Hajléktalanok - A Varjak Törzse

Mostanában gyakran hallhatunk hajléktalanokkal kapcsolatos híreket. Az állam háborút indított a hajléktalanok ellen. Megtisztították tőlük az aluljárókat, majd a köztereket, most az erdők következnek, nehogy már valahol is maradásuk lehessen. Szeretnék megosztani egy fejezetet Daniel Quinn - A civilizáción túl  című könyvéből (talán így többekhez eljut), ami teljesen megváltoztatta azt, ahogyan ezekre az emberekre és általában a "hajléktalan problémára" tekintek.

/ Részlet Daniel Quinn - A civilizáción túl című könyvéből - fordítás általam: /

Kelletlen úttörők

Visszafogott becslések szerint, egyidejűleg körülbelül fél millió olyan ember él az Egyesült Államokban, akiket a civilizáción túlra, egy általunk hajléktalanságként azonosított társadalmi és gazdasági gödörbe toltak. A hajléktalanság valamivel több, mint a szegénység eufemizmusa, hiszen a szegénység egy olyan formájára hívja fel a figyelmet, mely a legmodernebb városokban kap helyet, ahol a tér annyira értékes, hogy a legkevésbé sem pazarolható el a szegényekre. Az olcsó lakhatás megszűnésével ezekben a városokban „bent” egész egyszerűen nincs már hely a szegények számára.

A hajléktalanok folyóját több különböző ér alkotja. Egyrészt áll az értelmi fogyatékosokból, akiknek az intézményeken kívül helyezése az ’70-es években volt divat. Másrészt áll a félig- vagy alulképzett munkásokból, akik munkahelyeit olcsóbb munkaerőjű országokba exportálták, vagy a gépesítésnek köszönhetően leépítették. Továbbá áll az ötvenes vagy hatvanas években „hátrányos helyzetűeknek” nevezett elhagyott nőkből és gyerekekből, faji vagy etnikai előítéletek áldozataiból, képzetlenekből, krónikus munkanélküliekből. Őket mind áldozatoknak tartjuk. Ám vannak még a hajléktalanok folyójában csellengők, kábítószer függők, csövesek, alkoholisták és csavargók, akik mivel látszólag maguk „választották” a hajléktalanságot, „megérdemelten” szegények.

A hajléktalanság megszüntetése

A hivatalnokok (választóik kimondatlan igényeire válaszul) természetesen meg szeretnék szüntetni a hajléktalanságot. Ez nem egy rosszindulatú hozzáállás. A feltételezés az, hogy a hajléktalanok valóban el akarnak tűnni (legalábbis az áldozatok) – azáltal hogy munkát, otthont találnak és újrakezdik a „normális” életet. A hivatalnokok feladata tehát, hogy segítsenek és ösztönözzék a hajléktalanokat a normális életmenethez való visszatérésre. Mindenekelőtt tilos bármi olyat tenniük, ami elősegítené, hogy a hajléktalanok továbbra is hajléktalanok maradhassanak. Röviden szólva a hajléktalan létet szüntelen szenvedéssé, a lehető legnehezebbé és megalázóbbá kell tenni és biztosítani kell, hogy az állami felügyeletek őrei tisztában legyenek azzal, hogyan valósítsák ezt meg.

Természetesen a nyilvánosság igényli a hajléktalan menhelyeket, de ezektől a legkevésbé se várható, hogy vendégszeretőek legyenek; senki se vágyhat arra, hogy „ottmaradjon”. Ha a hajléktalanok elkezdenének „ottmaradni” ezeken a szállásokon, az öngól lenne, hisz a cél az, hogy a hajléktalan életmódból vezessük ki őket. A hivatalok által fenntartott menhelyeket bármi áron elkerülni szándékozó hontalanok inkább húzódnak meg bárhol máshol – sétányokon, parkokban, alagutakban, elhagyott házakban, hidak alatt, és így tovább. A rendőröknek muszáj rendszeresen kirakniuk őket ezekről a területekről is, hiszen ha bárhol jól éreznék magukat, akkor mi motivációjuk lenne, hogy felhagyjanak a hontalansággal? A hajléktalan lét minél nyomorúságossá tétele és tartása kemény, atyai szeretetnek tűnik – a legjobb és legkedvesebb dolog, amit tehetünk értük.

A baj csak az, hogy valamilyen furcsa oknál fogva ez egyáltalán nem működik.

Ha tavaly nem vált be …

Egy a kultúránkat vizsgáló földönkívüli antropológus legjelentősebb felismerése minden bizonnyal az lenne, hogy mennyire különös a kudarcra adott válaszunk: Ha valami tavaly nem vált be, idén próbáljuk meg ÚJRA (és ha lehetséges TÖBBSZÖR).

Minden évben több törvényt hozunk, több rendőrt alkalmazunk, több börtönt építünk, több bűnözőt ítélünk el és hosszabb időre – mindezt anélkül hogy akár a legcsekélyebb mértékben közelednénk a bűnözés „felszámolásához”. Nem jött be tavaly, vagy azelőtt, vagy azelőtt, vagy azelőtt, vagy azelőtt, de biztos lehetsz benne, hogy idén is megpróbáljuk, tudva a kétség legkisebb szikrája nélkül, hogy idén se fog működni.

Minden évben több pénzt költünk az iskolákra annak reményében, hogy „kijavíthatjuk” őket, akármi is a bajuk és az iskolák minden évben makacsul kijavítatlanok maradnak. A pénz nem segített rajtuk tavaly, meg az azelőtti évben sem, meg azelőtt sem, és azelőtt sem, de biztos lehetsz benne, hogy idén is megpróbáljuk, tudva a kétség legkisebb szikrája nélkül, hogy idén se fog működni.

Minden évben megpróbáljuk felszámolni a hontalanságot és a hontalanok minden évben itt maradnak közöttünk. Nem tudtuk visszarugdosni őket a fősodorba tavaly sem, és azelőtt sem, meg azelőtt sem, meg azelőtt sem, de biztos lehetsz benne, hogy idén is megpróbáljuk, tudva a kétség legkisebb szikrája nélkül, hogy idén se fog működni.

Új elmék új válasza

Ahhoz, hogy kitaláljunk egy jobb választ a kudarcra, nem szükséges (ahogy mondani szokás) zseninek lenni. Én így fogalmaznám meg: Ha valami nem vált be tavaly és azelőtt és azelőtt – vagy bármikor a jegyzett történelem során – akkor PRÓBÁLJUNK KI VALAMI MÁST.

Mélyen hiszünk a problémákra adott katonai válaszokban. „Háborút” hirdetünk a szegénység ellen. Ha kudarcot vall, akkor „háborút” hirdetünk a kábítószerek ellen. „Harcolunk” a bűnözés ellen. „Megküzdünk” a hontalansággal. „Csatába” indulunk az éhezés ellen és reméljük, hogy sikerül „legyőznünk” az AIDS-et.

A mérnökök nem engedhetik meg maguknak, hogy olyan következetesen valljanak kudarcot, mint a politikusok és a hivatalnokok, így inkább tudomásul veszik az ellenállást (ahogy én is). Például tisztában vannak vele, hogy egy épület nem lehet olyan merev, hogy kibírjon egy földrengést. Így ahelyett, hogy legyőznék a földrengés erejét minél merev épületekkel, inkább tudomásul veszik azt, azáltal hogy rugalmasabbakat építenek. Tudomásul venni valamit nem jelent meghátrálást, sokkal inkább úgy hátrálni, hogy közben közelebb jutunk az elérni kívánt célhoz. A földrengésbiztos épület nem azért marad állva, mert legyőzi a földrengés erejét, hanem mert tudomásul veszi azt – azáltal hogy bevonja a megoldásba és foglalkozik vele.

Amint elég bátrak leszünk ahhoz, hogy így álljunk a hajléktalanokhoz, hogy elfogadjuk és bevonjuk őket a megoldásba, ahelyett hogy harcolnánk ellenük, akkor ott figyelemre méltó dolgok fognak történni – és nem csak a hajléktalanok számára.

Meghallgatni a hajléktalanokat

A hajléktalanság tudomásul vételének egyik eleme, hogy elfogadjuk a tényt, hogy a szegények következetesen a számukra elérhető legkevésbé rossz lehetőséget fogják választani. Ha úgy találják, hogy a híd alatt élnek, ahelyett hogy a két sarokkal odébb található szép, tiszta, önkormányzati menhelyen húznák meg magukat, biztosak lehetnek benne, hogy – az ő szempontjukból legalábbis – nem tévedtek. Lehet, hogy a menhelyre bekerülés módja elviselhetetlenül barátságtalan, önkényes, megalázó, vagy a házirendjük drákói. A lényeg, hogy a híd alatt menedéket keresni, bármily kényelmetlen is, de jobban elviselhető. Természetesen ami egyvalaki számára a legkevésbé rossz, nem feltétlenül ugyanaz másvalakinek.

New York utcalakói elmondhatják önöknek, hogy annyira sok étel található mindenfelé, hogy szinte lehetetlenség éhezni. De még így is vannak olyanok, akik inkább elkerülik ezt a bőséges világot és mélyen a föld alatt maradnak, ahol gazdagon találnak friss húst (ha megbarátkoznak a gondolattal, hogy földalatti nyulakat – vagyis patkányokat – vadásszanak, öljenek és főzzenek).

A hajléktalanság tudomásul vételének egy másik eleme, hogy elfogadjuk a tényt, hogy a hajléktalanok tisztában vannak a helyzetükkel. Nem feltétlenül úgy, mint egy társadalomtudós, egy közgazdász vagy egy várostervező, de egy gyakorlatias és személyes szemszögből mindenképp. Lehet, hogy nem tudnák elmagyarázni az ipari termelés visszaesésének folyamatait, de tudják, hogy azok akik folyamatosan és önelégülten arra utasítgatják őket, hogy „találj végre egy állást”, valójában egy meseországban élnek és valami olyan munka világáról papolnak, ami évtizedek óta nem létezik.

A hajléktalanság földrengés?

Egy hajótörött már harmadszor bukott alá, amikor észrevett egy elhaladó hajót. Összeszedve utolsó erejét, kétségbeesetten kalimpált segítségért. Valaki a fedélzeten észrevette és gúnyosan visszakiabált: Szerezz egy hajót!

Peter Marcuse társadalomtudós írta: „A hajléktalanság nem csak azt a felismerést sugalmazza, hogy a rendszer gépezete kudarcot vallott abban, hogy a mindenki számára szükséges alapvető menedéket biztosítsa, hanem ezen túl azt a társadalmi felismerést is, hogy a rendszer elért határaihoz, amiket nem tud meghaladni, létrehozott egy olyan világot, melyet már képtelen irányítani.” (Kiemelés általam)

Szeretem ezt az idézetet, mert a „rendszer gépezete” olyan szépen passzol a mérnöki hasonlatomhoz. Ez a gépezet létrehozott egy világot, melyben olyanok élnek, akiket már nem tud irányítani. Hogy lefordítsam ezt a saját hasonlataim rendszerére, Marcuse azt állítja, hogy a hajléktalanokat átlökték egy olyan társadalmi és gazdasági senki-földjére, ami a civilizáción túl található. És amikor ez a gépezet megpróbálja őket erővel visszahúzni oda, ahová tartozniuk kellene, kudarcot vall – ismételten és folyamatosan.

Jacques Attali technológiai guru bejelentette a munkásosztály korának végét, „a gépek az új proletariátus” mondja. „A munkásosztály megkapta a felmondólevelet.” De mindannyian tudjuk, hogy a nemdolgozók számára a civilizációként ismert rendszerben nincs hely. Hova máshová vihetné őket ez a felmondólevél, mint – túl ezen a rendszeren?

Hogy nézne ki, ha tudomásul vennénk?

Tudjuk, hogy néz ki a hajléktalanság elleni „küzdelem”. Két fronton támadunk, az egyiken például menhelyeket nyitunk a fedél nélkülieknek, de (mivel nem akarjuk, hogy ottmaradjanak) olyan barátságtalanná tesszük őket, amilyenné csak lehet. A másik fronton pedig táborozási tilalmat vezetünk be, ami törvényen kívül helyez mindenkit, aki nem akar a menhelyeken maradni. Ez a törvény lehetővé teszi (vagy kényszeríti) a rendőrségnek, hogy zaklassa azon hajléktalanokat, akik „nincsenek a helyükön” vagy akik ott bukkannak fel, ahol nem szeretnénk látni őket. Amíg a hajléktalanok ki nem húzzák magukat, munkát találnak és valami csodával határos módon felemelik magukat a középosztály fősodrába, a fej vagy írás játékot játsszuk.

A hajléktalanság tudomásul vétele úgy nézne ki, hogy segítünk a hajléktalanoknak sikeressé válni MIKÖZBEN hajléktalanok. Micsoda ötlet! Szinte hallom a liberálisok és konzervatívok együttes felháborodott üvöltését. Segítsünk az embereknek sikeres hajléktalanokká válni? De hisz mi azt akarjuk, hogy hajléktalanként kudarcot valljanak! (És így visszatérnek majd a társadalom fősodrába).

A hajléktalanság tudomásul vételének első lépése lehetne, hogy kivonjuk a bűncselekmények köréből és nem szabályozzuk a hajléktalanokat. Örömmel szoktuk kivonni a szabályozás alól trillió-dolláros iparágakat, melyek aztán elképzelhetetlen károkat okoznak, de kivonni a szabályozás alól a tehetetlen szegényeket – micsoda gondolat! A szabályozatlan megtakarítások és hitelintézetek hivatalnokai ugyan lehet, hogy már milliárdoktól szabadítottak meg minket, de legalább nem lógnak az utcán rongyos ruhákban!

Hadd szállásolják el magukat

A hajléktalanság szabályozása és bűncselekménnyé nyilvánítása egyenlő azzal, ha a földrengéssel merev épületekkel akarunk szembeszállni. A hajléktalanság kivonása a szabályozás és a bűncselekmény kategória alól egyenlő azzal, hogy tudomásul vesszük, hogy a „rendszer gépezete … létrehozott egy olyan világot, melyet már képtelen irányítani”. Azért kellene abbahagynunk a hajléktalanság irányítását, mert az irányításon túl van, épp mint a földrengés. És mivel nem tudjuk legyőzni, meg kellene tanulnunk kihozni belőle a legjobbat.

Több ezer kilométer használaton kívüli, lakható alagúthálózat van Manhattan alatt, ahonnan egyetlen ok miatt tiltották ki a hajléktalanokat: a hajléktalanok megpróbálhatnak ott élni. A hajléktalanok valóban megpróbálnak ott élni, tehát a hivatalok meg vannak győződve róla, hogy kötelességük, hogy elkergessék őket onnan. Azzal magyarázzák, hogy senkinek sem lenne szabad alagutakban élni. Nem lakótérnek tervezték őket. Nem biztonságosak. Egészségtelenek. Mindezek ellenére néhány hajléktalan mégis inkább alagutakban élne, mint kapualjakban vagy hidak alatt.

Ahelyett, hogy rájuk küldik a rendőrséget, hogy zavarják ki őket az alagutakból, a hivatalnokoknak inkább mérnököket kellene odaküldeniük, hogy megkérdezzék, milyen szolgáltatásokat tudna biztosítani számukra a város, ami javíthatna az életkörülményeiken. Ilyen válaszokat kapnának: „Jól jönne a segítség a csatornázást, a vizet és villanyt illetően.”

Ne próbáljuk meg bekergetni a hajléktalanokat olyan helyekre, amik nekünk megfelelőnek tűnnek. Inkább segítsünk nekik túlélni azokon a helyeken, amiket ők megfelelőnek találnak.

Hadd lássák el magukat élelemmel

Ahogy meg akarjuk tagadni tőlük, hogy menedéket találjanak az alagutakban, elhagyott épületekben, kunyhókban, a híd alatt, stb., épp úgy akarjuk megtagadni, hogy hozzáférjenek a teljes értékű, tökéletesen ehető ételekhez, amiket naponta dobunk ki városaikban. Egyes éttermekben már bevett gyakorlat, hogy ammóniával szennyezik az ételeket mielőtt kidobják, hogy ehetetlenek legyenek. Mások lakatokat szereltek fel a szemetesekre. Képzeljük el ehelyett azt, hogy segítünk a hajléktalanoknak, hogy megszervezzék a maguk rendszerét ezen ételek elosztására, melyek nagy része jelenleg szemétlerakókon rohadva végzi.

Mekkora felháborodást keltene egy ilyen javaslat városaink jómódú polgárai között. Milyen borzasztónak (és még erkölcstelennek is) tűnne számukra, hogy a „naplopók” csak úgy megéljenek azokon a dolgokon, amik számukra már nem kellenek. Sőt, nem csak hogy megengednénk, hanem még ösztönöznénk is – megkönnyítenénk! – ahelyett, hogy „küzdenénk” ellene és felszámolnánk!

Hadd alakítsák ki a saját megélhetésüket

Kultúránkban valami furcsa oknál fogva arra tanítjuk gyermekeinket, hogy lenézzék a dögevőket. A zsákmány és a ragadozó hősiesek, de a dögevők megvetendőek. Az igazság az, hogy világunk élhetetlen lenne dögevők nélkül. Beborítanának a holttestek. A dögevők a megélhetésüket a világ biológiai hulladékából nyerik. Ahelyett, hogy átkozzuk őket, inkább áldanunk kellene. Napjainkban a legtöbb halálos autóbalesetet olyan madarak takarítanak el, mint a varjak és keselyűk. Ha ezek a madarak kihalnának, nekünk kellene átvennünk kötelességüket. Amit ezek a dögevők jelenleg térítésmentesen végeznek számunkra, a saját zsebünkből kellene fizetnünk.

Az egyetlen „becsületes” megélhetési mód a hajléktalanok számára nagy általánosságban a dögevés – és ez az életmód többnyire kielégíti őket. Ez egy olyan munka, ami lakcím, felügyelet, időmérés, vagy társadalmilag elfogadott ruházat nélkül is végezhető – és mindvégig rugalmas.

David Wagner tanulmányában leírja, hogy egy északi városban egy csapat részeg együtt dolgozik, hogy kitermelje és eladja a rezet egy elhagyott épület romjaiból. Természetesen ez illegális, még ha a réz egyébként kárba is veszne. Ahelyett, hogy minden lehető módon akadályoznánk ezt a tevékenységet, miért ne könnyítenénk inkább meg? Hatalmas mennyiségű anyagot lehetne visszanyerni és újrahasznosítani ezen a módon, nem csupán takarékoskodni lehetne az erőforrásokkal, hanem csökkenteni a szemétre kerülő veszélyes hulladékok mennyiségét is.

Engedjétek el az embereimet!

A hajléktalanok azért vannak a „civilizáción túl”, mert a civilizáció hierarchiája képtelen elérni őket, nem volt képes úgy bővíteni a rendszert, hogy az őket is magába foglalja. Így a legtöbb amit tenni tud, hogy elnyomja, pusztítja és akadályozza őket. A hajléktalanság tudomásul vétele azt jelentené, hogy „elengedjük őket” úgy, ahogy a bibliai fáraó elengedte az Izraelitákat.

Azt állítom, hogy a hajléktalanok valójában szeretnének hajléktalanok lenni? Nem egészen. Vannak köztük „rövidtávúak”, akik egy rossz szerencse folytán landoltak az utcán és akik szeretnék újraépíteni középosztálybeli életüket. Egyik javaslatom sem akadályozná ezt. A többiek sem feltétlen azért vannak az utcán, mert imádnak hajléktalanok lenni, hanem mert az alternatívák rosszabbak, mint a hajléktalanság – intézményesítés, véget nem érő családi erőszak, árvaházak, melyek vakok és közömbösek az igényeikkel szemben és a munkapiac, mely nem ad valódi reményt a felemelkedésre.

A tény azonban az, hogy sokan akik kezdetben akaratuk ellenére váltak hajléktalanná, idővel más véleménnyel lesznek róla.

„Tetszik az életem olyannak, amilyen most”

Ezt egy alagút-lakó mondta Jennifer Toth riporternek. Majd így folytatta: „Független vagyok és azt csinálok, amit én akarok. Nem mintha lusta lennék vagy nem akarnék dolgozni. Leggyakrabban a városban sétálok és fémdobozokat gyűjtök. Én ezt az életet szeretném élni.”

Egy másik alagút-lakó elmesélte, hogy testvére folyton a nyomában van és azt szeretné, ha visszatérne a normális életbe. „Ajánlott nekem 10.000 dollárt. Nem érti. Ez az a hely, ahol pillanatnyilag lenni szeretnék. Lehet, hogy nem örökre, de most igen.”

David Wagner egyik alanya a folyamatos otthoni zaklatás elől menekülve úgy találta, hogy az utcai élet „király. Ott alszom ahol akarok. Együtt lógunk emberekkel, iszunk, szabad vagyok, mint a madár.” Másvalaki szerint, aki tizenkét évesen menekült el otthonról, mert bántalmazták, „jó volt. Utaztam, végig a parton le egészen délig. Nagyszerű volt és akármi történt, sohasem fordultam vissza.”

Még úgy is, hogy az utca csak a legkevésbé rossz alternatíva, az emberek gyakran érzik úgy, hogy több támogatást kapnak ott, mint otthon. Egy csellengő, amikor utcai barátairól mesélt Katherine Coleman Lundy-nak, ezt mondta, „Ha ételre vagy néhány dollárra van szükségük, adok nekik… Amikor nekem van szükségem valamire és nekik van, ők adnak.” Egy másik csellengő azt mondta Jennifer Toth-nak, „Valódi támogatást kapunk egymástól, nem csak egy órára valami szociális munkástól, hanem olyan emberektől, akik valóban törődnek velünk és megértenek.”

Nem vagyok TELJESEN egyedül!

David Wagner a Checkerboard Square: Culture and Resistance in a Homeless Community című tanulmányának végén ezt írja: „Mi lenne, ha a hajléktalanok… lehetőséget kapnának a társadalmi mobilitásra és a társadalmi erőforrásokhoz való hozzáférésre, ahelyett hogy egyéni ellenőrzést, felügyeletet és kezelést kapnának? Mi lenne, ha az ügyvédek, szociális munkások és a többiek hasznosítanák a hajléktalan szubkultúra szoros és összetartó társadalmi hálóját? Mi lenne, ha azokon a területeken, ahol az utcalakók csoportosulnak, lakhatást biztosítanánk, olyan megfelelő szállást, ami nem igényli a csoport elhagyását, hanem ami megosztható az utcatársakkal… Mi lenne, ha a szociális juttatásokat nem egyénenként, hanem közösségileg osztanánk el és így a jövedelempótlást vagy az élemet, hajlékot és egyéb javakat egyének helyett egész embercsoportoknak adnánk. Nem kellene órákat várniuk, hogy a személyes életük igényeit kielégíthessék, hogy folyamatosan megújítandó engedélyekért álljanak sorba egy szociális irodában, hanem kollektív engedélyt kapnának, mint a hajléktalan csoport tagjai (vagy mint más szegény embercsoportok tagjai).”

Mindezen javaslatok (melyeket még Wagner is radikálisnak nevez) a hajléktalanság valóságának tudomásul vételét jelentik. Ezek a javaslatok segítenék a hajléktalanokat megfelelő életet élni miközben hajléktalanok – és hogy úgy éljenek, ahogy ők akarnak (szemben azzal, ahogy a kormányzati szociális munkások szerint élniük kellene).

Ellenvetések

A hajléktalanság tudomásul vételének ötlete mindkét politikai oldalon ellenvetéseket fog szülni. A liberálisok ezt „feladásként” fogják értékelni, pedig olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy az utak állapotának romlását tudomásul venni olyan, mintha „feladnánk” az útkarbantartást. A hajléktalanság tudomásul vétele azt jelenti, hogy meghallgatjuk a szegényeket, akik úgy gondolják, hogy képesek gondoskodni önmagukról – olyan segítséggel, amire úgy érzik, hogy szükségük van, ahelyett hogy olyan segítséget kapnának, amit szerintük kellene, hogy kapjanak.

A politikai paletta másik végén a konzervatívok ezt az ingyenélők elkényeztetéseként fogják értékelni, akiket inkább meg kellene fegyelmezni és büntetni, amíg össze nem szedik magukat és találnak egy „rendes állást”. Végül is olyannak tűnhet ez, mintha segítenénk a szegény halásznak új hálót szőni ahelyett, hogy hallal etetnénk.

A hivatalnokok kifogásai lesznek a leghangosabbak, mivel a hajléktalanságnak tétje van számukra, túlmutat egyszerű elveken. Sok ember él abból, hogy „küzd” a hajléktalanság ellen és számukra annak fokozatos megszűnésével a megélhetésük is fokozatosan veszélybe kerülne (persze sosem lennének olyan ostobák, hogy ezt így nyíltan beismerjék).

Ha valaki 1998-ban Los Angelesben ellopott egy bevásárlókocsit, ezer dolláros bírságra és száz napos elzárásra számíthatott. Amikor egy ismeretlen adakozó szétosztott ezer darab „legális” bevásárlókocsit a hajléktalanok körében, a hivatalnokok savanyú képet vágva bejelentették, hogy „jószándékú tett, de hasztalan”.

A legsokatmondóbb ellenvetés mind közül

A hajléktalanság tudomásul vétele – valójában lehetővé tenné a szegények számára, hogy az utcán éljenek – megnyitná kultúránk börtönkapuit. A jogfosztottak és elégedetlenek kiözönlenének. Ez lenne az emberek első jelentősebb elmozdulása az általam csak „civilizáción túlinak” nevezett társadalmi és gazdasági senki-földje felé.

A Varjak Törzse az elnyomás megszűnésével növekedésnek indulna – talán robbanásszerűen.

Nem akarjuk, hogy ez megtörténjen, igaz? Te jó ég, dehogy.

Zűrzavar lenne. Vagy még annál is több.

Carlos, egy a Manhattan Riverside Parkban élő csellengő, Jennifer Tothnak ezt mondta:
„Megváltoztatnám a világot úgy, hogy számunkra is legyen benne hely. Egy jó hely, ahol valódi szabadságunk lenne, és nem egy lyukban élnénk.”

Micsoda veszélyes gondolatok… egy hely a hajléktalanok számára is … egy jó hely … valódi szabadság … nem egy lyukban …

Több őrt a tornyokhoz! Kapukat megerősíteni!

Kapcsolódó bejegyzés:
Daniel Quinn - A civilizáción túl

4 thoughts on “Hajléktalanok - A Varjak Törzse

  1. Kedves Tibor! Amikor először olvastam ezt a cikkedet, nekem is megváltozott a véleményem a hajléktalanokról. Azóta viszont eltelt egy év, és a helyzet az, hogy még mindig nagyon zavar, hogy éjszakánként rendszeresen gubisok kukadöngetésére ébredek, meg hogy valahányszor kinézek a konyhaablakon, valaki épp derékig a kukában van. Olyan is volt, hogy az egyik épp - elnézést - lehugyozta. Engem igenis zavar, hogy az ilyenek ellepik a lakókörnyékemet és a várost, igenis zavar, hogy koszosak, büdösek, szétdobálják a kukák tartalmát, hangoskodnak. Az egyik például egy szakadt motorral jár és nem állítja le, le sem száll róla, amíg gubizik. Ez elég zavaró szombat reggel hatkor. Én kimondom: mindez gusztustalan, gyomorforgató és bicskanyitogató. Nagyon sajnálok mindenkit, aki ide jutott, rendszeresen viszek adományokat a helyi hajléktalanszállóra, de nekem már több a soknál, amit megengednek maguknak és ahogyan a város kinéz miattuk. Én határozottan nem akarom, hogy a lakókörnyékemet mocskolják és hogy a kisgyerekem úgy nőjön fel, hogy szakadt bunkókat lát vizelni reggelizés közben.
    Tökéletesen egyetértek abban, hogy a jelenlegi bürokratikus intézkedések semmit nem érnek. De abban egyáltalán nem értek egyet, hogy támogatni kell őket a hajléktalanságukban. Vagy segítsünk nekik visszarázódni, amit nyilván nekik is akarniuk kell, hogy sikerüljön (ha akarjuk, biztosan van nekik munka, szocifogis, vagy valamilyen fizikai), vagy pedig élősködjenek máshol. A köztereinket a mi adóforintjainkból tartják fent olyannak, amilyennek nagyjából szeretnénk. Ők ehhez semmivel sem járulnak hozzá. Úgyhogy ne rondítsák, ne használják hálószobának, sem vécének. Keressenek maguknak egy természeti területet, ahol állatok módjára élhetnek, ha már ember módjára nem hajlandóak. Nyilván túl kemény és igazságtalan vagyok, de nagyon elegem van abból, amit művelnek.
    És abban sem értek egyet, hogy ők a mi társadalmunk dögevői. Amerikában talán így van, ahol tényleg rengeteg étel végzi a kukákban, de nálunk szerintem semmivel sem lesz kevesebb a szemét attól, hogy ők kiszedegetnek belőle pár dolgot. Nem tudom elképzelni, mit tudnak belőle hasznosítani, de hulladéhalmaink növekvő hegyeit elnézve szerintem az ő ilyen jellegű tevékenységük jelentéktelen.

    1. Úgy érzem soraidból, hogy nem ért célba az írás üzenete. Indulatból írtál, amit teljesen megértek, mert az általad leírt helyzetek bennem sem keltenek kellemes érzést, azonban szem előtt tartom, hogy bár nem tetszik egyes hajléktalanok viselkedése, ugyanúgy vannak a társadalomnak más csoportjai is, melyeknek a viselkedése nem tetszik, vagyis igyekszem nem általánosítani. Amiket leírtál a hajléktalanok egy részére igaz, másokra pedig nem. Vannak akik önszántukból élnek az utcán (a legkevésbé rosszat választják), és vannak akik szeretnének visszakapaszkodni, de nem tudnak, mert nem megfelelő segítséget kapnak, és vannak teljesen lecsúszott "roncsok", akikről te is szólsz, no meg még sokan mások, sokfélék. Tény, hogy itthon a lecsúszottak és igénytelenek sokan vannak. Azzal viszont vitatkoznék, hogy az újrahasznosítás terén elhanyagolható lenne a jelentőségük, tekintve, hogy a társadalom alsó rétegének jelentős része él ebből.

      És ne felejtsük el azt sem, hogy az egész jelenség oka nem más, mint civilizációnk jelenlegi (hierarchikus) társadalmi berendezkedése. Vagyis azt javasolni, hogy takarodjanak el a "közterekről" és "keressenek maguknak egy természeti területet", enyhén szólva is vitatható, főleg a közelmúlt erdőkipucolásainak fényében. Ugyan hová mehetnének? Mutass egy természeti területet, ami nem magántulajdon, vagy ahonnan nem rakják ki őket az állami szervek?

      És a helyzet az, hogy a jövő kilátásai nem túl rózsásak, egyre többen lesznek.

      Szóval bár egyetértek veled, hogy ez probléma és nem éppen egy kellemes jelenség, én úgy látom, hogy a megoldás nem lehet kevesebb, mint egy paradigmaváltás a fejekben, a társadalmi struktúrában és vele az egész civilizációban. A fenti írás ebbe az irányba próbál kapukat nyitogatni.

  2. Tudtam, hogy szégyellni fogom magam, ha válaszolsz. Kicsit akkor is így voltam, amikor a hsz-emet írtam. Én a saját szemszögemből nézem, mert csak azt látom, amit az én társadalmi helyzetemben és élőhelyemen láthatok. (És összeteszem a két kezem, hogy ilyen jó sorom van!) Hajléktalanokról, gubisokról írtam, mert erről szól az írás, amire reagáltam - és azokról, akik ilyen zűrösek, mert a többiek egyáltalán nem zavarnak. Sajnálom, hogy általánosításként olvasható, nem úgy értettem. Kiváltó okokkal egyetértek, ez világos. Paradigmaváltással egyetértek, ez is egyértelmű. De nem látom a megoldást abban, amiben Te igen. És alternatívám sincs rá.
    Úgy hallottam, Japánban is rengeteg a hajléktalan, metróalagutakban laknak. Amikor azonban reggel elindulnak a metrójáratok, a hontalanok eltűnnek az alagutakból, hogy ne zavarják a többieket és elmennek tisztálkodni is a nyilvános mosdókba. Nem tudom, ez igaz-e.
    Az jutott eszembe, hogy már az is nagy dolog lenne, ha a felesleges ételeinket nem a kukába dobnánk vagy a vécén húznánk le, hanem lennének erre külön kialakított tárolók az utcákon. A férjemnek meg az az ötlete támadt, hogy lehetne újra munkásszállókat nyitni. Például annak mintájára, ahogyan a húsz fő feletti cégeknél egy fogyatékkal élőt kell alkalmazni, lehetne valami ilyesmi hajléktalanoknak is, kosztért és kvártélyért dolgozhatnának. Füvet nyírnának, bakterkodnának, rakodnának, ilyesmik. Nem lehet minden problémát egy csapásra megoldani pusztán akaraterővel, de a szándéknak mindig van valamennyi látszata. Ez ügyben viszont sajnos semmi.

    1. Nem szándékoztalak megbántani vagy szégyenbe hozni, ha mégis sikerült, azért elnézést kérek. Egyetértek, hogy a probléma sokrétű és sok jó ötletet ki lehetne találni vagy átvenni bevált ötleteket külföldről. Nincs egyetlen helyes út és nem állítom, hogy a birtokomban volna bármiféle tuti megoldás. Azonban az nyilvánvaló, hogy a jelenlegi módszer működőképtelen. Akkor hát próbáljunk ki valami újat! Első körben esetleg megpróbálhatnánk figyelni az emberek igényeire, vágyaira, szükségleteire: mit szeretnének ők? És nem azt rájuk erőltetni, amit szerintünk tenniük kellene, vagy ahogyan szerintünk kellene élniük. Erről kívánt szólni ez a poszt, nem többről.

Comments are closed.