Van miben reménykednünk?

/ Daniel Quinn - Is There Hope for The Future? címmel, 2005-ben adott beszéde - fordítás általam: /

Ma reggeli beszédem címe az a kérdés, amit szinte mindig feltesznek nekem, ha közönség előtt szerepelek vagy telefonkonferenciát tartok: "Ön szerint van miben reménykednünk?" Ezt könnyű megválaszolnom: "Szerintem igen". A következő adódó kérdés: "Miért?"

Azt hiszem, erre visszakérdezhetnék, hogy: "Minek kérdez ilyeneket?"

De erre magam is tudni vélem a választ. Az emberek azért kénytelenek feltenni ezt a kérdést, mert alig találnak valamit, ami reményt adhatna a jövőre. Olyanok, mint akik egy szikla széléről ingatag kötélhídra lépnek és lenéznek a háromszáz méter mély szurdokba. Persze mondták nekik, hogy ne nézzenek le, de szinte lehetetlen ellenállni a kísértésnek és amit látnak, az egy nagyon ijesztő jövő: a híd kezd széthullani a lábuk alatt.

Az '50-es években amikor felnőttem, a jövő úgy nézett ki, mintha maga a paradicsom jönne el, ahol minden jobb és jobb és jobb lesz. Mindannyian magánhelikoptereken fogunk repkedni és medencék körül ülünk, míg a robotok minden munkát elvégeznek. Bár őszintén szólva, a hidegháború elején a jövő kezdett egy kissé borúsnak tűnni és minden évben a térképeket pásztáztuk az újságokban, amik a túlélési esélyünket latolgatták egy közvetlen nukleáris csapás esetére.

Aztán 1962-ben Rachel Carson ledobta a maga észbontó bombáját a Néma Tavaszban. A Föld nem nyel le szó nélkül bármekkora mennyiségű mérget és ad cserébe tiszta vizet. Van egy ár, amit meg kell fizetni azért, hogy mérgeket öntünk a földekre és tengerekbe - és akár hiszik akár nem, ez egy döbbenetes felismerés volt abban az időben. Több ezer éven át azt hittük, hogy átkozottul bármit megtehetünk a világgal, amit csak akarunk.

Aztán mindössze hat évre rá, Paul Ehrlich ledobott ránk még egy bombát, a Népesedés Bombáját. Hűha, a jövő kezdett egyenesen komornak tűnni.

De voltak dolgok, amiket MEGTEHETTÜNK - legalább valamit. Láthattuk, hogy - hála Istennek - a kormány meghúzta a szennyező iparágak gyeplőjét. Csatlakozhattunk környezetvédelmi szervezetekhez és szavazhattunk zöld jelöltekre. Meglepetésként ért - legalábbis azokat, akik törődtek a dologgal -, hogy néhány nagyon népszerű politikus sokkal jobban törődött a szennyező iparágakkal, mint velünk. Beletelt egy kis időbe míg rájöttünk, hogy a környezetvédőkre úgy tekintettek, mint akik A KÖRNYEZET mellett állnak és az emberek ELLEN. A politikusok rövidesen egy szót sem szóltak többet a környezetvédelemről.

Kilyukadt az ózonréteg és az embereket egy darabig foglalkoztatta a dolog. A globális felmelegedést már Rush Limbaugh (konzervatív amerikai műsorvezető - a ford. megj.) sem tudta tovább tagadni. De nézd - senki se halt még bele a globális felmelegedésbe. Az ózonlyuk sem ölt meg senkit, akire rá lehetne mutatni. A szennyezés? Nos, ez az élet része, olyasmi, amivel megtanultunk együtt élni, és ha lehetne, harmadszor is újraválasztanánk George Bush-t, nem igaz? Hát persze.

De a '70-es, '80-as és '90-es évek még legelvadultabb világvége-jósai sem tudták előrejelezni azt, amivel most szembenézünk. Talán nem járok messze, ha azt mondom, hogy szisztematikusan és kitartóan pusztítjuk az élővilág változatosságát, melytől mindannyiunk élete függ, de még én sem tudtam elképzelni, hogy már a tömeges kihalások egy olyan korszakának kezdetén vagyunk, ami vetekedhet a múlt bármely nagy kihalási hullámával. A biológusok közt jóformán nincs vita erről, de úgy látszik ez nem elég izgalmas, hogy hírértéke legyen. Az emberek általában elég közömbösek ezzel kapcsolatban. Szóval, közel 200 faj tűnik el naponta. Nem vagyunk közöttük, úgyhogy kit érdekel? Pár éve hallottam, ahogy egy rádióműsor házigazdája azt mondja: "Nos, nem tudom ön hogy van vele, de én tudnék élni énekesmadarak nélkül is." Mintha a madarak egyetlen funkciója az lenne ezen a bolygón, hogy MINKET szórakoztassanak.

A tömeges kihalások ezen korszakát nem egy hatalmas meteoritbecsapódás okozza. Hanem MI. Több, mint hatmilliárdnyian vagyunk és ezt évente 77 millióval növeljük. A Föld nem rendelkezik elég biomasszával ahhoz, hogy minket ÉS az élőközösség többi tagját is egyaránt fenntartson. Tehát valakinek fel kell áldoznia magát és azok nem mi vagyunk. Minden áldott nap szükségünk van a közel 200 más fajban eltárolt biomasszára. Amit átalakítunk EMBERI anyaggá. Minden áldott évben annyi új emberi anyagot hozunk létre, ami elegendő lenne Kanada, Ausztrália, Dánia, Ausztria és Görögország benépesítésére. Évente.

És ezek a kihalások nem fognak egyszeriben abbamaradni. Ahogy nő a népességünk, úgy nő - feltehetőleg mértanilag - a kihalások száma is.

Mintha a világ legmagasabb felhőkarcolójának tetején állnánk, és minden áldott nap lemennénk a földszintre, hogy véletlenszerűen kiüssünk a falakból 200 téglát. Ezeket a téglákat aztán arra használjuk, hogy bővítsük életterünket és még magasabbra építkezzünk. Ugyan már, csak 200 tégla, semmiség. Több millió tégla van azokban a falakban ott lent. De az épület szerkezete minden egyes nappal sérül - és eljön a nap, mikor ez a sok sérülés összeér és össze fog omlani az egész - nem egy hét, egy nap, vagy akár csak egy óra alatt, hanem percek alatt összedől az egész.

Amit a legtöbb ember nem vesz észre, hogy az, hogy mi vagyunk a legokosabb és leghatalmasabb faj a Földön, még nem tesz minket sérthetetlenné. Ha ezen az úton megyünk tovább, módszeresen aláaknázva az életközösség életképességét, a rendszer úgy fog összedőlni, akár az említett felhőkarcoló. Ha ez bekövetkezik, megsérülnek az alapvető élelmiszerláncok és a népességünk nem csak hogy csökkenni kezd, hanem teljesen el fog tűnni. A permi kihalási hullám végére minden óriásnak vége volt, mind egy szálig. A százlábúaknak viszont talán fel sem tűnt az egész.

Nemrég láthattuk, hogy tetőzött az olajkitermelés és úton van lefelé - miközben a fogyasztás tovább növekszik. A legnagyobb baj ezzel az, hogy a mezőgazdasági rendszereink teljes mértékben a fosszilis üzemanyagon alapulnak - minden egyes fázis, a nyers földtől a bolt polcáig. Ha nem tervezzük újra ezeket a rendszereket úgy, hogy olaj nélkül is működőképesek legyenek - ezt nyilvánvalóan meg lehetne tenni - akkor olyan globális pániknak és éhínségeknek nézünk elébe, amit én már nem szívesen élnék meg.

Természetesen ha bekövetkezik a legrosszabb, az bizonyára gyorsan megoldja a túlnépesedésünket - de ez a lehetőség engem kétség kívül nem örvendeztet meg.

Amikor az emberek a jövőbe tekintenek és feladják a reményt, azért teszik, mert nem tudják, hogy mit tehetnének a rossz dolgok ellen. Biztos vagyok benne, hogy az első levél, amit az Izmael megjelenését követően kaptam, valahogy így szólt: "Tetszett az ön könyve és értem, amit mond - de mégis, mit kellene TENNEM?"

Természetesen nem teljesen értette meg, amit mondok, különben nem tette volna fel ezt a kérdést. Nem az ő hibája. Ha az emberek kellően tanultak, intelligensek és mondjuk tizennégy évnél idősebbek és mégsem értik amit mondok, akkor az az én hibám. Idéznem kellett volna, amit Thorstein Veblen mondott a The Theory of the Leisure Class című könyvében egy évszázaddal ezelőtt. Így hangzik: "A társadalmi struktúra kizárólag a közösséget alkotó egyének gondolkodásmódjainak változásával képes megváltozni, fejlődni és alkalmazkodni".

Nézzük még közelebbről. Társadalmi átalakulásról beszél és azt mondja, hogy ez kizárólag a társadalmat alkotó egyének gondolkodásmódjának megváltozásával történhet. Fontos megjegyezni, hogy nem a közösség vezetőiről beszél. Azt állítja, hogy a társadalom csak akkor változik, ha általában az emberek újfajta módon kezdenek gondolkodni.

Aztán így folytatja: "A társadalom evolúciója lényegében a mentális alkalmazkodás folyamata, mely során a körülmények nyomása alatt álló egyének már nem tolerálják az olyan gondolkodásmódokat, amik a múltban, másfajta körülmények fennállása alatt születtek." Miféle körülmények gyakorolhatnak nyomást az emberekre? Veblen azt mondja, hogy azok a körülmények, amelyek már nem tudják elviselni a régi típusú gondolkodásmódokat - azokat, amik a múltban, egészen másfajta körülmények közepette alakultak ki és voltak megfelelőek.

Az Izmael vége felé a tanítvány feltette neki a kérdést, amit oly' sok olvasóm is feltett: "Rendben, de mit kéne TENNEM?"

Izmael ezt válaszolta: "Tanítsd meg száz embernek azt, amit itt megtudtál és ösztönözd őket, hogy ők is tanítsák meg száznak." Azért adom Izmael szájába ezeket a szavakat, mert tudom, hogy először az emberek gondolkodását kell megváltoztatnunk, csak akkor fog változni bármi is. Egy társadalmat nem lehet megváltoztatni néhány új törvény elfogadásával - kivéve ha az emberek szükségét érzik az új törvényeknek. Nem lehet felvilágosult elnököket ültetni a hivatalokba - kivéve ha maguk a választók felvilágosultak. Míg a választók nem felvilágosultak, továbbra is azokat az elnököket fogják megválasztani, akiknek a hozzáállása a 19. században gyökerezik. Ha lenne egy kis gondolkodási időm, talán még eszembe is jutna egy-két név.

Az egyik ok, amiért elfogadom a meghívást az olyan alkalmakon való előadásra, mint ez a mostani is, hogy amikor szerencsés vagyok, felfedezéseket tudok tenni, előrukkolni valami újjal, amire korábban még nem gondoltam. Ezúttal, miközben azt próbáltam megindokolni, hogy miért tudok reménykedni a jövőben, szerencsém volt. Amit észrevettem, az egy görbe volt - hogyan változott az uralkodó gondolkodás az elmúlt negyven év során.

Azt láttam, hogy 1990 van bejelölve egy új korszak kezdetének. Természetesen ez volt a Bioneers alapításának éve. Ez volt az az év, amikor Ted Turner felhívást tett közzé, hogy olyan novellákat keres, amik "kreatív és pozitív megoldásokat kínálnak a globális problémákra." Ez meglehetősen fura lépés volt, de hát Ted egy furcsa fickó. Akárhogy is, ez engem kétségtelenül új irányba mozdított el. Már egy évtizede küzdöttem egy bizonyos könyvvel és Rennie, a feleségem, már évek óta azt hajtogatta, hogy novellaként kellene megírnom. És ahhoz, hogy indulhassak a Turner Tomorrow versenyen, muszáj volt.

Természetesen ekkor született meg Izmael, ami megnyerte a versenyt. Amikor 1992-ben megjelent, még senki se tudta, hogy mi lesz vele, és valójában a kemény-fedeles változat nem is forgatta fel a világot. Egy ideig arról is szó volt, hogy a puha-fedeles meg sem fog jelenni.

De amikor végül mégis kijött, a kiadóipar külön jelenségként kezdte számon tartani. Hirtelenjében Amerika-szerte középiskolák és egyetemek kezdték el használni, szélesebb témakörben, mint bármely más könyvet a történelem során - olyan órákon, mint a biológia, szociológia, pszichológia, történelem, antropológia, filozófia, vallás, politikatudomány és gazdaság, hogy az irodalmat ne említsem.

Álszerénység lenne tagadnom, hogy egy nagy hatású könyv volt, ami emberek millióinak változtatta meg a gondolkodását és sok más szerzőt ihletett meg, de nem ez volt az egyetlen elméket megváltoztató könyv, ami 1990-ben készült. Paul Hawken épp azt a hatalmas mennyiségű adatot gyűjtötte össze, amire az Ecology of Commerce épült. Csak ez a két könyv, egészen konkrétan átalakított egy globális iparágat - és hatással volt olyan befolyásos vállalatokra, mint a Dupont.

Az igazi lényeg azonban a következő: 1990-ban elméket megváltoztató könyvek egész hada született, ami bizonyosan elképzelhetetlen lett volna a '70 vagy '80-as években. És amit abban az időben még csak meg sem tudtunk volna jósolni. És itt nem a levegőbe beszélek.

1984-ben befejeztem annak a könyvnek a hatodik változatát, ami végül az Izmaellé vált. Az volt a címe, hogy "Egy másik történetben lenni" - és elmondott mindent, amit az Izmaelben olvashatnak. Nagy reményekkel küldtem el Amerika akkori egyik legbefolyásosabb kiadóügynökének, Scott Meredith-nek. Miután az ügynökség összes szintjén elolvasták és végeláthatatlanul megvitatták, egy hét oldalas levelet kaptam, amiben elmagyarázták, hogy miért nem lehet ezt kiadni.

Összefoglalom önöknek: A '80-as években vagyunk - mondák - nem a '60-'70-es években - ma már az ég egy világon senkit sem érdekel a világ megmentése. "Esély nincs rá, hogy ez a könyv áttörje a piac előítéleteit és rést találjon" - állították.

Amikor arról volt szó, hogy mit lehet és mit nem lehet eladni, ezek az emberek tudták, hogy miről beszélnek, ebben nem kételkedem. De azt is elmondták, hogy "szomorú kötelességük", hogy tájékoztassanak, nincs az az átdolgozás, ami ezt a kéziratot eladhatóvá tudja tenni. Állításuk szerint a "szöveg mögötti, központi koncepcióm" volt az, ami ezt az anyagot "teljesen átdolgozhatatlanná" tette. Tudtam, hogy ebben nincs igazuk - és ezt 1990-ben be is bizonyítottam, amikor olyan könyvvé alakítottam, ami megnyerte a legmagasabb díjat, amit önálló irodalmi alkotásnak valaha is odaítéltek.

Említettem, hogy a '80-as éveket követően egy halom gondolkodást megváltoztató könyv született. Elkezdtem összeírni egy listát, de aztán rájöttem, hogy nem lenne időm itt mindet felsorolni. Biztos vagyok benne, hogy önök is el tudják készíteni a maguk listáját. Csak néhányat említenék: Paul Hawken - Natural Capitalism (Természetes Kapitalizmus), Janine Benyus - Biomimicry (Biomimikri), Lester Brown - Eco Economy: Building an Economy for the Earth (Öko Gazdaság: Földbarát Gazdaság építése), Sim Van Der Ryn - Ecological Design (Ökológiai Tervezés), Gaviotas: Going Local (Irány a lokalitás), The Logic of Failure: Recognizing and Avoiding Error in Complex Situations (Az kudarc logikája: Ismerjük fel és kerüljük el a komplex helyzetekben adódó hibákat), Why Things Bite Back: Technology and the Revenge of Unintended Consequences (Miért ütnek vissza a dolgok: A technológia és a nem kívánt következmények bosszúja), Insatiable Is Not Sustainable (A telhetetlenség nem fenntartható), Consilience (Megegyezés), The Last Hours of Ancient Sunlight (Az ősi napfény utolsó órái), Shoveling Fuel for a Runaway Train (Elszabadult vonatba lapátolt üzemanyag), The End of Nature (A természet vége).

Ami legalább olyan fontos, mint maguk a könyvek - sőt, talán még fontosabb -, hogy az olvasóközönség KÉSZEN ÁLLT ezen könyvek befogadására. A saját könyveim olvasóközönségét ötmillió körülire becsülöm, és ismerem annyira az olvasóimat, hogy feltételezzem, kevesen olvassák el közülük a többi fenti könyvet. Mindegyiknek megvan a maga olvasóközönsége, a több tízezertől a milliókig.

Tehát hány embert értek el eddig ezek a gondolkodást megváltoztató könyvek? Legyünk konzervatívak és mondjuk azt, hogy húszmilliót. Ma már tudom, hogy ezen húszmillióból nagyon-nagyon kevés olyan akad, aki valóban megváltoztatja száz másik gondolkodását. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez a húszmillió ember nem közömbös. Beszélgetnek, könyveket ajánlanak és adnak kölcsön a barátaiknak. Az őket körülvevő emberek nem maradhatnak teljesen érintetlenül - az emberi társadalom egész egyszerűen nem így működik. Egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy önök, a saját tapasztalataikból is meg tudják ezt erősíteni.

Az előbb húszmilliót említettem. Tudom, hogy csupán az én könyveim, minden egyes évben több százezret adnak hozzá ehhez a számhoz. És az általam említett többi könyv sem tűnik el - azok is több százezret adnak hozzá ehhez a számhoz, évente.

Hova is próbálok én itt mindezzel a számolgatással kilyukadni? A fordulóponthoz.

Biztosan sokan ismerik önök közül Malcolm Gladwell The Tipping Point: How Little Things Can Make a Big Difference (Fordulópont: Hogyan tudnak apróságok nagy változást hozni) című remek könyvét.

Az Izmaelben egy hírhedt fordulópontot emeltem ki: a Szovjetunió összeomlását, ami az '80-as évek végén teljességgel meglepte a világot. Pontosan ez történik, amikor elérjük a fordulópontot. Senkinek sem tűnik fel semmi, miközben a felszín alatt valami folyamatosan épül és épül. A Szovjetunió esetében egy gondolatváltozás volt épülőben, ami egészen a '60-as évek óta váratott magára. Aztán 1989-ben, ami korábban kisebbségként kezdődött, hirtelen és váratlanul, egyszer csak többséggé vált - nem elsöprő többséggé, de elég naggyá ahhoz, hogy lehetővé tegye Mihail Gorbacsovnak, hogy forradalmi változásokat vezessen be, amik végül a Szovjet Birodalom összeomlásához vezettek.

Jelenleg mi is kisebbségben vagyunk - efelől nem lehet kétségünk. De egy növekvő kisebbség vagyunk és efelől sem lehet kétség.

Számunkra is van egy fordulópont - és ezért reménykedem én a jövőben. Van ott kint egy fordulópont - és csak úgy tudjuk elérni, ha megváltoztatjuk a körülöttünk lévő emberek gondolkodását. És ez egy újabb ok, ami reményt kelt, mivel az elmék megváltoztatása olyasmi, amire bárki képes, bármilyen életkorban és élethelyzetben. Biztos vagyok benne, hogy azok, akik ma itt ülnek, már gyakorlottan művelik.

Kapcsolódó bejegyzések:
Társadalmi átalakulás, lehetséges?
Daniel Quinn - A civilizáción túl

2 thoughts on “Van miben reménykednünk?

  1. Kedves Tibor, nagyon sokat jelent nekem a blogod, rengeget tanulok belőle. Nálad ismertem meg Daniel Quinnt is. Köszönöm a rengeteg munkát, a mit belefektetsz.

    Ildikó

Comments are closed.