Vallásaink: Vajon az egész emberiség vallásai?

/ Daniel Quinn: Our Religions: Are they the Religions of Humanity Itself? - fordítás általam: /

Az elterjedt nézettel ellentétben, nem Charles Darwin találta fel az evolúció fogalmát. A 19. század közepén az evolúció puszta ténye már régóta ismert volt, de a kor legtöbb gondolkodója ezt ennyiben is hagyta. Nem zavarta őket, hogy hiányzik egy elmélet, ami megmagyarázná az evolúciós változást. Nem érezték ezt olyan késztetésnek, mint Darwin. Ő tudta, hogy kell lennie egy intelligens mechanizmusnak vagy dinamikának, ami az evolúció működéséért felelős és pont ezt kereste - a már jól ismert eredménnyel. A Fajok Eredetében nem az evolúció tényét ismerteti, hanem megpróbál értelmet adni neki.

Húszas éveim közepén én is hasonló késztetést kezdtem érezni. A féktelen népességnövekedés, a globális környezeti károk és az atomháború lehetőségének örökké jelenlevő árnyékában, épp megszületőben volt a modern “Szorongás Kora”. Meglepett, hogy a legtöbb ember tökéletesen megbékélt ezekkel a dolgokkal, mintha azt mondanák - Hát mi másra számíthatnál?

Az unabomber Ted Kaczynski azt hihette, hogy valami szörnyen eredetit mond, amikor 1995-ben minden gyalázatért az ipari forradalmat okolta. Pedig ez csak az 1962 óta jól ismert bölcsesség. Számomra az ipari forradalmat okolni minden bajunkért olyannak tűnt, mintha Hamlet bukását Lartesszel való küzdelmével magyaráznánk. Ahhoz, hogy megértsük, Hamlet miért jutott csúfos sorsra, nem elég a történet utolsó tíz percét megvizsgálnunk, vissza kell menni a legelejére. Úgy éreztem, velünk kapcsolatban is hasonlóképp kell tennem.

Történetünk kezdetét nem nehéz megtalálni. Minden iskolás megtanulja, hogy a mi történetünk körülbelül 10.000 évvel ezelőtt a mezőgazdasági forradalommal kezdődött. Ez nem az emberiség történetének kezdete, de bizonyosan a mi történetünké, hiszen innen fejlődött ki civilizációnk minden csodája és borzalma.

Nagyjából azzal is tisztában van mindenki, hogy a mezőgazdasági forradalomra kultúránkból kétféleképpen szoktunk tekinteni, a jelentőségét illetően két egymásnak ellentmondó szempontból. A hagyományos nézet szerint - amit az iskoláinkban is tanítanak - az emberek három vagy négy millió éve jelentek meg, az idő nagy részében nyomorult és tétlen életet éltek, nem értek el semmit és nem törekedtek semerre. Aztán körülbelül 10.000 évvel ezelőtt, a termékeny félholdban élő elődeink végre rájöttek, hogy nem kell úgy élniük, mint egy hódnak vagy egy sólyomnak, nem kell megelégedniük csupán annyi élelemmel amennyi megadatott számukra; megtermelhetik maguknak az élelmet, és így saját kezükbe vehetik sorsukat és jóllétüket. A mezőgazdaság lehetővé tette, hogy feladják a nomád életet és gazdálkodó falvakat alapítsanak. A falusi élet elősegítette a foglalkozások specializálódását és a technológiai fejlődést minden fronton. Nemsokára a falvakból városok lettek, a városokból nagyvárosok, királyságok, birodalmak. Kereskedelmi kapcsolatok, bonyolult társadalmi és gazdasági rendszerek, hamarosan követte őket a műveltség, írástudás és így jöttünk mi. Mindezen fejlettségünk a mezőgazdaságon alapult - nélküle elképzelhetetlen lett volna, ezért az nyilvánvalóan az emberiség legnagyobb áldása.

A másik egy sokkal régebbi történet és a kulturális örökségük egy egészen más sarkába van elrejtve. Ez is a termékeny félholdban játszódik és elmeséli a mezőgazdaság születését, de ebben a történetben a mezőgazdaság nem áldás, sokkal inkább egy szörnyű büntetés egy bűncselekményért, melynek pontos mibenléte mindig is mélyen zavarba hozott minket. Természetesen a Teremtés könyvének harmadik fejezetére gondolok, Ádám bukására.

Mindkét történet szinte minden, a kultúránkban felnőtt ember számára ismert, beleértve a történészeket, filozófusokat, teológusokat és antropológusokat. Viszont épp mint a legtöbb 19. századi gondolkodók, akik megelégedtek az evolúciónak pusztán a tényével és nem érezték, hogy szükség lenne magyarázatra, úgy tűnik a mi történészeink, filozófusaink, teológusaink és antropológusaink is tökéletesen meg vannak elégedve ezzel a két, egymásnak ellentmondó történettel. A konfliktus a kettő között nyilvánvaló, de nem érzik úgy, hogy szükség lenne magyarázatra.

Én úgy éreztem. Ahogy az evolúció nem hagyta nyugodni Darwint, míg nem talál egy elméletet, ami értelmet ad neki, úgy a teremtés története sem hagyott nyugodni engem, míg nem találok egy elméletet, ami értelmet ad neki.

Ádám bűnbeesését és büntetését illetően hagyományosan két megközelítés létezik. Az írás azt mondja, hogy Ádámnak az édenkert összes fájáról szabad volt ennie, kivéve egyet, a misztikusan hangzó jó és rossz tudásának fáját. Mint ismeretes, Ádám engedett a kísértésnek és megkóstolta a gyümölcsét. Az egyik nézet szerint ez a bűn egyszerű engedetlenség, ezért a jó és rossz tudásának tiltása teljesen önkényesnek tűnik. Isten ezzel az erővel akár a háború és béke tudását, vagy a büszkeség és balítélet tudását is megtilthatta volna. A lényeg csak annyi volt, hogy megtiltson Ádámnak valamit, hogy próbára tegye hűségét. Eszerint a megközelítés szerint Ádám büntetése és száműzetése az édenkertből, hogy aztán vérrel és verejtékkel kelljen földművesként élnie, csupán egy dorgálás. Semmilyen szempontból sem tekinthető “bűnténynek”. Mindegy melyik próbán vall kudarcot, mindenképpen büntetést kapott volna.

A másik megközelítés próbál kapcsolatot találni Ádám bűne és a büntetés között. Eszerint az édenkert az ártatlanság állapotának metaforája, ami elvész, amikor Ádám megszerzi a jó és rossz tudását. Ennek már lenne értelme, de csak ha a jó és rossz tudását egy olyan metaforaként értékeljük, ami tönkreteszi az ártatlanságot. Ám ha mindkét oldalon hasonló metaforát alkalmazunk, a történet banális tautológiává redukálódik: Ádám elvesztette az ártatlanságát azáltal, hogy megszerezett egy tudást, ami tönkretette az ártatlanságát.

A bűnbeesés együtt jár egy másik történettel, ami hasonlóan jól ismert és hasonlóan zavarba ejtő: Káin és Ábel történetével. Az általános értelmezés szerint a két testvér szó szerint vehető személyek, az idősebb Káin, aki földműves és a fiatalabb Ábel, aki pásztor volt. Az a képtelenség, hogy egyazon család két tagja ennyire ellentétes életmódot éljen, rávezethet arra, hogy ezek nem szó szerint vehető személyek. Hanem épp olyan szimbolikus szereplők, mint Ádám (az Adam szó héberül embert jelent).

Ha szimbolikus szereplőknek tekintjük őket, a történet elkezd értelmet nyerni. Az elsőszülött valóban földműves volt, mivel Káin az elbeszélés szerint Ádám elsőszülött gyermeke. Ez egy biztosra vett történelmi tény. De míg a növények szelídítése egy olyan folyamat, ami már az első mag elültetésének napján elkezdődik, az állatok házasítása több nemzedéknyi időt igényel. Tehát a pásztor Ábel valóban csak másodszülött lehetett, de több évszázaddal, ha nem egy évezreddel később élt (ismét egy ok, hogy szkeptikusok legyünk azzal az elképzeléssel szemben, hogy Káin és Ábel szó szerinti testvérek).

Egy újabb okot ad a szkepticizmusra, hogy a Közel-Kelet ősi földművesei és pásztorai egymással szomszédos, de határozottan különálló régióiban éltek. A földművelés a termékeny félhold kaukázusi lakóinak foglalkozása volt, a pásztorkodást pedig az arab félsziget déli részén élő szemita törzsek űzték.

Még egy darabka háttér-információt kell megértenünk, mégpedig hogy nagyon régen a földművesek és pásztorok gyökeresen eltérő életmódot éltek. A földművesek a munkájuk természetéből fakadóan letelepedve éltek falvakban, míg a pásztorok (a munkájuk természetéből fakadóan) nomádok voltak, mint ahogy sok napjainkban élő nomád nép is. A nomád élet közelebb áll a vadászó-gyűjtögető életmódhoz, mint a földműveléshez.

Ahogy a földművesek északon terjeszkedni kezdtek, elkerülhetetlen volt, hogy összetűzésbe keveredjenek a délen pásztorkodó szemitákkal, nagyjából a mai Irak területe alatt - a végeredmény előre sejthető volt.  A kezdetektől fogva egészen napjainkig a gazdálkodóknak több és több föld megművelésére volt szükségük, és ahogy a kezdetektől fogva egészen napjainkig mindig is tették, elvették amire szükségük volt.

A szemiták úgy látták (és természetesen mi a történetnek a szemita változatát ismerjük), hogy Káin, a földműves, földjeit Ábel, a pásztor vérével öntözi.

Az a tény, hogy mi a szemita változatot ismerjük, megmagyarázza a történet központi misztériumát, miszerint Isten elutasította Káin áldozatát, de elfogadta Ábelét. Így látnák ezt a szemiták. Lényegében a történet azt mondja, hogy “Isten a mi oldalunkon van. Isten szeret minket és azt, ahogyan élünk, de utálja a földműveseket és azt, ahogyan ők élnek.”

Miután ezeket megértettem, kész voltam előállni egy elmélettel a történet első részéről, Ádám bűnbeeséséről. Amit a szemita szerzők tudtak, az csak saját jelenük megfigyelése volt, mely szerint az északi testvéreik gyilkos módon benyomultak területükre. Nem voltak jelen a termékeny félholdban, hogy tanúi legyenek a mezőgazdaság születésének, ami valójában több száz évvel korábban történt. A bűnbeesésről szóló elmesélésükben egy régi eseményt próbáltak rekonstruálni, nem pedig egy épp aktuálisról tudósítottak. Csak annyi volt tiszta számukra, hogy valami furcsa változás hatására, az északi testvéreik egy különösen fáradságos életmódra tértek át, majd gyilkosokká váltak. Ennek minden bizonnyal valamiféle morális vagy spirituális katasztrófa lehetett az oka.

Úgy látták mintha az északi testvéreik azt képzelnék, hogy istenként tudják irányítani a világot. Ezért nevezhetjük őket saját kulturális őseinknek. Miközben irányítjuk a világot, a legkevésbé sem kételkedünk, hogy legalább olyan jó munkát végzünk, mint Isten, ha nem még jobbat. Nyilvánvalóan Isten sok olyan élőlényt teremtett ebbe a világba, amik fölöslegesek és még ártalmasak is, úgyhogy nyugodtan megszabadulhatunk tőlük. Tudjuk hol kell folyniuk a folyóknak, hol kell lecsapolni a mocsarakat, hol kell kivágni az erdőket, hol kell elhordani a hegyeket, hol kell megtisztítani a mezőket, hol kell esnie az esőnek. Számunkra teljesen természetes, hogy birtokában vagyunk ennek a tudásnak.

Valójában a Teremtés könyvének írói számára úgy tűnt, mintha északi testvéreiknek az a bizarr ötlete támadt volna, hogy ettek Isten bölcsességének fájáról és hozzájutottak ahhoz a tudáshoz, amivel Isten a világot kormányozza. Mely tudás is ez? Arról a tudásról van szó, melynek használatára csak Isten jogosult, mivel Isten bármit tesz - nem számít milyen csekélységről van szó - az valakinek jó, de másvalakinek rossz. Ha a róka egy fácánra vadászik, Isten kezében van, hogy elkapja-e vagy a fácán megmenekül. Ha Isten a fácánt a rókának szánta, az jó a rókának, de rossz a fácánnak. Ha Isten engedi a fácánnak, hogy elmeneküljön, az jó a fácánnak, de rossz a rókának. Nincs olyan eredmény, ami mindkettőjüknek jó. Ugyan ez igaz a világ irányításának minden más területeire is. Ha Isten engedi, hogy a völgyet elöntse a víz, az jó egyeseknek, de rossz másoknak. Ha Isten visszatartja az árvizet, az is jó lesz egyeseknek, de rossz másoknak.

Alapvetően az ilyen jellegű döntések jelentik a világ irányítását, és az eldöntésükhöz szükséges bölcsességet, nem birtokolhatja egyetlen egyszerű halandó sem. Hiszen bármely élőlény ennek a tudásnak birtokában elkerülhetetlenül azt mondaná: “Minden egyes döntést úgy hozok meg, hogy az jó legyen nekem, de rossz másoknak”. És természetesen pontosan így gondolkoznak a földművesek, mondván “Ha megtisztítom ezt a mezőt, hogy magamnak élelmet ültessek, az rossz lesz minden élőlénynek aki ezen a mezőn lakik, de jó lesz nekem. Ha kivágom ezt az erdőt, hogy magamnak élelmet ültessek, az mindenkinek rossz lesz aki az erdőben lakik, de jó lesz nekem.”

A Teremtés könyvének szerzői azt látták, hogy az északi testvéreik a saját kezükbe vették a világ irányítását; elbitorolták Isten helyét. Azok akik hagyják hogy Isten irányítsa a világot, és elveszik az eledelt amit nekik szánt, könnyű életet élnek. De azok akik maguk akarják irányítani a világot, szükségszerűen maguknak kell megtermelniük az élelmüket és szükségszerűen vérrel és verejtékkel kell megkeresniük a megélhetésüket. Ebből egyértelművé válik, hogy nem maga a mezőgazdaság volt a bűn, hanem az eredmény a büntetés, ami elkerülhetetlenül követ egy ilyen bűncselekményt. A jó és rossz tudásának elbirtoklása volt az, ami az északi testvéreiket földművessé, majd pedig gyilkossá változtatta.

De nem csak ezek a következmények származtak Ádám tettéből. A jó és rossz tudás fájának gyümölcse nem ártalmas az Istenre, de halálosan mérgező az emberre. Ezeknek a szerzőknek úgy tűnt, hogy Isten szerepének elbirtoklása, az ember halálát jelenti.

Nekem is így tűnt, mikor az 1970-es évek végén végre kibogoztam mindezt. A teremtés történetének eme kutatása számomra nem bibliai szövegértelmezés volt. Azt próbáltam megérteni, hogy voltunk képesek a kihalás szélére sodorni magunkat ilyen relatíve rövid idő alatt - 10.000 év, fajunk élettartamához képest mindössze egy szempillantás - és ebben az ősi történetben találtam meg a választ, amit nagyon régóta a sajátunkként ismerünk és ami mindezek ellenére makacsul titokzatos számunkra. Mindaddig amíg a sajátunkként olvassuk. Ha nem a mi szempontunkból nézzük, a titokzatosság szertefoszlik és kiderül, hogy nem csak a 8.000 évvel ezelőtti, ostrom alatt álló pásztorok számára hordoz értelmet, hanem a 20. század végének ostrom alatt álló emberei számára is.

Ami engem illet, úgy látom a történet szerzői nem tévedtek. Annak ellenére, hogy mekkora felfordulást okoztunk vele, most is úgy gondoljuk, hogy irányítani tudjuk a világot és ha továbbra is így gondoljuk, tényleg végünk lesz.

Ha nem lenne egyértelmű, hozzá kell tennem, hogy természetesen a fenti értelmezés csak egy elmélet. Ezt mondják a kreacionisták az evolúcióról is, hogy csak “egy elmélet, ami még nem bizonyított”, mintha ez önmagában elegendő ok lenne az elvetésére. Ez elferdíti az elméletek felállításának a lényegét, ami épp az, hogy egy megfigyelt bizonyítéknak próbáljunk meg értelmet adni. Mindmáig Darwin elmélete a legeslegjobb, amit a megfigyelt bizonyítékok értelmezésére találtunk és az én elméletemet is ilyen módon kell kezelni. Értelmet ad-e a bizonyítékoknak (amik maguk a történetek) és több értelmet ad-e, mint bármely más elmélet?

De ezen rejtély megoldása épphogy csak elkezdte csillapítani a késztetést, amit olyan válaszok kutatása iránt éreztem, amiket még csak nem is kerestek korábban, kultúránk egyik szintjén sem. Kultúránk filozófiai és teológiai alapjait olyan emberek rakták le, akik magabiztosan hittek abban, hogy az ember mezőgazdásznak és civilizáció építőnek született. Hogy ezek olyan ösztönös dolgok voltak számára, mint az oroszlánnak a ragadozás vagy a méheknek a kaptár építés. Ezért ahhoz, hogy az ember születésének időpontját megtalálják, elegendő volt a mezőgazdaság és a civilizáció kezdetét megvizsgálni, ami nyilvánvalóan nem volt olyan rég.

Amikor 1650-ben az ír teológus James Ussher bejelentette, hogy a teremtés ideje i. e. 4004. október 23, senki sem nevetett, vagy ha mégis, akkor a dátum hihetetlen pontossága miatt és nem azért, mert az olyan hihetetlenül közeli. Valójában az i. e. 4004 egész használható becslés az általunk civilizációként azonosított valami kezdetére. Ezért nem meglepő, hogy azoknak akik biztosra vették, hogy az ember azonnal nekiállt civilizációt építeni, az  i. e. 4004 teljesen elfogadható dátumnak tűnt a teremtésre.

Mindez azonban hamarosan megváltozott. A 19. század közepén több új tudományág bizonyítéka szinte az összes dátumot nagyságrendekkel későbbre tolta. A világegyetem és a Föld nem néhány ezer, hanem több milliárd évesek. Az ember történelme pedig a mezőgazdaság és a civilizáció megjelenésénél több millió évvel korábbra nyúlik vissza. Csak azok utasították el a bizonyítékokat, akik ragaszkodnak a bibliai teremtéstörténet szó szerinti értelmezéséhez; ők úgy látták, hogy ez egy átverés, mellyel az ördög próbál összezavarni bennünket, vagy mellyel Isten akarja próbára tenni hitünket - válasszanak kedvükre. Az az elképzelés, hogy az ember mezőgazdásznak és civilizációépítőnek született, teljesen tarthatatlanná vált. Nyilvánvalóan egyiknek sem születtünk.

Ez azt jelenti, hogy kultúránk filozófiai és teológiai alapjait olyan emberek rakták le, akiknek alapvetően hibás elképzelésük volt eredetünkről és történelmünkről. Ezért égetően fontossá vált, hogy újraértékeljük ezeket és ha szükséges, az alapoktól kezdve építsük újra.

Csakhogy természetesen az ég egy világon senki sem gondolta azt, hogy ez égetően vagy legalább egy kicsit is fontos lenne. Szóval az emberi élet évmilliókkal a mezőgazdaság keletkezése előtt kezdődött. Na és, kit érdekel? Semmi fontos dolog nem történt ezek alatt az évmilliók alatt. Ez csupán egy tény, amit el kell fogadni, épp ahogy jóval Darwin előtt az evolúció is csupán egy, a naturalisták által elfogadott tény volt.

A múlt században sikerült megértenünk az ember történelmét, mely értelmetlenné tett mindent, amivel az elmúlt 3000 év során hitegettük magunkat, de a berögzült értelmezéseink teljességgel érintetlenek maradtak. Na és akkor mi van, ha az ember nem mezőgazdásznak és civilizációépítőnek született? Nyilvánvalóan arra született, hogy mezőgazdásszá és civilizációépítővé váljon. Az vitán felül állt, hogy ez a mi előre elrendelt sorsunk. Muszáj ezen az úton tovább mennünk - még ha bele is pusztulunk.

A tények, melyek a bibliát szó szerint értelmezőket leszámítva mindenki számára vitathatatlanok voltak, gyökeresen áthelyeztek minket nem csak a világegyetemben, hanem saját fajunk történelmében is. Az a tény hogy át lettünk helyezve, általánosan elfogadott lett, de senki sem törődött azzal, hogy kidolgozzon egy elméletet, ami értelmezné is a tényt, ahogyan Darwin is tette azt az evolúcióval.

Rajtam kívül. És meg kell hogy mondjam önöknek, ez nem okozott túl nagy boldogságot. Muszáj volt megtalálnom a válaszokat, és nem azért kezdtem el őket keresni, hogy egy nap könyvet írjak róla, hanem mert én személy szerint nem tudtam volna élni nélkülük.

Az Izmaelben hangsúlyoztam, hogy a Káin és Ábel ütközete nem ért véget hat vagy nyolc ezer évvel ezelőtt a Közel Keleten. Káin, a földműves, kezében késével beutazta a világ minden sarkát és földjeit az ott talált törzsi népek vérével öntözte. Ide (az USA-ba - a ford. megj.) 1492-ben érkezett és az elkövetkezendő három évszázadban földjeit több millió amerikai indián vérével öntözte. Napjainkban épp lent van Brazíliában, ahol kése az ország erdeiben megmaradt néhány őslakos szíve felett lebeg.
Az őslakosok között a törzsi szerveződés olyan egyetemes, mint a nyáj a libáknál, és egy antropológus sem kételkedik benne igazán, hogy a törzs volt az emberiség eredeti társadalmi szerveződése. Nem csapatokban vagy hordákban fejlődtünk ki, hanem egy olyan társadalmi szerveződésben, ami emberi sajátosság és ami egyedülállóan sikeres volt a kultúra-hordozók számára. Azért volt egyetemlegesen megtalálható szerte a világban három millió év múltán is, mert a törzs az emberek számára sikeres volt. A törzsi szerveződés a természetes szelekció ajándéka számunkra, épp úgy ahogy a nyáj a természetes szelekció ajándéka a libáknak.

Az alapvető kötelék, mely egy törzset egyben tart, a törzsi törvény. Ezt egyszerű ugyan megfogalmazni, de kevésbé egyszerű megérteni, mert a törzsi törvény működése gyökeresen eltér a mi törvényeink működésétől. A mi törvényeink lényege a tiltás, míg a törzsi törvények lényege a helyreállítás. A helytelen viselkedés egyik törzsben sem tiltott. Ehelyett a törzsi törvény azt fogalmazza meg, hogy minek kell történnie ahhoz, hogy a helytelen viselkedés által okozott káros hatásokat minimalizáljuk és hogyan hozzunk létre olyan állapotot, melyben mindenki úgy érzi, hogy az egység közöttük amennyire lehet, újra helyreállt.

A B történetében leírtam, hogy kezelik az ausztráliai alawa bennszülöttek a házasságtörést. Ha olyan balszerencse ért, hogy beleszerettél másvalaki feleségébe vagy férjébe, a törvény nem azt mondja, hogy “Ez tilos, az affér nem folytatható!” Ehelyett azt mondja, “Ha folytatni szeretnétek ezt a kapcsolatot, itt van mit kell tennetek, amivel minden fél ki lesz békülve és a házasság intézménye sem értéktelenedik el a gyermekeink szemében”. Ez egy rendkívül sikeres módszer. És ami még figyelemre méltóvá teszi, hogy nem egy jogalkotó vagy egy bizottság dolgozta ki, hanem a természetes szelekció egy újabb ajándéka. Számtalan generációnyi próbálgatás után nem találtak jobb módot a házasságtörés kezelésére. Sőt, nem is képzelhető el ennél jobb, mert - most figyeljenek! - ez működik! Épp azt teszi, amire az alawa indiánoknak szüksége van és senki sem próbálja meg kikerülni. Annyira jól működik, hogy még a házasságtörők sem próbálják meg kikerülni.

De ez csak az alawák törvénye, sosem jutna eszükbe azt mondani, hogy “A világon mindenkinek így kellene csinálnia.” Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a szomszéd törzsek törvényei is épp olyan jól működnek az ő számukra - ugyanazon okból kifolyólag, mivel ők is az emberemlékezet kezdete óta kísérletezték ki.

A törzsi törvény erénye, hogy az embereket olyanként kezeli, amilyenek valójában: általánosságban véve okosak, kedvesek, jószívűek és jó szándékúak, de tökéletesen hajlamosak az ostobaságra, makacsságra, szeszélyre, kötekedésre, önzőségre, kapzsiságra, erőszakra, butaságra, zsémbességre, alattomosságra, bujaságra, álnokságra, gondatlanságra, bosszúra, közömbösségre, kicsinyességre, és minden egyéb rosszra.
A mi törvényeinkkel ellentétben a törzsi törvény nem bünteti meg az embereket a gyengeségeik miatt. Inkább könnyedén és egyszerűen az élet általános részévé teszi azok kezelését.

De kultúránk kifejlődésének idején mindez drámaian megváltozott. Az emberek egyre nagyobb és nagyobb szerveződésekbe tömörültek és a folyamat áldozatául esett a törzsi törvény is. Ha fogod az ausztrál alawákat és összezárod az új-guineai gebusikkal, a kalahári sivatag bushmanjaival és a brazil yanomamikkal, szó szerint fogalmuk sem lesz, hogy is kellene élniük. Egyik törzs sem fogja átvenni a többiek törvényeit, amik nem csak hogy ismeretlenek, de érthetetlenek is számukra. Hogy fogják hát kezelni az egymás közt felmerülő viszályokat? Gebusi vagy Yanomami módon? Alawa vagy Bushman módon? Szorozd be ezt százzal és lesz egy jó becslésed arra, hogy milyen helyzetben voltak az emberek az évezred kezdetén, saját kulturális fejlődésünk legelején, a Közel Keleten.

Ha összezársz több száz törzset és elvárod, hogy együtt dolgozzanak és éljenek, a törzsi törvény használhatatlanná és fölöslegessé válik. De természetesen az emberek ebben a keveredésben is ugyanolyanok, mint amilyenek mindig is voltak: képesek az ostobaságra, szeszélyre, kötekedésre, önzőségre, kapzsiságra, erőszakra, butaságra, zsémbességre, és minden egyéb rosszra. A törzsi világban ez nem volt probléma, mert a törzsi törvényt pont az ilyen emberekre szabták. De a szárnyait bontogató civilizációnkban az összes törzsi módszer ezen teljesen emberi hajlamok kezelésére, odaveszett. Egy új módot kellett kitalálni - és a hangsúly a kitalálni szón van. Nem volt egy kipróbált, bizonyított módszerük mindazon rossz kezelésére, amire az emberek képesek. Kulturális őseink ki kellett, hogy találjanak valamit, és amit kiötöltek, az a tiltott cselekedetek listája.

Érthető módon a legsúlyosabbakkal kezdték. Nem a levertséget vagy az önzőséget tiltották meg. Hanem olyanokat, mint a gyilkosság, a testi sértés és a lopás. Természetesen az írás és műveltség hajnala előtt fogalmunk sincs, hogy mi volt tiltólistán, de aligha lehet kétség afelől, hogy voltak dolgok. Mert elképzelhetetlen, hogy bűntelenül gyilkoltunk, raboltunk, loptunk öt vagy hat ezer éven át, míg Hammurápi végre észre nem vette, hogy ezek ártalmas cselekedetek.

Amikor az izraeliták az i. e. 13. században elmenekültek Egyiptomból, a szó szoros értelmében vett törvények nélküli horda voltak, mivel az egyiptomi tiltólistákat maguk mögött hagyták. Saját listára volt szükségük, amit Isten szolgáltatott - a híres tíz parancsolat. De természetesen tíz nem volt elég. Több száz újabb követte, de az sem volt elég.

Még semennyi sem volt elég. Ezer sem, tízezer sem, százezer sem. Még több millió sem elegendő, ezért minden áldott évben jogalkotókat fizetünk, hogy még többet találjanak ki. De teljesen mindegy hány tilalmat vezettünk be, sosincs kellő hatásuk, mivel a nemkívánatos viselkedés soha nem szűnik meg attól, hogy törvényt hozunk ellene. Minden egyes alkalommal, amikor valakit börtönbe küldenek vagy kivégeznek, azt mondják, hogy ez egy “üzenet a gonosztevőknek”, de valami fura oknál fogva ez az üzenet soha nem ér célba, évről évre, nemzedékről nemzedékre, évszázadról évszázadra.

Persze mi úgy véljük, hogy ez egy nagyon fejlett rendszer.
Még sohasem találtak olyan  törzsi embert, aki azt állította volna, hogy nem tudja, hogyan kell élnie. Épp ellenkezőleg, mind magabiztosan tudják, hogyan kell élniük. De a törzsi törvény eltűnésével az emberek elkezdtek rádöbbenni, hogy nem tudják, hogyan kell élniük. Szükség lett egy teljesen új típusú szakértőre, akinek az a különlegessége, hogy kihirdeti, hogy az embereknek hogyan kellene élniük. Ezeket a szakértőket nevezzük prófétáknak.

Természetesen ahhoz, hogy valakiből próféta legyen, különleges képességekre van szüksége. Definíció szerint tudnia kell valamit, amit a többiek nem tudnak, valamit, amit a többiek nyilvánvalóan képtelenek megismerni. Ez azt jelenti, hogy kell legyen egy információforrása, amihez mások nem férnek hozzá - különben mi értelme lenne? Megteszi egy transzcendentális látomás, mint Guatama Siddharta esetében, vagy egy álom, feltéve ha az Istentől származik. De a legjobb természetesen a direkt, személyes, közvetlen kapcsolat Istennel. A legmeggyőzőbb és legjobban becsült próféták, akikért érdemes meghalni és gyilkolni, közvetlenül Isten igéjét tolmácsolták.

A próféták kinyilatkoztatásain alapuló vallások megjelenése egyedülálló a kultúránkban. Az emberiség történelme során csak nekünk volt szükségünk ilyen vallásokra. Még most is szükségünk van rájuk (és minden egyes nap újabbakat hoznak létre), mert még mindig mélységesen érezzük azt, hogy nem tudjuk, hogyan kellene élnünk. Vallásaink egy megfosztott nép különös teremtményei. Mégis egy pillanatra sem kételkedünk benne, hogy azok az egész emberiség vallásai.

Amikor először gyökeret vert közöttünk ez a hit, még nem volt alaptalan. Mivel rég elfeledtük, hogy az ember már jóval előttünk is létezett, azt feltételeztük, hogy mi maga vagyunk az emberiség és hogy a mi történelmünk az egész emberiség történelme. Azt képzeltük, hogy az emberiség csak néhány ezer éve létezik - és hogy Isten, a kezdetektől fogva szólt hozzánk. Tehát miért ne lennének a mi vallásaink az egész emberiség vallásai?

Amikor kiderült, hogy az emberiség több millió évvel idősebb, mint mi, senki sem találta furcsának, hogy Isten távol tartotta magát az előttünk élt több ezer nemzedéktől. Miért venné a fáradságot, hogy a Homo habilishez vagy a Homo erectushoz beszéljen? Vagy miért venné a fáradságot, hogy akár a Homo sapienshez beszéljen, mielőtt mi megjelentünk? Isten a civilizált emberekhez akart beszélni, nem holmi vademberekhez, ezért nem csoda, hogy megvetően csöndben maradt.

A 19. és a 20. század filozófusait és teológusait nem zavarta Isten hosszú némasága. Önmagában ez a tény nem volt elegendő számukra, hogy kiötöljenek egy elméletet, ami értelmet adna neki. A keresztények között régóta elfogadott, hogy a Kereszténység az emberiség vallása (természetesen ezért kell az egész emberiséget megtéríteni). Nem kellett innen túl nagy erőfeszítés az olyan gondolkodók számára, mint Teilhard de Chardin és Matthew Fox, hogy Krisztust az emberiség Krisztusából, Kozmikus Krisztussá nevezzék ki.

Fura mód rám hárult, hogy felismerjem, hogy volt valaha egy olyan vallás, amit joggal nevezhetünk az emberiség vallásának. Ez volt az emberiség első és egyetlen egyetemleges vallása, ami több tízezer éven keresztül mindenhol megtalálható volt, ahol az emberek is. Bármerre mentek a keresztény misszionáriusok, mindenhol találkoztak vele, és kegyesen nekiálltak elpusztítani. Mára a misszionáriusok erőfeszítéseinek, vagy ami még hatásosabb, az ellenállók kivégzésének köszönhetően, szinte teljesen elpusztították. Semmiképp sem vagyok büszke erre a felfedezésemre, ugyanis ott volt a szemünk előtt már több száz éve.

Persze ez nem számít “igazi” vallásnak, hiszen nem a miénk. Ez csak afféle félkész “elő-vallás”. Hogy is lehetne más? Hisz’ jóval azelőtt keletkezett, hogy Isten úgy döntött, az emberek megérettek arra, hogy érdemes legyen szólni hozzájuk. Egyetlen beavatott próféta sem ismerte fel, nincs dogmája, nincs egyértelmű teológiája vagy tanítása, nincs liturgiája és nem eredményezett látványos eretnekséget és egyházszakadásokat. És ami a legrosszabb, amennyire én tudom, senki sem gyilkolt vagy halt meg érte - egyáltalán, miféle vallás az ilyen? Mindezeket figyelembe véve már az is csoda, hogy egyáltalán van rá egy megnevezésünk.

A vallás amiről beszélek, természetesen az animizmus. Ezt a megnevezést felülírta az az általános misszionáriusi benyomás, mely szerint ezek a gyerekes vademberek úgy hitték, hogy az olyan dolgoknak, mint a kövek, fák és folyók, lelkük van, és a 19. század közepe óta nem vesztette el ezen jelentését.

Mondanom sem kell, nem voltam hajlandó elfogadni egy olyan vallásnak a banálissá alacsonyítását, amely több tízezer éven keresztül virágzott az épp olyan okos emberek között, mint mi magunk. Több évtizeden át próbáltam megérteni, mit akartak sugallni számunkra ezek az emberek az életükről és az emberiség helyéről a világban, és arra a következtetésre jutottam, hogy egy nagyon egyszerű (de távolról sem banális) világnézet volt az alapja mindannak amit mondtak: A világ egy szent hely, és az emberiség ehhez a világhoz tartozik.

Egyszerűen hangzik, ugyanakkor megtévesztően egyszerű. Ez akkor látszik világosan, ha szembe állítjuk a saját vallásaink alapjául szolgáló világnézettel. A mi vallásaink világnézetében a világ minden, csak nem szent hely. A keresztények számára csupán a próbatételek helye és nincs belső értéke. A buddhisták számára csak egy olyan hely, ahol elkerülhetetlen a szenvedés. Ha most nagyon egyszerűsítek is, nem azért teszem, hogy hamis színben tüntessem fel őket, csak hogy egyértelművé tegyem az alapvető különbséget a két világnézet között, abban a néhány percben ami még hátravan az előadásból.

A keresztények számára a világ nem az, ahová az emberek tartoznak, nem ez az igazi otthonunk, ez csak egyfajta váróterem, ahol eltöltjük az időnket, mielőtt továbbmennénk az igazi otthonunkba, ami a mennyország. A buddhisták számára a világ egy másfajta értelemben vett váróterem, amit újra és újra meglátogatunk, a halál és újjászületés ismétlődő körforgásában, míg végül elnyerjük szabadulásunkat a nirvánában.

Animista nézőpontból az emberek azért tartoznak egy szent helyhez, mert ők maguk is szentek. Persze nem különleges értelemben véve szentek, nem jobban, mint bármi más, de legalább annyira, mint bármi más - épp annyira szentek, mint a bölény, a lazac, a varjú, a tücsök vagy a napraforgó.

Ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy csak ennyiből áll az animizmus. A B történetében ennél részletesebben is foglalkozom vele, szóval ez csak a bemelegítés. Nem vagyok az animizmus szaktekintélye. Kétlem, hogy valaha is lesz az animizmusnak olyanja, hogy szaktekintély.
Nem mindig egyszerű megérteni a legegyszerűbb gondolatokat. A legegyszerűbb gondolat, melyet munkám során megfogalmaztam, amit talán a legkevésbé értenek: Az életnek nincs egyetlen helyes útja - soha sem volt és soha nem is lesz. Ez a gondolat volt a törzsi élet alapja mindenfelé. A navajók sosem képzelték, hogy rendelkeznek az életnek a helyes útjával (és hogy minden más út rossz). Csupán egy olyan útjuk volt, ami megfelelt számukra. Mikor törzsi népekkel voltak körülvéve - akik mind különbözőképpen éltek - nevetséges lett volna azt képzelniük, hogy az övék az élet egyetlen helyes útja. Ez olyan lett volna, mintha mi most azt képzelnénk, hogy egy Cole Porter dal hangszerelésének vagy egy bicikli megépítésének van egyetlen helyes útja.

A törzsi világban, mivel teljes egyetértés volt abban, hogy senki sem rendelkezik az élet helyes útjával, ezért megdöbbentő kulturális sokszínűség virágzásának lehettünk tanúi, amit kultúránk az elmúlt 10.000 évben fáradhatatlanul pusztított. Számunkra akkor jön el a paradicsom, ha a Földön mindenki pontosan ugyan úgy él.

Szinte mindenki szemet huny azon kijelentés előtt, hogy az életnek nincs egyetlen helyes útja. Egyszer az írástudókat és farizeusokat vádolva Jézus azt mondta: “Fennakadtok a szúnyogon, de lenyelitek a tevét”. Az emberek megtalálják a szúnyogokat a könyveimben amiken fennakadhatnak, de ez a hatalmas szőrös teve olyan könnyedén csúszik le a torkukon, mint egy kanál méz.

Az erdők legyenek önökkel és a gyermekeikkel.

Kapcsolódó bejegyzések:
Alapvető emberi jogok
A civilizáción túl

3 thoughts on “Vallásaink: Vajon az egész emberiség vallásai?

  1. Az Izmael gyakorlatilag ugyanerről szólt, számomra csak a prófétás gondolatmenetet tette hozzá az írás. Quinn írásaiban amúgy azt hiányolom, hogy elítéli a kultúránkat, de nem kínál alternatívát helyette. Így igazából nincs sok értelme. Mindenki tudja azt is, hogy pl. a kapitalizmus és a demokrácia rossz, de mivel senki sem tud jobbat náluk (pláne olyat, amire át is lehetne térni), kénytelenek vagyunk tovább folytatni őket.

    Gratz a fordításhoz, nagyon jól sikerült!

    1. Igen, ez az írás egy egyetemi előadásának szövege, az Izmael végén tárgyalt témát boncolgatja alaposabban.
      Quinn célja alapvetően a probléma gyökereinek feltárása, ami az első lépés a megoldás felé. Nem akar tálcán megoldást kínálni, nem is feladata és nézeteiből épp következik is, hogy nincs egyetlen helyes megoldás. Ennek ellenére a többi könyvéből azért kibontakozik az ő elképzelése is egy lehetséges megoldásról. Erről szól a Beyond Civilization (más társadalmi-gazdasági felépítésről) és a Tales of Adam (egy más világnézetről). Egy könyvbe nyilván nem lehet belezsúfolni mindent, túl tömény lenne.

      Ja és köszönöm a dicséretet, megszenvedtem vele 🙂

Comments are closed.