Cukormáz

Sosem értettem igazán a születés- és névnapot. Miért kell megünnepelnünk azt, hogy idősebbek lettünk egy évvel, vagy hogy valakik a naptárban épp aznapra rakták a nevünk napját? Mi olyan különös van az öregedésben? Semmi erőfeszítés nem kell hozzá, megy az magától is! Miért nem azt ünnepeljük meg, ha valaki bölcsebb lesz? Mindenki maga dönthetné el és jelezhetné, hogy mikor érzi úgy, hogy eljött az ünneplés ideje, amikor úgy érzi, hogy sikerült elérnie valamit, amit fontosnak érez.

A születésnapi torta, a cukormáz, az ajándékok, ékesen jellemzik kultúránkat, hogy mennyi időt és energiát pazarlunk felesleges, felszínes dolgok hajszolására. Ahelyett, hogy önmagunk és a minket körülvevő világ felfedezésével foglalkoznánk és azzal, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, amit rajtunk kívül eddig minden más élőlénynek sikerült.

4 thoughts on “Cukormáz

  1. Nekem azért van erre alternatív magyarázatom. Ennek alapja, hogy gratuláció tárgya nemcsak a "tevés" (to do), hanem a "levés" (to be) is lehet.

    Hogy az én születésnapomat ki miért ünnepli, azt tőlük kell megkérdezni. Én amikor valaki mást felköszöntök a születésnapján - akár egy FB-mesziddzsel, akár pompás lakomával -, akkor azt fejezem ki vele: "Örülök, hogy létezel; számomra(!) ünnep a nap, amikor a világra jöttél, mert szebb, gazdagabb lett általad a világ - az én világom." Ezt persze ki lehet fejezni az év bármely napján. Az viszont, hogy az időt strukturáljuk, egyebek között ismétlődő rituálékkal, mélyen gyökerező pszichológiai szükségletünk, aminek alkalmasint semmi köze a kultúrához.

    A névnap katolikus találmány: eredetileg a védőszent halálának (katolikusul: mennyei születésnapjának) évfordulója, azaz liturgikus értelemben vett ünnepe vagy emléknapja. Ennek nyilván sokkal nagyobb relevanciája volt, amikor a névadásban nem a jó hangzás vagy a különcködés volt a szempont, hanem a gyermek jövőbeli sorsa, identitása irányába tett szeretetteljes simítás. Mint ilyen, a névnap egyszerre lehet az identitás ünnepe ("az vagyok, aki vagyok, és nem más"), valamint a közösséghez (az egyházhoz, ill. mutatis mutandis, pl. törzshöz) való tartozás, tehát a gyökerek ünnepe.

    Félreértés ne essék: nem állítom, hogy minden köszöntő SMS elküldésekor minden emberben tudatosan megfogalmazódnak a fenti reflexióknak akár a csírái is. 🙂 De ettől ez a narratíva IS lehet érvényes.

  2. A névnap, születésnap, bár bizonyára van történelmi háttere manapság inkább csak apropó, annak az apropója, hogy legalább ilyenkor időt szakítunk egymásra. Ha nem lenne akkor a közeli hozzátartozókkal, családtagokkal talán nem is találkoznánk vagy csak nagyon ritkán. A még talán jelenleg is érvényben lévő divat a generációk szeparációját preferálja: ne maradj együtt a szüleiddel, költözz el, próbáld ki, hogy egyedül vagy egy társsal hogy megy, havonta egyszer látogasd meg anyádékat, ők meg örüljenek neki. Pedig a generációk nem létezhetnek egymás nélkül, miközben az elválásból adódóan létrejött távolságok nem hidalhatók át könnyedén. Ritka alkalmi áthaladást engednek a szülinapi zsúrok, de hogy a felköszöntött egy év elteltével mivé lett, a néhány órás ünneplés alatt nem igazán derül ki.
    Több értelme van találkozgatni, hetente beszélni, beszélgetni alkalomtól függetlenül, ha van rá mód.

  3. Jókat írtok. Még egy kósza gondolat: van egy olyan érzésem, hogy a születésnap akkor kezdett el felértékelődni, amikor az embereket a természettel összekötő, annak körforgásaira épülő ünnepeink a civilizáció viharában elsikkadtak. Ma már egyedül az éveink múlásának "körforgására" figyelünk, és egyre jobban rettegünk, hogy ez egyszer véget ér.

    Valóban odáig süllyedt társadalmunk, hogy szinte már csak ezeken a napokon jön össze a család, bár nem érzem mentségnek, hogy ha nem lennének még ennyit sem találkoznánk.

Comments are closed.