Napfényből vagyunk

/ Részlet Thom Hartmann - Az ősi napfény utolsó órái című könyvéből, 2007: /

Napfényből valók vagyunk, a szó nagyon is valós értelmében. A Nap, amely hőt, valamint látható és ultraibolya fényt sugároz, majdnem az összes földi élet forrása. Minden élő dolog, ami körülvesz bennünket, azért létezhet, mert valahol egy növény elraktározta a Nap fényét. Az összes állat ezekből a növényekből él, közvetlenül (mint a növényevők), vagy közvetetten (mint a húsevők, akik növényevőket esznek). Igaz ez az emlősökre, rovarokra, madarakra, kétéltűekre, hüllőkre és a baktériumokra is, azaz mindenre, ami él. A bolygó felszínén élő életformák azért lehetnek jelen, mert egy növény képes volt elraktározni a napfényt, majd valami más képes volt megenni ezt a növényt és a benne lévő napfény-energiával fűteni saját testét.

(Kivételek ez alól az óceán alján, kilométerekre a felszíntől élő baktériumok és élő szervezetek, amelyek a víz alatti vulkánok hőjéből élnek. Azonban végső soron még ezek is a napenergiából élnek: a mag vulkanikus hője akkor tárolódott el, amikor egy felrobbant csillag/nap maganyagából kialakult a Föld.)

Ebből kifolyólag a talajt érő napfény mennyiségétől függött, hogy az emberek éppen bővelkedtek vagy szűkölködtek az ennivalóban, s ez továbbra is vonatkozik minden nem emberi életformára. A napfényben fürdő egyenlítői területek zsúfolva vannak növényi és állati élettel, míg a viszonylag kevés napot látó északi régiókban - ahová a Nap sugarai kis szögben érkeznek - jóval kevesebb az élőlény.

A növényvilág módszere a napfény elraktározására igen egyszerű. Atmoszféránk sok milliárd tonna szenet tartalmaz, többnyire szén-dioxid (CO2) gáz formájában. A növények "belélegzik" ezt a CO2-t és a napfényből nyert energia segítségével egy fotoszintézisnek nevezett kémiai reakciót vezényelnek le leveleikben, ami a szénatomot leválasztja a két oxigénatomról. Ennek eredménye a szabad szén (C) és az oxigén (O2). A szenet ezután szénhidrátok (pl. cellulóz) és egyéb növényi alkotórészek (gyökér, szár, levél, gyümölcs) előállítására használják fel, a feleslegessé vált oxigént pedig "kilélegzik".

Sok embert ismerek, aki azt hiszi, hogy a növények földből vannak - hogy az a fa a ház előtt, például, abból a talajból van, amiből kinő. Ez nagy tévedés, ugyanis a fa java részben az egyik levegőt alkotó gázból (CO2) és vízből (hidrogén és oxigén) áll. A fák anyaga megszilárdult levegő és napfény.

Nézzük, hogyan működik a dolog: a növény levelei a napfény energiáját felhasználva a levegőből szén-dioxid formájában szenet vonnak ki, ami a víz oxigénjével és hidrogénjével vegyítve különféle cukrokat és más összetett szénhidrátokat (a szénhidrátok szintén szénből, hidrogénből és oxigénből vannak) állítanak elő. Ilyen szénhidrát például a cellulóz, ami a gyökerek, levelek és a törzs nagy részét alkotja.
Amikor fát égetünk, a "napenergia" felszabadul, a tűz fényének és melegének formájában. A fában lévő szén visszafordítja a fotoszintézist. A kis kupac hamu, ami a végén megmarad, mindaz az ásványi anyag, amit az a hatalmas fa a talajból felvett. Minden egyéb a levegőből származó gáz volt: szén, hidrogén és oxigén.

Az állatok (az embereket is beleértve) a növényekkel ellentétben nem képesek közvetlenül a napfényből, vízből és levegőből szöveteket alkotni. Ezért a könnyen hozzáférhető növényi táplálék (és az ezt fogyasztó állatok) mennyisége állandóan korlátozza a Földön élő emberi populáció méretét. Az emberi faj hajnalától a kb. 40.000 évvel ezelőttig tartó időszakban a bolygót sohasem lakta 5 milliónál több ember. Az egész világon kevesebb ember élt akkor, mint amennyit ma Detroitban találunk.
Gyanítom, ennek az alacsony lélekszámnak az volt az oka, hogy azokban az időkben az emberek csak vadon termő növényeket ettek. Ha fél négyzetkilométernyi napsütötte vadon tíz embert tudott ellátni elegendő ennivalóval (gyümölcsök, zöldségek, magok és az ezekből táplálkozó állatok formájában), akkor az adott erdő népsűrűsége ezen a szinten stabilizálódott. Számos állati populáción elvégzett megfigyelés azt mutatja, hogy ha nincs elég élelem a helyi szaporulat eltartásához, akkor az emlősök körében - ide tartoznak az emberek is - csökken a termelékenység, a halálozási arány pedig nő. Ez a természet népességszabályozó rendszere.
A régi időkben az emberek ruházata, menedéke és hajléka növényekből, állatbőrökből és fából készült. Ezek a felhasznált anyagok is annak a pillanatnyi napfénynek köszönhették létüket, melyben a rövid életük során részük volt.

Több napfényt nyerünk ki - más állatokból

Körülbelül 40 ezer éve egy fontos esemény történt: az emberek rájöttek, hogyan alakíthatják a természet rendjét úgy, hogy más fajoknál több napfényhez, s így több táplálékhoz jussanak. A táplálékellátás attól függött, mennyi nyulat vagy őzet tudott az erdő eltartani, illetve mennyi ehető növény nőtt vagy volt termeszthető a helyi talajon. Voltak azonban olyan helyek, ahol a talaj gyenge minősége miatt nem lehetett növényeket termeszteni, és az erdő sem nőtt, csak a bozót és a fűfélék maradtak meg. Az emberek rájöttek arra, hogyha ezeket a számukra haszontalan növényeket a kérődző (legelő) állatok (kecskék, birkák, tehenek) megennék, akkor a vadon növő bozótosban és egyéb növényekben elraktározódott napfény állati hússá alakulna, amit ilyen formában már maguk is megehetnének. Tehát ha a legeltetésen és háziasításon keresztül növelni tudnák a kérődző állatok számát, akkor a jószágok által elfogyasztott növények és fűfélék révén több pillanatnyi napfényhez jutnának. Ez több hasznosítható energiát biztosított elődeinknek, mind igásállatok, mind vágóállatok formájában. Ezzel megszületett a legeltetés és háziasítás.

Több napfényt nyerünk ki - a földből

A történelemnek nagyjából ugyanebben az időszakában arra is rájöttünk, hogy az ehetetlen erdőket ehető növényekkel helyettesíthetjük. Ahelyett, hogy hagynánk, hogy az erdővel benőtt darab föld csak tíz embert tápláljon, munkára foghatjuk és száz embert is eltarthatunk belőle. A kibontakozó mezőgazdaság kb. tízezer éve kezdett el lendületet venni. Mivel felfedeztük, majd használni kezdtük a két új módszert (a legeltetést és a mezőgazdaságot) arra, hogy a nap energiáját minél hatékonyabban alakíthassuk át emberi táplálékká, több ennivaló állt rendelkezésünkre. A természet alaptörvényéből adódóan több ennivaló több embernek biztosított életet, így a népességnövekedés felgyorsult.
Az ezt követő néhány ezer éven belül azt is felfedeztük, hogyan nyerhetünk ki ásványi érceket a földből, hogyan olvaszthatunk belőlük tiszta fémeket, hogy ezekből aztán szerszámokat készíthessünk. Ezek a szerszámok - mint az eke és a kasza - lehetővé tették, hogy jóval termékenyebb földművesekké váljunk, aminek az lett a következménye, hogy a Kr. e. 8000 és Krisztus kora között eltelt idő alatt a világ lakossága 5 millióról 250 millióra emelkedett, ami nem sokkal kevesebb, mint az Egyesült Államok mai lélekszáma. Azonban még mindig körülbelül egyévnyi napfény energiát használtunk évente, és annak ellenére, hogy kiirtottunk néhány konkurens állatfajt, a világra gyakorolt hatásunk még minimális volt. Még nem kellett tartalékainkhoz nyúlnunk ahhoz, hogy igényeinket kielégíthessük.
A középkorban azonban felfedeztünk egy új napfényforrást. Úgy gondolkodtunk, hogy a táplálékellátásunk útjában álló konkurens fajokat elpusztíthatjuk, továbbá a bolygón föllelhető minden erőforrást az emberi élelemtermelés szolgálatába állíthatunk. Így az újonnan fölfedezett szenet is az ennivaló-termelés fokozására használhatjuk.

Amikor az ősi napfényt megőrizte a Föld

Úgy 400 millió éve volt egy időszak, amit a tudósok karbonnak neveznek. A neve onnan származik, hogy e korszak kezdetén az atmoszféra - szén-dioxid formájában - hatalmas mennyiségű szenet tartalmazott. A szén-dioxid "üvegházgáz", mivel a Nap melegét a Földön tartja (úgy, mint az üvegházak falai) és nem engedi vissza az űrbe. A 70 millió évig tartó karbon kor során olyan sok szén-dioxid volt jelen a Föld atmoszférájában, hogy a bolygó hőmérséklete a mainál jóval magasabb volt.
A Föld felszínének körülbelül 25 százaléka szárazföld és 75 százaléka óceán. Abban az időben a bolygó összes szárazföldje egy gigantikus kontinenst alkotott. Ez a földrészt a geológusok Pangeának hívják, és már jóval a madarak, emlősök, sőt a dinoszauruszok megjelenése előtt is létezett. A Földet csupán növények, halak, rovarok és kisméretű hüllők lakták. A légkörben lévő sok szén-dioxid azonkívül, hogy a napenergiát hő formájában csapdába ejtette, a növények fejlődéséhez is bőséges szenet biztosított, így azok zabolátlanul növekedtek. Pangea majdnem teljes egészét sűrű növénytakaró borította. A talajon idővel több tíz, egyes helyeken több száz méternyi vastag, rothadó növényi anyag alkotta takaróréteg keletkezett, amely a karbonidőszak 70 millió éve során folyamatosan vastagodott.
Az egyre bujábban növekvő növényvilág egyre több szent vont ki az atmoszférából, hogy cellulózzá, vagyis levelekké, szárakká és gyökerekké alakítsa őket. Így a légkör szén-dioxid tartalma csökkent, a kivont szén pedig növényi anyagként létezett tovább.
Ugyan ebben az időben a földfelszín háromnegyedét kitevő óceánok szintén tetemes mennyiségű növényi életnek adtak otthont, bár ezek többsége az egyszerűbb fajtákból került ki, mint például az egysejtű állatok és más mikroszkopikus növények. Ezek a víz felszínéhez közel lebegve szintén magukba szívták a Nap fényét, majd a légkör szén-dioxidját növényi alkotórészekké alakították, aztán elpusztultak és az óceán fenekére süllyedtek.

Nagyjából 300 millió éve egy hatalmas katasztrófa sújtotta a Földet, amely a bolygó története öt legjelentősebb fajpusztulásának egyikét okozta. Senki sem ismeri a robbanásszerű tektonikus esemény pontos okát (legtöbben egy üstökössel, vagy kisbolygóval való ütközésre gyanakszanak), amely visszavonhatatlanul megváltoztatta a bolygó képét. A földkéreg számos helyen megnyílt, vulkánok törtek ki, és kontinensek kezdtek vándorlásba. Azokon a helyeken, ahol a hatalmas Pangeából leszakadt földrészek egymással ütköztek, sok tízezer négyzetkilométernyi hegység képződött. A vastag növénytakaró alásüllyedt. 50 millió évvel később feltűntek a dinoszauruszok, majd ismét egy viszonylag stabil korszak köszöntött a Földre és két új kontinensére, amelyeknek a geológusok a Laurázsia és Gondwana nevet adták. A triász, jura és kréta (együttes nevük mezozoikum) őstörténeti koroknak 65 millió évvel ezelőtt lett vége, amikor a legszélesebb körben elfogadott tudományos nézet szerint egy másik kisbolygó vagy üstökös ütközött a Földnek, ami kipusztította a dinoszauruszokat. A mezozoikum alatt a bolygó egy újabb geológiai felfordulás korszakát élte át. A két földrész, Laurázsia és Gondwana kisebb darabokra szakadt. Így létrejöttek azok a kontinensek, amiket ma Ázsiának, Észak-Amerikának, Dél-Amerikának, Európának, Ausztráliának, Afrikának és Antarktisznak hívunk. Hegységek emelkedtek, ahogy a földrészek egymásnak sodródtak, és a növényi anyag egy része még mélyebbre süllyedt a Föld belsejében, ahol roppant nyomásnak volt kitéve.

Ősi napfényt használunk

Mintegy 900 évvel ezelőtt Ázsia és Európa lakói felfedezték a Föld felszíne alatt megbúvó szenet, és hozzáláttak, hogy eltüzeljék. Ez a szén volt a felszíne az ősi növénytakaró nagy részének, ami nem más, mint a 300 millió éve elraktározódott napfény. A szén tüzelésével az emberiség a történelem során először volt képes olyan napfény-energiát alkalmazni, amely az ősidőkből maradt ránk. Ezt megelőzően őseinknek jókora erdős terület fenntartásáról kellett gondoskodniuk, mert a hideg teleket csak a fák eltüzelésével voltak képesek túlélni. Az erdő magába szívta a pillanatnyi napfény-energiát. Ez az eltárolt energia aztán a házak, barlangok vagy éppen indián tipik tűzgödreiben szabadult fel.
A szén alkalmazása ugyanakkor csökkentette függőségünket a pillanatnyi napfénytől. Ezért több fát vághattunk ki, a megtisztított területet pedig termőfölddé alakíthattuk. Több termőföldön több ennivalót termeszthettünk, ami több embernek biztosított élelmet. Ennek az lett a következménye, hogy a Föld lakossága az i.u. 1000-ik év 500 milliója után az 1800-as évekre elérte az egymilliárdot.

Ekkor elértünk történelmünk kritikus pillanatához, mivel ez volt az a pont, amikor őseink a Föld napfénytartalékaiból kezdtek élni.

Mivel képessé váltunk az évmilliókkal korábban elraktározott napfény kiaknázására, több erőforrást (ételt, hőt és egyéb anyagokat) kezdünk felhasználni, mint amennyit a naponta beeső napfény mennyisége tradicionálisan biztosítani tudott. A bolygó lakossága ekkor meghaladta azt a szintet, amit a Föld képes lenne eltartani, ha mindenki csak a helyi, pillanatnyi napfényt használná energia- és élelemforrásként.
Ez azt jelentette, hogy ha elődeink kifogytak volna a szénből, akkor szembe kellett volna nézniük a szörnyű választással: vagy feladják termőföldjeiket (ami éhínséget okozhat), hogy újraültethessék erdeiket, és így tűzifához jussanak, vagy pedig lesz mit enniük, viszont télen halálra fagynak.

[...]

Ugyanez a trend ma is megfigyelhető: egy erőforrás jelenléte és könnyű hozzáférhetősége olyan populáció kialakulásához vezet, ami függésbe kerül tőle. Ha őseink kifogytak volna a szénből, a Természet vette volna át az irányítást, és csökkentette volna a népességet.
Ehelyett azonban elődeink újabb megcsapolható "bankszámlát" fedeztek fel, az ősi napfény egy újabb tartalékát: a százmillió évekkel ezelőtt az óceánok fenekére süllyedt, majd a földfelszín alatt csapdába került és ott összepréselődött növényi anyagot, az olajat.
Olajat széles körben először 1850 körül Romániában kezdtek el használni. Az igazi fellendülés azonban 1859-ben vette kezdetét, amikor a Pennsylvania államban lévő Titusville-ben olajat találtak. Ekkoriban a Föld lakossága csupán valamivel több, mint egymilliárd főt számlált. Az emberi élelmet a termőföldekre és legelőkre eső pillanatnyi napfény, valamit az a jelentős mennyiségű ősi napfény biztosította, amit szén alakjában Európa, Ázsia és Észak-Amerika földjeiből bányásztak ki.
A roppant olajmezők felfedezése ugyanakkor egy hatalmas ősi napfény-tartalékoz rejtő kaput tárt szélesre. Azáltal, hogy őseink ezt az olajba zárt napfényt fűtőanyagként és energiaforrásként alkalmazták, majd az igavonó állatokat traktorokkal helyettesítették, élelemtermelő képességük hihetetlen mértékben megnőtt.

[...]

Az olaj felfedezésének idején a világ népessége egymilliárd körüli volt. Ekkor azonban hirtelen megnyíltak előttünk a lehetőségek, és ennek következtében 1930-ra már kétmilliárd ember élt a Földön.
Ebben az időben már igen széles körben alkalmaztak gépeket és olajat a mezőgazdaságban. Az olajat a traktorok üzemeltetésétől kezdve a műtrágya és rovarirtó szerek gyártásáig sok mindenre lehetett használni. És ez persze még több ennivalót jelentett. Gondoljunk bele: 200.000 évbe telt, amíg a Föld populációja elérte az első egymilliárdot. A második milliárdot már szinte fénysebességgel 130 év alatt "kitermeltük", a harmadik milliárdhoz pedig csupán röpke 30 évre volt szükségünk. Megdöbbentő, nem?

Kapcsolódó bejegyzés:
Túlnépesedés