Wétiko

fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan

Tudománysovinizmus 1.

/ Részlet Paul Feyerabend: Tudomány egy szabad társadalomban (Science in a Free Society) című könyvéből - Ambrus Gergely fordítása: /

A tudománnyal kapcsolatos vitákban mindig felmerül a következő két kérdés:
A) Mi a tudomány? - hogyan fejlődik, milyen eredményei vannak, hogyan különböznek normái, eljárásai és eredményei más területek normáitól, eljárásaitól és eredményeitől?
B) Mi olyan nagyszerű a tudományban?
- mi teszi értékesebbé a másféle normákat alkalmazó s ezért más eredményekre jutó, eltérő életformáknál?

Vegyük észre, hogy amikor megpróbálunk válaszolni a B) kérdésre, akkor a tudomány alternatíváinak megítéléséhez nem használhatjuk a tudomány normáit. Ilyenkor éppen ezeket a normákat vizsgáljuk, így nem alapozhatjuk rájuk ítéleteinket.

Az A) kérdésre nemcsak egy, több válasz is létezik. Minden tudományfilozófiai iskola másképp értelmezi, hogy mi a tudomány, és hogyan működik. Ezenkívül a tudósoknak, a politikusoknak és a "közvélemény képviselőinek" is önálló felfogásuk van a tudományról. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a tudomány természete továbbra is homályba burkolódzik. Mindazonáltal a vita továbbra is folyik, és van némi esélyünk arra, hogy egy napon majd valamilyen korlátozott tudással rendelkezünk a tudományról.

A B) kérdést szinte senki sem teszi fel. A tudomány kiválóságát az emberek előfeltételezik, nem érvelnek mellette. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a tudósok és a filozófusok úgy járnak el, mint korábban az Egy Igaz Római Anyaszentegyház védelmezői: az egyház doktrínái igazak, minden más értelmetlen pogányság. Bizonyos vitamódszerek és inszinuációk [gyanúsítások], amelyek valaha a teológiai retorika tárházába tartoztak, új otthonra leltek a tudományban.
Ez a jelenség, noha figyelemre méltó és kissé csüggesztő, mindazonáltal nemigen zavarná az értelmes embereket, ha csupán a tudományhívők kis csoportját jellemezné: egy szabad társadalomban helye van számos furcsa meggyőződésnek, nézetrendszernek, intézménynek. A tudomány inherens felsőbbrendűségének a feltételezése azonban nem csak a tudományban van jelen, hanem szinte mindenki által elfogadott hittétellé vált. Mi több, a tudomány már nem csupán egy bizonyos intézmény a többi között; manapság a tudomány a demokrácia alapszövete, éppúgy, ahogy korábban a társadalom alapszövete az Egyház volt. Persze az Egyházat és az Államot mára gondosan szétválasztották. Az Állam és a Tudomány azonban szorosan összefonódik.

Hatalmas összegeket költenek tudományos elképzelésekre és tervekre. A tudományok virágzásából profitálnak az olyan élősködő diszciplínák is, mint a tudományfilozófia, amelyben a nevén kívül szinte semmi sem közös a tudománnyal. Az emberi kapcsolatokat tudományosan kezelik, mint azt az oktatási programok, a börtönreformok, a katonai kiképzés és a többi jól illusztrálják. Az egészségügy máris nagyobb befolyást gyakorol életünk minden szakaszára, mint amilyet az egyház valaha is gyakorolt. Az iskolákban szinte minden tudományos tárgyat kötelező tanulni. Egy hatéves gyerek szülei eldönthetik, hogy a protestantizmus vagy a zsidó hit alapelveire okíttatják-e a gyereküket, vagy egyáltalán nem részesítik vallásos nevelésben, de a tudományokkal kapcsolatban nincs meg ez a szabadságuk. Fizikát, csillagászatot, történelmet kötelező tanulni; nem lehet helyettük mágiát vagy asztrológiát tanulni, vagy legendákat tanulmányozni. [...]

A tudományos elképzelések elfogadásának vagy elutasításának módszere radikálisan különbözik a demokratikus döntési folyamatoktól. A tudományos törvényeket és tényeket anélkül fogadjuk el, tanítjuk az iskolákban, tesszük fontos politikai döntések alapjává, hogy megvizsgáltuk, illetve szavazásra bocsátottuk volna őket. A laikusok biztos nem szavaznak róluk és a tudósok sem, legalábbis ezt mondják nekünk. Konkrét javaslatokat időnként megvitatnak, és olykor szavazást is javasolnak bizonyos kérdésekben (például atomreaktorok építésével kapcsolatban). Általános elméletekre és tudományos tényekre azonban nem terjesztik ki ezt az eljárást. A modern társadalom nem azért "Kopernikusz-párti", mert Kopernikusz nézeteit demokratikusan megvitatták, szavazásra bocsátották, és egyszerű többséggel elfogadták: a modern társadalom azért fogadja el Kopernikusz tanait, mert a tudósok Kopernikusz-pártiak és az emberek ma éppolyan kritikátlanul fogadják el a tudósok, ahogy valaha a püspökök és bíborosok kozmológiáját.

Még a merész, forradalmi gondolkodók is alávetik magukat a tudománynak. Kropotkin minden létező intézményt fel akar számolni, a tudományt azonban nem bántja. Ibsen igen messze elmegy a polgári társadalom bírálatában, ugyanakkor a tudománynak fenntartja az igazság megítélőjének szerepét. Lévi-Strauss rádöbbentett bennünket arra, hogy - szemben a korábbi felfogással - a nyugati gondolkodás nem az emberi fejlődés magányos csúcsa, ő és követői azonban a tudományt kizárták a relativizálandó ideológiák köréből. Marx és Engels meg volt győződve arról, hogy a tudomány segíti majd a munkások szellemi és társadalmi felszabadítását.

Ez a megközelítés tökéletesen értelmes volt a XVII. és a XVIII., sőt még a XIX. században is, amikor a tudomány csupán a számos rivális ideológia egyike volt, amikor az állam még nem kötelezte el magát mellette, és amikor elszánt törekvéseit bőven kiegyensúlyozták az alternatív nézetek és intézmények. Ezekben az években a tudomány felszabadító erő volt. Nem mintha rátalált volna az igazságra vagy a helyes módszerre (bár a tudomány védelmezői ennek tulajdonították erejét), hanem mert korlátozta a többi ideológia befolyását, és ezáltal teret nyitott az egyéni gondolkodásnak. [...]

A tudomány ellenfelei, akik ez idő tájt még jelentős erőt képviseltek, azt próbálták kimutatni, hogy a tudomány rossz irányba halad, és megpróbálták lekicsinyelni a tudomány fontosságát; a tudósoknak pedig válaszolniuk kellett erre a kihívásra. A tudomány módszerei és eredményei ki voltak téve a kritikának. Egy ilyen helyzetben tökéletesen értelmes dolog volt elköteleződni a tudomány mellett. Az elköteleződést éppen ezek a körülmények tették felszabadító hatásúvá.

Ebből azonban nem következik, hogy a tudomány melletti elkötelezettségnek ma is felszabadító hatása lenne. A tudományban nincs semmi inherensen [benne rejlően] felszabadító hatású, éppúgy, ahogy semmilyen más ideológiában sincs. Az ideológiák hajlamosak arra, hogy korrumpálódjanak, és dogmatikus vallásokká váljanak. Akkor kezdenek korrumpálódni, amikor sikert aratnak, és abban a pillanatban dogmává válnak, amint felszámolják ellenfelüket: a diadaluk a bukásuk is egyben. A tudomány fejlődése a XIX. és a XX. században, különösen a második világháború után, kitűnő példa erre. Ugyanaz a vállalkozás, amely valaha erőt és eszméket adott az embereknek ahhoz, hogy megszabaduljanak egy zsarnoki vallás előítéleteitől és fenyegetéseitől, mára saját érdekeinek rabszolgáivá teszi őket. És ne tévesszen meg bennünket az a libertarius retorika és a toleranciáról szóló nagyszabású színjáték, amelyet a tudomány egyes propagandistái adnak elő okulásunkra. Kérdezzük meg tőlük például, hogy hajlandóak lennének-e a hopik nézeteinek ugyanakkora teret biztosítani az alapfokú oktatásban, mint a tudománynak, vagy kérdezzük meg az AMA (Amerikai Egészségügyi Szövetség) valamelyik tagját, hogy megengedné-e ráolvasók működését az állami kórházakban, és hamarosan szembesülnénk azzal, hogy valójában milyen szűk korlátok között mozog e tolerancia. És ne felejtsük el, hogy ezek a korlátok nem kutatási eredményeken alapulnak, hanem - mint majd látni fogjuk - meglehetősen önkényesen állapították meg őket.

De hát nem jogos-e ez az eljárás? - kiáltanak fel vélhetőleg a türelmetlen racionalisták és tudományhívők. Nincs-e valóban hatalmas különbség a tudomány, illetve a vallás, a mágia és a mítoszok között? Nem olyan hatalmas és nyilvánvaló különbségről van-e szó, amelyet szükségtelen folyton hangsúlyozni, és ostobaság lenne tagadni? Nem abban áll-e a különbség, hogy a mágia, a vallás és a mitikus világnézetek csak próbálják megragadni a valóságot, míg a tudománynak ez sikerül is, és ilyenformán felülmúlja elődeit? Nem úgy van-e hát, hogy nemcsak igazolható, de egyenesen kívánatos, hogy az ontológiánkra [létfilozófiánkra] hatást gyakorló vallást és magát a világ leírásaként feltüntető mítoszt, a tudomány alternatívájaként pózoló mágiát eltávolítsuk a társadalom centrumából, és a tudománnyal helyettesítsük? Ezek olyan kérdések, amelyeket a "művelt" liberálisok (és a "művelt" marxisták) vetnek be a szabadság minden olyan formájával szemben, amely kétségbe vonja a tudomány és a (liberális vagy marxista) racionalizmus központi szerepét.

E szónoki kérdések mögött három előfeltevés húzódik meg.
A) előfeltevés: a tudományos racionalizmus előnyben részesítendő az alternatív hagyományokkal szemben.
B) előfeltevés: a tudományos racionalizmust nem lehet továbbfejleszteni az alternatív hagyományokkal való összevetés és/vagy kombinálás által.
C) előfeltevés: a tudományos racionalizmust előnyei miatt el kell fogadni, és a társadalom és az oktatás alapjává kell tenni.

A következőkben megpróbálom megmutatni, hogy sem az A), sem a B) előfeltevés nem áll összhangban a tényekkel, ahol a "tények" fogalmát az A) és B) előfeltevésekben rejlő racionalizmustípussal összhangban határozzuk meg: azaz a racionalisták és a tudósok nem képesek racionálisan (tudományosan) érvelni az általuk favorizált ideológia kitüntetett helyzete mellett.

Tegyük fel mindazonáltal, hogy netán mégis tudnak - vajon következik-e ebből, hogy mostantól fogva az ő ideológiájukat kell mindenkire ráerőltetni (C kérdés)? Nem úgy van-e inkább, hogy az olyan hagyományoknak, amelyek az emberek életének tartalmat adnak, egyenlő jogokat és egyenlő hozzáférést kell biztosítani a társadalom kulcspozícióihoz, függetlenül attól, hogy más hagyományok hogyan vélekednek róluk? Nem azt kell-e megkívánnunk, hogy azok a gondolatok és tevékenységek, amelyek tartalmat adnak az emberek életének, a szabad társadalmak teljes jogú tagjai legyenek, függetlenül attól, hogy más hagyományok hogyan vélekednek róluk?

Sokan úgy gondolják, hogy az ilyen kérdések relativizmushoz vezetnek. Saját szájuk íze szerint fogalmazzák át őket, és azt szegezik nekünk, hogy vajon egyenlő jogokat adnánk-e a tévedésnek és az igazságnak, vajon azt kívánjuk-e, hogy az álmokat éppoly komolyan vegyék, mint a valóságra vonatkozó leírásokat. A nyugati civilizáció kezdeteitől fogva alkalmaztak ilyen jellegű inszinuációkat, amikor egyetlen nézetet, egyetlen tevékenységet, gondolkodásmódot akartak védelmezni, minden más kizárásával. Ragadjuk hát szarván a bikát, és vizsgáljuk meg közelről a relativizmust, e félelmetes fenevadat.

[Folytatás: Tudománysovinizmus 2.]

2011. május 12
Vissza a tetejére


A radikális iskolareformról

Szeretném figyelembe ajánlani Fóti Péter egy kiváló cikkét: Egy radikális iskolareform körvonalai - Rövid esszék az iskolakötelezettségről, a tesztek értelmetlenségéről, a külső és belső motiváció különbségéről és a tanulás igazi értelméről. Az írás kisebb vitát is indított, akit érdekel a téma, ajánlom elolvasásra Vajda Zsuzsanna Felszámolandó- e a tankötelezettség? címmel, a jelenlegi iskolarendszer védelmében írt kritikáját, illetve az arra érkezett viszontválaszokat, Fóti Péter: Miért van szükség radikális iskolareformra és Marton Frigyes: Válasz a "modern nemzetállam nemzetőrének".

2011. május 8
Vissza a tetejére


Hagyaték

[Előzmény: Testek]

/ Részlet Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind című könyvéből – fordítás általam: /

Mit hagysz örökségül? Mit hagysz hátra? Tetteid és tétlenséged okán kivágott erdőségeket? Erdei közösségek roncsait, melyeket te pusztítottál el vagy hagytál elpusztulni? Sok pénzt? Erdőket, melyek megmentéséért semmit se tettél? Erdők maradványait, melyek megmentéséért küzdöttél (ahogyan én az itteniért), de mégsem jártál sikerrel (ahogyan én sem az ittenivel)? Vagy olyan erdőket, amiket megmentettél? Hány siklószalamandra család élhet tovább azért, amiért te az voltál aki és azt tetted amit? Hány ezüstlazac? Hány tokféle? Hány poszáta, lappantyú, cinege, légykapó, fogasfürj? Mennyivel lesz vastagabb neked köszönhetően a termőtalaj? Hány tonna üvegházgázt nem bocsátanak ki amiatt, hogy te éltél és cselekedtél? Nem azt kérdezem, hogy mennyire keveset bocsátottál ki te magad - nem engedem, hogy te vagy én ilyen könnyedén szabaduljunk. Azt kérdezem, hogy mennyit nem bocsátottak ki amiatt, hogy cselekedtél? Ég és föld a különbség.

Egészségesebb, erősebb, rugalmasabb, változatosabb lenne a világ, ha sosem éltél volna? Ha igen, a világnak jobb lenne nélküled. Ha igen, a világ jobban járt volna, ha meg sem születsz. Ez nem vád vagy fenyegetés, hanem egyszerű - tautologikus - ténymegállapítás.

Egészségesebb, erősebb, rugalmasabb, változatosabb világot hagysz hátra, mint amilyen a születésed előtt volt? Mit kell tenned ahhoz, hogy ez legyen az örökséged?

Ha ilyen örökséget szeretnél - és tisztában vagy azzal, hogy a világ jobbá tétele, erősítése, a kultúránkon kívül álló emberek és más élőlények többségének öröksége (és ha ezzel nem értesz egyet, csak tedd fel a kérdést: hogyan vált ez a világ olyan változatossá, amilyen volt és amilyen még most is, ha nem a lakóinak léte és tettei által?) - hogyan fogod megvalósítani? Mit fogsz tenni, hogy egészséges talajt, egészséges erdőket, egészséges óceánokat hagyj hátra? Mit fogsz tenni, hogy megállítsd a pusztítókat, és mit fogsz tenni, hogy segítsd a bolygót - mely az otthonod - hogy virágozzon? Mi lesz, amit hátrahagysz? Mi lesz az örökséged?

---

Jobb lenne a világnak, ha meg sem születtél volna? Nem a kultúrára gondolok. Hanem a világra. A valódi, anyagi világra. Rugalmasabb, erősebb, változatosabb lenne? Jobb a világnak attól, hogy megszülettél? Nem a kultúrára gondolok. Hanem a világra. A valódi, anyagi világra. Rugalmasabb, erősebb, változatosabb lesz?

Bármely irányból is tesszük fel, nem tudok ennél a kérdésnél mélyrehatóbb, tömörebb - valódibb - alapot bármely erkölcstan számára. Mi az, ami valódibb, mint a valós világ? Mi az, ami mélyrehatóbb, tömörebb - valódibb - mint az élet a bolygón?

Ahhoz, hogy egy erkölcstan elfogadható, bocsánatos, élhető és szükséges legyen, a világ egészségén kell, hogy alapuljon, mert egészséges világ híján egyáltalán nincs moralitás, mert egyáltalán nincs élet. A szó szoros értelmében.

A Végjáték első részében kifejtettem, hogy a tiszta víz egy élhető erkölcs alapja - és, hogy tágabb értelemben véve én egy állat vagyok, és hogy tiszta víz, tiszta levegő és élhető környezet nélkül elpusztulok. Azt írtam: "Ha az erkölcsöm nem egy olyan Isten parancsolatain nyugszik, aki elsősorban nem a Földön él és akinek hívei megszámlálhatatlan kegyetlenséget vittek véghez, és nem is a törvényeken, melyeket a politikai hatalom hozott azért, hogy a politikai hatalomban résztvevőket szolgálják, és nem is a társadalom bölcsességén - a szokásjogon - egy olyan kultúráén, ami az ökológiai összeomlásba sodort bennünket, hanem inkább azon a felismerésen, hogy én egy állat vagyok, akinek élőhelyre van szüksége - ideértve, de nem kizárólagosan a tiszta vizet, a tiszta levegőt és a nem mérgező élelmet - mire enged következtetni az erkölcsöm, mondjuk a növényvédőszer-gyártás helyességét vagy helytelenségét illetően? Ha megértem, hogy mint ember-állatoknak, a fizikai és érzelmi egészségünkhöz egyaránt egészséges földre van szükségünk, miképpen értékelem majd a tömeges fajpusztulást? Azon tény ismeretében, hogy az emberek és a lazacok legalább 12.000 éven át egymás mellett virágoztak itt Tu'nes-ban (ez a Tolowa neve annak a helynek, ahol élek), miképpen értékelem majd a duzzasztógátak létezését, az erdőirtást, vagy bármi mást, ami a lazacok elpusztításával tönkreteszi ezt a hosszútávú szimbiózist?

Korábban ezt jó erkölcsi alapnak gondoltam, de ma már csak részben tartom annak - szükségesnek, de összességében nem elegendőnek - mert míg közvetetten kifejezi az egyén törődését a nagyobb közösséggel (ahogyan a tiszta víz nem csak az adott egyénnek hasznos, hanem másoknak is, köztük a halaknak, kétéltűeknek és így tovább), alapvetően még mindig önző. Tökéletesen elképzelhető lenne, hogy az emberek teleszemeteljék a földet, tönkretegyék a folyókat - tönkretegyék a bolygót - és közben fenntartsanak egy elképesztően drága víztisztító üzemet, ami valamiképpen tiszta vizet szolgáltatna azon kiváltságosok számára, akik fizetnek a szolgáltatásért a víztisztítót fenntartó (vagy palackos vizet gyártó) nagyvállalatoknak. Természetesen ez csak rövid távon működhetne - és még akkor is csak úgy ahogy, és csak azoknak, akikre nem erőltették rá az externáliákat - de ezalatt a rövid idő alatt azok, akik birtokolják ezeket az elképesztően drága víztisztító gyárakat; azok, akik üzemeltetik őket; azok, akik fogyasztják a termékeiket; és azok a kormányemberek, akik ellenőrzik (és valójában megrendelik és az adófizetők pénzéből támogatják) a természetes vízkészletek (úgy mint tavak, folyók és víztartározó rétegek) megmérgezését és tönkretételét, úgy érezhetik, hogy egyfajta erkölcsös cselekedetet visznek véghez azzal, hogy valamennyire tiszta vizet szolgáltatnak azon embereknek, akik a tágabb közösség költségére és rovására meg tudják fizetni.

Viszont a fenti kérdések, hogy a világot erősebbé, változatosabbá, egészségesebbé teszed -e, túlmutatnak az önzőségen - és bármilyen kapcsolatra érvényesek: ha a társad nem erősebb, egészségesebb és rugalmasabb attól, hogy mellette vagy, akkor jobb lenne neki nélküled (és fordítva is, ha a társad nem segít abban, hogy erősebbé, rugalmasabbá és egészségesebbé válj, akkor a Little Charlie and the Nightcats zenekar hallhatatlan szavaival élve: "Dobd azt a tuskót" (Dump that Chump); továbbá ha a kultúrád nem tesz téged (és a világot) erősebbé, változatosabbá, egészségesebbé, akkor szabadulj meg tőle is). Egy olyan erkölcs felé mutatnak, ami a közjóért működik. A valódi közjóért. Másképpen szólva egy valódi moralitás felé vezetnek bennünket.

Jobb hely lenne a világ - a valódi, anyagi világ - ha meg sem születtél volna? A világ - a valódi, anyagi világ - jobb hely attól, hogy te megszülettél? Ezek a legfontosabb kérdések. Mit válaszolsz?

---

Miért azt válaszolod, amit?

---

Mi a kapcsolat - ha van egyáltalán - a kérdésekre adott válaszaid és a belső moralitásod között? Mi a kapcsolat - ha van egyáltalán - a kérdésekre adott válaszaid és a külső moralitásod között?

---

Miért azt válaszolod, amit?

---

Még egyszer, jobb hely lett a világ attól, hogy te megszülettél? Nem hinném, hogy ha növényeket ültetünk egy Ford gyár tetejére, öko-divatos Nike főhadiszállásokat és "fenntartható" reptereket tervezünk, elegendőek, hogy igennel feleljünk. A "fenntarthatóság" retorikájától eltekintve, nem hiszem, hogy ezen cselekedetek a világot jobb hellyé teszik: egy teherautógyár - őshonos növények ide vagy oda - egy nemzetközi sportcipő vállalat, főleg egy olyan, mely rabszolgamunkát alkalmaz, vagy egy reptér, a legutolsó dolgok, amikre szükségünk van.

Hogy én is tükörbe nézzek, nem hiszem, hogy elegendő az, ha ezen kultúra pusztítása ellen könyveket írok. Nem hiszem, hogy a világ egy jobb hely lett attól, hogy én megszülettem.

Valóban, több száz hektár erdő áll még mindig részben azért, mert segítettem megvédeni őket (bár lehet, hogy egyébként is megmenekültek volna - én csak segítettem - és ha nem állítjuk meg ezt a kultúrát, végül úgyis elpusztítja őket). És valóban, jelenleg épp anyámnak segítek megvédeni (és szolgálni) ezt a földet, melyen mindketten élünk, ezt a földet, melyet ha mi nem védenénk, biztosan kivágott volna valami Sawyer és Smith-hez hasonló ingatlan "fejlesztő" mocsok. És persze segítettem buzdítani a szomszédokat, hogy ez esetben megállítsák vagy legalább lelassítsák Smith-t. És persze még ha el is pusztul végül a föld, legalább néhány nemzedék szalamandra, pillangó, béka és csiga egy darabig otthon maradhatott. És persze azt mondják az emberek, hogy a munkáim lelkesítették őket a saját aktivizmusukban, ami egy kicsit több vadon megmentését jelenti (egyelőre).

De ha ezen a kultúrán belül élünk, az a legjobb esetben is a károkozás és gyógyítás bonyolult kiszámítását igényli. Hány hektár erdőt vágtak ki, hogy legyártsák a könyveimet (meg azokat a könyveket, amiket olvasok)? És az újrapapír használata (valójában nagyon ritkán használják ezt a kiadók), nem csökkenti teljesen nullára a könyveim ipari gyártása során okozott károkat. Az újrahasznosított papír összegyűjtése energiát igényel, ahogyan az újramerítés, szállítás, nyomtatás, könyvkötés, a könyvek szállítása is, és így tovább.

Azok, akik ezen a kultúrán belül egyszerű módon élnek, valamelyest csökkenteni tudják a mérleg károkozási oldalát, de csupán azért, mert ők így élnek, még nem jelenti azt, hogy túlságosan önelégültek vagy nyugodtak lehetnének. Az ipari gazdaság eredendően pusztító (elvesz a földtől és nem csak, hogy nem adja vissza azt, amire a földnek szüksége lenne, hanem még rosszabb, meg is mérgezi) és már azzal is, hogy egyáltalán részt vesznek a gazdaságban, hatalmas károkat okoznak.

Nem segít rajtunk, ha úgy teszünk, mintha létezne olyan mód az ipari gazdaságban való részvételre, ami nem árt a bolygónak. Mert nem létezik. Mennyi ökológiai kárt okoz csak az, hogy eszem? Nincs túl nagy bűntudatom a tehén miatt, akit épp az imént vettem egy helyi gazdától: Egy meglehetősen csapadékos helyen élek és a tehén legelőn nevelkedett, ami azt jelenti, hogy nem volt túl boldogtalan, az itatása nem apasztotta le túlságosan a rétegvizet és a trágyáját is a földnek adta. Természetesen a legelő, ahol a tehén nevelkedett egykor vörösfenyő erdő volt és vörösfenyő erdőnek kellene lennie és szükséges, hogy vörösfenyő erdővé váljon, de a tehénlegeltetés megakadályozza az erdő visszatérését, szóval ismét nincs okom az önelégültségre. A tegnap este elfogyasztott borsó és kukorica miatt sem érezhetem elégedettnek magam, mindkettő a boltból származott, ami azt jelenti, hogy ipari gazdaságokból érkeztek, tehát a növényeknek nyomorult élete volt és a termesztésük megmérgezte a talajt és leapasztotta a rétegvizet. És nem sokat számít, hogy Iowa-ból vagy a San Joachin völgyből érkeztek: mindkét esetben egy gyönyörű és termékeny vidékről, amiket tönkretett a mezőgazdaság.

---

Ez olyasvalami, amire minden egyes könyvemben felhívtam a figyelmet és amit újra el kell ismételnem. Nem minden emberi kultúra károsította a földet; nem minden emberi kultúra volt fenntarthatatlan. Valójában, mielőtt mi le nem igáztuk őket, a legtöbb fenntartható volt: nem károsították a földjeiket. Nem minden kultúra változtatta még az olyan egyszerű, nélkülözhetetlen, hasznos és gyönyörű cselekedeteket is, mint az evés, ártalmas tevékenységekké. Fenntarthatatlanná tenni az olyan cselekedeteket, mint az evés vagy a szarás, rendkívüli ostobaság, az okok remélem egyértelműek. Hogyha még ezen a ponton sem egyértelmű, még rosszabb állapotban vagyunk, mint egyébként tűnik. De egye meg a fene, elvégre ez a kultúra megöli a bolygót, ami szó szerint a létező legostobább cselekedet - amit csak el lehet képzelni -, úgyhogy egyértelművé teszem: ha még a legalapvetőbb napi cselekedetek is ártanak a földnek - most nem a fényűzésről beszélünk -, akkor a jelenlegi rendszeren belül semmi esélyünk a fenntarthatóságra.

De már tudtad ezt, ugye?

---

Az ezüstlazacok a világot jobb, gazdagabb, változatosabb, erősebb és egészségesebb hellyé teszik létezésükkel és tetteikkel, azáltal hogy esznek és hogy megeszik őket. A vöröshátú erdeipockok a világot jobb, gazdagabb, változatosabb, erősebb és egészségesebb hellyé teszik létezésükkel és tetteikkel, azáltal hogy esznek és hogy megeszik őket. Az északi foltosbaglyok a világot jobb, gazdagabb, változatosabb, erősebb és egészségesebb hellyé teszik létezésükkel és tetteikkel, azáltal hogy esznek és hogy megeszik őket. A patakigőték a világot jobb, gazdagabb, változatosabb, erősebb és egészségesebb hellyé teszik létezésükkel és tetteikkel, azáltal hogy esznek és hogy megeszik őket. A Tolowa indiánok, akiknek a földjén most élek, a világot jobb, gazdagabb, változatosabb, erősebb és egészségesebb hellyé tették létezésükkel és tetteikkel, azáltal hogy ettek és hogy megették őket. És ezt kell tennem nekem is.

További ajánlott írások:
Jankó András lefordított a fenti könyvből néhány további, kapcsolódó fejezetet, amiket szintén érdemes elolvasni:
Elbomlás
Műanyag

2011. április 28
Vissza a tetejére


180° Dél

Jeff Johnson egy 9-től 5-ig dolgozó "átlagember", aki szabadidejében szörfözik, hegyet mászik, fotózik és ír. Titkos álma, hogy egy napon gyerekkori hősei, Yvon Chouinard és Doug Tompkins hegymászók nyomába szegüljön és legendás 1968-as útvonalukat követve, megmássza a Cerro Corcovado vulkánt Patagóniában.

A 180° South Jeff utazását mutatja be, lélegzetelállítóan gyönyörű felvételekkel.

De mivel "a kaland ott kezdődik, mikor valami balul sül el", Jeff hajótörést szenved és a Hústvét-szigeteken köt ki, ahol meglovagolja élete leghosszabb hullámát és felkészül a Corcovado megmászására. Élete örökre megváltozik, mikor találkozik Chouinard-dal és Tompkins-szal, akiket valaha pusztán a hegymászás szeretete vezetett, de mára a vadont mindennél többre értékelik és minden erejükkel a megőrzéséért dolgoznak.

Doug Tompkins alapította egykor a The North Face és az ESPIRIT ruhavállalatokat, de miután elolvasta Bill Devall Deep Ecology: Living as if Nature Mattered című könyvét, eladta részesedését és életét a természetvédelemnek szentelte. Kezdetben 400 hektár erdőt vásárolt Chilében, amit mára 2.2 millió hektárra növelt, és a rezervátum átnyúlik Argentinába is. Sosem állt szándékában a földet magánkézben megtartani, szeretné nemzeti parkként visszaadni az államnak, amint erre lehetősége nyílik.

Köszönet a 360° bringának az ajánlóért.

2011. április 20
Vissza a tetejére


Testek

[Előzmény: Mérgező ajándék]

/ Részlet Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind című könyvéből – fordítás általam: /

A legmeghittebb és legalapvetőbb ajándék, amit egymásnak adhatunk és kell adjunk, a testünk. Testünk mind közül a legősibb és legfontosabb ajándékunk.

Ez az ajándék sokkal ősibb, mint a nyelv, sokkal ősibb és mélyebb, mint a szavak. Egyidős magával az élettel, ha nem még idősebb. Idősebb a születésnél, talán a halálnál is, olyan ősi, mint a hasonlat, mint az álmok.

A testek ezen odaadása és elvétele, a hús a húson, a hús a kövön, a kő a gyökéren, a gyomor a kövön, a bőr, a talaj, az élettel együvé tartozik és az élet előttről való, ha létezhet egyáltalán olyan, hogy élet előtti. Ősibb a szexualitásnál, ősibb, mint a közösülés és szétválás, majd újra egyesülés egy harmadikban: különbözőben, újban. Ősibb ennél a teremtőképességnél. Ősibb a méheknél, a virágpornál, a nektárnál, a porzónál. Ebben az értelemben még a szélnél is ősibb. Ősibb a fáknál, ősibb a páfrányoknál, ősibb az algáknál. Az állatoknál, gombáknál és még a micéliumoknál is ősibb.

Ez az ajándék ősi. Mint a sziklákra csapódó hullám, mint a hullámokba csobbanó sziklák. Olyan ősi, mint a sár, mint a felhők, vagy talán még náluk is ősibb. Olyan ősi, mint a víz és a levegő, mint a minden.

A szexualitás, az érintés, a légzés, az elmerülés, az elnyelés és az elfogyasztás által megosztott testek és azáltal, hogy őket is elfogyasztják, azzal, hogy eggyé vagy egy másikká válnak: mindez az élet ajándéka, a teljes fizikai valójában.

A testek tartanak életben bennünket. Ők mi vagyunk. Ők tartanak fenn. Elfogyasztjuk őket. Eggyé válnak velünk, ahogyan mi eggyé válunk velük, most és a jövőben is.

Ez az ajándék, ez a fenntartás, ez az átalakulás az, ahonnan származunk és ahová - akár akarjuk, akár nem - mindannyian tartunk.

---

A természetben nem létezik szemét. Egyvalaki ürüléke, másvalaki eledele. Egyvalaki teste, másvalaki eledele. Adunk, elveszünk és adunk. Így működik az élet. Ez az élet.

---

A kölcsönösség kulcsfontosságú a túléléshez. A kölcsönösség az élet lényege. Maga az élet. Ez az amit teszünk. Ez az amit mindannyian teszünk. Mégis, szinte szüntelenül azt halljuk, hogy a túlélés záloga, hogy a lehető legerősebbek, legönzőbbek, leghitványabbak legyünk, hogy képesek legyünk másokat mindinkább kihasználni. De akik ezt mondják tévednek. Elfelejtik - vagy nem akarnak emlékezni rá -, hogy a természet a közösségeket részesíti előnyben. Igaz ez a legtágabbtól a legszemélyesebb szintig. A természet egész egyszerűen jobban szereti a közösséget, nálad vagy nálam. A természet jobban szereti a közösséget egy közösség romboló kultúránál. A természet jobban szereti a közösséget az ipari civilizációnál.

Sajnos a legkevésbé sem igaz, hogy az egész evolúció azért ment végbe, hogy téged vagy engem létrehozzon. A legkevésbé sem igaz, hogy az evolúció végcélja az ember. A legkevésbé sem igaz, hogy az evolúció azért ment végbe, hogy egy röpke pillanatig néhány (anyagilag) gazdag ember számítógépek képernyőit bámulja, tévét nézzen és mobiltelefonokat vásároljon (és dobjon ki). A legkevésbé sem igaz, hogy az evolúció azért ment végbe, hogy az emberek létrehozhassák az ipari civilizációt. A legkevésbé sem igaz, hogy az evolúció azért ment végbe, hogy az ipari civilizáció átformálja az embereket az ipar igényeinek kielégítésére. A legkevésbé sem igaz, hogy az evolúció azért ment végbe, hogy az ember az ipari civilizáció szolgálatában elpusztíthassa az életet ezen a bolygón.

Sajnálom, hogy nekem kell elújságolnom ezt a hírt.

Ez a kultúra egyedülálló, de nem azért amiért sokan hiszik: mint a magas szintű technológia, a kütyük, a vég nélküli növekedés, a hatalmas katonai erő, a művészet, a zene, a tudomány és a filozófia. Sokkal inkább azért, mert nem ad vissza a természetnek, a víznek, a levegőnek, az állatoknak és az emberek jelentős részének.
De még egyedülállóbb amiatt, hogy tagjai közül úgy tűnik sokan azt hiszik, hogy fennmaradhatnak akkor is, ha folytathatják azt, hogy nem adnak vissza semmit.
Hogy fennmaradhatnak és közben megőrizhetik a jetskijeiket, hobbiterepjáróikat, arany és ezüstékszereiket, az autópályáikat, az eldobható papírjaikat, a repülőgép-anyahajóikat és a hatalmas csarnokaikat. Hogy fenntarthatják ezt a kultúrát életük végéig.

Őszintén szólva csak akkor, ha már nagyon öregek.
A bolygó összeomlik. Most. Ez a kultúra okozza az összeomlást.
Elmondom még egyszer, mert úgy tűnik nem figyelnek elegen: ez a kultúra megöli a bolygót.
Ez a kultúra megöli a bolygót.
Ne rám hallgass. Hallgass a bolygóra.

De az, hogy nem vagyunk hajlandóak odafigyelni, része a problémának. Arra tanítottak (egyeseket kifejezetten, másokat burkoltan), hogy az oda nem figyelés mestereivé váljunk, hogy aztán épp annyira váljunk a fel nem ismerés mestereivé - hogy még önmagunknak sem ismerjük be, hogy nem csak, hogy nem figyelünk, hanem hogy egyáltalán lenne bármi is, amire oda kellene figyelnünk.

Ezen kultúra legtöbb tagját - nyilvánvalóan a többséget, azon relatíve kevés emberhez képest, akik tényleg bármit megtennének a pusztítás megfékezéséért - egész egyszerűen nem érdekli. Legtöbbjüket arra tanították (ismételten egyeseket kifejezetten, másokat burkoltan), hogy ha figyelmen kívül hagynak (valójában kizárnak) minden létező kapcsolatot, ha nem zavarja őket, hogy ártanak azoknak, akik körülöttük élnek (valójában sok körülöttük lévő számára ellehetetlenítik az életet), és ha nem zavarja őket, hogy úgy tesznek, mintha nem vennék észre az általuk okozott kárt (és ha úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy nem veszik észre az általuk okozott kárt, és így tovább), és ha nem zavarja őket, hogy tönkreteszik a földet, a levegőt és a vizet, amikre az utánunk jövőknek szükségük lesz a fennmaradáshoz, akkor kiélvezhetik azt a rövid távú versenyelőnyt, amit a a vissza nem adás nyújt nekik. És ezáltal sokkal hatékonyabban uralkodhatnak, taszíthatnak rabszolgasorsba, aknázhatják ki az erőforrásokat, vagy röviden szólva megölhetik azokat, akik visszaadnak (és akik emiatt nyilvánvalóan alsóbbrendűek) és akik voltak olyan balszerencsések, hogy az útjukba kerültek. És amikor majd a Föld minden pontjára elérnek - ami azt jelenti, hogy előbb-utóbb mindenki olyan balszerencsés lesz, hogy az útjukba kerül - ahogyan ez az önimádó kultúra éppen teszi, megölik a bolygót ami (vagy inkább aki) fenntartja őket. De addigra a legtöbben ezen önimádók közül már halottak lesznek. Úgyhogy azt gondolhatják és mondhatják, mint amit XV. Lajos király szeretője, Madame de Pompadour: amikor a király miniszterei nehezményezték, hogy a pazarlása (és a különösen költséges háborúk, melyek kirobbanásához tanácsaival hozzájárult), a saját pusztulásukat fogja okozni, ő csak nevetett rajtuk, mondván: "Aprés nous le deluge", szó szerinti fordításban, "Utánunk a vízözön". Szabadabb fordításban, "Ha már úgyis halott leszek, felőlem jöhet a vízözön, mit érdekel". És igaza volt. 1764-ben halt meg, úgy tizenöt évvel a francia forradalom vízözöne és tizenkilenc évvel a vérfürdőt - a guillotine által arisztokraták és szegények vérét egyaránt - hozó terror uralma előtt.

---

Aprés nous le deluge. Biztosíthatom, hogy ez a mondat sokkal halálosabb lesz azok számára akik most mondják ezt, mint azoknak akik korábban mondták. Ezúttal, mikor az egész világ omlik össze, nem csak a franciák fognak megfizetni. Hanem mindenki.

[Folytatás: Hagyaték]

2011. április 18
Vissza a tetejére


Ádám meséi

Cselekedeteinkkel és tulajdonképpen egész életünkkel azt a világnézetet, azokat az elképzeléseket, meséket és mondákat váltjuk valóra, amiket születésünktől fogva hallunk. Egyre többen hívják fel a figyelmünket, hogy roppant sürgős lenne megváltoztatnunk a kultúránk alapjául szolgáló mondákat és elképzeléseket. Azokat, melyek a katasztrófa szélére sodortak bennünket. Daniel Quinn erre tesz kísérletet Tales of Adam című novellájában, melynek általam készített magyar fordítása letölthető a bejegyzés végén, PDF formátumban.

/ Daniel Quinn: Tales of Adam (Ádám meséi) - fordítás általam: /

Az Izmael 1992-es megjelenése óta az olvasók arra vágytak, hogy bepillantást nyerhessenek a felfedezés mögötti spirituális dimenziókba, amikre Daniel Quinn csak utalt az Izmaelben és későbbi könyveiben. Most végre-valahára megérkezett hét mély, ugyanakkor csodálatosan egyszerű mese formájában, hogy bemutassa azt a világot, melyben az ember emberré lett.

A világ egy animista szemével: éppoly barátságos az emberi élet számára, amilyen a gazellák, oroszlánok, gyíkok, szúnyogok, medúzák és fókák számára – ez nem az a világ, ahol az embereknek bűnösen, idegen területeket meghódítva és leigázva kell élniük.

Ebben a világban az embernek megvan a maga helye az életközösségen belül – nem mint uralkodó, hanem mint egyenrangú – ahol mindenki útja isten kezében fut össze.

Ádám, a vadászó-gyűjtögető, az emberi történelem hajnalán átadja bölcsességének ajándékát fiának, Ábelnek. Együtt figyelik meg a körülöttük lévő természetes világot, tanulva a ragadozók és prédák cselekedeteiből, a szélből és az óceánból. Példázatok és mesék segítségével Ádám megtanítja fiát, hogyan éljen összhangban az őt övező világgal, így szerezve nagyrabecsülést az Élet Törvényének. Az ő világuk nem egy elveszett világ. Még ma is létezik, ahogy mindig is létezett – azoknak, akiknek van szemük, hogy meglássák.

Letöltés: Daniel Quinn - Ádám meséi (PDF, 430Kb)

2011. április 11
Vissza a tetejére


Mérgező ajándék

/ Részlet Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind című könyvéből - fordítás általam: /

Az egészségiparnak nem célja, hogy maradandó veszélyeket hozzon létre. Nem úgy a haláliparnak. A balzsamozásra gondolok. A korai balzsamozást leghírhedtebben az ősi egyiptomiak művelték, amikor mumifikálták előkelőségeiket, hogy az a túlvilágon a lelkük hasznára váljon. Minden rituális összetettsége ellenére, a modern balzsamozás szabványaihoz képest, az ősi egyiptomi mumifikálás kémiailag egyszerű volt. A mumifikálódott holttesteket alapvetően gyors szárítással tartósították - a kiszáradás a múmiát a lebontó mikrobák számára zord környezetté tette. A folyamatot néha a test natrunba merítésével gyorsították, ami a természetben, a szikes tavak alján előforduló sókeverék (az arab natrun szóból származik a modern nátrium, Na elemünk jele). Az ősi egyiptomi mumifikálás ökológiailag jóindulatú volt (szemben a hatalmas sírkövekkel). A modern balzsamozást - és ez egyaránt igaz a styrohabra, a műanyag fóliázásra, a szegényített uránra és más korszerű veszélyes hulladékokra - a tudomány és a háború összefonódása találta fel. Bár Európában a balzsamozás a legyilkolt keresztesek testeinek hazaszállítása miatt már a keresztes háborúk idején élvezett némi népszerűséget, az amerikai polgárháborúig nem volt több, mint marginális gyakorlat. A nagyszámú, gyakran otthonától távol, a háborúban elhunyt katona, arra ösztökélte a temetkezési vállalkozókat, hogy új módokat keressenek a testek hazaküldésére a családhoz, a temetésre. Abban az időben nem volt megoldott a holttestek fagyasztása. Ismerkedjenek meg Dr. Thomas Holmesszal, a "modern balzsamozás atyjával".

Dr. Holmes hivatása szerint New York-i sebész, jól ismerte az orvosi tartósítás és balzsamozás eszközeit, amiket abban az időben főként az anatómiai mintáknál és tetemeknél alkalmaztak. Dr. Holmest aggasztotta, hogy a kor arzén, higany és cink alapú tartósítói veszélyt jelentettek a boncolást végző orvostanhallgatók egészségére. Természetesen jó oka volt az aggodalomra. Az ilyesféle tartósítószerek széles spektrumú biocidok (csíraölők), arra tervezve, hogy elpusztítsák az élőlényeket, főként a lebontásért felelős mikrobákat. Ennek ellenére, amikor kitört a háború és a hadsereg felkérte Dr. Holmest, hogy létesítsen harctéri balzsamozó állomásokat, arzén alapú folyadékot használt a holttesteken. Elvégre a mérgező vegyületek azért hatékony balzsamozók, mivel mérgezők. Dr. Holmes találmánya az alkalmazott sajátos technika, az úgynevezett artériás balzsamozás. Fogta a katonák holttestét, lecsapolta a vérüket, majd ereikbe pumpálta az arzén alapú folyadékot, így az arzén átjárta az egész testet. A 19. század balzsamozó folyadékainak receptjei különfélék és gyakran kereskedelmi titkok voltak, de egynémely szabadalmaztatott eljárás legalább 2.5 liter arzén befecskendezését igényelte egyetlen testbe. A háború után Dr. Holmes mint balzsamozó tért vissza a civil életbe, és meglepő módon úgy rendelkezett, hogy a halála után ne balzsamozzák be a testét. Az artériás balzsamozás bevett gyakorlattá vált, olyan más módszerek mellett, mint a folyadék hasüregbe, üreges szervekbe és bőr alá való befecskendezése. Bár ma már másfajta folyadékot használnak, mert az arzént az 1900-as években betiltották, mivel ahogy Dr. Holmes is észrevette, mérgező volt a boncolást végző diákokra. A temetők arzénszennyezettsége ebben az időben még nem adott okot az aggodalomra, pedig még ha csak a legkisebb arzéndózissal is számolunk, az arzénhasználat közel három évtizede alatt, egy kisváros temetőjében több száz liter arzén halmozódott fel. Ha nagyobb dózisokkal számolunk, ezen temetők felszín alatti vizei több tonnányi szándékosan eltemetett arzénnal lehetnek szennyezve.

Napjainkban a balzsamozó folyadékok formaldehid, metanol, etanol és más oldószerek keverékei. További összetevőik között festékeket, illatanyagokat, véralvadásgátlókat és fertőtlenítőszereket találunk. Közel 11 litert fecskendeznek be belőlük a holttestbe, miután a vért lecsapolták. Ugyanekkor a testet meg is mossák, le is fertőtlenítik és kozmetikumokkal ápolják, hogy "természetesebb" megjelenést nyújtson. Úgy becsülik, hogy egyedül az Egyesült Államokban 20 millió liter balzsamozó folyadékot temetnek el évente, eleget, hogy megtöltsön nyolc olimpiai méretű uszodát. Ez nem jó. Bár a formaldehid nem annyira mérgező, mint az arzén, méregként és rákkeltő anyagként tartják számon. Európában betiltották használatát. A balzsamozástól eltekintve, a formaeldehid egy gyakori beltéri légszennyező anyag. Számos építőanyagban használnak formaldehid alapú gyantákat, amikből aztán a beépítést követően lassan elpárolog a formaldehid. A metanol, a fagyállók ismert összetevője, szintén mérgező. Némely balzsamozó folyadék még kloroformot is tartalmaz, ami a talajvízben hosszú felezési idővel bíró, rákkeltő szerves klórvegyületként ismert. További veszélyt jelent a felhasznált ólom-kromát, metilbenzol, metilén-klorid, triklór-etilén, hexán, glutáraldehid és a fenol, ami egy a náci koncentrációs táborokban, a halálos injekciókhoz használt vegyület. A probléma ugyan az, mint amit már Dr. Holmes is észrevett - a hatékony balzsamozó hatóanyagok általában ártalmasak az élő szervezetekre.

Természetesen a balzsamozó folyadékok csak a temetési hulladékok egy része. Észak-Amerikában a holttesteket általában fa dobozokba vagy koporsókba helyezik, majd ezeket földalatti fém vagy beton "sírkamrákba" teszik. Ez a díszes páncélzat is mind erőforrások kitermelését igényli. Becslések szerint az Egyesült Államokban évente több százezer tonna acélt, 70.000 m3 trópusi és mérsékelt égövi keményfát és 1.6 millió tonna vasbetont ásnak el évente a temetőkben.

Az elterjedt tévhittel ellentétben, a balzsamozás és a sírkamrák valójában nem állítják meg a test lebomlását. Igen, a temetkezés idejére a test tartósítva marad és megváltozik a lebomlásának módja. De továbbra is lebomlik. Egy lezárt sírkamrában, ahol nem érintkezik levegővel, nem tud aerob organizmusok által lebomlani. Ehelyett rothadásnak indul és fokozatosan egy mérgekkel átitatott félig folyékony masszává változik.

Nagyjából az összes temetésen amin eddig voltam, a pap vagy a prédikátor a koporsó fölé hajolt és irónia nélkül azt mondta: "porból lettünk, porrá leszünk", mintha modern világunk embere általánosan elfogadná és megbecsülné az emberi élet körforgását és a halált. Azt hiszem, hogy a "porból lettünk, formaldehides, mérgező iszappá leszünk" nem ugyan az a körforgás.

Az elmúlt pár napban, amíg ezen fejezet megírására készülődtem, egy történet suhant át fejemen újra és újra. Valami, amit még gyerekként egy barátom mesélt nekem. Nem tudom, hogy tényszerű igazságon alapszik-e, de évtizedek múltán újra rám talált. Egyszer elkaptak és bebörtönöztek egy edzett és erőszakos bűnözőt. A börtönben harcolt az elítéltekkel és nem szerzett barátokat. De egy napon, amikor kint voltak az udvaron, talált egy fészkéből kipottyant madárfiókát. Becsempészte a kismadarat a cellájába, etetgette és gondozta, míg képes nem lett repülni. A madár vele maradt, gyakran a vállán csücsült és szórakoztatta. De egyszer egy börtönőr tudomást szerzett a madárról. A foglyoknak tilos volt állatot tartaniuk, úgyhogy az őr megparancsolta, hogy engedje szabadon a madarat. Amikor az igazgató odaküldte az őröket, a fogoly elkapta a vállán ülő madárkát és megfojtotta. Úgy döntött, hogy ha nem lehet az övé, akkor senkié se legyen. A fogoly hozzáállása tükröződik a nyugati ember hozzáállásában a saját testéhez. Testünk tápanyagait mindannyian az élővilágtól kaptuk kölcsön és végül mindannyian meghalunk és vissza kell adnunk őket. Ahhoz, hogy élhessünk, más élőkények testét esszük és a legkevesebb, amit tehetünk, hogy amikor már nincs szükségünk rá, méltósággal visszaadjuk testünket. De a domináns kultúrában ez nem történik meg. Nem kerülhetjük el, hogy végül megegyenek, de mint sértődött vesztesek, mint a fogoly, egy olyan hozzáállással, ami valahová az extrém önzőség és a pszichopataság közé esik - és természetesen ez a hozzáállás jellemzi ezt az egész kultúrát - megmérgezzük azokat, akik segítenének visszajuttatni testünk tápanyagait az élet körforgásába: ha nem lehet a miénk a testünk, hát akkor senkié se legyen.

Nem minden kultúra áll így a halálhoz és a temetéshez. A hagyományos muszlim, zsidó és bahá’í hiedelmek tiltják a balzsamozást. De talán a legérdekesebb temetkezési szokás a hagyományos tibeti jhator, vagy más néven az égbe temetés. Tibetiül a megnevezés gyakorlatilag azt jelenti, hogy "alamizsnát adni a madaraknak". A jhator során a testet szertartásosan apróbb darabokra vágják és egy hegytetőre helyezik. Előfordul, hogy a csontokat összezúzzák apróbb, ehető darabokra, és árpa lisztet, teát és jak vajat adnak a keverékhez. A keveréket ezután kiteszik a szabadba és állatok, legfőképp ragadozó madarak fogyasztják el.

Ezt a cselekedetet, ahogyan a neve is sugallja, kifejezetten ajándéknak tekintik. A tibetiek többsége buddhista és hisz a reinkarnációban. "Amikor a test meghal a lélek elhagyja, így nincs szükség a test megőrzésére" - magyarázza egy szerzetes. "A madarak azt hiszik, hogy csak táplálkoznak. Pedig valójában segítik a testet, hogy az részt vehessen az élet körforgásában."

Egyes nyugati megfigyelők és a kínai bürokraták a jhatort "barbárnak", "brutálisnak", "primitívnek", sőt még "őrültségnek" is nevezték. Mi az, ami tényleg őrültség? Az életközösség részévé válni? Odaadni a testedet mint ajándékot a földnek? Vagy megmérgezni azt, megkísérelve megtartani valamit, ami már neked sem válik hasznodra?

De legalább van néhány jó hír is. Észak-Amerikán kívül sokkal kevésbé népszerű a balzsamozás. És már Észak-Amerikában is van egy jelentős zöld vagy "természetes" temetkezésért mozgalom, ami tudatosan próbálja csökkenteni a környezeti hatásokat. Egyesek a hamvasztást is egy zöldebb alternatívaként hirdetik és valóban kevesebb szennyezést juttat a felszín alatti vizekbe. De emellett légszennyezést okoz és 178 liter gázolaj elégetésének megfelelő energiát emészt fel.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy a zöld temetés megoldja a mérgezés problémáját. De még anélkül is, hogy telepumpálnának formaldehiddel, a testünk már nem az az értékes ajándék a dögevők számára, mint ami egykor volt. Persze, még most is megesznek, de az étküket mérgekkel fűszerezték. Egész életünk során alacsony veszélyességi szintű vegyszereknek és szennyezőanyagoknak vagyunk kitéve, ami azt jelenti, hogy egy ember teste jelentős mennyiségű nem kiürülő szerves szennyezőanyagot és nehézfémet halmoz fel.

Általában két csoportra osztjuk a testben található vegyszereket, vízben és zsírban oldódókra. A vízben oldódó összetevők kisebb valószínűséggel halmozódnak fel, mert kiürülnek, amikor testünk vizet választ ki, főként vizeléskor. Nem így a zsírban oldódó vegyszerek. Amikor a környezetben vegyszereknek vagyunk kitéve, vagy amikor zsírtartalmú ételeket eszünk, behatolnak testünkbe és a zsírban oldódó mérgek felhalmozódnak szöveteinkben és nincs sok esélyük a szabadulásra. Normális körülmények között nem választunk ki nagyobb mennyiségű zsírt, egy fontos kivétellel: az anyatejjel.

A Silent Snow című könyvében Marla Cone elbeszél egy történetet egy epidemiológusról, Dr. Eric Dewailly-ról, aki az Északi-sarkon élő őslakos nők anyatejét vizsgálta, az gondolván, hogy az ő mintáikat, mint kimutatható szennyezés nélküli mintákat, kontrollként használhatja majd más vizsgálatokhoz. De miután elküldte a mintákat a laborba, Dewailly egy telefonhívást kapott. Gond volt az anyatejjel. A minták - minden bizonnyal a szállítás közben - elszennyeződtek. Tele voltak poliklorinált bifenilekkel (PCB), olyan koncentrációban, hogy az szó szerint kilógott a grafikonról. A labor újra ellenőrizte és megerősítette az eredményeket. Az északi-sarki nők anyateje távolról sem szennyeződés mentes, sőt valójában jóval magasabb PCB szinttel rendelkezik, mint a városokban, jóval délebbre élő nőké.

Ez 1987-ben történt. Későbbi kísérletek alátámasztották, hogy a vizsgálatban résztvevő nők, nem voltak kivételesek. Valójában a kanadai, grönlandi, sőt még szibériai kutatások is azt mutatták, hogy az őslakos nők anyateje nem csak PCB-ben magas, hanem további, különféle nem kiürülő szerves szennyezőanyagokban és olyan nehézfémekben is, mint az ólom és a higany.

Ellentmondásosnak tűnhet, hogy az ipartól oly' távol élő nők ilyen gondokkal küzdenek. De annak ellenére, hogy a nagy ipari szennyezőforrásoktól távol esik, az Északi-sark sok szennyezőanyag úti célja. A nem kiürülő szerves szennyezőanyagok gyakran illékonyak - könnyedén elpárolognak, majd a szél és az óceáni áramlatok elszállítják őket. Az Északi-sarkra érve különböző okok miatt felhalmozódnak. A hideg éghajlaton kicsapódnak és lerakódnak a meleg éghajlaton elpárolgott szennyezőanyagok. A hideg éghajlat lassan növő növényeinek több idejük van, hogy felhalmozzák a mérgeket, mielőtt megennék őket az olyan növényevők, mint amilyen a karibu, aki majd továbbadja a megnövekedett mennyiséget a ragadozóknak, a biológiai feldúsulásnak nevezett folyamat során. Az étrend is egy fontos tényező. Az északi őslakosok hagyományos étrendjében szereplő legtöbb állat a hideg ellen nagy mennyiségű zsírral vagy bálnazsírral védekezik. Sok számunkra fontos vitamin zsírban oldódó, ami hideg éghajlaton az energia dús zsírt különösen értékes táplálékká teszi. Valójában gyakori, hogy az eszkimó nők terhesség vagy szoptatás idején megnövelik a hagyományos ételek fogyasztását. De amikor bekerülnek a képbe a nem kiürülő szerves szennyezőanyagok, az értékes és tápláló ételek felhalmozódott mérgek hordozójává válnak.

A probléma olyan súlyos, írja Marla Cone, hogy az északi őslakos nők zsírja és anyateje gyakorlatilag veszélyes hulladéknak minősíthető.

Természetesen nem csak az északi éghajlaton élő emberek teste van tele szennyezőanyagokkal. Hanem minden emberé, minden korosztályból, szerte a világon. Van egy kifejezés is a felhalmozódott mérgek általi szennyezésre, úgy hívják, hogy a "test kémiai túlterhelése". Azon kémiai anyagok, melyek felhalmozódnak testünkben és hosszú távon megmaradnak, állandó túlterhelést jelentenek. A különféle vegyületek különböző sebességgel távoznak. Az arzén, annak ellenére, hogy egyértelműen mérgező, többnyire napok alatt kiürül a szervezetből. Más vegyi anyagok sokkal alattomosabbak. A klórozott szénhidrogén vegyületek (organochloride), mint amilyen a dioxin és sok rovarirtó szer, évtizedek alatt távoznak és ez természetesen feltételezi azt, hogy már nem vagyunk kitéve nekik.
Az életem során elfogyasztott PCB-k fokozatosan hagyják el szervezetemet, de minden áldott nap újabbakat juttatok be. Hiába termesztem élelmem nagy részét biogazdálkodással, még így sem tudom megakadályozni, hogy a PCB-k kis mennyiségben szép lassan felhalmozódjanak a füves legelőkön, amit aztán megesznek a tehenek és amik így bejutnak abba a pohár nyers tejbe, amit éppen most kortyolgatok. Ne érts félre, e pohár esetében a magas tápértékű tej jóval több hasznot biztosít számomra, mint a PCB-k jelentette kockázat. A probléma az, hogy ez nem olyasvalami, amit egyáltalán mérlegelnünk kellene.

Továbbá testünk kémiai túlterhelése nem akkor kezd felhalmozódni, amikor tejet kezdünk inni, hanem már fogantatásunk pillanatában. 2004-ben a washingtoni székhelyű környezetvédelmi munkacsoport az újszülöttek köldökzsinórjából vett vérről készített tanulmányt. Aggasztó dolgot találtak: bár a placenta képes megvédeni a magzatot bizonyos fertőzésekkel és az anya vérében található káros összetevőkkel szemben, nem tudja megállítani a nem kiürülő szerves szennyezőanyagokat és a nehézfémeket. Így ezek szabadon áramolnak a köldökzsinóron át a növekvő magzatba. A vérmintákban kimutatták a "rovarirtó szereket, fogyasztási termékek összetevőit és a szén, olaj és szemét égetéséből származó szennyeződéseket". A vizsgálat 287 különféle vegyszert, köztünk 180 rákkeltő anyagot, 217 idegmérget és 208 olyan vegyi anyagot mutatott ki, amikről ismert, hogy születési rendellenességeket okoznak, vagy akadályozzák a normális fejlődést.

Felnőtteken végzett vizsgálatok szintén ipari vegyi anyagok széles palettáját mutatták ki. Valójában úgy tűnik, hogy a kimutatható vegyszerek számának inkább ahhoz van köze, hogy mennyi pénzt tudnak a kutatások alaposságára fordítani, hiszen egy ember esetén már néhány vegyszer vizsgálata is több ezer dollárba kerülhet. Azt nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy egy átlagos ember testében közel 700 kémiai szennyezőanyag található. Ezek a leggyakoribb és állandó fajták. Az ipar körülbelül 800.000 különféle ismert vegyszert használ, de legtöbbjüket olyan kis mennyiségben, hogy nem valószínű, hogy az emberek többségében kimutathatók lennének. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy megkönnyebbülten felsóhajthatnánk. Ezen anyagok csak kis részét ellenőrizték, hogy ártalmasak-e az emberi egészségre. És még parányibb részüket vizsgálták, hogy milyen hatással bírnak a nem emberi fajokra és az életközösségre. De még azokról is, amiket ellenőriztek, aligha tudunk eleget és bármi pontosabbat ahhoz, hogy megjósoljuk hosszú távú hatásukat. Továbbá gyakorlatilag egyáltalán nem vizsgálták ezen vegyszerek tízezrei között fellépő kölcsönhatásokat sem. Milyen új anyagok keletkeznek, amikor a természetben szabadon érintkezhetnek egymással? Nem tudjuk. És szinte egyetlen kutatás sem vizsgálta ezt.

Amikor meghalok, vissza szeretném adni testemet a földnek. Mindazért amit a föld (és a testem) adott nekem, ez a legkevesebb, amit tehetek. Nem leszek bebalzsamozva vagy rozsdamentes acélkoporsóba temetve. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a testemet a lehető legteljesebb mértékben és méltósággal szolgáltassam vissza. De minden igyekezetem ellenére, a húsom ipari mérgek egész tárházát fogja tartalmazni, köztük olyanokat, amiket még a születésem előtt betiltottak. És jó esély van rá, hogy mire meghalok, olyan rákkeltő anyagokat is tartalmazni fog, amiket még fel sem találtak.

És mindez nagyon, de nagyon feldühít.

[Folytatás: Testek]

2011. április 4
Vissza a tetejére


Pleisztocén túlvadászat, avagy az ember eredendően pusztító?

/ Részlet Derrick Jensen: Endgame (Végjáték) című könyvéből - Jankó András nyersfordítását felhasználva: /

Talán már hallottál a Pleisztocén Túlvadászat Hipotézisnek nevezett dologról, bár valószínűleg a harmadik szó (hipotézis) nélkül, hogy nagyobb hitele legyen, mintha az több lenne, mint egy lényegében megalapozatlan elképzelés. A Pleisztocén Túlvadászat Hipotézist, bármily sokan is cáfolták meg, még mindig sokan használják aduászként, akik szeretnének hinni abban, hogy minden ember pusztító. A hipotézis akkor született, amikor Paul S. Martin felfedezte, hogy sok nagytestű emlős, mint a gyapjas mamutok, óriásfarkasok, kardfogú tigrisek, óriáslajhárok, óriáshódok, stb. körülbelül 10.000 évvel ezelőtt haltak ki Észak-Amerikában. Martin ekkor (tévesen) feltette, hogy ez egybeesett az első emberek megérkezésével a kontinensre. Ezután (ismét tévesen) feltette, hogy az emberi túlvadászat miatt haltak ki ezek a fajok. Beütött néhány számot egy gépbe, lefuttatott egy szimulációt, és kész is volt: a számítógép szerint az indiánok is pusztították a környezetüket. Ha egy számítógép mondja, akkor biztos igaz.

Egyszer, amikor egy amerikai indiánnal osztoztam az emelvényen, valaki a közönségből előhozta pont ezt az érvet:
-Ti is pont olyan pusztítóak voltatok, mint mi vagyunk - mondta.
Az indián válaszolt:
- Akkor miért voltak még bölények, amikor a te néped megérkezett?
- A te néped is ugyanúgy folyamatában volt, hogy kiirtsa őket.
- Akkor szörnyű lassan haladtunk ezzel, mert még harminc- és hatvanmillió között volt belőlük. - Kicsit megállt, majd folytatta -
Tudod, ez mindig így van azokkal, akik pusztítják az életet. Először teljesen figyelmen kívül hagyjátok a károkozást. Megölhetjük az összes bölényt, amennyit csak akarunk – mondjátok – úgyse számít. Megölhetjük az összes vándorgalambot, úgyse számít. Amikor már nem lehet könnyen semmibe venni a károkozást, akkor letagadjátok: A csordák pont olyan nagyok, mint tavaly – mondjátok. Nehezebb vadászni rájuk, de a csordák biztosan vannak ugyanakkorák.
Amikor már nem lehet letagadni, hogy pusztulás történik, akkor visszatámadjátok, akik beszélnek erről nektek. Megtámadjátok a szavahihetőségüket: Ó, ők csak indiánok, nem tudományosak, nem tudnak semmit a populációdinamikáról. Csak környezetvédők, túl érzelmesek, és nyilvánvalóan hazudnak, hogy védelmezzenek egy földterületet.
Amikor a hírhozók támadása sem működik, akkor azt magyarázzátok, hogy a kár nem is kár: Kinek is kellenek a bölények? És mit számít az, ha van néhány vegyszer minden patakban? Máris vannak vegyszerek a testedben, ha jól látom, még élsz? Kit érdekel a globális felmelegedés?
Amikor azt sem lehet bemesélni, hogy a kár nem kár, akkor valaki másra kenitek: Az indiánok, és nem pedig a fehérek voltak, akik túlvadászták a bölényeket és kiirtották őket.
Amikor nem lehet másra kenni, és végül muszáj beismernetek, hogy ti követték el a pusztítást, akkor arra fogjátok, hogy valaki kényszerített erre titeket: Nem öltük volna le a bölényeket, ha az indiánok maguktól odaadták volna a földjeiket, így nem kellett volna kiéheztetni őket. Ha nem harcoltak volna a földjükért, akkor nem kellett volna irtanunk a bölényeket. Az indiánok bűne.
És amikor nem tudjátok a pusztítást másra kenni, az utolsó menedéketek az, hogy azt mondjátok, mindenki pusztít, így nem lehet titeket felelősségre vonni: Az indiánok is pusztították az életterüket – mondjátok – szóval természetes, hogy mi is ezt tesszük. Ez mind őrültség. Nem számít, mit mondunk, mindig van rá válaszotok, és nem számít, mit mondunk, tovább pusztítjátok otthonunk.”

Elmondani se tudom, hányszor fordult már elő előadásokon és beszélgetéseken, hogy valaki – de sose egy aktivista – kijelentette nekem, hogy az emberek a természetükből adódóan pusztítóak. Amikor azzal érvelek, hogy a civilizáció megérkezése előtt az észak-amerikai kontinens rendkívül gazdagon élő volt, a válaszuk mindig ugyanaz: „Pleisztocén Túlvadászat”. Ha megemlítem, hogy akár tényleg bekövetkezett ez, akár nem, iszonyat rég volt, és egy olyan eseményre alapozni a jelenlegi viselkedésünk védőbeszédét, ami 10.000 éve még csak nem is biztos, hogy megtörtént, igencsak szánalmas, a válaszuk mindig ugyanaz: „Pleisztocén Túlvadászat”. Amikor arról beszélek, hogy szerintem obszcén dolog néhány tucat faj állítólagos kiirtását kifogásként használni az egész bolygó elpusztítására, a válaszuk mindig ugyanaz: „Pleisztocén Túlvadászat”. Ha felhívom a figyelmet a rasszizmusra, amely benne foglaltatik abban az állításban, hogy ha az őslakosok is olyan kíváncsiak és intelligensek lettek volna, hogy feltalálják a markológépet, láncfűrészt, napalmot és atomfegyvereket, ők is éppoly pusztítóak lettek volna, mint a civilizáltak; a válaszuk mindig ugyanaz: „Pleisztocén Túlvadászat”.

Szeretném magam megcáfolni a Pleisztocén Túlvadászat Hipotézist, de több a témát nálam sokkal jobban ismerő tudós már megtette előttem, de talán senki se olyan meggyőzően, mint Eugene S. Hunn, az Ethnobiológia Társaság elnöke, a vadászó-gyűjtögető közösségekről szóló kilencedik nemzetközi konferenciára írt cikkével (ezt hosszasan idézem, mert már rohadtul elegem van a „Pleisztocén Túlvadászat” értelmetlen érvére válaszolgatni):

„Pleisztocén Túlvadászat. Ez a fenevad, mint Drakula, egyszerűen nem hal meg, annak ellenére, hogy az archeológusok között széles egyetértés van bizonyítékokban, illetve bizonyítékok hiányában, ami szerint az egész nem más, mint egy megalapozatlan mese. A látszólagos egybeesés az első gyakorlott vadászok megérkezésében az újvilági tájakra és a megafauna körülbelül 35 jellegzetes nemzetségének eltűnése között nem elegendő ahhoz, hogy a ’Clovis embert’ vádoljuk e végzetért. A Clovis ember időbeli elsőbbségét már széles körben elvetették, több mint 14.000 évvel ezelőttről származó dél-chilei leletek alapján. Továbbá kevés átfedés van Paleo-Indián vadászati területek és a kihalt megafauna leleteinek helyszínei között. De szerintem még többet mondanak az elméleti és tapasztalati érvek, amik megcáfolják az ügyes számítógépes szimulációt, amivel megpróbálták megmagyarázni, hogyan is történhetett meg mindez.

Martin 1972-es szimulációja amiről a Science magazinba írt cikkében számolt be, nem az egyetlen kísérlet volt a "bűntény" virtuális rekonstruálására, és nem is a legkidolgozottabb, de a szimuláció nyilvánvalóan olyan feltételezéseket követel meg az emberi viselkedésről, amelyek legjobb esetben is valószínűtlenek. Például Martin modellje feltételezte, hogy:
1) a Paleo-Indián populáció 20 évente megduplázódik
2) "...a viszonylagosan ártatlan zsákmányállatot hirtelen egy új, és minden tekintetben felsőbbrendű ragadozó fenyegette, egy olyan vadász, aki szívesen ölt és addig vadászott, amíg csak a zsákmány rendelkezésre állt..."
3) "A vadászok csak azután kényszerültek rá szükségből a növények jobb megismerésére, miután a zsákmánypopuláció kihalt"
4) "...négy közül egy ember egy állati egységet (450kg) pusztít el hetente, vagy egy adott típusú biomassza átlagosan 26 százalékát egy év alatt bármely területen. A kihalás egy évtizeden belül bekövetkezik..."
Ésszerű feltevések ezek?

A Kalahári San vadászok demográfiai vizsgálatai szerint a nomád vadászok ezen csoportjában az átlagosan a születések közötti idő négy év, ami a várt gyermekhalandósági aránnyal stabil, vagy nagyon lassan növekvő népességet eredményez évezredekig. [...]

A vadászok, akik addig szívesen ölnek és addig vadásznak, amíg az utolsó zsákmány is eltűnik csak mizantróp tudósok megkínzott elméjében léteznek. Bár kérdéses, hogy milyen mértékben igazodtak az őslakos amerikaiak, a maximális fenntartható hozam jelenlegi vadgazdálkodási alapelvéhez, néprajzi bizonyítékok szerint a létfenntartási vadászat nem vérszomjat igényelt, hanem az állati viselkedés és a helyi táj kifinomult ismeretét, a nyomolvasás bonyolult művészetét, nagy türelmet, és általában alázatot és tiszteletet a zsákmányállat iránt, mint eleven lény és morális "személy". Martin azt akarta elhitetni velünk, hogy adaptív lett volna, hogy a közösség minden felnőtt férfi tagja 450kg "állati egységet" ölt le hetente, ami 16kg-ot jelent naponta, vagy feleannyi színhúst, ami körülbelül 30000 kalória személyenként naponta, 15-szöröse a napi szükségletnek. Még ha csak a 10 százalékát is fogyasztották volna el ennek, és semmi mást, a Paleo-Indiánok túl hájasak lettek volna, hogy áttotyogjanak Tierra del Fuego-ba a rendelkezésre álló idő alatt. Szóval ehelyett azt kellene hinnünk, hogy a hús több, mint 90 százalékát elpazarolták. Ehhez azt kell feltételeznünk, hogy olyannyira könnyedén ejtettek el 450kg-nyi "állati egységet", hogy megvetették a hús tartósítását.

Ilyen tékozlás talán a "méretgazdaságosság" fogalmával működő jelenlegi ipari termelést jellemzi, de köze sincs a vadászó-gyűjtögető életmód gyakorlati valóságához. Sőt, ehelyett azt kellene várnunk, hogy a "házi termelési mód" működjön az önfenntartó vadászó-gyűjtögető csoportokban. Mindenki csak annyira keményen dolgozik, amennyi szükséges a családja ellátásához, és közösség fennmaradásának támogatásához. Továbbá túlnyomó néprajzi bizonyítékok szerint a vadászó-gyűjtögető gazdaságok a nemek közötti munkamegosztáson alapulnak, és a szélsőséges sarkvidéki vagy szubarktikus viszonyokon kívül a nők lényegesen hozzájárulnak a táplálékszerzéshez az ehető növények begyűjtésével. A "növények jobb megismerése" nem csak az utolsó mentsvára egy éhező vadásznak, mint ahogy Martin beállítja, hanem minden esetben fontos összetevője a vadászó-gyűjtögetők önfenntartó stratégiájának.

Végül pedig mennyire hülyének kellett volna lennie az amerikai pleisztocén megafaunának, hogy ne tanuljanak meg felismerni és elkerülni egy újfajta csúcsragadozót, mielőtt túl késő lenne? A kontinentális megafauna olyan ádáz ragadozók jelenlétében fejlődött ki, mint a kardfogú tigrisek, és a rövid arcú medvék, és így nehezen hasonlíthatóak az izolált szigeteken (mint amilyen Galápagos), kifejlődött naiv, ragadozókat nem ismerő állatokhoz.

Így nem csak, hogy nincs elég hihető régészeti lelet, ami alátámasztaná a Pleisztocén Túlvadászat történetét – vagy legalább azt, hogy a (paleo-indián) ember néhány esetet leszámítva jelentős tényező lett volna a fajok kihalásában, de teljesen ütközik mindennel, amit az antropológusok akár a jelenlegi, akár a történelmi vadászó-gyűjtögető emberek valódi gyakorlati életmódjáról megtudtak.”

És most jön a lényeg: A Pleisztocén Túlvadászatot skandálók ritkán viszik végig logikájukat a végkövetkeztetésig, ami nem más, hogy ha tényleg elhiszik azt, hogy az ember természetétől fogva pusztító (mászóval ha nem csak azért mondják ezt, hogy racionalizálják e kultúra pusztításait, és a saját tétlenségüket ezen gonoszságokkal szemben), hanem ha tényleg elhiszik, hogy az ember egy „minden tekintetben felsőbbrendű ragadozó”, aki mindig is pusztította és pusztítani fogja az életterüket (és mások életterét), és ha elhiszik, hogy a civilizáltak még pusztítóbbak, mivel a civilizáltak mindenben jobbak (mivel ez az emberi társadalom egy fejlett foka [és mivel a civilizáltak olyan rohadt okosak]), akkor ha egy kicsit is törődnek a természeti világgal, el kéne tüntetniük minden embert, mielőtt el nem pusztul az egész. Ez az ő logikájuk, nem az enyém.

2011. március 21
Vissza a tetejére


Tulajdonjog

/ Ran Prieur egy írása a tulajdonjogról, fordítás általam: /

Ha egy hely "tulajdonosát" úgy határoznánk meg, hogy azon emberek, akik ott élnek, úgy ezzel kiiktathatnánk az egész "tulajdonjog" tényezőt. A múlt hónapban vettem észre, hogy Pierre-Joseph Proudhon ugyan erre az ötletre jutott 1840-ben, What Is Property című könyvében. Pontosabban Proudhon észrevette, hogy a "tulajdon" szavunk összemos két egészen különböző elképzelést: annak a jogait, aki az adott földdel, házzal, pénzösszeggel, eszközzel dolgozik és annak a jogait aki nem dolgozik velük, aki tán sohasem látta őket, de aki úgymond "birtokolja" őket, mivel, nos, ezt mondják a szabályok és mi nem kérdőjelezzük meg őket.

Ha csak a földet nézzük, honnan származnak eredetileg a "megvásárolt" földterületek? Általában erőszakkal lopták el őket az őslakos népektől, vagy a lakatlan vadon esetében, a központi hatalom egész egyszerűen kihirdette "tulajdonjogát" a semmiből. A törzsi emberek rendelkeznek ugyan a terület fogalmával, de őrültségnek tartanák, hogy egy törzs "birtokolhatná" azt a területet, amin egy másik törzs él. Még a neolit kori földművesek, akik már az erdőből faragták mezőiket, sem értenék azt, hogy dolgozhatna egy család egy másik család "birtokán" - kivéve persze, ha rabszolgák.

A helytől független tulajdonjog elképzelése olyan, mint egy varázslat, amivel természetessé változtathatjuk az erőszakos hódítást és gyakorlatilag a rabszolgaságot. Lehetővé teszi az ökológiai pusztítást, mivel azon emberek aki valóban ott élnek, látva a cselekedeteik hatását, kevésbé hajlandóak kivágni az erdőket és kimeríteni a termőtalajt, mint a távoli parancsnokok, akik csak a számokat látják. És lehetővé teszi a pozitív visszacsatolást is a vagyon eloszlásában: a két legerősebb eszköz, amivel a gazdagok még gazdagabbá válhatnak a bérlet és a kamat, az egyik amit az általad használt földterület után kell fizetned, a másik amit az általad használt pénz után kell fizetned, a "tulajdonosának".

Tehát meg kéne szabadulnunk az egész törvénytől? Ebben két problémát is látok. Az első, hogy ha az emberek még mindig a hiperönzőség állapotában vannak, a törvény nélküliség nem vezethet egy elviselhető társadalomra. Például elhagyod egy napra a házadat és mire visszatérsz azt tapasztalod, hogy valaki már beköltözött. A másik probléma, hogy még a földhasználók is tönkretehetik azt, lásd bányász vállalatok, amik levágják Nyugat-Virginia hegységeinek tetejét, vagy az olyan bérlők, akik lepusztítják a házat, amikor tudják, hogy már nem maradnak sokáig. Ebben az esetben a távollévő főbérlő az, aki egészséges kapcsolatot ápol az ingatlannal (bár a bérlőkkel nem).

Szóval a birtokló és nem birtokló megkülönböztetésnél én inkább egy sokkal használhatóbbat javasolnék, különböztessük meg a fenntartó és kizsákmányoló tulajdonjogot. Még általánosabban szólva, különbséget tehetünk a fenntartó és a kizsákmányoló kapcsolat között. Kizsákmányoló kapcsolat az, amit egy almával teszel: megszerzed, megeszed és ennyi volt. Nem jó egy személlyel vagy egy földdel kizsákmányoló kapcsolatban lenni. Civilizációnk kizsákmányoló kapcsolatban áll az egész bolygóval. De ahogy a kitermelhető erőforrások elfogynak, egyre több és több emberi rendszernek kell fenntartható kapcsolatba kerülnie a földjével. A nagy kihívás, hogy a jó kapcsolatot és a magas fokú társadalmi komplexitást egy időben fenntartsuk.

Elgondolkodtam a dolgon a pénz szemszögéből nézve is. A Birodalom pénzrendszerében a gazdag emberek és a bankok fenntartó kapcsolatot ápolnak a halom pénzükkel - azt szeretnék, hogy a pénzük megmaradjon vagy minden évben gyarapodjon. És ezt azáltal érik el, hogy az emberekkel és a földdel kizsákmányoló kapcsolatot tartanak fenn. Egy amortizálódó pénz világában viszont az emberek rákényszerülnek, hogy a pénzükkel kizsákmányoló kapcsolatban legyenek: Ha ragaszkodnak hozzá megromlik, mint az alma, úgyhogy fel kell használniuk azzal, hogy elköltik. Ha van eszük, arra fogják költeni, hogy fenntartó kapcsolatot építsenek ki az emberekkel és a földdel.

2011. március 16
Vissza a tetejére


A központi hatalom és ellentéte a ...

/ Ran Prieur egy írása, fordítás általam: /

Egy régi küzdelem kellős közepén vagyunk, ami a központi hatalom és a ... nos, az ellentéte olyan összetett, hogy ha egy szóval próbálnánk jellemezni, azt eltorzítanák a hatalom erői. Például a "szabadság" már a hatalommal bírók szabadságát jelenti, hogy szabadon taposhassák el a gyengéket. Még az "autonómia" is az individualizmust jelenti manapság, végeredményben azt, hogy az erős egyének eltaposhatják a gyengéket. A központi hatalom ellentéte az, ahol a hatalom eloszlik és mindenki részt vesz benne: a csoportokat érintő döntéseket a csoport tagjai konszenzussal hozzák, és amire egyvalaki jogosult, arra mindenki jogosult. Így nincsenek hivatalos titkok, elzárt területek, licencek, egyenruhák. Vannak korlátok, de azok mindenkire vonatkoznak. Vannak nagyobb fizikai vagy mentális erővel rendelkező emberek, de nincs a rendszerben olyan mechanizmus, ami ezeket a belső hatásokat külső hatalommá erősítené fel. Az egyetlen "tekintély", amikor valakit azért becsülnek, mert valamihez jobban ért, mint a többiek.

Nyilvánvaló, hogy nagyon távol vagyunk attól, hogy egy ehhez hasonló rendszert az összetettség magas fokán megalkossunk. Úgy gondolom, hogy ehhez évezredekre van még szükségünk.* Addig is sokszor át fogjuk még élni a különféle álruhákba bújt központi uralmi rendszerek felemelkedését és bukását. Olyan ez, mint egy sor járvány, amiken át kell esnünk, míg mindegyik ellen immunitást szerzünk. És ha az immunrendszerünk lusta, mindig az előzővel fog hadakozni, a következő helyett. Az igazán rossz uralmi rendszerek legutóbbi virágzása a 20. század közepén volt. A nácik ugyan félelmetesebbek voltak, de a szovjet rendszer stabilabbnak és az idő múlásával sokkal kártékonyabbnak is bizonyult. A 20. század két legbefolyásosabb politikai írója George Orwell és Aya Rand, mindketten a szovjet rendszerre reagáltak. Reakcióik többek között úgy csapódtak le bennünk, mint egyfajta kulturális immunrendszerből fakadó szokások: a hatalmas kormányzat az ellenségünk. A kormányzat, ami önmagáért létezik, amit az adók táplálnak, ami ronda betontömböket épít, tele tompaagyú bürokratával és ami boldogan együtt dolgozó emberekről mesélt történeteken keresztül igazolja önmaga létét. Ha még nem vetted észre, Kínát leszámítva ez a modell halott. Az új domináns uralmi rendszer a hatalmas pénz. A pénz, ami önmagáért létezik, amit a profit táplál, ami csillogó üvegtömböket épít tele depressziós tompa majommal és ami szabad egyénekről szóló mesékkel igazolja önmagát, akik keményen dolgoznak, hogy újabb csillogó játékszerekhez juthassanak. A kormányzat már csak egyfajta puffer funkciót tölt be a hatalmas pénzek és az élet többi része között, vagy bizonyos esetekben egy fegyver, aminek megszerzéséért mindkét oldal küzd, hogy a másik ellen fordíthassa. A harmadik világban - nemsokára a nyugatot is ideérthetjük - a nagy pénz abszolút hatalommal bír a kormányok felett. De az amerikaiak többsége megrekedt a régi immunreakciónál, látják, hogy lesújt a kormány kalapácsa, de azt már nem veszik észre, hogy ki is tartja azt a kalapácsot.

Engem nem érdekel a kormány. Az igaz, hogy a legtöbb szövetségi kiadás (bankok mentőcsomagjain, katonai szerződéseken, egészségbiztosítókon és hitelek törlesztőrészletein keresztül) megtalálja az utat a hatalmas pénz-koncentráció felé. De az én bevételem elég alacsony ahhoz, hogy ne fizessek jövedelemadót és ilyen alacsonyan is szeretném tartani. Az is igaz, hogy a kormányok még mindig vannak olyan erősek, hogy összetörjenek bárkit, aki az útjukba kerül, de emellett lassúak és kiszámíthatók is, így könnyű elállni az útjukból. A kormányok olyanok, mint a gleccserek, a kormányzattól független magánérdekek pedig, mint a tűz. Én úgy gondolom, hogy ma már a nagy pénz is haldoklik, mivel nem tud még több pénzt koncentrálni a csúcsokon anélkül, hogy alul kipotyogna. Milyen lesz tehát az uralom következő szakasza? Erre nem kell válaszolnod, de járj nyitott szemmel.

2011. március 9
Vissza a tetejére