Az olajcsúcs és a városi fenntarthatóság 2.

 [Előzmény: Az olajcsúcs és a városi fenntarthatóság 1.]

/ Toby Hemenway: Cities, Peak Oil, and Sustainability című írása, mely megjelent a Permaculture Activist 58. számában - fordítás általam: /

Augusztus közepén Portlanden kívülre autóztam egy vidéki találkozóra. Húsz perc autópálya után letértem egy két sávos útra, mely tíz mérföldön át kanyargott a meredek, erdős hegyek és a távoli völgyek között. Az út egyre keskenyebbé és elhagyatottabbá vált és azon kezdtem tűnődni, hogy ha a benzin ára meghaladja a 10 dollárt gallononként, hogy fogják megközelíteni az emberek és a készletek ezeket az elzárt helyeket. Miféle olaj-utáni jármű lesz képes megmászni ezt a dimbes-dombos kanyargós hegyi utat, ami szó szerint sehová sem vezet? Egy házi biogázra átalakított teherautó? Miután megérkeztem az eldugott területre, kezdtem megkérdőjelezni, hogy a vendéglátóim, távol a termelési központoktól, valóban képesek lennének-e ellátni akár csak a saját és gyermekeik szükségleteit.

Azt gondolom, hogy az ilyen elzárt helyek épp úgy fognak eltűnni, mint a római előőrsök Nagy-Britanniában és Galliában, a birodalom összeomlásakor.

A folyóirat egy korábbi számában írtam, hogy mikor 11 évvel ezelőtt vidékre költöztem, azt feltételeztem, hogy a vidékiek kevesebb erőforrást használnak, mint a városiak, de most, hogy visszatértem a városba már látom, hogy ez nem igaz. A cikk nagyobb visszhangot keltett, mint eddig bármi amit írtam és gyakran felháborodott hozzászólásokkal kísérve többször körbejárta az internetet. Nyilvánvaló, hogy sokan gondolkodnak ugyanezekről a kérdésekről. Szeretném újra megvizsgálni a témát és válaszolni a hozzászólások egy részére, jobban kifejteni az érveimet és hozzáadni néhány új gondolatot.

Először is, tisztázzuk a szóhasználatot. Amikor vidékről beszélek, általában az olyan helyeket értem alatta, ahol az emberek a városokon kívüli földterületeken élnek, ahonnan a legtöbb szolgáltatás gyalogosan túl messze van. A kisvárosokat nem igazán nevezhetjük vidéknek, mivel elfoglalták őket a terjeszkedő és mindent beborító áruházláncok és függnek a nem helyi termékektől, legtöbbjük mára megkülönböztethetetlen a külvárosoktól.

A cikkemhez az inspirációt David Owen "Green Manhattan" című írása adta, mely 2004-ben jelent meg a New Yorker-ben. Owen azt állította, hogy a manhattanieknek kisebb az ökológiai lábnyomuk, mint az átlag amerikaiaknak, legyenek akár városiak, vidékiek, vagy külvárosiak. Manhattanban szinte senki sem autózik, a lakóegységek kicsik (még a sznob Park Avenue lakásai is sokkal kisebbek, mint a tipikus külvárosi McKastély), és az egy főre jutó energiafelhasználás relatíve alacsony, mivel sokkal kevesebb energia megy el egy társasházi lakás fűtésére és hűtésére, mint egy családi házra. Nem, a New York-iak nem maguk termesztik az élelmüket, de a legtöbb amerikai sem.

Megkérdezhetnéd, hogy mi a helyzet az egész New York-i infrastruktúrával? A hatalmas vízvezetékekkel, a több ezer mérföldnyi úthálózattal, és így tovább. Nem használ mindez elképesztően sok erőforrást? Nos, igen. De ez a sűrűre összezsúfolt infrastruktúra sok millió embert szolgál ki. Owen rámutat, hogy ha New York City lakóit szétszórnánk olyan sűrűségben, mint egy kisebb connecticut-i városka, amilyenben ő is él, hat New England államot elfoglalnának, plusz Delaware-t és New Jersey-t. Gondolj bele, mennyi utat, kábelt, vízvezetéket, stb, használnának el ezek a kiterített külvárosok - sokkal többet, mint amennyit jelenleg New York. A vidéki Connecticutban élve Owen hétszer annyi áramot használ, mint amennyit Manhattanben. De más városon kívüli helyek is hasonlóképpen rosszul festenek. Egy átlagos lakás San Francisco-ban ötöde annyi fűtőanyagot használ fejenként, mint a külvárosi házak. Ha összehasonlítunk két azonos méretű városi és vidéki népességet, a városinak sokkal kisebb az ökológiai lábnyoma.

Néhány olvasóm szerint azt állítom, hogy a városok az ökológiai élet mintapéldái. Ugyan kérem. Kevés dolog fenntartható az USA-ban, de legkevésbé az olyan hatalmas városok, mint New York. Lehet, hogy Manhattan valamivel kevesebb energiát használ fel, mint más helyek, de az a szokás, hogy több millió hektárról gyűjtünk össze és néhány négyzetmérföldre zsúfolunk be több milliárd tonna erőforrást, hogy aztán több millió, égig érő épületekben lakó embert lássunk el, csak az olcsó olaj korában működőképes. És mindannyian tudjuk, hogy ez a kor a végéhez közeledik. Ha az olaj ára eléri a hordónkénti 200 dollárt, csak a leggazdagabbaknak lesz lehetőségük felvonókon utazni vagy felpumpálni a vizet egy 17 emeletes házba. Azt gondolom, hogy ahogy az energiaárak az egekbe szöknek, a New Yorkhoz, Atlantához, Houstonhoz és Chicagóhoz hasonló mega-metropoliszok hanyatlásnak fognak indulni. Ami jelenleg méretgazdaságos, gazdaságtalanná válhat, ha az üzemanyag megdrágul. [...]

A méret a lényeg

Az olaj-utáni jövőben se a megavárosok, se a túlélő bunkerek nem lesznek életképesek. A legtöbb esélyük a túlélésre az egymilliónál kisebb városoknak és a jó helyen lévő kisebb településeknek van. Léteztek egymilliós városok a fosszilis üzemanyagok előtt is - az ókori Rómában közel egymillióan éltek - nyilvánvaló, hogy ez a korlátozott-olaj korában is lehetséges.

A mérleg nyelve az ésszerűen méretezett városok felé billen. Portland 500.000 lakosát például két szennyvíztisztító szolgálja ki, 2000 mérföldes vezetékhálózattal. Ennek megépítése alsó hangon is több ezer millió dollárba került (pontos adatok nincsenek). Ehhez képest mekkora csatornahálózat kellene 500.000 vidéki embernek? Durván 125.000 ülepítőtartály, egyenként 300 vagy több lábnyi lefolyóval, továbbá mindannyiuknál árkokat és elvezetőket kellene ásni. Egy ülepítős szennyvíztisztító megépítése 10.000 dollárba kerül, úgyhogy 125.000 db ebből máris 1.25 milliárd dollár, többszöröse a városi rendszerének, és a vidékieknek 7000 mérföldnyi vízvezetékre lenne szükségük, szemben Portland 2000 mérföldjével. Természetesen a komposzt vécék és a szürkevizes rendszerek szükségtelenné tennék a hulladékkezelés mindkét ilyen erőforrás igényes módját, de arról beszélek, ami már most létezik. Gyakorlatilag az összes közszolgáltatás - az áram, a fűtés, az élelem - hasonlóan durva matematikai arányokat követ. Egy szétszórt népesség több erőforrást igényel az ellátásához és kapcsolatban tartásához, mint egy koncentrált. Ezt a tényt nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Néhány olvasó összekeverte a vidéki élet fenntarthatatlansága miatt érzett aggodalmamat, a csalódottságommal, amit a saját vidéki közösségemben, az élet minőségével kapcsolatban éreztem. Léteznek csodálatos vidéki közösségek (ahogyan városiak is). Mi sajnos nem egy ilyet választottunk amikor vidékre költöztünk, hanem egy az összeomlott faipar nyomán depressziós helyet, ahol a gazdasági válságra az alkohol, az asszonyverés, a drog és a gyerekek zaklatása volt a válasz. De sajnos ez jellemzi a falusi életet a csendes-óceán északi partvidékén és a vidéki Amerika sok más területén. A megyénk nem volt egyedi. Az Appalachia, a Rust Belt [az USA főként nehézipar uralta, középnyugati és északi része - a ford. mejg.] és a megtépázott mezőgazdasági államok lakosai nem dúskálnak a pénzben és nem épp optimisták a jövőt illetően. Vannak a vidéki Amerikában a jóllétnek apró foltjai, de a társadalmi és a gazdasági kép összességében nyomorúságos, és az ott élő emberek még ahhoz sem rendelkeznek kellő tudással és erőforrással, hogy megbirkózzanak a mai gazdasággal, nem hogy egy olyannal, amit olajhiány sújt.

De még ha pezsgő is az élet egy vidéki közösségben, a barátságos szomszédok nem csökkentik a vidéki Amerika elképesztően magas ökológiai lábnyomát. A vidéki helyeken még nélkülözhetetlenebb az autó, mint a külvárosokban. Ahogyan a szennyvizes példánál is látszik, a fizikai törvények miatt szükségszerű, hogy a szétszórt népesség több erőforrást használjon, mint egy összezsúfolt.  A kulcskérdés az, mekkora méretig lehet fenntartható egy ilyen kompakt népesség? Mi az optimális közösségméret egy olaj-utáni világban? Senki sem tudja a választ, de a megaváros túl nagy, a túlélő bunker pedig túl kicsi.

Azt gyanítom, hogy az olaj-utáni forgatókönyvek közül a külvárosok megszűnése és a város/vidék mintához való visszatérés lesz a jellemző, ahogyan évezredekkel az olajkor előtt is volt. James Howard Kunstler az "End of Suburbia" (A külvárosok vége) című filmben a külvárosokat "a világtörténelem legrosszabb erőforrás-eloszlásának" nevezi. Azt gondolom, hogy amint az elkövetkező évtizedek során kiürülnek és összezsúfolódnak a külvárosok, ki fogják guberálni belőlük az újrahasznosítható erőforrásokat és felváltja őket az, ami negyven évvel ezelőtt is volt a helyükön: egy sor, városokat körülölelő, élelemtermelő kisgazdaság, karnyújtásnyira a városi piacoktól.

Gyakran hallom a feltételezést, hogy föld nélkül a városiak éhezni fognak. Nonszensz. A farmerek jóval az olajkor előtt is etették a városi népességet és utána is fogják. New Jersey látszólag abszurd rendszámtábla mottója, "A kertek állama", arra a több ezer azóta eltűnt piaci kertre utal, amik 1960 előtt New Yorkot táplálták. Még a bérházakban élők is vehetnek majd helyben termesztett élelmet.

Felhagyni a képzelgéssel

Valószínű, hogy a külvárosok, a sok elzárt kisváros és a vidéken szétszórt tanyák el fognak sorvadni. A szerszámokat és más nélkülözhetetlen kellékeket nem fogják messzire szállítani a városoktól ahol készülnek és ahol a gazdasági erő összpontosul, úgyhogy a városi övezeteken kívül élőknek gyakorlatilag önellátónak kell lenniük.

Az egyik leggyakoribb válasz az olajválság okozta pánikra, hogy "vidékre költözünk a barátainkkal és megtermelünk mindent, amire szükségünk van." Hadd pukkasszam ki ezt a lufit: A Földhöz-Visszatérni-Vágyók 40 éve kergetik ezt az álmot, és nem ismerek egyetlen tanyát vagy közösséget, akiknek sikerült. Még az Amishok is vásárolnak a városi boltban. Amikor vidékre költöztem, hamar kiábrándultam az ötletből, hogy akár csak az élelmem felét magam termesszem. Szeretek egy-két más dolgot is csinálni a napom során. Az életem során.

Az összes élelmed megtermelése, a szerszámok javítása és karbantartása, az állattartás, a tüzelő felaprítása, az ácsmunka, a vízvezeték szerelés, és így tovább, reggeltől estig tartó kemény munka. És megtanulni élni egy szándékkal kialakított közösségben - voltam jó néhányban -,  különösen nehéz feladat. Kombináld össze a túléléshez szükséges robotmunkát a stresszel, amit egy új közösség építése jelent, és a kudarc-ráta közel 100%-osra nő. Az olajkor után is mindannyian egymástól fogunk függni, ahogyan azóta, hogy lejöttünk a fáról, és minél távolabb élsz a többiektől, annál szegényebb leszel.

Ezerből egy embernek olyan a vérmérséklete, hogy mindent maga termesszen és készítsen el. És millióból egy az, aki talán meg is valósítja. Amerika úttörői egy apró kisebbség volt a hátramaradt milliókhoz képest, akik csak akkor jöttek, amikor a telepesek már berendezkedtek. Ha van olyan olvasó, aki teljesen önellátó, szeretném hallani a történetét. És ha van olyan, aki tényleg hisz abban, hogy a vidékre menekülés a megoldás, akkor csomagoljon máris, mert egy évtizedbe fog telni, hogy kitanulja a képességeket, amik a magányos létfenntartáshoz szükségesek.

Viszont van valami, amit a Földhöz-Visszatérni-Vágyók jól éreznek. Az olajkorszak végét az egészséges közösségek fogják túlélni. Még a valószínűtlen "fosztogató terror bandák" forgatókönyve esetén is, melyik környéket fogják nagyobb valószínűséggel lerohanni? Azt, ahol minden háznak megvan a saját kis izolált kertje, vagy azt, ahol 30 szomszéd figyel egymásra?

Sokkal könnyebb létrehozni egy közösséget ott, ahol az emberek közel élnek egymáshoz. Közösség akkor alakulhat ki, ha a népesség elér egy kritikus tömeget és az embereknek hasonló az érdeklődési körük és az igényeik. Amikor vidéken éltem megdöbbentett, hogy mennyire kevés közös volt a szomszédaimban. Napjainkban a vidék teljesen esetlegesen változik, rozzant lakókocsik közé épült palotákkal. Az új vidék képe nem kisgazdákból és farmerekből áll (a vidékiek alig 7%-a gazdálkodik), hanem nyugdíjasokból, a városokból és a hanyatló külvárosokból menekülő szegényekből, a nyersanyag-kitermelő iparban alacsony bérért dolgozó munkásokból, és tehetős kontárokból.

Vegyük a mi dél-oregoni kétmérföldes útszakaszunkat. Egy gazda sem volt ott. A feleségem és én is középosztálybeli városi menekültek voltunk. A legközelebbi szomszédunk az egyik oldalon egy lakókocsiban élő, ex-fegyenc drogárus, a másik oldalon egy nyugalmazott pszichiáter. A közelben éltek még alsó-középosztálybeli ex-városiak egy ikerházban, egy jobboldali nyugdíjas grafikus, egy liberális fiatal tanár és egy keresztény autószerelő. Közös vonások nélkül esély sem volt a közösségre és nem is jött létre. Gyakori ez az összeegyeztethetetlen sokszínűség a vidéki Amerikában. Ezzel szemben a városban a zónásítás és az ingatlanárak arra ösztönzik a hasonló keresetű és hátterű embereket, hogy közel lakjanak egymáshoz. Az általam ismert városrészek - sok városban éltem már -, sokkal kevésbé változatosak, mint a vidékiek. Összességében nagyobb a városi népesség változatossága, de általában városrészekre tagolódnak, olyan jellemzők szerint mint a megfizethetőség, a nyüzsgés vagy csendesség, és az etnikai összetétel. Természetesen az egyformaság egyhangúsághoz vagy exkluzivitáshoz vezethet, vagy ahhoz a hamis hithez, hogy mindenki olyan, mint mi. Ugyanakkor jelenti azt is, hogy a városban pusztán a közelség és a közös háttér miatt, sokkal nagyobb az esély az közösségre, mint vidéken.

Sorok a kenyérért: jó jel

A korábbi írásomban idéztem kutatókat, akik szerint a nehéz időkben a városlakók általában jobban boldogultak, mint a vidékiek. Néhány olvasó azt állította, hogy a válságok idején a városok voltak azok, ahol sorok kígyóztak a kenyérért és nem a vidék. De épp ez a bizonyíték. Sorok a kényérért - bár a válság klasszikus képei -, akkor alakulnak ki, ha a helyi éttermek és vállalkozók, a kormányzattal karöltve kenyeret kezdenek sütni, ebédet főzni és szinte ingyen elérhetővé teszik. A kenyérsorok azt jelentik, hogy a közösség egyesíti erőforrásait. Ez nem alakul ki egykönnyen ott, ahol az emberek szét vannak szórva és ahol nincs autó, hogy összekösse őket. Vidéken a nehéz időkben az emberek egyszerűen csak éheznek, vagy bemenekülnek a városba. Néhány olvasó regéket zengett a nagyszüleiről, akiknek tanyáján bőven volt élelem a válság idején, de a statisztikák azt mutatják, hogy több százezer vidéki ember hagyta el otthonát. Az amerikai farmok harmada tönkrement és nem csak a dust bowl-ban. A városi kenyérsorokban jó néhány vidéki állt.

Azt hinni, hogy az olajkor után jobban fog boldogulni a vidék, mint a város, olyan, mintha azt hinnénk, hogy a szétszórt egyének találékonyabbak és életképesebbek, mint sok, összehangoltan fellépő ember. Természetesen a csoportok is lehetnek olyan ostobák, mint az egyének. De a kollektív tudás és cselekvés általában sokkal hatékonyabb, mint az izolált, egyéni törekvések. [...]

Olyan lesz az olaj-utáni korszak, mint a nagy gazdasági világválság? A gazdasági világválságban nem az erőforrások, hanem a pénz volt szűkös. Ellenben az olajcsúcs szűkös erőforrásokat jelent, így az összehasonlítások nem biztos, hogy pontosak. Egyvalamiben lehetünk biztosak a jövővel kapcsolatban, hogy az előrejelzések szinte mindig tévednek. Talán a világvége hívőknek van igazunk és az olajcsúcs egy katasztrofális összeomlásban és leírhatatlan iszonyatban fog végződni. Ebben az esetben szabad a tét, minden mindegy, a városok és a tanyák is a halál és nyomorúság helyei lesznek. De az a tény, hogy a világvége hívők már évezredek óta vészmadárkodnak és mindezideáig 100%-ban tévedtek, azt sejteti, hogy ezúttal is tévednek.  Bármely más forgatókönyv valószínűbb: egy technológiai fix és minden marad a régiben (erre sem fogadnék), lassú átmenet egy techo-zöld jövőbe (politikai vezetésünket tekintve aligha valószínűbb), vagy a lassú összeomlás, míg bele nem fogyunk valódi energiakeretünkbe.

A lényeg nem az, hogy az olaj-utáni városi káoszt egy vidéki katasztrófára cseréjük. Nem hiszem, hogy bármelyik hely is olyan rémálom lesz, ahogyan azt néhányan állítják. Mindössze szeretnék szembeszállni az elképzeléssel, hogy jobban járunk ha elhagyjuk a várost. A "világvége" forgatókönyvben a városok és minden más hely, tele lesz fosztogató és portyázó bandákkal - és végül ők is épp úgy éhezni fognak, mint mi. De ezt a jóslatot én nem veszem be. Azt gondolom, hogy az olajárak emelkedésével az első dolog ami modern életünkből elpárolog, hogy 20 mérföldet autózzunk azért, hogy megjavíttassuk a fűrészt, vagy hogy elvigyük a gyereket fociedzésre. Ha az árak az egekbe szöknek, a vidéki emberek távol lesznek a barátaiktól, az iparcikkektől, az orvosi ellátástól, és mindentől ami nem terem meg kertjükben - ha tudnak egyáltalán kertészkedni. A városban el lehet lenni tömegközlekedéssel és biciklivel is, és a kedvenc városi tanyáim, a megélhetésem és a barátaim, továbbra is gyalogos távolságra lesznek tőlem.

---

Fordítói megjegyzés:

Bár a fenti két írás nem vetíthető ki egy az egyben a hazai helyzetre (ahogyan a többi külföldi példa sem), mégis érdemesnek találtam lefordítani, mert a szerző igyekszik eloszlatni a népszerű hiedelmeket, újragondolásra késztet, kiszélesíti a permakultúra értelmezését és úgy általában árnyalja a képet, amit jónak tartok.

Annyira népszerű kezd lenni az elképzelés, miszerint a vidékre menekülés a megoldás korunk problémáira, hogy már csak ezért is érdemes kritikusan vizsgálnunk a témát. Szerintem lesznek olyan városok és városrészek, amik alkalmazkodni tudnak majd a változásokhoz. Főleg az olyan városok, melyek népessége és kiterjedése nem éri el a kritikus tömeget, melyek körül ipartelepek helyett jó minőségű és könnyen elérhető termőföld van és ahol a városszerkezet szükség esetén viszonylag könnyen átalakítható.

Amíg ember van, gazdaság is lesz, de valószínűleg nem az a valami, amit jelenleg "gazdaságnak" nevezünk. A globális piacgazdaság össze fog zsugorodni és a romjain más gazdaságok alakulnak és virágoznak ki. Ezeknek is lesznek "városaik", vagyis olyan helyeik, ahol az emberek nem feltétlenül anyagi javakat termelnek, hanem szolgáltatnak és kereskednek. Mivel olaj nélkül nem fogjuk tudni fenntartani az aktakukacokkal teletömött hatalmas irodaházakat, a jövő városai kisebbek és szerényebbek lesznek.

Derrick Jensen szerint a városok összeomlása elkerülhetetlen, mivel erőforrás importra szorulnak és így kimerítik a környező földeket. Szerintem nem szükségszerű, hogy egy város ilyen legyen. El tudok képzelni olyan várost is, ami rendelkezik egy sűrűbb városmaggal a közösségi szolgáltatások ellátására, körülötte pedig tanyák és kiskertek hálózata terül el. Azt is megoldhatnánk, hogy a sűrűbb részeken lakók organikus hulladékát és ürülékét komposztáljuk és szétterítsük a környező földeken (és hogy más, nem lebomló hulladék ne keletkezzen). A város változatos élővilágnak biztosíthatna otthont és visszaadhatna a földnek is. Olyan városról fantáziálok, ahol nincs lebetonozva minden egyes négyzetcentiméter, ahol összefüggő zöld-folyosók vannak, melyeken a mókusok, a rókák és más vadon élő állatok szabadon átvonulhatnak és ahol vadon termő gyümölcsök, zöldségek és gyógynövények is gyűjthetők.

De még ha egy idő után ki is merítené a város a földet, lehet hogy ez évszázadok alatt történne, miközben máshol új városok alakulnának a régi helyét pedig visszahódítaná a természet. Szeretünk mostanában a "nem fenntartható" kifejezéssel dobálózni, mintha azt jelentené, hogy valami "lehetetlen" vagy "helytelen". Pedig a valóságban a nem fenntartható dolgok folyamatosan keletkeznek és tűnnek el. Szigorúan véve semmi sem fenntartható, még a Nap sem. Ahelyett, hogy mindent fekete-fehéren beskatulyáznánk a "fenntartható", "nem-fenntartható" kategóriákba, inkább azt a kérdést kellene feltennünk, hogy "Meddig maradhat fenn?" és hogy "eközben milyen hatással lesz a társadalomra és a világ egészére?"

Toby Hemenway azt írta:

A fenntarthatóságot gyakran úgy jellemzem, mint középpontot a rombolás és a helyreállítás között. Annyira sok ökológiai rendszert tettünk tönkre, hogy többet kell tennünk az egyhelyben evezésnél; regeneráló munkát kell végeznünk.

Átalakíthatóak a jelenlegi városaink? Ha igen, hogyan? Ezekre a kérdésekre szerintem nem fordítunk kellő figyelmet.

(egy lehetséges válasz: városi permakultúra)

Kapcsolódó bejegyzések:
Az önellátás mítosza
Apokalipszis mégsem
Lassú összeomlás

13 thoughts on “Az olajcsúcs és a városi fenntarthatóság 2.

  1. Szia Tibor!
    Köszi a fordítást! Jó volt olvasni. Az egyéb fenntarthatósággal kapcsolatos vélemények, írások amik szembe jöttek manapság, jóval negatívabb képet festettek a jövőről. Egyetértek veled, hogy ez egy elég képlékeny terület pozítív és negatív irányban egyaránt mozdulhat a dolog. A körülmények (klímaváltozás, erőforrások kimerülése,..) nagy valószínűség szerint azok amik talán legnagyobb mértékben befolyásolják a végeredményt, de nem elhanyagolható szempont az sem, hogy egy közösség mennyire lesz ellenálló a bekövetkező változásokra. Remélhetőleg "addígra" lesz jó sok működőképes közösség.
    Azt mondom, hogy van idő, legalábbis ez a "mikor következik be?" dolog félrevezető. És nem érdemes nem elkezdeni és annyiban hagyni, hogy már úgyis késő.
    Késő? Mire?!
    Fogalmunk sincs, hogy hol állunk éppen, egyrészt már nyakig benne vagyunk, másrészt meg ki tudja:)

    1. Szerintem nyakig benne vagyunk és így néz ki. Alkalmanként kisebb-nagyobb helyi katasztrófákkal, de nagyrészt csak a hétköznapjaink mögött zajló folyamatos változások sorozatával, amikre ha nem figyelünk oda tudatosan, talán észre sem vesszük, vagy másképpen értelmezzük őket. A kormány újabb megszorításokat vezet be, az egészségügy, az oktatás, stb. romokban, a politika jövőképe a tanácstalanság és a kilátástalanság, a nagy intézmények inognak, és közben javában zajlik az új utak keresése, alternatív kezdeményezések bukkannak fel mindenütt.
      És egyetértek, nem ért véget a történelem, folyamatosan a történelem közepén állunk, sosincs késő változtatni, mindig van még egy esély.

  2. Toby-nak javasolnam hogy nezzen korul a tagabb vilagban is. Mert nagyon jo es okos dolgokat ir, de meg ennel is okosabb lehetne ha tulnone Eszak-Amerikan. Igen is lehet tobb szaz kilo elelmiszert vagy szerszamot szallitani olaj nelkul. Mi magunk is 50 kilos bringat hajtunk de a helyiek a harom kereku riksaikkon durvan lekoroznek minket. Ezeknek platoja van es mindent szallitanak rajtuk - hozza kell tenni hogy viszonylag sik terepen - es lattunk mar egy biciklin 3 felnottet es 7 gyereket. Ez also hangon is legalabb ketszaz kilo. Es nem a szomszedba mentek, ket varos kozott kozlekedtek. Ugyanez a suly lehetne zoldseg vagy mag vagy szerszam is. Sok minden nem lehetetlen amirol most az gondoljuk hogy az, mert elkepeszto modom ellustultunk, eltompultunk es beszukultunk az olaj nyujtotta kenyelemben.

    1. Köszi a hozzászólást! Pontosan ezt jelenti az, hogy ha utazol, kiszélesedik a perspektívád. Emberek és egész népek élnek úgy, ahogyan azt mi el sem tudjuk képzelni, vagy azt, hogy mi úgy éljünk, még ha rá is lennénk kényszerítve; és tegyük hozzá, hogy nagy részük sokkal boldogabb, mint mi.

  3. Sziasztok! Szuper jó anyagokat teszel közzé, gratula! Kis kiegészítés a meglátásaimmal.
    - Már ma elkezdődött a társadalom "válasza" a fennálló problémákra.
    1. Munkanélküliség: akik tartósan, évek óta több időt töltenek semmit-tevéssel, mint munkával (ráadásul egy társasházi lakásban), azok szép lassan belekényszerülnek a váltásba, nevezetesen hogy valami kertes "megoldásban" folytassák ugyanezt, ott legalább mindig van mit csinálni. A váltást kikényszeríti a szociális ellátórendszer tartós és egyre mélyülő fizetésképtelensége is.
    2. Energiaárak: szigetelés, fogyasztáscsökkentés, megújulók használata, kútvíz stb. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy egy társasházi lakásban szinte lehetetlen alternatív megoldásokat kivitelezni, míg egy kertes házban hobbiból a garázsban összeraksz egy napkollektort, meg bevezeted a wc-be a talaj/esővizet stb.).
    Ez az egész folyamat a cikkben leírt irányba mutat: csökkenni fog a nagyvárosok lakossága - ingatlanpiaci túlkínálat társasházi lakásokból - csökkenő társasházi ingatlanárak - felértékelődő kertes ingatlanok, amik közösséghez közeliek.
    Jó lenne látni egy tanulmányt, hogy a középkori (olaj előtti) nagyvárosok lakossága milyen tevékenységeket végzett a városban (természetesen percentikusan), talán abból könnyebben lehet prognosztizálni.
    Még egy kiegészítés: a 29-33-as válságban olcsó energia volt csak pénz nem, MOST VISZONT EGYIK SINCS! És belátható időn belül nem is lesz.
    Érdemes lenne jobban körüljárni az élelemtermelés kérdéskörét is. Ez szolgálhatna igazán információval arra vonatkozóan, hogy lesznek e "élelemért rabló/gyilkoló hordák" vagy nem. Eddigi információim alapján sajnos jelentős esélye van, hogy a hektikus kínálati/keresleti viszonyokban bizony nem kis számban lesznek ilyenek. A világháborúkban ezt statáriummal oldották meg, nem is volt nagyon fosztogatás.
    Most hirtelen ennyi, ha eszembe jut még valami, akkor majd megírom. Jó az oldal - HAJRÁ!

  4. Az általad leközölt írást az egyik leghasznosabb összefoglalónak tartom a témában.
    A harcos ellánállást és a végső kétségbeesést felváltja a jelenhez simuló alkalmazkodás, a dolgok önmagáért való szeretete és a mellettünk álló emberek megbecsülése. Néha persze felöklendezzük az elnyomott jelenundorunk, ám hamar rájövünk, hogy nincs sok értelme.

  5. Hello, és kösz a fordítást!

    Kis helyesbítés: az "ex-con" ex-fegyencet jelent (convict).

    A cikk is azt sugallja nekem, hogy várost és vidéket egyaránt erősen érintő struktúra-átalakulásra lesz szükség (és előbb-utóbb kényszerítő erejű szükség). Így nem is lehetséges egyértelmű válasz arra, hogy "hol érdemes lenni".

  6. Jó cikk, kösz a fordítást!

    Furcsállom, hogy az ilyen cikkek végén általában oda lyukadunk ki, hogy az élelmet majd néhány kilométeren belül fogjuk megtermelni. Talán tényleg így alakul majd, de ennek nincs lényegi szerepe a megoldásban, úgy érzem.

    Most több ezer kilométert utazik a legtöbb dolog, amit megeszel (nem tudok számokat, ezt képzelem. Hajón szállítani olcsó. Tegnap kínai szárazbabot ettem, nem volt más a boltban). Ha ezt a tizedére csökkentjük, még mindig száz kilométeren vagyunk. Másutt könnyebb energiát fogni.

  7. Köszi a cikket. Elgondolkodtató, mivel én is most készülök elhagyni a várost és vidékre költözöm.
    A városi menekült talán túl erős rám nézve, talán a hazatérő lenne a jó szó. Annak ellenére, hogy a kis 53 évemet városban éltem le. De mindig vidékre vágytam. Arra már én is eljutottam, hogy ne tanyára menjek, ettől szintén a neten olvasható jó írások hatására tettem le.
    Sok városi ment le tanyára, tudás, kitartás, valódi koncepciók nélkül. Mára úgy elszegényedtek, hogy már elmenekülni sem tudnak, vegetálnak. Én egy kis falut találtam zalában ami jól eldugott zsákfalu, de mégis közel van egy nagyobb városhoz. A falu valódi közösséget alkot, már csak tanulni, tanulni és beintegrálódnom kell…

  8. Tanácsot nem tudok adni, de saját tapasztalatból írhatom, meg kell gondolni a vidékre költözést egy városi lakónak, főleg ha hosszú ideig élt nagyvárosban. Szinte lehetetlen benzin nélkül eljutni bárhova, a tömegközlekedések zsúfoltak, hidegek, piszkosak. A vonat kényelmes - már ahol - van még légkondi is, de oda is el kell jutni,ha nem közvetlenül a lakás közelében van a pályaudvar. Tehát, kocsi, vagy busz, vagy vonat. Egyik sem olcsó. Beérkezel a városba, ott is közlekedni kell, tehát nagyon sok költség már az utazás is. Bevásárlóközpontok vannak szinte minden település közelében, de oda is el kell jutni, a kis boltok nagyon drágák, hogy fenn tudják tartani magukat. A szociális hálózat nem mindenütt megoldott. aki idős, már nem talál sok szórakozást a faluban, inkább városban lehet moziba, színházba járni. A faluközösség nehezen fogadja be, lenézik, ha talán többet mer mondani, mint a megszokott. Azt mondják beképzelt, vagy ostoba városi. Meggondolnám, ha még egyszer kezdhetném. Nem bántam meg, hogy vidékre költöztem, de már 14 éve bejáró vagyok, mert vidéken munkahely nagyon kevés van, s többnyire "kézen-közön" elkel a munka. Mindenki, mindenkinek ismerőse, barátja, sógora, kívülről nehéz bekerülni egy ilyen körbe. Ettől még működhet azoknak, akik meg tudnak barátkozni a helyzettel. Én jól érzem magam, mert van erdő, ahova gyalog elérek, van jó levegő, van egy kis kert, ahol a virágokat nevelhetem, de ennél mégis több kell. Munka és kikapcsolódás, másfajta. Emberek, barátok társasága, akiket csak autóval tudom odacsalogatni, vagy én is csak utazások árán érhetem el őket. Aki nem bírja a pletykát, ne is nagyon menjen kicsi közösségbe. Mindenki mindent tud, lát hall, persze olyat, ami soha meg sem történt, aztán ha fáj nekünk, nincs hova menni, hisz a közösségen belül ez normális. Nagyon gondolja meg mindenki, hogy idős korára menjen vidékre. Persze, mindenkinek, aki így elhatározza magát, sok sikert és nagyon sok szép élményt kívánok.

Comments are closed.