Az olajcsúcs és a városi fenntarthatóság 1.

/ Toby Hemenway: Peak Oil and Urban Sustainability című írása, mely megjelent a Permaculture Activist 54. számában - fordítás általam: /

1994-ben a feleségem és én magunk mögött hagytuk Seattle-t és Dél-Oregon vidéki részére költöztünk. A város elhagyására az egyik okunk a sok közül, az önellátás vágyálma volt: hogy létrehozzunk egy permakultúrás tanyát, ami megnyirbálja erőforrás-felhasználásunkat és lehetővé teszi, hogy jobban kiélvezzük a természet bőségét. És az agyam egy eldugott zugában halkan ott lapult az aggodalom is, hogy egy napon a túlfogyasztás bulija véget ér - az olaj kifogy és a dolgok kezdenek majd csúnyán kinézni. Olyan helyen akartam megtelepedni, ahol kevésbé kell függnünk az olaj-köldökétől, ha majd elszakad.

Jó úton haladtunk az álom valóra váltása felé. Az egykor letarolt földünk vörös agyagos talaja helyenként már kezdett csokoládébarnává változni, bár észrevettem, hogy annak ellenére, hogy a fáink szépen cseperedtek, továbbra is tűzifára volt szükségem az energiavállalattól, és trágyára, ami mindig kétmérföldnyire volt. A kertünkben a gyümölcsök szépen teremtek, de bevallom, megpróbáltam nem figyelni, hogy mennyi vizet pumpálunk ki a kútból, miután a négy hónapos dél-oregoni száraz évszak alatt kiszáradtak az esővízgyűjtőink.

Elkezdtünk részt venni a helyi közösségben: mester kertészek, környezetvédő csoport, falugyűlés. Bár kezdetben lekötött minket a regionális élet, végül azt vettem észre, hogy szívesebben autózok egy órát Eugene-ig, hogy ismerősökkel találkozzam, minthogy megküzdjek a vidékünket átható fakitermelés-párti gondolkodással. Az évek múltán, ahogyan gondolkodásom egyre inkább az eugeneiekéhez igazodott és a munkám miatt szükségessé vált, hogy hetekig legyek távol tanítani és tervezni, a néhány helyi barát is lekopott. Minden szomszédunkkal jó beszélőviszonyban voltunk, de sosem találtunk velük közös nevezőt. A helyi bulik gyakran kezdődtek vizezett sörrel és torkolltak részeg verekedésekbe, úgyhogy ahogy múlt az idő, egyre ritkábban jártunk el.

Lassan felütötte a fejét a paranoia. Azon kezdtem tűnődni, hogy ha beütne a Nagy Összeomlás, valóban a megfelelő helyen lennék-e. Több mérföldes körzetben nálunk volt a legjobb kert, és ezt mindenki tudta. Ha összeomlik a törvény, lehet hogy a szomszédom, egy fegyver és kábszerárus bűnöző, egész egyszerűen agyonlőne a kajáért? És mi a helyzet a mellette lakó jobboldali fundamentalistával, aki poénból bóbitás szajkóra lövöldöz és amikor arra gyanakodott, hogy foltos bagoly él a fái közt, kivágta őket? Vagy mögöttük a két hadban álló családdal: az egyik egy vita során elsütötte a pisztolyt, és egyikük se állna félre, ha autóik összetalálkoznának az úton. Kezdtem érezni a társadalom egészére jellemző mintázat tükröződésének körvonalait. Technikailag megtehetnénk, hogy mindenkit ellássunk élelemmel, ruhával és hajlékkal, de tömegek éheznek, mivel nem tanultuk meg, hogyan toleráljuk és támogassuk egymást. Az emberek valódi problémája nem technikai, hanem társadalmi és politikai. Douglas megyében megoldottam a személyes túlélésünk szinte összes technikai problémáját, de a valódi biztonság társadalmi akadályai bámultak vissza rám.

Elszigeteltségünk azt is jelentette, hogy sok üzemanyagot égettünk. Egy egyszerű út a boltig, oda-vissza 40 perc volt. Szerencsére mindketten otthonról dolgoztunk és nem voltak gyerekeink, úgyhogy napokig el tudtunk lenni autó nélkül. De a kilométer-számláló magasabbra kúszott, mint a városban valaha is. Néhány család el is költözött a hegyről, mert kimerültek, hogy naponta többször forduljanak a meredek kavicsos és kátyús úton, hogy eljussanak munkába, iskolába, foci edzésre, zeneórára és boltba.

Nagy becsben tartottuk azt az egy évtizedes előnyt, amire vidéken szert tettünk, de végül kezdtek felhalmozódni a realitások. A munkánknak nem volt helyi felvevőpiaca. A közösségi rendezvények rámutattak az életmódjaink közötti szakadékra. És még mindig a kőolaj-szörnyeteg pórázán voltunk, csak egy kicsit hosszabb vezetékekkel, csövekkel és járdával. Az, hogy a szörny messzebbről kisebbnek látszott, már nem csapott be minket.

Volt egy pozitív oldala is. Elértük, amit célul tűztünk ki: értelmet adni az életünknek és megtalálni a munkát, amit szeretünk, és felnőni önmagunkhoz. A jelek már egyértelműek voltak. Eljött az idő, hogy visszatérjünk oda, ahol az emberek vannak, hogy ismét a dolgok sűrűjében legyünk.

Úgyhogy Portlandbe költöztünk, a város szívébe. És imádjuk. A sok jó ómen közül az első egy Kucinich [Dennis Kucinich - halálbüntetést, fegyverviselést és háborút ellenző képviselő - a ford. megj.] matricával felvértezett biodízel Mercedes volt. És az is örömteli, hogy néhány perc sétával elérhető a könyvesbolt, a jó kávé és a Ben and Jerry's [házi főzésű fagylalt - a ford. megj.]

A városban eltöltött első néhány napban a hátsó tornácon álltam, néztem az udvart és a fejemben permakultúrás álmok keringtek. Az egyetlen fa, egy elburjánzott európai szilva volt. Ezt leszámítva a kert üres, a terasz téglái, a pázsit és egy régi kutyafuttató uralták. És kicsi. Azon tűnődtem, hogy fognak beférni a kedvenc gyümölcsfáim erre az apró helyre.

Hamarosan megkaptam a választ is. A szilvafa a kerítés mellett állt, melyen a szomszéddal, Johnnyval osztoztunk, aki már 55 éve itt lakott. Egy napon a kerítés két oldalán Johnny és én szedegettük a roskadozó ágakról a szilvát, és egyszer csak átkiáltott: "Szereted a fügét?" Azt válaszoltam, hogy szeretem, és hamarosan egy lavórnyi fekete füge imbolygott át hozzám a kerítésen.

Mindig visszaküldtük Johnnynak a lavórt, de szinte azonnal visszatalált hozzánk, tele fügével. "Nem voltatok itt, mikor érett a kajszibarack", mondta Johnny, "De jövőre kaptok abból is."

Mivel a szilvás vödrök kezdték megtölteni a kertet, próbáltam átpasszolni néhányat az utca túloldalán lakó Theressanak. "Ó, nem", mondta, "Van saját szilvafám. De mikor érik a zöldalma, jó lenne ha vinnétek belőle. És a jövő évi őszibaracktól is el fogtok ájulni."

Találkoztunk szomszédunkkal Willel, aki könyörgött, hogy vigyünk el néhányat a kertjét elborító körtékből. Az utcában szépen termett az amerikai gesztenyefa, bár az ázsiai közösség már azelőtt ott volt, hogy én felkeltem. Törtem néhányat a helyi dióból és egész jó. És tegnap találtam egy közeli eperfát, tele krémes, lágy gyümölccsel.

A helyi erőforrások felmérése után átalakult a fejemben a terület-terv. Nincs szükségem az összes kedvenc fámra, csak azokra, amikből hiány van a szomszédaimnál (gondolok itt az ázsiai körtére, a datolyaszilvára és néhány korai és jól tárolható almára). Permakultúrás szóhasználatban a szomszédaim kertjei az én kettes és hármas zónáim. Továbbá Stacey és Troy a következő sarkon rábeszélték az üres telek tulajdonosát, hogy a nyolc család létrehozhasson rajta egy közösségi kertet. Hamarosan ellátják a környéket talajtakarással, jövőre pedig tele leszünk élelemmel.

A nagy vidéki lábnyom

Mindig azt feltételeztem, hogy ha beköszöntenek a rossz idők, városban lenni lesz a legrosszabb. Felülvizsgálom a véleményemet. Bár igaz, Portland kivételes hely. (Pszt! Ne szólj senkinek!) De nem állhatom meg, hogy ne hasonlítsam össze ezt a környéket a korábbival. Ott tizenkét család élt egy kétmérföldes út mentén, több száz méteres bekötőutakkal, mindenki külön telefon és áramvezetéken, saját víztisztítóval és kutakkal és nagy távolságokra ingázva. És annyira különbözőek voltak politikai és társadalmi nézeteink, hogy a viszályok, a pletykák és a biztonságosnak vélt témáktól kínos beszélgetések voltak a jellemzőek.

A városban tizenkét hasonló család, a régi környékemhez szükséges út, kábelek és csövek 10%-át használják. Sok szomszédom busszal vagy biciklivel jár munkába, vagy legrosszabb esetben is egy számjegynyi kilométert autózik. És a társadalmi és politikai nézeteink vannak annyira közeliek, hogy elég biztos lehessek abban, hogy ha beköszöntenek a nehéz idők, kölcsönösen támogatjuk majd egymást.

Nem tudunk most mélyebben belemenni a kérdésbe, hogy vajon fenntarthatóbb-e a város, mint a modern amerikai vidék, de ahol részletesebben vizsgáltam meg a kérdést, azt találtam hogy a városiaknak alacsonyabb az egy főre eső ökológiai lábnyomuk.

Az elmúlt két évtizedben emberek milliói költöztek ki a városokból. Sokan közülük kevésbé tehetősek, akiket a városi élet magas költségei szorítottak ki. Sajnos magukkal vitték a várost. A szomszédaink, amerre a szem ellát, mind tarra vágták a földjüket és több hektár füvet ültettek. Sokan hatalmas házakat építettek, mivel az alacsony kamatok a nagyobb alapterületet kifizetődővé tették. Néhányan az előkertjük elé vakító utcai lámpákat szereltek. Hajókat, quadokat, szabadidő-autókat és más benzinfaló játékszereket vásároltak. Szemben a korábbi önellátó vidéki emberekkel, ezek egyszerűen városi emberek, hatalmas telekkel. És több millió van belőlük.

Jane Jacobs és Lewis Mumford szociológusok külön-külön megállapították, hogy a nagy gazdasági világválság és más nehéz idők alatt, a városi lakosoknak általában jobban ment a soruk, mint a vidékieknek. Az okok főként a piaci erőhatásokra és egyszerű fizikára vezethetők vissza. Mivel a népesség nagy része városokban vagy azok környékén él, amikor a javakból hiány keletkezik, a városok nagyobb kereslete, sűrűsége és gazdasági ereje, magukhoz irányítja az erőforrásokat. Az elosztási csomópontok többnyire városokban vannak, így a kamionokat kiürítik, mielőtt elhagynák a várost.

A nagy gazdasági világválságban a farmereknek kezdetben megvolt az előnyük, hogy elláthatták magukat élelemmel, és a nehéz idők egy-két évvel később érték utol őket, mint a városokat. De azok a gazdák és hozzátartozóik, akik azt hitték, hogy jobban járnak a várostoktól távol, hamar kifogytak a többi alapanyagból: a kovácsműhelyek működtetéséhez szükséges szénből, hogy megjavíthassák a szerszámaikat, a trágyából, az orvosságból, a ruhából és szinte az összes nem-élelem dologból. A lakosság többi részének anyagi támogatása nélkül nem voltak képesek még élelmet sem termelni. A gazdáknak szükségük van piacra; az önellátás végül kimerített minden olyan erőforrást, ami a területen kívülről származott. 1929 és 1933 között, az amerikai farmok harmadát árverezték el. És nem csak a dust bowl [homok- és porviharok sorozata a '30-as években - a ford. megj] érintettjei szenvedtek. A farmok csődhulláma szétterjedt az országon, de egy földrajzi tényező fontos volt: a városok közelében kevesebb farm zárt be. A piacoktól túlságosan távollévőket elsöpörte a kansasi por.

A mai gazdák helyzete rosszabb. Kevés gazda termeszti meg a saját élelmét. Az agráripar végképp függővé tette őket a vegyszerektől és más kívülről származó termékektől. A városok legnagyobb hiányossága a farmokkal szemben az élelemtermelés, de a farmokról szinte minden más hiányzik - és ezek nagy része a városokból jön. Ha egy pillanatra félretesszük a mindennél fontosabb társadalmi és politikai kohézió kérdését, akkor ahhoz, hogy a városok túléljék az olajcsúcsot, létfontosságú, hogy megtanuljanak élelmet termelni. Vidéken az embereknek el kell látniuk magukat, a számukra szükséges szinte minden más dologgal. És mivel manapság, a korábbival ellentétben, a vidékiek többsége kitelepült városlakó, akik nem tudnak kertészkedni és nem értenek a földhöz, továbbá izoláltan élnek, ami a társadalmi kohéziót (egyelőre még) szükségtelenné teszi, az ő túlélésük még kétségesebb. Ha katasztrófa jön, lehet hogy a város kellemetlen hely lesz, de attól tartok, hogy a vidék még annál is sokkal rosszabb.

A valódi túlélés képességei

A permakultúra egyik fontos tétele a katasztrófákra való tervezés. Miközben Ben Haggard Santa Fé-i tervező arról a tűzvészről tartott beszédet, ami elpusztította Lama Foundation-beli otthonát, megkérdezték tőle, mi volt az eset legnagyobb tanulsága: "Készíts katasztrófa tervet," mondta. "Bármennyi is a valószínűsége egy katasztrófának a területeden, számolj vele, hogy bekövetkezik. Mert előbb vagy utóbb be fog."

Egy jó tervben szerepet kapnak az olyan technikák is, amik megelőzik a katasztrófát, a romboló erőket olyan mechanizmusokkal vagy hozzáállással fogadják, hogy átalakíthassák őket produktív, vagy legrosszabb esetben is ártalmatlan erőkké. Ha az átalakítás rendszerei hiányoznak, még az enyhének tűnő események is pusztító hatással lehetnek. A csupasz földre hulló szelíd esőből hamar vízfolyások lesznek és lemossák a termőtalajt. Ha ugyanitt az eső növények szőnyegét találja, nem válik eróziós erővé, hanem életadó nedvességgé. Ahelyett, hogy elfolyna, a víz a növényekben raktározódik, hosszú ideig megőrződik. Ez a természet egyik titka: tudni kell, hogyan lehet olyan struktúrákat és rendszereket alkotni, amik a szélvihart frissítő szellővé, a perzselő napot pedig cukrokká és élő szövetekké alakítják.

Amit a természet nem tesz, az emberi pedig oly gyakran próbálja, hogy a hatalmas erőket legyőzendő és megsemmisítendő ellenfélként kezelje. Idén nyáron, mikor a hurrikánok többedszer tépázták meg a Karib-térséget, nevetséges javaslatok érkeztek az újságok olvasói levelek rovatába: Építsünk hatalmas ventilátorokat Florida partjainál, hogy elfújják a viharokat. Öntsünk olajat az Atlanti-óceánba, hogy elsimítsuk a hullámokat [ez végül a BP-nek köszönhetően meg is valósult - a ford. megj.]. És (elkerülhetetlenül), miért nem robbantjuk szét azokat a nyavalyás hurrikánokat néhány atombombával? (Legyen szó a Panama csatorna kiváltásáról vagy Saddam megbuktatásáról, valaki mindig felveti az atombomba ötletét.)

Szektorok átvétele

A permakultúra egy koncepcionális eszköze a katasztrófák kezelésére, hogy a hatalmas erőket szektorenergiákként kezeljük: olyan, a területen kívülről érkező hatásokként, melyekre a tervezőnek nincs befolyása. A szektorenergiákat olyan rendszerek tervezésével, vagy olyan elemek elhelyezésével kezeljük, amik eltérítik, elnyelik, vagy hasznosítják ezeket az erőket, vagy lehetővé teszik számukra, hogy zavartalanul elvonuljanak. Ez is a természet rendje, és mint mindig, sokat tanulhatunk tőle.

Ahogy az ökoszisztémák érettebbé válnak, a biomassza és a komplexitás nő. Az ökológus Ramon Margalef, 1963-ban írta: "Az ökológia bizonyos egységesítő elvei azt sugallják, hogy úgy gondoljunk a biomasszára, mint a "szervezettség őrére, ami arányban van a tényleges ökoszisztéma jövőben bekövetkező eseményekre gyakorolt hatásával." Más szóval mondhatjuk azt, hogy a  biomassza, a komplexitás és az érettség többi mutatója, nem csak a rendszer rezilienciájának [rugalmasságának] mérőfokai, hanem egyfajta bölcsességé is. Egy érettebb ökoszisztéma esetén egy környezeti zavar, mint egy vihar vagy aszály utóhatásai, jobban függnek az ökológiai rendszer gazdagságától, mint a zavar természetétől. Az aszály, mely kiszárítja gyommezőt, meg sem kottyan egy érett őshonos erdőnek - az erdő megtanulta, hogy mit kezdjen az aszállyal. Kifejlett struktúrái, ciklusai és mintái vannak, amik szinte minden kívülről jövő hatást még több erdővé alakítanak, és amik a nehéz idők során megvédik a kulcsfontosságú ciklusokat. Bölccsé vált.

A katasztrófák ellen a természet két fő védekezőeszközt használ. Az első a térbeli sokszínűség: méretben, formában, fizikai mintákban és összetételben. Ha egy rendszer összes eleme fizikailag egyforma léptékű - mind ugyanakkorák, vagy egyforma a génállományuk - akkor egy zavar, ami ezen a léptéken következik be, le fogja rombolni az egész rendszert. A léptékbeli változatosság védelmet jelent. Ha egy hurrikán telibe talál egy lakókocsiparkot, a lakókocsikat elfújja, de a baktériumok, az egerek és más, egészen más méretű elemek megmenekülnek. Egy macskákat sújtó járvány lecsap az egerekre, de a lakókocsikat és a baktériumokat sértetlenül hagyja. Az érett ökológiai rendszerek kellően változatosak térben ahhoz, hogy bármely bekövetkező katasztrófa, csak az adott léptéken élő elemeket pusztítsa el, de szinte sohasem az egész élőhelyet.

Az érett ökoszisztémák második védekező eszköze az időbeli változatosság: arányban, gyakoriságban és időrendben. A talajközeli cserjék tavasszal gyakran előbb hoznak levelet, mint a fák lombjai, ami lehetővé teszi, hogy a cserjék elég fényt gyűjtsenek és sok levelet hozzanak. Amikor a fák levélbe borulnak, a cserjék fotoszintéziséhez a levelek tarka árnyékában bőven jut még szórt fény. Egy másik klasszikus példa az időbeli változatosságra a sáskák kikelési ciklusa. Úgy vannak időzítve, hogy prímszámú évközökben bukkanjanak fel, mint a 13 és a 17, hogy megzavarják azokat a ragadozókat, akiknek a rendszeres szaporodási ideje kiszámíthatóbb élelemforrást igényelne.

Hasonló megközelítésekkel számítanak a katasztrófára a permakultúrás tervezők is. Ahelyett, hogy az árvíz ellen betontöltéseket és más nyers erőre alapozott taktikákat használnánk, inkább olyan kerítést helyezünk el, ami elterülhet, mint a nád, és amit a víz elvonultával könnyű újra felállítani. A Lama Foundation ahelyett, hogy hatalmas kopár tűzvonalakat ásna a domboldalba, az utakat, a gödröket és az ültetvényeket többfunkciós tűzvédelemként, együtt használja. Amikor megérkezik a monszun Tucsonba, Bran Lancester ahelyett, hogy hagyná a vizet lefolyni a csatornába, inkább okosan elhelyezett mélyedésekkel egy gyümölcsfákkal teli, mulcsozott területre vezeti.

A permakultúra megfigyeli a természet bölcsességét és követi útmutatását, hogy a nagy energiaimpulzusokat mintázatok, szukszesszió [utódlás], peremterületek és a ciklikus lehetőségek felhasználásával átalakítsa a struktúrák, hozamok és tápanyagáramlás egyenletes forrásaivá. A permakultúrás tervezés figyelembe veszi ezeknek a "nagy impulzusoknak" a természetét, és mint az Aikidó, megmutatja, hogyan tanulhatjuk meg tőlük az energiáik felhasználását, hogy magunk és az ökoszisztéma javára váljanak.

[Folytatás: Az olajcsúcs és a városi fenntarthatóság 2.]