Walden

Az alábbi könyvet egy kedves barátomtól és bloggertársamtól kaptam kölcsön és szeretném én is olvasóim figyelmébe ajánlani. Rendkívüli és méltatlanul ismeretlen könyv. Az 1800-as évek közepén íródott, mégis napjaink környezetvédő és civilizációkritikus gondolkodásának egyik alapköveként tekinthetünk rá. Olyan gondolatokat fogalmaz meg, amik a blogomon megjelent írásokból is visszaköszönnek, és nem mellesleg nyelvezete ma is élvezettel és jó kedéllyel olvasható.

/ Íme a kiadó ismertetője, majd néhány részlet a könyvből: /

Henry David Thoreau 1817-ben született a Massachusetts állambeli Concordban. Apja ceruzák gyártásával és árusításával foglalkozott. A fiatal Thoreau a Harvard egyetemen ismerkedett meg az úgynevezett transzcendentalista szellemi mozgalommal és annak vezéregyéniségével, Emersonnal. Tanító lett, és Emerson hatására kezdte feljegyezni megfigyeléseit és elmélkedéseit - előbb csak a naplójába. Később előadásokat is tartott - ez volt a "transzcendentalisták" kedvenc műfaja -, és verseket írt. Egyéni filozófiáját ekkor így fogalmazta meg: "Ha én nem vagyok én, ki lenne az?" Thoreau két évet Emersonéknál töltött, majd New Yorkba ment, és Hawthrone segítségével megpróbált a folyóiratok rendszeres munkatársává, hivatásos irodalmárrá válni. Miután ez a kísérlete kudarcot vallott, visszatért Concordba, és apja társaként ceruzagyártásra adta magát. Az üzlet fellendült, a Thoreau-ceruzák egész Amerikában a legjobbak voltak. De Thoreau éppen az üzleti sikerektől riadt meg: féltette tőlük lelki és szellemi függetlenségét. A negyvenes években szakított mindennel, hátat fordított Concordnak, és két évig remeteként élt az erdőben. Ennek az időszaknak a tapasztalatait összegezte később fő művében, a Walden-ben.

Miután visszatért az erdőből, az Egy hét a Concord és a Merrimack folyón címmel megírta első könyvét, amelyben például ez a mondat is olvasható: "A külső akadályokat sohasem az élő emberek jelentették, hanem a halottak intézményei." Emersonhoz fűződő barátsága meggyengült, Thoreau egyre magányosabb lett. "A természetet részben azért szeretem, mert nem ember" - írta. [...]

Távol állt tőle, hogy híveket toborozzon - csupán úgy érezte, hogy nem bírja tovább elviselni azt az életet, amelyet polgártársai folytattak körülötte. A rohamosan fejlődő ország még távolról sem élte ki korlátlan lehetőségeit, de gyarapodásában, mohó lendületeiben máris megmutatkoztak egy vészes, nyomorító irányzat jelei. Nem Thoreau volt az első, aki a 18. századi felvilágosodás, sőt, a ókori görög humanizmus eszmevilágához nyúlt vissza egy embertelen, sivár jövő fenyegetései ellenében. De Thoreau volt az utolsó, aki meggyőződéséből még levonta - mert az akkori viszonyok között még levonhatta - a gyakorlati következtetéseket: megtagadta környezetét, kivonult a társadalomból, visszatért a természethez.

Thoreau alkalmazkodni akart a maga idealista értékelméletéhez, amelyet úgy fogalmazott meg, hogy a dolgok önköltsége azonos a megszerzésükre fordított életmennyiséggel. Ha olcsónak tartjuk az életet, mi sem természetesebb, mint hogy feláldozzuk a modern ipari fejlődés oltárán. De ha drágának tartjuk, akkor nem a kapitalista fejlődés, hanem az emberi boldogság lesz a társadalom célja.

Ez az elmélet talán naivul hangzik, mégis tiszteletet kelt, ha egy becsületes ember felteszi rá az életét. Thoreau lemondott a meggazdagodás, a társadalmi tekintélyszerzés lehetőségeiről, szakított Massachusetts állammal, az egész polgári élettel. Senkit sem akart rávenni, hogy kövesse példáját, ácsoljon kunyhót, és a modern civilizáció átkaival együtt vesse el minden kényelmét is. Thoreau csupán azt tette, amit lelkiismerete, jobban mondva a maga egyéni boldogságfelfogása sugallt. Így lett az állatok, madarak, halak barátja: 19. századi Szent Ferenc.

Remeteségének krónikája, a Walden különös varázsú könyv. Egyrészt azért, mert boldogság árad belőle, azé az emberé, aki visszatalált a természethez - és a természet utáni nosztalgia azóta csak még erősebb lett a nagyvárosok légszomjas lakóiban. Másrészt azért, mert erkölcsi bátorságot is sugároz, bizonyítva, hogy bátorság nélkül nem lehet a boldogságra törekedni. Thoreau nem csak rousseauista volt: nevéhez fűződik a polgári engedetlenség fogalma is, amely - mint 1849-ben megjelent híres tanulmányában kifejtette - azt jelenti, hogy a polgár köteles megtagadni az igazságtalannak tartott hatalmat. "Nem ismerem el azt az államot - írta -, amely a szenátus kapuja előtt úgy adja-veszi a férfiakat, nőket, gyermekeket, mint a barmot." Ezért foglalt állást a néger rabszolgaság ellen és a rabszolgafelszabadítás legendás élőharcosa, John Brown mellett.

Amikor Észak és Dél polgárháborújában kirobbant az a feszültség, amelyet épp Thoreau művei fejeztek ki a leghatásosabban, az író már súlyos beteg volt. A háború kimenetelét, a négerek felszabadítását már nem érhette meg; 1862-ben meghalt.

---

/ Részletek a könyvből: /

A gazdaságról

Valaki azt mondja nekem: "Miért nem takarékoskodik? Hiszen úgy tudom, szeret utazni: felülhetne a vonatra, még ma elmehetne Fitchburgbe, látná az országot." Igen ám, de nekem is megvan a magamhoz való eszem! Tapasztaltam, hogy a leggyorsabban az utazik, aki gyalog jár. Azt felelem az ismerősömnek: versenyezzünk, melyikünk ér oda előbb. A távolság harminc mérföld, az útiköltség kilencven cent. Ez kis híján egy teljes napszám. Én még emlékszem rá, hogy ennek a vasútvonalnak az építkezésén hatvan cent napszámot fizettek a munkásoknak. Nos, én elindulok most ebben a minutában gyalog, és estére odaérek; hetekig vándoroltam már ilyen tempóban. Barátom időközben megkeresi az útiköltségre valót, és valamikor a holnapi nap folyamán érkezik oda, vagy esetleg ma későn este, ha olyan szerencsés volt, hogy megfelelő munkát kapott. Ahelyett, hogy Fitchburgbe menne, a nap nagyobb részét mindenesetre itthon tölti és végigdolgozza. És így, ha a vasút a világot átérné, azt hiszem, én akkor is mindig megelőzném: ami pedig az ország megismerését, a tapasztalatgyűjtést illeti, azt hiszem már csak lóhátról beszélnék vele.

Ez az egyetemes törvény, ezen senki nem változtathat, és a vasútra nézve sem tehetünk kivételt. Ha olyan vasútat építenénk, amely körüléri a világot, és mindenki számára hozzáférhető, a bolygó egész felületét el kellene egyengetnünk. Az embereknek az a homályos elképzelésük, hogy ha eléggé kitartóan buzgólkodnak részvényekkel meg ásókkal, a végén eljutnak valahová, másodpercek alatt és fillérekért; de hiába rohannak a tömegek az indóház felé, hiába kiáltja el magát a kalauz: "Felszállás!" - mire a füst elszáll, és a gőz lecsapódik, azt fogjuk tapasztalni, hogy kevesen utaznak, a többin átgázol a technika - és az egésznek a címe ez lehetne: "Siralmas baleset." Persze aki megkereste az útiköltséget, az valóban utazhat, ha addig él; de valószínűleg addigra elveszti rugalmasságát, és elpárolog az utazhatnékja. Hogy az ember élete java részét pénzkereséssel töltse, csak azért, hogy hátralévő s kevésbé értékes részében kétes szabadságot élvezhessen: erről eszembe jut az angol, aki Indiába ment, hogy vagyont szerezzen, aztán visszamehessen Angliába, és költő gyanánt élhessen. Miért nem azzal kezdte, hogy beköltözött egy padlásszobába? "Micsoda? - kiáltja felém egy millió ír munkás, az ország valamennyi kalyibájából. - Hát nem jó ez a vasút, amelyet építettünk?" Jónak jó, válaszolom én: azazhogy viszonylag jó, mert rosszabbat is csinálhattatok volna; de mivel testvéreim és felebarátaim vagytok, jobb időtöltést kívántam volna nektek, mint azt, hogy a sárban turkáljatok.

Hol éltem, miért éltem

A rossz, mit ember tesz, túléli őt.

Igen gyorsan élünk. Az emberek azt hiszik, hogy fontos, hogy a Nemzet-nek legyen kereskedelme, exportáljon jeget, beszéljen telegráfon, utazzék óránként harminc mérföldes sebességgel, s mindezt akkor is, ha nekik - az embereknek - személy szerint mindebben nincsen részük; de hogy úgy éljünk-e, mint a páviánok, vagy úgy, miként az emberek, ez a kérdés máig sincs végérvényesen eldöntve. Ha nem vágunk talpfát, nem kovácsolunk vasúti sínt, ha nem áldozunk éjt-napot ennek a munkának, hanem ahelyett az életünket igyekszünk jobbá kovácsolni, akkor ki fog vasutat építeni? És ha nem épül meg a vasút, hogy jutunk idejében a mennyországba? De ha otthon maradunk, és a magunk dolgával törődünk, akkor ugyan kinek kell a vasút? Nem mi használjuk a vasutat: a vasút használ el minket. Gondolkoztál-e valaha azon, hogy mik azok a talpfák, amelyeket a sínek alá fektetünk? Minden talpfa egy munkás, ír vagy jenki. Rájuk fektetik a síneket, és aztán betemetik őket homokkal, és a vagonok simán elsiklanak rajtuk. Szilárd talapzatot alkotnak, efelől biztosak lehetünk. És minden pár évben újakat fektetnek le, s újakat temetnek be homokkal, hogy a vonat végigrohanhasson rajtuk; s így, ha némelyek abban az élvezetben részesülnek, hogy kényelmesen utazhatnak, számtalan soknak az jut osztályrészéül, hogy mások az ő hátukon utaznak. És ha a vonat történetesen elgázol valakit, aki álmában a talpfák között mászkál - s így talpai rossz irányban helyezkednek el - megállítják a vonatot, fölébresztik, és óriási ribilliót csapnak, mintha ez olyan kivételes eset volna. Megnyugtat a hír, hogy a pálya mentén minden öt mérföldnyire jut egy munkáscsapat, melynek az a feladata, hogy a talpfákat ellenőrizze, helyén tartsa és elegyengesse, mert ez mégiscsak annak a jele, hogy az eltemetettek egyszer föltámadhatnak.

Miért sietünk annyira, miért herdáljuk úgy az életet? Úgy látszik, eltökéltük, hogy éhen halunk, még mielőtt megéheztünk.

[...]

Több mint öt esztendeig éltem tehát így, a két kezem munkájából, és azt tapasztaltam, hogy évente hatheti munkával meg tudom keresni azt, amire szükségem van. Telem tehát teljes egészében, valamit nyaram jó része megmaradt tanulásra, szellemi munkára. Próbáltam iskolában tanítani, de úgy láttam, hogy költségeim keresetemmel arányosan, helyesebben aránytalanul növekedtek, mert megfelelőképpen kellett öltöznöm, viselkednem, mi több: hinnem és gondolkoznom, és ráadásul még időmet is elvesztegettem. Minthogy nem embertársaim javáért buzgólkodtam, hanem a tanítást csupán megélhetési forrásnak tekintettem, csakhamar beláttam, hogy ez nem vezet semmire. Próbáltam kereskedni is, de rájöttem, hogy tíz esztendeig tartana, amíg valamire viszem ezen a téren és addigra valószínűleg elvinne az ördög. Őszintén szólva attól féltem, hogy addigra, amint mondani szokás, jó üzletember válnék belőlem. [...] Míg ismerőseim habozás nélkül léptek a kereskedelmi vagy más szabad pályákra, én ezt szemeltem ki magamnak, mint legalkalmasabbat: egész nyáron járom a dombokat, leszedem az utamba kerülő bogyót, s aztán eladom, ahogy éppen sikerül - egyszóval Admetosz marháit legeltetem. Arról is ábrándoztam, hogy gyógyfüvet gyűjtök, vagy örökzöldet szedek, és szekérszámra árulom a faluban, vagy akár a városban olyanoknak, akik otthonukban is szívesen emlékeznek az erdőre. De azóta megtanultam, hogy a kereskedés az átok bélyegét nyomja rá mindenre: még ha mennyei üzenetekkel kereskedünk is, a kupeckedés átka akkor is hozzátapad.

Mivel bizonyos dolgokat jobban szeretek másoknál, szabadságomat pedig mindenek fölött sokra tartom, mivel továbbá nehéz helyzetben is könnyen élek, nem akartam időmet azzal tölteni, hogy drága szőnyegeket meg egyéb fényűző berendezési tárgyakat vásárolok, ínyencségekkel táplálkozom vagy görög avagy gótikus stílusban épült palotába költözöm - erre még nem láttam elérkezettnek az időt. Ha van, aki nem érzi terhesnek e javak megszerzését, és megszerezvén őket, tud velük mit kezdeni, ám foglalkozzék ezzel teljes odaadással. Némelyek "szorgalmasak", s látszólag önmagáért szeretik a munkát - vagy talán azért, mert nagyobb bajoktól mentesíti őket: az ilyen embereknek egyelőre nincs mondanivalóm. Aki nem tudna mit kezdeni több szabad idővel, mint amennyit jelenleg élvez, annak csak azt a tanácsot tudom adni, dolgozzék kétszer annyit, mint most - dolgozzék, amíg kifizeti önön vételárát, és szabadságlevelet kap. [...]

Röviden összefoglalva: hitem s tapasztalatom szerint egyaránt meg vagyok róla győződve, hogy fenntartani magunkat e földön nem keserves fáradság, hanem szórakozás, ha egyszerűen és bölcsen élünk. [...]

Egy ismerős fiatalember, aki néhány hold földet örökölt, azt mondta nekem egyszer: úgy érzi, neki is úgy kellene élnie, mint ahogy én élek, ha megvolna rá a módja. A világért se szeretném, ha bárki a kedvemért az én életmódomhoz alkalmazkodnék, egyrészt, mert ki tudja, mire beletanul, addigra én talán már egészen másféle életmódot ókumláltam ki magamnak, másrészt, mert azt kívánom, hogy az emberek legyenek minél különbözőbbek; végül és főként azt szeretném, hogy mindenki nagy körültekintéssel válassza meg és kövesse a maga életmódját, s nem apjáét, anyjáét vagy a jó szomszédét.

A tavak

Flint tava! Milyen szegényesek helyneveink. Mi jogon adja nevét ennek a mennyei víznek az a piszkos, ostoba farmer, akinek a tanyája a tópartig leért, s aki oly kíméletlenül lekopasztotta e partokat? Holmi flintás flótás, aki fogához verte a garast, jobban szerette a dollár vagy a cent fényes felszínét, mint a tóét, mert a maga képét láthatta rajta; aki még a tóra leszálló vadrécéket is betolakodónak tekintette, s ujjai horgas, kemény karmokká görbültek, mert világéletében hárpia módra harácsolt velük... nem, én nem fogadom el ezt az elnevezést. Nem azért megyek oda, hogy őt lássam, vagy róla halljak - róla, aki sosem látta igazán azt a tavat, sosem fürdött benne, sosem szerette, sosem ápolta és oltalmazta, sosem szólt egy jó szót az érdekében, és sohasem köszönte meg Istennek, hogy megteremtette. Nevezzük el inkább a benne úszkáló halakról, a partjait látogató két- vagy négylábú vadról, a vadvirágokról, amelyek körülötte nőnek, vagy egy ismeretlen vademberről, gyermekről, kinek története összefonódik a tóéval - csak ne arról az emberről, akinek semmiféle jogcíme nincsen erre, legföljebb az adásvételi szerződés, amelyet egy vele egy húron pendülő szomszédjával vagy a hatósággal kötött -, ne arról az emberről, aki csupán a tó pénzértékével törődött, kinek jelenléte bemocskolta a partot, aki kimerítette volna vizeit is; aki csak azt sajnálta, hogy nem kaszáló vagy áfonyamező az egész; kinek szemében tehát semmi sem indokolta a tó létét, szívesen kiszárította volna, és eladta volna a fenekén lévő iszap áráért. Nem hajtotta a vizet az ő malmára, és semmiféle kiváltságot nem jelentett a számára, hogy nézheti.

Semmire sem becsülöm az olyan embert, sem a munkáját, akinek a gazdaságában mindennek megvan az ára, aki a táj minden szépségét, de akár az Úristent is piacra vinné, ha egy centet kaphatna érte, mert neki a piac az igazi istene; akinek a tanyáján semmi sem terem szabadon, földjén nem gabona, mezején nem virág, fáján nem gyümölcs terem, hanem dollár, aki nem törődik a gyümölcs szépségével, mert gyümölcse csak akkor érett számára, amikor dollárrá váltotta. [...]

Nem, nem; ha a táj legszebb pontjait emberekről kell elnevezni, akkor nevezzük el a legkiválóbbakról, a legnemesebbekről.

Baker Farm

Sokszor üldögéltem abban a viskóban, a régi időkben, még mielőtt megépült volna a hajó, amely a Field házaspárt áthozta Amerikába. John Field becsületes, dolgos, de nyilvánvalóan ügyefogyott ember volt, és felesége részéről igazán bátorságra vall, hogy annyi ebédet meg tudott főzni azon a rozoga tűzhelyen; kerek, zsíros képéről, kövér melléről sugárzott a reménység, hogy egyszer még felviszi Isten a dolgukat; kezében örökké ott volt a törlőrongy, ám fáradozásának eredménye nem látszott sehol. [...]

A gazda időközben elbeszélte élete történetét, elmondta, milyen keményen dolgozik egy szomszéd farmernek, ásóval vagy irtókapával feltöri számára a szűz lápot, holdanként tíz dollár fizetség, no meg a trágyázott föld egy esztendei használata fejében; széles arcú kisfia vígan dolgozott az oldalán, nem sejtve, milyen rossz üzletet csinált az apja. Megpróbáltam segíteni rajta, közölni tapasztalataimat; elmondtam, hogy én vagyok az egyik legközelebbi szomszédja, s noha horgászni járok oda, és úgy festek, mint holmi naplopó, ugyanúgy a két kezem munkájából élek, mint ő; elmondtam, hogy kicsiny, de világos, tiszta házban lakom, amely alig került többe, mint amennyi bért általában egy, az övéhez hasonló düledező viskóért évente fizetnek, és ha úgy akarná, egy-két hónapon belül ő is hasonló palotát építhetne magának; elmagyaráztam, hogy nem fogyasztok teát, kávét, vajat, tejet, sem friss húst, és így nem is kell megdolgoznom e költséges élelemcikkekért; másfelől, mivel nem dolgozom keményen, nem is kell sokat ennem, és táplálkozásomra igen keveset költök; ő ellenben, mivel tea, kávé, vaj, tej, marhahús alapjára helyezkedik, kénytelen keményen dolgozni, hogy ezeket meg tudja fizetni, s ha már keményen dolgozott, ismét sokat kell ennie, hogy pótolja szervezete elhasználódott erejét - és így mindig ugyanannyi a nap, mint a kolbász, sőt több a nap, mint a kolbász, mert szegény Field ráadásul elégedetlen, és úgy érzi, elfecsérli életét, pedig amikor Amerikába jött, egyebek közt az is csábította, hogy itt az ember mindennap ehet teát, kávét, marhahúst. De az igazi Amerika az az ország, ahol jogodban áll olyan életmódot folytatni, amely lehetővé teszi, hogy mindezeket nélkülözd, ahol az állam nem próbál rákényszeríteni, hogy hozzájárulj az effélék használatából közvetve vagy közvetlenül, de menthetetlenül következő rabszolgaság, háborúk meg egyéb fölösleges kiadások fenntartásához.

Szántszándékkal úgy beszéltem vele tudniillik, mintha filozófus volna, vagy azzá akarna válni. Örülnék, ha a föld minden lápját, rétjét azonmód ugaron hagynák, ha ez együtt járna az emberek fokozatos felszabadulásával. Nem kell történelmet tanulnia senkinek ahhoz, hogy ráébredjen, mitől művelődik a leghatásosabban. De sajna, az ír földműves számára a művelődés csupán valamiféle eszmei-erkölcsi irtókapával végezhető el. Elmagyaráztam neki, hogy nehéz munkájához erős bakancsra, vastag ruhára van szüksége, s ez is hamarosan elhasználódik, bepiszkolódik, én ellenben könnyű cipőben, vékony öltözékben járok, ami feleannyiba kerül, még ha az ő szemében netán úriasnak is látszik (ami nem igaz); azonkívül egy-két óra alatt, fáradságos munka nélkül, pusztán szórakozásból, annyi halat fogok, amennyit két nap alatt sem fogyasztok el, vagy annyi pénzt keresek, amennyiből egy hétig is elélek. Ha ő is vállalná ezt az egyszerű életet a családjával együtt, akkor nyáron mind kijárhatnánk áfonyát szedni szórakozásul. John csak nagyot sóhajtott ennek hallatára, az asszony csípőre tett kézzel állt, és rám meredt; mind a ketten mintha azon törték volna a feküket, vajon van-e elegendő tőkéjük, hogy nekivágjanak ennek az új életnek, vagy elegendő számtani ismeretük, hogy folytatni is tudják. Amolyan találomra-hajókázásnak vélték, és sehogy sem tudták elképzelni, hogyan jussanak így biztos révbe; ezért hát - gondolom - továbbra is a maguk módján, bátran szembetámadják az életet, foggal-körömmel harcolnak ellene, mert nem elég ügyesek, hogy finom ékkel repegessék vaskos oszlopait, és részletről részletre küzdjenek meg vele; azt hiszik, úgy kell vele elbánni, durván, mint a bogánccsal. De vesztes csatát vívnak, szegények, mivel John Field - sajna! - számítás nélkül él, és számítás nélkül vall kudarcot.

-Horgászik néha? - kérdeztem tőle. - Ó, igen, néha fogok halat, ha ráérek, szép sügért fogok.  - Milyen csalétket használ? - Kukaccal apró aranyjászt fogok és azzal fogom a sügért. - Menned kéne, John - szólt közbe az asszony csillogó, reménykedő arccal; de John késlekedett.

A zápor elmúlt, a keleti erdő felett ívelő szivárvány szép estét ígért, így hát én is indulni készültem. Amikor kiléptem a házból, vizet kértem, hogy belekukkantsak a kútba, és ezzel kiegészítsem a környezetről szerzett értesüléseimet; de haj, a kúttal baj van: a víz elapadt, megitta a homok, elszakadt a kötél, a vödör elveszett...
Odabenn ezalatt kiválasztottak egy megfelelő edényt, vizet szűrtek, forraltak, és hosszas tanácskozás, huzavona után végre kihozták a szomjazónak, annyi időt sem hagyva, hogy kihűljön, leülepedjék. Itt ez a lötyedék tartja fenn az életet, gondoltam, ezért hát behunytam a szemem, és a vízben úszkáló piszokszemcséket óvatosan elhárítva ajkam útjából, tőlem telhetően jót húztam belőle az igazi vendégbarátság nevében. Ha a jó modor forog kockán, nem vagyok finnyás.

Ahogy a zivatar után elhagytam az ír paraszt házát, és folytattam utamat a tó felé, egy pillanatig balgaságnak éreztem, hogy én, aki iskolát, egyetemet jártam, alig várom, hogy csukát foghassak, és ennek érdekében tocsogós réteken, mocsáron és ingoványon gázolok át, vad és ember nem járta helyeken caplatok. De aztán, ahogy leszaladtam a lejtőn a pirosodó Nyugat felé, vállamon a szivárvány, fülemben Isten tudja, honnét érkező halk csilingelés a megtisztult levegőben, Jó Szellemem mintha ezt súgta volna: Eredj fiam, és vadásszál, horgásszál, naphosszat, amerre kedved tartja, minél távolabb, egyre távolabb, és pihenj meg gondolkodás nélkül patakparton, vagy kandalló tüzénél, ahogy adódik. Ifjúságodban se feledkezzél meg Teremtődről. Ébredj gondtalanul hajnal előtt, keresd a kalandot. Hadd, hogy a dél más tavaknál találjon, legyen otthonod, ahol az est utolér. Nincs nagyobb térség, mint amit itt találsz, nincsen jobb játék, mint amit itt játszadozhatsz. Vadulj el bátran természeted szerint, mint az a szittyó meg tarack, amiből sohasem lesz puha angol széna. Ám dörögjön az ég, ám fenyegesse a farmerek termését: téged nem fenyeget. Húzódj a felleg védelmébe, míg ők tető alá húzódnak. Ne hadd, hogy a megélhetés gond és foglalkozás legyen: maradjon mulatság, időtöltés. Élvezd a földet, de ne birtokold. Az emberek hit és vállalkozó szellem híján olyanok, amilyenek: adnak és vesznek, robotolnak, mint a jobbágyok és ezzel múlik el életük.

3 thoughts on “Walden

  1. Eloszor is koszonet ezert az oldalert. Nagyon fontos es hasznos gyujtemenynek velem. Lassan mar mindent elolvastam itt... 🙂 Ezert mindig orulok ha van uj iras. Ahogy az uj letisztult kulsonek is ami a Kindle-n sokkal elvezhetobb.

    Masodszor, nem tudjatok, beszerezheto valahol ez a konyv magyarul digitalis formaban? Magyarul szivesen elolvasnam, de erre jelenleg nincs mas mod. Messze bicikliztunk... 🙂

    Koszonom!

    1. Köszi. Ami a könyvet illeti, én is kerestem az elektronikus verziót, már csak a poszt miatt is. Azt reméltem, hogy egy ilyen régi könyv, ha máshol nem, hát a MEK-nél biztos fent lesz, de sajnos sehol sem találtam. Ezért is vetemedtem végül arra, hogy begépeljem az idézeteket 🙂

      Angolul ellenben ingyenesen letölthető, bár tudom ez nem vígasztaló, de hátha valakinek.

Comments are closed.