A növekedés ára

/ Herman Daly - Growth, Debt, and the World Bank című írása - fordítás általam: /

Amikor a '60-as évek elején posztgraduális képzésre jártam közgazdaságtanból, azt tanították, hogy a növekedés és fejlődés korlátozó tényezője a tőke. Pumpálj tőkét a gazdaságba és növekedni fog. Ahogy növekszik a gazdaság, újra befektetheted a növekményt mint új tőkét és akkor exponenciálisan fog növekedni. A végeredmény pedig egy tehetős gazdaság lesz. Kezdésnek, hogy a dolog beinduljon, a tőke a megtakarításokból, az elkobzásokból, vagy külföldi segélyekből és befektetésekből származik, később a saját nemzeti növekedésének növekményéből. A tőke testesítette meg a technológiát, melytől a hatalmát kapta. A tőke mágikus eszköznek tűnt, de kevés volt belőle. És ez akkoriban meggyőzően hangzott.

Évekkel később, amikor a Világbanknak dolgoztam, nyilvánvalóvá vált, hogy a tőke már nem korlátozó tényező, ha ugyan valaha az volt. Billió dollárnyi tőke áramlott körbe a bolygón, projektek után kutatva, melyekbe befektetve növekedésnek indulhatna. A Világbank rájött, hogy a korlátozó tényező az volt, amit ők úgy neveztek, hogy "finanszírozható projektek" - olyan konkrét beruházások, amelyben az absztrakt tőke megtestesülhet és értékét elfogadható mértékben növelheti, általában évente tíz százalékkal, vagy még többel, hétévenként megkétszereződve. Mivel nem volt elegendő finanszírozható projekt, ami elnyelhetné a rendelkezésre álló pénztőkét, a Világbank úgy döntött, hogy serkenteni fogja az ilyen projektek létrehozását azáltal, hogy technikai támogatást nyújt a kölcsönfelvevő országoknak, hogy "országfejlesztési tanácsokat" állítsanak fel. Nincs kétség afelől, hogy ezen projektek közül sok hasznos volt, de továbbra is nehéz volt tíz százalékkal növekedni anélkül, hogy akaratlanul is kiszorítanának embereket, vagy kimerítenék a természeti tőkét és ezt bevételként könyvelnék el, bár mindkét dolgot nagyban űzték. És a kölcsönöket vissza kellett fizetni. Természetesen visszafizették őket, de gyakran nem a projektek legtöbbször elkeserítő bevételeiből, hanem a kölcsönfelvevő kormányok általános adóbevételeiből. Az a tény, hogy független és adóztatni képes államoknak hiteleztek, nagyban növelte a visszafizetés valószínűségét - és talán a projektek elfogadása körül is ösztönzött egy kis lazaságot.

De honnan származott ez a sok felesleges pénztőke? Nem a megtakarításokból (Kínát leszámítva), hanem a részletes tartalékrátájú bankrendszer által létrehozott új pénzből és könnyű hitelekből, felerősítve a tőzsde egyre növekvő befolyásával. Akik az új pénzt kapták, elvették az erőforrásokat a meglévő felhasználási módoktól, mert magasabb árat kínáltak. Ha vannak fel nem használt erőforrások és az új felhasználási módok nyereségesek, akkor az ideiglenes áremelkedést ellensúlyozza az új termelés - vagyis a növekedés. Csakhogy az erőforrások és a környezet nem állnak korlátlanul rendelkezésre és a finanszírozható projektek hiánya lefékezte ezt a növekedést és azt eredményezte, hogy túl sok pénztőke próbált túl kevés finanszírozható projektben megtestesülni.

A Világbanknak rá kellett jönnie, hogy miért alacsony a projektjeinek a megtérülése. Ám a fentebb vázolt válasz ideológiailag elfogadhatatlan volt, mert a növekedés ökológiai korlátaira utalt. Hamarosan a Világbank közgazdászai találtak egy számukra sokkal elfogadhatóbb választ: a mikroszintű projektek nem lehetnek termékenyek egy irracionális és nem hatékony kormányzati politika uralta makrokörnyezetben. A megoldás így az lett, hogy a makrogazdaságokat át kell alakítani "strukturális kiigazításokkal" - szabad kereskedelem, export vezérelt növekedés, kiegyensúlyozott költségvetés, az infláció szigorú féken tartása, a szociális támogatások visszavágása, dereguláció, munka és természetvédelmi törvények felfüggesztése - az úgynevezett Washington Konszenzus. De hogyan lehet meggyőzni a kölcsönfelvevő országokat, hogy végrehajtsák ezeket a fájdalmas, makroszintű "strukturális kiigazításokat", hogy olyan környezetet teremtsenek, amelyben a Világbank által finanszírozott projektek termékenyek lehetnek? A könnyű válasz az volt, hogy természetesen a hitelek egy új formájával, a strukturális kiigazító kölcsönökkel, melyekkel elő lehetett segíteni (vagy lefizetni) a politikai reformok által meghatározott "strukturális kiigazítást". A másik oka az átalakításoknak vagy "politikai kölcsönöknek" az volt, hogy gyorsan lehessen nagy mennyiségű dollárt pumpálni olyan országokba, mint Mexikó, hogy megsegítsék a költségvetési egyensúlyt, mely az amerikai magánbankoktól kapott hitelek visszafizetéséhez volt szükséges.

Továbbá a politikai hitelekhez, amik immár a Világbank hiteleinek közel felét tették ki, nem volt szükség drága projekttervekre és felügyeletre, mint a projekthiteleknél. A pénz könnyedén mozog. A Világbank úgy tűnik, hogy úgy definiálta a hatékonyságot, mint "a lehető legtöbb pénz mozgatása, a lehető legkevesebb gondolkodással."

Feltehetnénk a kérdést, hogy minek venne fel egy ország hitelt kamatra ahhoz, hogy olyan politikai változásokat eszközöljön, amiket önmaga, hitelek nélkül is megtehetne, már ha úgy gondolja, hogy ezek a változtatások jók? Talán nem is akarták igazán a változtatásokat és kellett egy kis csúszópénz, hogy megtegyék azt, ami tényleg az érdekükben állt. Talán a jelenlegi hitelfelvevő kormánynak csak egy újabb kölcsönre volt szüksége, hogy eltapsolja a pénzt a barátai és rokonai között és a kamattal terhelt visszafizetést a következő kormányra hagyja.

Az ilyen gondolatok nem kaptak túl nagy figyelmet a Világbankban, amit épp a közelgő "negatív fizetési flow" szelleme kísértett, vagyis hogy a régi hitelek kamattal növelt visszafizetései nagyobbak voltak, mint az új hitelek mennyisége. Vajon a Világbank végül összezsugorodik és feleslegessé válva megszűnik? Szörnyű gondolat, bármely bürokrácia számára! De a Világbank negatív fizetési flowjának ellentéte, ha a kölcsönfelvevő országok adóssága örökké növekszik. A Világbank természetesen nem állította, hogy része lenne a szegény országok eladósodottságának növekedésében. Ehelyett a tőke beinjektálásával az adós országok növekedését segítette elő, ama képességüket, amellyel kívülről is tőkét tudnak vonzani. Kit érdekel ha nő az adósság, ha a GDP is nő. A feltételezés az volt, hogy a reál szektor is olyan gyorsan fog növekedni, mint a pénzügyi szektor - hogy a fizikai vagyon épp úgy fog nőni, mint az adósság.

A Világbank feladata, hogy hitelezzen, hogy kifelé nyomja a pénzt az ajtón, hogy pénzpumpa legyen. Ha tényleg a pénztőke lenne a korlátozó tényező, az országok sorban állnának a kiváló projektekkel és a Világbank elosztaná közöttük a tőkét. De pénztőkéből szuper bőség van, míg kiváló projektekből hiány, úgyhogy a Világbanknak aktívan kell kifele nyomnia a pénzt. Ahhoz, hogy a pumpálást felgyorsítsák, országfejlesztési csapatokat küldenek, hogy projekteket agyaljanak ki. Ha a projektek kudarcot vallanak, akkor feltalálják a strukturális kiigazító hiteleket, hogy kedvezőbb makrokörnyezetet indukáljanak. Ha a strukturális kiigazító hiteleket a korrupt kormányok kenőpénzként kezelik, a Világbank nem panaszkodik túl sokat, mert fél, hogy a pénzpumpa lassulása "negatív fizetési flow" indít el.

De ha a tőke már nem a mágikus korlátozó tényező, melynek jelenléte elszabadítja a gazdasági növekedést, akkor mi?

"A tőke", mondja Frederick Soddy, "nem más, mint befektetésből származó jövedelem, osztva a kamatrátával és szorozva 100-al" (Cartesian Economics, 27. oldal). Később kifejti, hogy "Bár jóleső lehet a kölcsönzőnek úgy tekinteni rá, mintha a vagyona még mindig létezne valahol "tőke" formájában, az a kölcsönfelvevő által felhasználásra került fogyasztás vagy beruházás formájában, és akár az ételt vagy az üzemanyagot, nem lehet később újra felhasználni. Adóssággá vált, egy jövőbeni fizetési ígéretté..."

Más szavakkal, a pénzügyi értelemben vett tőke, egy projektből származó, jövőbeli elvárt nettó hozam, osztva a kamatrátával és szorozva százzal. Mágikus dolog helyett, ez egy meghagyás, egy zálog a valódi termelő gazdaság jövőjén - vagyis visszafizetendő adósság, amit ha a távoli jövő kamatfizetéseinek forrásául szolgálhat, talán nem is kell visszafizetni.

Természetesen az adósság a jelenben felhasznált valódi erőforrásokért cserébe keletkezik, amiket viszont, ahogy Soddy kifejti, nem lehet a jövőben újra felhasználni. De ha egy finanszírozott projekt több erőforrást tud kiaknázni és több munkaerőt tud foglalkoztatni a jövőben, így növelve a társadalom összbevételét, akkor az adósságot vissza lehet fizetni kamatostul és marad egy kis extra is profitnak. De ez megköveteli az energia és a munkaerő megnövekedett felhasználását - másképpen fogalmazva, megköveteli a fizikai gazdaság növekedését. Az ilyen fajta növekedés megvalósítható volt a tegnap "üres" világgazdaságában, de a mai telített világgazdaságban nem. Ma már általánosságban ismert, hogy világszerte túl sok az adósság, állami és magánadósság egyaránt. Azért keletkezett ennyire sok adósság, mert abszurd módon irreális várakozásaink voltak a növekedést illetően. Eszünkbe nem jutott volna, hogy maga a növekedés többe fog nekünk kerülni, mint amennyit ér, hogy szegényebbé fog bennünket tenni és nem gazdagabbá. Márpedig ezt tette. És a közgazdászok, bankárok és politikusok egyetlen megoldási javaslata, hogy még többet ugyanabból! Nem tudnánk végre időt szakítani, hogy megbeszéljük az egyensúlyi gazdaság ötletét?

One thought on “A növekedés ára

Comments are closed.