A gép mítosza

/ John Michael Greer - The Myth of the Machine című írása - fordítás általam: /

Egy lehetséges válasz korunk válságára, ha magunk mögött hagyjuk az energia-intenzív életmódot, mielőtt megálljt parancsol neki a bőséges energia korának vége -, de arra is remekül alkalmas, hogy megpiszkáljuk vele a modern világ mélyen berögzült és működésképtelen gondolkodási szokásait. Vesd fel például az ötletet a nyilvánosság előtt, és hamar rájössz, miért üresedett ki a bolygó megmentéséről szóló összes fecsegés: arra mindenki hajlandó, hogy végignézze mások áldozatvállalását a bioszféráért, de kérd meg őket, hogy hozzanak áldozatot ők maguk és meglátod meddig terjed a bolygó iránti szeretetük.

A globális klímatárgyalások folyamatos kudarcának tiszteletére, nevezzük a kialakult táncot koppenhágai cha chának: egy lépés előre, három hátra, körbefutás és közben rikácsolás, majd ujjal mutogatás és másvalaki hibáztatása a táncparketten. Számíthatsz rá, hogy az elkövetkező években Busby Berkeley-t [grandiózus táncjeleneteiről híres hollywoodi rendező - a ford. megj.] megszégyenítő méretben fogják előadni ezt a számot. Ahhoz, hogy megértsük, miért van az, hogy oly sok ember tökéletesen tisztában van azzal, hogy a saját életmódja pusztulásba taszítja a világot, és mégsem képes elviselni a gondolatot, hogy bármi más módon éljen, fel kell térképeznünk a modern elme leghomályosabb területeit. Kezdjük mindjárt az autóval.

Korábban azt mondtam, hogy a személyautó valójában csak az emberek és a könnyű csomagok egyik helyről a másikra juttatásának egy módja. Szigorúan véve ez igaz, de épp annyira, minthogy a szex valójában csak a felnőtt lakosság szétterítésének egy módja, a rendelkezésre álló szabad hálószobák között. Nem csak Amerikában, de nálunk különösen, az autót annyira leterheltük erőteljes kulturális fantáziákkal és érzelmekkel, hogy szinte lehetetlen róla tisztán gyakorlati szempontok alapján beszélni. Nem szeretem az autókat, és nem csak gyakorlati okok miatt - ez talán apám gyilkos gőzként terjengő, olcsó cigarettafüstjével átitatott, hosszú vasárnapi autózások családi szokására vezethető vissza - soha nem volt saját autóm és jogosítványom sem. De amikor a barátaimmal utaztam valamely összejövetelre, még így is éreztem a nyílt autópálya csábítását, ami annyira hatalmas szerepet játszik Amerika kollektív pszichéjében.

Ez a nemzeti karakterünk egy jelentős eleme, amit gyanítom, hogy a világ más tájain egyszerűen nem is értenek. A fehér amerikaiak jelentős része olyan emberek leszármazottja, akik hátat fordítottak az Óvilágnak, hogy az óceán túloldalán kergessék egy jobb élet vágyálmát, és ez a minta a legtöbb nemzedékben megismétlődött. Éppen ez az egyik ok a sok közül, amiért a fehér amerikaiak képtelenek megérteni a nem-fehér amerikaiakat, mert a nemzet többi része nem osztja ezt a tapasztalatot. Számunkra a korlátokon túlra vezető első út mindig meghatározta az amerikai tapasztalatot, ezzel szemben az afroamerikaiak első találkozása ezzel a kontinenssel a keserű száműzetést a rabságba; a spanyol ajkú lakosságnak a Rio Grande ezen oldala a megfosztottság érzését - a fehér amerikaiak szeretik elfelejteni, hogy országunk délnyugati része valaha Mexikó északi fele volt, mielőtt fegyverrel elloptuk tőlük - és a kontinens őslakói számára nem csak megfosztottságot, hanem a közel teljes megsemmisülést jelentette. Egy távolba vezető út egészen más jelentéssel bír az Oregon Trail [a fél kontinenst átszelő történelmi vasútvonal - a ford megj.] úttörőinek a leszármazottai számára, mint azoknak, akik túlélték a Trail of Tears-t [könnyek útja - az indiánok erőszakos kitelepítése - a ford. megj.]

De még a fehér amerikaiak körében is többféleképpen jutott kifejezésre a látóhatár túlvégén leledző szabadság eszménye. Azonban úgy tűnik, hogy napjainkban szinte mindig az autón keresztül nyilvánul meg. Ezért ragaszkodnak annyira kétségbeesetten az autójukhoz, és ezért van az, hogy a republikánus politikusok - akik mindig jobb indikátorai az amerikai tömegpszichének, mint demokrata riválisaik - a személyautó minden alternatíváját reflexszerűen úgy kezelik, mintha azok Amerika szabadságát veszélyeztetnék. A racionalitás talaján természetesen ez a létező legnagyobb ostobaság, de az irracionalitás szintjén - a kollektív vágyak és tömeg-fantáziák terepén, ahol a legtöbb emberi motiváció testet ölt - maga a kőkemény valóság. Ha a szabadság abból áll, hogy elfordíthatod a kulcsot, padlóig nyomhatod a gázt és elszáguldhatsz valahová új életet kezdeni, akkor a fix útvonalakon döcögő buszokkal és vonatokkal teli jövőben, ahol másvalaki vezet helyetted, a szabadság megszűnik létezni, és egy olyan jövőre, ahol már semmi sem száguld kerekeken - ahol az élet gyalogtempóban vánszorog - még a szót is kár vesztegetni.

A kulturális folyamatokról, amik az emberek tapasztalatait az egyre távolodó horizont eléréséért folytatott állandó törekvés álmába sűrítették, és aztán ezt az álmot a négy gumikerék talizmánjába zárták, nehéz ésszerűen, a "varázslat" és "bűvölet" szavak használata nélkül beszélni. Biztosan kivették a részüket a varázslatból a Madison Avenue mágusai, akik az álmot mérgező péppé gyúrták, hogy képesek legyenek eladni még egy rakás, máskülönben érdektelen terméket, de többről van itt szó, mint a szabadságot a géppel összekeverő tárgyi tévedésről.

Vessünk egy pillantást egy másik technológiára, és ugyanazt a tárgyi tévedést még élesebben láthatjuk. A technológia amire gondolok, a televízió. Ilyen sincs a birtokomban; természetesen én is a TV előtt nőttem fel, mint mindenki a nemzedékemben, de tízéves koromra őszintén untam és felnőttként száműztem a házból. Említsd meg ezt az amerikaiak többségének, és még sokkal agresszívebb reakciót kapsz, mintha bevallanád, hogy nem autózol. Van ebben egyfajta védekező minőség, egy törékeny él, ami akkor jön elő, ha hátba vágja őket a nyers tény, hogy nem osztod a szokásukat.

Ha sétáltál valaha este a külvárosban, amikor valami felkapott műsor ment a tévében, és láttad a tökéletes szinkronban villogó kék fényeket a házak ablakában, akkor talán megérted, hogy miért. Ha az autó a szabadság, akkor a televízió a közösség talizmánja, a közös tevékenységek és közös jelentések világában való részvételé. Figyeljük meg, hogy a társasági összejöveteleken az alkalmi beszélgetések milyen gyakran és mennyire egyszerre csapnak át valami tévében látott témába, vagy milyen nehéz manapság találni egy olyan fogadót, ahol nincs egy rakás, minden irányból haszontalanul ordító, hatalmas tévéképernyő. Azért bámuljuk a képernyőt, mert könnyebbé teszi, hogy ne kelljen észrevennünk a minket körülvevő világot és egymást.

A legtöbb amerikai számára a tévé jelenti a közösségi élményben való részvételt, de a külvárosi ablakok villódzó fényei mégis emlékeztetnek arra, hogy kevés magányosabb és elszigetelőbb tevékenység van ennél. Pontosan ennyire szánalmas illúzió a nyílt úton száguldó autó jelképezte szabadság is; a hatalmas kormányprogramoktól kezdve, amik azokat a nyílt utakat megépítik és karbantartják, a gigászi vállalati rendszereken át, amik legyártják az autókat, a terpeszkedő olajmezők, vezetékek és finomítók globális hálózatáig, és a többi kolosszális rendszerig, ami a fosszilis szénhidrogént autókat meghajtó üzemanyaggá alakítja, kevés olyan emberi tevékenység van a Földön, ami jobban függ az amerikaiak többsége által megvetett és lenézett, hatalmas és arctalan bürokráciától. Részvételbe csomagolt elszigeteltség, szabadságba csomagolt függőség: sok tanulnivaló van itt a dolgok jelentését kitekerő taumaturgia hatalmáról - de szeretnék egy lépéssel tovább menni.

Az amerikaiak nagy része szó nélkül elfogadja a rendkívüli függést egy géptől - az autótól -, hogy felruházhassa azt a szabadság koncepciója körül lengedező érzésekkel és álmokkal. Elfogadjuk a rendkívüli függést egy másik géptől is - a tévétől -, hogy érzelmi töltést adhassunk neki, amit más társadalmak a közösségi tevékenységekben és jelentésekben való részvételnek tulajdonítanak. Bármely, a kortárs amerikai kultúrában központi szerepet betöltő elképzelést nézzük, azt találhatjuk, hogy mindegyik középpontjában egy gép áll. Így abszolút kiszámítható, hogy ha az amerikaiak valamiféle kiutat próbálnak keresni jövőnk egyre szűkülő falai közül, akkor szinte az összes ötletüknek a szívében egy gép lesz. Egy napelem, egy szélturbina, egy elektromos autó, egy tórium reaktor, egy szuperszámítógép, egy repülő csészealj, vagy egy atombomba, válassz kedvedre, de az biztos, hogy egy gépen alapszik.

Jó pár évvel ezelőtt Lewis Mumford írt két vaskos kötetet, "The Myth of the Machine" (A gép mítosza) címmel. Klasszikus Mumford, úgyhogy már ezért érdemes elolvasni, de egyébként is korának kiemelkedő munkája, egy jól célzott robbantás a technológiai hatékonyság pártatlansága ellen és Amerika vietnami háborúban tanúsított teljes erkölcsi kurdarcáról. Miután először elolvastam, arra vágytam, hogy bárcsak több ideje lett volna Mumfordnak részletesebben feltárni, amit a könyv címe ígér. A gép mítosza, az elcsépelt "mítosz" szó legszorosabb értelmében valóban létezik, és azt vettem észre, hogy az ebbe a mítoszba való rendkívüli mértékű begyöpösödésünk az egyik legfőbb akadály, hogy korunk válságára életképes megoldást találjunk.

Kezdjük az alapoknál. Mi a gép? Sokféleképpen meg lehet válaszolni ezt a megtévesztően egyszerű kérdést, de én egy provokatívat választok. Bár szükséges hozzá egy kis háttérismeret, úgyhogy kissé körbeírva fogom megközelíteni.

Az emberi lények tapasztalatai két nagy kategóriába esnek. Az egyik tartalmazza azt, amit külvilágnak nevezhetünk - a világ, amit öt érzékszervünkön keresztül tapasztalunk meg. A másikba tartozik az, amit ennek megfelelően belső világnak hívhatunk - a világ, amit közvetlenül a tudatunk által érzékelt gondolatok és érzések formájában tapasztalunk meg. Ez a két világ a testünkben fedi egymást, amit megfigyelhetünk érző objektumként, de érzékelhetjük közvetlenül a gondolatok és érzések mértani középpontjaként is. Ezen az átfedésen kívül, a két világ mindannyiunk számára különböző; nem tudjuk például saját személyiségünket mint érző objektumot érzékelni, vagy közvetlenül megtapasztalni, hogy mi zajlik más lények belső világában.

Az ember fejlődését vizsgáló pszichológusok régóta megfigyelték, hogy a felnőtté válás folyamata tartalmaz egy különös kettős mozgást a két világ érzékelésében. Egy újszülöttnek rengeteg idejébe és felfedezésébe kerül, mire megtalálja a belső és a külső világ közötti különbségeket és elhelyezi a dolgokat a határ valamely oldalára. Egy gyereknek is időre és tapasztalatra van szüksége, hogy rájöjjön, a két világ a határ mindkét oldalán létezik - hogy a külvilágban ő egy megfigyelhető személy mások számára, és emellett ő is egy megfigyelő a saját belső világából, és hogy másoknak is megvan a saját belső világuk. Eljutni erre a felismerésre, egyike azon alapvető dolgoknak, amit "érettség" alatt értünk és emberi megtapasztalások egész világa marad zárva azok elől, akik ezt megtagadják.

Tehát minden, amit felnőtt emberi lényekként teszünk, egy kontinuum mentén ketté oszlik aközött, amit a filozófus Martin Buber "Én-Az" és "Én-Te" kapcsolatnak nevez - kevésbé homályosan szólva olyan interakciók között, melyekben az egyén a rajta kívülálló dolgokat egyszerűen tárgyként kezeli és amelyekben szembe kell néznie azzal, hogy más lényeknek is megvan a saját belső világuk és képesek a gondolkodásra és az önálló döntésre. Beleragadni abba a bináris gondolkodásba, ami a spektrumot ellentétként kezeli és a végeit megcímkézi "gonosznak" és "jónak", épp annyira haszontalan, mint amennyire népszerű, hiszen az emberi megtapasztalás világa az egész spektrumot magába foglalja, és mindkét végén lehetséges teljes abszurditásba esni - egyrészről például, ha a másik embert tárgyként kezeljük, és szemellenzőssé tesznek az ilyen bánásmódra kapott reakciók, másfelől ha elhitetjük magunkkal, hogy fittyet hányhatunk a természet törvényeire azáltal, hogy olyan jelentéssel ruházzuk fel a világegyetemet, ami változásokat okoz az emberi megfigyelők viselkedésében. (A világegyetem is lehet személy - régi és egyáltalán nem kifinomulatlan hagyománya van így látni - de nem több az esélye, hogy kedvezően fog reagálni mézesmázos hízelgésünkre, minthogy te kedvezően fogsz reagálni az ebben a pillanatban a bőrödön élő poratkák vágyaira.)

Ellenben a gép sohasem lehet személy. A gépek utánozzák az emberek cselekedeteit, de nincs szubjektivitásuk, nincs belső világuk; mindig és kizárólag tárgyak, és az egyetlen kapcsolat velük "Én-Az" kapcsolat lehet. Ez nem lenne gond, leszámítva azt, hogy az olcsó és korlátlan energia áradata az elmúlt három évszázadban megváltoztatta az emberi megtapasztalás világát. Az áttörések, amik ezt a zuhatagot mozgásba hozták, a fosszilis szén felhasználásának precíz módszerei, a különféle gépek meghajtására. Azelőtt a hatalom szinte kizárólag az egyén akaratérvényesítő képességén alapult, "Én-Te" kapcsolatokon - uralkodó és alattvaló, parancsnok és katona, földesúr és hűbéres; a hatalmat az ezekhez hasonló emberi kapcsolatok jelentették.

Az ipari kor beköszöntével a helyzet megváltozott. A gépeken keresztül gyakorolt hatalmat tisztán az "Én-Az" kapcsolat határozza meg, és ez lett a hatalom modern definíciója. Az a gyanúm, hogy épp akkora része volt ennek a 19. és 20. század rendkívüli méretű tömeggyilkosságaiban, mint az ölés fejlettebb technológiáinak. Timur Lenknek lehet, hogy egykor annyi katonája volt, hogy egy egész város népességét kiirtsa, de az újdonság, vagy legalábbis a léptékét és gyakoriságát tekintve rendkívüli, hogy nemzeti kormányok békeidőben, politikai okokból, módszeresen kiirtsanak egész népeket.

Ez az "Én-Az" kapcsolat egy nagyon sajátos hatása; de vannak sokkal szélesebb körűek is. Egyike ezeknek a demokratizálódás, legalábbis az ipari világban, az uralom élménye. Egy hatalmas terepjáró vezetőülésébe bemászó modern amerikai több fizikai energiát irányít, mint a polgárháború előtt egy átlagos déli ültetvénytulajdonos. "Energia rabszolgákról" beszélni egyáltalán nem csak metafora; ismételten, az egyetlen különbség a gépek által gyakorolt hatalom és a rabszolgák feletti uralom között, hogy a gépeknek nincs lelki életük; nem lustulnak amikor a felügyelő nem néz oda, nem szaladnak északra a földalatti vasúton, vagy csatlakoznak Net Turner felkeléséhez és vágják el a torkodat egy kellemes virginiai éjszakán.

Tehát a gépek szerepe a modern ipari világban, hogy elsődleges célpontjául szolgáljanak az ember igen gyakori, hatalom utáni vágyódásának. A tény, hogy ezt a hatalmat a teljes függőség árán váltjuk meg, csak még tovább növeli a dolog iróniáját; manapság az emberek egyre erősebben ragaszkodnak az autóikhoz és tévéikhez, mert tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a hatalomérzet, amit a motor felbőgése okoz, pusztán illúzió, és hogy a közösség, ami eltűnik ha csatornát váltasz, nem elégíti ki a részvétel igényét. Vizsgálj meg bármely más, a kortárs kultúrában központi szerepet betöltő technológiát, és megleled a hatalom illúziója és a függőség valósága közötti összefüggést - magas és egyre növekvő áron.

---

Néhány további érdekes adalék az írásra érkezett reakciókból:

A primitív és más korai kultúrákban nem létezett "Én-Az" kapcsolat. Mindennel "Én-Te" kapcsolatot ápoltak, még a kövekkel és a készített tárgyakkal is. A materialista gondolkodás ezt elintézi annyival, hogy "animisták" voltak, de még ha nem is így volt, "Én-Te" kapcsolatban akkor is jobban bánnánk a "dolgokkal".

A gép is válhat személlyé, ha az elmét addig kondicionáljuk, hogy magába foglalja a rideg gépi értékeket. Ez az internalizáció az állam és csatlósai egyik tragédiája, hogy az alkalmazott értékek nem szívből, hanem egy gépezet rezgéseiből fakadnak.

9 thoughts on “A gép mítosza

  1. Oriasi gondolatok es ijesztoen igazak.
    Csak igy tovabb, varjuk a tovabbi irasokat. Eddig mindegyik adott nekem valami fontosat. Mert azt hiszem mindegyiket elolvastam mar legalabb egyszer. 🙂

    1. A mosogatógép, bár nem tölt be központi szerepet a kultúránkban, kétségkívül egy különösen kegyetlen szerkezet. Hamis hatalomérzetet ad a háziasszonyok kezébe, elhiteti velük, hogy csak egy gombnyomás és máris tiszták lehetnek az edények, és mindezt a víz és energiatakarékosság zöldrefestett köntösébe bújtatja, miközben ártatlan óriáspandák válnak a terjeszkedő mosogatógépgyárak és a gyártásukhoz szükséges infrastruktúra és energiakitermelés áldozatául. Az "idő = pénz" egyenlőség a mosogatógép szövetségese. A háziasszonyok (és újabban már a férfiak is) pedig szép lassan elvesztik a mosogatás képességét és hajlandóságát, a tisztaságigényük irrális és fenntarthatatlan mértékben megnövekszik és a tiszta edények tekintetében teljesen függővé válnak egy géptől. 🙂

      1. Nem tanultál véletlenül dialektikus marxista filozófiát a Lomonoszov Egyetemen?
        Egyébként válaszod felettébb szórakoztató, de még egy kérdést fel kell tennem:
        - Mi válthatná ki a mosogatógépet? A kézi mosogatás?

        1. Még mindig azon tűnődöm, hogy csak froclizni akarsz, vagy tényleg komolyan kérded-e és ha az utóbbi, akkor miért foglalkoztat ennyire épp a mosogatás?

          Mivel a mosogatógép kultúránkban nem tölt be központi szerepet, így részemről én a techmércében leírt szempontok alapján ítélkeznék felette (és rostálnám ki), ahogy ezt az előző hozzászólásomban, még ha humoros formában is, de nagyvonalakban megtettem. Persze ha ezt az asszonnynak kellene beadni, bevallom, én is gondban lennék 😀

          A kérdésedre a válaszom az, hogy a mosogatógép alternatívája lehet a kézi mosogatás, vagy egy olyan életmód és kultúra, mely nem használ ennyi edényt, nem termel ennyi mosnivalót, így a probléma és annak technológiai megoldása okafogyottá válik.

          1. Kedves Tibor!
            Nagyon jó a cikk, és a mosogatógéppel kapcsolatban,tökéletesen igazad van. Mi, építkezés alatt lakókocsiban laktunk, körülményes volt a mosogatás, ezért leegyszerűsítettem a főzést, és kevés edényt használtunk, és nem szoktam vissza, ugyan olyan kevés edényt használok most is.

  2. Pedig nem nagy kunszt mosogatni, ha mondjuk nem negyven bögrét meg tányért meg egyfunkciós konyhaeszközt használtok fejenként; és persze nem hagyjátok rárohadni a cuccot. Főleg ha mondjuk nem egyedül élsz, és együttműködtök.

    Egyébként ez a mosásra is igaz.

  3. A mosogatógép nem old meg semmit.
    3 leányom van, de nem tudtam rávenni őket hogy mosogassanak. A mosogatni való mindig rám maradt, vagy a nejemre. Elhatároztuk, hogy veszünk egy mosogatógépet, hátha a lányok nagyobb kedvet kapnak.
    Nem kaptak. Arra sem hajlandóak, hogy a gépbe bepakoljanak. Amikor már kidől a sok mosatlan edény a mosogató tálcákból, a tűzhelyről, a konyhaasztalról, és már nincs miből enni, főzni stb., akkor megint csak én vagy az asszony rakja meg a gépet.

    1. Csak meg kell kérdezni a tudósokat és a mérnököket és hopp, máris megvan a megoldás: mosogatógép ki-bepakoló robotok! Igen, ez majd mindent megold. Ez a jövő, én már látom 🙂

Comments are closed.