Társadalmi átalakulás, lehetséges? 2.

[Előzmény: Társadalmi átalakulás, lehetséges? 1.]

Folytatom a képzeletbeli vitát Derrick Jensen és Daniel Quinn között, ami igazából nem is vita, mert lényegében ugyanarról beszélnek, csak más megközelítésből, más stílusban és hangsúllyal.

Valóban megvalósulhat-e a gyakran csak paradigmaváltásnak nevezett átalakulás, és egyszer csak fenntarthatóvá alakul át a globális civilizáció? Ha a paradigmaváltás előtt összeomlana, az emberek azonnal nekilátnának újraépíteni? Elegendő hátat fordítani a “piramisépítésnek” és elsétálni?

/ Részletek a Language Older Than Words-ből és a Deep Green Resistance: Strategy to Save the Planet című könyv kapcsán írt gyakran ismételt kérdések rovatból, fordítás általam: /

Megvalósulhat a paradigmaváltás?

A főként oktatásra alapuló stratégia támogatói gyakran állítják, hogy a tudatosság építésére fordított kitartó munka végül egy globális "paradigmaváltást" fog eredményezni, ami a többség cselekedeteinek és véleményének drámai megváltozásával fog járni. A paradigmaváltás kifejezés Thomas Kuhn 1962-es könyvéből, A tudományos forradalmak szerkezetéből (The Structure of Scientific Revolutions) származik, de jelen helyzetünkre több okból kifolyólag sem alkalmazható. Bár a kifejezés 1990-től marketing szlogenné vált, Kuhn kifejezetten azt írta, hogy az ötlete az úgynevezett kemény tudományokra érvényes (fizika, biológia, kémia és hasonlók). Meghatározása szerint a paradigmák ezen tudományok uralkodó magyarázatrendszerei, "míg a humán tárgyakat tanuló diákok előtt folyamatosan több egymással versengő és egymással összemérhetetlen megoldás van a problémákra, olyan megoldások, amiket végül nekik kell megvizsgálniuk." A tudósok egyenletekkel magyaráznak, mondjuk az orbitális mechanika esetében, megegyezésre juthatnak, hogy mely elmélet a megfelelőbb a legkifinomultabb előrejelzést biztosító egyenletek kidolgozásához. A társadalomtudományoknál és más területeknél nincs meg ez a luxus, mivel nincs egyezmény arról, hogy mely problémák a legfontosabbak, hogyan értékeljék ki a kapott eredményeket és mely eredmény a legfontosabb, mennyire kell precíznek lennie és mi a teendő ha nincs eredmény.

Ezen különbségek miatt Kuhn azzal érvelt, hogy az igazi tudományos paradigmaváltás mindig jobb paradigmákhoz vezet, amik a világ egy részét jobban magyarázzák. De a társadalom egészére ez egyáltalán nem igaz - a domináns világnézeteket felválthatják a világot jelentősen rosszabbul magyarázó világnézetek, vagy amik károsak az emberekre és az élővilágra, olyan jelenség ez, ami aggasztóan gyakran fordult elő a történelem során.

Továbbá Kuhn azt állította, hogy a jobb paradigmákat hiába támasztják alá erős bizonyítékok, a tudományos közösség nem feltétlenül tér át rájuk azonnal. Azon tudósok, akik elavult paradigmák alapján dolgoztak egész karrierjük során, előfordulhat, hogy még a bizonyítékok túlnyomó többsége esetén sem változtatnak gondolkodásukon. Kuhn a Nobel-díjas Max Planck-ot idézi, aki azt mondta, hogy "az új tudományos igazság nem az ellenfelek meggyőzésével és felvilágosításával győz, hanem azért, mert az ellenfelei fokozatosan kihalnak és az új generáció számára az ötlet a kezdetektől fogva ismert lesz."

Még rosszabb hír számunkra, hogy Kuhn és Planck azt feltételezi, hogy a szóban forgó emberek ténylegesen és tudatosan próbálják megtalálni a létező legjobb paradigmát. Gyakorlatilag főállásban foglalkoznak a dologgal. Tényleg azt gondoljuk, hogy az emberek többsége az ébrenlétük nagy részében próbálja minél jobban megérteni a világot, próbálja megszűrni a rendelkezésre álló hatalmas mennyiségű információt, megérteni a történelmet, az ökológiát és a gazdaságtant? Az egész paradigmaváltás ötlete azt feltételezi, az emberek többsége aktívan keresi a jelenlegi nehéz helyzetünkre a nagyszabású megoldásokat, ahelyett hogy szándékosan tudatlanok és a kényelmes gazdasági és társadalmi rendszer felé elkötelezettek maradnának, amely jutalmazza a bolygó elpusztítását.

De álljunk meg egy pillanatra és vegyük Kuhn ötletének  legoptimistább (és valamelyest megcsonkított) értelmezését, és feltételezzük, hogy egy jótékony paradigmaváltás fog történni, nem pedig a domináns politika és világkép tovább romlása. Ehhez a váltáshoz bőséges bizonyítékra van szükség, miszerint a domináns kultúra - a civilizáció - eredendően destruktív és arra van kárhoztatva, hogy az élővilággal együtt elpusztítsa önmagát. Mivel nem lehetséges a "globális ipari civilizáció" nevű kísérletet többször végigfuttatni, sok ember számára az egyetlen elkerülhetetlen empirikus bizonyíték a domináns rendszer alapvető fenntarthatatlanságára, csak magának a rendszernek az összeomlása lenne. Csak ezen a ponton lenne az emberek többsége komolyan és személyesen is érintett annyira, hogy megtanulja, hogyan éljen a bolygó elpusztítása nélkül. És még akkor is lennének olyanok, akik továbbra is ragaszkodnának elavult világnézetükhöz, míg - ahogyan Max Planck megfigyelte -, ki nem halnának, még az összeomlást követően is további több évtizeddel késlelteteve egy valóban pozitív paradigma elterjedtté válását. Ez azt jelenti, hogy még a legoptimistább és legésszerűbb esetben is, a "globális paradigmaváltás" több évtizeddel késne el.

Csak ott kellene hagynunk az egészet?

Ezzel két gond is van. Mivel a civilizáció behálózta az egész bolygót és még a Holdat is megtorpedózta, hová mehetnél? Az olvadó Északi-sarkra? Az óceán közepére, ahol negyvennyolcszor annyi a műanyag, mint a fitoplankton? Hová kellene menned? Dioxin van minden egyes anya tejében, úgyhogy még anyatejet sem ihatsz anélkül, hogy dioxint kapnál. Az Egyesült Államok és feltehetőleg az egész világ minden egyes patakja tele van rákkeltő anyagokkal.

Hová mehetnél?

Néhányan azt mondják erre, hogy "Ó nem, ez egy mentális állapot. Érzelmileg kell otthagynod és eltávolodnod." De az összes élet alapja a valódi, fizikai világ, és ettől nem tudsz eltávolodni.

A visszavonulás a morális összetettséggel szemben sem válasz. A kegyetlenségekkel szemben a visszavonulás nem válasz. Amikor szembesülsz az elkövetett kegyetlenségekkel, rád hárul, hogy minden szükséges eszközzel megakadályozd őket. Ha téged kínoznának halálra az alagsorban és én tudnék róla, azt akarnád, hogy otthagyjalak? Elfogadható lenne számodra ha azt mondanám, "Ó, itt egy megoldás, elsétálok." Minek neveznél, ha ezt tenném? Azt hiszem, hogy a "gyáva" a legkedvesebb szó, ami eszedbe jutna.

Honnan lehet tudni, hogy a civilizáció nem változtatható meg?

Nézz körül. A nagyhalak kilencven százaléka eltűnt az óceánokból. A lazacpopulációk összeomlanak. A vándorgalamb kihalt. Az őshonos erdők kilencvennyolc százaléka eltűnt, a vizes élőhelyeknek és az őshonos gyepterületeknek pedig a 99%-a. Miféle szabványokra van szükséged?

Hol van az a pont, ahol végül belátod, hogy ezt a rendszert nem lehet megváltoztatni?

A nyelv mely ősibb a szónál (A Language Older Than Words) című könyvemben kifejtettem, hogyan szenvedünk mindannyian attól, amit  Judith Herman "Komplex poszt-traumatikus stressz zavarnak" nevez. Judith Herman felteszi a kérdést, "Mi történik, ha hosszú ideig rabságban tartanak, mint politikai foglyot vagy mint családon belüli erőszak elszenvedőjét?" Kezded elhinni, hogy minden kapcsolat alapja a hatalom, hogy az erőszak jogot szerez, hogy nem léteznek teljes mértékben kölcsönösségen alapuló kapcsolatok. Ez természetesen kultúránk egész episztemológiáját és kapcsolatait jellemzi. Őslakosok azt mondták, hogy az alapvető különbség az őslakos és a nyugati életmód között, hogy még a legnyitottabb nyugatiak is úgy látják, hogy odafigyelni a természeti világra az csak egy metafora, és nem ahogyan a világ valójában működik. Tehát a világ kiaknázható erőforrásokból áll, ahelyett, hogy más lényekből állna, akikkel kapcsolatba léphetnénk. Annyira a traumák hatása alatt állunk, hogy képtelenek vagyunk észrevenni, hogy valódi kapcsolatok is létezhetnek. Ez az egyik oka, hogy ezt a kultúrát nem lehet megjavítani.

A Színlelés Kultúrájában (Culture of Make Believe) arról írtam, hogy azért nem lehet megjavítani, mert ezen kultúra társadalmi jutalmazó rendszere elkerülhetetlenül kegyetlenséghez vezet. A versenyen és nem az együttműködésen alapszik és mint ilyen, elkerülhetetlenül az erőforrásokért folytatott háborúkhoz vezet.

Ruth Benedict antropológus megpróbált rájönni, hogy miért van az, hogy egyes kultúrák (az általa használt szóval) "jók", míg mások nem jók. Megfigyelte, hogy egyes kultúrák általában véve "barátságtalanok" és "mogorvák" - olyan kifejezések, amiket ő és az asszisztense, Abraham Maslow sem minősített tudományosnak -, míg más kultúrák folyamatosan "barátságosak".

Benedict persze nem az egyetlen, aki észrevette ezt a különbséget. Erich Fromm pszichológus úgy találta, hogy a kultúrák, általában egyértelműen, besorolhatók két különböző kategóriába: "élet-igenlők" vagy "pusztítók". A zuni pueblok, semangok, mbutuk és mások, akik az előbbi kategóriába tartoznak, rendkívüli módon különböznek kultúránktól.  "Jelen van náluk egy minimális ellenségeskedés, erőszak vagy kegyetlenség, de nincs durva büntetés, alig van bűnözés és hiányzik a háború intézménye, vagy csak nagyon kis szerephez jut. A gyerekekkel kedvesen bánnak, nincs súlyos testi sértés; a nőket általában egyenrangúnak tekintik a férfiakkal, de legalábbis nem használják ki és alázzák meg őket; a szexualitással kapcsolatban általában megengedő és igenlő a hozzáállásuk. Nem jellemző sok irigység, kapzsiság, mohóság és kizsákmányolás. Szintén nincs sok verseny és individualizmus és az együttműködés a jellemző; a személyes tulajdon csak a használati dolgokra korlátozódik. Hozzáállásuk általában véve bizalommal teli, nem csak másokkal, hanem a természettel is; jellemző rájuk a jó humor és a depresszív hangulatok relatív hiánya."

Az olvasó jobban ráismerhet kultúránkra a Fromm leírásában"pusztító" kategóriába sorolt dobus, kawaikutl, azték és más kultúráknál. Ezeket a kultúrákat "a személyek közötti nagyobb erőszak, pusztítás, aggresszió és kegyetlenség jellemzi, a törzsen belül és másokkal is. Élvezik a háborút, gyakori a rosszindulat és az árulás. Az egész élet légköre ellenségeskedéssel, feszültség és félelemmel teli. Általában erős a verseny, és nagy hagysúlyt fektetnek a személyes tulajdonra (ha nem anyagi dolgokban, akkor szimbólumokban), szigorú hierarchiáik vannak, és jelentős a háborúskodás."

Fromm egy harmadik kategóriát is meghatároz, a "nem pusztító agresszív társadalmakat", ahová a szamoaiak, varjúk, ainuk és mások tartoznak, akiket "egyáltalán nem itatott át a pusztításra és kegyetlenségre való hajlam, vagy a túlzott gyanakvás, de nem annyira szelídek és bizalmasak, mint az "élet-igenlő" társadalmak."

Kultúránk mindenütt jelenlévő pusztítását és technológiai erőfölényét látva, sohasem volt aktuálisabb Ruth Benedict kérdése: Miért van az, hogy egyes kultúrák "jók", míg mások nem?

Benedict úgy találta hogy a "barátságtalan" és "mogorva", illetve a jó kultúrákat, amiket ő "biztonságos", vagy "alacsony-agressziójú", vagy "különösen együttműködő" kultúráknak nevez, nem lehet megkülönböztetni faji hovatartozás, földrajzi elhelyezkedés, klíma, méret, gazdagság, szegénység, összetettség, női vagy férfi ágú öröklődés, családméret, a többnejűség megléte vagy hiánya, stb. alapján. Kutatásai során rájött arra az egyszerű és magától értetődő szabályra, hogy mi különbözteti meg az agresszív és békés kultúrákat, egy olyan szabályra, amit kultúránk eddig gondosan elkerült: a békés kultúrák szociális formái és intézményei díjazzák az olyan viselkedést, ami a csoport egészére nézve hasznos, míg nem díjazzák az olyan viselkedést (és felszámolják céljait), ami az egyénnek jó, de kártékony a csoportnak. Az agresszív kultúrák szociális formái ugyanakkor az egyén haszonszerzését segítik elő, még akkor is, illetve különösen akkor, ha ez a csoport más tagjainak kárára történik. Ezen kultúrák tagjainak elsődleges és néha kizárólagos célja, hogy ők kerüljenek ki győztesen az "ember embernek farkasa" világukban.

Ez a kultúra a nagyon önző, pszichopata viselkedést díjazza, így ezt is kapjuk eredményül. Ez elkerülhetetlen.

A Végjáték első kötetében (Endgame I) kifejtettem, hogy az a kultúra, mely erőforrások importjára szorul, nem lehet fenntartható. Ahhoz, hogy egy kultúra fenntartható legyen, segítenie kell az őt tápláló földterületet, de ha erőforrásokat importálunk, az azt jelenti, hogy azokat a bizonyos erőforrásokat elhordjuk az adott földterületről. Ahogy nő a város, egyre nagyobb területet kell kipucolnia. Ez a fajta életmód soha sem lehet fenntartható. *

Ez a fajta életmód mindig is az erőszakon alapult. Ha egy kultúra az erőforrások importálására szorul, a kereskedelem sohasem lesz elég megbízható. Ha a következő vízgyűjtőn túli népnek olyan erőforrása van, amire ennek a kultúrának szüksége van, el fogja venni.

Az Egyesült Államok 100 milliárd dollárt költ évente Afganisztán elfoglalására. Ez az afgán férfiakra, nőkre és gyerekekre vetítve 3500 dollár fejenként, évente. Mindeközben az összes jobboldali tudós azt a kérdést teszi fel a rádióban, hogy "Nem lenne túl drága megállítani a globális felmelegedést?" Embereket ölni mindig van pénz. De arra sosincs elég pénz, hogy igent mondjunk az életre.

Fel fog támadni?

Erre van néhány válaszom. Először is, ez egy egyszeri, kifulladásig tartó buli. A könnyedén hozzáférhető olajtartalékoknak annyi. Soha nem lesz még egy olajkor. Soha nem lesz még egy földgázkor. Soha nem lesz még egy vas- vagy bronzkor. Továbbá soha nem jön el újra - vagy nem sokáig - például az óriási hajók kora, mert az erdőknek annyi. Ez a kultúra annyira sok pusztítást okozott, hogy már nem lesz meg az alap, amire egy hasonló civilizáció épülhetne. A termőtalajnak annyi. Nem, soha sem fog felemelkedni még egy ilyen civilizáció. Habár lehetnek - ha feltételezzük, hogy az emberiség túléli - kisebb méretű civilizációk, de még egy ilyen biztosan nem.

Másodszor, igazából nem gondolom azt, hogy ez lenne a megfelelő kérdés. Olyan ez, mintha felébrednél az éjszaka közepén és a családod sikolyát hallanád, majd felnéznél és megpillantanád a baltás gyilkost az ágyad mellett. Odafordulnál a melletted alvóhoz és azt mondanád, "Édesem, honnan tudhatnánk, hogy a baltás gyilkos nem fog betörni hozzánk a jövőben?" Most vagyunk krízisben és most kell kezdenünk vele valamit. Bárcsak megengedhetnénk magunknak azt a luxust, hogy azon aggódjunk, hogy ismét fel fog-e támadni a civilizáció, de nem engedhetjük meg. Először meg kell fékeznünk ezt a bolygógyilkoló kultúrát, és az aggódást, hogy fel fog-e támadni, meghagyni azoknak, akik utána jönnek.

Ez a kérdés emlékeztet egy másikra, amit egyszer feltettek nekem: "Mit gondolsz, mennyi időnk van hátra?" A mellette álló emberre mutattam. "Képzeljük azt, hogy épp kínozzák őt, ott abban a szobában. Halljuk a sikolyát. Mit gondolsz, mennyi ideje van hátra, mielőtt cselekednünk kellene? Mennyi időt kellene hagynunk a kínzóknak, mielőtt megállítanánk őket?" Jelenleg is történnek kegyetlenségek. Több száz faj hal ki naponta. És mennyi idejük van hátra? Semennyi. Számukra nem az a kérdés, hogy fel fog-e támadni a civilizáció. A kérdés az, mit lehet tenni a megvédésükért most.

---

* Fordítói megjegyzés:

A jelenlegi városaink valóban így működnek. Hatalmas területet pucolnak ki maguk körül és szerte a világban, ahonnan kipusztítanak mindent, az ember számára hasznos néhány növényt leszámítva és nem juttatnak vissza mást, mint kőolajból készült műtrágyákat, gyomírószereket és ipari mérgekkel szennyezett hulladékot. Azonban elképzelhető olyan város is (persze nem ebben a kultúrában), mely nem csak elhord egy földterületről, hanem vissza is juttat, amely nem ismeri a "szemét" fogalmát, csak komposztálható anyagokat, amely elég zöldterületet tart fenn a permakultúrás kerteknek és akár a gyűjtögető életmódot lehetővé tévő erdőkerteknek is. Egy ilyen település talán laza porták hálózataként képzelhető el, egy kisebb városmaggal, ami az olyan közszolgáltatásokat látja el, amiket egy helyen célszerű megoldani (pl. orvosi ellátás, piac, könyvtár, közösségi terek, stb). Persze kérdés, hogy egy ilyen települést a jelenlegi értelemben vett "városnak" neveznénk-e.

További érdekes gondolat, amit Derrick Jensen felvet, hogy fenntartható lehet-e egyáltalán egy olyan társadalom, ami nem csak, hogy erőforrások importálásán, hanem általában véve erőforrások felhasználásán alapul. Ha ránézel egy erdőre és az erőforrást látod, vagy ha ránézel egy fára és a pénzt látod, akkor egész másképpen fogsz vele bánni, mintha  élőlényt vagy barátot látnál benne. Ha valamiben az erőforrást látod, akkor fel fogod használni, ahelyett, hogy kapcsolatba lépnél vele.