Pénzgyűjtés a sír szélén

Bizonyára többen észrevettétek, hogy Mohari András remek fordításos honlapja megszűnt létezni. András megkeresésemre elmondta, hogy a jövőben nem kíván foglalkozni az oldallal, amit nagyon sajnálok, mert szerintem értékes írásokkal volt tele és többen is hivatkoztak rá. Jó hír viszont, hogy megkaptam hozzájárulását, hogy a fordításai átkerülhessenek ide. Így hát mostantól lesznek áthozott posztok is. Elsőként egy olyan írás következik, melynek fordítása elkészült ugyan, de már nem került fel a mahonlapra.

Dmitry Orlov – Fundraising in Extremis – Mohari András fordítása: /

Vannak beruházások, amiknek nagyjából már tegnap el kellett volna indulniuk, hiszen emberek életben maradása múlik rajtuk. Sajnos a szokásos módszerekkel nem lehet pénzelni őket, mert a piacgazdaság és a globális pénzügy torz természete azt diktálja, hogy a pénzbefektetés célja csakis a pénzcsinálás lehet. A katasztrofális következmények elkerülése önmagában nem hoz pénzt, hát nem is támogatják. Minden évben sárga műanyag tökök millióit behozni Kínából halloweenre viszont tuti üzlet, így a szabad piacnak fontosabb a sárga műanyag tök, mint az életben maradásunk feltételeinek biztosítása. Kiderül, hogy a szabad piac láthatatlan keze egy láthatatlan hülyéhez van hozzánőve.

Jó példa ilyen beruházásra az atomerőművek leállítása, mielőtt még összeomlik az áramhálózat és leolvadnak a reaktorok à la Fukusima, évezredekre megmérgezve a környező földeket és vizeket. Az áramhálózat csakugyan összeomlófélben van: az Egyesült Államokban exponenciálisan nő az áramszünetek száma. Épp nemrégiben sötétült el Boston központjának egyik legnagyobb és legfontosabb része egy felrobbant transzformátor miatt. Átmenetileg dízelgenerátorokkal fejlesztettek áramot.

Az áramhálózatban használt transzformátorok általában öregek, néha több tíz évesek. Ma már a tengerentúlon gyártják őket, és mivel drágák, nem sok van belőlük tartalékban. A hálózat öregedésével (márpedig öregszik és öregedni is fog, hiszen nincs pénz a korszerűsítésére) egyre gyakoribbak lesznek az efféle kiesések, mind nagyobb terhet róva a már ma is szűkös és drága dízelellátásra. Sok helyen már most sem csak váratlan helyzetekben használják a dízelgenerátorokat: velük teszik egyenletessé az áramszolgáltatást csúcsidőben. A dízelolaj vízen és földön egyaránt használatos a teherszállításban, de használják sok más nehézgép működtetésére is, sehol sincs hát belőle sok fölösleg a világon, így az áramhálózat helyi dízelgenerátorokkal való felváltásának ötlete szinte rögtön egy igen komoly problémába ütközik. Valójában már bele is ütközött, elnézve a világ minden tájáról érkező hírek sokaságát a dízelolaj hiányáról.

Egy hosszabb áramszünet végzetes egy atomerőműre nézve. Árammal ellátandó hálózat hiányában le kell állítani a reaktorokat, ám a leolvadás elkerülése végett továbbra is hűtésre szorulnak. A hűtőszivattyúkat maga az erőmű látja el árammal, vagy az áramhálózat, vagy ha mindkettő kiesik, akkor – igen, úgy van – dízelgenerátorok. Általában csak pár napra elegendő dízelolaj van kéznél; azután felforr a hűtővíz, tüzet fog az üzemanyag-kazetták cirkóniumborítása, és úgy leolvad az egész, hogy a radioaktív sugárzás miatt a közelébe menni is bajos, nemhogy rendbe tenni.

Ennél is nagyobb baj, hogy az USA nagyjából 100 atomerőművének többsége tele van elhasznált üzemanyagrudakkal. Áramtermeléshez nincs bennük elég energia, de sok még most is nagyon forró, így vízben kell tartani őket, a vizet pedig keringetni és hűteni kell, nehogy elpárologjon. Az elhasznált üzemanyagrudak bomlástermékei lefedik az egész periódusos rendszert, sok köztük az egyszerre radioaktív és mérgező elem. Ha a víz elpárolog, maguktól kigyulladnak az üzemanyagrudak, radioaktív, mérgező bomlástermékekkel terítve be a környéket. Erre az a megoldás, hogy ki kell halászni az üzemanyagrudakat a medencékből, és száraz hordókba zárva geológiailag stabil képződmények mélyére kell ásni, távol a szeizmikus zónáktól. Lassú, drága folyamat ez, jelenleg nincsen rá pénz.

Ehhez kapcsolódik egy másik, ugyanilyen fontos beruházás, mégpedig a lakosság – különösen a fejlett országok lakosságának – felkészítése az áramszegény életmódra. A legtöbb helyen megújuló energiaforrásokra épülő műszaki megoldások valamilyen keverékével kell megoldani a világításhoz és a kommunikációhoz szükséges áram előállítását (csak ehhez a kettőhöz nélkülözhetetlen az áram). Emellett passzív, koncentrált napenergia-termeléssel hőenergiát lehet szolgáltatni a háztartásoknak, sőt még bizonyos ipari célokra is. Ez is nagy, drága beruházás, nagyon jól megszervezett támogatást igényel hosszú időn át. Ezenfelül várhatóan nem fog pénzt hozni: senki sem akar majd fizetni azért, hogy házának több kilowattos villamos hálózatát néhány LED-lámpára és hordozható elektronikai készülékekhez való töltőkre cserélje, és hogy napenergiával melegített vizet használva megint kézzel mosson, mosogasson. Inkább a kényelmet választják, és amikor már az sem lesz lehetséges, akkor csöndben üldögélnek majd a sötétben a piszkos ruhájukban.

Honnan jönne hát ez a sok pénz? Biztosan nem a kormányoktól: nagyon leköti őket a politikusok kampányát pénzelő bankok és pénzügyi cégek megmentése. Akkor csak a magánszemélyek maradnak, vizsgáljuk hát meg őket e fontos befektetés lehetséges forrásaként.

Az Egyesült Államokat példának véve, a gazdasági táplálékláncban fölfelé haladva, ott vannak az elnyomottak: az országot naggyá tevő rabszolgaság, népirtás, gazdasági kizsákmányolás, faji és etnikai megkülönböztetés különféle áldozatai. Hívjuk csak őket „szegény embereknek”. Kulcsfontosságú szerepük van a társadalomban: a kevésbé elnyomott dolgozó méhek különbnek érzik magukat náluk, azt gondolván, hogy „mi legalább jobb körülmények között élünk”, és tovább dolgoznak éhbérért. E két csoport egyikének sem feladata a nagy beruházások pénzelése, habár munkaerőként hasznukat lehet venni, és az is kétségtelen, hogy szörnyen sok lottószelvényt vesznek. Legtöbbjük vagy szűkölködik, vagy szegény, vagy fizetéstől fizetésig él, nyakig az adósságban.

Azután ott van a nem elhanyagolható nettó vagyonúak sokkal kisebb csoportja. Mivel a „középosztály” szó szerint szinte teljesen jelentését vesztette, hívjuk csak őket „gazdag embereknek”. Évről évre csökken a számuk, ahogy egyre többen nem a tulajdonukkal, hanem a tartozásaikkal mérik a vagyonukat. Szigorú értelemben véve talán igazunk van, ha szerintünk a megtakarítás szöges ellentétben áll az adóssággal, de csak akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a gazdagoknak a pénzzel alapvetően az a céljuk, hogy gazdagnak érzezzék magukat. Kétféle dologra van szükségük a gazdagság érzetéhez. Az elsőbe a gazdagság különféle díszes kellékei tartoznak: feltűnő kocsik és ruhák, a legújabb kütyük, szilikonnal kitömött mellű nők, sívakációk stb. Nem is nagyon számít, vajon pénzen szerzik-e meg őket, vagy pedig adósságok halmozásával; így is, úgy is gazdagnak érzik magukat, legalábbis gazdagabbnak azoknál, akiket lenézhetnek, márpedig valójában csak ez számít. A második dologba a nagy pénzek kezelésének függőséget okozó, elvont izgalma tartozik, akár sajátjuk az a pénz, akár kölcsön; a pénz célja a pénzfialás, az adósságé pedig az adósság növelése. A gazdagság e kétféle érzetének egyikében sem lesz részük, ha a katasztrófa elkerülése érdekében megválnak a megtakarításaiktól és elfogadnak egy szerényebb életmódot.

Végezetül ott vannak az übergazdagok: akiknek egyszerűen túl sok a pénzük. A Soros Györgyhöz és Bill Gateshez hasonló emberek nagy feneket kerítenek az emberbarátiságuknak, pártolják a demokráciát vagy harcolnak a malária ellen. Ők vajon nem tudnának segíteni? Elméletileg tudnának (a pénzük megvan hozzá), de meg kell értenünk, hogy mik is ők valójában. Vámpírok. Nem szó szerint a vérünket szívják, hanem az időnket és a munkánkat. Mi a „megélhetést” és a nyugdíjba vonulás egyre üresebb ígéretét kapjuk (ha öregen már nem válunk hasznukra) egy mindinkább letarolt bolygón; ők meg minden mást. A kifosztásunk módja változó: Soros pénzpiaci spekulációkkal ellopta az emberek megtakarított pénzét; Gates „Microsoft-adót” vetett ki azzal, hogy az USA kormányának bűnsegédletével rásózott a világra egy hibáktól hemzsegő, felpuffasztott, veszélyes operációs rendszert; a Walmartot birtokló Waltonok a kínaiaknak adták az amerikaik munkáját, és közben tönkretették a kis cégeket az USA-ban. Az adományaikat viszont egyformán osztogatják: az a céljuk vele, hogy jó ember látszatát keltsék. Csak hogy legyen némi fogalmunk arról, hogy mit is jelent ez, álljon itt Bertolt Brecht egy verse [Slavoj Žižek angol fordítása alapján]:

A jó kihallgatása

Lépj előre: azt mondják,
Jó ember vagy.
Nem lehet megvenni, de a
Villámot, ami a házba csap,
Ugyanúgy nem lehet megvenni.
Kitartasz amellett, amit mondtál.
De mit is mondtál?
Őszinte vagy, megmondod a véleményedet.
Melyiket?
Bátor vagy.
Kivel szemben?
Bölcs vagy.
Ugyan kiért?
Nem a magad hasznát nézed.
Akkor kiét?
Jó barát vagy.
A jó embereknek is jó barátja vagy?
Figyelj hát ide: tudjuk,
Hogy az ellenségünk vagy.
Ezért aztán
Most falhoz állítunk.
Ám érdemeidre és jó tulajdonságaidra tekintettel
Jó falhoz állítunk és
Jó golyót röpítünk beléd egy jó puskából, s
Jó ásóval temetünk el a jó földbe.

Az übergazdagok társadalmi szerepe tehát kettős. Elsősorban a lehető leghatékonyabban kiszívják a Föld és az emberiség gazdagságát. Másodsorban visszaköpnek belőle valamennyit úgy, hogy a Föld és az emberiség jótevőinek látsszanak. Csakhogy baj van ezzel a fizetési mérleggel: ahhoz, hogy a Föld és az emberiség tényleges hasznot lásson a tevékenységükből, ahhoz annyit, ha nem többet kell visszaköpniük, mint amennyit magukba szívnak. Akkor viszont nem lennének többé übergazdagok; gyakorlatilag nem léteznének.

És ezzel elértünk az egész dolog bökkenőjéhez. A jövő nemzedékek számára csak az übergazdagok pénzén lehetséges élhető bolygót teremteni, ám ők e folyamat során megszűnnek létezni. Brecht megközelítése egyszerű és drámai is egyben, ám emberségesebb lehetőség is elképzelhető. Van egy bizonyos pillanat, amikor az emberek különösen befolyásolhatók a pénzüktől való megszabadulás kérdésében: amikor a halálos ágyukon fekszenek. A sír szélén az ember óhatatlanul is eltöpreng azon, hogy „nem viheti magával”; az elmét elkezdi gyötörni egy halál utáni kellemetlen világ lehetősége… Megfelelő ráhatással gyakran drámai eredményeket érnek el a papok, a nonprofit szervezetek vezetői és a hasonló koldusok. Ez az a pillanat, amikor a bolygó maradéka megmentésének szövegével esetleg sikert lehet elérni.

Képzeljük el az überpátriárkát a halálos ágyán. Felsorakoznak előtte a (volt) feleségei (nyugati háremben térben és időben kellően távol, a kétnejűség helyi törvényének megfelelően) meg a gyerekei, mindenki az örökségből őt megillető részt lesve. Ott van a szívós vén hárpia, az első feleség; ott van az időközben elhervadt díszfeleség, aki arcfellvarrással, implantátumokkal és Botoxszal próbálta formában tartani magát, de már úgy néz ki, mint egy félig leeresztett lufiállat; és ott van a férjjel (meg a testőrökkel) mostanában együtt levő szép, de antiszociális fiatal nimfomániás. Mind visszataszító álszenteskedéssel aggódik a jólétéért / kívánja mielőbbi halálát. A gyerekek is visszataszítóak a maguk módján: a testvérekkel való egészséges versengésben mind begyakorolták, hogy hogyan kell a lehető legkevesebb erőfeszítéssel megbékíteni az apaszörnyet és elkerülni a kitagadást. Valaki talán gyanút fog, hogy a vén szörnyeteg az összes zsákmányt a kedvencére hagyja, akit aztán a borospincében találnak meg holtan, nyakán a gyilkos selyemsállal. Jó oka van annak, hogy olyan sok titokzatos gyilkosságról írnak az angolul író menő szerzők, és ez az ok ugyanaz, amiért a tájképfestők olyan sok fát festenek: az nő azon a tájon.

Ám ekkor méltóságteljes, szigorú úriemberek csoportja érkezik, s kér bebocsátást. Mind annak a titkos társaságnak a tagjai, amelyet beteg pátriárkánk jól ismer. Előadják a tervüket: öröksége az ő hadi kiadásaikat fogja szolgálni, hogy teljes háborút vívhassanak egy élhető jövőért. Meghal, hogy a Föld élhessen. Behívják az ügyvédet, gyorsan módosítják és aláírják a Végrendeletet, s a pátriárka boldogan kileheli a lelkét.

És ha ez nem megy, akkor ott van az, amit Brecht sugall.

One thought on “Pénzgyűjtés a sír szélén

Comments are closed.