Az elfoglaltság csapdája

/ Tim Kreider - The 'Busy' Trap című esszéje - fordítás általam: /

Ha a 21. századi Amerikában élsz, valószínűleg rengetegszer mondták már neked az emberek, hogy mennyire elfoglaltak. Ez lett az alapértelmezett válasz, ha megkérdezed valakitől, hogy hogy van: "Elfoglalt!", "Annyira elfoglalt", "Őrülten elfoglalt." Elég nyilvánvaló, hogy ez egy panasznak álcázott dicsekvés. A sablon válasz pedig egyfajta gratuláció: "Ez legyen a legkisebb baj," vagy "Jobb, mint az ellenkezője."

Figyeljük meg, hogy általában nem azok mondják, hogy mennyire elfoglaltak, akik két műszakban dolgoznak az I.C.U.-n  [intenzív osztály - a ford. megj.] vagy busszal ingáznak három minimálbéres munkahely között; ők nem elfoglaltak, hanem fáradtak. Kimerültek. Élőhalottak. Hanem azok, akiknél a panaszolt elfoglaltság tisztán önként vállalt: munkák és kötelességek, amiket maguk választottak, különórák és tevékenységek, amikre a gyerekeiket "buzdították". A saját ambíciójuk, késztetésük vagy szorongásuk miatt elfoglaltak ők, mert az elfoglaltság rabjai és rettegnek attól, amivel esetleg szembe kéne nézniük a hiányában.

Szinte mindenki, akit ismerek, elfoglalt. Nyugtalannak és bűnösnek érzik magukat ha nem dolgoznak, vagy ha nem olyasvalamit csinálnak, ami előremozdítja a munkájukat. A barátokkal töltött idejüket úgy osztják be, mint az eminens diákok, akik csak azért jelentkeznek közszolgálatra, mert az jól mutat az egyetemi felvételin. Nemrég írtam egy barátomnak, hogy megkérdezzem, van-e valami programja erre a hétre, és azt válaszolta, hogy nem nagyon ér rá, de szóljak ha lesz valami és talán tud szakítani rá egy pár órát. Tisztázni akartam, hogy a kérdésem nem valami jövőbeli meghívás előzetes figyelemfelhívása volt; ez maga volt a meghívás. De olybá tűnt az elfoglaltsága, mint valami morajló zaj, amin át kiált hozzám, és már meg sem próbáltam visszakiáltani.

Manapság már a gyerekek is elfoglaltak, fél órákra be vannak táblázva tanórákkal és órán kívüli tevékenységekkel. A nap végén olyan fáradtan érnek haza, mint a felnőttek. Én a "kulcsos gyerekek" generációjába tartozom [akik saját kulccsal, üres lakásba értek haza az iskolából, mert a szülők későig dolgoztak - a ford. megj.] és minden délután volt három óra teljesen strukturálatlan, többnyire felügyelet nélküli időm, ami alatt a World Book Enciklopédia lapozgatásától kezdve, rajzfilmek rajzolásán át, a haverokkal az erdőben lófrálásig, hogy egymás szemébe homokot szórjunk, mindenfélét csináltam, csupa olyan dolgot, amik a mai napig értékes képességekre és felismerésekre vezettek rá. Ezek a szabad órák váltak számomra a mintává, ahogyan az életem hátralevő részét tölteni szeretném.

Ez a mostani hisztéria nem az élet szükséges és elkerülhetetlen velejárója; mi választottunk magunknak vagy törődtünk bele. Nem sokkal ezelőtt Skype-oltam egy lány ismerősömmel, akit a magas lakbér kiűzött a városból és most egy művészlakásban él egy dél-franciaországi kisvárosban. Az állította, hogy évek óta először érzi boldognak és nyugodtnak magát. A munkáját most is elvégzi, de már nem emészti fel az egész napját és minden gondolatát. Azt mondja, úgy érzi magát, mint az egyetemen - nagy baráti köre van, akik minden este összejönnek egy kávézóban. Újra van barátja. (Egyszer keserűen úgy jellemezte a New York-i randikat, hogy: "Mind túl elfoglaltak és azt hiszik, hogy képesek jobban csinálni.") Korábban tévesen azt hitte, hogy a személyisége ilyen - hajtós, nyűgös, nyugtalan és szomorú - de kiderült, hogy csak a környezete torzította azzá. Nem mintha bárki is így akarna élni, ahogyan senki sem ül szívesen dugókban, könyököl stadionokban, vagy vesz részt a középiskolai hierarchia kegyetlenségében - olyasvalami ez, amire kollektíve kényszerítjük egymást.

Az elfoglaltság a létezés egy önigazolása, barikád az üresség ellen; az életed nyilván nem lehet ostoba, értelmetlen vagy triviális, ha iszonyú elfoglalt vagy, teljesen be vagy táblázva, a nap minden órájában ugrásra készen állsz. Ismertem egyszer egy nőt, aki gyakornok volt egy magazinnál, ahol nem engedték ki ebédelni, hátha valamilyen okból sürgősen szükség lenne rá. És ez egy olyan szórakoztató magazin volt, melynek létjogosultsága megkérdőjeleződött a távirányítókon megjelentő "menü" gombokkal, így hát nehéz másképp tekinteni erre a látszólagos nélkülözhetetlenségre, mint egyfajta intézményes önámításra. Egyre több és több olyan ember van ebben az országban [és nem csak ott - a ford. megj.], akik semmi kézzelfoghatót nem csinálnak. Ha a munkád nem olyan, amit egy Richard Scarry könyvben egy macska vagy egy boa végzett, akkor kötve hiszem, hogy nélkülözhetetlen lenne. Azon tűnődöm, hogy ez az egész színpadi erőfeszítés nem egy kísérlet-e azon tény elkendőzésére, hogy a legtöbb dolog amit teszünk, nem számít.

Én nem vagyok elfoglalt. Én vagyok a leglustább ambiciózus ember, akit ismerek. Ahogyan a legtöbb író, én is mihasznának érzem magam, aki egyetlen napot sem érdemel meg, ha azt írás nélkül tölti el, ugyanakkor azt is érzem, hogy négy-öt óra elegendő ahhoz, hogy megkeressek még egy napnyira valót ezen a bolygón. Legjobb hétköznapjaimon reggel írok, aztán  hosszan biciklizem, délután ügyintézek, este pedig a barátaimmal találkozom, olvasok vagy filmet nézek. Számomra ez tűnik a nap egy ésszerű és kellemes tempójának. És ha felhívsz és megkérdezed, hogy nem akarnám-e véletlenül félretenni a melót és megnézni a Met [Metropolitan Művészeti Múzeum - a ford. megj.] új amerikai szárnyát, vagy lányokkal szemezni a Central Park-ban, vagy csak naphosszat jéghideg mentás koktélokat inni, azt fogom válaszolni: hánykor?

De pont az elmúlt pár hónapban, alattomos módon, szakmai kötelezettségek miatt elkezdtem elfoglalt lenni. Most először voltam képes rezzenéstelen arccal azt válaszolni, hogy "nem érek rá", hogy ezt vagy azt csináljam, amire kérni szerettek volna. Láttam, hogy miért élvezik az emberek ezt a kifogást; fontosnak és felkapottnak érzed magad tőle. Kivéve, hogy én valójában utálok elfoglalt lenni. A postaládám minden reggel tele volt e-mailekkel, olyan dolgokat kérve tőlem, amiket egyáltalán nem akartam megcsinálni, vagy olyan problémákat vetve fel, amiket most már meg kellett oldanom. Kezdett az egész egyre elviselhetetlenebbé válni, míg végül elmenekültem a városból erre az Ismeretlen Helyre, ahonnan ezt a szöveget írom.

Itt többnyire nem háborgatnak a kötelezettségek. Nincs TV. Ha meg akarom nézni a leveleimet, el kell mennem a könyvtárig. Néha egy egész hét is elmúlik anélkül, hogy összefutnék egy ismerőssel. Eszembe jutottak a boglárkák, a poloskák és a csillagok. Olvasok. És hónapok óta először most végre képes vagyok befejezni néhány igazi írást. Nehéz bármit is mondani az életről anélkül, hogy alámerülnél a világba, de arra is szinte lehetetlen rájönni, hogyan lehet mindezt a legjobban megfogalmazni anélkül, hogy ismét eltávolodnál tőle.

A semmittevés nem csak egy nyaralás, luxus vagy bűn; hanem épp oly nélkülözhetetlen az agyunknak, mint a D vitamin a szervezetünknek, és ha megfosztjuk magunkat tőle, az épp annyira torzító mentálisan, mint az angolkór. A tér és a csend amit a tétlenség ad, elengedhetetlen, hogy hátrébb lépjünk az élettől és egésznek lássuk, hogy váratlan kapcsolatokat fedezzünk fel és várjuk az inspiráció viharos nyári villámcsapásait - ami paradox módon szükséges bármely munka elvégzéséhez. "Az ébren álmodás gyakran az esszenciája mindannak, amit teszünk," írta Thomas Pynchon egy esszéjében a lustaságról. Arhimédesz "eurékája" a fürdőkádban, Newton almája, Jekyll és Hyde és a benzolgyűrű: a történelem tele van a tétlen pillanatokban előbukkanó inspirációkról szóló történetekkel. Már-már elgondolkodtató, hogy vajon nem a naplopók, munkakerülők és semmirekellők felelnek-e több nagyszerű ötletért, találmányért és remekműért a világban, mint a keményen dolgozók.

"A jövő célja a teljes munkanélküliség, hogy játszhassunk. Ezért kell lerombolnunk a jelenlegi politikai-gazdasági rendszert."

Ez úgy hangozhat, mint valami vízipipázó anarchista kijelentése, pedig valójában Arthur C. Clarke volt, aki a búvárkodás és a flipperjátékok között szakított egy kis időt, hogy megírja a Gyermekkor végét, és feltalálja a távközlési műholdakat. Egy régi kollégám, Ted Rall, nemrég írt egy cikket, melyben azt javasolta, hogy válasszuk el a jövedelmet a munkától és minden állampolgárnak adjunk garantált fizetést, ami egy olyan őrült elképzelésnek tűnik, amit egy évszázaddal később alapvető emberi jognak fognak tekinteni, mint az abortuszt, az egyetemes választójogot és a 8 órás munkanapot. A puritánok tették erénnyé a munkát, nyilvánvalóan megfeledkezve arról, hogy Isten büntetésnek szánta.

Lehet hogy összeomlana a világ, ha mindenki úgy élne, mint én. De az ideális emberi élet szerintem valahol az én dacos tunyaságom és a világ többi részének vég nélküli, őrült nyüzsgése között lehet. Az én dolgom csak az, hogy rossz példát mutassak; hogy én legyek a gyerek, aki az ablakon át, az osztálytermen kívülről gúnyolódik rajtad, arra késztetve, hogy csak most az egyszer találj valami kifogást és szabadulj el onnan, gyere ki és játssz. Saját eltökélt tétlenségem többnyire inkább luxus volt semmit erény, de már régóta tudatosan úgy döntöttem, hogy az időt választom a pénz helyett, mivel mindig tisztában voltam vele, hogy a földön eltöltött korlátozott időm legjobb befektetése az, ha a szeretteimmel töltöm. Elképzelhetőnek tartom, hogy a halálos ágyamon megbánom, hogy nem dolgoztam keményebben, hogy elmondhassak mindent, amit el kell mondanom, de azt hiszem amire igazán vágyni fogok az az, hogy ihassak még egy sört Chris-szel, beszélgessek még egy jó hosszút Megan-nel, és kacaghassak még egy utolsót Boyd-dal. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne érj rá.

2 thoughts on “Az elfoglaltság csapdája

  1. Könnyen beszél így az, aki ezekből az írásokból él 🙂
    biztos "dacos tunyaságból" publikál valaki a new york timesban
    ez az ember teljesen hiteltelen 😀

    "A puritánok tették erénnyé a munkát, nyilvánvalóan megfeledkezve arról, hogy Isten büntetésnek szánta."

    kajáljuk csak be az ilyen mondatokat 😀

    kiváncsi vagyok, hogy kinek mit mond ez az esszé részlet, remélem ír majd valaki valamit

    1. Az a kérdés, hogy neked mit mond? Gondolom valamit azért mondott, mert felháborodtál rajta és az már jó 🙂

      Elvonatkoztatva attól, hogy melyik újságban jelent meg (a NYT egyébként közismert arról, hogy néha közzétesz polgárpukkasztó írásokat külsős íróktól - de számít egyáltalán valamit az, hogy hol jelent meg?), az üzenete szerintem eléggé egyszerű és egyértelmű. Felhívja a figyelmet egy társadalmi jelenségre és kritizálja ezt a munkamániás világot. Azért fordítottam le, mert teljes mértékben egyetértek vele. Szar világnak gondolom azt, ahol az emberek abban mérik fontosságukat és hasznosságukat, hogy mennyire elfoglaltak. Szar világnak érzem azt, ahol a napjaink java részét olyan tevékenységekkel kell töltenünk, amiket legszívesebben nem csinálnánk, és ahol az emberek többsége ha nem csinálná amit csinál (fizessünk nekik, csak ne csinálják!), az egész világ jobban járna.
      Hogy mi lehetne az alternatívája? Azért vagyunk itt, hogy gondolkozzunk rajta, agyaljunk a dolgon, közbeszédbe kerüljön, ahhoz pedig kellenek az ilyen szövegek (is). A mennyiségi munka ellentéte lehetne a minőségi munka, a játékos munka, vagy bármi amit kitalálunk és jobb nekünk. A civilizált ember lassan évszázadok óta arról fantáziál, hogy majd a gépesítés és a technológia felmenti a nyomasztó munka terhe alól és végre játszhat, végre azt csinálhatja majd, ami jól esik. A dolog iróniája, hogy a technológia mindig több problémát generál, mint amennyit megold, így csak még több nyomasztó és unalmas munkát eredményezett.

      Nem az ember az egyetlen intelligens faj a Földön, de csak az ember olyan hülye, hogy az élete legnagyobb részét munkával töltse, és többnyire totál értelmetlen, felesleges, monoton, agyzsibbasztó munkával, ahelyett, hogy mint a túlélés mestere, aki meghódította az egész bolygót, lazán, szórakozva és játékosan élne.

Comments are closed.