Wétiko

fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan

Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum

Izmael

Régóta szerettem volna említést tenni vagy ajánlót írni az Izmaelről, annyira meghatározó erejű volt a könyv számomra. De valahogy épp emiatt, sehogy se tudtam rászánni magam. A minap viszont rátaláltam Hasznos Erika ismertetőjére, ami megtetszett. Elég jól összefoglalja a lényeget és talán sikerül kedvet is ébresztenie a könyv elolvasásához:

"Daniel Quinn 1977-ben írta meg a trilógia első kötetének, az Izmaelnek eredeti változatát, és utána is folyamatosan dolgozott rajta, mígnem 1989-ben Ted Turner amerikai médiamogul bejelentette az 500.000 dollár összegű Turner Tomorrow Ösztöndíj megalapítását. Ennek célja az volt, hogy a szerzőket „olyan regény írására ösztönözze, mely a világ globális problémáira építő és határozott megoldást kínál. A több mint 2500, a világ minden tájáról beérkezett pályamű közül a rangos ösztöndíjat az Izmael nyerte el.

A könyvet 1992-es megjelenése óta több mint húsz nyelvre fordították le, és világszerte sorozatban szerveződnek a regény nyomán keletkező élő vagy virtuális közösségek. Ezek – szemben pl. a fantasy klubokkal – nem a cselekményt göngyölítik tovább, az Izmael ugyanis nem kaland-, hanem tézisregény. Határozott üzenete – tanítása – van arról, hogy „hogyan lettek ilyenek a dolgok”: hogy milyen is a világ, és mi a helye ebben az embernek, illetve az emberi civilizációnak. Tanító könyvekkel természetesen telítve van a könyvpiac. Az Izmael egyedülálló mivolta abban rejlik, hogy e tanításhoz nem vet be semmilyen „titkos tudást” vagy új információt. A lenyűgözően tiszta és világos gondolatmenet – amely a címszereplő gorillának, valamint tanítványának, egy némiképp megkeseredett írónak a párbeszédében bontakozik ki – kizárólag mindannyiunk által ismert történelmi és ökológiai tényeket használ fel. Ezeket azonban olyan újszerű összefüggésbe helyezi, hogy az olvasó számára végérvényesen új jelentést kapnak az olyan szavak, mint „ember”, „kultúra”, „civilizáció”, „munka”, „növekedés”.

"TANÁR tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Jelentkezni személyesen." Ezzel a rejtélyes hirdetéssel veszi kezdetét az Izmael ember-főhősének szellemi kalandja. Ha úgy érezzük, hogy a metrón (reggelizőasztalnál, illetékhivatalban stb.) újságot böngészve egy efféle hirdetés legalább egy pillanatra kiragadna az állott unalomból, mi vagyunk azok, akiknek ez a könyv íródott. Az Izmael a kérdések könyve. Izmael, a nem-emberi főhős kérdéseket tesz fel, és a válaszai is további kérdésekhez vezetnek. Hogyan lettek ilyenek a dolgok? Miért van mindez - az éhínség, a környezetszennyezés, a fogyasztói kultúra? És miért nem nyugtalankodik senki miatta? És miért nem oldjuk meg?

Az Izmael, mint minden jófajta filozófia, nem erőltet ránk válaszokat. Nem próbál maga alá gyűrni mindenféle kábító újdonsággal. Quinn egyszerűen csak rendszerbe foglalta a dolgokat. Kirakott egy óriási mozaikot, amelynek minden darabja ismerős, de egyben nem láttuk még soha - és most, hogy szemügyre vehettük, nem tudunk szabadulni a hatása alól. Bizonyos kifejezések - mint társadalmi haladás, civilizáció, jólét - az Izmael elolvasása után kellemetlen asszociációkat ébreszthetnek.

Quinn annyiban is ragaszkodik a filozófiai hagyományokhoz, hogy művét párbeszédes formában írta meg - olyasfajta dialógusként, mint amilyet Szókratész folytathatott valaha, mindenféle ligetekben sétálva, bámész tanítványaival. Rávesz, hogy mi magunk ismerjük fel érveink és gondolkodásmódunk tarthatatlanságát. Éppen ezért ne is olvassuk úgy ezt a könyvet, mint egy regényt. Nem az. A kerettörténet kifejezetten bugyuta; s nem biztos, hogy jó ötlet volt főhősnek választani egy morózus gorillát meg egy kiégett, elfásult, harmincas éveit taposó amerikait. A hangulatomnak legalábbis nem tett jót: két ilyen szereplővel lehetetlen derűs, optimista hangvételű könyvet írni. Csak semmi eufória. Ne felejtsük el, hogy 1992-ben még sokkal nehezebb lehetett rokon lelkeket találni a világban, mint most; szegény Quinn nagyon magányos lehetett.

Az Izmael erényei azonban feledtetik a könyv hibáit. Először is, olyan fogalmi rendszert ad, amelyben könnyű eligazodni - mintha tisztára mosna egy maszatos ablaküveget. Kultúra Anya, Elvevők, Meghagyók; sokat segít abban, hogy képesek legyünk szavakba önteni a gondolatainkat. Aztán a kisebb 'példabeszédek': frappáns történetek, amelyek nem mennek ki a fejünkből, mint a medúza és az antropológus találkozása. És végül, a mítoszok: számomra a könyv legcsodálatosabb része Izmael bibliamagyarázata volt. Soha többé nem tudom már úgy elolvasni az ember bűnbeesését vagy Káin és Ábel történetét, hogy ne Izmael szavai jussanak eszembe róla: lélegzetelállító, a szó szoros értelmében, az az értelmezés, melyet Quinn fűz a jól ismert történethez. S ki tudja - én nem tudom, csak hiszem - talán ez a helyes magyarázat.

Filozófia, mítoszok, történelmi magyarázat - lehet, hogy elvettem a kedvét valakinek? Az Izmael mindenesetre nem túl vastag. Nem tekervényes, nem álmély, és nem kísérletezik azzal, hány percig bírja az olvasó a kihüvelyezhetetlen körmondatokat és értelmezhetetlen kifejezéseket, mielőtt elaludna rajtuk. Az Izmaelt olvasni inkább olyan érzés, mintha a pályaudvar várójában beszélgetésbe elegyednénk egy titokzatos idegennel - és a vita olyan izgalmasnak bizonyulna, hogy lekésnénk a vonatot... "

Birtalan Balázs pedig ezt írta róla:

"1994-ben én magam is árultam az Izmaelt, de mivel a könyvről messziről ordít, hogy valami „zöld izé”, bele sem olvastam. A környezetvédősdi (túl azon, hogy minden tiszteletem azoké, akik ilyesmire időt és energiát áldoznak) soha nem izgatott fel különösebben. Tisztában voltam azzal, hogy a Földet szép lassan tönkretesszük, de nem gondoltam úgy, hogy e kellemetlen ténnyel bármit is kéne kezdenem. Aztán 2001-ben, egy közepesen fásult péntek délután, munkából hazafelé kérdésessé vált, mivel csapjam agyon a hétvégémet, és betévedtem egy könyvesboltba. Megakadt a szemem az Izmaelen, s mivel Miki barátomtól évekkel korábban hallottam róla pár dicsérő szót, „miért ne?” alapon megvettem, noha erősen gyanakodva fogadtam, amikor a szerző (második kiadáshoz írt) előszavában azt olvastam, hogy a könyv sokaknak megváltoztatta az életét. Félek a világmegváltó könyvektől. Főleg azt nem szeretem, ha előre közlik velem, hogy elolvasása után másként fogom látni a világot. Ilyenformán elég súlyos előítéletekkel fogtam az olvasáshoz – hogy aztán ne hagyjam abba, amíg a végére nem érek. Illetve egyszer meg kellett állnom pár percre, hogy néhány mély lélegzetet vegyek, mert a rám zúduló (mondanom sem kell, nem a környezetvédelemről szóló) gondolatok súlyát képtelen voltam elviselni.

Ritkán esik meg az életben, hogy egy könyv minden előzmény nélkül úgy fordítsa fel az ember világképét, hogy ne csak romboljon, de építsen is. Én így jártam az Izmaellel. Semmi új tényt vagy adatot nem tudtam meg belőle – csupán egy új szemüveget kaptam, amelyen keresztül egész más arcot mutat a világ. Bár talán helyesebb úgy fogalmaznom: lekerült rólam az a torzító szemüveg, amelyet Kultúra Anya biggyeszt mindannyiunk orrára, tudatra ébredésünk első pillanatában. S ily módon megszabadulván egy hatalmas optikai csal(ód)ástól, végre elfogadható magyarázatot kaptam arra, hogy "hogyan lettek ilyenek a dolgok."

A könyv a Katalizátor kiadó gondozásában jelent meg magyarul, megvásárolható a nagyobb könyvesboltokban, de egy kis google keresgéléssel elektronikus formában (PDF formátumban) is megtalálhatjuk.

Kapcsolódó bejegyzések:
Daniel Quinn: Emberhez méltó élet? (Izmael, részlet)
Daniel Quinn: A civilizáción túl (Beyond Civilization)
Daniel Quinn: Ádám meséi (Tales of Adam)

2011. január 25
Vissza a tetejére


Ahogy ég a világ

Thom Hartmann: Az Ősi napfény utolsó órái című könyvében említ egy remek hasonlatot:

Képzeljük el, hogy a következőket olvassuk egy történelemkönyvben: Körülbelül százhúsz évvel ezelőtt az Egyesült Államok nagyvárosait szerény kinézetű űrhajók közelítették meg. Feltűnés nélkül elfoglalták pozícióikat, majd robotgépeket kezdtek árasztani magukból, amelyek a felszínre érve elvegyültek az emberek között. E korántsem jó szándékú gépek képesek voltak megszerezni az emberek életenergiáját és azt úgy alakítani, hogy abból saját maguk táplálkozzanak és növekedjenek. Ezek a gépek nem élnek, nem lélegzenek, nem szaporodnak és így meg sem halhatnak. Mindezek ellenére az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága - a hétköznapi bírósági eljárások keretein kívül működve - 1886-ban megváltoztatta az ország törvényeit és kimondta, hogy a robotok "emberi lények" és felruházta őket az embereket megillető összes joggal. Igazság szerint még az amerikai polgárok jogainál többet is szereztek, mivel a robotok több száz évig elélhetnek és ha megszegik a törvényt vagy emberek halálát okozzák, nem börtönözhetők be és nem végezhetők ki - még akkor sem, ha mindezt szándékosan tették.
A robotok hozzákezdtek, hogy az embereket és a Földet szisztematikusan rabszolgasorba hajtsák. [...]
Ezeket az élettelen entitásokat, amelyek rátámadtak a világra és átvették felette az irányítást általában nem robotoknak hívják: "vállalatok" a becses nevük.

Ehhez kapcsolódóan ajánlom Derrick Jensen és Stephanie McMillan: Ahogy Ég a Világ - 50 egyszerű dolog, amit megtéve tagadásban maradhatsz című remek képregény-novelláját. A magyarítás Jankó András munkája:

Az USA kormánya űrből jött robotoknak engedélyt ad a bolygó felfalására aranytéglákért cserébe. Egy félszemű nyúl megmenti barátait egy nagyvállalat állatkísérlet-laboratóriumából. És két kislány felfedezi a titkot a világ megmentésére mindkét ellenségétől (és ez nem az energiagazdaságos izzók vagy a biodízel)... Az Ahogy Ég a Világ egy roppant szórakoztató és szemfelnyitó történet arról, hogy állítsuk meg az élővilág pusztítását mielőtt még túl késő lenne.

Kapcsolódó bejegyzés:
Napfényből vagyunk

2011. január 20
Vissza a tetejére


A jövő szökevénye

Nemrég megnéztem a Johnny Mnemonic (A jövő szökevénye) című 1995-ben, Keanu Reeves főszereplésével és William Gibson regénye nyomán forgatott sci-fit. A történet dióhéjban:

A XXI. században járunk. Johnny adatcsempész, aki az agyába drótozott memóriatárban jó pénzért adatokat szállít a világ egyik sarkából a másikba. Azért, hogy agyába minél több információt belezsúfolhasson, feláldozta gyerekkori emlékeit is. Ezúttal viszont valóban nagy bajba keveredik, implantációját vészesen túlterheli azzal, hogy 320 gigabyte-nyi rendkívül titkos adatot töltenek bele. 24 órán belül célba kell juttatnia a szállítmányt és eltávolítani az adatokat, különben idegrendszere összeomlik és belehal. Közben a jakuzák is a nyomába erednek, hogy titkos megbízójuknak visszaszerezzék az adatokat, vagyis az emberiséget sújtó halálos kór (az idegösszeomlás szindróma) ellenszerét.

Ebben az elképzelt jövőben a világot már régóta nem a kormányok, hanem a megavállalatok irányítják, az emberek egészsége nem számít, a betegségipar jobban profitál a betegek folyamatos kezeléséből, mint a felgyógyulásukból. Egyre többen betegednek meg az idegösszeomlás szindrómában, melyre a nép tudomása szerint nincs ellenszer. Az orvosok meg vannak győződve róla, hogy a betegséget a rengeteg elektronikai eszköz és az általuk keltett elektromágneses hullámok okozzák, vagyis maga a technikai civilizáció a betegség oka.

A film nem egy kiemelkedő alkotás, bennem mégis vegyes érzelmeket keltett. Egyrészről gyerekkorom jövőképét mutatta a film, a cyberpunk fénykorából. A jövőt rendkívül sötétnek és nyomorúságosnak ábrázolva, ahol már felfoghatatlan a gazdagok és szegények közötti szakadék. A gazdagok az elképzelhető legnagyobb luxusban élnek, a legmodernebb technológiai eszközökkel, modern városokban körülbástyázva magukat, míg a szegények a városok peremkerületeinek gettóiban, földalatti bunkervárosokban, elavult, kivetett technológiákat összetákolva, patkányok módjára vegetálnak. Lázadó bandákat szerveznek és kívülről próbálják támadni a rendszert és megdönteni az óriásvállalatok hatalmát. Az elképzelt technológia, az internet ábrázolása, a gigabyte-nyi adatok már-már nevetségessé teszik a filmet egy mai szemlélő számára.

Másrészről viszont úgy éreztem, hogy a történet még ma is nagyon releváns témákat boncolgat és ezért szeretem még mindig a cyberpunk-ot. A cyberpunk alkotások és a 90-es évek borús jövőábrázolásai erősen kontrasztos tükröt tartanak társadalmunk elé.

Mára a világot gyakorlatilag valóban az óriásvállalatok irányítják, a kormányok az ő bábjaik. A betegségipar tényleg nem érdekelt az emberek egészségében, csak a profitban. A technológiai civilizáció csakugyan megbetegít bennünket, egyre több az úgynevezett "civilizációs betegség" és a rák járványszerűen terjed. A gazdagok és szegények közötti szakadék valóban elképzelhetetlen, a hajléktalanok gettókban és földalatti bunkervárosokban húzzák meg magukat és a gazdagok által kivetett maradékokból és technológiákból élnek.
Ki mernem jelenteni, hogy a cyberpunk által vizionált világ nagy része már megvalósult. Ebben élünk, csak nem vesszük észre. És ez rémisztő.

2011. január 19
Vissza a tetejére


Az olajcsúcsról és az ipari mezőgazdaságról

/ Ran Prieur írása az olajcsúcsról és a mezőgazdaságról, fordítás általam: /

Stuart Staniford közzé tett egy terjedelmes írást, melyben rámutat arra, hogy az olajcsúcs valójában segíti az ipari mezőgazdaság térhódítását, legalábbis rövid és középtávon. A hosszú távú trend az emberközelibb földművelés irányába mutat. Ha feltételezzük, hogy Staniford meglátásai helyesek, akkor azt jósolhatjuk, hogy az olajcsúcs a megafarmokat még nyereségesebbé fogja tenni, mivel a munkaerőköltségeiket leszorítják és bár többet költenek olajra, az élelmiszer ára rohamosan növekedni fog. Ám ha az ár növekszik, kevesebbet adnak majd el belőle, mivel kevesebb ember tudja megfizetni. És ha kevesebbet adnak el, akkor nem fognak újabb és újabb földet vásárolni és eke alá hajtani. Az olajalapú ipari-mezőgazdasági vállalatok ezért fúziók és felvásárlások révén lesznek egyre nagyobbak, míg az összes általuk felhasznált földterület a gazdaság hatására csökkenni fog. Egy szint után ezek a földterületek olyan emberek számára fognak élelmet termelni, akiknek nem futja a megacégek profitjára. A kormányzati támogatások csak lassíthatják a folyamatot, és csak addig, amíg a kormányoknak van elég pénzük arra, hogy ilyen támogatásokat finanszírozzanak.

Tehát az ipari mezőgazdaság egyre inkább a gazdagokat fogja etetni, de mi fognak enni a többiek? Nem leszünk egyik pillanatról a másikra önellátóak, de fokozatosan egyre kevesebb olajalapú ételt fogunk venni és egyre nagyobb hányadát fogjuk magunk megtermelni. Elképzelhető, hogy a babot és a tököt magad termeszted, de a búzát a kovászos kenyérhez és a csirketáphoz megveszed majd. Azok akik sem megfizetni, sem megtermelni nem tudják az élelmüket, odavesznek - nem valószínű, hogy az éhezéstől, hanem inkább mindazon rossz dologtól, ami a szegényekkel egy összeomló társadalomban történik, mielőtt még éhezni kezdenének.

De lehet az ipari mezőgazdasággal versenyezni? Nincs rá szükség! Staniford azt állítja, hogy az "ipari mezőgazdászok elképesztően hatékonyak", de ez csak akkor igaz, ha a hatékonyságot pénzben mérjük, egy olyan világban ahol az olaj olcsó, az emberi munkaerő viszont drága. Ha nincs állásod, a saját munkaerőd ingyen van és ha organikusan termelsz, olajat sem kell vásárolnod. Az igaz, hogy a profitért dolgozó kis mezőgazdász cégek nem nyerhetnek a nagyokkal szemben. De míg az ipari mezőgazdaság monopolizálódik az egyik, folyamatosan csökkentő piaci szegmensben, addig a bizalmon alapuló kertészeti gazdaság meghódítja a piac másik, növekvő szegmensét.

Michael (egy hozzászóló) egy rémisztő lehetőséget hoz fel: képzeljük el, hogy az ipari agrárium képes lenne helyettesíteni az olajat bioüzemanyaggal! Vagy, hogy képesek lesznek a hatalmas napenergia erőművekből nyert energiával közvetlenül élelmet szintetizálni. Ez elvezetne minket minden jóérzésű ember rémálmához, ahhoz amiért a jobboldaliak utálják Al Gore-t, a baloldaliak pedig a Monstanto-t. Félünk egy olyan társadalomtól ami globális, elnyomó és fenntartható: egy összeomlás-biztos disztópiától. Ha még tovább akarunk menni, feltételezzük, hogy ez a rendszer ellenáll a klímaváltozásnak és figyelmen kívül hagyjuk Joseph Tainter elméletét is a rendkívül komplex társadalmak összeomlásáról. Ekkor úgy tűnne, örökre végünk van. Ez egy olyan világ lenne, ahol az ipari mezőgazdaság eteti az egyre növekvő gazdag réteget, a szegénységet felszámolnák, a "gazdagok" lennének a "mindenki", ők sétálnának a napelemmel működtetett fűnyírók mögött, ők végeznék a sivár irodai munkát, ők játszanának a videojátékokkal, amikben a tetteknek legalább értelme és hatása van és vásárolnák a mag nélküli élelmet, elvéve az egyetlen esélyünket, hogy a magokat félretéve akár egy kis rést üthessünk totális rabszolgaságunkon.

Ezen a ponton már csak egy kártyánk marad: a pszichológiai fenntarthatatlanság. Ha nincs szabad kezünk a munkánkban, rosszul végezzük; ha a társadalmunk az életet értelmetlenné teszi, le akarjuk dönteni. Úgy hiszem, hogy a Tea Party-nak is ez a tudattalan indítéka. Ők érzelem alapján jutottak el oda, ahová az Unabomberek értelem alapján: utálják ezt a világot és tönkre akarják tenni.

Vannak az emberi leleménynek jobb módszerei is egy rossz rendszer ledöntésére. De ha kudarcot vallunk, a másik forgatókönyv még rosszabb. Ha egy tech rendszer az emberi döntéstől függetlenné válik, de továbbra is szüksége van az emberi jelenlétre, életünk bennragadhat a totális bezártság és tiszta horror világában - csakúgy, mint napjainkban az állatok az üzemi gazdaságokban. Ha a biotechnológiának sikerül megfordítania az öregedést, talán haláltól sem menekülhetünk. Addig fognak kínozni míg kiég a nap, de csillagközi kolóniákkal akár örökké.

Nem hiszem, hogy ez megtörténne. Csak arra szerettem volna rámutatni, hogy mindaddig, míg az ipari mezőgazdaság erősödik, ezen az úton járunk és így vagy úgy, de más irányt kell vennünk. Az alternatív utak nem merülnek ki abban a néhányban, amiket már kipróbáltunk. Magasabbra is tehetjük a lécet, törekedhetünk permakultúrás élelem erdőkre, decentralizált manufaktúrákra, 100% -ban alulról-felfelé építkező társadalmi rendszerekre és globális tudatosságra.

2011. január 11
Vissza a tetejére


Laikusnak lenni a szakemberek világában

/ Gondolatok Meszlényi Attila néhány írásából: /

A szakemberképzés fáradságos munkával megtanítja a leendő specialistáknak, hogy milyen kérdéseket nem szabad feltenniük többé, s hogyan nézzék hülyének a laikust, aki olykor felteszi őket. A közgazdásztól nem kérdezhetjük, hogy miért kell gazdaságosnak lennünk; a tudóstól, hogy mi a tudás; a rendőrtől, hogy mi az értelme a szabálynak, amely alapján intézkedik.

Életünk minden kérdésében csőlátó szakemberek döntenek helyettünk. Szakemberek mondják meg, milyen jogok illetnek meg minket, milyen magas legyen az életszínvonalunk, mit együnk, hogyan lakjunk, közlekedjünk, mit és hogyan tanuljunk, mennyit őrizzünk meg a természetből, mekkora az eszményi mellbőségünk, mi az igazság, hogyan szeretkezzünk. Szakemberek énekelnek, fociznak és gondolkoznak helyettünk.

Mi magunk is szakemberek vagyunk vagy leszünk. Bemagolt szabályok szerint meghatározzuk mások életének egy kicsiny szeletét, miközben mind az ő, mind a saját életünk összes többi kérdésével, vagyis egész életünkkel kapcsolatban laikusok, illetéktelenek vagyunk. Nincs senki, aki átlátná a kép egészét és értelmét.

Az igazán fontos és érdekes kérdéseket csak a laikus tehetné fel, de nem teszi, hogy ne nézzék hülyének. Kérdései megromlanak és beleszáradnak. Nem laikusnak tekinti magát, hanem rossz helyre csöppent szakembernek. „Ez nem az én területem, a helyes kérdéseket sem ismerem.” „Nem szólok hozzá, ebben nem vagyok otthon.”

Miben nem vagyunk otthon? Szűk szakterületünkön kívül semmiben. Nem vagyunk otthon a világban, saját életünkben.

Csak szaktársainkkal tudunk lelkesen beszélgetni érdektelen műfogásokról, amelyek életünket és gondolatainkat kitöltik. Más társaságban bölcs képpel unatkozunk; ha megszólalunk, sem vállaljuk fel laikus- (vagyis ember-)voltunkat, hanem igyekszünk hozzáértőnek látszani. Csak akkor élénkülünk fel, amikor a számunkra félretett közös moslékról: vásárlásról, szexről, számítógépről, tévéműsorokról kerül szó.

A laikusvoltunkban, embervoltunkban rejlő értékekkel nem merünk élni – sőt nem is tudunk róluk.

De ne higgyük, hogy minden további nélkül kész laikusok vagyunk, a laikus minden értékével! A mai laikus nyers állapotában nem más, mint a szakember fonákja; életünk területeinek kilencszázkilencvenkilenc ezrelékében használhatatlan célszerszám. Jó laikusnak lenni komoly feladatot és rangot jelent, nem könnyű eljutni odáig. Viszont nem is riasztóan nehéz: csak elkezdeni és vállalni kell.

A gondolkodás nem szakemberek dolga, és valójában társas tevékenység! Saját nézeteinket sem értjük, amíg nem szembesítjük őket másokéval. Egyedül, vagy hasonló nézetű társak közt nem lehet eredményesen gondolkodni, mert magunknak sosem tesszük fel az igazán rázós kérdéseket.

2011. január 7
Vissza a tetejére