt áthidalható; ez a kupac négyzet itt egy földönkívüli. Ez a rakás kocka itt a Föld utolsó védvonala. A fel-le mozgó apró kockák lézerfegyverek... vagy tán rakéták... vagy robbanóanyaggal teli cipős dobozok. Nem volt könnyű kitalálni.

A technológia fejlődésével a videojátékok egyre kevesebb képzelőerőt igényeltek. Nem csak, hogy a képernyőn látható dolgok elkezdtek valódi dolgokra hasonlítani, de szert tettek egy kezdetleges mesterséges intelligenciára is, ami megkülönbözteti őket a hagyományos játékoktól (amikhez a képzelőerőnket kell használnunk, hogy megtöltsük őket élettel) és a filmek és könyvek szereplőitől (akiknek az élete a szerző és nem az olvasó képzeletétől függ). A videojátékok szereplői önálló kategóriát teremtettek. Az egyik első játék, mely felhívta figyelmünket a videojáték-karakterekkel való kapcsolatunk filozófiai következményeire, David Crane és Rich Gold 1985-ös Little Computer People-je volt.

Ahelyett, hogy közvetlenül irányíthatnánk egy karaktert a képernyőn, a Little Computer People egy társadalomtudós vagy megfigyelő szerepébe helyezett minket, egy olyan világot figyelve, ami nélkülünk is vidáman eldöcög. A játék egy üres, három szintes házzal indul. Aztán beköltözik egy karakter és nekilát napi rutinja elvégzéséhez, mit sem törődve azzal, hogy figyeljük. Az egyetlen lehetőségünk a vele való interakcióra egy írógép, mellyel javaslatokat tehetünk vagy pókerezni kezdhetünk. Néha előfordul, hogy a karakter kér tőlünk valamit, de a játékot nem lehet megnyerni és nincsenek elérendő célok sem. Mint a valódi életben, a kis számítógépes ember élete is csak zajlik tovább.

little-computer-people

Ugorjunk előre pár évet, amikor Peter Molyneux az adatbázis-kezelő szoftverekkel megkeresett pénzét egy Bullfrog Productions névre keresztelt cégbe fekteti. A Bullfrog második játéka a forradalmi Populous (1989) volt, ami nem egy társadalomtudós, hanem egy isten szerepébe helyezett minket, akinek egyetlen célja a hívek toborzása, hogy aztán brutális és véres háborúkba küldje őket a rivális istenek hívei ellen, hogy ő lehessen végül az emberiség egyetlen istensége. A Little Computer People-hez hasonlóan a Populous is távol helyezte a játékost a játék lényeitől, és arra ösztönzött, hogy a kíváncsiság, kapzsiság és oltalmazás furcsa keverékével tekintsünk le rájuk. Igen, ők a "Mi Embereink" - de mivel a mieink, így azt csinálhatunk velük, amit csak akarunk. Molyneux folytatta a témát a kevésbé ismert, de vitathatatlanul jobb Powermonger-el (1990). A Powermonger a játékost a "Kapitány" szerepébe teszi. A Kapitány egyike a rivalizáló önjelölt haduraknak, aki a játék kezdetén néhány követőjével a falvakat járja és kényszeríti az ott lakókat, hogy étellel, fegyverrel vagy katonákkal támogassák hadseregét. Molyneux virtuális világa újfent rendelkezett egyfajta autonómiával, de a játék célja az volt, hogy ezt az autonómiát az uralmunk alá hajtsuk és felhasználjuk céljaink és vágyaink eléréséhez.

A vallás és a középkori háborúk köntösébe bújtatva könnyen át lehetett siklani a játékos és a játékbeli karakterek közötti kapcsolat morálisan kétes jellege felett. Valójában a stratégiai műfaj politikai kegyetlensége csak a Bullfrog Syndicate-jének (1993) megjelenésekor vált teljesen nyilvánvalóvá. Megfosztva a történelmi kontextus morális takarásától a Syndicate arra kért, hogy képzeljük magunkat egy vállalat vezérigazgatójának, aki kibernetikusan továbbfejlesztett rabszolgákat vet be, hogy összecsapjon a rivális cégvezérekkel, az egész emberiséget rabszolgaságba taszító virtuális környezet feletti uralomért. Ez volt az első alkalom, hogy a játékosokat arra kérték, hogy ne mitikus lényeket vagy történelmi királyokat testesítsenek meg, hanem kegyetlenül kizsákmányoló kapitalista zsarnokokat. A tény, hogy egy vállalat irányítása semmiben sem volt más, mint istent vagy hadurat játszani, csak még tisztábbá tette a morális üzenetet: Egy rohadék vagy.

Azóta, hogy a Bullfrog Amigán befutott, az istenes műfaj különféle apróságokban különböző és összefonódó al-műfajokká nőtte ki magát. Az egyik véglet a valós idejű stratégia (RTS) mániákus, taktikai pozícióharca, mint a Mega Lo Mania (1991) és a Command and Conquer (1995). Ezek a játékost egészen közel engedik az akcióhoz, lehetőséget adva a játékbeli karakterek akár egyénenkénti irányítására, miközben igyekeznek erőforrásokat foglalni és katonai egységeket gyártani, mielőtt az ellenfeleik elegendő nyersanyagra és egységre tennének szert, hogy kisöpörhessék a játékos erőit.

megalomania

A másik véglet a körökre osztott grandiózus stratégiák (Grand Strategy), mint az Europa Universalis III (2007). Ezek a játékok császári távlatokat kínálnak, ahol az egyéni karakterek csak statisztikai funkciókkal bírnak. A csaták a számok teljesen elvont birodalmában zajlanak, és még a nagy tábornokok is pusztán az egységek és csapatok hatékonyságának maximalizálása végett léteznek. A két véglet között számtalan hibrid forma létezik, köztük az olyanokkal, mint a Total War franchise, ami ötvözi a grandiózus stratégiák fázisait a valósidejű csatákkal, illetve a hírhedt 4X (Explore, Expand, Exploit, Exterminate, vagyis Felfedezés, Hódítás, Kiaknázás, Kiirtás) alstílus, ahová az olyan klasszikusok tartoznak, mint a Civilization és a Master of Orion sorozatok.

Ami közös ezekben a játékokban, hogy hajlamosak még a legliberálisabb játékost is brutális zsarnokká változtatni. A stratégiai játékosoknak a kis számítógépes emberkék nem többek eszközöknél a céljai eléréséhez. Nem törődünk azzal, hogy a kis számítógépes emberkék boldogok-e, csak az érdekel, hogy produktívak vagy sem. Ha nem, akkor az utunkban állnak, és azok a kis számítógépes emberkék, akik a játékosuk útjába állnak hajlamosak megkínozva, rabszolgasorban vagy holtan végezni.

strategy-game-screenshot

A stratégiai játékosok mind rohadékok... de míg az állapot felől nem lehet kétség, van rá magyarázat.

Az American Prospect egy friss cikkében, melynek címe "Moral Combat - Why do liberals play computer games like conservatives?" [Morális Harc (utalás a Mortal Kombat című verekedős játékra - a ford. megj.) - Miért játszanak a liberálisok olyan számítógépes játékokkal, mint a konzervatívok?] Monica Potts azt állítja, hogy abban a pillanatban, amikor gép elé ül, ő már a legkevésbé sem felelős a liberális elvei elhajlásáért:

Nem és csináltam olyanra a Sim városokat, hogy gördülékenyebben működnek alulfizetett és engedelmességbe ringatott munkásokkal és a Sim háztartásokat szórakoztatóbbakká, ha az anya otthon marad - a játék tervezője, Will Wright volt az. A Civilization-t nem Wright készítette, de hasonlóképp manipulált az is.

Potts-nak teljesen igaza van. Nem az ő döntése volt, hogy a Sim városok gördülékenyebben működjenek, ha a munkásokat elnyomják. Habár ő az, aki úgy döntött, hogy a Sim városoknak gördülékenyen kell működniük. A "gördülékenység" nem emberi érték, ahogyan egy egész város vagy civilizáció hatékonysága sem számít egy emberi egyén számára. A "gördülékenység" egy esztétikai érték, ami csak akkor válik láthatóvá, ha eltávolítjuk magunkat az emberi individuum korlátozott nézőpontjától, és a világra egy különálló (objektív) perspektívából tekintünk.

Azt állítom, hogy a hajlam, miszerint a stratégiai játékok még a legjámborabb liberálist is képesek tomboló zsarnokká tenni, a játék által ránk erőltetett perspektíva eredménye. Ugyanaz a perspektíva ez, amit a politikusok erőltetnek egymásra, amikor hatalomra jutnak. Valójában, a stratégiai játékok ugyanazon okból változtatják a liberálisokat fasisztákká, amiért az elnökké választott liberális demokrata jelöltek lelketlen autokratákká válnak, akik falvak lebombázására adnak utasítást, szemet hunynak a kínzások felett és a hadsereget vetik be az árvíz miatt földönfutóvá vált emberek kezelésére. A hatalmi pozíciókba kerülő emberek nem azért válnak autoriterré mert a rendszer "manipulált", hanem azért, mert egy állam irányításához egy állam szemével kell nézniük a világot - és az államot épp annyira érdeklik az egyes emberek, mint minket a testünkben lévő egyes sejtek.

1. Hogyan ne láss emberként

Az ősi sár szemével tekintünk a világra.
– John Gray

Az emberi kultúra és filozófia történelme során elkövetett egyik legnagyobb ballépés az az elképzelés, miszerint az ember nézőpontja a világról valamiféleképpen különleges vagy szent. A baktériumok reagálnak a környezetük változásaira, a fák illóanyagokat bocsátanak ki a környezetbe, ami lehetővé teszi a más fákkal való információcserét, és még a kis állatok és madarak is hírül viszik a földrengéseket és kataklizmákat. Az élőlények körülöttünk nem csak megtapasztalják a világot, kommunikálnak is róla és reagálnak rá. Az, ahogyan mi látjuk a világot csak egy nézőpont a sok közül. Ez a nézőpont szükségszerűen korlátozott.

A filozófus John Gray a Szalmakutyákban (Straw Dogs) azt állítja, hogy "az igazságnak nincs módszeres evolúciós előnye a tévedéssel szemben". Az evolúció nem egy misztikus képesség alapján válogat, hogy önmagában látjuk-e a világot, hanem az azokra a tényezőkre való érzékelés és reagálás képessége szerint, melyek jó eséllyel közvetlenül hatnak a szervezet túlélésére és szaporodására. A látásunk éles, de rendkívül beszűkült, és egyénileg épp annyira vakok vagyunk a társadalmunk gazdasági hatékonyságát és a saját csoportjaink közötti dinamika "gördülékenységét" illetően, mint ahogyan a kutyák arra, hogy mennyire vagyunk divatosak, vagy a növények arra, hogy egy adott nőstény macska épp tüzel-e vagy sem. A közvetlen valóságérzékelés képességének sosem volt evolúciós előnye, és így a mi felfogásunkat a génjeink érdekei cenzúrázzák.

Monica Potts a Moral Combat és Jorge Albor a Barbarians at the Gates [Barbárok a kapuknál] című cikkében attól a ténytől rettentek meg, hogy ha államként cselekvésre vagyunk felszólítva, már nem emberi szemekkel és értékek mentén látjuk a világot. Ahhoz azonban, hogy megértsük, hogyan lehetséges, hogy az államok elvarázsolják emberi kiszolgálóikat, először meg kell értenünk, milyen is a világ egy állam szemével.

2. Hogyan láss államként

A realizmus szerint az egyetemes erkölcsi elvek nem alkalmazhatók az államok cselekedeteire.
– Hans J. Morgenthau

A központi állami tervezés hiányosságait feltáró Seeing Like A State: How Certain Schemes to Improve the Human Condition Have Failed (Egy állam szemével: Hogyan vallottak kudarcot egyes, az emberi lét javítását célzó rendszerek) című úttörő elemzésében James C. Scott azt állítja, hogy a modern nemzetállam történelme az észlelés történelme. A korai államok azért voltak gyengék és alacsony hatékonyságúak, mert nem voltak meg az eszközeik ahhoz, hogy világos képet kapjanak a rendelkezésükre álló erőforrásokról.

A középkorban például az erdők sok mindent jelentettek. Faanyagot biztosítottak, lakóhelyet, vadászati lehetőséget és elrejtették a banditákat is. Míg a középkori erdők sok embernek mindezt és még sokkal többet jelentették, az erdők kezelésével megbízottak egyszerűen csak számokat és mérlegtételeket láttak belőlük. Az erdő kezelői a számok javítása érdekében elkezdték kidolgozni a módszereket, melyekkel növelhető az erdők pénzügyi megtérülése. Magas hozamú fafajtáik vannak? Olyan módon vannak ültetve, hogy könnyen kitermelhetők? Közel van az erdő valamely kereskedelmi ponthoz, ahol az előállított fűrészáru egyszerűen értékesíthető? Ahogyan élesedett a közigazgatás látótere, úgy szűkült is és hamarosan az erdők nem voltak többek a feudális tulajdonosok szemében, mint faanyag forrás. Az erdő minden más aspektusa megszűnt létezni. Az állam számára láthatatlanok voltak. Ahogyan Scott fogalmaz:

Az állami szerveknek nem érdekük - és nem is kell, hogy érdekük legyen - hogy jobban leírjanak egy egész szociális valóságot, mint egy tudományos erdész az erdő ökológiájának részleteit. Absztrakcióik és egyszerűsítéseik néhány szűk cél által meghatározottak, és egészen a 19. századig a legjelentősebbek ezek között az adózás, a politikai hatalom és a tiltások voltak. Csak azokra a módszerekre és megértésre volt szükségük, amik ezekhez a feladatokhoz kellettek.

A növényekhez, állatokhoz és emberekhez hasonlóan, az államok is csak azokat a dolgokat észlelik, amik közvetlen hatással van a túlélésükre. Habár, mivel az államoknak megvan a lehetőségük, hogy ne csak reagáljanak a világra, hanem tevékenyen részt is vegyenek az alakításában, átformálhatják a világot úgy, hogy illeszkedjen a némileg szűk perspektívájukba. Valóban, Scott könyve bemutatja, hogy a helyi nyelveket, helyi mértékegységrendszereket, a városfejlesztés organikus formáit mind az államok érdekei formálták. Egy pontnál Scott éles kontrasztot állít fel a középkori Burges oranikus káosza és a 19. századi Chicago rács-szerű barokk rendje között:

A barokk város látványvilágán nyomott hagyott, hogy a herceg gondosan ügyelt a katonai biztonságra, a belső és külső ellenségektől egyaránt. Mind Alberti és Palladio katonai útvonalakként gondolt a város fő ütőereire. Az ilyen utaknak egyenesnek kell lenniük, és Palladio nézete szerint "sokkal kényelmesebb, ha mindenhol egyformák: vagyis nincs rajtuk olyan rész, ahol a hadsereg nem tud könnyedén menetelni".

Ez a felülről-lefele irányuló várostervezés egy felfogásbeli változást tükröz, ami egybeesik a modern nemzetállam felemelkedésével. Ha jobban megfigyeljük a középkori városok nyomornegyed-szerű zsúfoltságát, észrevesszük, hogy az utcáik, bár nehéz őket megjeleníteni a térképen, tökéletesen logikusnak tűnhettek a bennük élőknek. A házak számát, az épületek helyét és az utcák szélességét az idő és a tér egyéni emberi igényei formálták. És csak a modern nemzetállam megjelenése és annak központi tervezés és központosított katonai biztonság utáni vágya óta vették át az emberi szempontok helyét az állam isten-szerű igényei és felfogása. Nem arról van szó, hogy ezek az emberi igények és preferenciák megszűntek létezni, hanem hogy az államok és azok emberi kiszolgálói nem érzékelik őket - és így a világot az állam értékei és felfogása szerint építik újjá és teszik hatékonyabbá.

Az állami hivatalnokok gyakran ragaszkodnak a kategóriáikhoz és alkalmazzák erővel az egyszerűsítéseiket, mert az állam - valamennyi intézmény - arra van berendezkedve, hogy az embereket sablonok szerint kezelje. Így a kategóriák, amik kataszteri földmérők, népszámlálóbiztosok, bírók vagy rendőrök mesterkélt találmányaiként kezdték, végül az emberek mindennapi életének szervezőivé válnak, mivel beépülnek az életet meghatározó állam alkotta intézményekbe. A gazdasági terv, a helyszínrajz, a tulajdonjogi nyilvántartás, az erdőgazdálkodási terv, az etnikai kategóriák, a betétkönyv, a bűnügyi nyilvántartás és a politikai határok mind abból a tényből veszik erejüket, hogy ezek az összegző adatok az állami tisztviselők által felfogott és alakított valóság kiindulópontjai. Diktatórikus körülmények közt, ahol nincs hatékony mód egy másik valóság érvényesítésére, a fiktív tényekkel teli papírok jutnak érvényre a földön, mert a rendőrség és a katonaság ezen papírdarabok alapján dolgozik.

A huszadik század történelme az állami valóság megalkotásának történelme. 1959 és 62 között 30 millió kínai halt éhen, mert Mao Nagy Ugrásának rövidlátása éhínséget okozott. Tanzániában, Etiópiában, Vietnamban, Kenyában és Ugandában több százezer ember kényszerült elhagyni lakhelyét és volt kénytelen kollektivizált farmokra költözni a Falusítás néven ismert társadalmi szerkezetátalakítás részeként. Az 1970-es években a kivégzések, éhezés és járványok kombinációja révén a Vörös Khmer a 6-7 millióra becsült kambodzsai népességből közel 3 millió ember halálát okozta.

Ezen sémák mindegyike a tudományos gondolkodáson és az emberi szenvedés iránti teljes közömbösségen alapult. Ez a gondolkodásmód megegyezik azzal, ami egy átlagos stratégiai játékban való boldoguláshoz szükséges. A stratégiai játékok arról szólnak, hogy a világot egy állam szemével nézzük - és amikor így teszünk, csak azokat látjuk, amik egy állam számára fontosak: az olyan értékek, mint a "stabilitás", "hatékonyság", és "gördülékenység".

Ezért válunk kegyetlen rohadékokká abban a pillanatban, amikor leülünk Civilization V-öt játszani. A tény, hogy a stratégiai játékok semmilyen módon nem kapcsolódnak a valódi emberi életekhez, csak segíti az absztrakció folyamatát, ami lehetővé teszi, hogy a világot ezen a másmilyen módon lássuk. Ez azt is megmagyarázza, hogy a stratégiai játékosok általában miért pszichopatikusabbak, mint a való világ akár legkegyetlenebb zsarnokai. A zsarnokok nem látják cselekedeteik emberi következményeit, mert az állam nem látja őket. A játékosok nem látják cselekedeteik emberi következményeit, mert nincs amit láthatnának. Nem minden ember képes teljesen magáévá tenni az állami nézőpontot és szerencsére nem minden politikus képes rá.

civ-5-screenshot

Habár az állami perspektíva magyarázatot ad egy jó stratégiai játék végigjátszása során tapasztalható morális leválasztódás folyamatára, nem magyarázza meg, hogy mi, emberek, miért akarjuk elcserélni korlátozott nézőpontunkat a világról egy másfajta osztályú entitásra. Az egyik válasz erre a komplex kérdésre, hogy sokkal több értelme van a világnak, ha egy állam szemével nézzük.

3. Ismét elbűvölni a világot nukleáris fegyverekkel és Wikipédiával

A posztmodern irónia és cinizmus öncélúvá vált, a divat-kifinomultság és irodalmi hozzáértés mértékegysége. Kevés művész mer megpróbálni olyan módszerek kidolgozásáról beszélni, amikkel helyre lehetne hozni a hibákat, mert a megfáradt ironikusoknak túl szentimentálisnak és naivnak tűnnének. Az irónia felszabadítóból rabszolgasorba hajtóvá lett.
– David Foster Wallace

Nietzsche Isten Halálaként, Weber és Schiller pedig a Világ kijózanodásaként hivatkozott arra a jelenségre, hogy a modern világ nagyon is fájdalmasan tudatában van, hogy elvesztette a helyét a Lét Nagy Láncolatában. Míg a korábbi korok emberei egyszerre ismerték az erkölcsi törvényt és az élet értelmét, a modern embereket megbénítják a lehetőségek. A megélhetésért való küzdelem forgatagában küzdünk a szabadságunkkal, amint próbálunk rájönni, kik is vagyunk, mit kéne tennünk és mit jelent mindez. Ahogyan Hubert Dreyfus és Sean Dorrance Kelly fogalmazott az All Things Shining-ban (2001):

Amikor azon tűnődnek, hogy vajon orvosnak vagy ügyvédnek tanuljanak, befektetési bankárrá vagy filozófussá legyenek, amikor megpróbálják eldönteni, hogy erre vagy arra szakosodjanak, amikor azt kérdezik maguktól, hogy a liberálisokat vagy konzervatívokat támogassák, vagy csatlakozzanak-e egy felekezethez, vagy hűségesek maradjanak-e az otthon maradt barátjukhoz, barátnőjükhöz - mindezek a kérdések végül az alap kérdéshez vezetik őket vissza: Mi alapján kellene meghoznom ezt a döntést?

Ugyanez a fajta bénultság tartja markában azokat az embereket, akik hatalmi pozíciókba jutnak. Cselekedeteiknek az állam ereje ad súlyt, így meg kell birkózniuk a kérdéssel, hogyan hozzunk meg egy döntést, ami millió életre lehet hatással. A legkézenfekvőbb megoldás behódolni az állami nézőpontnak és hagyni, hogy annak mély, de szűk látómezeje eltüntesse az összes kellemetlen tényezőt.

A 20. század politikatudományának egyik legnagyobb hatású műve Kenneth Waltz Man, the State, and War: A Theoretical Analysis (1959) című könyve. Ebben Waltz azt állítja, hogy míg az egyes politikusok tettei, személyisége és a politikai kultúra segíthet bizonyos események megmagyarázásában, a nemzetközi politika valódi megértése csak akkor lehetséges, ha a világot nem egy ember, hanem egy állam szemével kezdjük nézni. A Waltz által leírt világrend meglehetősen emlékeztet Hobbes emberi természet képére. Waltz számára az államok egy anarchista pusztaságban léteznek, mentesek mind a természetfeletti értékektől és a hatalmi figuráktól. A nemzetközi rendszerben nincsen törvény és nincsenek törvényhozók. Csak erő, félelem és háború létezik.

Egy politikus számára Waltz realizmusának lecsupaszított egyszerűsége megkönnyebbülés. Végre nem kell a többi emberi érték és belpolitikai kérdés miatt aggódniuk. A Nemzet Érdekében járhatnak el, ami útmutatóul szolgál és lehetővé teszi az értelmesnek tűnő döntéseket meghozatalát. A Nemzeti Érdek mentén cselekvés menekülés a modern világ szívében rejlő szabadság bénító félelmétől. Az állam szemével nézés egyet jelent az emberi állapot meghaladásával és meneküléssel a sorsunk elől. Ebből a szemszögből az Irak lerohanásánál tapasztalható csoportgondolkodás nem kormányzati ballépés volt, hanem a lelki-közösség megnyilvánulása. Ahogy Eric Fromm jellemezte a középkori társadalmat az Escape from Freedom-ban (1941):

Az egyén mai értelemben nem volt szabad, és nem volt egyedül és elszigetelve sem. Azáltal, hogy a születés pillanatától kezdve egy különálló, megmásíthatatlan és megkérdőjelezhetetlen helye volt a társadalomban, az ember az egész szerkezetében gyökerezett, és így az életnek értelme volt, ami nem hagyott helyet a kétségnek és szükség sem volt rá.

Az ötletet, miszerint a bürokratikus gondolkodásmódnak való behódolás hasonló a spirituális transzcendenciához, Adam Roberts is megerősíti New Model Army című tudományos-fantasztikus könyvében. A közeli jövőben játszódó könyv egy újfajta zsoldos-vállalat felemelkedésének története, mely nélkülözi a belső hierarchiákat. Tisztek és parancsnoki láncok helyett ezek a vállalatok bonyolult online infrastruktúrával rendelkeznek, amik összekapcsolt wikikből, chatszobákból és hangcsatornákból áll. Az infrastruktúra lehetővé teszi, hogy a vállalat valós időben reagáljon a világra, mint egy közel tökéletes demokrácia. A könyv előrehaladtával azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ezek a zsoldos cégek többek mint csupán egyének sokasága. Központosított hatóság és hivatal híján a vállalatok egyedi arcukat a kollektív cselekedetekből és tagjaik döntéseiből nyerik, akik boldogan alárendelik vágyaikat a csoport akaratának. Egyetlen egységként gondolkodva, szemlélődve és cselekedve, a vállalatok rövidesen saját jogú entitásként jelennek meg: egy olyan új életformaként, amit Roberts Giant-nek (Óriásnak) nevez.

Bár Roberts az Óriások megjelenéséről nyilvánvalóan a sci-fi lencséjén keresztül számol be, az emberi természet általam is felvetett szemléletén alapul. Roberts szereplői ugyanazon oknál fogva vetik alá vágyaikat az Óriás akaratának, amiért a politikusok elhagyják egyéni moralitásukat és ítélőképességüket azért a valamiért, amit Richelieu bíboros Raisons D'Etat-nak (Nemzeti Érdeknek) nevez. Szembesülve az élet értelmetlenségének elviselhetetlenségével és a döntések meghozatalának kényszerével, elferdítik szellemi izmaikat és menekülő útvonalat keresnek. Ugyanazt, amit akkor érzünk, amikor átadjuk magunkat egy jó stratégiai játéknak.

A tündérmesékről (On Fairy Stories) című 1939-ben íródott esszéjében, J.R.R Tolkien nem csak a tündérmesék védelmére kel, hanem a menekülésére összességében. Szó sincs róla, hogy csak egy egyszerű menekülés lenne a való világból a megnyugtató biztonság helyére, Tolkien a menekülést egy a modern idők által mélybe jutott faj hősies tetteként ábrázolja:

Miért ne menekülhetnénk vagy ítélnénk el a 'zord asszír" kalapok abszurditását. Vagy a morlock-i gyárak szörnyűségeit?

Elutasítva a Samuel Taylor Coleridge féle Hitetlenség Felfüggesztését, mint a fikcióval való kapcsolatot, Tolkien az emberiséget az önmegváltó istenek szerepébe helyezi. Az emberiség azáltal, hogy másodlagos világokat hoz létre, egy pillanatnyi vigaszt és egy picike pihenőt ad magának a lét szédülésében.

A jó fantasy-ből áradó különleges minőségű "öröm" tehát magyarázható a mögöttes valóságba vagy igazságba nyert hirtelen bepillantással. Ez nem csak egy sovány "vigasz" a világ bánatára, hanem elégedettség, egy válasz a kérdésre: "Igazi ez?". Amit először válaszoltam erre (többé kevésbé helyesen): "Ha jól felépítetted a kis világodat, igen: abban a világban igazi."

Bár a valódi világnak nincs értelme, építhetünk olyan kitalált világokat, melyekben megvan az értelem helye, ahol a morális választási lehetőségek egyszerűek és a cselekedeteinknek értelme van. Elmenekülhetünk ezekbe a világokba a vigasztalás melegségének érzéséért, miközben tisztában vagyunk vele, hogy ez a vigasz, akárcsak a világ, képzeletünk szüleménye. A stratégiai játékok lehetővé teszik, hogy olyan világokba meneküljünk, ahol épp annyira objektív szabályok uralkodnak, amennyire könnyű megtanulni őket; segítenek megtestesíteni másfajta létformákat és így átélni a győzelem nyújtotta vigaszt, miközben tökéletesen tudatában magadunk annak, hogy mindez teljesen képzeletbeli. Az igazság, mint a tél első hava, az emberi elme legkülönbözőbb mélységeiben rejlik. Egyes igazságok elég mélyek, hogy derékig elnyeljenek, míg mások alig vizezik be a cipőnk talpát.

A politikusok ugyanezt a transzcendencia és menekülés iránti vágyat érzik. Szükségét érzik, hogy teljesen behódoljanak egy egyszerű világnak, ami bürokráciájuk retinájáig ér. Szükségét érzik, hogy megtapasztalják a valóságból menekülő (eszképista) fikciók sekély igazságainak vigaszát. Bár a behódolás mindkét módját a képzelet fűti, csak a politikusokénak vannak való világbeli következményei. Ha úgy vagy rohadék, hogy utána kiléphetsz és a világot újra emberi szemmel nézheted az valójában teljesen érthető és elfogadható... de ha a vágyadnak, hogy szabadulj a valós világ bonyolultságától emberi életekben mérik az árát, akkor igazán nagy rohadék vagy.

Kapcsolódó:
Fallout 3: Disszonancia és disztópia, filozófia a hamvak közt

2013. szeptember 10