Wétiko

fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan

Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum

Van miben reménykednünk?

/ Daniel Quinn - Is There Hope for The Future? címmel, 2005-ben adott beszéde - fordítás általam: /

Ma reggeli beszédem címe az a kérdés, amit szinte mindig feltesznek nekem, ha közönség előtt szerepelek vagy telefonkonferenciát tartok: "Ön szerint van miben reménykednünk?" Ezt könnyű megválaszolnom: "Szerintem igen". A következő adódó kérdés: "Miért?"

Azt hiszem, erre visszakérdezhetnék, hogy: "Minek kérdez ilyeneket?"

De erre magam is tudni vélem a választ. Az emberek azért kénytelenek feltenni ezt a kérdést, mert alig találnak valamit, ami reményt adhatna a jövőre. Olyanok, mint akik egy szikla széléről ingatag kötélhídra lépnek és lenéznek a háromszáz méter mély szurdokba. Persze mondták nekik, hogy ne nézzenek le, de szinte lehetetlen ellenállni a kísértésnek és amit látnak, az egy nagyon ijesztő jövő: a híd kezd széthullani a lábuk alatt.

Az '50-es években amikor felnőttem, a jövő úgy nézett ki, mintha maga a paradicsom jönne el, ahol minden jobb és jobb és jobb lesz. Mindannyian magánhelikoptereken fogunk repkedni és medencék körül ülünk, míg a robotok minden munkát elvégeznek. Bár őszintén szólva, a hidegháború elején a jövő kezdett egy kissé borúsnak tűnni és minden évben a térképeket pásztáztuk az újságokban, amik a túlélési esélyünket latolgatták egy közvetlen nukleáris csapás esetére.

Aztán 1962-ben Rachel Carson ledobta a maga észbontó bombáját a Néma Tavaszban. A Föld nem nyel le szó nélkül bármekkora mennyiségű mérget és ad cserébe tiszta vizet. Van egy ár, amit meg kell fizetni azért, hogy mérgeket öntünk a földekre és tengerekbe - és akár hiszik akár nem, ez egy döbbenetes felismerés volt abban az időben. Több ezer éven át azt hittük, hogy átkozottul bármit megtehetünk a világgal, amit csak akarunk.

Aztán mindössze hat évre rá, Paul Ehrlich ledobott ránk még egy bombát, a Népesedés Bombáját. Hűha, a jövő kezdett egyenesen komornak tűnni.

De voltak dolgok, amiket MEGTEHETTÜNK - legalább valamit. Láthattuk, hogy - hála Istennek - a kormány meghúzta a szennyező iparágak gyeplőjét. Csatlakozhattunk környezetvédelmi szervezetekhez és szavazhattunk zöld jelöltekre. Meglepetésként ért - legalábbis azokat, akik törődtek a dologgal -, hogy néhány nagyon népszerű politikus sokkal jobban törődött a szennyező iparágakkal, mint velünk. Beletelt egy kis időbe míg rájöttünk, hogy a környezetvédőkre úgy tekintettek, mint akik A KÖRNYEZET mellett állnak és az emberek ELLEN. A politikusok rövidesen egy szót sem szóltak többet a környezetvédelemről.

Kilyukadt az ózonréteg és az embereket egy darabig foglalkoztatta a dolog. A globális felmelegedést már Rush Limbaugh (konzervatív amerikai műsorvezető - a ford. megj.) sem tudta tovább tagadni. De nézd - senki se halt még bele a globális felmelegedésbe. Az ózonlyuk sem ölt meg senkit, akire rá lehetne mutatni. A szennyezés? Nos, ez az élet része, olyasmi, amivel megtanultunk együtt élni, és ha lehetne, harmadszor is újraválasztanánk George Bush-t, nem igaz? Hát persze.

De a '70-es, '80-as és '90-es évek még legelvadultabb világvége-jósai sem tudták előrejelezni azt, amivel most szembenézünk. Talán nem járok messze, ha azt mondom, hogy szisztematikusan és kitartóan pusztítjuk az élővilág változatosságát, melytől mindannyiunk élete függ, de még én sem tudtam elképzelni, hogy már a tömeges kihalások egy olyan korszakának kezdetén vagyunk, ami vetekedhet a múlt bármely nagy kihalási hullámával. A biológusok közt jóformán nincs vita erről, de úgy látszik ez nem elég izgalmas, hogy hírértéke legyen. Az emberek általában elég közömbösek ezzel kapcsolatban. Szóval, közel 200 faj tűnik el naponta. Nem vagyunk közöttük, úgyhogy kit érdekel? Pár éve hallottam, ahogy egy rádióműsor házigazdája azt mondja: "Nos, nem tudom ön hogy van vele, de én tudnék élni énekesmadarak nélkül is." Mintha a madarak egyetlen funkciója az lenne ezen a bolygón, hogy MINKET szórakoztassanak.

A tömeges kihalások ezen korszakát nem egy hatalmas meteoritbecsapódás okozza. Hanem MI. Több, mint hatmilliárdnyian vagyunk és ezt évente 77 millióval növeljük. A Föld nem rendelkezik elég biomasszával ahhoz, hogy minket ÉS az élőközösség többi tagját is egyaránt fenntartson. Tehát valakinek fel kell áldoznia magát és azok nem mi vagyunk. Minden áldott nap szükségünk van a közel 200 más fajban eltárolt biomasszára. Amit átalakítunk EMBERI anyaggá. Minden áldott évben annyi új emberi anyagot hozunk létre, ami elegendő lenne Kanada, Ausztrália, Dánia, Ausztria és Görögország benépesítésére. Évente.

És ezek a kihalások nem fognak egyszeriben abbamaradni. Ahogy nő a népességünk, úgy nő - feltehetőleg mértanilag - a kihalások száma is.

Mintha a világ legmagasabb felhőkarcolójának tetején állnánk, és minden áldott nap lemennénk a földszintre, hogy véletlenszerűen kiüssünk a falakból 200 téglát. Ezeket a téglákat aztán arra használjuk, hogy bővítsük életterünket és még magasabbra építkezzünk. Ugyan már, csak 200 tégla, semmiség. Több millió tégla van azokban a falakban ott lent. De az épület szerkezete minden egyes nappal sérül - és eljön a nap, mikor ez a sok sérülés összeér és össze fog omlani az egész - nem egy hét, egy nap, vagy akár csak egy óra alatt, hanem percek alatt összedől az egész.

Amit a legtöbb ember nem vesz észre, hogy az, hogy mi vagyunk a legokosabb és leghatalmasabb faj a Földön, még nem tesz minket sérthetetlenné. Ha ezen az úton megyünk tovább, módszeresen aláaknázva az életközösség életképességét, a rendszer úgy fog összedőlni, akár az említett felhőkarcoló. Ha ez bekövetkezik, megsérülnek az alapvető élelmiszerláncok és a népességünk nem csak hogy csökkenni kezd, hanem teljesen el fog tűnni. A permi kihalási hullám végére minden óriásnak vége volt, mind egy szálig. A százlábúaknak viszont talán fel sem tűnt az egész.

Nemrég láthattuk, hogy tetőzött az olajkitermelés és úton van lefelé - miközben a fogyasztás tovább növekszik. A legnagyobb baj ezzel az, hogy a mezőgazdasági rendszereink teljes mértékben a fosszilis üzemanyagon alapulnak - minden egyes fázis, a nyers földtől a bolt polcáig. Ha nem tervezzük újra ezeket a rendszereket úgy, hogy olaj nélkül is működőképesek legyenek - ezt nyilvánvalóan meg lehetne tenni - akkor olyan globális pániknak és éhínségeknek nézünk elébe, amit én már nem szívesen élnék meg.

Természetesen ha bekövetkezik a legrosszabb, az bizonyára gyorsan megoldja a túlnépesedésünket - de ez a lehetőség engem kétség kívül nem örvendeztet meg.

Amikor az emberek a jövőbe tekintenek és feladják a reményt, azért teszik, mert nem tudják, hogy mit tehetnének a rossz dolgok ellen. Biztos vagyok benne, hogy az első levél, amit az Izmael megjelenését követően kaptam, valahogy így szólt: "Tetszett az ön könyve és értem, amit mond - de mégis, mit kellene TENNEM?"

Természetesen nem teljesen értette meg, amit mondok, különben nem tette volna fel ezt a kérdést. Nem az ő hibája. Ha az emberek kellően tanultak, intelligensek és mondjuk tizennégy évnél idősebbek és mégsem értik amit mondok, akkor az az én hibám. Idéznem kellett volna, amit Thorstein Veblen mondott a The Theory of the Leisure Class című könyvében egy évszázaddal ezelőtt. Így hangzik: "A társadalmi struktúra kizárólag a közösséget alkotó egyének gondolkodásmódjainak változásával képes megváltozni, fejlődni és alkalmazkodni".

Nézzük még közelebbről. Társadalmi átalakulásról beszél és azt mondja, hogy ez kizárólag a társadalmat alkotó egyének gondolkodásmódjának megváltozásával történhet. Fontos megjegyezni, hogy nem a közösség vezetőiről beszél. Azt állítja, hogy a társadalom csak akkor változik, ha általában az emberek újfajta módon kezdenek gondolkodni.

Aztán így folytatja: "A társadalom evolúciója lényegében a mentális alkalmazkodás folyamata, mely során a körülmények nyomása alatt álló egyének már nem tolerálják az olyan gondolkodásmódokat, amik a múltban, másfajta körülmények fennállása alatt születtek." Miféle körülmények gyakorolhatnak nyomást az emberekre? Veblen azt mondja, hogy azok a körülmények, amelyek már nem tudják elviselni a régi típusú gondolkodásmódokat - azokat, amik a múltban, egészen másfajta körülmények közepette alakultak ki és voltak megfelelőek.

Az Izmael vége felé a tanítvány feltette neki a kérdést, amit oly' sok olvasóm is feltett: "Rendben, de mit kéne TENNEM?"

Izmael ezt válaszolta: "Tanítsd meg száz embernek azt, amit itt megtudtál és ösztönözd őket, hogy ők is tanítsák meg száznak." Azért adom Izmael szájába ezeket a szavakat, mert tudom, hogy először az emberek gondolkodását kell megváltoztatnunk, csak akkor fog változni bármi is. Egy társadalmat nem lehet megváltoztatni néhány új törvény elfogadásával - kivéve ha az emberek szükségét érzik az új törvényeknek. Nem lehet felvilágosult elnököket ültetni a hivatalokba - kivéve ha maguk a választók felvilágosultak. Míg a választók nem felvilágosultak, továbbra is azokat az elnököket fogják megválasztani, akiknek a hozzáállása a 19. században gyökerezik. Ha lenne egy kis gondolkodási időm, talán még eszembe is jutna egy-két név.

Az egyik ok, amiért elfogadom a meghívást az olyan alkalmakon való előadásra, mint ez a mostani is, hogy amikor szerencsés vagyok, felfedezéseket tudok tenni, előrukkolni valami újjal, amire korábban még nem gondoltam. Ezúttal, miközben azt próbáltam megindokolni, hogy miért tudok reménykedni a jövőben, szerencsém volt. Amit észrevettem, az egy görbe volt - hogyan változott az uralkodó gondolkodás az elmúlt negyven év során.

Azt láttam, hogy 1990 van bejelölve egy új korszak kezdetének. Természetesen ez volt a Bioneers alapításának éve. Ez volt az az év, amikor Ted Turner felhívást tett közzé, hogy olyan novellákat keres, amik "kreatív és pozitív megoldásokat kínálnak a globális problémákra." Ez meglehetősen fura lépés volt, de hát Ted egy furcsa fickó. Akárhogy is, ez engem kétségtelenül új irányba mozdított el. Már egy évtizede küzdöttem egy bizonyos könyvvel és Rennie, a feleségem, már évek óta azt hajtogatta, hogy novellaként kellene megírnom. És ahhoz, hogy indulhassak a Turner Tomorrow versenyen, muszáj volt.

Természetesen ekkor született meg Izmael, ami megnyerte a versenyt. Amikor 1992-ben megjelent, még senki se tudta, hogy mi lesz vele, és valójában a kemény-fedeles változat nem is forgatta fel a világot. Egy ideig arról is szó volt, hogy a puha-fedeles meg sem fog jelenni.

De amikor végül mégis kijött, a kiadóipar külön jelenségként kezdte számon tartani. Hirtelenjében Amerika-szerte középiskolák és egyetemek kezdték el használni, szélesebb témakörben, mint bármely más könyvet a történelem során - olyan órákon, mint a biológia, szociológia, pszichológia, történelem, antropológia, filozófia, vallás, politikatudomány és gazdaság, hogy az irodalmat ne említsem.

Álszerénység lenne tagadnom, hogy egy nagy hatású könyv volt, ami emberek millióinak változtatta meg a gondolkodását és sok más szerzőt ihletett meg, de nem ez volt az egyetlen elméket megváltoztató könyv, ami 1990-ben készült. Paul Hawken épp azt a hatalmas mennyiségű adatot gyűjtötte össze, amire az Ecology of Commerce épült. Csak ez a két könyv, egészen konkrétan átalakított egy globális iparágat - és hatással volt olyan befolyásos vállalatokra, mint a Dupont.

Az igazi lényeg azonban a következő: 1990-ban elméket megváltoztató könyvek egész hada született, ami bizonyosan elképzelhetetlen lett volna a '70 vagy '80-as években. És amit abban az időben még csak meg sem tudtunk volna jósolni. És itt nem a levegőbe beszélek.

1984-ben befejeztem annak a könyvnek a hatodik változatát, ami végül az Izmaellé vált. Az volt a címe, hogy "Egy másik történetben lenni" - és elmondott mindent, amit az Izmaelben olvashatnak. Nagy reményekkel küldtem el Amerika akkori egyik legbefolyásosabb kiadóügynökének, Scott Meredith-nek. Miután az ügynökség összes szintjén elolvasták és végeláthatatlanul megvitatták, egy hét oldalas levelet kaptam, amiben elmagyarázták, hogy miért nem lehet ezt kiadni.

Összefoglalom önöknek: A '80-as években vagyunk - mondák - nem a '60-'70-es években - ma már az ég egy világon senkit sem érdekel a világ megmentése. "Esély nincs rá, hogy ez a könyv áttörje a piac előítéleteit és rést találjon" - állították.

Amikor arról volt szó, hogy mit lehet és mit nem lehet eladni, ezek az emberek tudták, hogy miről beszélnek, ebben nem kételkedem. De azt is elmondták, hogy "szomorú kötelességük", hogy tájékoztassanak, nincs az az átdolgozás, ami ezt a kéziratot eladhatóvá tudja tenni. Állításuk szerint a "szöveg mögötti, központi koncepcióm" volt az, ami ezt az anyagot "teljesen átdolgozhatatlanná" tette. Tudtam, hogy ebben nincs igazuk - és ezt 1990-ben be is bizonyítottam, amikor olyan könyvvé alakítottam, ami megnyerte a legmagasabb díjat, amit önálló irodalmi alkotásnak valaha is odaítéltek.

Említettem, hogy a '80-as éveket követően egy halom gondolkodást megváltoztató könyv született. Elkezdtem összeírni egy listát, de aztán rájöttem, hogy nem lenne időm itt mindet felsorolni. Biztos vagyok benne, hogy önök is el tudják készíteni a maguk listáját. Csak néhányat említenék: Paul Hawken - Natural Capitalism (Természetes Kapitalizmus), Janine Benyus - Biomimicry (Biomimikri), Lester Brown - Eco Economy: Building an Economy for the Earth (Öko Gazdaság: Földbarát Gazdaság építése), Sim Van Der Ryn - Ecological Design (Ökológiai Tervezés), Gaviotas: Going Local (Irány a lokalitás), The Logic of Failure: Recognizing and Avoiding Error in Complex Situations (Az kudarc logikája: Ismerjük fel és kerüljük el a komplex helyzetekben adódó hibákat), Why Things Bite Back: Technology and the Revenge of Unintended Consequences (Miért ütnek vissza a dolgok: A technológia és a nem kívánt következmények bosszúja), Insatiable Is Not Sustainable (A telhetetlenség nem fenntartható), Consilience (Megegyezés), The Last Hours of Ancient Sunlight (Az ősi napfény utolsó órái), Shoveling Fuel for a Runaway Train (Elszabadult vonatba lapátolt üzemanyag), The End of Nature (A természet vége).

Ami legalább olyan fontos, mint maguk a könyvek - sőt, talán még fontosabb -, hogy az olvasóközönség KÉSZEN ÁLLT ezen könyvek befogadására. A saját könyveim olvasóközönségét ötmillió körülire becsülöm, és ismerem annyira az olvasóimat, hogy feltételezzem, kevesen olvassák el közülük a többi fenti könyvet. Mindegyiknek megvan a maga olvasóközönsége, a több tízezertől a milliókig.

Tehát hány embert értek el eddig ezek a gondolkodást megváltoztató könyvek? Legyünk konzervatívak és mondjuk azt, hogy húszmilliót. Ma már tudom, hogy ezen húszmillióból nagyon-nagyon kevés olyan akad, aki valóban megváltoztatja száz másik gondolkodását. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez a húszmillió ember nem közömbös. Beszélgetnek, könyveket ajánlanak és adnak kölcsön a barátaiknak. Az őket körülvevő emberek nem maradhatnak teljesen érintetlenül - az emberi társadalom egész egyszerűen nem így működik. Egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy önök, a saját tapasztalataikból is meg tudják ezt erősíteni.

Az előbb húszmilliót említettem. Tudom, hogy csupán az én könyveim, minden egyes évben több százezret adnak hozzá ehhez a számhoz. És az általam említett többi könyv sem tűnik el - azok is több százezret adnak hozzá ehhez a számhoz, évente.

Hova is próbálok én itt mindezzel a számolgatással kilyukadni? A fordulóponthoz.

Biztosan sokan ismerik önök közül Malcolm Gladwell The Tipping Point: How Little Things Can Make a Big Difference (Fordulópont: Hogyan tudnak apróságok nagy változást hozni) című remek könyvét.

Az Izmaelben egy hírhedt fordulópontot emeltem ki: a Szovjetunió összeomlását, ami az '80-as évek végén teljességgel meglepte a világot. Pontosan ez történik, amikor elérjük a fordulópontot. Senkinek sem tűnik fel semmi, miközben a felszín alatt valami folyamatosan épül és épül. A Szovjetunió esetében egy gondolatváltozás volt épülőben, ami egészen a '60-as évek óta váratott magára. Aztán 1989-ben, ami korábban kisebbségként kezdődött, hirtelen és váratlanul, egyszer csak többséggé vált - nem elsöprő többséggé, de elég naggyá ahhoz, hogy lehetővé tegye Mihail Gorbacsovnak, hogy forradalmi változásokat vezessen be, amik végül a Szovjet Birodalom összeomlásához vezettek.

Jelenleg mi is kisebbségben vagyunk - efelől nem lehet kétségünk. De egy növekvő kisebbség vagyunk és efelől sem lehet kétség.

Számunkra is van egy fordulópont - és ezért reménykedem én a jövőben. Van ott kint egy fordulópont - és csak úgy tudjuk elérni, ha megváltoztatjuk a körülöttünk lévő emberek gondolkodását. És ez egy újabb ok, ami reményt kelt, mivel az elmék megváltoztatása olyasmi, amire bárki képes, bármilyen életkorban és élethelyzetben. Biztos vagyok benne, hogy azok, akik ma itt ülnek, már gyakorlottan művelik.

2011. július 15
Vissza a tetejére


A lámaizmus sötét oldala

Ha a buddhizmusra gondolunk, jobbára a nyugalomra, a meditációra, a magas hegyekre, a szerzetesekre és a kolostorokra asszociálunk. De vajon tényleg mindig ilyen békés volt ez a világ? Ahogyan a kereszténység említésénél is óhatatlanul felsejlik a "sötét középkor", az inkvizíció és az erőszak, a buddhizmusnak is van egy másik, kevésbé közismert, sötét oldala. Ki hinné, hogy a tibeti buddhizmus ugyanolyan eszközökkel és módszerekkel térített, pusztította tűzzel-vassal a "pogányokat", vagyis az animista és sámánista világnézetű népeket, ahogyan azt a többi intézményesült világvallás tette szerte a világon.

Az éremnek ezen oldalára próbálja felhívni a figyelmet a Circle of Tengerism, a tibeti buddhizmus történelmét a mongol sámánizmus szemszögből bemutató írása - fordítás általam:

---

A tibeti buddhizmust gyakran nevezik "lámaizmusnak". Hogy ne keverjük össze a tibeti buddhizmust a buddhizmus más formáival, itt a lámaizmus kifejezést használjuk rá.

A lámaizmus és a mongolok történelmi viszonya hosszú és gyakorta erőszakkal teli. Fontos, hogy tisztában legyünk a történelem ezen oldalával, hogy az emberek jobban megérthessék a sámánizmus és a lámaizmus között húzódó sérelmek gyökerét. Azért is fontos emlékeznünk a történtekre, hogy a rémtettek ne ismétlődhessenek meg újra.

Dzsingisz kánt követően csak az ő királyi vérvonalába tartozók uralhatták Mongóliát. Ez sok, az ő családján kívüli trónvárományost bosszantott. Altan kán volt ezek közül a legpusztítóbb. Rájött, hogy legitimációt nyerhet a buddhista hit által, ha Kubiláj kán reinkarnációjának nevezi magát.

Altan kán a tibeti buddhizmus Gelug iskoláját választotta (melyet Tsongkhapa [1357-1419] alapított). 1577-ben meghívta Mongóliába Sonam Gyatsho-t, a rend vezetőjét, hogy tanítsa embereit.

Sonam Gyatsho kihirdette, hogy Altan kán nem más, mint Kubiláj kán reinkarnációja és cserébe Altan kán Sonam Gyatshonak adományozta a Dalai Láma címet. Altan kán poszthumusz odaadományozta a Dalai Láma címet két elődjének is, így Sonam Gyatshot rögtön a harmadik Dalai Lámává tette.

Ezután Altan kán nekilátott a mongolok megtérítésének, akár önszántukból, akár erővel.

Ezen időszak mongol vezetése és a lámáista szervezetek az intézkedések széles tárházát vetették be a sámánizmus kiirtására. 1578-ban Altan kán alatt a tümedek elfogadták a törvényt, mely betiltotta a sámánista hitet és a tradicionális rituálékat. A törvény szerint tilos volt sámánista szertartásokat tartani, beleértve a hagyományos temetkezési szokásokat is. Ezzel szemben az évente és havonta megrendezett buddhista böjt szigorúan kötelező volt. A törvények a pozíciójuk és rendjük szerint garantálták a lámaista hivatalnokok - mint az ország hivatalnokainak - sérthetetlen jogait. A lámaista szerzetesek felső négy rendje mentesült a katonai és gazdasági terhek alól. Az országba érkező lámák pazar ajándékokat kaptak. Például ha egy láma tanult volt, legalább 100 lovat, vagy annak értékével megegyező ajándékot kellett kapnia. Ha egy tanulatlan senki volt, akkor sem kevesebbet 20-nál, és még a szolgája vagy kísérője is kapott legalább 10-et. Felégették továbbá az ongonokat (lelkek szálláshelyéül szolgáló tárgyak - a ford megj.) és a kellékeket és Mahagal-Burhan bálványaival helyettesítették őket. Ezekhez kellett imádkozni és három fajta állati húst (bárány, marha és ló), illetve különféle tejtermékeket áldozni. Megtiltották a családoknak, hogy otthon sámánista rituálékat tartsanak. A szabályszegőknek annyi lovat kellett büntetésül adniuk, ahány törvényszegésen kapták őket. Ezek a törvények egyrészről jogi, politikai, gazdasági előjogokat biztosítottak a lámaizmusnak, másrészről üldözték a sámánokat és súlyosan korlátozták őket hagyományaik gyakorlásában.

Elsősorban a Ming dinasztia befektetéseinek és támogatásának köszönhetően rengeteg lámaista kolostor épült, illetve Pekingben nyomtatott, majd Mongóliába küldött szöveg készült. Nyilvánvaló, hogy a Ming és Csing dinasztiák lelkesedése, mellyel a vörös- és sárga-buddhista szektákat terjesztették Mongóliában arra irányult, hogy aláássák a mongolok hagyományosan erős harciasságát. A lámaizmus, vagy másnéven a sárga-buddhizmus, felforgatta a hagyományos mongol értékeket. A kiváló kutató, Roy Chapman Andrews a következőket írta erről: "Több tényező és hozzájárult a mongol nép hanyatlásához, de az elsődleges a lámaizmus bevezetése volt. Korábban sámánisták voltak, a természet, a kövek, a fák és hegyek szellemeihez imádkoztak."

A 17. század során a mandzsúriai császár (Csing dinasztia) a sámánizmus ellen több agresszív és brutális intézkedést is hozott, köztük megalázta Neij-t (1557-1653) és Zayar Bandid Namhayjamts-t (1575-1662), az ojrátok vezetőit. Elküldték Mongóliába Maydar Hutagt tanításait, hogy felgyorsítsák a lámaizmus terjedését. A sámánokat megölték, kivégezték, kutyaürülékkel együtt elégették, vagy állatállományban megfizetendő bírságra ítélték. 1860 és 1904 között három tömeges máglyaégetés volt Horchin környékén, mondván, hogy: "Akik valódi erővel bírnak, úgyis sértetlenek maradnak, a többiekért úgy sem kár".

A 19. században is volt egy ilyen égetés Besud Yost Zasagt Hoshuu-ban. (Forrás: Prof. Otgony Purev: The Religion of Mongolian Shamanism. (Ulaanbaatar, 2003))

A sámánizmus kiirtásáért folytatott hadjárat a sámánok kivégzésén túl sok más stratégiát ismert.

Először is, úgy terjesztették a lámaista ideológiát, hogy célba vették a sámánokat, a családjukat, a gyermekeiket és elhitették velük, hogy hatalmas lámák reinkarnációi. Ezután arra buzdították őket, hogy küldjék kolostorba gyermekeit, ahol aztán "átnevelték" őket a lámaista dogma szerint. Ha a sámánt erősnek vagy fontosnak tartották, a lámaisták az egész családját célba vették.

Másodszor, a sámánista szövegeket lámaista befolyással és dogmákkal írták át. Az embereket arra kényszerítették, hogy az új imákat mondják.

Harmadszor, azt terjesztették, hogy a sámán felmenők lelkei lámaként "reinkarnálódtak" és "átalakították" őket lámaizmusra.

Negyedszer, a lámaisták minden sámánt, függetlenül hagyományuktól, "fekete sámánként" bélyegeztek meg. A 17. és 19. század között ezt arra használták, hogy zavart keltsenek, bizalmatlanságot terjesszenek és lerombolják a különböző sámán hagyományokat.

Ötödször, a mongol védőszellemeket "átalakították" lámaizmusra és beolvasztották az Tsam-nak nevezett táncba.

Hatodszor, a sámánok szent helyeit elfoglalták és kolostorokat és sztúpákat építettek rájuk.

1644-ben Kínában a Csing dinasztia került hatalomra. A korábbi dinasztiákkal ellentétben a Csingek nagyon érdeklődtek Mongólia, Tibet és Közép-Ázsia iránt. Katonai és politikai eszközöket egyaránt bevetve, a Csingek először elfoglalták a mongóliai csaharokat, majd Belső-Mongólia területét.

Külső-Mongólia khalkha népeinek egyesülniük kellett. Tüset kán egyesíteni akarta a khalkhákat. Azt gondolta, hogy a lámaizmus segíthetne ebben, ha a mongoloknak is lenne egy Élő Buddhájuk. Egy mongol származású Élő Buddhával - Bogdo Gegen-nel -, képessé válhatna a mongolok egyesítésére és a Dalai Lámák tibeti fennhatósága alól is szabadulhatna. Kinevezte hát fiát, Zanabazart (1635-1723) Élő Buddhának és elküldte Tibetbe, hogy elismerjék és tanítsák.

A Tüset kán által remélt politikai egység nem jött létre. Viszont megszületett a mongol Bogdo Gegen-ek tradíciója. Zanabazar visszatért Tibetből és ő lett az első, az őt követő Bogdo Gegen-ek hosszú sorában.

1691-ben Mongólia Csing fennhatóság alá került. A Csing kormányzat támogatta a mongolok pacifista-lámaista törekvéseit és engedélyezte a Bogdo Gegen vonalat. Azonban sok korlátozást is bevezetett az Élő Buddhákra vonatkozóan. Rendelet született arról, hogy Mongólia Élő Buddháinak reinkarnációira kizárólag Tibetben találhatnak rá és nem lehet köze semmilyen mongol előkelőséghez. Ezeknek az inkarnációknak is Tibetben kellett tanulniuk, mielőtt Mongóliába mehettek "uralkodni". Ezek a bábok kivétel nélkül a lámaista vallásüldöztetések támogatóivá váltak és a Csing kormányzat engedélye nélkül még utazniuk sem volt szabad.

A Bogdo Gegen-ek megszilárdították a régióban a lámaizmus szerepét. Egyre több és több kolostor épült és elvárták az emberektől, hogy támogassák azokat. A lámaista kolostorok elszívták az emberek minden vagyonát és átformálták a mongol társadalmat. Az 1800-as évek közepére a mongol férfiak 45%-a tett szerzetesi fogadalmat.

Sok embert arra kényszerítettek, hogy napszámosként szolgáljon a kolostoroknak. A Bogdo Gegen 22.000 szerzetessel és 28.000 napszámossal rendelkezett. Sokan panaszkodtak arra, hogy a szerzetesek gyerekeket molesztálnak. A szerzetesek terjesztették el a szifiliszt az egész vidéken. Az emberek kezdtek elégedetlenek lenni. 1921-ben a szovjet kommunista kormányzat segítségéért folyamodtak. 1924-ben elhunyt az utolsó Bogdo Gegen szifiliszben és megszületett a Mongol Népköztársaság.

Napjainkban Mongólia demokrácia, szabad vallásgyakorlással.

A sámánizmus újraéledt és egyre erősödik. A törzsek, melyek az üldöztetés időszaka alatt elvesztették sámánista hagyományaikat, már képesek rá, hogy kapcsolatba kerüljenek azon testvéreikkel, akik megőrizték ősi hitüket. Az olyan népek, mint a darhad, a nyugati burjátok és az urjanhaj, akikhez nem ért el a lámaista hatalom keze, rendíthetetlenül őrizték sámánista hagyományaikat. Most együtt dolgoznak, hogy visszahozzák világunkba az egyensúlyt.

2011. június 29
Vissza a tetejére


Khadak

Bagi egy fiatal nomád fiú, aki a mongol sztyeppéken él. Anyjával és nagyapjával lakik jurtájukban, napjait pásztorkodással tölti. Ám néha epilepszia gyanús rohamai vannak, és egyszer nem tér magához, úgyhogy családja sámánt hív segítségül. A sámánnak sikerül rátalálnia Bagi lelkére és visszahoznia őt a világi létbe, ám utazása során azt is felfedezi, hogy a fiúnak rejtett képességei vannak, távolról is meghallja és megérzi az állatokat, egyértelműen sámán sorsra született. Azonban, mielőtt ezzel bármit is kezdhetnének, betoppannak a kormány katonái és valami rejtélyes kórra hivatkozva, karanténba zárják a család összes állatát, az embereket pedig egy bánya melletti, lerobbant panelvárosba telepítik át, sok más hasonló sorsú családdal együtt. A nomádok élete gyökeresen megváltozik. Sokukat annyira megviseli a városi lét, hogy depressziósok, egyesek pedig öngyilkosok lesznek, sokan kórházi kezelésre szorulnak. Bagi élete új fordulatot vesz, amikor megtalálja és megmenti Zolzaya-t, a gyönyörű széntolvaj lányt, akinek segítségével kideríti az igazságot az állatok elkobzásáról és lassan elfogadja sorsát.

A filmet a holland-belga Peter Brosens és Jessica Woodworth páros írta és rendezte, de Mongóliában forgatták, mongol színészekkel és zenével. A képi világ és a hangulat valami lenyűgöző. Egy idő után a valóság és a szellemvilág közti határvonal elmosódik és egy lassú, mély, pszichedelikus utazássá válik az egész film. A felszín alatt azonban olyan problémákat feszeget, amik az egész mai világunkra igazak. Hogy a rövidlátó és telhetetlenül kapzsi vezetők, miképpen pusztítják el a nép hagyományait és ezáltal a fiatalság jövőjét. Hogy amint képbe kerülnek a külföldi tulajdonú bányavállalatok, már csak arról lehet szó, hogy hogyan és mi módon aknázzák ki a bolygó erőforrásait, romhalmazzá változtatva a tájakat és lelkeket egyaránt. A Khadak több jelenete is kifejezi ezt az elkeseredettséget. Bagi nagyapja egyszer megjegyzi, hogy "Mennyire szánalmasan képtelenek vagyunk megvédeni önmagunkat". A lány az éjszakai bárban pedig azt kiáltja "Valami nagyon nincs itt rendben!" Egy mongol költő szavait idézi, aki napjaink mongol ifjúságának érzéseit fogalmazta meg. Valóban nincs rendben valami, de nem csak ott, hanem az egész világunkban.

A film két főszereplője első filmes színész, a Bagi-t és Zolzayat játszó Batzul Khayankhyarvaa és Tsetsegee Byamba valójában mérnök és joghallgató diákok, a bandát és a zenét pedig a Mongol című filmből már ismerős Altan Urag nevű folk-rock zenekar játssza.

Különösen tetszett, hogy a befejezés is szokatlan, nem kapjuk az arcunkba a "megoldást". Aki szereti a különleges képi világú, lassú és elgondolkodtató filmeket, mindenképpen nézze meg.

2011. június 22
Vissza a tetejére


Lassú Összeomlás

/ Ran Prieur 2005 februárjában, Slow Crash címmel írt esszéje - fordítás általam (a kiinduló változatért köszönet Zolinak): /

A szerző 2012-ben írt megjegyzéseinek megjelenítése / elrejtése

Képzeld el ahogy a világ szép lassan összeomlik. Nem könnyű. Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy vagy stabilizálódik a "gazdaság" és örökké olyan lesz, mint 1999-ben, plusz repülő autók, vagy egy napon eljő az "apokalipszis" és az ipari civilizáció minden egyes eleme megszűnik létezni.

Nem tartok elképzelhetetlennek egy globális szuper-katasztrófát sem, mint amilyen egy aszteroida ebcsapódás, egy véletlenszerű nukleáris háború, vagy oxigénhiányos (anoxic) állapothoz vezető elszabaduló üvegházhatás. De itt arra a forgatókönyvre összpontosítok, ami csak olyan eseményeket tartalmaz, amikben meglehetősen biztosak lehetünk: az olcsó energiakorszak vége, az ipari mezőgazdaság hanyatlása, gazdasági válságok, háborúk, éhínségek, járványok, az infrastruktúrák meghibásodása és a kiszámíthatatlan extrém időjárás.

Ha csak az előbb említett dolgok következnek be, a hanyatlás lassabb és sokkal bonyolultabb lesz, mint ahogy az összeomlásra számító ember azt elképzeli. Nem olyan lesz, mint lezuhanni egy szikláról, sokkal inkább mint lefele gördülni egy sziklás hegyoldalon. Nem lesz egy tisztán érzékelhető határvonal, hogy előtte vagy utána. A legtöbb embernek, akik a Római Birodalom bukásának idején éltek, még csak fogalmuk sem volt róla. Utólag húztunk egy vonalat oda, amikor a vizigótok kifosztották Rómát, de a rómaiak számára, az ő idejükben, ez csak egy esemény volt a sok közül – a vizigótok jöttek, fosztogattak, elmentek és az élet ment tovább. Közvetlenül az 1929-es nagy gazdasági világválság után, az elismert szakértők annyit mondtak, hogy ez csak egy átmeneti állapot és a gazdaság még mindig erős. Csak évekkel később, amikor kiderült, hogy tévedtek, vált 1929 a nagy gazdasági világválság pontos dátumává.

Érzésem szerint a civilizáció hanyatlása már tart. 2004-ben az olaj ára megduplázódott, egyre gyakoribbak lettek a csődök és a kilakoltatások, a globális élelmiszerkészletek a jó termés ellenére soha nem látott alacsony szintre estek vissza, emellett rekord számú tornádóval és hurrikánnal kellett megküzdenünk, és mindezek tetejébe egy hatalmas szökőárral. Ha mostantól kezdve 2020-ig, minden év csak fele ennyire lesz eseménydús, már akkor is vasúti kocsikban fogunk lakni, füvet enni és még mindig várni fogjuk a nagy összeomlást, amiket a filmekben látunk és amiket arra terveztek, hogy felkorbácsolják érzelmeinket arra a 2 órára, de ne tovább.

Ismered a sztorit: A villanyt, vizet és fűtést lekapcsolják és egyik sem jön vissza. Az élelmiszer és az üzemanyag többé nem éri el a városokat. Az emberek megvadulva rohannak az utcán, gyilkolva és fosztogatva. Ha a városban élsz, embereket kell ölnöd, hogy az élelmüket megszerezd, vagy megenni őket és persze mindez fordítva ugyanúgy veled is megtörténhet. Ha vidéken élsz jobban teszed, ha beszerzel egy nagy puskát, hogy megvédd magad az éhező városlakók portyázó hordájától. És ez az állapot mindaddig fennáll, amíg egy erős vezető újra fel nem építi a civilizációt.

Csakhogy ez mind hazugság. Az első hazugság az a feltevés, hogy a törés hirtelen következik be és tartós lesz. Sokkal valószínűbb, hogy a következőképpen fog kinézni: Ahogy drágul az energia és az elektromos rendszer elkezd széthullani, a kimaradások egyre gyakoribbak lesznek és egyre tovább tartanak, de a villanyt még vissza fogják kapcsolni. Idővel a nagy hálózatok végleg kiesnek a rendszerből, a helyüket átveszik a lokális forrásból összedrótozott, kisebb hálózatok. Drágábbak lesznek, gyengébbek, kevésbé megbízhatóak és nem lesznek képesek ellátni a nyomornegyedeket, de addigra már megtanulunk hűtő nélkül élni, laptopot a terepjárók guberált akkumulátorról működtetni és napelemekkel újratölteni. Az elektromosság luxus és nem feltétlenül létszükség. Attól, hogy a lámpák kialszanak, még nem vadulunk meg, csak előbb bújunk ágyba.

Hasonlóképp az üzemanyaggal. Az olaj nem fog elfogyni, csak egyre kevesebb lesz és egyre drágább. Akiknek kell, azok nem fognak motoros bandát alakítani, tartálykocsikat üldözni és az utolsó emberig küzdeni. Azt fogják tenni, amit nagyapám csinált 1973-ban - várni fognak 6 órát egy tankolásra. Ha már most tudod, hogyan boldogulj egy biciklivel, nem kell majd annyi autót kerülgetned.

A vízszolgáltatás többnyire gravitációs elven működik. Ha valami akadályozza az áramlást, valaki majd megjavítja. Még a legrosszabb helyek, - mint amilyen Phoenix vagy Las Vegas - sem fognak egyik pillanatról a másikra kifogyni a vízből. Akárcsak a villany vagy a benzin esetében, a víz is drágább lesz, rosszabb minőségű, az elérhetősége pedig kiszámíthatatlan. Az emberek megtanulják raktározni és nem elpazarolni kocsimosásra, gyepöntözésre és nem szarnak majd bele az ivóvízbe. A tanulékonyabbak megtanulják felfogni az esővizet. Évi 300 mm csapadékkal számolva, egy 100m2-es fémtető és egy tárolótartály segítségével közel évi 3 m3 vizet lehet elraktározni, ami egy emberre vetítve naponta több mint 8 litert jelent.

Az élelem már egy nehezebb kérdés. Mondhatni ritkán potyog az égből és nem valószínű, hogy az ipari mezőgazdaság továbbra is mindenkit el fog látni. Könnyedén elláthatnánk még a jelenlegi, túlburjánzott populációt is, ha az összes gyepet és golfpályát erdőkertté alakítanánk, de ez nem fog megtörténni. Korábban is haltak már ki a népek éhínségtől és ez újra be fog következni. A hazugság itt az, hogy az élelmiszerellátás megszűnése hirtelen és tartós lesz, miközben valójában épp, mint az összes többi esetén, kisebb összeomlások és részleges helyreállások sorozataként ér majd véget.

A másik hazugság, hogy emberek képesek lesznek megölni egymást az élelemért. Nem hallottam, hogy bárki ilyet tett volna a szökőár sújtotta területeken. Az 1984-es etióp éhínség, a szarajevói ostrom, sőt, az ír burgonyavész alatti időkben, amikor is az írek elég húst és gabonát termeltek, hogy mindenkinek jusson, de mindet exportálták a jómódú angoloknak, vagyis amikor erkölcsileg indokolható lett volna ölni az élelemért, mégsem tették. A Donner párt tagjai megették a saját hallottjaikat, ám élelemszerzés ürügyén mégsem öltek. Napóleon katonái, a moszkvai visszavonulás alatt elesett vagy már majdnem teljesen halott katonák és lovak szervét vágták ki, de nem gyilkolták le egymást, hogy élelmet lopjanak. Nemzetek őrültek meg és öltek meg milliókat a verseny, a politika és a vallás üres absztrakciói miatt, de még Ruandában, a náci Németországban, vagy a forradalom előtti Franciaországban sem volt gyakori, hogy bárki is az élelemért gyilkolt volna.

Nincs magyarázatom arra, hogy emberek miért hajlamosak ölni ha ideológiákról van szó, de amikor az életben maradás a tét, inkább csendben koplalnak. Talán az éhség olyan lassan jön, hogy mire készek lennének gyilkolni, már túl gyengék hozzá. Talán egy igazi éhínség idején az elit olyan erősen őrzi az élelmet, hogy nincs értelme megpróbálni elvenni, míg a szegényebb, hatalom által nem megrontott réteg, inkább megosztja azt a keveset amije van, mintsem hogy haláláig harcoljon.

Képzeld bele magad a helyzetbe. Bármi is akadályozza az élelmiszer behozatalát a városokba, az valószínűleg csak regionális és időszakos, és arra számítasz, hogy hamarosan minden visszaáll a régi kerékvágásba, vagy legalábbis várod a segítséget. A kiszolgáltatottság sokkal gyorsabban szedi az áldozatait, mint az éhínség, így inkább ismerős helyen akarsz maradni és megpróbálsz szerezni egy darabot a segélyszállítmányból. Ha elhagyod a várost, akkor is egy biztos helyre tartasz majd, mint egy kunyhó, vagy egy barátod háza, mintsem hogy vidéken barangolj, kukoricatáblát keresgélve. Egyszer kerékpárral elindultam Seattle belvárosából, a Wenetchee közeli Steven Pass-on át, majd Snoqualmie-en keresztül, egészen Spokane-ig. Tekertem autópályán, országúton, földúton, kavicsos ösvényen és azt hiszem két olyan mezőt láttam ahol voltak ehető növények, de egyiknek sem volt szezonja.

És mi helyzet a városi emberek kirablásával? Ismét, képzeld csak bele magad a helyzetbe. Tudod melyik házban van étel? És melyikben fegyver? Tényleg csak úgy találomra kiválasztanál egy házat és berúgnád az ajtaját? Még ha meg is fordulna a fejedben, számítanál rá, hogy mások is hasonlóan gondolkodnak és inkább a szomszédaiddal szövetkezve, egy védelmi rendszert alakítanátok ki. Ha szövetségeseid vannak és szükségetek van egymásra a túléléshez, az ételt is meg fogjátok osztani egymással. Azok, akiknek a legtöbb élelmük van, ha okosak, a tiszteletért és hűségért cserébe adnak majd valamennyit. A helyzet sokkal inkább a szomszédok között fennálló társadalmi viszonyokon fog múlni, és nem kóbor bandák erőszakos összecsapásain.

Az "anarchiáról" elterjedt általános kép szintén egy hazugság, egy az alsóbb réteg elitista karikatúrája, mely szerint az emberek olyan idióták, kiszámíthatatlanul veszélyesek és esztelenek, mint egy tornádó. Valójában, a Rodney King-zavargásokban [1992, Los Angeles - a ford megj.] az emberek voltak olyan intelligensek, hogy megkíméljék azt a koreai élelmiszerboltot, aminek a tulajdonosa kedvesen bánt velük. Ott voltam a seattle-i WTO "zavargásoknál", és a romboló akciók nem esztelenek és őrültek, hanem nyugodtak, megfontoltak és célzottak voltak.

Vegyük észre, hogyan használja a propaganda az "utca" szót: "aljas utcák", "az utcán nőttem fel", "utcai zavargások". Hova máshova mehetnénk tüntetni? A kertbe? Elhitették velünk, hogy az utcán gyalog felvonuló, szabad akaratú emberek, a létező legveszélyesebb dolog. Pedig a legveszélyesebb dolog az utcákon az autó. Vajon hány ember halt meg észrevétlenül autóbalesetben abban az útkereszteződésben, amivel a nagy média napokon át foglalkozott, hogy a világon mindenki lássa, ahogy Reginald Denny-t épp feketék verik meg.

A propagandának nem az a célja, hogy megmondja nekünk, hogy mit gondoljunk, hanem hogy mélyebbre ásson bennünket abban a hitünkben, amiben eleve hiszünk: jelen esetben abban, hogy központi hatalom nélkül, egy sokkoló bűntényekkel teli, ember embernek farkasa világot kapnánk. Pedig ez az amiben most élünk. A "mindenki önmagáért van" erkölcsiség egy olyan kultúra tünete, ami mértéktelen vagyonnal és zéró összegű versenyekkel [minden nyertesre jut egy vesztes - a ford. megj.] tartja fenn a hierarchiát. Egy vagyon és irányítás nélküli világban az emberek kedvesebbé válnak. Megtanulunk felelősséget vállalni, együtt dolgozni, segíteni egymásnak... egészen addig, amíg egy új uralkodó fel nem tűnik és le nem zúz bennünket.

A történelem legszörnyűbb tömegmészárlásait föntről vezérelték. Népirtás nem akkor következik be, ha a központi irányítás leáll, hanem amikor már nincs mi visszafogja azt. Ha a gyilkosok nem közvetlenül a kormány vagy az ipar ügynökei, akkor teljesen hétköznapi emberek, akik tisztában vannak vele, hogy a pillanatnyilag létező legnagyobb seggfej védelmét és ideológiai útmutatását élvezik. Az ideológia általában utópisztikus: Hitler, Sztálin, Mao, Pol Pot, a francia forradalmárok, az amerikai "telepesek", mind megideologizálták a saját tömegmészárlásaikat, egy a világot megtisztító, majd paradicsommá változtató, nemes konfliktus grandiózus víziójával. A veszély nem a "terrorizmus" vagy a "káosz", a veszély egy új világrend, ami kijelenti, hogy te magad vagy a veszély.

De a legfontosabb kérdés továbbra sem az, hogy "Hogyan fognak meghalni az emberek?", hanem hogy "Hogyan fognak élni?" Mit fogunk tenni egész nap a városban a tömegsírok szomszédságában? Adatokat feldolgozni és lelkesedést színlelni? Internetezni? Számszeríjat készíteni? Gyümölcsfákat gondozni? A legjobb ami eszembe jut, hogy megvizsgálok néhány, a ma ismert világunkat nagy valószínűséggel átformáló tényezőt, és végiggondolom, hogy miképpen tudják megváltoztatni a dolgokat.

Olajcsúcs. A globális olajkitermelés tetőzni fog ez elkövetkezendő néhány évben, ha még nem tetőzött mostanra. 2008-ra egyértelműen csökkenő pályára áll, bár néhányan azt állítják majd, hogy ez csak átmeneti. Az olajvállalatok kihasználva a hisztériát jóval nagyobb mértékben fogják emelni az áraikat, mint indokolt lenne. Nem találunk fel valami új, olcsó energiaforrást, de arra rájövünk, hogy a hidrogén csak egy energiatárolási módszer és ráadásul nem is a legjobb.

De az élet nem fog annyira megváltozni, mint ahogyan azt az olajcsúcshívők jósolják, mert elég sok lehetőségünk van csökkenteni a pazarlásunkat: jóval gazdaságosabb autókban és ritkábban autózni, biciklizni, letekerni a fűtést és a légkondicionálót, kivonni az ipari vegyszereket és a gépeket a mezőgazdaságból, abbahagyni az élelmiszer reptetését a világ körül. Fokozatosan, egyre többen fogják megtermelni a saját élelmüket, nevelni a saját gyermekeit, törődni a saját egészségükkel, tenni valamit a saját testükkel a gépek helyett, és a figyelmüket a részvénypiac és a TV szereplők helyett a valódibb életükre fordítani. Azok, akik tudnak mentálisan alkalmazkodni, ezt javulásként tudják majd megélni.

Amikor az energia olyan drága lesz, hogy az emberek már egyáltalán nem tudják megfizetni az autóhasználatot, vagy megvenni a legújabb szuper-gazdaságos autót, akkor majd otthagyják az elővárosokat a vállalkozó kedvű kerékpárosoknak, drog bandáknak, ingatlanfoglaló csoportoknak vagy földműveseknek. Az utálatos gyepről ki fog derülni, hogy egy csomó értékes termőtalajt őrzött meg... amit most egy mérsékelten fenntarthatatlan mezőgazdasággal fogunk kimeríteni. Nem látok semmilyen esélyt arra, hogy visszatérjünk a kőkori életmódhoz, amire egyébként a testünk eredetileg kifejlődött. Nem mintha nem tudnánk megtenni, de a legtöbben egészen addig nem fognak erre vetemedni, amíg van más lehetőségük.

Gazdasági De-represszió. Sok fajta gazdaság létezik, és az, amelyik éppen összedől, az irányított gazdaság. A fősodrású média ezt soha nem nevezné hanyatlásnak, sokkal inkább valamifajta átmeneti válságnak, pedig ez tényleg a központosított ipari-technológiai rendszer vége. Amit ők átmeneti "munkanélküliségnek" neveznek, az valójában egy folyamatos átmenet lesz az önfoglalkoztatásba, a megélhetés értelmes tevékenységeibe.

A dollár tovább fog értéktelenedni, míg végül a kevésbé gazdag amerikaiak már nem engedhetik meg maguknak, hogy importált árut vásároljanak. Az amerikaiaknak ismét meg kell tanulniuk, hogyan kell a dolgokat készíteni, és elképzelhető, hogy megéljük a könnyűipar reneszánszát. Elkezdjük használni a helyi pénzeket, mint amilyen az Ithaca Hours, vagy ha az uralkodók ezt féltékenységükben megtiltják, akkor underground ajándék és cseregazdaságot építünk ki. És mindez nagyon jó lesz nekünk. Időközben azok a gazdaságok, amik azon alapulnak, hogy cuccokat adjanak el Amerikának, szintén válságba kerülnek.

A kamatszint emelkedése ki fogja pukkasztani az ingatlanpiaci buborékot és olyan sokan lesznek képtelenek fizetni a törlesztésüket, hogy lehetetlen lesz mindegyikőjüket kilakoltatni, vagy kívül tartani a házfoglalókat az összes, bank által elbirtokolt házból. Az elit megpróbálja korlátozni a házfoglalásokat, hogy a saját vagyonát/hatalmát megőrizhesse, de nem annyira, hogy ezzel egy mozgalmat vagy földreformot fűtsön. Valami hasonló fog történni a hitelkártya adósságokkal, csak enyhébben, mert az elit mindig inkább hajlandó elengedni az adósságot, mintsem hogy lemondjon a földre fenntartott jogáról.

Sorozatos Falludzsa. Ha Amerika is kap a tömegmészárlásokból, akkor az a tippem, hogy valahogy így fog kinézni. Az uralkodók egyenként fogják levadászni a városokat, hogy a nép vérszomját táplálják egy olyan rituáléban, ami egyidős magával a civilizációval: démonizáld, zárd be és öld meg mindet. Ha egy vulkánkitörés elvágja az élelmiszert a városodtól, tarts ki – minden rendben lesz. Ha katonák vagy rendőrök holttesteit vonszolják a városod utcáin, menekülj és ne is számíts rá, hogy valaha visszatérsz.

Járvány. Egy olyan, ami végezne az emberek 10%-ával, lelassítana vagy teljesen leállítana néhány rendszert, különösen az egészségügyi ellátást, de néhány hónap vagy év múlva minden visszaállna a régi kerékvágásba. Egy olyan, ami az emberek 50%-ával végezne, olyan módon alakítaná át a társadalmunkat, amit nem tudunk előre megjósolni – ha az emberek azt hiszik, hogy hamarosan meghalnak, teljesen kiszámíthatatlan dolgokat tesznek.

Egy másik tényező, ha a túlélőknek és a halottaknak eltérő kulturális hátterük van. Szinte bármilyen betegséget könnyebben átvészelnek azok, akik egészségesebb életet élnek – tulajdonképpen lehet, hogy ez már zajlik is: ha a túlságosan feldolgozott cukros ételek mentális és érzelmi labilitást okoznak, amitől az emberek olyan hülyeségeket tesznek, amikbe végül belepusztulnak.

Időjárás. A globális átlaghőmérséklet tovább fog emelkedni, de a bolygó bármely pontján inkább lehet számítani egyre szélsőségesebb, mint melegebb időjárásra. Mindenki erősebb szeleket, nagyobb viharokat, bőségesebb árvizeket és szárazabb aszályokat fog tapasztalni. És ha CO2 kibocsátás közvetve vagy közvetlenül hatással van a klímánkra, akkor lesz egy késleltetés, éppúgy, mint a késleltetés a zuhanyzóban, amikor megengedjük a meleg vizet és elkezdjük érezni, csak sokkal lassabban történik, mivel a légkör sokkal nagyobb. Ha az időeltolódás megvan 30 év is, akkor amit most tapasztalunk, az a 1970-es évek relatív enyhe szennyezésének hatása. Milyen lesz, ha a hatalmas autóimádatunk visszaüt majd?

Csillagászat. Előbb-utóbb telibe fogja találni a Földet egy tömeges kihalást okozó aszteroida. Azzal az eshetőséggel, hogy mindez az elkövetkezendő 100 évben következik be, nem érdemes foglalkozni. De néhány más kozmikus eseménnyel talán igen. Egy marginális üstököselmélet szerint, az üstökösök nem holmi "koszos hógolyók", hanem forróak és roppant energiatöltéssel rendelkeznek, így egy közel elhaladó üstökös számunkra ismeretlen módon befolyásolhatja a Földet. Történhet többféle olyan kozmikus katasztrófa, amiről nem is tudunk, mert a fizikai nyomaik nem annyira egyértelműek, mint egy hatalmas kráter vagy egy réteg hamu.

Az esemény, amit elfogad a domináns tudomány, amire van valamennyi esély, és ami elhozhatja a tudományos-fantasztikus világvégét, teljesen elpusztítva a rendszert, de az embereket sértetlenül hagyva, egy óriási napkitörés. Az 1859-es napvihar a vezetékek elektromos túlterhelésével megsütötte a távíró rendszert. Mit tenne egy ilyen a számítógépeinkkel? A napkitörések a napfoltokkal függnek össze, a napfoltok tetőzése pedig 2012-ben várható.

Az emberi tudat átalakulása. Nem feltétlenül fogunk jobbakká válni, csak másokká. Szórakoztató erről gondolkodni, és könnyű érvelni mellette vagy ellene, mert oly sok módon már most okosabbak, hülyébbek, vagy épp olyanok vagyunk, mint korábban voltunk. Valamiféle tudatváltozás nélkül nehéz elképzelni, hogyan lennénk képesek elkerülni az egyensúlyból való kibillenést és összeomlást, míg ki nem halunk. És egy változással, bármi lehet.

2011. június 20
Vissza a tetejére


A Magaslatok Istene

/ Michael Schultz - The God of High Places - fordítás általam: /

Akár veszélyes ez a tudás, akár nem, eljött az idő, hogy hallj róla. Az emberi faj jövőbeni életképessége érdekében nagyon fontos, hogy megértsük ezen Isten imádatának módszereit és indítékait. Én csupán egy mókus vagyok, aki az élet fájának lombjai közt ropogtatja a makkot, de a Magaslatok Istenéről szóló tudás már elkezdett terjedni, és el kell, hogy jusson a fa minden szegletébe, a gyökereitől a csúcsáig. Az első dolog, amit tudnod kell, hogy a Magaslatok Istene egy nagyétkű Isten. A második dolog, amit tudnod kell, hogy soha sem lakik jól. A harmadik pedig, hogy ha nem vagy része a kiválasztottaknak, jó esélyed van a vacsorájává válni. Miért vagyok én ezen a tányéron? - kérdezheted. Azért, mert a Magaslatok Istene áldozatokat követel.

Ez az ő lényege, és amikor azt mondom "ő", férfit értek alatta, mert a Magaslatok Istene a világmindenség maszkulin erejéhez igazodik. Pillanatnyilag ez az Isten saját örömére erőszakolja a Földet, számos követőjének segítségével, szerte a világon. Ha jobban tudsz tőle aludni, nevezheted ezt az Istent egy hasonlatnak is, és valóban metaforaként működik, minden tájon más alakban. De akárhogy is nevezik, az éhes, bélpoklos Isten mindig ugyanaz az Isten volt. Az emberiség történelme során voltak idők és kultúrák, amikor ez az Isten a hierarchia csúcsára emelkedett. Ő a Magaslatok Istene és a magas helyeken érzi magát a legjobban. Hogy elfoglalhassa ezeket a magaslatokat, hogy a legjobban szolgálhassuk, ajándékokkal kedveskedik azoknak, akik hajlandóak kivenni mindebből a részüket.

Elmesélem, mikor találkoztam először ezzel az Istennel, de ehhez hadd térjek vissza az akasha feljegyzéseimhez. A bimbódzó azték birodalom peremén történt és én egy földműves voltam. Ez volt az első mező, amit emberként bevetettem, a magokat gondosan ültettem és szépen fejlődtek. A kukoricám erős volt és jól nőtt, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a hozam tetszeni fog majd az életem párjául választott nőnek. Nagy örömmel vártam a betakarítás idejét. Egy hónap volt hátra az aratásig, amikor eljöttek hozzánk az aztékok. Nem baráti látogatás volt. Felégették az összes terményünket és tudatták velünk, hogy ettől az évtől kezdve rajtuk múlik a túlélésünk. A földünk az övék lett, mi pedig a rabszolgáikká váltunk.

Fiatal és erős férfi voltam ekkor, a bosszú tüze fényesen lángolt a szívemben és sikerült összeszednem néhány társamat a a törzsünkből, hogy visszavágjunk az aztékoknak. Kevesen voltunk, ezért azokat a taktikákat használtuk, amit a keveseknek mindig használniuk kell, amikor a sokasággal állnak szemben. Lopakodva támadás, a helyismeret kihasználása a visszavonuláshoz, gyors rajtacsapások, hogy elláthassuk magunkat élelemmel. De túl kevesen voltunk és az aztékok végül ránk találtak és a nyakunknál fogva hurcoltak el városukba. Hatalmas tó közepén épült, hosszú hidak vezettek befelé. Soha sem láttunk ennyi embert egy helyen, mivel korábban mindig a saját határainkon belül éltünk.

De miután megtudtuk, hogy mi vár ránk, nehéz volt élveznünk a metropolisban látottakat. Mi voltunk az aratásért cserébe nyújtott áldozatok. A mi vérünkkel etetik Huitzilopochtli-t, ahogy ebben az időben és helyen a Magaslatok Istenét hívták. A nagyétkű Isten éhes volt, és mi voltunk a vacsora. Bárcsak azt mondhatnám, hogy a történet jól végződött, de sajnos nem így történt. Felvezettek a központi piramis lépcsőjén, az engem megelőző több száz áldozat vére a lépcsőfokokat fakó és fényes vörös mintázatúra festette. Lefektettek az oltárra és a szívemet a mellkasomból, egy elképesztően díszes pompába öltözött pap vágta ki. Amint meghaltam, megértettem, hogy kinek is lettem én feláldozva és láttam az alattam elterülő egész várost. Gyönyörű és borzalmas pillanat volt.

A Magaslatok Istene elragadott engem, de a lelkem nem volt az övé, és láttam az őt szolgáló papok jussát. Életük során a papoknál a szó és a vagyonnal és hatalommal járó összes dísz, minden amit a Magaslatok Istene csak nyújtani képes. De a halálban... Erre nincsen szó és túl magas az ár, amit meg kell fizetni. Tudd, hogy nem várom el, hogy bármit is elhiggy ebből a történetből, ha az segít, tekintsd pusztán hasonlatnak. Engem már feláldoztak a Magaslatok Istene előtt. Voltam az asztalon, és az akaratom és testem legbelső magját ölték meg, hogy egy örökké éhes gyomor étkéül szolgáljon. Most már képes vagyok rá, hogy felismerjem ez az Istent, és nem utálom őt. Csak úgy gondolom, hogy undorító és tiszteletet nem érdemlő, szánalmas lény.

Talán azon tűnődsz, hogyan lehet felismerni ennek az Istennek a ténykedését mai világunkban. Az igazság az, hogy mindig elvegyül a tömegben. Kinek a véleménye számít? Hol van a piramis? Ne felejtsük el, hogy akiknél a szó, azok rendelkeznek a tervek végrehajtásához szükséges hatalommal. Akiknél a szó, mindig áldozatokról beszélnek, de önmagukat sohasem áldozzák fel. Eljutottunk a pontig, amikor a papok globálissá váltak, ez az egyik oka, hogy a történelem jelen időszaka miért van tele válsággal és változással. Tudod még követni? Rájöttél, kik a papok?

Nos, ha még most sem világos, adok még egy kis gondolkodási időt, addig kifejtem, mi az oka, hogy a papok képesek elvegyülni a tömegben. Képzelj el egy emberekből álló piramist, a felfele vezető út mindenki más hátán mászva vezet. A piramis tetején, ahonnan a legjobban lehet szónokolni, átvitt értelemben szinte mindenki más vállán állsz. A papok hatalma abban rejlik, hogy el tudják hitetni a terhet tartókkal, hogy ez egy teljesen magától értetődő dolog. Az azték birodalomban az istenek által követelt véráldozat, egyszerűen az élet része volt. Csak úgy képesek a papok ebbe pozícióba kerülni, hogy az istenektől való félelem felhasználásával, egyben tartják a piramist. A jó erkölccsel és lelkiismerettel rendelkező emberek azt mondják majd, "A dolgok ilyenek, nem változtathatunk a dolgok rendjén."

Ez a fő oka, hogy a Magaslatok Istene uralni képes egy kultúrát. Azok, akik hatalmat akarnak, megküzdenek érte, és még azok is, akik nem akarnak, fenntartják a struktúrát ami ezt lehetővé teszi, mert elhiszik, hogy mindez teljességgel természetes. Nos, eljött az ideje, hogy lerántsuk a leplet a Magaslatok Istenéről. A bélpoklos Isten napjainkban a piacokat uralja. Papjai a felhőkarcolók termeiben ülnek szerte a világon, ahová a köznép nem léphet be. A papok és különös Istenük kedve szerint szolgálunk, mert elhisszük, hogy a piac az, "ahogyan a dolgok vannak". A fejlett országokban csak most kezdődnek áldozataink , de a "fejlődő" világban már régóta zajlanak.

A hívők elitje ezt a globális papságot az emberi kultúrában elérhető legnagyobb befolyáshoz juttatta. Miközben a világ a gazdasági válsággal küzd, a papok rendje a világ erőforrásainak mind nagyobb és nagyobb részét fogyasztja. És mi megengedjük mindezt, mivel tudtunkon kívül arra neveltek, hogy elhiggyük, a piac láthatatlan keze a természet törvényeiből fakad. Az igazság azonban az, hogy a láthatatlan kéz a Magaslatok Istenének keze, és ez napról napra egyre világosabban látszik. Ez az a kéz, ami elvesz a szociális hálóból és a bankigazgatók zsebébe tesz, ami elvesz az éhes gyermekektől és a kereskedők zsebébe tesz, ami elveszi Földünk közös forrásait és bankbetétlufivá alakítja a kiválasztottaknak. A papságnak.

Fontos megjegyezni, hogy az elit nem egyenlő a papsággal, néhányan valóban erőszakkal vagy világrengető ötletekkel kerülnek a csúcsra, de ők a kisebbség és nem ők hozzák a legtöbb döntést. A piramis tetején többnyire vér és korrupció van, függetlenül attól, mennyire szépen szőttek a jelmezek. A döntések, amiket ebben az előnyös helyzetben hoznak, alapvetően két irányba húznak. Hogy a piramis alján lévők ne ismerjék fel, hogy a tetejét szolgálják, miközben ők is oda igyekeznek, és hogy a világ erőforrásai a bélpoklos Isten szolgálóinak kezében összpontosuljanak. Még mindig az ő eledelei vagyunk, és mindaddig azok leszünk, amíg a papok törekvései sikerrel járnak.

De a játszmának még nincs vége, és azok, akik a játékszabályokat írták, rettegnek attól, hogy egyszer csak úgy döntünk, hogy abbahagyjuk a játékot. Fedezzünk fel új módokat a bolygó forrásainak felhasználására, nem csak egyes kiváltságosok, hanem mindenki javára. Ismerjük fel, hogy a természet rendszereivel egyensúlyban kell élnünk, és nem a kárukra. Vegyük észre, hogy a piramis alapjai lévén, a mi saját cselekedeteink azok, amik fenntartják azt. Nézzünk a Magaslatok Istenének szemébe és mondjuk azt, "LÁTLAK TÉGED."

Én csak egy mókus vagyok az élet fáján, de láttam a Magaslatok Istenét. A szívembe néztem és rájöttem, korábbi életeim során a nagyétkű Isten eledele voltam. Amire képtelen vagyok, hogy csöndben rettegve várjam, míg ezen csillapíthatatlan étkű Isten, soha véget nem érő lakomáján, mindannyiunkat felfal áldozatául. Nem félek a Magaslatok Istenétől, voltam már az oltárán. Lehet, hogy újra oda jutok, de a tragédia az, ha nem állsz ellen, mikor látod, hogy kevesek kapzsiságából nyert hatalmával trónol. Rohadjon meg.

LÁTLAK.

2011. június 8
Vissza a tetejére


Mire gondolhattak, miközben kivágták az utolsó fákat?

Mire gondolhattak a húsvét-szigetiek, miközben kivágták az utolsó fákat?

Íme néhány lehetőség:

- "Nincs miért aggódnunk, a technológia segítségével rájövünk majd, hogyan helyettesíthetjük a fát."
- "Ez a fa az én telkemen van, így azt tehetek vele, amit csak akarok. A kormány nem szólhat bele, hogy mit csinálhatok az én saját fámmal!"
- "Az erdőírtással kapcsolatos kutatások még mindig zajlanak, több kutatásra van szükségünk, mielőtt átállnánk egy alacsony-fafelhasználású gazdaságra."
- "Ha átállunk a kevés-fa gazdaságára, az bizony állásokba fog kerülni. Megér ennyit ez a néhány fa a favágó és szoborszállító iparunk számára?"
- "Mennyivel szebb ez a sziget nyírt pázsittal, fa nélkül"
- "Muszáj feláldoznunk ezeket a fákat, hogy szobrokat állíthassunk a Magaslatok Istene tiszteletére. Különben megharagszik és mindannyiunknak vége."

Forrás: reddit, almaleves

2011. június 3
Vissza a tetejére


Szűkösség vagy bőség?

/ Economy, Ecosystem, Elohim címmel jelent meg egy remek írás a Mythodrome-on. Részlet az esszéből, saját fordításban: /

Mért kellene [földet művelnünk], amikor oly sok mongongo dió van a világon? — Dél-Afrikai busmanok

Tekintsétek meg a liliomokat, mimódon növekednek: nem fáradoznak és nem fonnak: de mondom néktek: Salamon minden ő dicsőségében sem öltözött úgy, mint ezek közül egy. Ha pedig a füvet, mely ma a mezőn van, és holnap kemenczébe vettetik, így ruházza az Isten; mennyivel inkább titeket, ti kicsinyhitűek! Ti se kérdezzétek, mit egyetek vagy mit igyatok; és ne kételkedjetek. Mert mind ezeket a világi pogányok kérdezik; a ti Atyátok pedig tudja, hogy néktek szükségetek van ezekre. —Názáreti Jézus (Lukács 12:27-29, Károli Gáspár fordítása)

Száz vagy még több különféle, az összeomlást figyelő blog és weboldal hírforrására iratkoztam fel. Olajcsúcs, gazdasági válság, a természet pusztulása, túlnépesedés, politikai polarizáció, stb, stb. Minden napom egy csésze forró kávéval és körülbelül egy órán át, a borzalmak megfigyelésével, a szorongás és a lorazeprám (nyugtató) között ingadozva szokott indulni.

Az utóbbi időben azonban elkezdett csökkenni a világvége-hívők gondolataimra gyakorolt hatása. Nem arról van szó, hogy már nem hiszem, hogy ránk szakadna az ég - abszolút ránk fog szakadni, és úgy gondolom, hogy akinek van csak egy csöppnyi józan esze, az látja ezt. Egyszerűen csak többé már nincs meg bennem ez az érzés. Amióta komolyan foglalkozni kezdtem a nyugati mitológia tanulmányozásával, a "világvége" egy halványodó valóság lett számomra. [...]

Gazdaságok és ökoszisztémák

Évekkel ezelőtt olvastam Michael Rotschild - Bionomics: Economy as Business Ecosystem (A gazdaság, mint üzleti ökoszisztéma) című könyvét és nagy hatással volt rám. A könyv központi témája, hogy a gazdaságok valójában önszerveződő jelenségek, amik a természetben megfigyelhető mintákat követik. Idézet az előszóból:

A kapitalizmus, a piacgazdaság, a szabad vállalkozás rendszere - vagy hívd aminek akarod - nem tervezés eredménye. Ahogyan a földi élet esetében, itt sem volt szükség tervezésre. A kapitalizmus egyszerűen csak megtörtént és továbbra is meg fog történni. Egészen spontán. Ha nem nyomják el, a kapitalizmus virágzik, mert egy természetes jelenség. Így rendezkedik be a túlélésre az emberi társadalom, egy korlátozott erőforrásokkal rendelkező világban.

A kapitalista gazdaságot a legjobban úgy érthetjük meg, ha élő ökoszisztémaként tekintünk rá. A természetben megfigyelt kulcsjelenségek: verseny, specializáció, együttműködés, kizsákmányolás, tanulás, növekedés és néhány további - az üzleti életben is központi szerepet játszanak. Sőt, a globális ökoszisztéma és a modern ipari társadalom felemelkedésében szembetűnő párhuzamokat fedezhetünk fel.

...

Az itt leírt analógia szerint a vállalatok olyanok, mint az élőlények, összetett belső hierarchiára épülnek. Az egyik a populációkat, egyéneket, szerveket, szöveteket alkotó sejtekre épül, míg a másik az iparágakat, vállalatokat, részlegeket alkotó munkacsoportokra. Néhány élőlény és néhány vállalat, mint amilyen a baktérium és az egyéni vállalkozások, aprók, de roppant nagy számban és változatosságban találhatók meg, míg mások, mint a kék bálna és az IBM, hatalmasok és kevés van belőlük.

Mérettől függetlenül, minden életforma a specializálásra törekszik, olyan túlélési módokat keresve, ahol csak néhány közvetlen versenytárssal kell szembenéznie. A fej-fej melletti verseny elkerülése - a vadonban és a piacon is - változatosságot eredményez, viszont elősegíti a kölcsönös függőséget. A kölcsönösen előnyös kapcsolatok gyakoriak a fajok között, és az üzleti életben is visszaköszönnek, ahol a legtöbb kapcsolat a kölcsönös jövedelmezőségen alapul. A verseny és az együttműködés két jelensége idővel egyrészről változatosságot és bőséget teremtett a földi ökoszisztémában, másrészről összetettséget és termelékenységet a globális piacgazdaságban.

Rothschild meglátásai néhányakat bizonyára megerősítenek hitükben, hogy a szabad piac a szűkös erőforrások felhasználásának leghatékonyabb módja; míg másokat undorral tölt el, mert úgy gondolják, hogy a szabad piacok megrövidítik a szegényeket a szűkös erőforrásokhoz való hozzáférés jogában. Mindkét reakció alapjául a szűkösség feltételezése szolgál.

Az egész nyugati civilizáció, az első naptól kezdve, a szűkösség legyőzéséért folytatott rögeszmés-kényszeres küzdelemről szól. Valójában ez az egyetlen célja. A természetet egy rideg, mélységes mélységnek látjuk, ahol csak folyamatos szenvedéssel és fájdalommal lehetséges a Föld kincseinek kierőszakolása. A Nyugat célja, hogy végleg megszerezze a Föld összes kincsét, és hogy megnyerje a szűkösség elleni háborút, elpusztítva ezáltal forrását. A szűkösség egy önbeteljesítő jóslat, egy pozitív visszacsatolási kör.

A gazdaságok azért működnek úgy, ahogy az ökoszisztémák, mert az emberek ökoszisztémán belüli működésre fejlődtek ki. Szó szerint ez van a DNS-ünkben. De mivel elköteleztük magunkat a szűkösség elképzelése mellett, képtelenek vagyunk ténylegesen utánozni a természet bőségét. A gazdaságunk az ökoszisztéma elferdült változata, csak homályosan tükrözi a valóságot, olyasvalami, ami csak a sémákat a tényekkel összetéveszteni képes fajok között alakulhat ki.

A nyugati civilizáció szakítása a vadászás-gyűjtögetés folytonosságával teljes mértékben kognitív esemény volt, ami a világ érzékelésének drámai változását eredményezte, de ez nem változtatta meg a Föld, a világegyetem, vagy bármi más alaptermészetét. A szűkösség elképzelése annyira be van épülve a világnézetünkbe, hogy bármely más elképzelés idegennek, vallásosnak, mágikusnak, egy rakás szarnak tűnik.

Rotschild alapvető megfigyelése helytálló, de hiányos. A természet működésének alapja csak akkor a szűkösség, ha így akarjuk látni. Ha minden feltalálás forrása a hiányérzet, akkor az afrikai busmanok nem érzik a hiányt - máskülönben folyamatosan új dolgokat találnának fel. Ez nem a "feltalálás kudarca". Hanem a bőség megtapasztalásának bizonyítéka.

Az élet fája

És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakaszszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen: Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala. És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját. (Mózes 13:22-24, Károli Gáspár fordítása)

A nyugati mitológia a fenti idézetben nyíltan láttatja a szűkösség alapján való gondolkodás és a civilizáció felemelkedése közötti kapcsolatot.

Az élet fája a halhatatlanságot jelképezi, az "örök élet" képességét. Mi nyugatiak, ezt mindig egy jövőbe mutató végtelen egyenesként értelmeztük, pedig az olvasni még nem tudó emberek, akiktől ez a történet eredetileg származik, nem rendelkeztek a végtelen lineáris jövő képzetével, és a halálról alkotott elképzelésük sem úgy nézett ki, mint a miénk. Ehelyett számukra az "örökké élni", egész egyszerűen az általuk ismert élet folytatódását jelentette. [...]

Az élet fájától való eltiltás, a nyugodt, bőséges kőkorszaki lét végét jelenti. Az én-mások, a jóság-gonoszság, a bőség-szűkösség dualizmusával bekövetkezett kognitív váltás egyszerűen összeférhetetlen a vadászó-gyűjtögető életmóddal - annyira összeférhetetlen, hogy a Kerúbok és a villogó pallos lángja őrzik, hogy ez a fajta megismerés még véletlenül se juthasson vissza az édenkertbe. Az a fajta élet, amit ezek az emberek ismertek véget ért, és a szűkösség ellen vívott fenntarthatatlan küzdelem került a helyébe. Kulturális fejlődésünk minden egyes lépcsőfoka, a vadászás-gyűjtögetéstől a birodalomig, egy kísérlet volt a szűkösség felszámolására; a földművelés; majd a gabonák tárolásával a letelepedés; a társadalmi hierarchiák felemelkedése, a szűkösség elleni tartalékokért hatalmas erőforrásokat követelő királyok, és a tartalékokból részesedésért cserébe hűséget ígérő parasztok; a mezőgazdaság eszközei, hogy még több élelmet erőszakolhassunk ki a földből; a háború fegyverei, hogy legyőzhessük azokat, akik veszélyeztetik a király tartalékait; a termelés és fogyasztás még hatalmasabb módszerei; és így tovább.

Mindez a rettegésen alapul, és mindez épp annak megteremtése, amelytől rettegünk. A világ leggazdagabb emberei továbbra is harácsolnak, mert még mindig félnek. Valahol a kollektív tudatalattinkban ismerjük ezt a félelmet, és tudjuk, hogy egy logikus következtetés felé vezet bennünket. A "fenntarthatóságra" való törekvéseink is a szűkösségtől való rettegésünkből fakadnak - és ezért fognak kudarcot vallani.

De vegyük észre a mitológiát. Az élet fáját nem vitték el a Földről, ahogyan a édenkertet sem. Még mindig itt vannak.

A tény, hogy a gazdaságok spontán, nem tervezetten és az ökológiai rendszerek mintájára alakulnak megmutatja, hogy belénk van drótozva, hogy természetes, evolúciós korlátok között működjünk. A valódi fenntarthatóság - ami a félelem nélküli bőség megtapasztalása - bennünk van. Az üzlet és a gazdaság fontosak, de nem azért, amiért a hangosbemondókat kezükben tartók gondolják. Azért fontosak, mert emberi természetünket láthatjuk viszont bennük; ott vagyunk; máris 99%-ban összhangban a Földdel - ha képesek lennénk kidobni a szűkösségtől való félelmünket, megtalálhatnánk a visszavezető utat.

Bőség

A legtöbb dolog amit teszünk, a szűkösségtől való félelmünkből fakad. Félünk, hogy fázni fogunk télen; hogy nem lesz elegendő élelmünk; hogy nem lesz elegendő pénzünk, vagy elismerésünk, vagy státuszunk, vagy bármi. Aligha tehet valaki élvezetből dolgokat, mert erre egyszerűen nincs idő. [...]

Való igaz, hogy a világunk a szakadékba zuhan, és az úgynevezett “megoldások” egyike sem fog segíteni, mivel nem jutnak el a szűkösség problémájának gyökeréig.

Ha üzenhetnék valamit, az ez lenne: egy hétre hagyd abba az aggódást. Nem lesz semmi súlyos következménye annak, ha mindössze egy hétig nem aggódsz. Azon a héten verj ki a fejedből minden aggodalmat és csinálj olyan dolgokat, amik boldoggá tesznek: rajzolj, írj, túrázz, látogass meg valakit, akit rég nem láttál, vagy akármi. Minden nap végén írd le azt a három dolgot, ami aznap boldoggá tett. Aztán nézd meg, hogyan fogod érezni magad a hét végén. Nézd meg, nem fedezel-e fel új lehetőségeket, vagy valami jó, új ötletet. Ezek a lehetőségek, ezek az új ötletek – ezek lesznek a bőség magjai, ugyanazé a bőségé, mint a kőkorszaki kertben, amik úgy fognak nőni, mint a gyom, hacsak el nem nyomjuk őket.

És ki tudja, talán ezek a gyomok lesznek majd a bőség kertjének alapjai.

2011. június 1
Vissza a tetejére