A teljesítménygörbe két oldala

/ Részletek Ran Prieur írásaiból a teljesítménygörbe és a gazdaság kapcsolatáról - fordítás általam: /

Simon Funk Behind the Power Curve című írásában remek magyarázattal szolgál [a teljesítménygörbéről]. A lényeg az, hogy a repülés fizikájában, ha egy bizonyos sebesség felett repülünk, akkor egyre több energiabefektetéssel, egyre gyorsabban haladhatunk. De ha ez alá a sebesség alá kerülünk, akkor egyre több energiát használunk el, miközben lassabban haladunk, csak hogy fenn tudjuk tartani a magasságunkat. Az egyetlen módja, hogy elhagyjuk a teljesítménygörbe "hátsó" oldalát és visszakerüljünk az "elejére", hogy csökkentjük a magasságot.

Ez remek hasonlat sok mindenre. Funk megemlíti a pénzügyi adósságot, ahol egyre több és több pénzt költünk a kamatra, vagy a szoftvervállalatokat, amik kifutnak a határidőből és képtelenek kikeveredni belőle és a személyes célok hajszolását, ahol "magának a keresésnek is ára van" és érdemesebb feladni és inkább a személyes fejlesztésre összpontosítani.

Nyilvánvalóan érvényes ez a fogyasztói-kapitalista társadalomra is, ami több és több pénzt pazarol el, hogy egyre kevesebb és kevesebb ember botrányosan magas életszínvonalát fenntartsa. A magasság csökkentése egy rakás adósság elengedését jelentené és az elit vagyonának és hatalmának csökkentését, és ha nem tesszük meg önként, átesésbe [stall] kerülünk és lezuhanunk.

[...]

Itt egy lenyűgözően érdekes cikk arról, hogy mi történt valójában az Air France 447-es járatának fedélzetén. Alapvetően mind a három pilóta óriási hibákat vétett. Először is, zivatarok hatalmas tömegével álltak szemben, a kapitány pedig azt mondta: "a vihar bekaphatja" és belerepült. Át tudott volna repülni rajta, és a robotpilóta is átrepülhetett volna rajta, de épp amikor a vihar legveszélyesebb részéhez értek, a kapitány elment pihenni. Mikor a sebességmérő érzékelője bejegesedett, a robotpilóta kikapcsolt, és a kormányt a legkevésbé tapasztalt pilótára hagyta. Ő elkövette a repülőiskola-első-napjának hibáját, felhúzta a gép orrát és úgy tartotta. A másodpilóta ezt nem vette észre. A gép az aerodinamikai átesés állapotába került, és az ezt jelző, ordító hangú szirénát, amit úgy terveztek, hogy "képtelenség legyen figyelmen kívül hagyni" mind a három pilóta figyelmen kívül hagyta, egészen az óceánig. Bármely pillanatban megmenthették volna a gépet, ha lejjebb engedik az orrát, csökkentik a magasságot és növelik a sebességet, de mire a kapitány átvette az irányítást, már nem volt hová ereszkedni. Ironikus, hogy azt hitték, elvesztették az irányítást a gép felett, mikor valójában túlzottan is irányították, csak épp rosszul.

Van ebben egy olyan tanulság is, hogy a technológia elpusztítja a képességünket, hogy a technológia nélkül is életben tudjunk maradni, de inkább egy másik megközelítést választok és a gazdasághoz hasonlítom. Csak egy gyakorlatlan és pánikba esett pilóta reagál az átesésre az orr felhúzásával, de a globális gazdaság szinte összes "pilótája" úgy gondolja, hogy az "átesésre" a legjobb válasz az, ha még több pénzt költünk, hogy beindítsuk a növekedést. Itt már feszegetem a hasonlat határait, de azt hiszem, hogy a pénzt úgy kezelik mint a magasságot, és a növekedést mint a sebességet. Ebben az esetben adósságba kerülni (csökkenteni a magasságot), hogy növekedést (sebességet) vásárolhass, megfelelő lépésnek tűnik.

Valójában a magasság a gazdaság méretének feleltethető meg. A gazdaság akkor növekszik, ha növeljük az olyan tevékenységek számát és gyakoriságát, melyekben pénz cserél gazdát. Mint a repülőgépnek, ami túl magasan száll, a túl nagyra nőtt gazdaságnak is egyre erősebben és erősebben kell dolgoznia, hogy fenntartsa növekedését. Mostanra átesésbe került, és a megoldás a gazdaság önkéntes csökkentése: egy csomó adósság eltörlése és egy csomó tevékenység pénztelenítése. Például a munkanélküliek vigyázhatnának egymás gyerekeire, ahelyett, hogy fizetnek a gyermekfelügyeletért, és megtermelhetnék a saját élelmüket, ahelyett, hogy megvennék. Ha ezeket a tevékenységeket pénztelenítjük, azt "válságnak" (depression) nevezik, pedig valójában csak a változás az, ami nyomasztó. Ha az emberek megszokják, rájönnek, hogy a közvetlen haszonért dolgozni sokkal tartalmasabb, mint pénzért. Tehát az élet értelmetlensége (kiüresedése) olyan, mint a repülőgép sebessége.

[...]

De észrevettem valami mást is. Funk így jellemzi a teljesítménygörbe fizikáját:

A látszólagos ellentmondás a hatékonyságra vezethető vissza - ahhoz, hogy alacsonyabb sebességen is fenntartsuk a magasságot, a repülőgépet egyre jobban meg kell dönteni és igen hamar a légellenállás fogja felemészteni az összes energiát. Ezen a ponton tehát ahelyett, hogy előrefelé nyomna minket, az üzemanyag arra megy el, hogy felkavarja a levegőt.

Erről eszembe jutott Tom Murphy írása a napelemes autókról. Miután kiszámolja, hogy lehetetlen a ma ismert autókat a tetejükön lévő napelemekkel működtetni, és otthoni panelekkel pedig drága a töltésük, megemlíti, hogy már ma is létezik egy használható jármű, ami a tetején található napelemekkel megy: a golfkocsi! A bökkenő csak az, hogy a legnagyobb sebessége 40km/h. Már ma is napelemmel autózhatnánk, olyan sebességgel, ami 150 évvel ezelőtt csodaszámba ment volna, de ehelyett az utolsó csepp olajat is arra pazaroljuk, hogy eltoljuk az utunkból a levegőt, hogy fenntartsuk nevetséges sebességeinket, mert annyira sietős, hogy sehová se jussunk.

5 thoughts on “A teljesítménygörbe két oldala

  1. Ez a teljesítménygörbe különösen annak fényében érdekes, hogy a pénz értéke mennyire relatív. Mondjuk minden az, de mostanára a dolgok értéke teljesen elszakadt a valóságtól. Ha reálisan lenne árazva, akkor egy hektár őserdőnél nem lenne szinte drágább semmi.
    Ez a dolog még átgondolást igényel, mert meghatározni a való életben az optimális sebesség fogalmát, sőt azt, hogy mi a sebesség, az nem egyszerű dolog. Legalábbis nekem.
    Valahogy visszajutunk mindig azokig a fogalmakig, amelyek annyira absztraktak, hogy maximum körülírni tudjuk őket: pl. fejlődés

    1. Mit szólsz a prieuri definícióhoz?:
      "A “fejlődés” egy olyan vallás, mely a valóság változásán alapul. Az állítólagos fejlődés a megfigyelhető változástól két módon különbözik: Először is objektív és abszolút értelemben jónak van minősítve. Másodsorban, a fejlődés visszafordíthatatlan, hiába fordulnánk más irányba vagy mennénk körbe, a világok, amiket magunk mögött hagytunk, nem érhetők el újra."
      🙂
      De egyetértek, nem egyszerű meghatározni még a legalapvetőbb fogalmak jelentését sem. Illetve inkább azt mondanám, hogy minden attól függ, hogyan határozod meg őket.

  2. Ha marad utókor pár ezer év múlva. És még fennmarad elbeszélésekben valami a mi korunkból, azt hiszem ezek az elbeszélések félelmetesebb lesznek mint a mi legrémségesebb meséink.
    Hogy az emberek egykor miket építettek és az építményeiktől annyira megrészegültek, hogy nem vették észre ennek az árát. Nem vették észre, hogy fontosabb lett saját alkotásuk, mint a természet alkotása és vele együtt önmaguk, hogy fontosabbak lettek a tárgyak, mint az ami él...
    Én nem is az esőerdőt nevezném nagy értéknek, hanem az egész élet közösségét. Azt a közösséget, ahol minden egyes élőlény tesz valamit az összes többiért. Mint ahogy a mi testünkbe lévő valamennyi sejt tesz a többiért. Ezt a közösséget a mi civilizációnk naponta 200 fajjal teszi szegényebbé. Hogy miért? Hogy "kényelmesebben", gyorsabban élhessünk?
    Sokat gondolkodtam én is az irányításon. Miből jön ez, hogy mindent minél jobban irányítani akarunk?
    Miért gondoljuk azt, hogy csak az működik amit mi az irányításunk alá vonunk.
    Egy ló nem mindig megy arra amerre mi akarjuk és ez az egónknak ez nem tetszik. Lecseréltük őket is tárgyakra. Na egy motor pontosan azt csinálja, amit akarunk, csak mégis, annyi minden elveszik közben, hogy azt fel sem tudjuk fogni. Annyival kevesebb ez a kapcsolat. Na és egy ló nem megy neki a falnak akkor sem, ha elfelejtjük "irányítani"...
    Az élet 4 milliárd éve megvan a mi kormányzásunk nélkül is. Sőt nem csak hogy megvan, hanem egy olyan fejlődést tart fenn amiben minden egyes nap egy sokszínűbb gazdagabb világ lesz mint tegnap és minden nap elmúltával a holnap egy még színesebb élővilágra fog felragyogni. Ez volt a mi irányításunk nélkül ilyen elképzelhetetlenül hosszú ideje. Talán nem olyan soká el kéne engedni azt a botkormányt, mert ahogy én látom sajnos, ahogy kezd kicsúszni a lábunk alól a talaj, csak még görcsösebben próbáljuk markolni...

Comments are closed.