A szibériai nomádok civilizálása

Miután elolvastam Piers Vitebsky The Reindeer People (Rénszarvasemberek) című könyvét, úgy éreztem mindenképpen meg kell osztanom a könyv magával ragadó hangulatának legalább egy részét. Az evenekről egyébként sem érhető el sok információ magyarul, ráadásul a szerző hatásosan írja le, mennyire pusztító volt a szovjet rezsim az őslakosok számára. Hová lettek a szibériai sámánista és animista népek? Hová tűntek el egész törzsek, életmódjukkal, nyelvükkel és kultúrájukkal együtt? Akit érdekel az is, hogyan élnek ezek az emberek ma, mennyit sikerült megőrizniük múltjukból, mennyire különböznek még ma is az őket körülvevő többségi társadalomtól és milyen a nomád élet a tajgán a rénszarvasok között, annak ajánlom elolvasásra a könyvet (jelenleg sajnos csak angolul).

/ Részlet Piers Vitebsky - The Reindeer People című könyvéből - fordítás általam: /

A repülőutat Szebjánba egy Antónov-2, egy tizenkét üléses, kétfedelű kis repülőgép fedélzetén tettük meg, ami 1947-es tervezése óta az északi falvak mentőövévé vált. Plato és néhány csendes even mellett ültem, amint két órán át repültünk az erdős síkság felett, melyen kígyóként tekergett a Léna folyó, mint egy északi Amazonas, a 6000 láb magas hegyek felé. Ez volt a Verkhojanszk hegység, a hegycsúcsok félholdjának külső pereme, melyek szakadatlan sorban, 400 mérföldön keresztül futottak az Északi-tengerig. Ahogy múlik a békés tél, ebben a szinte teljesen szélcsendes kanyarulatban a hőmérséklet néha az északi-sarki rekord, -71 Celsius fok közelébe süllyed, amit csak egy Déli-sark melletti hely tud megdönteni az Antarktiszon. Pár évvel később, mikor visszatérek ide télen is, a saját bőrömön tapasztalom meg, amit eddig csak fizikából tanultam: vagyis hogy a hideg az univerzum alapállapota, míg a meleg egy szűkös erőforrás.

A rövid nyarak alatt a hőmérséklet elérheti a 30 fokot is, így a hőkülönbség az év egyik végétől a másikig nagyobb, mint a víz fagyás és forráspontja között, vagyis itt a legnagyobb a hőmérséklet ingadozás a világon. Ennek ellenére a nyári felmelegedés nem tart elég sokáig ahhoz, hogy néhány centiméternél mélyebben felolvassza a fagyott talajt. A felszín alatt a föld fagyott marad. Ez a permafroszt, mely az évszázadok során még a leghatalmasabb vörösfenyőket is csak lassan, sekély gyökérzettel hagyja növekedni. Néha a földalatti medencék fagyott vizéből álló jégtömbök a tavaszi eróziónak köszönhetően mamut tetemet hoznak a felszínre, ami az evenek legendája szerint az agyaraival buktatta fel az üledéket, hogy az idő kezdete előtt megalkossa az első szárazföldet. Az áthatolhatatlan föld csapdába ejti a rosszul felszívódó talajvizet, és nyáron néhány hétre a mocsaras vidéket szúnyogok lepik el. Ahogyan a rénszarvasok, én is elviselhetetlenebbnek találtam ezt, mint a szélsőséges hideget.

A harmadik órában áttörtük a hegyfalat és beléptünk a hegycsúcsok útvesztőjébe, néha sziklák szürke árnyalatai mellett repülve, máskor patakokat követve, amik vékony barázdákként eredtek a csupasz hegycsúcsokról és mocsarakat tápláló hatalmas, láthatatlan áramlásokká egyesültek. Némely északi lejtőn még késő nyáron is állandó hófúvások voltak. Nem a Jakutszktól térképen mért 200 mérföldes távolság, hanem ezen hegyek szeszélyessége volt az, ami Szebjánt annyira megközelíthetetlenné tette.

Amikor feltűnt a falu, láthatóan emberi célra készített tisztásnak látszott. A tajga vad tereinek irányításra jött létre, és abból az anyagból nőtt ki, melynek megszelídítésére tervezték. A tömör, orosz stílusú faházakat a környező hegyek erdejeiből származó vörösfenyőből építették és egyenetlen, vörösfenyő deszkákkal fedték. Az 1 négyzetmérföldnyi földterületre összeterelt 750 lakosával, az emberi jelenlét abszurd koncentrációja volt ez, ahonnan a mindössze 90 aktív pásztor 4300 négyzetmérföldön (azaz 1,1 millió hektáron), fél Walesnyi területen át vándorolt, hogy 20.000 rénszarvasról gondoskodjon. A falu élete, amit az oroszok a föld és a rén-emberek irányítására építettek és melynek adminisztrációjában maguk is részt vettek, gazdag és összetett volt. A későbbi években, amikor a pásztorok táboraiban eltöltött hosszú tartózkodás után visszatértem a faluba, ahogyan a pásztoroknak, nekem is zsúfolt metropolisnak tűnt. De amikor 1988-ben először értem földet a parányi leszállópályán, úgy éreztem, hogy elértem az egyik legtávolabbi helyet, ahol csak ember élhet. Ha az apró, piros-fehér repülőgép nem jönne vissza, hogy felvegyen, egy hónapba telne elérni azt az utat, ami a 300 mérföldre fekvő Jakutszkba vezet.

De nem csak a fizikai elszigeteltsége miatt tűnt ez a hely annyira távolinak. Láthatatlannak tűntem, mint az űrutazó, aki egy másik dimenzióban lévő bolygót látogat meg. Úgy tűnt, hogy nem a félelem miatt hiányzott a szemkontaktus, mint Leningrádban, hanem mert az emberek annyira magukba forduló életet éltek, hogy nem volt benne hely egy másik világból érkező idegennek. Mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, és ez a valami teljességgel kideríthetetlen volt. Az egyedüli emberek, akik egyáltalán tudomásul vették ottlétemet, azok voltak, akik nagyon pontos, hivatalos utasításokat kaptak, hogyan bánjanak velem. Akkor még nem értettem az evenek mások életébe be nem avatkozó kulturális ethoszát, de antropológus létemre észre kellett volna vennem, hogy minden mozdulatomat figyelik és értékelik. Az egyik házban lakott Tolja testvére Anna, aki rendkívüli részletességgel ismerte minden család életének történetét és az egyik legértékesebb információforrásommá vált. Egy másik házban meglátogathattuk az öreg Vaszilij Pavolvicsot, az 1928-ban a szovjet titkosrendőrség által elhurcolt és soha többé viszont nem látott Baibalchan törzsfőnök fiát. Vaszilij Pavlovics, a régi törzsi történetek őrzője, az even költészet szakértője és archaikus tunguz nyelven írt saját dalainak szerzője volt Tolja egyik kedvence. A szomszédban pedig egy öreg élt, aki sosem tudott hozzászokni az épületekhez, így állandóan sátorban lakott, míg a gyerekei a házban. A falu szélén élt a mindenben kompetens Vlagyimir Nyikolajevics feleségével, unokájával, egy saját maga által épített házban, ami erősebb, újszerűbb és tisztább volt, mint a többi. A többi házban szétszórva éltek a farm tisztviselői, a tanárok, a nővérek, a hivatalnokok, állatorvosok; kaleidoszkóp mintájára változó szövetségeket, féltékenységeket alkotva az igazgató irodájának hatalma körül.

Petr Afanasevics, az állami farm igazgatója és szövetségese az Öreg Efimov, csakúgy mint mások, a farm ikerházaiban laktak, viszont külön áramgenerátorral rendelkeztek. Ekkorra már a pásztor családoknak is volt házuk, amit főhadiszállásként és raktárként használtak, és a körkörös vándorlásaikat a rénszarvasokkal néha megszakították egy-egy kirándulással a faluba. A pásztorok és vadászok és családjaik - ha a nyári szünet alatt meglátogatták őket -, voltak az egyedüli emberek, akik valaha is kimozdultak a tajgába. Ha bárki más a falun kívülre utazott, légi úton ment Jakutszkba, vagy Szangar körzet központjába, ami egy kis szénbányász város a hegyek Jakutszk felőli oldalán. Szibéria őslakosai, azóta hogy 2-3000 évvel ezelőtt háziasították a rénszarvast, elsőként a Szebjánhoz hasonló falusiaknak köszönhették annak megtapasztalását, hogy milyen az, ha lepakolhatnak az ucsákjaikról (felnyergelt rén - a ford. megj.) és nem kell újra felpakolniuk.

Épp ez az állandóság volt a szovjet hatóságok szándéka. Az 1920-tól folyamatosan alapított falvak célja az volt, hogy az északi őslakosokat rávegyék a letelepedett életmódra. De ezzel létrehozták a 22-es csapdáját, ami még ma is a rénszarvaspásztorok legfőbb problémája. Ezen a vidéken a bányászattól eltekintve nincs más mód a megélhetésre, csak a rénszarvassal kötött partnerség; és nem élhetnek a rénszarvassal másképp, csak ha követik folytonos vándorlását.

A környezetre adott hagyományos válasz a nomád életmód volt, melyben éves körforgásban egész családok éltek és vándoroltak együtt. Az új hatóságok azonban – a világ többi kormányával egyetértésben -, meg voltak róla győződve, hogy az ilyen szívből jövő nomadizmus „elmaradott”. A megoldásuk az volt, hogy a rénszarvas pásztorkodást pusztán gazdasági tevékenységgé minősítették át. Az úgynevezett „nomád életmódot” eltörölték (vagy a forradalom buzgó megfogalmazásában „likvidálták”), és felváltották a sokkal fejlettebb és civilizáltabb „ipari nomadizmussal”.

A tajga egy óriási szabadtéri húsgyárrá változott, ahol a rénszarvasokkal való törődést elválasztották a családtól és egy olyan állássá alacsonyították, mint bármely másik. Egy szoros interjú keretében, egy halom statisztikai adat segítségével amit hamar le is jegyzeteltem, az igazgató Petr Afanasevics elmagyarázta, hogyan is történt mindez. A pásztorokat tizenhárom, sorszámozott „brigádba” sorolták, ez egy olyan kifejezés, mellyel a szovjet rezsim az egyszerű civil munkát kvázi katonai fegyelemmel próbálta megtölteni. Egy brigádban általában voltak állandó tagok és volt néhány kevésbé elkötelezett fiatal, aki jött-ment. A tipikus brigád 6 férfi pásztorból állt, egy férfi „brigádvezető” irányította és egy „tábori munkás” nő főzött rájuk. Minden egyes brigád közel 2000 rénszarvast terelgetett. Az emberek és rénszarvasok adott csoportjaira 'brigád', 'nyáj', vagy 'x-edik számú tábor' néven hivatkoztak. Az elkövetkezendő évek során megtapasztalom, hogy az egyes brigádoknak megvan a saját stílusuk és hangvételük, amit a táj, az állatállomány és a brigádvezető személyisége, a tagok közti személyes kapcsolatok alakítottak, és az, hogy mennyire voltak a hatóságok pártfogoltjai vagy kegyvesztettjei.

A pásztorok élete, akár csak a bevándorló orosz bányászoké vagy olajmunkásoké, a földön végzett műszak és a faluban eltöltött szabadság között kezdett ingadozni. A műszak fogalmát néha annyira szó szerint vették, hogy a távozó pásztoroknak csak néhány percük volt, hogy a helikopter pörgő rotorja alatt átadják az információkat a nyáj helyzetéről az éppen érkező csapatnak. Még a rénszarvas is másfajta élőlénnyé változott. Közlekedési eszközből, mellyel más, vadon élő állatokra vadásztak, mostanra hússá vált - egy végtermékké. A pásztorok még mindig tartottak néhány lovaglásra idomított rénszarvast (kasztrált hímeket, hogy kezelhetőek legyenek), de a nyáj méretét, hogy folyamatos utánpótlást szolgáltasson a vágóhidaknak, hatalmasra növelték. Ez a növekedés általában 80%-ban nőstény tenyészállatokból állt.

Csak azokat a férfiakat tekintették bevethetőnek a földön, akik „napi szinten érintettek voltak a rénszarvastenyésztésben és akik számára a nomadizmus nélkülözhetetlen volt”. A családfőt a brigádvezetővel helyettesítették, és független fiatalokkal vették körül, akik szüntelenül mozogtak a brigádok között. A nőket viszont, akik korábban főztek, varrtak, bogyókat és gyógynövényeket gyűjtöttek, miközben vidámságot, szeretetet és társaságot nyújtottak, „a rénszarvastenyésztéssel nem közvetlenül összefüggőnek” minősítették és eltávolították. Mivel „fel nem használt erőforrásokká” váltak, tipikus szovjet női foglalkozásokat kaptak a faluban, mint szakács, nővér, ügyintéző, könyvelő, tanár és takarító. Bevezették a 'civilizált', ám veszteséges formáit a gazdálkodásnak, csak hogy biztosítsák a foglalkoztatottságot, mint amilyen a sarki rókák tenyésztése ketrecekben a bundájukért, vagy a tehenek gondozása, amik takarmány és menedék nélkül az év 9 hónapjában képtelenek lettek volna a túlélésre. Két generációba telt, mire a nőket sikerült eltüntetni a földről. A '80-as évekre már minden brigádban csak egy nő maradt, aki fizetett „tábori munkás” volt, hogy főzzön a pásztorokra.

Még jóval azelőtt, hogy Szibériába értem volna, láttam a moszkvai metróban egy szocreál mozaikot, amin a Szovjet Birodalom különböző népeinek képviselői, mindannyian nemzeti népviseletükben, gyümölcsöket hoztak különféle ökológiai területükről a nagy fővárosba. Ez volt Perszepolisz birodalmi változata, de még annál is több. Ahogyan más nagy birodalmak, a Szovjetunió is felfalta a kisebb közösségeket, felhasználva a peremterületeken található erőforrásokat a központ fogyasztására és újraelosztására. De ez a birodalom egyik korábbira sem hasonlított. Míg a többi, miután beszedte az őslakosoktól és a barbár törzsektől a sarcot békén hagyta volna őket, ahogyan tették azt a cárok is, a szovjet civilizáció arra vállalkozott, hogy ezeket a kisebbségeket is bevonja a nagy-emberi-evolúció tervébe, oktatást és még az uralkodó elitbe vezető utat is nyújtva nekik.

1836-ban Puskin, az orosz magaskultúra nagy ikonja, a következőket írta:

"Nevem bejárja ezt az orosz hazát,
Visszhangzik a szláv s finn ajakon, a még
Vad tunguzén s a messze puszta
Híve: a kalmuk is eltanulja." (Illyés Gyula fordítása)

Amit Puskin költői túlzásként írt le, a szovjet rezsim valóra váltotta: a tunguz népek tényleg őt szavalják, talán a saját nyelvükön is, de oroszul bizonyosan - és már nem vadak. Amikor Tolja tréfálkozik vagy valami felháborítót tesz, a „Vad tunguz vagyok” kijelentése egy művelt ember irodalmi tréfáját jelzi. A Szovjetunió a '20-as és a '80-as évek között, a forradalom előtti, műveletlen tömegeket, a világon valaha látott legtöbb írástudóval rendelkező társadalommá változtatta (az írástudatlanság elleni „küzdelemmel” és annak „megsemmisítésével”). A filozófia, irodalom és természettudományos könyvek megjelenésüket követően általában 100.000-es példányszámban keltek el, és még a költészetről, vagy az ősi szkíták sírhelyeiről szóló köteteket is el lehetett adni 1000 példányban. 1980-ban Moszkva vagy Leningrád zsúfolt metrójában néma ingázók sorát láthattuk, mindannyian komoly könyvekbe burkolózva, melyeket újságpapírba csomagoltak, hogy védjék a borítót (és ezekben a nyitott, de még bizonytalan időkben talán azért is, hogy eltakarják a címet. 1988-ban a leningrádi metróban majdnem letartóztattak az éber kommunista őrök, amikor meglátták, hogy a sámánizmusról olvasok könyvet.)

A vad, északi őslakos népekre is kiterjesztették ezt az irodalmi programot és a legokosabb fiúkat és lányokat a Hertzen intézetbe vitték, ami egy külön, az őslakosok oktatására szánt kollégium Leningrádban, és ahol tanárokká, hivatalnokokká és pártmunkásokká változtatták őket, mielőtt visszatérhettek otthonunkba, mint az új szovjet kultúra belső misszionáriusai. 1947-től az Antónov-2 repülőgépek egészen a pásztor falvakig jutottak, a '60-as években pedig a helikopterek egyenesen a nomádok sátraihoz repültek. Egész családokat küldtek el ingyenes szabadságra szovjetunió-szerte és a szocialista blokk szomszédos országaiba. Bár tisztában voltam vele, hogy a férfiak fiatal korukban szolgáltak a hadseregben, de arra nem számítottam, hogy ezek a röghöz kötött férfiak és nők, akik úgy néztek ki, mint akik még soha sem hagyták el a hegyoldalt, a Fekete-tengernél eltöltött gyógyüdülésükről, Mongóliában, Dzsingisz Kán középkori fővárosában tett kirándulásukról, vagy egy prágai kávézóban, egy kubai értelmiségivel, Kafkáról folytatott beszélgetésükről fognak mesélni.

Létrejött egy új hivatalos terminológia, amely rámutatott, hogy a falu, melyet legelők koncentrikus körei öveztek, önmaga is egy nagyságrendekkel nagyobb, moszkvai központból induló koncentrikus kör külső peremén helyezkedik el. A falvak jelentették a „népesség pontokat” - jelezve, hogy nélkülük és rajtuk túl nem létezhet népesség; és az „ellátási pontokat”, mintha az ellátmány csak kívülről érkezhetne és nem a földtől. A helyszíneket a rénszarvas legelőkhöz való közelség helyett inkább a könnyű megközelíthetőség alapján választották ki. Az egyik hivatalos könyv jól láthatóan semmibe véve a pásztorok saját szempontjait azt írta, hogy amennyiben egy falu úgy helyezkedik el, hogy lehetővé teszi a legelők könnyű megközelíthetőségét, az 'hiba', és a falut meg kell szüntetni vagy átköltöztetni. Szebján az első kunyhók 1920-as felépülése óta állandó helyen maradt, de sok más északi falut többször is áthelyeztek.

Minden birodalomnak ellentmondásos a peremterületeihez fűződő hozzáállása, hol nyersanyagforrásnak, hol biztonsági puffertérnek, hol társadalmi felelősségvállalásnak tekintve azokat. A szovjet állam hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy felkutassa a legtávolabbi, legapróbb közösségeket is és a „sajátjává” (szvoj, ami jelentheti azt is, hogy kevésbé furcsává vagy idegenné) változtassa őket. A szovjet politikát az észak feletti „uralom” megszerzésének ideája mozgatta. Oszvojenyie, a kifejezés szó szerint kisajátítást jelent. Az uralmat a futurisztikus technológiai fejlődés és a szoros politikai irányítás kombinációjával valósították meg. Moszkva központi helyzetéből nézve az ország legnagyobb vagyona a távolság volt, mivel végtelen természeti erőforrásokat foglalt magába. A légi közlekedés és a rádió megszelídítette a messzeséget és felszámolta a távolságot. Miközben a nemzetközi határok zárva voltak, hogy távol tartsák a kémeket és a romboló külföldi ideológiákat, az ország belsejét homogén térré változtatták, melyben a szovjet állampolgárokat az ország egyik végéből a másikba lehetett költöztetni és bárhová is mentek, pontosan ugyanazokat a körülményeket találták.

Napjainkban a rénszarvaspásztor közösség minden tagja az alkalmazkodás és a kompromisszumok összetett állapotában él a struktúrákkal, amik alatt felnőttek. A rezsim standardizálta az egymástól több ezer mérföldre található kollektív és állami farmok irányítását, melyek teljesen különböző kultúrájú és a rénszarvas pásztorkodásról egyedi tudással rendelkező embereket tömörítettek. Habár ez a politika sem tudta megakadályozni, hogy a helyi körülmények nagyon különféle eredményeket produkáljanak. Az Alaszkával szemben található Csukotka-félszigeten néhány ezer csukcs terelt egyetlen rénszarvas nyájat, ami 1980-ra az iparosított pásztorkodás hatására több mint fél milliósra duzzadt, ami tönkretette a családszerkezetet és reménytelenül függővé tette őket az állami farmoktól. A Jamal-félsziget nyenyecei viszont képesek voltak megőrizni a hagyományos családi berendezkedésüket, sok saját tulajdonban lévő rénszarvassal együtt, és nagyobb mértékben tudtak részesülni a folyamatosan növekvő hatalmas csordájukból. De ők is ugyanazon hatalmas olaj- és gázipari kitermelések árnyékában élnek, amik nyomorúságossá tették a hantik és manysik életét, és kénytelenek elviselni az óriás gépeket, amik összezúzzák a földet és kitépik a növényzetet, a migrációs útvonalaikat mélyen szétvágó gázvezetékek zümmögését és a legelőikre kiömlött több millió liternyi olajat...

[A fordítás folytatása, a Nomádok civilizálása című fejezet teljes szövege letölthető PDF-ben]:

Letöltés: Piers Vitebsky – Reindeer People (részlet) (PDF, 140Kb)

2 thoughts on “A szibériai nomádok civilizálása

  1. Nagyon érdekes - Tibor, te hol találod ezeket a könyveket?

    Számomra az volt nagyon hátborzongató, ahogy arról az időszakról ír, mikor a szovjet rezsim elkezdte bevonni az állam vérkeringésébe a távoli vidékek népeit, és a peremterületek kezelésének mikéntjeit sorolja fel: érdemes lenne párhuzamot vonni az internacionális vállalatok terjeszkedésével, illetve a leányvállalatok státuszának vizsgálatával. Vajom melyik multi milyen státuszban kezeli az indiai, dél-amerikai vagy neadjisten közép-kelet európai vállalatait?

    1. Erre a könyvre véletlenül bukkantam, miközben őslakos kultúrákkal kapcsolatos könyveket kerestem, és jónak igérkezett. Sajnos az egészet nincs erőm lefordítani, és arra se látok sok esélyt, hogy pár éven belül megjelenne magyarul. De ha valaki tud középszinten angolul, akkor érdemes belevágnia, mert nem túl nehéz a nyelvezete, jó nyelvgyakorlásnak is és a hangulata nagyon személyes és lebilincselő.

Comments are closed.