Wétiko

fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan

Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum

Hogyan szálljunk ki?

/ Ran Prieur - How to Drop Out. A szerző legolvasottabb és talán legnagyobb visszhangot kiváltó írása - Mohari András fordítása. Frissítések általam: /

Nyilatkozat (utolsó frissítés 2014 október)

Az eredeti 2004-es Hogyan szálljunk ki a minden bizonnyal a legnépszerűbb dolog, amit valaha írtam, emberek ezrei találtak rá az oldalamra azzal, hogy a "hogyan szálljunk ki a társadalomból" szavakat gépelték be a Google-ba, de azon tűnődöm, vajon megérte-e. Az üzenet, amit szerettem volna átadni, valami olyasmi, hogy "Ha képes vagy az elméd összpontosítására és az önfegyelemre, hogy sikeres legyél a domináns társadalomban, de mégsem élvezed, itt van, hogyan tudod megváltoztatni az értékrendszeredet, hogy csökkentsd az igényedet a pénzre és státuszra, és élvezd az ipari társadalom néhány előnyét anélkül, hogy engedelmességre lennél kényszerítve". Vagy: "A társadalom az ellenséged, azzal támad rád, hogy pénzkeresésre kényszerít, és ha jobb vagy az átlagnál a kényelem feláldozásában és a hosszú távú célokban, dolgozhatsz azért, hogy olyan helyzetbe kerülj, ahol relatíve kevés pénzre van szükséged és több szabadidőd lehet".

Ehelyett nagy gondatlansággal hagytam, hogy az emberek úgy értelmezzék az üzenetemet, hogy "Ha nem tudsz jó jegyeket szerezni vagy megtartani egy állást, ne aggódj, van egy kapu egy varázslatos meseföldre a legközelebbi kukánál." Vagy: "Ha gyenge az önértékelésed és egy érdekes és inspiráló történetre van szükséged, hogy értelmet adjon az életednek, mit szólnál ahhoz ha egy olyan puritán hős lennél, mint én, akinek a célja az, hogy elkerülje a bűntudatot egy lehetetlen életmóddal, aminek nincs kapcsolata a társadalommal, ami maga megtestesült gonosz a rajzfilmekből".

Az évek során sok olvasó csalódott, hogy én nem az a fickü vagyok, és legalább páran abbahagyták a sulit vagy felmondtak az állásukból, amiket meg kellett volna tartaniuk. Néha még én is elvesztettem a fókuszt, hogy mire is van szükségem valójában. Belemerültem a földműves gazdálkodásba és rájöttem, hogy túl sok munkát igényel és rengeteg autózást, míg az erdő közepén élés izgalma hamar szertefoszlik. Visszatekintve a népszerű mítoszra, ami először a primitív életmódra csábított, amit szerettem volna megkapni ott kint, könnyebben elérhető a városban (de továbbra is nehéz): közel nulla kötelezettség, rengeteg szabadidő, amikor nincs semmi amit csinálnom kellene. Ezen még mindig dolgozom.

2008-as frissítés

Bő négy éve a „Hogyan szálljunk ki?” a legnépszerűbb írásom. Időközben vettem egy darab földet – itt olvashatsz róla [angolul] –, és ma már többnyire Spokane-ben tartózkodom, ahol nehezebb jó kaját találni a kukákban, ezért növekedtek a kiadásaim. Ezenfelül arra jutottam, hogy jóval agresszívebben kell eloszlatnom a társadalomból való kiszállást övező nagyon erős mítoszokat. E célt szolgálja az írás új, rövid változata, amelyben kiemelem a főbb kérdéseket, néhány újabbat tárgyalok, és nagy súlyt fektetek azokra a kérdésekre, amelyek folyton elkerülik az emberek figyelmét. Az eredeti írás utána következik.

1. Ne szállj ki. Inkább próbáld elkerülni az öngyilkosságot, amíg nem találsz egy olyan állást, amelyik elég tűrhető ahhoz, hogy ne akard megölni magadat, aztán tartsd meg évtizedekig, vagy szerezz jobbat, ha tudsz. Éld ki magad a hétvégéken, tegyél félre pénzt, élvezd a nyugdíjas éveket, és akkor elég jó életet élsz.

Most komolyan: jó dolog másként élni, szokatlan utakon járni, a lehető legjobban függetlenedni a rossz útra tért társadalomtól. Sokkal rosszabb lenne azonban a szótlanságnál, ha azt mondanám: „Juhé! A kiszállás annyira király! Rögvest hagyd ott a munkádat, ugorj fel egy Bolíviába tartó tehervonatra, és akkor élni fogsz, miközben mindenki más halott.” A motivációs írások kábítószerek. Ha külső ösztönzésre van szükséged ahhoz, hogy másként élj, akkor azonnal kifulladsz és kiégsz, amint kimerül a kívülről kapott energiaadag. Ha viszont mindenki megpróbál eltéríteni valamitől, de te mindenképpen megteszed, akkor van elég saját indíttatásod ahhoz, hogy kitarts és elérd a célt. Tehát: a kiszállás nem mulatság, inkább ne csináld.

2. A „kiszállás” rossz hasonlat, mert arra utal, hogy vagy bent vagy, vagy kint. A valóságban soha senki sincs se bent, se kint – mindenki valahol a kettő között van. A legszánalmasabb irodai dolgozónak is vannak tiltott álmai, és a legszélsőségesebb hegyi ember is érintkezik a társadalommal. Az a dolgod, hogy megtaláld a helyedet ebben a tartományban, ahol nem táncoltat borotvaélen a hatalomba beleszólást nem engedő rendszer.

3. A kiszállás nem a tisztaságról szól. Nem arról szól, hogy tiszta maradjon a kezed, vagy hogy elkerüld a bűntudatot. Képzeld el az erdőben élő madarakat. Jönnek az emberek, kivágják az erdőt, és pajtákat építenek, növényeket termesztenek. Ha néhány madár képes a pajtában élni vagy a terméssel táplálkozni, akkor nem mondják azt, hogy „nem fogok a pajtában élni – az csalás”, vagy hogy „nem fogom megenni a termést, mert akkor a rendszer része lennék”. Az összes földi faj közül csak az ember ennyire hülye.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy fogadj el minden ajándékot. A „termés” időnként mérgezett, a „pajták” néha csapdák. Feltétlenül szedd össze minden eszedet, hogy kiderítsd, miféle kikötésekkel járnak a kínálkozó előnyök. És ha visszautasítasz valamit, akkor azért tedd, mert látod, hogy többet árt neked, mint amennyit használ, ne pedig azért, mert rögeszméd a tisztaság. Íme egy próba: amikor Thoreau a Walden-tónál lakott, gyakran bejárt a városban lakó családjához vacsorázni. Ha bármi kivetnivalót találsz ebben, akkor olvasd át újra ezt a részt, vagy olvasd el a következő írást az önellátás mítoszáról [angolul].

4. A kiszállásban viszonylagos a „ki”, nem abszolút. Út, nem cél. És az utat nem a világtól elszakadva járod be, hanem úgy, hogy értelmesen és alkotva foglalkozol a világgal – nem valamelyik kizárólagos lehetőségnek beállított gyengítő módszert követve. Ilyen gyengítő módszer a rendszeren teljesen kívül álló tiszta ember mítosza. Egy trükk, amellyel azt akarják elérni, hogy lehetetlen célt tűzz ki magad elé, elbátortalanodj, és végül feladd.

5. Ne keress olyan munkahelyet, ahol azt csinálhatod, amit szeretsz. Ez a legradikálisabb tanácsom. Vannak emberek, akik annyira szeretik a munkájukat, hogy ingyen is elvégeznék. Ha te is ilyen ember leszel, az valószínűleg szerencse dolga, nem tervezésé: addig csinálod ingyen, amit szeretsz, hogy végül valahogy pénzre teszel szert. Ha viszont megpróbálod összekapcsolni a jövedelemszerzést a kedvenc tevékenységeddel, akkor valószínűleg mindkettőt kockára teszed: éhbért fogsz keresni egy nem igazán szeretett, vagy egyáltalán nem szeretett munkával. Például ha a főzés iránti imádatodban úgy döntesz, hogy szakács leszel, akkor valószínűleg meg fogod utálni a főzést, mert a fejedben össze fog kapcsolódni a sok munkahelyi baromsággal.

Inkább azt javaslom, hogy válaszd el a jövedelmedet a szeretett tevékenységtől. Találd meg a lehető legkönnyebb, legkevésbé stresszes pénzszerzési lehetőséget, aztán pedig csináld ingyen azt, amit szeretsz. Talán lesz belőle pénzed, talán nem. A „csináld azt, amit szeretsz, a pénz majd megjön magától” egy hazugság. Az igazi szabály ez: „Ha azt csinálod, amit szeretsz, nem fog érdekelni, hogy soha egy filléred sem lesz belőle – de pénzre attól még szükséged van.”

6. Ha szabadabbá válsz, levert leszel. Valahogy így működik ez: háromévesen még tudtál szabadon játszani, ha a szüleid nem bántak nagyon rosszul veled. Aztán iskolába kellett járnod, ahol minden tettedet az elvárások határozták meg. Az a legrosszabb, hogy büntetés terhe mellett kellett végezni még az élvezetes tevékenységeket is, például az éneklést vagy a játszást. Tehát még a játszás is egy hatalmi rendszerhez kötődött az elmédben, és elvált a belső életedtől. Ha „lázadó” voltál, megőrizted a belső életedet azáltal, hogy összekapcsoltad a tiltott tevékenységekkel – amelyeket általában jó okkal tiltanak meg –, és amikor az engedetlenséged szenvedéssel és kudarccal végződött, akkor azt gondoltad, hogy nem szabad a belső életedre bíznod magadat. Ha „engedelmes” voltál, akkor egyszerűen szinte teljesen elpusztítottad a belső életedet.

A szabadság azt jelenti, hogy nem büntetnek a nemet mondásért. A legalapvetőbb szabadság a semmitevés szabadsága. Ha azonban sok évnyi kényszerű tevékenykedés után szert teszel erre a szabadságra, akkor valahogy semmi sem egészen az, mint amit csinálni szeretnél. Talán belevágsz olyasmikbe, amik hasonlítanak az állítólagos szeretett tevékenységeidre – zene, írás, művészet –, de nem fejezed be őket, mert senki sem kényszerít, és igazából nem is ezeket akarod csinálni. Szerencsés esetben is hónapokba – vagy talán inkább évekbe – kerülhet úgy megerősítened a belső életedet, hogy tényleg képes legyél élvezni és véghez vinni a terveidet, de még akkor is csak további idő elteltével teszel szert olyan készségekre, amelyek hatására az emberek értékesnek tartják, amit csinálsz.

7. A nehéz munka ördögi dolog. Természetünk szerint lusták vagyunk – a primitív emberek életében is vannak pillanatok, amikor igen nagy erőfeszítéseket tesznek, viszont nem rohannak keresztül az életen, nem törtetnek, és a közvélekedéssel ellentétben nem élnek erős stresszhatás alatt az éhhalál küszöbén. Még a középkori jobbágyok is kevesebbet és lassabban dolgoztak, mint a mai ipari munkások. Ivan Illich valahol azt írta, hogy az ipari kor hajnalán egy vízzel fokozatosan feltöltött gödörbe állították az embert, adtak neki egy pumpát, és egész álló nap pumpálnia kellett, hogy ne fulladjon meg. Az emberekben akkora a nehéz munkával szembeni természetes ellenállás, hogy ilyesféle módszerekkel kellett hozzászoktatni őket az ipari munkákhoz. Manapság az iskolarendszer használatos erre a célra, és a nehéz munkát erkölcsi erénynek beállító vallási tanítás.

A nehéz munka ellentéte a minőségi munka. A minőségi munkát gyorsan is lehet végezni, de sosem erőltetik. Az egész munka a feladat minél jobb elvégzése körül forog, és megtalálja a saját tempóját.

A nehéz munka egy másik ellentéte a játékos munka. A minőségi munkához hasonlóan ezt is lehet gyorsan végezni, de sosem erőltetik. A játékos munka azonban közömbös a minőség, sőt még a siker iránt is. Ha játékos munkát végzel, nem érdekel, hogy teljes kudarccal végződik-e, mert olyan jól érzed magad közben, hogy örömmel megismételnéd az egészet.

8. Nincsenek könnyű szabályok. Ez csak érintőlegesen kapcsolódik a témához. Ha érdekel a társadalomból való kiszállás, akkor feltehetően el is utasítod a társadalom szabályait, és megpróbálod az ellenkultúra szabályaival helyettesíteni őket, vagy a sajátjaiddal. Az emberek mentális térképeket készítő állatok, és mindig olyan jó térképet próbálunk készíteni, hogy többé ne is kelljen a világra néznünk. Ez mindig hiba. Ha elutasítod a domináns térképet, akkor az a legjobb, ha megtanulod mellőzni az összes térképet. Van egy nagyon egyszerű, ám csöppet sem könnyű szabály: figyeld meg a valóságot, aztán alkalmazkodj hozzá.

9. Ne siess. A szabadulás nem olyan, mint egy bűvös ajtón való átlépés, hanem olyan, mint egy növekvő gyümölcsfa gondozása.

---

A 2004-es eredeti írás

A húszas éveim közepén kezdtem csak el kiszállni. Sok kívülállóval és „radikálissal” ellentétben sosem kellett ráébrednem arra, hogy az egész társadalmunk őrült – ameddig csak vissza tudok emlékezni, mindig is tudtam ezt. Hiába voltam azonban mentálisan kívül a rendszeren, rendkívül nehéznek bizonyult fizikailag is kijutnom belőle. Negyedikes koromban fel akartam robbantani az iskolát, de nem tudtam, hogyan; és amúgy sem lett volna belőle vég nélküli nyári vakáció. Középiskolás koromban – Bill Kaysing The Robin Hood Handbook (A Robin Hood kézikönyv) című könyve hatására – az idahói vadonban akartam élni, de olyan távolinak és nehéznek tűnt a megvalósítás, akárcsak a holdraszállás. (Kaysing később megírta a We Never Went to the Moon – Sosem jártunk a Holdon – című könyvét.) Vártam hát, hogy elérkezzen az időm, és továbbra is engedelmeskedtem a törvény betűjének, mint az a fickó Kafka példázatában (Franz Kafka: Az átváltozás). Amikor az egyetemen játszott egyszer Artis a kanálember*, és azt mondta, hagyjuk ott az iskolát, azt gondoltam, micsoda képtelenség – hogyan maradok életben diploma nélkül?

Pár évvel és két diplomával később, borítékológépek kezelése és raktári telefonos munka után végül a kiszállás felé terelt az első Bush-kormány alatti recesszió és a saját természetem – az, hogy rendkívül takarékos vagyok, szeretem, ha nincs beosztva az időm, és előbb eszem szemetet, mintsem hogy lelkesedést színleljek. Több mint tíz évvel később a kukából evés szakértője vagyok – miközben ezt az írást fogalmazom, kukában talált biotojásokból készült ételt eszem, később pedig kukában talált almából készítek pitét. Alig évi 2000 dollárból élek, nincs állandó lakhelyem, és az idahói vadonba költözés megvalósítható célnak tűnik – viszont már nem a legjobb ötletnek.

Jóval nehezebb kiszabadulni a rendszerből, mint ahogy hinni sejtették. Itt is a „mindent vagy semmit” felfogás, a mindent elsöprő hirtelen győzelem hollywoodi mítosza befolyásolta a gondolkodásunkat: azonnal hagyd ott a céget, add el mindenedet, ugorj fel egy tehervonatra, aztán költözz be egy szalmabála-házba a hegyekben, ahol magad fogod termeszteni az összes táplálékodat, és farkasokkal barátkozol majd! A valóságban a két véglet között milliárdnyi módja van a kiszállásnak, sietni pedig nem kell.

Esetemben abbahagytam a költekezést, amint megértettem, hogy mit kell elviselnem a pénzkereséshez. Megtanultam saját magam elkészíteni az ételeimet, aztán megtanultam olcsóbb hozzávalókból főzni; magam készítettem kovászos kenyeret és tortillát. Nem vettem többé zenei CD-ket, könyveket (kivételes esetektől eltekintve), és rászoktam a könyvtárba járásra. Amikor összetörtem a kocsimat, megtartottam a biztosítási pénzt és gyalog jártam, aztán pedig egy öreg biciklivel. Egyszer autóstoppal hosszú útra indultam, de nagyon kimerítő volt fizikailag, így megbetegedtem. Sok újonc radikálishoz hasonlóan én is szigorú lettem, és túl keményen hajtottam, de végül lelassítottam. Átmenetileg volt egy újabb autóm, abban laktam egy hosszú utazás során. A Clinton alatti gazdasági buborék idején a korábbiaknál sokkal könnyebb és jobban fizető állásom is volt; az akkor félretett pénzemből élek ma is.

Azokban az években főképp önmagam intézményesítettségének megszüntetésével foglalkoztam: azzal, hogy megtanuljak a nap órái vagy a gondolataim közt navigálni anélkül, hogy egy tanár vagy főnök megmondaná, mi a teendőm. Meg kellett tanulnom levertté válás nélkül lazítani, sort keríteni a mosogatásra, egyensúlyt találni a jelen és a jövő szükségletei között, függővé válás nélkül szórakozni, ösztönösnek lenni, észrevenni másokat, nagy és kicsi döntéseket hozni. Enyhe depresszión és súlyos kimerültségen estem át, kínos mániákon, furcsa étrendeken és primitív new age-es gondolkodáson. Hosszú, kellemetlen út ez, és legtöbbünknek végig kell mennünk rajta, vagy valami ehhez hasonlón, hogy elkezdhessünk szabadok lenni.

Egy barátom azt mondja: „Ebben a világban könnyű beállni a sorba, és könnyű teljesen szarrá menni, viszont igen nehéz elkerülni mindkettőt.” Ám ez a nehezen szerzett képesség a kiszállás lényege, nem pedig a munkahely otthagyása, az erdőbe költözés, a fogyasztás csökkentése, vagy az egész napos művészkedés. Ha az ember sietteti, vagy rövidebb utakat keres, akkor függővé válik, adósságba keveredik, depressziós lesz, vagy megtört utópista közösségekbe kerül, aztán pedig visszaáll a sorba.

Mindenkinek más az útja. Talán már ösztönös és döntésképes vagy, tudsz szórakozni, viszont nem tudsz bánni a pénzzel, vagy nem tudsz megalapozott maradni. Talán vagyont, pozíciót vagy vonzerőt vetsz be, hogy ne kelljen egyenlő félként viszonyulnod az emberekhez, vagy állandóan elfoglalod magadat, hogy ne kelljen szembenézned valamivel a csöndben. Akármilyen gyöngeség tesz is függővé a rendszertől, kezelésbe kell venned, mielőtt elszakadsz a rendszertől, mint ahogy úsznod is meg kell tanulnod, mielőtt elmenekülsz a hajóról. Hogy hogyan? Kiszállsz és visszamész, minden alkalommal egy kicsit messzebbre merészkedsz, kitartóan és nyugodtan, míg végül szert teszel a neked megfelelő képességre, eléred a számodra megfelelő távolságot.

Jelenleg nincs miért „teljesen” kiszállni, hacsak nem puritánságból. Épp annyira utálom a civilizációt, mint bárki más, de ezekben az összeomlása előtti utolsó években becsülnünk és használnunk kell, amit nyújt. Sylvan Hart** (ez a valódi neve!), a 20. századi hegyi ember a fémet is maga olvasztotta, mégis kereskedett a civilizációval, egyszer pedig 50 mérföldön át cipelt egy üveglapot az erdőn keresztül, hogy legyen egy jó ablakja. (Lásd Harold Peterson The Last of the Mountain Men című könyvét.)

Az általam ismert legboldogabb emberek közül néhányan csak egy kicsit szálltak ki. Még mindig városban élnek, van állásuk, lakbért fizetnek, de valami olyasmit vittek véghez, ami egy elszigetelt farmra költözéshez képest mentálisan sokkal nehezebb – és mentálisan felszabadító. Végleg megelégedtek az alacsony beosztással, szerény fizetéssel járó munkákkal, amelyekre otthon már nincsen gondjuk – vagy még a munkahelyen sem a munkaidő felében. Igen, egyre ritkább az ilyen munka, de még mindig ezerszer több ilyen van, mint olyan, amelyre a szerencsétlen emberek nem bírnak nem áhítozni – ahol valami számára annyira jelentőségteljes munkát végez az ember, hogy akár ingyen is csinálná.

„Csináld azt, amit szeretsz, a pénz majd megjön magától” – ez egy felelőtlen hazugság, a pénz és a szeretet közötti mély ellentét tagadása. A valódi szabály ez: „Ha azt teszed, amit szeretsz, nem fog érdekelni, hogy egy fillért sem keresel vele, mert ezt jelenti az, hogy szereted – ám pénzre akkor is szükséged van!” A kiszállás második elemeként azt javaslom tehát, hogy könyörtelenül válaszd el a szeretetedet a jövedelmedtől. Életed egyik része arról szól, hogy a lehető legkevesebb erőfeszítéssel megkeresed a számodra szükséges pénzt, egy ettől különálló része, a fontos része pedig arról, hogy a pénzkeresés kényszere nélkül pontosan azt teszed, amit szeretsz. Ha pedig szerencséd van, akkor végül így is úgy is keresel pénzt.

Mennyi pénzre van azonban „szükséged”? És mi van akkor, ha a betölthető állások mind keveset fizetnek, és annyira kimerítőek, hogy hazaérni és ágyba zuhanni is alig marad erőd? Ezekkel a kérdésekkel eljutottam kiszállásom saját szintjéig, nevezetesen: csökkentsd a kiadásaidat annyira, hogy azzal egész személyiségedet áthelyezed a magas költségvetés világából az alacsony költségvetés világába.

A mérsékelt éghajlati övben csak öt fizikai dologra van szükség: élelemre, vízre, ruhára, menedékre és tüzelőre. (Ha a nyers ételeket kedveled, és nem zavar a hideg, akkor tüzelő sem kell!) Minden egyéb pénzbe kerülő dolog luxus vagy mesterségesen keltett szükséglet. A mesterségesen keltett szükségleteknek tetszetős nevük van: szórakoztatás, közlekedés, oktatás, foglalkoztatás, lakásügy, „egészségügy”. Ezek minden esetben egy elidegenítő, uralkodó rendszer, az elveszett teljesség világának művei és elősegítői.

Ha szereted azt, amit rendszerint csinálsz, akkor nem kell ragaszkodnod a „szórakoztatáshoz”. Ha nem vagy kénytelen kilométereket utazni nap mint nap, akkor nincs szükséged „közlekedésre”. Ha szabad önállóan tanulnod, akkor nincs szükséged „oktatásra”. Ha a saját és a barátaid munkájával ki tudod elégíteni a fizikai szükségleteidet, akkor nem kell egész nap valaki másnak dolgoznod. Ha megengedik, hogy csak úgy letelepedj valahol, és építs egy széltől, esőtől óvó hajlékot, akkor nem kell fizetned senkinek, hogy szállásról „gondoskodjon” számodra. A drága egészségügy különösen alattomos: nem elég, hogy mérgező és feszültségekkel teli társadalmunk a betegségek fő oka, hanem ennek tetejébe még az utóbbi száz évben az egészségügybe pumpált hatalmas összegek is jórészt profitszerzést szolgáló szélhámosságok, amelyek nem annyira gyógyítják, mint inkább előidézik és meghosszabbítják a betegségeket.

Íme az alacsony költségvetésű világ: a várost egy olcsó, régi országúti biciklivel járom, utcai viseletben, és gyakran hurcolok magammal kukákban talált ennivalót. Időnként olyan utakon járok, ahol mindig elhúznak mellettem a versenyruhás emberek a több ezer dolláros biciklijeiken. Miért járnak mindenfelé, ha nem visznek semmit? És miért sietnek annyira?

Valaha irigyeltem ezeket a balekokat: nekem bicikliznem kell az életben maradáshoz, ők meg olyan gazdagok, hogy szórakozásból csinálják. Csakhogy mi ez a „szórakozás”? Én magától a biciklizéstől megkapok mindent: edzem a testemet, egyik helyről a másikra jutok, tartalmas tevékenységet végzek, önállónak érzem magam, és azt teszem, ami az életben maradáshoz szükséges. Nekik kellene irigyelniük engem: klassz életem van, az övék pedig csapongó és önrontó; a megkeresett pénzüket egészségtelen éttermi ennivalóra kénytelenek költeni, mert nincs idejük főzni; kocsikra, mert túl sok kötelességük van ahhoz, hogy biciklivel járjanak; aztán pedig biciklikre vagy edzőtermi tagságra, hogy ellensúlyozzák a munkahelyen vagy a kocsiban való egész napos ülést; ráadásul még egészségügyi „biztosításra” is (szervezett megvesztegetésre, amely az emberek javának többe kerül, mintha a biztosítás helyett inkább törődnének magukkal – máskülönben nem lenne rajta haszon) arra az esetre, amikor a darabokra hullott ártalmas életük megbetegíti őket.

Hogyan jutsz ki ebből? Lépésről lépésre! Költözz el, vagy válts munkahelyet, hogy ne legyen szükséged kocsira, aztán pedig add el a nyavalyást. Szerezz egy biciklit, aztán tanuld meg a javítását – közel sem annyira bonyolult és drága, mint az autójavítás. Szabadulj meg a fölösleges cuccaidtól, és rá fogsz jönni, hogy a kevesebbet jobban megbecsülöd. Ruhát használtan vegyél, kiárusítások alkalmával – évente nem egészen 20 dollárt költök ruhákra. Ne igyál többé cukrozott üdítőket – a tisztított víz gallononként 50 centnél is kevesebbe kerül, és egészségesebb is. Ha drága szenvedélyed van, szabadulj meg tőle, vagy legalább cseréld olcsóbbra.

Talán a főzés a leghasznosabb készség, amelyre szert tehetsz. A cukorral, keményítővel és hidrogénezett olajokkal teli éttermi koszt árának töredékéből elkészítheted a saját ennivalódat jó minőségű, egészséges összetevőkből, ha pedig jó szakács vagy, akkor még finom is lesz. Havi 100 dollárból jobban étkezem, mint bárki, akit ismerek: vaj, dió, datolya, teljes kiőrlésű liszt, barnarizs, olívaolaj (mind vegyszermentes), és virágpor némi extra vitaminért. A természetes ételeket árusító élelmiszerboltok kukáiból jobb kenyeret, gyümölcsöt, zöldséget, húst és tojást szerzek, mint amilyet a Safeway árul, ám ha te ezt nem tudod megtenni a lakhelyeden, vagy csak nem akarod, akkor is gyönyörűen kijössz 200 dollárból.

Mindennek az alapja a nagyfokú pénztudatosság kifejlesztése. A pénz nem a fán terem, de több millió évnyi biológiai emléked van egy olyan világról, ahol a neked kellő dolgok tényleg a fákon nőnek, így aztán állandóan emlékeztetned kell magadat, hogy akármit is akarsz venni, ahhoz egy, tíz vagy száz órányi lehangoló, lealacsonyító munkát kell végezned. A kiadásaid jelentik a láncaidat. Csökkentésük nem önmagad büntetéséről vagy a bűntudat elkerüléséről szól, hanem a szabadulásról.

Ha folytatod a kiadásaid csökkentését, akkor végül eljutsz a közmondásos porcelánbolti elefánthoz, az egyedüli óriási kiadáshoz, amely felemészti egy takarékos ember pénzének 50-80%-át – ebből mindennap futná egy kis tékozló fényűzésre. Természetesen a lakbérről van szó, avagy haladó rabszolgák esetében a jelzálogról. Csakis azért nem költözhetsz be csak úgy egy üres lakásba – csakis azért mondható el valaki másról, hogy „birtokolja” azt a lakást, és havonta óriási összeget követel az ott lakótól –, hogy fent lehessen tartani az uralomra épülő társadalmat; hogy a (pénzzel szimbolizált) hatalmat folyamatosan és nagyban a gyöngéktől az erősekhez lehessen juttatni, így aztán a gyöngék hason csúsznak a bérért végzett munka állítólagos kiváltságáért, s azt teszik, amit az erősek mondanak nekik, cserébe pedig bankjegyeket kapnak, amelyeket aztán minden hónapban visszaadnak az erőseknek, miközben azt gondolják, hogy mindez természetes. A lakbér lopás és rabszolgaság, a jelzálog pedig épp ilyen rossz, lévén hogy nemcsak a hely „birtoklásának” mítoszán alapul, hanem a „kamat” mesterkélt szokásán is. A kamat egyszerűen felszólítás arra, hogy annak adják a pénzt (hatalmat), akinek van, és vegyék el attól, aki híján van neki.

Szerencsére még számos módja van a lakbér és jelzálog megkerülésének, nem csak a fizetés vagy a kiköltözés megtagadása, hogy aztán megöljenek a rendőrök. Meglepően kevés pénzből is lehet távoli vagy kimerült földet venni, és házat építeni rajta (lásd Rob Roy: Mortgage Free!, továbbá Les Scher: Finding and Buying Your Place in the Country). Ha nem bánod, hogy idegenek társaságában mindent az elejéről kezdj, akkor csatlakozhatsz a kiszállók egy közösségéhez. (Lásd: Communities Directory.) Élhetsz egy furgonban, táborozhatsz az erdőben, vagy kereshetsz házfelügyelői állást. Ha elbűvölő személyiség vagy, akkor találhatsz egy társat vagy házastársat, aki „eltart” azáltal, hogy fizetés nélkül nála alhatsz vagy főzhetsz. Ha pedig merész vagy kétségbeesett vagy, akkor a legtöbb városban meghúzhatod magadat elhagyott házakban, épületekben. Lényegében csak olyan szomszédokra van szükséged, akik ügyet sem vetnek a jelenlétedre, meg aztán egy két főzőlapos kempingfőzőre, néhány vizeskancsóra és gyertyára, és a vizelet meg az ürülék elvezetésére. Ha jönnek a „tulajdonosok”, valószínűleg csak megkérnek a távozásra, egyes helyeken pedig még mindig érvényben vannak a könyörületes idők ódon törvényei, amelyeknek köszönhetően csak nehezen lakoltathatnak ki.

Két hétig laktam egy fészerben 2002 decemberében, és szükség esetén újra megteszem. Ezenfelül elég pénzt takarítottam meg, hogy vehessek valami olcsó földet – ez azonban túl nagy falat nekem, hogy egyedül csináljam. Emellett lassan tanulom a vadonban való életben maradást – ez viszont elég bizonytalan dolog, hiszen maga a vadon is pusztulóban van. Időm legnagyobb részét azonban házőrzéssel (housesitting), illetve a barátaimmal és a családdal töltöm.

Kiszállni annyi, mint azzá válni, aki vagy. Ne érezz bűntudatot azért, mert olyan erősségeket és előnyöket használsz, amelyekkel mások nem rendelkeznek. Ez a bűntudat az önző versengés világából maradt hátra, ahol a „siker” valaki másnak a bukását vagy veszteségét jelenti. A kiszállók világában a szabadságod mások szabadságát táplálja – olyan ez, mintha mind meg lennénk kötözve, és a leglazábban megkötözött és legfürgébb emberek szabadulnának ki először, aztán pedig kiszabadítanák a többieket.

Mi történik azonban, ha nem segítenek? Mi a helyzet azokkal, akik kívül vannak a rendszeren, de még mindig nagyon önzők? Ezeket az embereket nem „kiszállóknak” nevezem, hanem „idiótáknak”. Az elité az a nézet, miszerint ebben a világban mindenki mindenki ellen harcol, az életcél pedig a „vagyon”, a zéró összegű előnyök és a ritka erőforrások felhalmozása a másokat kizáró „én” számára. Csakis annak van oka így gondolkodni, aki egyike a nyerő helyzetben levő keveseknek. Mindenki más számára az az értelmes értékrendszer, amely szerint azért van itt az ember, hogy segítsen; hogy a felismerni képes legnagyobb jót szolgálja. Amerikában mégis rablómentalitással nevelnek fel gazdagokat és szegényeket egyaránt, hogy egymás ellen fordítsanak bennünket; hogy ne lépjünk fel a minket kihasználók ellen, hanem továbbra is kihasználjuk az alattunk levőket; hogy a nyilak továbbra is a megfelelő irányba mutassanak az életet fogyasztó gépezetben.

A szóban forgó takarékosság a fukarság ellentéte, mert megszabadít bennünket egy hiányalapú rendszertől, amelyben nem engedhetjük meg magunknak a nagylelkűséget. Mert hát egész életünkben prostituáltaknak neveltek bennünket – pénzt kérünk olyasmiért, amit ingyen kellene adnunk a szeretteinknek, mivel tőlünk is pénzt kérnek mások. Ebben az összefüggésben hős és vírus az, aki kiszáll: ha nincs többé szükséged pénzre, akkor pénz kérése nélkül is megadhatod másoknak azt, amire szükségük van, így aztán nekik sem lesz szükségük pénzre, és így tovább. Ez a gyakorlatban még csak nagy vonalakban működik, mert annyira kevesen vagyunk. Minél többen leszünk azonban, és minél több képességet, árut és lehetőséget kínálunk, annál jobban fog működni az ajándékgazdaságunk. Ha pedig jól csináljuk, akkor nem lesznek képesek csak úgy lemészárolni vagy táborokba zárni bennünket, ahogy mindig is tették, mert túl sok barátunk és kapcsolatunk lesz a domináns rendszerben.

Stratégiáért nem a politikai mozgalmakhoz – például felkelésekhez, sztrájkokhoz vagy radikális pártokhoz – fordulok, hanem a kulturális mozgalmakhoz, mint például a melegek felszabadítása, a feminizmus vagy a pogány spiritualitás. Először is határozzunk meg egy jól érthető identitást, aztán vállaljuk büszkén, majd pedig fogadtassuk el a nyilvánossággal a szórakoztatás révén, illetve úgy, hogy mindannyian elnyerjük a mozgalmon kívüli barátaink és családtagjaink támogatását. Irigylem a melegeket – éveket töltöttem az írott nyelv alapos elsajátításával, mégis csak félig-meddig tudom kifejezni magamat, nekik pedig elég, ha annyit mondanak: „Meleg vagyok.”

Ha lenne egy szavunk, mi lenne az? Nemrég egy karácsonyi levélben azt írta a család, hogy „bohém életmódot” folytatok, én azonban nem járok versfelolvasásokra, és nem időzöm kávézókban. Az „anarchista” szón érződik az ideológia; olyanokra emlékeztet, akik elvont nézeteken civódnak vég nélkül. Azért talán felvehetnénk egy, az elméleti anarchisták által használt sértő kifejezést, és „életmód-anarchistáknak” (lifestyle anarchists) nevezhetnénk magunkat. Az „önkéntes egyszerűség” túl unalmas és politikailag korrekt; öregedő yuppie-kra emlékeztet, akik a háztartásonkénti egy kocsival próbálják megmenteni a világot – ráadásul az általam javasolt élet egyáltalán nem egyszerű, hanem csak stresszmentes. Politikailag túl ambiciózus és előretekintő vagyok ahhoz, hogy csavargó vagy hajléktalan legyek. A keleti hagyomány szerint talán valamiféle szerzetesnek vagy szent embernek tekintenének, de én nem akarok „megvilágosodni” – én az egész világot vaddá és szabaddá akarom tenni.

Az általam használt „kiszálló” (dropout) szó kezdetnek jó, de megvan ugyanaz a nagy hibája, mint a „primitívnek”: szilárdan a középpontba helyezi uralkodó, élősködő és ideiglenes civilizációnkat. Pont fordítva fogjuk fel a dolgokat. A fizikai síkon a természet a tartós középpont, a „fősodorbeli” társadalom pedig a szétesés, az életet pazarló felelőtlen eltévelyedés. Én visszajutni próbálok – és a következő évtizedekben mindannyiunknak meg kell próbálnunk, ha egyáltalán életben maradunk.

Kapcsolódó hivatkozások (angolul)

1. függelék: Családalapítás

A nagyon fiatalok számára szintén két világ létezik. Sokkal könnyebb és egészségesebb egy kádnyi meleg vízben guggolva szülni, mint háton feküdve egy durva kórteremben, ahol a főpap elveszi a gyereket az anyától, hogy elidegenedésre tanítsa. Aztán vehetsz egy babakocsit és kiságyat (újabb elidegenítő szokás), és drága bébiételt, vagy pedig úgy tehetsz, mint a legtöbb természeti nép: a testeden hordozod a gyerekedet, három-négy éves koráig szoptatod (lásd itt [angolul]). Óvodába küldheted (felkészítés a későbbi intézményekre), hogy munkába járhass, ahol épp csak annyival keresel többet, mint amennyibe az óvoda kerül – vagy pedig felnevelheted a gyerekedet saját magad. És több mint hamis az elképzelés, miszerint a gyerekeknek „rendes” felsőközéposztálybeli fizikai környezetre van szükségük. A „piszkos” környezetben megerősödik az immunrendszer, és ha újra csecsemő lennék, akkor sokkal szívesebben élnék egy hideg, elhagyott házban, egy roncstelepen vagy egy erdei kunyhóban, mint egy steril szobában, ahol van egy tévé, és semmihez sem nyúlhatok.

A kisebbik probléma az, hogy a gyerekek kiszállásra nevelése a törvénytelenség határát súrolja, és fennáll annak a veszélye, hogy a hatóságok elveszik és átprogramozzák a gyerekeidet – ahogyan az indiánokkal is tették.

A nagyobb probléma pedig az, hogy a gyerektartás pénzügyi követelményei teljességgel mesterségesek ugyan, ám a szellemi és érzelmi követelmények valósak, és nehezebb megfelelni nekik, mint ahogy előzetesen gondoljuk. „Egyedül nevelni egy gyereket” bizonyára olyan, mintha három teljes munkaidős állásod lenne, amelyet nem hagyhatsz ott. Szükség van legalább még egy emberre, aki képes gondoskodni az anyáról, hogy aztán az anya minden figyelmét a kicsinek szentelhesse – ideális esetben egy egész „törzsre” van szükség. A kisbabák hihetetlenül alkalmazkodóképesek – az anyának van szüksége a pénz nélkül nehezen megteremthető kényelemre és biztonságra. És neki van szüksége a pénzzel nehezen megteremthető érzelmi egészségre. Máskülönben a kisbaba egy ellenséges, üres, stresszes pokolhoz fog alkalmazkodni.

Szeretnék pár gyereket, de csakis akkor, ha lesz egy saját lakásom, amelyet maradéktalanul kifizettem; ha rajtam kívül lesz még valaki az anya mellett; és ha ki tudom játszani az intézményeket: akár kitűnő jogi segítséggel, akár úgy, hogy tönkremennek az intézmények.

(Köszönet Ursának a téma felvetéséért!)

2. függelék: Gyakori kérdések a kukabúvárkodásról (angolul)

3. függelék: Hogyan szálljunk ki - Gyakori kritikák

---

A fordító lábjegyzetei

* Artis the Spoonman. Kanalakkal zenélő Seattle-i utcai előadóművész.

** Erdei Szarvasbika, más néven Buckskin Bill (1906–1980). 1933-tól az idahói vadonban élt (leszámítva második világháborús szolgálatát).

2012. július 9
Vissza a tetejére


Vagyok, tehát gondolkodom

/ Részlet Derrick Jensen: A Language Older Than Words című könyvéből - fordítás általam: /

Gyakran arra vágyom, hogy bárcsak ott lehettem volna Descartes szobájában, mikor előrukkolt népszerű szólásával: "Gondolkodom, tehát vagyok". Szerettem volna rátenni a kezem a vállára, gyengéden megérinteni vagy orrba vágni vagy megfogni a kezét vagy megcsókolni és megkérdezni: "René, barátom, nem érzel valamit?"

Korábban azt hittem, hogy Descartes híres mondása önkényes volt. Miért nem azt mondta, hogy "Szeretek, tehát vagyok" vagy "Lélegzem, tehát van tüdőm" vagy "Szarok, tehát biztosan ettem" vagy "Érzem a toll súlyát az ujjaimon és örvendezek a ténynek, hogy élek, tehát léteznem kell"? Később elkezdtem még ezeket a kijelentéseket is feleslegesnek érezni; bárkinek, aki a valódi világban él, az élet, maga a létezés, csodálatosan elégséges bizonyíték önmaga létezésére.

Ma már nem találom önkényesnek Descartes kijelentését. Kultúránk önimádatának megtestesülése. Ez az önimádat vezet a közvetlen tapasztalat aggasztó lenézéséhez és a test megvetéséhez.

Descartes próbált találni egy biztos pontot az univerzumban, egy darabka információt, amiben megbízhat. Azt mondta, hogy "Így hát azt feltételezem, hogy mindazok a dolgok amiket látok, hamisak; Meggyőzöm magam, hogy semmi sem létezett abból, amit csalóka emlékezetem jelent számomra. Úgy gondolom, hogy nem rendelkezem érzékekkel; Úgy képzelem, hogy a test, az alak, a kiterjesztés, a mozgás, a hely nem többek az elmém szüleményeinél. Mi tekinthető hát igaznak? Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a világon semmi sem." [...]

Talán már te is játszottad ezt a játékot. A tizedik évfolyamon néha azzal ugrattam egy haveromat, hogy "Jon, az egész világ nem létezik. És jó ha tudod, hogy ebbe te is beletartozol. Nem vagy több, mint a képzeletem szüleménye. Mivel nem létezel, ezért bármit is teszel, az is az én akaratom eredménye". Mivel Jon jó barátom volt és mert másodéves középiskolások voltunk, a válasza egy meglehetősen egyenes ütés volt a karomra. Én mosolyogva hárítottam és azt mondtam, "Én akartam, hogy ezt tedd". A rend kedvéért odacsapott még egy párat, majd elhúzott a tornaterembe kosarazni.

Azt hiszem Descartes-nek nem volt egy közeli, Jon érzékenységével bíró barátja. Így hát, ahelyett hogy kosarazott volna, azon kapta magát, hogy addig erőltette az önimádat filozófiáját, míg eljutott a logikus, bár üres végköveztetésig. Rájött, hogy mivel ő gondolja a gondolatait - és mert kételkedett az univerzum létezésében - ezért neki léteznie kell, hogy kételkedhessen. "Gondolkodom, tehát vagyok." Eddig jó. De Descartes folytatta érvelését, a világ két részre dermedt számára, a gondolkodó, ez esetben Descartes (vagy pontosabban a testtelenített gondolkodási folyamata) és az, amire gondolt (vagyis minden és mindenki más). Ő, aki számít és mindenki más, aki nem.

Ha Descartes itt feladta volna, a többi filozófus feltehetőleg Jon-hoz hasonlóan reagált volna: erőszakosan és negatívan, amiért a szubjektív léten kívülre filozofálta őket. De nem adta fel. Ő és sok más filozófus végső soron egyetértettek abban, hogy ők mindannyian biztosan rendelkeznek szubjektív személyiséggel, csakúgy mint a politikai, gazdasági vagy katonai erők birtokosai, és emellett azt is eldöntötték, hogy akik nem beszélnek, vagy legalábbis akiknek a hangját nem akarják meghallani, azok biztosan nem.

Az utóbbi csoportba természetesen a nők is beletartoztak: "Tanuljon a nő csendben és teljes alávetettséggel. De ne engedd, hogy egy nő tanítson, sem azt, hogy uralkodjon a férfi felett, hanem maradjon csendben." Beletartoztak az afrikaiak is, mert ők "különösen rondák és visszataszítóak, ha egyáltalán embernek nevezhetők azok az állatok," és mert "miközben beszélnek, a nyelvükkel finganak a szájukban." A lényeg, hogy ezek a gondolkodók úgy vélték, hogy "nagy kár, hogy az ilyen teremtmények is élvezhetik az ország gyümölcseit." A szubjektív személyek - azok akik valóban léteztek - azonnal orvosolták a helyzetet azzal, hogy kiirtottak ezeket a "teremtményeket" és kisajátították a földjüket. Ugyanezt a logikát alkalmazták a indiánoknál, akik szintén olyan földön éltek, amelyre az európaiaknak fájt a foguk. Etikus volt ellopni a földjeiket, mivel ők csak "állatok, akik nem bírnak értelemmel, hanem az ösztöneik irányítják őket" és akik "kényszermunkára születtek." Beletartoztak a nem-keresztények is, akik mivel rosszul választottak vallást, nem számítottak teljesen emberinek. Beletartoztak a nem-kereszténynek született gyerekek is, akik mivel rosszul választottak maguknak szülőt, nem számítottak teljesen emberinek, és így őket is rabszolgává lehetett tenni. A szubjektív és racionális emberi lények definíciójából bárkit ki lehetett zárni, akiket a hatalmon lévők ki akartak zsákmányolni.

Ami a nem emberek (például az "állatok") világát illeti, Descartes-nek volt olyan kortársa, aki beszámolt arról, hogy "a tudósok teljes közömbösséggel vizsgálták egy kutya bántalmazását és gúnyt űztek azokból, akik sajnálták ezeket a teremtményeket, mintha éreznének fájdalmat. Azt mondták, hogy az állatok valójában óraművek; hogy a sírás, amit akkor hallatnak, amikor ütik őket, csak egy kis rugó hangja amihez hozzáértünk, de maga a test érzelmek nélküli. Szegény állatokat a mancsaiknál fogva felszögelték egy deszkára és élve felboncolták, hogy megnézhessék a vérkeringést, ami akkoriban nagy viták tárgya volt.

A bizonyosság keresése közben René Descartes a modern tudomány és filozófia atyjává vált. Még ha a filozófiája nem is volt a kizsákmányolás egyenes igazolása, a keresése már azelőtt végzetesen hibás volt, mielőtt nekilátott. Mivel az élet bizonytalan és mert halandók vagyunk, Descartes csak az absztrakció világában tehetett szert a keresett bizonyosságra. Azzal, hogy a tapasztalatot a testetlen gondolat illúziójára cserélte (a testtelen gondolat természetesen nem érhető el egy testtel rendelkező lény számára), az élő kapcsolatokat matematikai egyenletekre és ami a legfontosabb, az élet vad és kiszámíthatatlan folyamatában való részvételt irányításra vagy az irányítás kísérletére, Descartes vált a modern ember prototípusává. Ő fektette le a nyugati filozófia egyetlen és legfontosabb szabályát is: ha valami nem illeszkedik a modellbe, az nem is létezik.

Üdv az ipari civilizációban.

---

Fordítói megjegyzés:

Természetesen a gondolat vagy késztetés az ember fejében, hogy egy megkínzott élőlény fájdalmát intellektuálisan tagadja, nem a semmiből bukkan elő. Már évezredekkel Descartes előtt is mészároltunk le falvakat, irtottunk ki erdőket és építettünk őrült és beteg piramis-társadalmakat. Nem Descartes gondolatai eredményezték a civilizációt, csak felerősítették. Intellektuális szentesítése volt mindannak, ami már javában folyt.

Ha megvizsgáljuk a "gondolkodom, tehát vagyok" kijelentést, a benne rejlő kimondatlan feltételezés, hogy a fizikai lét alapvetőbb a tudatnál. Ha azt mondjuk, hogy "Budapesten vagyok, tehát Magyarországon", a kimondatlan feltételezés az, hogy Magyarország nagyobb, mint Budapest és tartalmazza azt. Ebből következik, hogy Descartes azt állítja, hogy néhány dolognak van fizikai léte és tudata, míg más dolgoknak csak fizikai létük van, de nincs tudatuk. Ezért hihette azt, hogy egy megkínzott kutya sikoltása nem több egy óra csörgésénél.

Ha viszont megfordítjuk a szórendet, "vagyok, tehát gondolkodom", az azt jelenti, hogy a tudat nagyobb, mint a fizikai lét és tartalmazza azt. Ez az animizmus vagy pánpszichizmus: minden amit látunk, valamiféle tudat megtestesülése és semmi sem létezik anélkül, hogy ne lenne mögötte valamiféle tudatosság.

2012. július 3
Vissza a tetejére


Pénzgyűjtés a sír szélén

Bizonyára többen észrevettétek, hogy Mohari András remek fordításos honlapja megszűnt létezni. András megkeresésemre elmondta, hogy a jövőben nem kíván foglalkozni az oldallal, amit nagyon sajnálok, mert szerintem értékes írásokkal volt tele és többen is hivatkoztak rá. Jó hír viszont, hogy megkaptam hozzájárulását, hogy a fordításai átkerülhessenek ide. Így hát mostantól lesznek áthozott posztok is. Elsőként egy olyan írás következik, melynek fordítása elkészült ugyan, de már nem került fel a mahonlapra.

/ Dmitry Orlov – Fundraising in Extremis – Mohari András fordítása: /

Vannak beruházások, amiknek nagyjából már tegnap el kellett volna indulniuk, hiszen emberek életben maradása múlik rajtuk. Sajnos a szokásos módszerekkel nem lehet pénzelni őket, mert a piacgazdaság és a globális pénzügy torz természete azt diktálja, hogy a pénzbefektetés célja csakis a pénzcsinálás lehet. A katasztrofális következmények elkerülése önmagában nem hoz pénzt, hát nem is támogatják. Minden évben sárga műanyag tökök millióit behozni Kínából halloweenre viszont tuti üzlet, így a szabad piacnak fontosabb a sárga műanyag tök, mint az életben maradásunk feltételeinek biztosítása. Kiderül, hogy a szabad piac láthatatlan keze egy láthatatlan hülyéhez van hozzánőve.

Jó példa ilyen beruházásra az atomerőművek leállítása, mielőtt még összeomlik az áramhálózat és leolvadnak a reaktorok à la Fukusima, évezredekre megmérgezve a környező földeket és vizeket. Az áramhálózat csakugyan összeomlófélben van: az Egyesült Államokban exponenciálisan nő az áramszünetek száma. Épp nemrégiben sötétült el Boston központjának egyik legnagyobb és legfontosabb része egy felrobbant transzformátor miatt. Átmenetileg dízelgenerátorokkal fejlesztettek áramot.

Az áramhálózatban használt transzformátorok általában öregek, néha több tíz évesek. Ma már a tengerentúlon gyártják őket, és mivel drágák, nem sok van belőlük tartalékban. A hálózat öregedésével (márpedig öregszik és öregedni is fog, hiszen nincs pénz a korszerűsítésére) egyre gyakoribbak lesznek az efféle kiesések, mind nagyobb terhet róva a már ma is szűkös és drága dízelellátásra. Sok helyen már most sem csak váratlan helyzetekben használják a dízelgenerátorokat: velük teszik egyenletessé az áramszolgáltatást csúcsidőben. A dízelolaj vízen és földön egyaránt használatos a teherszállításban, de használják sok más nehézgép működtetésére is, sehol sincs hát belőle sok fölösleg a világon, így az áramhálózat helyi dízelgenerátorokkal való felváltásának ötlete szinte rögtön egy igen komoly problémába ütközik. Valójában már bele is ütközött, elnézve a világ minden tájáról érkező hírek sokaságát a dízelolaj hiányáról.

Egy hosszabb áramszünet végzetes egy atomerőműre nézve. Árammal ellátandó hálózat hiányában le kell állítani a reaktorokat, ám a leolvadás elkerülése végett továbbra is hűtésre szorulnak. A hűtőszivattyúkat maga az erőmű látja el árammal, vagy az áramhálózat, vagy ha mindkettő kiesik, akkor – igen, úgy van – dízelgenerátorok. Általában csak pár napra elegendő dízelolaj van kéznél; azután felforr a hűtővíz, tüzet fog az üzemanyag-kazetták cirkóniumborítása, és úgy leolvad az egész, hogy a radioaktív sugárzás miatt a közelébe menni is bajos, nemhogy rendbe tenni.

Ennél is nagyobb baj, hogy az USA nagyjából 100 atomerőművének többsége tele van elhasznált üzemanyagrudakkal. Áramtermeléshez nincs bennük elég energia, de sok még most is nagyon forró, így vízben kell tartani őket, a vizet pedig keringetni és hűteni kell, nehogy elpárologjon. Az elhasznált üzemanyagrudak bomlástermékei lefedik az egész periódusos rendszert, sok köztük az egyszerre radioaktív és mérgező elem. Ha a víz elpárolog, maguktól kigyulladnak az üzemanyagrudak, radioaktív, mérgező bomlástermékekkel terítve be a környéket. Erre az a megoldás, hogy ki kell halászni az üzemanyagrudakat a medencékből, és száraz hordókba zárva geológiailag stabil képződmények mélyére kell ásni, távol a szeizmikus zónáktól. Lassú, drága folyamat ez, jelenleg nincsen rá pénz.

Ehhez kapcsolódik egy másik, ugyanilyen fontos beruházás, mégpedig a lakosság – különösen a fejlett országok lakosságának – felkészítése az áramszegény életmódra. A legtöbb helyen megújuló energiaforrásokra épülő műszaki megoldások valamilyen keverékével kell megoldani a világításhoz és a kommunikációhoz szükséges áram előállítását (csak ehhez a kettőhöz nélkülözhetetlen az áram). Emellett passzív, koncentrált napenergia-termeléssel hőenergiát lehet szolgáltatni a háztartásoknak, sőt még bizonyos ipari célokra is. Ez is nagy, drága beruházás, nagyon jól megszervezett támogatást igényel hosszú időn át. Ezenfelül várhatóan nem fog pénzt hozni: senki sem akar majd fizetni azért, hogy házának több kilowattos villamos hálózatát néhány LED-lámpára és hordozható elektronikai készülékekhez való töltőkre cserélje, és hogy napenergiával melegített vizet használva megint kézzel mosson, mosogasson. Inkább a kényelmet választják, és amikor már az sem lesz lehetséges, akkor csöndben üldögélnek majd a sötétben a piszkos ruhájukban.

Honnan jönne hát ez a sok pénz? Biztosan nem a kormányoktól: nagyon leköti őket a politikusok kampányát pénzelő bankok és pénzügyi cégek megmentése. Akkor csak a magánszemélyek maradnak, vizsgáljuk hát meg őket e fontos befektetés lehetséges forrásaként.

Az Egyesült Államokat példának véve, a gazdasági táplálékláncban fölfelé haladva, ott vannak az elnyomottak: az országot naggyá tevő rabszolgaság, népirtás, gazdasági kizsákmányolás, faji és etnikai megkülönböztetés különféle áldozatai. Hívjuk csak őket „szegény embereknek”. Kulcsfontosságú szerepük van a társadalomban: a kevésbé elnyomott dolgozó méhek különbnek érzik magukat náluk, azt gondolván, hogy „mi legalább jobb körülmények között élünk”, és tovább dolgoznak éhbérért. E két csoport egyikének sem feladata a nagy beruházások pénzelése, habár munkaerőként hasznukat lehet venni, és az is kétségtelen, hogy szörnyen sok lottószelvényt vesznek. Legtöbbjük vagy szűkölködik, vagy szegény, vagy fizetéstől fizetésig él, nyakig az adósságban.

Azután ott van a nem elhanyagolható nettó vagyonúak sokkal kisebb csoportja. Mivel a „középosztály” szó szerint szinte teljesen jelentését vesztette, hívjuk csak őket „gazdag embereknek”. Évről évre csökken a számuk, ahogy egyre többen nem a tulajdonukkal, hanem a tartozásaikkal mérik a vagyonukat. Szigorú értelemben véve talán igazunk van, ha szerintünk a megtakarítás szöges ellentétben áll az adóssággal, de csak akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a gazdagoknak a pénzzel alapvetően az a céljuk, hogy gazdagnak érzezzék magukat. Kétféle dologra van szükségük a gazdagság érzetéhez. Az elsőbe a gazdagság különféle díszes kellékei tartoznak: feltűnő kocsik és ruhák, a legújabb kütyük, szilikonnal kitömött mellű nők, sívakációk stb. Nem is nagyon számít, vajon pénzen szerzik-e meg őket, vagy pedig adósságok halmozásával; így is, úgy is gazdagnak érzik magukat, legalábbis gazdagabbnak azoknál, akiket lenézhetnek, márpedig valójában csak ez számít. A második dologba a nagy pénzek kezelésének függőséget okozó, elvont izgalma tartozik, akár sajátjuk az a pénz, akár kölcsön; a pénz célja a pénzfialás, az adósságé pedig az adósság növelése. A gazdagság e kétféle érzetének egyikében sem lesz részük, ha a katasztrófa elkerülése érdekében megválnak a megtakarításaiktól és elfogadnak egy szerényebb életmódot.

Végezetül ott vannak az übergazdagok: akiknek egyszerűen túl sok a pénzük. A Soros Györgyhöz és Bill Gateshez hasonló emberek nagy feneket kerítenek az emberbarátiságuknak, pártolják a demokráciát vagy harcolnak a malária ellen. Ők vajon nem tudnának segíteni? Elméletileg tudnának (a pénzük megvan hozzá), de meg kell értenünk, hogy mik is ők valójában. Vámpírok. Nem szó szerint a vérünket szívják, hanem az időnket és a munkánkat. Mi a „megélhetést” és a nyugdíjba vonulás egyre üresebb ígéretét kapjuk (ha öregen már nem válunk hasznukra) egy mindinkább letarolt bolygón; ők meg minden mást. A kifosztásunk módja változó: Soros pénzpiaci spekulációkkal ellopta az emberek megtakarított pénzét; Gates „Microsoft-adót” vetett ki azzal, hogy az USA kormányának bűnsegédletével rásózott a világra egy hibáktól hemzsegő, felpuffasztott, veszélyes operációs rendszert; a Walmartot birtokló Waltonok a kínaiaknak adták az amerikaik munkáját, és közben tönkretették a kis cégeket az USA-ban. Az adományaikat viszont egyformán osztogatják: az a céljuk vele, hogy jó ember látszatát keltsék. Csak hogy legyen némi fogalmunk arról, hogy mit is jelent ez, álljon itt Bertolt Brecht egy verse [Slavoj Žižek angol fordítása alapján]:

A jó kihallgatása

Lépj előre: azt mondják,
Jó ember vagy.
Nem lehet megvenni, de a
Villámot, ami a házba csap,
Ugyanúgy nem lehet megvenni.
Kitartasz amellett, amit mondtál.
De mit is mondtál?
Őszinte vagy, megmondod a véleményedet.
Melyiket?
Bátor vagy.
Kivel szemben?
Bölcs vagy.
Ugyan kiért?
Nem a magad hasznát nézed.
Akkor kiét?
Jó barát vagy.
A jó embereknek is jó barátja vagy?
Figyelj hát ide: tudjuk,
Hogy az ellenségünk vagy.
Ezért aztán
Most falhoz állítunk.
Ám érdemeidre és jó tulajdonságaidra tekintettel
Jó falhoz állítunk és
Jó golyót röpítünk beléd egy jó puskából, s
Jó ásóval temetünk el a jó földbe.

Az übergazdagok társadalmi szerepe tehát kettős. Elsősorban a lehető leghatékonyabban kiszívják a Föld és az emberiség gazdagságát. Másodsorban visszaköpnek belőle valamennyit úgy, hogy a Föld és az emberiség jótevőinek látsszanak. Csakhogy baj van ezzel a fizetési mérleggel: ahhoz, hogy a Föld és az emberiség tényleges hasznot lásson a tevékenységükből, ahhoz annyit, ha nem többet kell visszaköpniük, mint amennyit magukba szívnak. Akkor viszont nem lennének többé übergazdagok; gyakorlatilag nem léteznének.

És ezzel elértünk az egész dolog bökkenőjéhez. A jövő nemzedékek számára csak az übergazdagok pénzén lehetséges élhető bolygót teremteni, ám ők e folyamat során megszűnnek létezni. Brecht megközelítése egyszerű és drámai is egyben, ám emberségesebb lehetőség is elképzelhető. Van egy bizonyos pillanat, amikor az emberek különösen befolyásolhatók a pénzüktől való megszabadulás kérdésében: amikor a halálos ágyukon fekszenek. A sír szélén az ember óhatatlanul is eltöpreng azon, hogy „nem viheti magával”; az elmét elkezdi gyötörni egy halál utáni kellemetlen világ lehetősége… Megfelelő ráhatással gyakran drámai eredményeket érnek el a papok, a nonprofit szervezetek vezetői és a hasonló koldusok. Ez az a pillanat, amikor a bolygó maradéka megmentésének szövegével esetleg sikert lehet elérni.

Képzeljük el az überpátriárkát a halálos ágyán. Felsorakoznak előtte a (volt) feleségei (nyugati háremben térben és időben kellően távol, a kétnejűség helyi törvényének megfelelően) meg a gyerekei, mindenki az örökségből őt megillető részt lesve. Ott van a szívós vén hárpia, az első feleség; ott van az időközben elhervadt díszfeleség, aki arcfellvarrással, implantátumokkal és Botoxszal próbálta formában tartani magát, de már úgy néz ki, mint egy félig leeresztett lufiállat; és ott van a férjjel (meg a testőrökkel) mostanában együtt levő szép, de antiszociális fiatal nimfomániás. Mind visszataszító álszenteskedéssel aggódik a jólétéért / kívánja mielőbbi halálát. A gyerekek is visszataszítóak a maguk módján: a testvérekkel való egészséges versengésben mind begyakorolták, hogy hogyan kell a lehető legkevesebb erőfeszítéssel megbékíteni az apaszörnyet és elkerülni a kitagadást. Valaki talán gyanút fog, hogy a vén szörnyeteg az összes zsákmányt a kedvencére hagyja, akit aztán a borospincében találnak meg holtan, nyakán a gyilkos selyemsállal. Jó oka van annak, hogy olyan sok titokzatos gyilkosságról írnak az angolul író menő szerzők, és ez az ok ugyanaz, amiért a tájképfestők olyan sok fát festenek: az nő azon a tájon.

Ám ekkor méltóságteljes, szigorú úriemberek csoportja érkezik, s kér bebocsátást. Mind annak a titkos társaságnak a tagjai, amelyet beteg pátriárkánk jól ismer. Előadják a tervüket: öröksége az ő hadi kiadásaikat fogja szolgálni, hogy teljes háborút vívhassanak egy élhető jövőért. Meghal, hogy a Föld élhessen. Behívják az ügyvédet, gyorsan módosítják és aláírják a Végrendeletet, s a pátriárka boldogan kileheli a lelkét.

És ha ez nem megy, akkor ott van az, amit Brecht sugall.

2012. június 24
Vissza a tetejére


Szupergyom

/ Részletek Ran Prieur Superweed című, 4 részt megélt zine-jéből, ami gyakorlatilag kitesz egy könyvet. Ezeket az írásokat többnyire első nekifutásra írta meg és a stílusa gyakran indul ki személyes életéből és torkollik mély elmélkedésbe a metafizikáról, a civilizáció végéről és arról, hogyan élhetünk jó életet - csak a szokásos dolgok. Itt vannak a legjobb részek - fordítás általam: /

Superweed 1 (1997-1998)

Szóval a gazdagok a rosszfiúk, igaz? És a tulajdon minden gonosz gyökere. Nem hiszem. Szerintem a Gonosz Fáján a gazdagok és a vagyontárgyak csak a levelek, amik egy évszakon át magukba szívják az energiát, majd elhalnak, hogy újabb gazdagok és vagyontárgyak vegyék át a helyüket. Talán a tulajdon és a pénz fogalmai az ágak, amiket a Gonosz döfött ebbe a világba. Azt hiszem sokkal tovább kell keresgélnem, mire megtalálom a gyökerét. De van egy sejtésem: Azt gyanítom, hogy az általunk gonosznak nevezett valami egy tőről fakad azzal, amit komolyságnak hívunk; és a komolyság csak a humor egy ága - a humor találta fel a komolyságot, mert annyira vicces. Vagy mert feszültség nélkül nem lehetsz felszabadult.

[...]

Nem hinném, hogy a nyelv teremti a valóságot. A nyelv megszűri a valóságot, vagy lehorgonyozza, lecövekeli. Olyan, mintha mindannyian egy nagy sziklafalon másznánk és a szavak lennének a sziklafal repedéseibe bevert szegek, a nyelvek pedig a láncok és a létrák. És az emberek annyira sokat használták a szegeket, hogy már nem tudják, hogyan kell hegyet mászni. És a határtalan sziklákon egész kultúrák zsúfolódnak keskeny kis ösvényekre. És azok, akik tudják, hogyan kell beverni és kihúzni a szegeket, a saját érdekeiknek megfelelően manipulálják az ösvényeket. És ha az emberek olyan helyekre vernek be szegeket, ahol (az ő kultúrájukból) korábban senki sem járt, akkor "nagyoknak" hívjuk őket. Szerintem Jézus Krisztus egy hegymászó volt. És Szent Pál látta, hogy az emberek kezdik követni Jézust a köveken és megijedt, ezért bevert néhány szeget Jézus nyomában, és elnevezte kereszténységnek. A kereszténység központi tanítása, hogy Jézus volt az egyetlen hegymászó. Szerintem mindannyian hegymászók vagyunk. De én szeretnék még lógni egy kicsit a szegeken. Ahogyan Szent Ágoston mondta, "Uram, vedd el az én kísértéseimet... csak ne most."

[...]

Napjaink domináns mesemondói úgy adják elő, mintha a kőkori emberek alvajáró barmok lettek volna, nemzedékenként néhány mérföldet botorkálva az új földek felé. Pedig épp olyan okosak voltak, mint te vagy én, ha nem néztünk volna tévét, és mind születésüktől fogva megtanulták a túlélést a vadonban. Van egy könyv néhány fickóról, akik megszöktek egy szovjet munkatáborból és több ezer mérföldön keresztül gyalogoltak Szibérián, a Góbi sivatagon és a Himaláján át Indiába, hogy szabadok lehessenek. Ha az ipari Európa legyengült mintapéldányai képesek néhány év alatt átszelni Ázsia legzordabb éghajlatait, akkor a mezőgazdaság-előtti embereknek voltak olyan csoportjaik, akik lesétáltak északról Dél-Amerikába és vissza, hogy elmeséljék milyen, vagy akik kézzel készített hajóikon átkeltek az óceánokon, hordozva a nyelveket és a technológiákat. A becsléseinket a képességeikről a kulturális elfogultságunk szűri. Honnan tudjuk, hogy nem voltak képesek megérezni a Föld mágneses mezőit, vagy telepatikusan kommunikálni? Honnan tudjuk, hogy nem ismerték a repülést? Azt hisszük, hogy a cro-magnoni emberek okosabbak voltak, mint a korábbi emberszabásúak, mert ők voltak az elsők, akik kifinomult tárgyakat hagytak hátra. Azon tűnődöm, hogy mi van ha a cro-magnoniak őskori retardáltak voltak, akik az intelligenciájukat nem tudták az életre fordítani, csak élettelen dolgok készítésére. Bocsánat, másképp voltak tehetségesek: A korábbi emberszabásúak képesek voltak csodálatos, varázslatos életet élni, a cro-magnoniak pedig igen jó kőtárgyakat tudtak készíteni, például fegyvereket, amiket aztán arra használtak, hogy megöljenek minden más emberszabásút és lerohanják a világot, és megszüljenek engem, aki ebben a keserű siránkozásban pazarlom az életenergiámat arra, hogy mit tettünk.

[...]

De nem lehet, hogy a világ gyorsabban változik, mint korábban? Nem. Szerintem a világ sokkal óvatosabb, sokkal élettelenebb és sokkal szabályozottabb, mint valaha. Régen elszaladhattál csatlakozni a vándorelőadókhoz vagy a cigányokhoz. Képzeld csak el mi történne ma, ha a városodba jönne valaki, felállítana a parkban egy sátrat és elkezdene előadni egy színdarabot, vagy jósolni. Biztos, hogy lenne valaki, aki az ingatlan értékéért aggódva kihívná a rendőröket, akik mindenkit bevágnának a dutyiba és elkoboznák a cuccaikat.

Az ókori Rómában voltak "szerzetes" csoportok, olyan alapvetően nem-domináns vallások vagy kultúrák követői, akik elvonultak vidékre és a maguk módján éltek. Tudod mit tett ezekkel a "szerzetesekkel" a Római Birodalom, az autoriter hadállam, mely meghódította és rabszolgasorsba taszította Európát és a mediterrán térséget? Semmit. Még adót sem kellett fizetniük. Az USA lebombázza a házaikat és miközben próbálnak kiszaladni a lángok közül, agyonlövi őket.

[...]

Mi van, ha még csak most nyitogatjuk egy potenciális végtelen pokol kapuit? Mi van, ha kétszáz év múlva 1998 világa paradicsominak fog tűnni, mert még vannak vadon nőtt fák és az emberek még mindig rendszeresen kijárnak és megérintik más emberek bőrét, és az aszfalt olyan primitív, hogy a fű még ki tud nőni a repedései között. Az emberek még mindig olyan izgalmas és veszélyes dolgokat csinálnak, mint amilyen azoknak az öreg és zajos "autóknak" a vezetése, és még meg lehet betegedni, meg lehet sérülni, és teljes meglepetés hogy mi lesz a gyerekeidből. Még mindig vannak öreg, üres házak és titkos helyek, nyitott ablakok és törött dolgok, különféle országok, királyok, törvényen kívüliek és pigmeusok törzsei, vadlovak, tehervonatok, méhcsípések és zivatarok, áramkimaradások, tábortüzek, koszos utak, és rejtett strandok, ahol a hullámok energiáját még nem hasznosították, hanem kárba veszve csapódnak a partnak. Az emberek még mindig köpdösnek, véreznek és hánynak, szexelnek és szülnek, és valódi növényeket és állatokat esznek. Még el lehet tévedni az erdőben, bőrig ázni az esőben, vagy elveszteni mindent.

[...]

Erősen kételkedem a "megvilágosodás" népszerű elképzelésében, és a "bölcsességben" is. Olyan, mintha folyamatosan fáradt lennél, nem lennének benned heves érzelmek, nem bántanál meg senkit és bármi is történjék, megbékélnél mindennel. Ez pont úgy hangzik, mint egy ideális zombi rabszolgamunkás viselkedése.

[...]

Isaac Asimov Alapítvány-sorozatának klasszikus trilógiájában a babszámoló disztópikus hősök kikalkulálják, hogy a galaxis hamarosan egy "sötét korba" fog zuhanni - vagyis egy olyan korba, amikor az emberek hatalmi elit nélkül úgy élhetnek, ahogy akarnak és minden sokkal szórakoztatóbb és érdekesebb. Ezért hát a hősök felállítanak egy titkos alapítványt, hogy a galaxist minél gyorsabban visszakormányozzák a sápadtság fojtogató szorításába, a hasonszőrű technokraták számológép-nyomkodó markába. De a történelem eltér a számítógépes modelljeiktől - létezik egy anomália, egy Öszvérnek nevezett különleges ember, aki veszélyezteti tervüket. Úgyhogy megtalálják és megölik.

Egy ellenforradalom elindításáról fantáziálok, hogy az elkövetkező steril "aranykorban" megőrizzük a káoszt, és lerövidítsük az időt a következő "sötét korig", amikor boldogan élhetünk szalmakunyhóinkban, ahelyett hogy rabszolgák lennénk a korszak kőmonumentumainak építésénél. De aztán rájövök, hogy erre nincs szükség: az egész világmindenség a "káosz" feneketlen óceánja - azaz a komplexitás - örökké, türelmesen koptat és tör fel minden kőtömbbe zárt szűk világot.

[...]

Lenyűgöz, hogy a baktériumok kezdenek rezisztensek lenni az antibiotikumokra. A tudósok kitenyésztik és kifejlesztik a gyomirtó-szereknek ellenálló növényeket, hogy az ipari farmok egész földeket permetezhessenek le méreggel és csak a gyomokat öljék meg. De idővel a gyomok is ellenállóak lesznek, és kifejlődnek új gyomfajok, amiket "szupergyomoknak" hívnak és amiket nem képes megölni az ipari vegyszer. Ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha hallottam.

[...]

... napelemmel hajtott és számítógép vezette autók, amik sosem karamboloznak, önkéntes takarékoskodás az erőforrásokkal, ökológusok által hozott döntések, amik mindenkinek jók, a világon mindenki számára elérhető egészségügyi ellátás, oktatás, kényelem és biztonság, és minden tradicionális kultúra megőrzése. Erre vágyom? Nem! Én alkotást szeretnék és rombolást, káoszt, veszélyt és meglepetést, veszteséget, szenvedést és misztériumot, erőszakot, koszt és varázslatot. És te is. Gondolj azokra a könyvekre, filmekre és történetekre, amiket a legjobban szerettél. Azokra gondolok, amikért gyerekként vagy tinédzserkorodban különösen odavoltál, amikre ha visszagondolsz, megdobban a szíved. Milyen világok voltak azok? Kényelmes utópiák? Vagy karakán, extravagáns fantázia világok? És ha a képzeletedben erre vágysz, mi akadályozza meg, hogy a való életben is megvalósítsd?

[...]

Van még olyan, aki bizarr dolognak érzi, hogy az orvosi kezeléseket kibíró embereket "bátornak" nevezik? Azokat, akik azonos állapotban nem vetik alá magukat az egészségügyi rendszernek, nem nevezzük bátornak, ugye? Azért van ez, mert a páciensek, mint ahogyan a katonák is, részei az emberáldozat hosszan tartó ősi rituáléjának. Még azt a részét is visszahozták, amikor a főpap kivágja az áldozat még élő szerveit, hogy odaadja az elitnek.

[...]

Imádom a technológiát, ha átdefiniáljuk, mint az Élet egy új vadhajtása. Baloldali barátaim el fognak borzadni ha megtudják, hogy a genetikai kísérletezés szerintem klassz dolog. Csak akkor ellenzem, amennyiben része a tervnek, ami a komplex alulról-felfele szerveződő természet egyszerű, felülről-lefele irányítással akarja helyettesíteni. Imádkozom, hogy ámokfutásba kezdjen. Semmit sem szeretnék jobban, mint megérni a napot, amikor szárnyas, eszközkészítő patkányok csapnak le az én fotoszintetizáló-bundájú, tojásrakó nyulaimra, és elragadják őket a sötét elfek kővárosába, hogy elcseréljék kristályokra, amik feltöltik a vizet, amin a foszforeszkáló micélium él, ami a földbe vájt alagútvárosuk világításául szolgál, és ami felett tavasszal ugyanaz a micélium gombákat növeszt, amiket a patkányok elcserélnek a hegyi várakban lakó kecskeemberekkel, akik a gombákat arra használják, hogy megálmodják a számok embereinek kék világát és utasításokat kapjanak az organikus szuperszámítógéphez, amit a hegy gyomrában építenek, ami...


Superweed 2 (1998-1999)

Múlt éjjel sötétedés előtt érkezett két autónyi ipari ember és letáboroztak mellettem. Az ipari ember egy csodabogár! Harminc évig tartoztam közéjük és csak most kezdem megérteni magunkat. A táborozók estefele érkeznek, mert úgy választják meg a táborhelyeket és az indulási időket, hogy sietniük és rettegniük kelljen, hogy odaérnek-e sötétedés előtt. Ma reggel otthagyták a sátraikat és elhajtottak autóikkal valamerre, épp ahogyan a városban is mindennap otthagyják otthonaikat és elmennek dolgozni. Nem kétséges, hogy valami előre betervezett rituáléhoz mentek, ami az ipari társadalom rituáléit utánozza - talán egy "kirándulásra", ahol a túrázók az írásokban megtalálható kis és véges számú opció közül választanak egy "útvonalat" vagy egy "célt", elképzelik magukat ennek a célnak vagy útvonalnak a végén, majd pedig az elképzelt és a valós tapasztalat közötti különbségre összpontosítanak, és nem hajlandók elfogadni a különbséget, ami feszültséget okoz, és egész napi mozgásukat ez motiválja. Ó - és a kirándulás egy "nyomvonalon" halad, egy előre meghatározott úton, ami mindenkinek ugyanaz.

[...]

Kezdem úgy látni az életet, mint az elfogadás és a rutinmunka közötti döntések sorozatát. Minél kevésbé fogadom el magam körül a bogarakat, annál többet kell tennem a távol tartásukért. Minél kevesbé viselem el a padlón a koszt, annál több rutinmunkát kell végeznem, hogy tisztán tartsam. Szereted a koszos a padlót? Szeretsz takarítani? Egyiket sem? Tehát úgy döntöttél, hogy egyiket sem akarod szeretni és a pokolban fogsz élni. Én szeretem ha koszos a padló, egy bizonyos fokig, és azon túl pedig élvezem kitakarítani. Én azt választom, hogy a mennyben fogok élni. Nyah nyah nyah.

[...]

Odavagyok a graffitiért! Tegnap vidéken autóztam, megálltam egy vasúti sorompónál, és ahelyett hogy békésen néztem volna a fákat és mezőket, elragadtatva bámultam az elhaladó művészetet. Valaki, talán kétszer is áthágta a társadalmunkat lecövekelő, magántulajdont védő jogszabályokat, lopott egy festékszórót, bemászott egy, a vasút birtokában lévő helyre és megúszta, és a színek és formák gyönyörű szövevényét hagyta hátra, amik azt kiáltják: Élek! Valaki itt él! És hatalmas motorok húzzák ezt az underground hirdetőtáblát, több százezer mérföldön, városokon és vidékeken át, hirdetve a határtalan élet és szeretet üzenetét, mielőtt valami fickó, aki utálja a munkáját, lefesti. De előtte még ő is látja az üzenetet. Valaki él!

[...]

... ez a világ és benne minden egy játék: Nem versenyre gondolok; Úgy értem, hogy (1) a tudat beszűkülése, és (2) szórakozás. Ha te meg én sakkozunk, kártyázunk, vagy valami hasonlót játszunk, elfogadjuk, hogy átmenetileg megfeledkezzünk a szélesebb világról és csak a kitalált szabályok és szimbólumok egyszerűsített világára összpontosítsunk. Ha elég erősen koncentrálsz, képes vagy teljesen blokkolni azt a tudatot, hogy ez csak egy kitalált játék, hogy az eredeti célja a szórakozás, hogy ami benne történik, az nem túl fontos, hogy a többi játékos a barátod, hogy bármely pillanatban kiszállhatsz, és hogy megváltoztathatod a szabályokat.

És ha az egész életed azzal töltöd, hogy kávézókban lógsz, miközben Nobel-díjas lehettél volna, senki sem vallott kudarcot, legfeljebb a hatalom birtokosai, akik a játékot tervezték, ha azt akarták volna, hogy a Nobel-díjra hajts, mert nem tudták a játékot elég szórakoztatóvá tenni.


Superweed 3 (1999)

Ha földfelszínt gyémántok és arany borítaná, és földet csak úgy találhatnánk, hogy mély bányákat ásunk, akkor földbányáink lennének és a gyémánt és aranyházakban lakó emberek keserű irigységgel néznék a sárházak előkelően barna ragyogását, és egész életükben azért dolgoznának, hogy sárházban lakhassanak és cselédlányokat foglalkoztatnának, hogy seperjék ki a mocskos és egészségtelen gyémánt és aranyport az értékes döngölt padlókról.

A sárlakók rejtegetnék szégyenletes titkukat, hogy még mindig nem boldogok. Bűnösnek éreznék magukat és ambiciózus programokba kezdenének, hogy az egész világ számára elérhetővé tegyék a sarat. Elmennének a legszánalmasabban elmaradott helyekre, ahol az emberek gyémántokból és aranyból épített falvakban pihennek, amiket csak úgy felvettek a földről; lerombolnák a falvakat és modern sárlakótelepeket húznának fel; cserébe ezért a jótettért, hogy megtanítsák az embereknek a termelő munkát, bevágnák őket a sárbányákba és sárfeldolgozó üzemekbe. Ha bárki panaszkodna, felháborodottan ítélnék el őket, mint hálátlanokat azok, akik az egész életüket ledolgozták, hogy kiérdemeljék a kiváltságot, hogy sárban éljenek.

Azokat, akik azt állítják, hogy szívesebben laknának aranyban és gyémántban, és akik makacsul ellenállnának, hogy jobbá váljanak, lustának és ügyefogyottnak tartanák és lenéznék. Ha túl sokan válnának lustává, valahogy rá kellene venni őket, hogy a sárgyárakban dolgozzanak és kivegyék a részüket a közjóból. Végül egy ország elég gazdaggá válhatna ahhoz, hogy olyan építési előírásokat hozzon, hogy minden épületnek sárból kell lennie, így senkinek sem kell szégyenkezve tekintenie az aranyházakra, vagy ami még rosszabb, élnie bennük. Természetesen ha valaki olyan szerencsés, hogy egy ilyen sáros országban élhet, mélyen hálásnak kell lennie, és ki kell vennie a részét munkából, ami fenntartja ezt az irigylésre méltó sárosságot.

De most felfedeztünk valami újat! Miután még több erőfeszítéssel, még mélyebbre ástunk a bányákban, képesek vagyunk kitermelni egy olyan ritka és kifinomult anyagot, melynek pompás illatát csak a legfáradságosabb munkával képzett orrok képesek értékelni. Úgy van, - szar! És ha megkétszerezzük tevékenykedésünket, talán eljön a nap, amikor mindenki, ha elég keményen dolgozik, kiérdemelheti a lehetőséget, hogy szarházban lakjon.

A hasonlat persze sántít: A világ amiben élünk, még ennél is abszurdabb és sátánibb. Ebben a világban a talajt ténylegesen beborító dolgok - a sár, a szalma, a kövek és még a szar is - jó alapanyagok a házépítéshez. És a föld mélyéből, hatalmas erőfeszítéssel kibányászott dolgok sokkal kevésbé értékesek, mint a sár.

Kellő erőfeszítéssel egy civilizáció képes előállítani a vasat, ami nem vág olyan jól, mint a hegyezett obszidián, de különösen jól lehet belőle fegyvereket készíteni, amikkel meg lehet sebesíteni és ölni más embereket, és kényszeríteni őket, hogy nekünk dolgozzanak és még több vasat készítsenek. Ekkor aztán elő tudjuk állítani az acélt, amivel fűteni ugyan nem lehet és kényelmes házakhoz se használható, de nélkülözhetetlen a hatalmas irodaépületekhez, ahonnan még több acél gyártását és még több munkás kényszerítését lehet vezérelni.

Fúrhatunk olajat, amit ha növényekre permetezünk, nem fognak jobban nőni, de használható a vasból és acélból készült szerkezetek meghajtására, amik azt a látszatot keltik, mintha munkaerőt takarítanának meg, miközben megsokszorozzák a munkaerő-igényes alapanyagok és módszerek iránti keresletet.

És az utóbbi időben, mérhetetlen erőfeszítéseinknek hála, létrehoztuk a létező legfejlettebb dolgot: a plutóniumot, ami egy annyira értékes anyag, hogy megöl minden élőlényt akihez hozzáér, és az egyetlen felhasználása a bombakészítés, amikkel több millió embert lehet egycsapásra megölni, ha nem hajlandóak nekünk dolgozni.

[...]

Ez a véleményem a domináns New Age mozgalomról: Olyan az egész, mintha egy gonosz tudós lennék, aki fogva tartja a patkányokat, akiket a születésüktől fogva jutalomfalatokkal és elektrosokkal arra idomít, hogy útvesztőkben futkossanak. Aztán elkezdi őket kristályokkal, pszichedelikus gombákkal és jóga-légzés tanfolyamokkal jutalmazni, és azon kapják magukat, hogy spirituális-útvesztőkben futkosnak a következő dimenzióba, az asztrális testük pedig az Egy Útvesztőbe, amit az Útvesztő Mester vibrációs táplálékkal jutalmaz.

Nem azt találják, hogy kiszabadultak a laboratóriumból és játszadoznak a fűben.

Nem akarok kilovagolni a fizikai világból a vertikális megvalósításba. Én a vertikális megvalósításból szeretnék kilovagolni a fizikai világba. Imádok test lenni. Szeretnék még több tízezer életet. Szeretném szagolni a korhadó ősi levelek illatát, arcomon érezni az eső kopogását, hallgatni a távoli mennydörgést, palacsintát enni, sétálni a forró homokban, sütkérezni a napon, tüsszenteni, vérezni, izzadni, szarni és dugni. De ehelyett egy klimatizált épületben találom magam, figyelmem az információtovábbítás szabályaira összpontosítva, amik mindannyiunkat klimatizált épületekben tartanak, figyelmünket az információtovábbítás szabályaira összpontosítva.

[...]

Pusztán az "önző" szó definíciójának finomhangolásával, a civilizált embereket az egész ismert történelem egyetlen önző lényévé tudom tenni. Ha egy leopárd megöl és megeszik egy antilopot, az általa felfogható legnagyobb jót szolgálja: éhesnek érzi magát és örömet okoz neki az üldözés és az evés, és talán valamennyire még a többi leopárd érdekével is tisztában van. Nem tapasztalja vagy érti meg az antilop érdekeit.

Ha én az ingatlanom előtt elhaladó bicikliút építése ellen küzdök, tisztában vagyok vele, hogy több ezer ember érdekét szolgálja, akik majd használni fogják, és én mégis az ingatlanom eladási értékének szűkebb érdekét tartom szem előtt. Ez az önzőség. Csak a civilizált emberek szolgálnak szűkebb jót, mint amit felfogni képesek.

[...]

Hitler egyszer azt mondta, hogy mindenképpen meg fogja nyerni a háborút - ha veszít, az azért lesz, mert a szövetségesek egy még az övénél is nagyobb hadigépezetet építettek. Mond ez neked valamit? Eltelt ötven év és még mindig nem fogtuk fel. 1999-ben a világ vezetői közül hány hallhatta meg ezt az éleslátó gondolatot anélkül, hogy gúnyolódtak volna, vagy értetlenül álltak volna előtte?

[...]

Természetesen beszűkült kultúránknak a metafizikája vagy mitológiája is beszűkült. A "termodinamika törvényei" azt mondják, hogy az energia nem keletkezhet a semmiből, és hogy a világegyetem lassan és visszafordíthatatlanul haldoklik, ahol a halál azt jelenti, hogy az anyag és az energia eloszlása egyenletessé válik. Hogy a világegyetem alapvetően egy élettelen és tudattalan cucc, és csak akkor létezhet fény, melegség, tudat, Nap, Föld és élet, ha ezen cucc összesűrűsödik és összetömörödik.

Mostanra az asztrofizika már felszedte a poszt-modernizmust és vannak fekete lyukaink - ahol az anyag annyira összesűrűsödik, hogy soha többé nem tágulhat ki, ami nem bocsájt ki fényt, hanem magába szívja a fényt, a saját, elzárt-univerzumába, remélhetőleg örökre.

[...]

1999. december 31. Kevesen gondolták volna, hogy az ezredforduló utolsó napja teljesen átlagos nap lesz - az emberek ugyanúgy a megszokott rutinjuk szerint élnek, mint bármely más napon. Volt valaha a képzeletben vagy a történelemben olyan civilizáció, mely az évezredenként egyszer bekövetkező naptárváltást ennyire kevés felhajtással ünnepelte volna meg? Még a számítógépek is igyekeztek összehozni egy globális rituális rendbontást, és az emberek a millenium-előkészületi energiájuk nagy részét arra fordították, hogy ezt megakadályozzák, és azon munkálkodtak, hogy ez az alkalom annyira eseménytelen legyen, amennyire csak lehetséges.

1000-ben még a legrosszabb rémálmaikban sem gondolták volna, hogy a gyerekeiknek varázslatos eszközeik lesznek, amik a meleget, a fényt és a vizet az otthonukba viszik, és hogy több millió életnyi rettegést töltenek majd ezeknek az eszközöknek az absztrakt világában, nehogy elromoljanak akár egy napra is.

3000-ben már annyira fejlett lesz a technológia, hogy az emberek aggódni fognak, ha egyetlen parányi porszem is bejut a házaikba, hogy elég egy böffentés az utcán és egész hátralévő életedre kiközösítenek a társadalomból, hogy az egész fejlett világ rémülten és szánakozva fogja bámulni, ha valaki a primitív vidéken, megkarcolja magát és vérzik?

[...]

Csak most álltam neki a Gyűrűk Ura második kötetének, és rájöttem, hogy mindannyian Mordorban vagyunk. A mi történelmünk során a Gonosz Erő a maga gonosz varázslatával réges-rég meghódította az egész Földet, és az Elfek és a régi "varázslatok" csak néhány szürke területen maradtak fenn a fikcióban, a marginális tudományokban és a "paranormális" jelenségekben.

Gondor és Rohan harcosai csak "terroristákként" és "anarchistákként" élték túl, abban a hitben, hogy a kormány legyőzhető fegyverekkel, a technológia bombákkal, a kapitalizmus pedig betört ablakokkal. A fizikai területért, a pusztítás és konzerválás fegyvereivel vívott háború egy csapda, természetéből fakadóan megnyerhetetlen, és már rég elvesztettük. De a mentális területért vívott háborút, a domináns tudat alatt tomboló alkotás és terjedés fegyvereivel, nem lehet elveszteni.


Superweed 4 (2002)

Ahogyan öregszem, egyre inkább a rendszeren kívülre kerülök és szinte mindenki más egyre beljebb. Nem tudom miért.

[...]

Amit mi, fehér emberek keresünk, az a világgal - nem feltétlenül a gyökerek, bogyók és állati nyomok világával, hanem bármely előttünk elterülő világgal - való azonosság, amit elvesztettünk. De mivel belénk van építve az elidegenedés, képtelenek vagyunk rátalálni az azonosságra, még a legmélyebb vadonban is. Most, hogy jobban belegondolok, sok "fehér" embernek kellett lennie a civilizáció keleti ágában is, különben nem találták volna fel azt a sok a spirituális tradíciót, a pillanatban való jelenléttel.

[...]

...most már nem hippik élnek az erdőkben, hanem anarchisták a városok peremén. Miért? Miért nincsenek modern radikális könyvek amik azt hirdetik, hogy a vadonból küzdjünk a rendszerrel?

Szerintem azért, mert az emberek okosabbak lettek. A '60-as évek csak felkészülés volt arra ami következik és a felkészülés célja az, hogy kiküszöbölje a hibákat. Napjaink radikálisai már nem egyszerűsítik és idealizálják a természetet, mint ahogyan a '60-as években tették (bár a konzervatívok azt hiszik, hogy igen). Kiderült, hogy a vadonban túlélés nehéz. Ha nem tanulod meg a nagy részét gyerekként, felnőttként a hosszútávú túlélést a vadonban legalább olyan nehéz megtanulni, mint profi szinten sakkozni, vagy klasszikus zenét játszani. De a városban a rendszeren kívüli túlélés viszonylag sima ügy. Továbbá ha korunk háborúja az emberi tudatért zajlik, akkor a város az ahol a dolgok történnek. Illetve ha te furcsa vagy, netalán valamilyen deviáns vagy underground mozgalom tagja, a város biztonságosabb hely, mert elvegyülsz a hozzád hasonló emberek ezrei közt, míg vidéken és a vadonban, elég ha meglátnak, már ki is szúrtak. Vagy az infravörös kamerák képesek bemérni akár egyetlen, az erdőben rejtőzködő embert is, viszont a városi egymillióból képtelenek megtalálni azt az egyet, aki keresnek.

[...]

Chellis Glendinning az "ősi mátrixunkról" ír, a természet-alapú társadalmak mély hovatartozás érzéséről. Nos, nekem egy anti-ős-mátrixom van, egy olyan társadalomhoz tartozónak érzem magam, ami csak minden más élet kifosztása által létezhet, melyben csak úgy maradhatok életben, ha kizsákmányolok másokat vagy ha engem zsákmányolnak ki. Ez a pusztulásra ítélt világ az otthonom, és a természet állhatatos világa számomra zord, idegen hely, ahol néhány napnyi eső végezne velem.

Most már értem, hogy miért mondják a civilizáció pártfogói, hogy "nem mehetünk vissza". Azt értik alatta, hogy "Én nem mehetek vissza, és ha tehetném se akarnék, mert a civilizáció az a hely, ahol otthon érzem magam." Pontosan ugyanígy érzek én is, de én nem követem el azt a hibát, hogy a személyes érzéseimet kivetítsem az egész emberiségre.

[...]

Amikor az "ökotópiásokat" kritizáltam [A civilizáció felfalja önmagát 3. részében - ford. megj.], nem Ernest Callenbach Ecotopia című könyvére gondoltam, mivel akkor még nem olvastam. Egy olyan társadalmat képzeltem el, melyben mindenki feszült, gazdag, fehér liberális, akik csillogóan új bicikliken és elektromos vonatokon közlekednek, biztonságos "világzenét" hallgatnak, komoly és fontos könyveket olvasnak, akik mindig egyenesen ülnek, tökéletes étrend szerint étkeznek, amitől sosem finganak, akik kesztyűt húznak ha megmetszik a szilvafát vagy kitépik a gyomokat, ugyanazzal a hideg fanatizmussal, amivel a technó-utópisták az utolsó biológiai életet pusztítják, hogy megtisztítsák a világot a felsőbbrendű gépek számára.

Aztán elolvastam az Ecotopiát és nagyon tetszett! A benne szereplő emberek inkább hasonlítanak a zsémbes anarchistákra és vidéki csodabogarakra, és a kultúra hangos és karakán. Hogy a könyvben leírt technológia és gazdaság fenntartható lenne-e a valóságban, azt nem tudom. De az utódaink ki fogják deríteni azzal, hogy kipróbálnak valami hasonlót.

Még az anarchisták is beleesnek az előre elrendelés csábító tekintélyelvű szokásának, hogy az ő elméleteik szerint, hogyan kellene élnünk. De még ha helyesek is a elméleteid, egészségesebb ha nem utasításként, hanem előrejelzésként, vagy ami még jobb, lehetőségként fogalmazod meg őket: "Gyerünk, próbáld ki ezt, de ha azt találod, hogy nem működik, itt a magyarázat, hogy miért; és ez a másik út, amiről azt tanították, hogy képtelenség, működhet."

Én még több lehetőséget szeretnék nyitni és nyitva tartani. Egy "harmadik út" alatt valami olyat értek, ami más, mint az általunk ismert civilizáció és a természeti népek, és azt remélem, hogy nem csak egy harmadik út van, hanem egy háromszázadik és egy háromezredik is.

[...]

A gondolkodásom egy nagy hibája, hogy azt feltételezi, hogy sokan olyanok, mint én, pedig nem. Gyakran arra gondolok, hogy valami hiba folytán kerültem ebbe a világba. Most 35 éves vagyok és még mindig újra és újra meglepődöm azon, mennyire nincs az emberekben önfegyelem, hogy ha valami hatóság nem mondja meg nekik, hogy mit tegyenek, hogyan hullik darabokra az életük. Olvasom a Cometbus 48. számát, a Vissza a Földhöz részt, ami szembeszáll az ellenforradalom kultúrájának földvásárló trendjével és rámutat, hogy ez csak egy újabb példa a gazdag fehér ember kiözönlésére a tönkretett városokból, hogy még több helyet tegyenek tönkre. És ebbe a nagy történetbe sok olyan ember apró története vegyül, akik kellő külső struktúra nélkül egyenesen a kábítószer és bűnözés világába csúsztak le.

Vigyetek haza a bolygómra! A Cometbus, amiben megbízok, ugyanazt a történetet meséli, mint a domináns társadalom: hogy a valós életben a legtöbb ember számára csak két út létezik, az állandó munkahely, egy autó és egy lakáshitel, vagy irány a drogok és a börtön.

Én egy másik úton járok. Úgy értem, néha elmerülök az addiktív viselkedésekben, de nem olyanokban, amik nagy valószínűséggel tönkre vágnák az életemet; és hajlandó vagyok stabil állásban dolgozni, de alacsony a stressz-tűrő képességem és nem színlelek lelkesedést, és ez a jelen időben és helyen szinte minden lehetőséget kizár. Az emberek általában bátornak tartanak, de szerintem elég óvatos és félénk vagyok. Csak hát, nekem a nagy stressz olyan, mintha elevenen égetnének el, a lelkesedés színlelése olyan, mintha csípőfogóval feszegetnék a körmeimet, a strukturálatlan idő pedig mennyei érzés, mintha az égen, felhőpamacsokon lebegnék.

Néhányan azt hiszik, hogy ahogyan én élek az luxus, hogy ez csak bizonyos előnyöknek köszönhetően érhető el, és hogy ezek nélkül az életemet értelmetlen bérmunkával tölteném, mint bárki más. De ahogyan én élek az szükségszerűség és sokkal inkább az információ, a társadalmi tolerancia tették lehetővé semmint a pénz, és ezek mindenki számára elérhetőek, és nélkülük már halott lennék vagy börtönben ülnék.

Ezért tudok együtt érezni a legrosszabb kitalált és valós bűnözők közül is néhánnyal, mert érzem, hogy olyan emberek, mint én, csak nem kaptak elegendő lazaságot és érzelmi támogatást, hogy megtanuljanak figyelmes és segítőkész módon különbözni. De emlékeztetnem kell magamat, hogy a legtöbb bűnöző egyáltalán nem olyan, mint én. Olyanok, mint a vállalatok vezetői, erősen leegyszerűsített elmék, akik csak pénzhez és státuszhoz akarnak jutni, bármi módon, de mivel szegények, a számukra elérhető módok gyakran vezetnek halálhoz vagy börtönhöz. Ha így gondolok rájuk, hogy az utcai bűnözők valójában csak a vállalati vezetők szegény verziói, az sokkal ijesztőbbé teszi az utcai bűnözőket! Tényleg képesek megölni egy dollárért!

[...]

A számítógépes játékokban beléphetek egy mitikusan gazdag világba, ahol a tetteimnek van hatása, és ez olyan két különféle dolog, amit sosem kaphatok meg a civilizációtól. A tetteidnek azért nem lehet hatásuk, mert az egész játék az alulról felfele irányuló erő blokkolásáról szól. Amint lesz egy megbízható és blokkolhatatlan mód ahol átjuthat az erő, láncreakciót fog beindítani, ami véget vet az általunk ismert világnak.

Amit általában "hatalomnak" nevezünk, a tekintélyelvű felülről-lefele irányuló hatalom, valójában anti-hatalom, pusztán az elevenség aktív blokkolása. Az egyetlen mód, hogy ne élet-ellenesen használjuk, ha egyáltalán nem használjuk, mint a katona, aki nem hajlandó tüzet nyitni, az igazgató, aki lemond a profitról, a parancsnok, aki azt mondja az embereknek, hogy tegyenek amit jónak látnak. És ha ezt teszed, azonnal kirúgnak az állásodból. Látod? A hatalom sosem volt a tiéd.

De megértem miért vágynak az emberek az ilyesféle hatalomra. Mi ad nagyobb elégedettséget, részt venni a katasztrófában, vagy kudarcot vallani a megakadályozásában? Nem meglepő, hogy az emberek mindig is cimboráltak az gonosszal, mert az egész civilizációba bele van építve, hogy csak a gonosz lehet sikeres. Az igazi csoda nem az, hogy oly sokan vannak akik a gonosszal cimborálnak, hanem ha van egyvalaki, aki nem. És ez nagy reménységgel tölt el.

[...]

Azt gondolom, hogy képesek vagyunk megtanulni a fejlett technológiákat többé kevésbé kiegyensúlyozottan használni. Az autó és a tévé szóba sem jöhetnek, de mi a helyzet a kovácsokkal és a fémeszközökkel, a távcsövekkel és a kőkastélyok építésével? Tudom, hogy a múltban a munkások mind rabszolgák voltak, de talán konszenzusos rendszerrel is megvalósítható lehet. Mi a helyzet a vitorláshajókkal és a lovaglással, az óceánok és kontinensek átszelésével? Mi a helyzet az utazókkal és kalandorokkal, nem a Földdel ápolt mély kapcsolat helyett, hanem annak kiegészítéseként?

És itt egy veszélyes kívánság, de tényleg azt kívánom, hogy mielőtt ez a rendszer összedől, a géntechnológia hozzon létre egy csomó furcsa új állatot, vagy támasszon fel kihalt állatokat, mint mitikus szörnyeket.

[...]

A húgom elvesztette az állását és hamarosan Ádám is. A domináns média még nem ejtette ki a szót, de gazdasági válságban vagyunk. Én imádom! Kisebb a forgalom, több a házfoglalási lehetőség és egyre többen kényszerülnek rá, hogy újraépítsék a közösséget és az önellátást. De kicsit olyan ez, mintha leugranánk egy magas épületről és azt mondanánk "eddig jó". Még hátra van az éhezés, az eldurvult rendőri bánásmód, valamint a kockázat, hogy az elkeseredettségünk egy új autoriter kormány táptalajául szolgál. Én egész meg vagyok elégedve a régivel, Bush folyamatos kontárkodásával. Azok, akik azt hiszik, hogy ez rossz, nincs képzelőerejük, vagy nem ismerik a történelmet. Bush szorítása a lakosságon sokkal kisebb, gyengébb és ügyefogyottabb, mint Hitleré, Sztáliné vagy Maoé volt. A történelem során soha nem volt még ilyen széles háborúellenes mozgalom a háború tényleges kezdete előtt, és Bush nálam teljes bizalmat élvez. Ami aggaszt, hogy meggyilkolják és valaki sokkal hozzáértőbb folytatja a munkáját.

Nem tudjuk, milyen szerencsések vagyunk. Minden amit Bush tesz - az irakiak megölésével együtt - ugyanúgy zajlott lassan és csendben Clinton alatt is, és a kevés tiltakozót megszégyenítették, kinevették és figyelmen kívül hagyták. Két nap múlva részt veszek egy tiltakozáson több tízezer emberrel együtt. Olyan érzés, mintha egy olyan házban lettem volna, ahol egy a halálos altatógáztól mindenki félálomban volt és nem akart tudni róla, és nem is remélhettem, hogy valaha is felébreszthetem őket, kétségbeesetten vártam, hogy mind meghalunk -- de ekkor valaki felgyújtotta a házat! Az emberek ébredeznek, körbenéznek és felugranak. A falakon áthatol a tűz. Sokan fognak meghalni, de ezelőtt mind odavesztünk volna, most viszont lesznek túlélők.

Sokféle jövőt látok. Látom Dubya Dubya III-at [utalás George "Dubya" Bush-ra, minden idők leghülyébb elnökének karikatúrájára - a ford. megj.],a lefele szálló atombombákat, ahogyan az amerikai, izraeli és iszlám jobboldal mind haldoklik és irigyen próbálja magával rántani a világot. Látom, hogy a válság addig erősödik, míg a szegények birkatürelmük végére érnek és fizikai erővel veszik vissza, amit a rendszer ellopott tőlük és a gazdagoknak adott, de azt is látom, hogy a gazdagok tragikus módon nem értik és a rendszer nem változik, nem azonnal. Vírusos járványokat látok, a termények elvesztését, aszályt, fagyoskodó, éhes és beteg embereket mindenfelé. Ugyanakkor látom a jó oldalát is annak, amink van, a barátaim a vacsorájukat szövetkezetekben veszik, az emberek összejönnek filmeket nézni, könyvet olvasni és sétálni a napon, és látom az akaratot és a szükséget, hogy ez folytatódjon.

Próbálom kitágítani az elmémet és egyaránt szem előtt tartani az elkerülhetetlen összeomlásokat, és az életet, ami megy tovább. A történelem és az emberi lélek szélesebb a mi kis elképzeléseinknél. Orwell és más spekulatív írók legcinikusabb jóslatai valóra válnak, de lépj hátra egy lépést és ezek a trendek csak vékonyka szálaknak tűnnek életünk szövetében, más olyan apró és nagy csodák szálaival együtt, amiket sosem sejtettünk.

2012. június 12
Vissza a tetejére


A civilizáció felfalja önmagát

/ Ran Prieur 2000 márciusa és 2001 májusa között íródott háromrészes zine-je [saját kiadású, fénymásolt, kis példányszámú füzet], amit ő maga a legjobban sikerültnek tart.

Egyetlen hosszú elmélkedés a technológia semlegességének nemlétéről, a gyilkos rendszerek szerkezetéről és működéséről, a gonosz gyökeréről, és a civilizáció értelmének alternatív történeteiről. - fordítás általam: /

1. rész
2. rész
3. rész

A három rész letöltése egyben, PDF-ben. A civilizáció felfalja önmagát letöltése

2012. május 22
Vissza a tetejére


Miért szeretjük az atomenergiát

/ Ran Prieur egy írása - fordítás általam: /

Miért vannak oda a kockák az atomenergiáért? Pontosabban, Howard Gardner összetett intelligenciaelméletét alapul véve, miért van az, hogy a magas logikai-matematikai intelligenciával rendelkező emberek körében magasabb az atomenergia támogatottsága, mint a más területeken magas intelligenciával rendelkezőknél? Ebben a megfogalmazásban ez egy könnyű kérdés. A logika, a számok és a kiszámítható gépek világában a nukleáris energia tökéletesen biztonságos. Csernobil azért nem számít, mert politikai okok miatt az erőművet nem megfelelően tervezték, szabályozták és működtették. Fukushima azért nem számít, mert gazdasági okok miatt az erőművet nem úgy építették meg, hogy kibírjon egy 8.9-es erősségű földrengést és egy cunamit. Az atomenergia tökéletesen biztonságos lenne, ha ti, büdös főemlősök, behódolnátok csodálatos tudományunknak!

Persze az anomáliák, amik a nukleáris baleseteket okozzák nem a kivételt erősítik, hanem a szabályt. Stuart Staniford egy posztjában így fogalmaz: "Teljesen megdöbbentett a nukleáris létesítmények azon képessége, hogy más jellegű katasztrófák multiplikátoraként tudnak funkcionálni."

Sharon Astyk amellett érvel, hogy meghibásodásra kellene terveznünk:

...5-ös kategóriájú hurrikánt kibíró töltéseket, automatikusan leálló mélytengeri fúrótornyokat, és biztonságos zónában található, földrengésnek ellenálló atomerőműveket építeni elképesztően költséges -- pillanatnyilag egyedül az USA-ban 3 billió dollárnyi infrastrukturális fejlesztést halogatnak... Úgy tűnik, elértük a pontot, ahol Joseph Tainter észrevétele a komplexitás csökkenő hozamáról kezd feltűnően nyilvánvalóvá válni.

Szerintem meg kellene fordítanunk a dolgot és a meghibásodást kellene alapul vennünk. Vagyis fel kellene tennünk magunknak a kérdést: "mely stratégiák a leghatékonyabbak és a legkevésbé kockázatosak a kudarcos helyzetekben... mivel meghibásodások mindig történnek." Ebben a modellben az elosztott rendszerek kevésbé veszélyesek, mint a központosítottak, és azok a rendszerek, amik részhozamot biztosítanak akkor is, ha a projekt nem készül el, vagy ha a modell összedől értékesebbek, mint azok amik többet ígérnek, de csak hatalmas befektetéssel. Végül egészen másképpen nézünk majd világunkra...

Az igazság az, hogy az atomenergia még a balesetekkel együtt is kevesebb emberrel végzett, mint a szén. De még ha fizikailag ártalmatlan is volna, társadalmilag akkor is káros (a legtöbb jelenlegi energiaforrással egyetemben), mert központosított, és az emberek a centralizált energiatermelést elkerülhetetlenül centralizált politikai hatalommá fogják alakítani. Még ha fel is fedeznék "Fúzió urat", és mindannyiunknak lenne otthon egy erőműve, szerintem tragédia lenne, mert minél több energiával rendelkezünk, annál nagyobb hibákat követünk el a segítségükkel, különösen ha az energiaforrás lehetővé teszi, hogy elszakadjunk a többi élettől. Az ideális energia-technológia kis léptékű, házilag javítható, integrálható az élet többi részével, és csak annyit termel, ami egy szerény szórakozáshoz és kényelemhez elegendő.

2012. május 7
Vissza a tetejére


A gép mítosza

/ John Michael Greer - The Myth of the Machine című írása - fordítás általam: /

Egy lehetséges válasz korunk válságára, ha magunk mögött hagyjuk az energia-intenzív életmódot, mielőtt megálljt parancsol neki a bőséges energia korának vége -, de arra is remekül alkalmas, hogy megpiszkáljuk vele a modern világ mélyen berögzült és működésképtelen gondolkodási szokásait. Vesd fel például az ötletet a nyilvánosság előtt, és hamar rájössz, miért üresedett ki a bolygó megmentéséről szóló összes fecsegés: arra mindenki hajlandó, hogy végignézze mások áldozatvállalását a bioszféráért, de kérd meg őket, hogy hozzanak áldozatot ők maguk és meglátod meddig terjed a bolygó iránti szeretetük.

A globális klímatárgyalások folyamatos kudarcának tiszteletére, nevezzük a kialakult táncot koppenhágai cha chának: egy lépés előre, három hátra, körbefutás és közben rikácsolás, majd ujjal mutogatás és másvalaki hibáztatása a táncparketten. Számíthatsz rá, hogy az elkövetkező években Busby Berkeley-t [grandiózus táncjeleneteiről híres hollywoodi rendező - a ford. megj.] megszégyenítő méretben fogják előadni ezt a számot. Ahhoz, hogy megértsük, miért van az, hogy oly sok ember tökéletesen tisztában van azzal, hogy a saját életmódja pusztulásba taszítja a világot, és mégsem képes elviselni a gondolatot, hogy bármi más módon éljen, fel kell térképeznünk a modern elme leghomályosabb területeit. Kezdjük mindjárt az autóval.

Korábban azt mondtam, hogy a személyautó valójában csak az emberek és a könnyű csomagok egyik helyről a másikra juttatásának egy módja. Szigorúan véve ez igaz, de épp annyira, minthogy a szex valójában csak a felnőtt lakosság szétterítésének egy módja, a rendelkezésre álló szabad hálószobák között. Nem csak Amerikában, de nálunk különösen, az autót annyira leterheltük erőteljes kulturális fantáziákkal és érzelmekkel, hogy szinte lehetetlen róla tisztán gyakorlati szempontok alapján beszélni. Nem szeretem az autókat, és nem csak gyakorlati okok miatt - ez talán apám gyilkos gőzként terjengő, olcsó cigarettafüstjével átitatott, hosszú vasárnapi autózások családi szokására vezethető vissza - soha nem volt saját autóm és jogosítványom sem. De amikor a barátaimmal utaztam valamely összejövetelre, még így is éreztem a nyílt autópálya csábítását, ami annyira hatalmas szerepet játszik Amerika kollektív pszichéjében.

Ez a nemzeti karakterünk egy jelentős eleme, amit gyanítom, hogy a világ más tájain egyszerűen nem is értenek. A fehér amerikaiak jelentős része olyan emberek leszármazottja, akik hátat fordítottak az Óvilágnak, hogy az óceán túloldalán kergessék egy jobb élet vágyálmát, és ez a minta a legtöbb nemzedékben megismétlődött. Éppen ez az egyik ok a sok közül, amiért a fehér amerikaiak képtelenek megérteni a nem-fehér amerikaiakat, mert a nemzet többi része nem osztja ezt a tapasztalatot. Számunkra a korlátokon túlra vezető első út mindig meghatározta az amerikai tapasztalatot, ezzel szemben az afroamerikaiak első találkozása ezzel a kontinenssel a keserű száműzetést a rabságba; a spanyol ajkú lakosságnak a Rio Grande ezen oldala a megfosztottság érzését - a fehér amerikaiak szeretik elfelejteni, hogy országunk délnyugati része valaha Mexikó északi fele volt, mielőtt fegyverrel elloptuk tőlük - és a kontinens őslakói számára nem csak megfosztottságot, hanem a közel teljes megsemmisülést jelentette. Egy távolba vezető út egészen más jelentéssel bír az Oregon Trail [a fél kontinenst átszelő történelmi vasútvonal - a ford megj.] úttörőinek a leszármazottai számára, mint azoknak, akik túlélték a Trail of Tears-t [könnyek útja - az indiánok erőszakos kitelepítése - a ford. megj.]

De még a fehér amerikaiak körében is többféleképpen jutott kifejezésre a látóhatár túlvégén leledző szabadság eszménye. Azonban úgy tűnik, hogy napjainkban szinte mindig az autón keresztül nyilvánul meg. Ezért ragaszkodnak annyira kétségbeesetten az autójukhoz, és ezért van az, hogy a republikánus politikusok - akik mindig jobb indikátorai az amerikai tömegpszichének, mint demokrata riválisaik - a személyautó minden alternatíváját reflexszerűen úgy kezelik, mintha azok Amerika szabadságát veszélyeztetnék. A racionalitás talaján természetesen ez a létező legnagyobb ostobaság, de az irracionalitás szintjén - a kollektív vágyak és tömeg-fantáziák terepén, ahol a legtöbb emberi motiváció testet ölt - maga a kőkemény valóság. Ha a szabadság abból áll, hogy elfordíthatod a kulcsot, padlóig nyomhatod a gázt és elszáguldhatsz valahová új életet kezdeni, akkor a fix útvonalakon döcögő buszokkal és vonatokkal teli jövőben, ahol másvalaki vezet helyetted, a szabadság megszűnik létezni, és egy olyan jövőre, ahol már semmi sem száguld kerekeken - ahol az élet gyalogtempóban vánszorog - még a szót is kár vesztegetni.

A kulturális folyamatokról, amik az emberek tapasztalatait az egyre távolodó horizont eléréséért folytatott állandó törekvés álmába sűrítették, és aztán ezt az álmot a négy gumikerék talizmánjába zárták, nehéz ésszerűen, a "varázslat" és "bűvölet" szavak használata nélkül beszélni. Biztosan kivették a részüket a varázslatból a Madison Avenue mágusai, akik az álmot mérgező péppé gyúrták, hogy képesek legyenek eladni még egy rakás, máskülönben érdektelen terméket, de többről van itt szó, mint a szabadságot a géppel összekeverő tárgyi tévedésről.

Vessünk egy pillantást egy másik technológiára, és ugyanazt a tárgyi tévedést még élesebben láthatjuk. A technológia amire gondolok, a televízió. Ilyen sincs a birtokomban; természetesen én is a TV előtt nőttem fel, mint mindenki a nemzedékemben, de tízéves koromra őszintén untam és felnőttként száműztem a házból. Említsd meg ezt az amerikaiak többségének, és még sokkal agresszívebb reakciót kapsz, mintha bevallanád, hogy nem autózol. Van ebben egyfajta védekező minőség, egy törékeny él, ami akkor jön elő, ha hátba vágja őket a nyers tény, hogy nem osztod a szokásukat.

Ha sétáltál valaha este a külvárosban, amikor valami felkapott műsor ment a tévében, és láttad a tökéletes szinkronban villogó kék fényeket a házak ablakában, akkor talán megérted, hogy miért. Ha az autó a szabadság, akkor a televízió a közösség talizmánja, a közös tevékenységek és közös jelentések világában való részvételé. Figyeljük meg, hogy a társasági összejöveteleken az alkalmi beszélgetések milyen gyakran és mennyire egyszerre csapnak át valami tévében látott témába, vagy milyen nehéz manapság találni egy olyan fogadót, ahol nincs egy rakás, minden irányból haszontalanul ordító, hatalmas tévéképernyő. Azért bámuljuk a képernyőt, mert könnyebbé teszi, hogy ne kelljen észrevennünk a minket körülvevő világot és egymást.

A legtöbb amerikai számára a tévé jelenti a közösségi élményben való részvételt, de a külvárosi ablakok villódzó fényei mégis emlékeztetnek arra, hogy kevés magányosabb és elszigetelőbb tevékenység van ennél. Pontosan ennyire szánalmas illúzió a nyílt úton száguldó autó jelképezte szabadság is; a hatalmas kormányprogramoktól kezdve, amik azokat a nyílt utakat megépítik és karbantartják, a gigászi vállalati rendszereken át, amik legyártják az autókat, a terpeszkedő olajmezők, vezetékek és finomítók globális hálózatáig, és a többi kolosszális rendszerig, ami a fosszilis szénhidrogént autókat meghajtó üzemanyaggá alakítja, kevés olyan emberi tevékenység van a Földön, ami jobban függ az amerikaiak többsége által megvetett és lenézett, hatalmas és arctalan bürokráciától. Részvételbe csomagolt elszigeteltség, szabadságba csomagolt függőség: sok tanulnivaló van itt a dolgok jelentését kitekerő taumaturgia hatalmáról - de szeretnék egy lépéssel tovább menni.

Az amerikaiak nagy része szó nélkül elfogadja a rendkívüli függést egy géptől - az autótól -, hogy felruházhassa azt a szabadság koncepciója körül lengedező érzésekkel és álmokkal. Elfogadjuk a rendkívüli függést egy másik géptől is - a tévétől -, hogy érzelmi töltést adhassunk neki, amit más társadalmak a közösségi tevékenységekben és jelentésekben való részvételnek tulajdonítanak. Bármely, a kortárs amerikai kultúrában központi szerepet betöltő elképzelést nézzük, azt találhatjuk, hogy mindegyik középpontjában egy gép áll. Így abszolút kiszámítható, hogy ha az amerikaiak valamiféle kiutat próbálnak keresni jövőnk egyre szűkülő falai közül, akkor szinte az összes ötletüknek a szívében egy gép lesz. Egy napelem, egy szélturbina, egy elektromos autó, egy tórium reaktor, egy szuperszámítógép, egy repülő csészealj, vagy egy atombomba, válassz kedvedre, de az biztos, hogy egy gépen alapszik.

Jó pár évvel ezelőtt Lewis Mumford írt két vaskos kötetet, "The Myth of the Machine" (A gép mítosza) címmel. Klasszikus Mumford, úgyhogy már ezért érdemes elolvasni, de egyébként is korának kiemelkedő munkája, egy jól célzott robbantás a technológiai hatékonyság pártatlansága ellen és Amerika vietnami háborúban tanúsított teljes erkölcsi kurdarcáról. Miután először elolvastam, arra vágytam, hogy bárcsak több ideje lett volna Mumfordnak részletesebben feltárni, amit a könyv címe ígér. A gép mítosza, az elcsépelt "mítosz" szó legszorosabb értelmében valóban létezik, és azt vettem észre, hogy az ebbe a mítoszba való rendkívüli mértékű begyöpösödésünk az egyik legfőbb akadály, hogy korunk válságára életképes megoldást találjunk.

Kezdjük az alapoknál. Mi a gép? Sokféleképpen meg lehet válaszolni ezt a megtévesztően egyszerű kérdést, de én egy provokatívat választok. Bár szükséges hozzá egy kis háttérismeret, úgyhogy kissé körbeírva fogom megközelíteni.

Az emberi lények tapasztalatai két nagy kategóriába esnek. Az egyik tartalmazza azt, amit külvilágnak nevezhetünk - a világ, amit öt érzékszervünkön keresztül tapasztalunk meg. A másikba tartozik az, amit ennek megfelelően belső világnak hívhatunk - a világ, amit közvetlenül a tudatunk által érzékelt gondolatok és érzések formájában tapasztalunk meg. Ez a két világ a testünkben fedi egymást, amit megfigyelhetünk érző objektumként, de érzékelhetjük közvetlenül a gondolatok és érzések mértani középpontjaként is. Ezen az átfedésen kívül, a két világ mindannyiunk számára különböző; nem tudjuk például saját személyiségünket mint érző objektumot érzékelni, vagy közvetlenül megtapasztalni, hogy mi zajlik más lények belső világában.

Az ember fejlődését vizsgáló pszichológusok régóta megfigyelték, hogy a felnőtté válás folyamata tartalmaz egy különös kettős mozgást a két világ érzékelésében. Egy újszülöttnek rengeteg idejébe és felfedezésébe kerül, mire megtalálja a belső és a külső világ közötti különbségeket és elhelyezi a dolgokat a határ valamely oldalára. Egy gyereknek is időre és tapasztalatra van szüksége, hogy rájöjjön, a két világ a határ mindkét oldalán létezik - hogy a külvilágban ő egy megfigyelhető személy mások számára, és emellett ő is egy megfigyelő a saját belső világából, és hogy másoknak is megvan a saját belső világuk. Eljutni erre a felismerésre, egyike azon alapvető dolgoknak, amit "érettség" alatt értünk és emberi megtapasztalások egész világa marad zárva azok elől, akik ezt megtagadják.

Tehát minden, amit felnőtt emberi lényekként teszünk, egy kontinuum mentén ketté oszlik aközött, amit a filozófus Martin Buber "Én-Az" és "Én-Te" kapcsolatnak nevez - kevésbé homályosan szólva olyan interakciók között, melyekben az egyén a rajta kívülálló dolgokat egyszerűen tárgyként kezeli és amelyekben szembe kell néznie azzal, hogy más lényeknek is megvan a saját belső világuk és képesek a gondolkodásra és az önálló döntésre. Beleragadni abba a bináris gondolkodásba, ami a spektrumot ellentétként kezeli és a végeit megcímkézi "gonosznak" és "jónak", épp annyira haszontalan, mint amennyire népszerű, hiszen az emberi megtapasztalás világa az egész spektrumot magába foglalja, és mindkét végén lehetséges teljes abszurditásba esni - egyrészről például, ha a másik embert tárgyként kezeljük, és szemellenzőssé tesznek az ilyen bánásmódra kapott reakciók, másfelől ha elhitetjük magunkkal, hogy fittyet hányhatunk a természet törvényeire azáltal, hogy olyan jelentéssel ruházzuk fel a világegyetemet, ami változásokat okoz az emberi megfigyelők viselkedésében. (A világegyetem is lehet személy - régi és egyáltalán nem kifinomulatlan hagyománya van így látni - de nem több az esélye, hogy kedvezően fog reagálni mézesmázos hízelgésünkre, minthogy te kedvezően fogsz reagálni az ebben a pillanatban a bőrödön élő poratkák vágyaira.)

Ellenben a gép sohasem lehet személy. A gépek utánozzák az emberek cselekedeteit, de nincs szubjektivitásuk, nincs belső világuk; mindig és kizárólag tárgyak, és az egyetlen kapcsolat velük "Én-Az" kapcsolat lehet. Ez nem lenne gond, leszámítva azt, hogy az olcsó és korlátlan energia áradata az elmúlt három évszázadban megváltoztatta az emberi megtapasztalás világát. Az áttörések, amik ezt a zuhatagot mozgásba hozták, a fosszilis szén felhasználásának precíz módszerei, a különféle gépek meghajtására. Azelőtt a hatalom szinte kizárólag az egyén akaratérvényesítő képességén alapult, "Én-Te" kapcsolatokon - uralkodó és alattvaló, parancsnok és katona, földesúr és hűbéres; a hatalmat az ezekhez hasonló emberi kapcsolatok jelentették.

Az ipari kor beköszöntével a helyzet megváltozott. A gépeken keresztül gyakorolt hatalmat tisztán az "Én-Az" kapcsolat határozza meg, és ez lett a hatalom modern definíciója. Az a gyanúm, hogy épp akkora része volt ennek a 19. és 20. század rendkívüli méretű tömeggyilkosságaiban, mint az ölés fejlettebb technológiáinak. Timur Lenknek lehet, hogy egykor annyi katonája volt, hogy egy egész város népességét kiirtsa, de az újdonság, vagy legalábbis a léptékét és gyakoriságát tekintve rendkívüli, hogy nemzeti kormányok békeidőben, politikai okokból, módszeresen kiirtsanak egész népeket.

Ez az "Én-Az" kapcsolat egy nagyon sajátos hatása; de vannak sokkal szélesebb körűek is. Egyike ezeknek a demokratizálódás, legalábbis az ipari világban, az uralom élménye. Egy hatalmas terepjáró vezetőülésébe bemászó modern amerikai több fizikai energiát irányít, mint a polgárháború előtt egy átlagos déli ültetvénytulajdonos. "Energia rabszolgákról" beszélni egyáltalán nem csak metafora; ismételten, az egyetlen különbség a gépek által gyakorolt hatalom és a rabszolgák feletti uralom között, hogy a gépeknek nincs lelki életük; nem lustulnak amikor a felügyelő nem néz oda, nem szaladnak északra a földalatti vasúton, vagy csatlakoznak Net Turner felkeléséhez és vágják el a torkodat egy kellemes virginiai éjszakán.

Tehát a gépek szerepe a modern ipari világban, hogy elsődleges célpontjául szolgáljanak az ember igen gyakori, hatalom utáni vágyódásának. A tény, hogy ezt a hatalmat a teljes függőség árán váltjuk meg, csak még tovább növeli a dolog iróniáját; manapság az emberek egyre erősebben ragaszkodnak az autóikhoz és tévéikhez, mert tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a hatalomérzet, amit a motor felbőgése okoz, pusztán illúzió, és hogy a közösség, ami eltűnik ha csatornát váltasz, nem elégíti ki a részvétel igényét. Vizsgálj meg bármely más, a kortárs kultúrában központi szerepet betöltő technológiát, és megleled a hatalom illúziója és a függőség valósága közötti összefüggést - magas és egyre növekvő áron.

---

Néhány további érdekes adalék az írásra érkezett reakciókból:

A primitív és más korai kultúrákban nem létezett "Én-Az" kapcsolat. Mindennel "Én-Te" kapcsolatot ápoltak, még a kövekkel és a készített tárgyakkal is. A materialista gondolkodás ezt elintézi annyival, hogy "animisták" voltak, de még ha nem is így volt, "Én-Te" kapcsolatban akkor is jobban bánnánk a "dolgokkal".

A gép is válhat személlyé, ha az elmét addig kondicionáljuk, hogy magába foglalja a rideg gépi értékeket. Ez az internalizáció az állam és csatlósai egyik tragédiája, hogy az alkalmazott értékek nem szívből, hanem egy gépezet rezgéseiből fakadnak.

2012. április 11
Vissza a tetejére


A sámán

/ Részlet Piers Vitebsky - A sámán című könyvéből, mely egyike azon keveseknek, amik közvetlen módon mutatják be a sámánizmust és a sámán szerepét a természeti népek társadalmában. Hogyan működik a sámánista népek világképe a gyakorlatban, hogyan gyógyít a sámán?: /

A samanizmus sokarcú jelenség, amely különféle történeti és politikai háttérrel, különféle helyi hagyományokban jelenik meg, és együtt él, sokszor nehézségekkel, a nagy világvallásokkal. A sámáneszmék nem intézményesített keretben jelennek meg, s nem képviseli őket egy központi hatalom, mint a pápa vagy a dalai láma, s nincsenek nagy templomai, mint a hinduizmusnak. Mivel hajlékony, s képes az újdonságok befogadására, a samanizmus működhet a legtávolabbi erdőkben, a kínai császár udvarában vagy San Francisco belvárosában egy műhelyben. [...]

A samanizmus rendszerezése, szabályozása helyett a sámán figurájára kell figyelmünket összpontosítani. A sámán különböző területeket egyesít magában: a vallást, pszichológiát, orvostudományt, teológiát, amely területek a nyugati világban elhatárolódnak egymástól. Rendkívüli, személyes tapasztalatai során a sámán pszichológiai eszközöket használ, azonban szociológiai célok érdekében: a közösség gyógyítására és túlélésének biztosítására. A sámán pszichológiája is meghatározott szociológiailag: semmiféle tudatállapot nem létezik a történelem vagy a környező politikai és társadalmi szerkezet nélkül. Ha igaz, hogy a sámánok az egyetemes emberi lehetőséget használják ki, akkor a gyakorlat és a lehetőség értékelése állandóan változik.

A samanizmus nem csupán vallás vagy vallásos nézőpont, nagyon is hasznos és gyakorlati dolog. Bár a sámánok misztikusok, a világ alapvető rendszerét tapasztalják meg és saját kedvük szerint értékelik, minden, amit a sámán tesz, végső soron a világ valamely aspektusának a közösség érdekében való rendezésére irányul. A sámán lelke utazást tesz, hogy mások lelkét megmentse, hogy megküzdjön a démonokkal, hogy megszerezze az élelmiszert és más anyagi forrásokat. A kis szora [Sora] lány álmai magánélmények, de amikor sámán lesz belőle, tapasztalatait a szertartás meghatározott keretei között a közösség szolgálatába állítja. A szibériai sámán, Djukhade avatási látomásában a hét szikla nemcsak azt mutatta neki, hogy hogyan működik a világ, hanem azt is, hogy a sziklák hogyan szolgálnak az emberi technológia alapjául.

A sámánok és betegeik gyakran alig különböztethetők meg egymástól, mivel az álmodás általános emberi képessége válik a révülés specializált technikájává, és a sámán avatási betegsége képessé teszi, hogy hasonló betegségeket meggyógyítson a hozzá fordulókban. A társadalom minden tagja ugyanazon a kozmoszon és tájon osztozik. A sámánkultúrában nem csupán a sámán kiváltsága, hogy valakinek a külső tudati állapotát feltérképezze, hanem mindenki ezek alapján beszél az érzelmi és társadalmi kapcsolatokról. [...]

A nepáli sámán, amikor körülrepüli a katmandui völgyet, olvas az alant fekvő különféle helyszínekben összpontosuló jelekből, s ugyanakkor a beteg állapotára utaló tapasztalatokat szerez.

Amikor visszatér, előadja látomásos tudását a betegnek, amit a beteg már amúgy is tudott, de csak belsőleg, vagyis "tudat alatt". A beteg kaotikus érzéseit felváltják a képek, amelyeket fel lehet keresni, el lehet mondani és elemezni lehet, mint egy rendezett, feltérképezett geográfiai megjelenítést.

Ezt szimbolizálja a hely, amelyben a nepáli sámán megtalálhatja a beteg elveszett lelkét a halottégető völgyben, a mocsarakban, amint elrepül egy "magas szikla felett, egy magas fa felett, egy magas szirt felett, egy hatalmas földhányás felett, egy szakadék felett". A lélek megmentésével a sámán elviszi a beteget ebből a fizikai állapotból, amelyet ezek a vad, zaklatott helyek jelentenek, és az egészség állapotába hozza. Átvezeti a beteget az egyik metaforából vagy tudatállapotból egy másikba. A vadságnak is megvan a maga haszna. Ezek a helyszínek és tudatállapotok emlékeztetnek azokra, amelyeket maga a sámán is megtapasztalt az avatása során. Ahogy ez a sámánnal történt, a beteg is átváltozáson megy keresztül.

A betegség, amelyet egyszer meggyógyítottak, pozitív értelmezést kaphat: mint egy amerikai indián orvosságos ember mondta:

A fehér ember orvosságával csak arra az útra juthatsz vissza, ahol azelőtt voltál, azonban az indián orvosságtól sokkal jobban leszel!

A tudatnak vagy szellemnek a legtöbb emberben kiaknázatlanul rejlő különleges tulajdonságai vannak. Igaz, hogy a lélekrepülés a sámán számára lehetővé teszi, hogy más valóságokat is megismerjen, a felfedező utazás túlzott hangsúlyozása azonban a sámánságot hamis színben tüntetné fel. A sámán elkötelezett, hogy mások nehézségein segítsen, s a sámánavatás szenvedései az egész közösség szenvedése. A sámánelőadás egyesíti a külső és belső világot, az egyén és a társadalom világát, a tudatban vagy a testben lévő világot és körülötte a kozmoszt.

A párbeszéd gyógyító ereje

A sámángyógyítás egyik formája a beteg és valaki más közötti párbeszéd, ez lehet a sámán vagy az egyik szellem. A szora samanizmusban ez a párbeszéd igen hosszúra is nyúlhat. Ugyanez történik a pszichoanalízisben, ami ugyancsak "beszélgető gyógyítás". A szora beteg egy szakember közvetítésével beszélget a halottal, mint ahogy a pszichoanalitikus betege beszél a specialistának az életében szereplő más, nem jelen lévő személyekről.

A lélek belefoglalása nemcsak azt jelenti, hogy a testet a lélekkel kapcsolatban látják, hanem hogy a személyt mást személyekkel összefüggésben szemlélik. [...] A pszichoterápiához hasonlóan a szora samanizmus is a párbeszédre épül, amely a gyászolók és a között a személy között zajlik, akikre figyelmük összpontosul. A pszichoanalízis esetében azonban a párbeszéd idején a másik beszélő fél nincs jelen, csak az analitikus játssza el a halvány helyettes szerepét. A klinikai pszichiátria a nyugtatók és a sokkterápia alkalmazásában nem használja gyógyító technikaként a párbeszédet.

A leopárdok vidéke vagy a pszichózis vidéke?

A szora táj gazdag teret szolgáltat lakói életével és tudatával kapcsolatos asszociációkra, a képzelet szárnyalására. A falu és a körülötte elterülő rizsföldek a völgy mélyén az ősök szellemeinek lakhelye, akik támogatják, plántálják leszármazottaikat azáltal, hogy saját lelkük erejét a növekvő gabonába táplálják. A meredek lejtők dzsungeleiben laknak a fák és a sziklák szellemei, akik megtámadhatják az embereket, hogy maguk közé rántsák őket.

Mindegyik szellem egy bizonyos halálmódot képvisel, tehát ha valakit megöl a leopárd, akkor a Leopárd Szelleméhez csatlakozik, és az ő lakhelyére költözik. Innen jön elő, hogy csatlakozzon más, korábbi leopárdáldozatokhoz, s az igazi leopárdokkal együtt támadják meg az arra járókat, karmolják össze őket, csapják le őket mancsukkal.

A szora samanizmus nagy részét jelenti a halottakkal való beszélgetés, mikor is megpróbálják meggyőzni őket, hogy legyenek inkább jóindulatú ősök, mint az ellenséges dzsungelszellemek képviselői.

A szora sámán betegei a sziklákba és fákba felhalmozott emberi tudattól szenvednek inkább, mint skizofréniától vagy elmebajtól. A pszichiáter vagy a pszichoanalitikus betege a személyes szimbolizmus elszigetelt világában él, amelyet legjobb esetben is csak orvosával oszthat meg. Ezzel ellentétben a szora mentális térkép megegyezik a táj fizikai térképével, amelyben az emberek járnak-kelnek, dolgoznak vagy megtárgyalják napi dolgaikat. Ez szélesebb értelemben a társadalmi rend térképe is. A halottakkal folytatott párbeszéd összehoz egy csapat embert, akik megegyeznek abban, hogy melyik szellem hol tartózkodik, s melyikkel ki egyesült.

Ez a közösség az, amely mind a személyes élményeket, mind a társadalmi rendet szabályozza és tovább viszi. A nyugati világ hagyománya számára a tapasztalat szerkezete nagyrészt a tapasztaló tudat szerkezetén alapul, számos alfajával együtt, mint tudatos és tudattalan, vagy ego, id és szuperegó. A szorák számára a tudat nem oszlik részekre, hanem inkább az emberi élmények szerkezete alapul a külső világ szerkezetén, amelyet a tudat felfog.

2012. március 20
Vissza a tetejére


Azonosulás a rendszerrel

/ Derrick Jensen a What a Way to Go című filmben, részlet - fordítás általam: /

Ez a kultúra a toxikus mimikri specialistája: Amikor fogod valaminek az alakját és eltorzítod a tartalmát. A megerőszakolás például a szexualitás eltorzítása. A külseje megvan, de a tartalma teljesen más. Egészen hosszú listát készíthetnénk a toxikus mimikrikről. És az egyik ilyen a nagyobb egésszel való azonosulás, ami több irányba is elmehet. A szélesebb közösségünkkel való azonosulás részben az egyik dolog, amit tennünk kellene, de csak akkor működőképes, ha a dolgok kölcsönösek. Ha a közösség többi része is a javunkat szolgálja. És akkor nem számítottam ide, hogy a föld javát is, de természetesen azt is ide kellene számítanom. A civilizációban arra tanítottak minket, hogy azonosuljunk a nagyobb egésszel, ami nem mi vagyunk. Úgy értem... egy jó példa erre, amikor egy barátommal beszéltem, aki azt mondta:

- Sok olajfinomítónkat elvesztettük a Katrina hurrikán miatt, nem igaz?
Erre azt mondtam, hogy:
- Fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán vannak olajfinomítóim. Különben minden bizonnyal meggazdagodtam volna belőlük.

Egy másik barátom pedig korábban azt kérdezte:
- Szerinted meddig maradunk Irakban? - Erre én körbenéztem, és azt mondtam:
- Azt hittem Észak-Kaliforniában vagyunk.
- Nem, nem Derrick, arra gondoltam, hogy meddig maradnak a csapataink Irakban?
- Vannak csapataim? Ez remek, akkor talán felrobbanthatnának nekem egy gátat.
- Na látod Derrick, ezért hívlak csak egyszer egy hónapban.

Úgy gondolom, hogy korán megtanuljuk a rendszerrel való azonosulást. Ez az egyik oka, hogy miért azonosulunk vele. Időről időre azt halljuk, hogy mi ezt meg ezt csináljuk. De tudod mit? Nem mi csináljuk. Nem mi irtjuk az erdőket. Én nem irtom az erdőket. Nem én csinálom. Sőt, valójában azokkal szemben állok, akik csinálják. Azokkal az intézményekkel és szervezetekkel szemben akik csinálják. Az intézményekkel és szervezetekkel szemben amik csinálják. Látod, ez is egy probléma, egy intézményt személynek, egy fát pedig tárgynak tekinteni. [...]

Az életünk valójában egy olyan rendszertől függ, ami kizsákmányol bennünket. Miért maradnak az áldozatok közül olyan sokan a bántalmazójuk mellett? Mert azonosulnak vele és a kezdetektől fogva arra tanították őket, hogy a rendszer fenntartása az elsődleges. És ugyanígy, a rendszer kizsákmányol és elpusztít minket, de a kezdetektől fogva azt tanultuk, hogy azonosuljunk a vele és így nem csak a rendszerrel kell megküzdenünk, hanem önmagunkkal is, és ez sokkal nehezebb.

2012. március 12
Vissza a tetejére