Az önellátás mítosza

/ Toby Hemenway: The Myth of Self Reliance című írása - fordítás általam: /

Nemrég egy prominens permakultúrás egy halom emailt küldött ki, olyan kezdeményezések után kutatva, ahol "az emberek teljesen önfenntartóak saját élelmezési, ruházkodási, lakhatási, energia és közösségi szükségleteiket illetően." Itt van hát, a "teljes önfenntartás mítosza", egyenesen a világ egyik legismertebb permakultúrásától. Az Egyesült Államokban a permakultúrás körök többségében az elképzelést, hogy valaki a legalapvetőbb szinten felül bármiben is önfenntartó tud lenni, rég elhagyták, és felváltották az óvatosabb "önellátó" [önmagára-támaszkodó, self-reliant] kifejezéssel. De aligha lehetséges még ez is, és azon túl, hogy kifejezi a konzumerizmus bilincseitől való megszabadulás igényét, nem hiszem, hogy kívánatos lenne.

Kicsit keresgéltem az interneten és azt találtam, hogy az "önfenntartás" jó néhány népszerű permakultúrás weboldalon kívánatos célként jelenik meg. Szeretnék beverni néhány szöget a kifejezés koporsójába. Az én szótáram szerint az önfenntartó azt jelenti, hogy valaki "képes fenntartani magát külső segítség nélkül". Ki él külső segítség nélkül? Senki. De boncolgassuk egy kicsit tovább. Többségünk egyetért abban, hogy ha valaki "élelem tekintetében önfenntartó", akkor az élelmiszerigénye 100%-át a saját földje és munkája szolgáltatja. Még sohasem találkoztam olyannal, aki elérte ezt. Biztos vagyok benne, hogy vannak néhányan, de még a főállású gazdálkodók is termelnek az élelmük mellett eladásra gabonát, hogy megvehessék azokat az ételeket, amiket nem lenne célszerű termeszteniük.

Hallom, hogy az emberek azt mondják, az élelmük 30%, 50%, vagy akár 70%-t is megtermelik. Általában arra gondolnak, hogy zöldséget és gyümölcsöt termesztenek, ami kiteszi az élelmük teljes költségének vagy súlyának valamennyi százalékát - de nem a kalóriáit. A zöldségeknek magas a nedves-tömegük, de alacsony a kalóriatartalmuk. Ha megtermeled a zöldségigényed 100%-át, akkor hozzájutsz napi kalóriaigényed 15-20%-ához, kivéve ha főleg burgonyán és más keményítőtartalmú zöldségeken élsz. A legtöbb napi kalória a gabonákból, húsból és tejtermékekből származik. Így ha nem foglalkozol nagy tételben gabonatermesztéssel vagy állattartással, nem valószínű, hogy tápanyagtartalom tekintetében élelmed több mint negyedét magad termeled. Ebben az esetben nem korrekt azt állítás, hogy "70%-ban önfenntartó vagy". Ha kalóriáid legnagyobb része a földedről származik, akkor szinte biztos, hogy teljes munkaidőben gazdálkodással foglalkozol, és tisztellek a kemény munkádért. Kezdhetjük látni mennyire nehéz, sőt nemkívánatos az önfenntartás.  Ha valóban önfenntartó vagy élelemből, nem sok minden másra lesz időd, még egy permakultúrás rendszerben sem.

De még ha minden élelmed magad is termeszted, állíthatod-e, hogy önfenntartó vagy, ha nem te termeled a magjaidat és biztosítod összes trágyaigényed? Honnan származnak a gazdálkodáshoz szükséges eszközeid és az üzemanyagod? A permakultúrások tisztában vannak vele, csakúgy mint bárki más, az élet mennyire szorosan összefügg. Hol van az a pont bármiben is, ahonnan azt állíthatod, hogy nem állsz kapcsolatban a szélesebb emberi közösséggel? Tényleg lehetséges élelemből "teljesen önfenntartóvá válni"?

Vessünk egy gyors pillantást a ruházkodásra, a hajlékra és az energiára. Még ha magad varrod is a ruháidat, te termeszted a gyapotot és neveled a birkát? Ha a házadhoz te hántoltad a fát vagy fejtetted a követ, te készítetted az üveget és gyártottad le a vezetékeket is? Egy szigetüzemű háznál, mennyi mérnök és hány gyár szövevényes hálózata vett részt a napelemek legyártásában? Mindezekre támaszkodunk.

Azt állítani, hogy önfenntartóak vagyunk, szinte sértés és mindazok semmibe vétele, akiknek a vállán állunk. Az amerikai permakultúrások egy elég politikailag korrekt csapat, és többünknek nyilvánvalóvá vált, hogy az "önfenntartás" nem csak lehetetlen, hanem egy pofon mindazoknak, akik verejtéke ellát minket, és a cowboy etika egy újabb állandósulása, mely az egyént a világegyetem központjába helyezi. Úgyhogy a kifejezés átalakult "önellátóra", ami jelezi, hogy kölcsönösen függünk egymástól, de úgy döntöttünk, hogy kevésbé szeretnénk másokra támaszkodni. Jó esetben az önellátás az alapvető igények kielégítéséhez szükséges képességek kifejlesztését jelenti, hogy ne kelljen az etikátlan és pusztító iparágakat támogatnunk. De úgy látom, hogy nem annyira önellátó egyénekre, mint önellátó közösségekre van szükség, ahol nem mindenki tudja, hogyan kell szőni vagy gazdálkodni, de ruha és élelem mindenkinek jut.

A weboldalak és e-mailek tanúsága szerint, van a permakultúrában egy mély elfogultság, miszerint az a legnemesebb út, ha mindent magunk csinálunk, a saját földünkön. És amennyiben a képességeinknek köszönhetően kevésbé függünk a monopolista vállalatoktól, úgy gondoljuk, hogy érdemes elsajátítanunk őket. Azonban ahogyan egyre inkább lekorlátozzuk az életünket azokra a dolgokra, amiket képesek vagyunk magunk elvégezni, úgy csökkennek a lehetőségeink. Minden kifelé irányuló kapcsolat gazdagít bennünket. Ha létrehozzuk az egymásrautaltság hálóját, gazdagabbá, erősebbé, biztonságosabbá és bölcsebbé válunk. Miért ne akarnál másokra támaszkodni? Ha teljesen meg akarnánk fejteni az okát, az egy pszichológiai nyúl-üreg mélyébe vezetne, de egy része azon a hiedelmen alapul, hogy a többiek megbízhatatlanok vagy etikátlanok, és hogy a kölcsönös függőségekkel gyengítjük magunkat. Míg a régi mondás, miszerint "Ha valamit jól akarsz csinálni, csináld magad", egyszerűen gyenge vezetői képességekről árulkodik.

Ha még mindig kételkedsz, a szentíráshoz folyamodok és idézek Mollison Introduction to Permaculture (Bevezetés a Permakultúrába) című könyvének második oldaláról: "Elkezdhetünk részt venni élelmünk egy részének megtermelésében. Ez nem jelenti azt, hogy mindannyiunknak magunknak kell megtermelnünk a saját krumplinkat, de azt igen, hogy közvetlenül olyanoktól kezdjük vásárolni, akik már most felelősséggel termelik. Sőt, valószínűleg  jobban járunk, ha egy termelői bevásárló közösséget szervezünk a környékünkön, mintha krumplit termesztenénk."

Ahogyan a veterán permakultúra tervező Larry Santoyo mondja, az igényeid kielégítéséhez törekedj a lehető legnagyobb általánosságra. Ha úgy gondolkodunk, hogy "meg kell termelnünk az élelmünket", az fájdalmasan korlátozott. Ha úgy gondolkodunk,  hogy "az élelmiszer igényünket felelősen kell kielégítenünk", akkor hatalmas lehetőségek tárulnak fel, amikből kiválaszthatjuk a számunkra legstabilabbat és legmegfelelőbbet. Az egyéni erőfeszítések gyakran kevésbé stabilak és reziliensek, mint a közösségi vállalkozások. És rossz tervezésre vallanak: az önellátás azt jelenti, hogy egy kritikus funkciót csak egyféleképpen biztosítunk. Ha minden élelmed magad termeled meg és valami bajod esik, akkor sérült leszel, éhes, és tolókocsiból nézheted, ahogy elhervadnak a növényeid. Egy közösségi gazdaságban ez nem történne meg. És azoknak, akik a társadalom közelgő összeomlása miatt aggódnak: a portyázó répatolvaj bandák nagyobb valószínűséggel rohanják le a magányos földed, míg te az egész napos fárasztó munka után szundítasz, és kevésbé valószínű, hogy megtámadnak egy csapat erős, vasvillával felfegyverzett gazdát, akik éjjel-nappal őrködnek.

A közösségi önellátás létrehozása egy újabb lehetőséget is ad a permakultúra zónáinak alkalmazására: a nullás zóna ebben az értelemben az otthonunk és a földünk. Az egyes zóna a kapcsolatunk más egyénekkel és családokkal, a kettes zóna a helyi kereskedelem és a környékünkön zajló tevékenységek, a hármas zóna a regionális vállalkozások és szervezetek, és a négyes zóna a nagyobb és távolibb vállalatok. Miért korlátoznánk magunkat kizárólag a nullás zónára? Megszervezhetjük az életünket úgy, hogy a négyes zónába tett kiruccanásokra - mint amilyen az üzemanyag vagy a fémtermékek vásárlása - nagyon korlátozottan legyen szükségünk, miközben a helyi őstermelői piacra és éttermekre gyakran. Ez erős közösséget épít.

Az önellátás nem növeli a társadalmi tőkét, azt a valódi újratermelődő erőforrást, ami csak használat közben növekszik. Miért ne akarnék kapcsolódni a közösségemhez, a számomra lehetséges összes módon? Ha nem elégítjük ki a közösségünk igényeit, nagyobb eséllyel fognak a szomszédaink egy nagyáruházban vásárolni. Az önellátásba vetett kritikátlan hit egy olyan pusztító mítosz, ami a lehetőségeket azok kezébe adja, akik a közösségünket elveszik tőlünk.

Ha szereted a gazdálkodást, akkor igen, termeld meg az élelmed. És a maradékot cseréld el olyan dolgokra, amikre szükséged van, olyan módon, hogy azzal támogasd a közösségedet. De valóban van különbség egy gazda, aki a munkája eredményét, az ételt cseréli el javakra és pénzre, és köztem, aki a munkám eredményét, az oktatást cserélem el javakra és pénzre? Mindketten életenergiánkat cseréljük el egy olyan rendszerben, ami fenntart minket és szeretném azt hinni, hogy mindketten bölcs és etikus döntést hozunk.

Egy jó permakultúrás rendszer a lakosok igényeit felelősen és ökológiai szempontok szerint biztosítja. Semmi sincs a permakultúrában, ami azt állítaná, hogy minden terméshozamnak a tulajdonos földjéről kell származnia! Ha mást nem is tudok elérni ezzel az írással, legalább lerombolom ezt a mítoszt. A permakultúrás tervezési rendszer egyszerűen csak annyit mond, hogy a szükségleteinket és termékeinket felelősen kell kezelnünk a tervünkben, nem pedig a földünkön. Ez magában foglalhat és kell, hogy foglaljon külső kapcsolatokat is. Ha te egy akupunktúrával foglalkozó orvos vagy, és a jövedelmedet a közösséged biztosítja, és a szükségleteidet főleg olyan helyi forrásokból biztosítod, amiket etikusnak gondolsz, akkor az egy remek permakultúrás dizájn. A terv erősebbé válik attól, ha a szükségleteid és a termékeid sok külső elemhez és rendszerhez kapcsolódnak.

Nagyon is permakultúrás dolog az olyan képességek kifejlesztése, amik még mélyebben a földhöz, az otthonhoz és a közösséghez kötnek. És néha a képességek, amikre az önellátás után kutatva teszünk szert, éppen azok, amikre a jobb közösségi léthez is szükségünk van. De önmagában az önellátás mint cél egy elavult mítosz, aminek ki kell halnia. Permakultúrátlan.

Kapcsolódó bejegyzés:
Az olajcsúcs és a városi fenntarthatóság

10 thoughts on “Az önellátás mítosza

  1. Utolsó előtti bekezdés, második mondata:
    "Semmi sincs a permakultúrában, ami azt állítaná, hogy minden terméshozamnak a tulajdonos kell földjéről származnia!"

    Pár szó felcserélődött.

    Egyébként pedig egy nagyon kemény, és igaz írás, ez is arra utal, hogy nem szélsőségesen, hanem felelősen kell gondolkodni, és mindenki, MINDENKI megteheti, hogy nagyon pici ráfordítással sokat változtasson a világon. Mennyivel jobb ízzel lehet a szomszédban termelt zöldséget enni, mint a spanyolból importáltat? A spanyolok meg valószínűleg magyar paprikát szelnek a paellába - ha mi itthon ennénk meg, ők meg otthon a sajátjukat, máris sokkal felelősebb lenne az egész rendszer 🙂

    1. Köszi, a hibát javítottam.

      Hajlamosak vagyunk azt hinni, főleg napjaink atomizált, képernyők előtt nevelkedett nemzedéke, hogy "majd én egyedül megoldom" és hogy ez egy könnyebb és járhatóbb út, mint az emberi kapcsolatok "zavaros" világa. És igen, én is azt gondolom, hogy a szélsőséges gondolkodás sosem vezet jó eredményre, a felelősségteljesség és a kiegyensúlyozottság talán inkább.

  2. tehát így érnek véget a nagy önellátó álmok. egyébiránt annyira igaz, amit írsz, hogy én pont a lábtörésem kapcsán döbbentem erre rá, egyedül ebben az állapotban semmit nem tudsz tenni, rá vagy utalva a kapcsolati hálódra. Arra egyébként a boldogságod végett is rá vagy, így a megállapítás duplán igaz 🙂

    1. Inkább azt mondanám, hogy a nagy "rambo módjára egyedül legyűröm" álmok érnek véget, és jön a rádöbbenés, hogy egyedül nem csak, hogy piszok nehéz és nem megy, hanem nem is érdemes. A boldogságos bejegyzésed alapján se, ugyebár 🙂 De a közelebbi zónákra támaszkodás és a távolabbiakba tett kiruccanások csökkentése, az elosztott rendszerek támogatása a központiakkal szemben, az önfenntartó reziliens közösségek építése (akár a lakóhelyünkön) és úgy általában a szükségletekről felelősségteljesen gondoskodás álmai nem érnek véget, sőt 🙂

  3. Én meg lassan arra jövök rá, hogy nekünk polgároknak jobban oda kéne figyelni a politikára, a vezetőkre és meggyőzni őket, hogy javítsák ki ezt a világot. Mert nincs abban semmi rossz, hogy adózunk, sem abban, hogy vannak mindenféle biztosításaink, semmint ezekről lemondjunk, vegyük rá a vezetőinket, hogy ne dumáljanak félre és ne lopjanak többet.

  4. Akkor tévedünk nagyot, ha nem bízunk magunkban, és a teremtett világban, melynek csúcsa és teremtő társa az Ember. Lehetetlen nincs; csak tehetetlen, tapasztalatlan.

    1. Az írás szerintem nem mondja azt, hogy ne bízzunk magunkban, épp ellenkezőleg, eloszlat egy népszerű tévhitet és az egészséges önbizalom mellett a közösségbe vetett bizalomra hívja fel a figyelmet.

      Az pedig kétségtelen, hogy az ember teremtő (és pusztító) erővel bír, de én nem szeretek valaminek a "csúcsaként" gondolni rá.

  5. A másik, hogy a teremtett világnak egyáltalán NEM csúcsa az ember. Néha: sőt! Az óvodásságunk, a primitívségünk nem ismer határokat. (Bővebben nem akarok belemenni) Főleg, ha a fejlettebb bolygók kultúrájával hasonlítjuk össze. Meg egyébként is. Előző hozzászóló is csak addig ily magabiztos, amíg egészséges, vagy szomszédi segítséggel betegség esetén is művelni tudja a kertjét. (Már ha kertben gondolkodunk, mint mindenható-ság)

Comments are closed.