A jövő szökevénye

Nemrég megnéztem a Johnny Mnemonic (A jövő szökevénye) című 1995-ben, Keanu Reeves főszereplésével és William Gibson regénye nyomán forgatott sci-fit. A történet dióhéjban:

A XXI. században járunk. Johnny adatcsempész, aki az agyába drótozott memóriatárban jó pénzért adatokat szállít a világ egyik sarkából a másikba. Azért, hogy agyába minél több információt belezsúfolhasson, feláldozta gyerekkori emlékeit is. Ezúttal viszont valóban nagy bajba keveredik, implantációját vészesen túlterheli azzal, hogy 320 gigabyte-nyi rendkívül titkos adatot töltenek bele. 24 órán belül célba kell juttatnia a szállítmányt és eltávolítani az adatokat, különben idegrendszere összeomlik és belehal. Közben a jakuzák is a nyomába erednek, hogy titkos megbízójuknak visszaszerezzék az adatokat, vagyis az emberiséget sújtó halálos kór (az idegösszeomlás szindróma) ellenszerét.

Ebben az elképzelt jövőben a világot már régóta nem a kormányok, hanem a megavállalatok irányítják, az emberek egészsége nem számít, a betegségipar jobban profitál a betegek folyamatos kezeléséből, mint a felgyógyulásukból. Egyre többen betegednek meg az idegösszeomlás szindrómában, melyre a nép tudomása szerint nincs ellenszer. Az orvosok meg vannak győződve róla, hogy a betegséget a rengeteg elektronikai eszköz és az általuk keltett elektromágneses hullámok okozzák, vagyis maga a technikai civilizáció a betegség oka.

A film nem egy kiemelkedő alkotás, bennem mégis vegyes érzelmeket keltett. Egyrészről gyerekkorom jövőképét mutatta a film, a cyberpunk fénykorából. A jövőt rendkívül sötétnek és nyomorúságosnak ábrázolva, ahol már felfoghatatlan a gazdagok és szegények közötti szakadék. A gazdagok az elképzelhető legnagyobb luxusban élnek, a legmodernebb technológiai eszközökkel, modern városokban körülbástyázva magukat, míg a szegények a városok peremkerületeinek gettóiban, földalatti bunkervárosokban, elavult, kivetett technológiákat összetákolva, patkányok módjára vegetálnak. Lázadó bandákat szerveznek és kívülről próbálják támadni a rendszert és megdönteni az óriásvállalatok hatalmát. Az elképzelt technológia, az internet ábrázolása, a gigabyte-nyi adatok már-már nevetségessé teszik a filmet egy mai szemlélő számára.

Másrészről viszont úgy éreztem, hogy a történet még ma is nagyon releváns témákat boncolgat és ezért szeretem még mindig a cyberpunk-ot. A cyberpunk alkotások és a 90-es évek borús jövőábrázolásai erősen kontrasztos tükröt tartanak társadalmunk elé.

Mára a világot gyakorlatilag valóban az óriásvállalatok irányítják, a kormányok az ő bábjaik. A betegségipar tényleg nem érdekelt az emberek egészségében, csak a profitban. A technológiai civilizáció csakugyan megbetegít bennünket, egyre több az úgynevezett "civilizációs betegség" és a rák járványszerűen terjed. A gazdagok és szegények közötti szakadék valóban elképzelhetetlen, a hajléktalanok gettókban és földalatti bunkervárosokban húzzák meg magukat és a gazdagok által kivetett maradékokból és technológiákból élnek.
Ki mernem jelenteni, hogy a cyberpunk által vizionált világ nagy része már megvalósult. Ebben élünk, csak nem vesszük észre. És ez rémisztő.