Pleisztocén túlvadászat, avagy az ember eredendően pusztító?

/ Részlet Derrick Jensen: Endgame (Végjáték) című könyvéből - Jankó András nyersfordítását felhasználva: /

Talán már hallottál a Pleisztocén Túlvadászat Hipotézisnek nevezett dologról, bár valószínűleg a harmadik szó (hipotézis) nélkül, hogy nagyobb hitele legyen, mintha az több lenne, mint egy lényegében megalapozatlan elképzelés. A Pleisztocén Túlvadászat Hipotézist, bármily sokan is cáfolták meg, még mindig sokan használják aduászként, akik szeretnének hinni abban, hogy minden ember pusztító. A hipotézis akkor született, amikor Paul S. Martin felfedezte, hogy sok nagytestű emlős, mint a gyapjas mamutok, óriásfarkasok, kardfogú tigrisek, óriáslajhárok, óriáshódok, stb. körülbelül 10.000 évvel ezelőtt haltak ki Észak-Amerikában. Martin ekkor (tévesen) feltette, hogy ez egybeesett az első emberek megérkezésével a kontinensre. Ezután (ismét tévesen) feltette, hogy az emberi túlvadászat miatt haltak ki ezek a fajok. Beütött néhány számot egy gépbe, lefuttatott egy szimulációt, és kész is volt: a számítógép szerint az indiánok is pusztították a környezetüket. Ha egy számítógép mondja, akkor biztos igaz.

Egyszer, amikor egy amerikai indiánnal osztoztam az emelvényen, valaki a közönségből előhozta pont ezt az érvet:
-Ti is pont olyan pusztítóak voltatok, mint mi vagyunk - mondta.
Az indián válaszolt:
- Akkor miért voltak még bölények, amikor a te néped megérkezett?
- A te néped is ugyanúgy folyamatában volt, hogy kiirtsa őket.
- Akkor szörnyű lassan haladtunk ezzel, mert még harminc- és hatvanmillió között volt belőlük. - Kicsit megállt, majd folytatta -
Tudod, ez mindig így van azokkal, akik pusztítják az életet. Először teljesen figyelmen kívül hagyjátok a károkozást. Megölhetjük az összes bölényt, amit csak akarunk – mondjátok – úgyse számít. Megölhetjük az összes vándorgalambot, úgyse számít. Amikor már nem lehet könnyen semmibe venni a károkozást, akkor letagadjátok: A csordák pont olyan nagyok, mint tavaly – mondjátok. Nehezebb vadászni rájuk, de a csordák biztosan vannak ugyanakkorák.
Amikor már nem lehet letagadni, hogy pusztulás történik, akkor visszatámadjátok, akik beszélnek erről nektek. Megtámadjátok a szavahihetőségüket: Ó, ők csak indiánok, nem tudományosak, nem tudnak semmit a populációdinamikáról. Csak környezetvédők, túl érzelmesek, és nyilvánvalóan hazudnak, hogy védelmezzenek egy földterületet.
Amikor a hírhozók támadása sem működik, akkor azt magyarázzátok, hogy a kár nem is kár: Kinek is kellenek a bölények? És mit számít az, ha van néhány vegyszer minden patakban? Máris vannak vegyszerek a testedben, ha jól látom, még élsz? Kit érdekel a globális felmelegedés?
Amikor azt sem lehet bemesélni, hogy a kár nem kár, akkor valaki másra kenitek: Az indiánok, és nem pedig a fehérek voltak, akik túlvadászták a bölényeket és kiirtották őket.
Amikor nem lehet másra kenni, és végül muszáj beismernetek, hogy ti követték el a pusztítást, akkor arra fogjátok, hogy valaki kényszerített erre titeket: Nem öltük volna le a bölényeket, ha az indiánok maguktól odaadták volna a földjeiket, így nem kellett volna kiéheztetni őket. Ha nem harcoltak volna a földjükért, akkor nem kellett volna irtanunk a bölényeket. Az indiánok bűne.
És amikor nem tudjátok a pusztítást másra kenni, az utolsó menedéketek az, hogy azt mondjátok, mindenki pusztít, így nem lehet titeket felelősségre vonni: Az indiánok is pusztították az életterüket – mondjátok – szóval természetes, hogy mi is ezt tesszük.
Ez mind őrültség. Nem számít, mit mondunk, mindig van rá válaszotok, és nem számít, mit mondunk, tovább pusztítjátok otthonunk.”

Elmondani se tudom, hányszor fordult már elő előadásokon és beszélgetéseken, hogy valaki – de sose egy aktivista – kijelentette nekem, hogy az emberek a természetükből adódóan pusztítóak. Amikor azzal érvelek, hogy a civilizáció megérkezése előtt az észak-amerikai kontinens rendkívül gazdagon élő volt, a válaszuk mindig ugyanaz: „Pleisztocén Túlvadászat”. Ha megemlítem, hogy akár tényleg bekövetkezett ez, akár nem, iszonyat rég volt, és egy olyan eseményre alapozni a jelenlegi viselkedésünk védőbeszédét, ami 10.000 éve még csak nem is biztos, hogy megtörtént, igencsak szánalmas, a válaszuk mindig ugyanaz: „Pleisztocén Túlvadászat”. Amikor arról beszélek, hogy szerintem obszcén dolog néhány tucat faj állítólagos kiirtását kifogásként használni az egész bolygó elpusztítására, a válaszuk mindig ugyanaz: „Pleisztocén Túlvadászat”. Ha felhívom a figyelmet a rasszizmusra, amely benne foglaltatik abban az állításban, hogy ha az őslakosok is olyan kíváncsiak és intelligensek lettek volna, hogy feltalálják a markológépet, láncfűrészt, napalmot és atomfegyvereket, ők is éppoly pusztítóak lettek volna, mint a civilizáltak; a válaszuk mindig ugyanaz: „Pleisztocén Túlvadászat”.

Szeretném magam megcáfolni a Pleisztocén Túlvadászat Hipotézist, de több a témát nálam sokkal jobban ismerő tudós már megtette előttem, de talán senki se olyan meggyőzően, mint Eugene S. Hunn, az Ethnobiológia Társaság elnöke, a vadászó-gyűjtögető közösségekről szóló kilencedik nemzetközi konferenciára írt cikkével (ezt hosszasan idézem, mert már rohadtul elegem van a „Pleisztocén Túlvadászat” értelmetlen érvére válaszolgatni):

„Pleisztocén Túlvadászat. Ez a fenevad, mint Drakula, egyszerűen nem hal meg, annak ellenére, hogy az archeológusok között széles egyetértés van bizonyítékokban, illetve bizonyítékok hiányában, ami szerint az egész nem más, mint egy megalapozatlan mese. A látszólagos egybeesés az első gyakorlott vadászok megérkezésében az újvilági tájakra és a megafauna körülbelül 35 jellegzetes nemzetségének eltűnése között nem elegendő ahhoz, hogy a ’Clovis embert’ vádoljuk e végzetért. A Clovis ember időbeli elsőbbségét már széles körben elvetették, több mint 14.000 évvel ezelőttről származó dél-chilei leletek alapján. Továbbá kevés átfedés van Paleo-Indián vadászati területek és a kihalt megafauna leleteinek helyszínei között. De szerintem még többet mondanak az elméleti és tapasztalati érvek, amik megcáfolják az ügyes számítógépes szimulációt, amivel megpróbálták megmagyarázni, hogyan is történhetett meg mindez.

Martin 1972-es szimulációja amiről a Science magazinba írt cikkében számolt be, nem az egyetlen kísérlet volt a "bűntény" virtuális rekonstruálására, és nem is a legkidolgozottabb, de a szimuláció nyilvánvalóan olyan feltételezéseket követel meg az emberi viselkedésről, amelyek legjobb esetben is valószínűtlenek. Például Martin modellje feltételezte, hogy:
1) a Paleo-Indián populáció 20 évente megduplázódik
2) "...a viszonylagosan ártatlan zsákmányállatot hirtelen egy új, és minden tekintetben felsőbbrendű ragadozó fenyegette, egy olyan vadász, aki szívesen ölt és addig vadászott, amíg csak a zsákmány rendelkezésre állt..."
3) "A vadászok csak azután kényszerültek rá szükségből a növények jobb megismerésére, miután a zsákmánypopuláció kihalt"
4) "...négy közül egy ember egy állati egységet (450kg) pusztít el hetente, vagy egy adott típusú biomassza átlagosan 26 százalékát egy év alatt bármely területen. A kihalás egy évtizeden belül bekövetkezik..."
Ésszerű feltevések ezek?

A Kalahári San vadászok demográfiai vizsgálatai szerint a nomád vadászok ezen csoportjában az átlagosan a születések közötti idő négy év, ami a várt gyermekhalandósági aránnyal stabil, vagy nagyon lassan növekvő népességet eredményez évezredekig. [...]

A vadászok, akik addig szívesen ölnek és addig vadásznak, amíg az utolsó zsákmány is eltűnik csak mizantróp tudósok megkínzott elméjében léteznek. Bár kérdéses, hogy milyen mértékben igazodtak az őslakos amerikaiak, a maximális fenntartható hozam jelenlegi vadgazdálkodási alapelvéhez, néprajzi bizonyítékok szerint a létfenntartási vadászat nem vérszomjat igényelt, hanem az állati viselkedés és a helyi táj kifinomult ismeretét, a nyomolvasás bonyolult művészetét, nagy türelmet, és általában alázatot és tiszteletet a zsákmányállat iránt, mint eleven lény és morális "személy". Martin azt akarta elhitetni velünk, hogy adaptív lett volna, hogy a közösség minden felnőtt férfi tagja 450kg "állati egységet" ölt le hetente, ami 16kg-ot jelent naponta, vagy feleannyi színhúst, ami körülbelül 30000 kalória személyenként naponta, 15-szöröse a napi szükségletnek. Még ha csak a 10 százalékát is fogyasztották volna el ennek, és semmi mást, a Paleo-Indiánok túl hájasak lettek volna, hogy áttotyogjanak Tierra del Fuego-ba a rendelkezésre álló idő alatt. Szóval ehelyett azt kellene hinnünk, hogy a hús több, mint 90 százalékát elpazarolták. Ehhez azt kell feltételeznünk, hogy olyannyira könnyedén ejtettek el 450kg-nyi "állati egységet", hogy megvetették a hús tartósítását.

Ilyen tékozlás talán a "méretgazdaságosság" fogalmával működő jelenlegi ipari termelést jellemzi, de köze sincs a vadászó-gyűjtögető életmód gyakorlati valóságához. Sőt, ehelyett azt kellene várnunk, hogy a "házi termelési mód" működjön az önfenntartó vadászó-gyűjtögető csoportokban. Mindenki csak annyira keményen dolgozik, amennyi szükséges a családja ellátásához, és közösség fennmaradásának támogatásához. Továbbá túlnyomó néprajzi bizonyítékok szerint a vadászó-gyűjtögető gazdaságok a nemek közötti munkamegosztáson alapulnak, és a szélsőséges sarkvidéki vagy szubarktikus viszonyokon kívül a nők lényegesen hozzájárulnak a táplálékszerzéshez az ehető növények begyűjtésével. A "növények jobb megismerése" nem csak az utolsó mentsvára egy éhező vadásznak, mint ahogy Martin beállítja, hanem minden esetben fontos összetevője a vadászó-gyűjtögetők önfenntartó stratégiájának.

Végül pedig mennyire hülyének kellett volna lennie az amerikai pleisztocén megafaunának, hogy ne tanuljanak meg felismerni és elkerülni egy újfajta csúcsragadozót, mielőtt túl késő lenne? A kontinentális megafauna olyan ádáz ragadozók jelenlétében fejlődött ki, mint a kardfogú tigrisek, és a rövid arcú medvék, és így nehezen hasonlíthatóak az izolált szigeteken (mint amilyen Galápagos), kifejlődött naiv, ragadozókat nem ismerő állatokhoz.

Így nem csak, hogy nincs elég hihető régészeti lelet, ami alátámasztaná a Pleisztocén Túlvadászat történetét – vagy legalább azt, hogy a (paleo-indián) ember néhány esetet leszámítva jelentős tényező lett volna a fajok kihalásában, de teljesen ütközik mindennel, amit az antropológusok akár a jelenlegi, akár a történelmi vadászó-gyűjtögető emberek valódi gyakorlati életmódjáról megtudtak.”

És most jön a lényeg: A Pleisztocén Túlvadászatot skandálók ritkán viszik végig logikájukat a végkövetkeztetésig, ami nem más, hogy ha tényleg elhiszik azt, hogy az ember természetétől fogva pusztító (mászóval ha nem csak azért mondják ezt, hogy racionalizálják e kultúra pusztításait, és a saját tétlenségüket ezen gonoszságokkal szemben), hanem ha tényleg elhiszik, hogy az ember egy „minden tekintetben felsőbbrendű ragadozó”, aki mindig is pusztította és pusztítani fogja az életterüket (és mások életterét), és ha elhiszik, hogy a civilizáltak még pusztítóbbak, mivel a civilizáltak mindenben jobbak (mivel ez az emberi társadalom egy fejlett foka [és mivel a civilizáltak olyan rohadt okosak]), akkor ha egy kicsit is törődnek a természeti világgal, el kéne tüntetniük minden embert, mielőtt el nem pusztul az egész. Ez az ő logikájuk, nem az enyém.