Hogyan szálljunk ki?

/ Ran Prieur - How to Drop Out. A szerző legolvasottabb és talán legnagyobb visszhangot kiváltó írása - Mohari András fordítása: /

2008-as frissítés

Bő négy éve a „Hogyan szálljunk ki?” a legnépszerűbb írásom. Időközben vettem egy darab földet – itt olvashatsz róla [angolul] –, és ma már többnyire Spokane-ben tartózkodom, ahol nehezebb jó kaját találni a kukákban, ezért növekedtek a kiadásaim. Ezenfelül arra jutottam, hogy jóval agresszívebben kell eloszlatnom a társadalomból való kiszállást övező nagyon erős mítoszokat. E célt szolgálja az írás új, rövid változata, amelyben kiemelem a főbb kérdéseket, néhány újabbat tárgyalok, és nagy súlyt fektetek azokra a kérdésekre, amelyek folyton elkerülik az emberek figyelmét. Az eredeti írás utána következik.

1. Ne szállj ki. Inkább próbáld elkerülni az öngyilkosságot, amíg nem találsz egy olyan állást, amelyik elég tűrhető ahhoz, hogy ne akard megölni magadat, aztán tartsd meg évtizedekig, vagy szerezz jobbat, ha tudsz. Éld ki magad a hétvégéken, tegyél félre pénzt, élvezd a nyugdíjas éveket, és akkor elég jó életet élsz.

Most komolyan: jó dolog másként élni, szokatlan utakon járni, a lehető legjobban függetlenedni a rossz útra tért társadalomtól. Sokkal rosszabb lenne azonban a szótlanságnál, ha azt mondanám: „Juhé! A kiszállás annyira király! Rögvest hagyd ott a munkádat, ugorj fel egy Bolíviába tartó tehervonatra, és akkor élni fogsz, miközben mindenki más halott.” A motivációs írások kábítószerek. Ha külső ösztönzésre van szükséged ahhoz, hogy másként élj, akkor azonnal kifulladsz és kiégsz, amint kimerül a kívülről kapott energiaadag. Ha viszont mindenki megpróbál eltéríteni valamitől, de te mindenképpen megteszed, akkor van elég saját indíttatásod ahhoz, hogy kitarts és elérd a célt. Tehát: a kiszállás nem mulatság, inkább ne csináld.

2. A „kiszállás” rossz hasonlat, mert arra utal, hogy vagy bent vagy, vagy kint. A valóságban soha senki sincs se bent, se kint – mindenki valahol a kettő között van. A legszánalmasabb irodai dolgozónak is vannak tiltott álmai, és a legszélsőségesebb hegyi ember is érintkezik a társadalommal. Az a dolgod, hogy megtaláld a helyedet ebben a tartományban, ahol nem táncoltat borotvaélen a hatalomba beleszólást nem engedő rendszer.

3. A kiszállás nem a tisztaságról szól. Nem arról szól, hogy tiszta maradjon a kezed, vagy hogy elkerüld a bűntudatot. Képzeld el az erdőben élő madarakat. Jönnek az emberek, kivágják az erdőt, és pajtákat építenek, növényeket termesztenek. Ha néhány madár képes a pajtában élni vagy a terméssel táplálkozni, akkor nem mondják azt, hogy „nem fogok a pajtában élni – az csalás”, vagy hogy „nem fogom megenni a termést, mert akkor a rendszer része lennék”. Az összes földi faj közül csak az ember ennyire hülye.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy fogadj el minden ajándékot. A „termés” időnként mérgezett, a „pajták” néha csapdák. Feltétlenül szedd össze minden eszedet, hogy kiderítsd, miféle kikötésekkel járnak a kínálkozó előnyök. És ha visszautasítasz valamit, akkor azért tedd, mert látod, hogy többet árt neked, mint amennyit használ, ne pedig azért, mert rögeszméd a tisztaság. Íme egy próba: amikor Thoreau a Walden-tónál lakott, gyakran bejárt a városban lakó családjához vacsorázni. Ha bármi kivetnivalót találsz ebben, akkor olvasd át újra ezt a részt, vagy olvasd el a következő írást az önellátás mítoszáról [angolul].

4. A kiszállásban viszonylagos a „ki”, nem abszolút. Út, nem cél. És az utat nem a világtól elszakadva járod be, hanem úgy, hogy értelmesen és alkotva foglalkozol a világgal – nem valamelyik kizárólagos lehetőségnek beállított gyengítő módszert követve. Ilyen gyengítő módszer a rendszeren teljesen kívül álló tiszta ember mítosza. Egy trükk, amellyel azt akarják elérni, hogy lehetetlen célt tűzz ki magad elé, elbátortalanodj, és végül feladd.

5. Ne keress olyan munkahelyet, ahol azt csinálhatod, amit szeretsz. Ez a legradikálisabb tanácsom. Vannak emberek, akik annyira szeretik a munkájukat, hogy ingyen is elvégeznék. Ha te is ilyen ember leszel, az valószínűleg szerencse dolga, nem tervezésé: addig csinálod ingyen, amit szeretsz, hogy végül valahogy pénzre teszel szert. Ha viszont megpróbálod összekapcsolni a jövedelemszerzést a kedvenc tevékenységeddel, akkor valószínűleg mindkettőt kockára teszed: éhbért fogsz keresni egy nem igazán szeretett, vagy egyáltalán nem szeretett munkával. Például ha a főzés iránti imádatodban úgy döntesz, hogy szakács leszel, akkor valószínűleg meg fogod utálni a főzést, mert a fejedben össze fog kapcsolódni a sok munkahelyi baromsággal.

Inkább azt javaslom, hogy válaszd el a jövedelmedet a szeretett tevékenységtől. Találd meg a lehető legkönnyebb, legkevésbé stresszes pénzszerzési lehetőséget, aztán pedig csináld ingyen azt, amit szeretsz. Talán lesz belőle pénzed, talán nem. A „csináld azt, amit szeretsz, a pénz majd megjön magától” egy hazugság. Az igazi szabály ez: „Ha azt csinálod, amit szeretsz, nem fog érdekelni, hogy soha egy filléred sem lesz belőle – de pénzre attól még szükséged van.”

6. Ha szabadabbá válsz, levert leszel. Valahogy így működik ez: háromévesen még tudtál szabadon játszani, ha a szüleid nem bántak nagyon rosszul veled. Aztán iskolába kellett járnod, ahol minden tettedet az elvárások határozták meg. Az a legrosszabb, hogy büntetés terhe mellett kellett végezni még az élvezetes tevékenységeket is, például az éneklést vagy a játszást. Tehát még a játszás is egy hatalmi rendszerhez kötődött az elmédben, és elvált a belső életedtől. Ha „lázadó” voltál, megőrizted a belső életedet azáltal, hogy összekapcsoltad a tiltott tevékenységekkel – amelyeket általában jó okkal tiltanak meg –, és amikor az engedetlenséged szenvedéssel és kudarccal végződött, akkor azt gondoltad, hogy nem szabad a belső életedre bíznod magadat. Ha „engedelmes” voltál, akkor egyszerűen szinte teljesen elpusztítottad a belső életedet.

A szabadság azt jelenti, hogy nem büntetnek a nemet mondásért. A legalapvetőbb szabadság a semmitevés szabadsága. Ha azonban sok évnyi kényszerű tevékenykedés után szert teszel erre a szabadságra, akkor valahogy semmi sem egészen az, mint amit csinálni szeretnél. Talán belevágsz olyasmikbe, amik hasonlítanak az állítólagos szeretett tevékenységeidre – zene, írás, művészet –, de nem fejezed be őket, mert senki sem kényszerít, és igazából nem is ezeket akarod csinálni. Szerencsés esetben is hónapokba – vagy talán inkább évekbe – kerülhet úgy megerősítened a belső életedet, hogy tényleg képes legyél élvezni és véghez vinni a terveidet, de még akkor is csak további idő elteltével teszel szert olyan készségekre, amelyek hatására az emberek értékesnek tartják, amit csinálsz.

7. A nehéz munka ördögi dolog. Természetünk szerint lusták vagyunk – a primitív emberek életében is vannak pillanatok, amikor igen nagy erőfeszítéseket tesznek, viszont nem rohannak keresztül az életen, nem törtetnek, és a közvélekedéssel ellentétben nem élnek erős stresszhatás alatt az éhhalál küszöbén. Még a középkori jobbágyok is kevesebbet és lassabban dolgoztak, mint a mai ipari munkások. Ivan Illich valahol azt írta, hogy az ipari kor hajnalán egy vízzel fokozatosan feltöltött gödörbe állították az embert, adtak neki egy pumpát, és egész álló nap pumpálnia kellett, hogy ne fulladjon meg. Az emberekben akkora a nehéz munkával szembeni természetes ellenállás, hogy ilyesféle módszerekkel kellett hozzászoktatni őket az ipari munkákhoz. Manapság az iskolarendszer használatos erre a célra, és a nehéz munkát erkölcsi erénynek beállító vallási tanítás.

A nehéz munka ellentéte a minőségi munka. A minőségi munkát gyorsan is lehet végezni, de sosem erőltetik. Az egész munka a feladat minél jobb elvégzése körül forog, és megtalálja a saját tempóját.

A nehéz munka egy másik ellentéte a játékos munka. A minőségi munkához hasonlóan ezt is lehet gyorsan végezni, de sosem erőltetik. A játékos munka azonban közömbös a minőség, sőt még a siker iránt is. Ha játékos munkát végzel, nem érdekel, hogy teljes kudarccal végződik-e, mert olyan jól érzed magad közben, hogy örömmel megismételnéd az egészet.

8. Nincsenek könnyű szabályok. Ez csak érintőlegesen kapcsolódik a témához. Ha érdekel a társadalomból való kiszállás, akkor feltehetően el is utasítod a társadalom szabályait, és megpróbálod az ellenkultúra szabályaival helyettesíteni őket, vagy a sajátjaiddal. Az emberek mentális térképeket készítő állatok, és mindig olyan jó térképet próbálunk készíteni, hogy többé ne is kelljen a világra néznünk. Ez mindig hiba. Ha elutasítod a domináns térképet, akkor az a legjobb, ha megtanulod mellőzni az összes térképet. Van egy nagyon egyszerű, ám csöppet sem könnyű szabály: figyeld meg a valóságot, aztán alkalmazkodj hozzá.

9. Ne siess. A szabadulás nem olyan, mint egy bűvös ajtón való átlépés, hanem olyan, mint egy növekvő gyümölcsfa gondozása.

---

A 2004-es eredeti írás

A húszas éveim közepén kezdtem csak el kiszállni. Sok kívülállóval és „radikálissal” ellentétben sosem kellett ráébrednem arra, hogy az egész társadalmunk őrült – ameddig csak vissza tudok emlékezni, mindig is tudtam ezt. Hiába voltam azonban mentálisan kívül a rendszeren, rendkívül nehéznek bizonyult fizikailag is kijutnom belőle. Negyedikes koromban fel akartam robbantani az iskolát, de nem tudtam, hogyan; és amúgy sem lett volna belőle vég nélküli nyári vakáció. Középiskolás koromban – Bill Kaysing The Robin Hood Handbook (A Robin Hood kézikönyv) című könyve hatására – az idahói vadonban akartam élni, de olyan távolinak és nehéznek tűnt a megvalósítás, akárcsak a holdraszállás. (Kaysing később megírta a We Never Went to the Moon – Sosem jártunk a Holdon – című könyvét.) Vártam hát, hogy elérkezzen az időm, és továbbra is engedelmeskedtem a törvény betűjének, mint az a fickó Kafka példázatában. Amikor az egyetemen játszott egyszer Artis a kanálember*, és azt mondta, hagyjuk ott az iskolát, azt gondoltam, micsoda képtelenség – hogyan maradok életben diploma nélkül?

Pár évvel és két diplomával később, borítékológépek kezelése és raktári telefonos munka után végül a kiszállás felé terelt az első Bush-kormány alatti recesszió és a saját természetem – az, hogy rendkívül takarékos vagyok, szeretem, ha nincs beosztva az időm, és előbb eszem szemetet, mintsem hogy lelkesedést színleljek. Több mint tíz évvel később a kukából evés szakértője vagyok – miközben ezt az írást fogalmazom, kukában talált biotojásokból készült ételt eszem, később pedig kukában talált almából készítek pitét. Alig évi 2000 dollárból élek, nincs állandó lakhelyem, és az idahói vadonba költözés megvalósítható célnak tűnik – viszont már nem a legjobb ötletnek.

Jóval nehezebb kiszabadulni a rendszerből, mint ahogy hinni sejtették. Itt is a „mindent vagy semmit” felfogás, a mindent elsöprő hirtelen győzelem hollywoodi mítosza befolyásolta a gondolkodásunkat: azonnal hagyd ott a céget, add el mindenedet, ugorj fel egy tehervonatra, aztán költözz be egy szalmabála-házba a hegyekben, ahol magad fogod termeszteni az összes táplálékodat, és farkasokkal barátkozol majd! A valóságban a két véglet között milliárdnyi módja van a kiszállásnak, sietni pedig nem kell.

Esetemben abbahagytam a költekezést, amint megértettem, hogy mit kell elviselnem a pénzkereséshez. Megtanultam saját magam elkészíteni az ételeimet, aztán megtanultam olcsóbb hozzávalókból főzni; magam készítettem kovászos kenyeret és tortillát. Nem vettem többé zenei CD-ket, könyveket (kivételes esetektől eltekintve), és rászoktam a könyvtárba járásra. Amikor összetörtem a kocsimat, megtartottam a biztosítási pénzt és gyalog jártam, aztán pedig egy öreg biciklivel. Egyszer autóstoppal hosszú útra indultam, de nagyon kimerítő volt fizikailag, így megbetegedtem. Sok újonc radikálishoz hasonlóan én is szigorú lettem, és túl keményen hajtottam, de végül lelassítottam. Átmenetileg volt egy újabb autóm, abban laktam egy hosszú utazás során. A Clinton alatti gazdasági buborék idején a korábbiaknál sokkal könnyebb és jobban fizető állásom is volt; az akkor félretett pénzemből élek ma is.

Azokban az években főképp önmagam intézményesítettségének megszüntetésével foglalkoztam: azzal, hogy megtanuljak a nap órái vagy a gondolataim közt navigálni anélkül, hogy egy tanár vagy főnök megmondaná, mi a teendőm. Meg kellett tanulnom levertté válás nélkül lazítani, sort keríteni a mosogatásra, egyensúlyt találni a jelen és a jövő szükségletei között, függővé válás nélkül szórakozni, ösztönösnek lenni, észrevenni másokat, nagy és kicsi döntéseket hozni. Enyhe depresszión és súlyos kimerültségen estem át, kínos mániákon, furcsa étrendeken és primitív new age-es gondolkodáson. Hosszú, kellemetlen út ez, és legtöbbünknek végig kell mennünk rajta, vagy valami ehhez hasonlón, hogy elkezdhessünk szabadok lenni.

Egy barátom azt mondja: „Ebben a világban könnyű beállni a sorba, és könnyű teljesen szarrá menni, viszont igen nehéz elkerülni mindkettőt.” Ám ez a nehezen szerzett képesség a kiszállás lényege, nem pedig a munkahely otthagyása, az erdőbe költözés, a fogyasztás csökkentése, vagy az egész napos művészkedés. Ha az ember sietteti, vagy rövidebb utakat keres, akkor függővé válik, adósságba keveredik, depressziós lesz, vagy megtört utópista közösségekbe kerül, aztán pedig visszaáll a sorba.

Mindenkinek más az útja. Talán már ösztönös és döntésképes vagy, tudsz szórakozni, viszont nem tudsz bánni a pénzzel, vagy nem tudsz megalapozott maradni. Talán vagyont, pozíciót vagy vonzerőt vetsz be, hogy ne kelljen egyenlő félként viszonyulnod az emberekhez, vagy állandóan elfoglalod magadat, hogy ne kelljen szembenézned valamivel a csöndben. Akármilyen gyöngeség tesz is függővé a rendszertől, kezelésbe kell venned, mielőtt elszakadsz a rendszertől, mint ahogy úsznod is meg kell tanulnod, mielőtt elmenekülsz a hajóról. Hogy hogyan? Kiszállsz és visszamész, minden alkalommal egy kicsit messzebbre merészkedsz, kitartóan és nyugodtan, míg végül szert teszel a neked megfelelő képességre, eléred a számodra megfelelő távolságot.

Jelenleg nincs miért „teljesen” kiszállni, hacsak nem puritánságból. Épp annyira utálom a civilizációt, mint bárki más, de ezekben az összeomlása előtti utolsó években becsülnünk és használnunk kell, amit nyújt. Sylvan Hart** (ez a valódi neve!), a 20. századi hegyi ember a fémet is maga olvasztotta, mégis kereskedett a civilizációval, egyszer pedig 50 mérföldön át cipelt egy üveglapot az erdőn keresztül, hogy legyen egy jó ablakja. (Lásd Harold Peterson The Last of the Mountain Men című könyvét.)

Az általam ismert legboldogabb emberek közül néhányan csak egy kicsit szálltak ki. Még mindig városban élnek, van állásuk, lakbért fizetnek, de valami olyasmit vittek véghez, ami egy elszigetelt farmra költözéshez képest mentálisan sokkal nehezebb – és mentálisan felszabadító. Végleg megelégedtek az alacsony beosztással, szerény fizetéssel járó munkákkal, amelyekre otthon már nincsen gondjuk – vagy még a munkahelyen sem a munkaidő felében. Igen, egyre ritkább az ilyen munka, de még mindig ezerszer több ilyen van, mint olyan, amelyre a szerencsétlen emberek nem bírnak nem áhítozni – ahol valami számára annyira jelentőségteljes munkát végez az ember, hogy akár ingyen is csinálná.

„Csináld azt, amit szeretsz, a pénz majd megjön magától” – ez egy felelőtlen hazugság, a pénz és a szeretet közötti mély ellentét tagadása. A valódi szabály ez: „Ha azt teszed, amit szeretsz, nem fog érdekelni, hogy egy fillért sem keresel vele, mert ezt jelenti az, hogy szereted – ám pénzre akkor is szükséged van!” A kiszállás második elemeként azt javaslom tehát, hogy könyörtelenül válaszd el a szeretetedet a jövedelmedtől. Életed egyik része arról szól, hogy a lehető legkevesebb erőfeszítéssel megkeresed a számodra szükséges pénzt, egy ettől különálló része, a fontos része pedig arról, hogy a pénzkeresés kényszere nélkül pontosan azt teszed, amit szeretsz. Ha pedig szerencséd van, akkor végül így is úgy is keresel pénzt.

Mennyi pénzre van azonban „szükséged”? És mi van akkor, ha a betölthető állások mind keveset fizetnek, és annyira kimerítőek, hogy hazaérni és ágyba zuhanni is alig marad erőd? Ezekkel a kérdésekkel eljutottam kiszállásom saját szintjéig, nevezetesen: csökkentsd a kiadásaidat annyira, hogy azzal egész személyiségedet áthelyezed a magas költségvetés világából az alacsony költségvetés világába.

A mérsékelt éghajlati övben csak öt fizikai dologra van szükség: élelemre, vízre, ruhára, menedékre és tüzelőre. (Ha a nyers ételeket kedveled, és nem zavar a hideg, akkor tüzelő sem kell!) Minden egyéb pénzbe kerülő dolog luxus vagy mesterségesen keltett szükséglet. A mesterségesen keltett szükségleteknek tetszetős nevük van: szórakoztatás, közlekedés, oktatás, foglalkoztatás, lakásügy, „egészségügy”. Ezek minden esetben egy elidegenítő, uralkodó rendszer, az elveszett teljesség világának művei és elősegítői.

Ha szereted azt, amit rendszerint csinálsz, akkor nem kell ragaszkodnod a „szórakoztatáshoz”. Ha nem vagy kénytelen kilométereket utazni nap mint nap, akkor nincs szükséged „közlekedésre”. Ha szabad önállóan tanulnod, akkor nincs szükséged „oktatásra”. Ha a saját és a barátaid munkájával ki tudod elégíteni a fizikai szükségleteidet, akkor nem kell egész nap valaki másnak dolgoznod. Ha megengedik, hogy csak úgy letelepedj valahol, és építs egy széltől, esőtől óvó hajlékot, akkor nem kell fizetned senkinek, hogy szállásról „gondoskodjon” számodra. A drága egészségügy különösen alattomos: nem elég, hogy mérgező és feszültségekkel teli társadalmunk a betegségek fő oka, hanem ennek tetejébe még az utóbbi száz évben az egészségügybe pumpált hatalmas összegek is jórészt profitszerzést szolgáló szélhámosságok, amelyek nem annyira gyógyítják, mint inkább előidézik és meghosszabbítják a betegségeket.

Íme az alacsony költségvetésű világ: a várost egy olcsó, régi országúti biciklivel járom, utcai viseletben, és gyakran hurcolok magammal kukákban talált ennivalót. Időnként olyan utakon járok, ahol mindig elhúznak mellettem a versenyruhás emberek a több ezer dolláros biciklijeiken. Miért járnak mindenfelé, ha nem visznek semmit? És miért sietnek annyira?

Valaha irigyeltem ezeket a balekokat: nekem bicikliznem kell az életben maradáshoz, ők meg olyan gazdagok, hogy szórakozásból csinálják. Csakhogy mi ez a „szórakozás”? Én magától a biciklizéstől megkapok mindent: edzem a testemet, egyik helyről a másikra jutok, tartalmas tevékenységet végzek, önállónak érzem magam, és azt teszem, ami az életben maradáshoz szükséges. Nekik kellene irigyelniük engem: klassz életem van, az övék pedig csapongó és önrontó; a megkeresett pénzüket egészségtelen éttermi ennivalóra kénytelenek költeni, mert nincs idejük főzni; kocsikra, mert túl sok kötelességük van ahhoz, hogy biciklivel járjanak; aztán pedig biciklikre vagy edzőtermi tagságra, hogy ellensúlyozzák a munkahelyen vagy a kocsiban való egész napos ülést; ráadásul még egészségügyi „biztosításra” is (szervezett megvesztegetésre, amely az emberek javának többe kerül, mintha a biztosítás helyett inkább törődnének magukkal – máskülönben nem lenne rajta haszon) arra az esetre, amikor a darabokra hullott ártalmas életük megbetegíti őket.

Hogyan jutsz ki ebből? Lépésről lépésre! Költözz el, vagy válts munkahelyet, hogy ne legyen szükséged kocsira, aztán pedig add el a nyavalyást. Szerezz egy biciklit, aztán tanuld meg a javítását – közel sem annyira bonyolult és drága, mint az autójavítás. Szabadulj meg a fölösleges cuccaidtól, és rá fogsz jönni, hogy a kevesebbet jobban megbecsülöd. Ruhát használtan vegyél, kiárusítások alkalmával – évente nem egészen 20 dollárt költök ruhákra. Ne igyál többé cukrozott üdítőket – a tisztított víz gallononként 50 centnél is kevesebbe kerül, és egészségesebb is. Ha drága szenvedélyed van, szabadulj meg tőle, vagy legalább cseréld olcsóbbra.

Talán a főzés a leghasznosabb készség, amelyre szert tehetsz. A cukorral, keményítővel és hidrogénezett olajokkal teli éttermi koszt árának töredékéből elkészítheted a saját ennivalódat jó minőségű, egészséges összetevőkből, ha pedig jó szakács vagy, akkor még finom is lesz. Havi 100 dollárból jobban étkezem, mint bárki, akit ismerek: vaj, dió, datolya, teljes kiőrlésű liszt, barnarizs, olívaolaj (mind vegyszermentes), és virágpor némi extra vitaminért. A természetes ételeket árusító élelmiszerboltok kukáiból jobb kenyeret, gyümölcsöt, zöldséget, húst és tojást szerzek, mint amilyet a Safeway árul, ám ha te ezt nem tudod megtenni a lakhelyeden, vagy csak nem akarod, akkor is gyönyörűen kijössz 200 dollárból.

Mindennek az alapja a nagyfokú pénztudatosság kifejlesztése. A pénz nem a fán terem, de több millió évnyi biológiai emléked van egy olyan világról, ahol a neked kellő dolgok tényleg a fákon nőnek, így aztán állandóan emlékeztetned kell magadat, hogy akármit is akarsz venni, ahhoz egy, tíz vagy száz órányi lehangoló, lealacsonyító munkát kell végezned. A kiadásaid jelentik a láncaidat. Csökkentésük nem önmagad büntetéséről vagy a bűntudat elkerüléséről szól, hanem a szabadulásról.

Ha folytatod a kiadásaid csökkentését, akkor végül eljutsz a közmondásos porcelánbolti elefánthoz, az egyedüli óriási kiadáshoz, amely felemészti egy takarékos ember pénzének 50-80%-át – ebből mindennap futná egy kis tékozló fényűzésre. Természetesen a lakbérről van szó, avagy haladó rabszolgák esetében a jelzálogról. Csakis azért nem költözhetsz be csak úgy egy üres lakásba – csakis azért mondható el valaki másról, hogy „birtokolja” azt a lakást, és havonta óriási összeget követel az ott lakótól –, hogy fent lehessen tartani az uralomra épülő társadalmat; hogy a (pénzzel szimbolizált) hatalmat folyamatosan és nagyban a gyöngéktől az erősekhez lehessen juttatni, így aztán a gyöngék hason csúsznak a bérért végzett munka állítólagos kiváltságáért, s azt teszik, amit az erősek mondanak nekik, cserébe pedig bankjegyeket kapnak, amelyeket aztán minden hónapban visszaadnak az erőseknek, miközben azt gondolják, hogy mindez természetes. A lakbér lopás és rabszolgaság, a jelzálog pedig épp ilyen rossz, lévén hogy nemcsak a hely „birtoklásának” mítoszán alapul, hanem a „kamat” mesterkélt szokásán is. A kamat egyszerűen felszólítás arra, hogy annak adják a pénzt (hatalmat), akinek van, és vegyék el attól, aki híján van neki.

Szerencsére még számos módja van a lakbér és jelzálog megkerülésének, nem csak a fizetés vagy a kiköltözés megtagadása, hogy aztán megöljenek a rendőrök. Meglepően kevés pénzből is lehet távoli vagy kimerült földet venni, és házat építeni rajta (lásd Rob Roy: Mortgage Free!, továbbá Les Scher: Finding and Buying Your Place in the Country). Ha nem bánod, hogy idegenek társaságában mindent az elejéről kezdj, akkor csatlakozhatsz a kiszállók egy közösségéhez. (Lásd: Communities Directory.) Élhetsz egy furgonban, táborozhatsz az erdőben, vagy kereshetsz házfelügyelői állást. Ha elbűvölő személyiség vagy, akkor találhatsz egy társat vagy házastársat, aki „eltart” azáltal, hogy fizetés nélkül nála alhatsz vagy főzhetsz. Ha pedig merész vagy kétségbeesett vagy, akkor a legtöbb városban meghúzhatod magadat elhagyott házakban, épületekben. Lényegében csak olyan szomszédokra van szükséged, akik ügyet sem vetnek a jelenlétedre, meg aztán egy két főzőlapos kempingfőzőre, néhány vizeskancsóra és gyertyára, és a vizelet meg az ürülék elvezetésére. Ha jönnek a „tulajdonosok”, valószínűleg csak megkérnek a távozásra, egyes helyeken pedig még mindig érvényben vannak a könyörületes idők ódon törvényei, amelyeknek köszönhetően csak nehezen lakoltathatnak ki.

Két hétig laktam egy fészerben 2002 decemberében, és szükség esetén újra megteszem. Ezenfelül elég pénzt takarítottam meg, hogy vehessek valami olcsó földet – ez azonban túl nagy falat nekem, hogy egyedül csináljam. Emellett lassan tanulom a vadonban való életben maradást – ez viszont elég bizonytalan dolog, hiszen maga a vadon is pusztulóban van. Időm legnagyobb részét azonban házőrzéssel (housesitting), illetve a barátaimmal és a családdal töltöm.

Kiszállni annyi, mint azzá válni, aki vagy. Ne érezz bűntudatot azért, mert olyan erősségeket és előnyöket használsz, amelyekkel mások nem rendelkeznek. Ez a bűntudat az önző versengés világából maradt hátra, ahol a „siker” valaki másnak a bukását vagy veszteségét jelenti. A kiszállók világában a szabadságod mások szabadságát táplálja – olyan ez, mintha mind meg lennénk kötözve, és a leglazábban megkötözött és legfürgébb emberek szabadulnának ki először, aztán pedig kiszabadítanák a többieket.

Mi történik azonban, ha nem segítenek? Mi a helyzet azokkal, akik kívül vannak a rendszeren, de még mindig nagyon önzők? Ezeket az embereket nem „kiszállóknak” nevezem, hanem „idiótáknak”. Az elité az a nézet, miszerint ebben a világban mindenki mindenki ellen harcol, az életcél pedig a „vagyon”, a zéró összegű előnyök és a ritka erőforrások felhalmozása a másokat kizáró „én” számára. Csakis annak van oka így gondolkodni, aki egyike a nyerő helyzetben levő keveseknek. Mindenki más számára az az értelmes értékrendszer, amely szerint azért van itt az ember, hogy segítsen; hogy a felismerni képes legnagyobb jót szolgálja. Amerikában mégis rablómentalitással nevelnek fel gazdagokat és szegényeket egyaránt, hogy egymás ellen fordítsanak bennünket; hogy ne lépjünk fel a minket kihasználók ellen, hanem továbbra is kihasználjuk az alattunk levőket; hogy a nyilak továbbra is a megfelelő irányba mutassanak az életet fogyasztó gépezetben.

A szóban forgó takarékosság a fukarság ellentéte, mert megszabadít bennünket egy hiányalapú rendszertől, amelyben nem engedhetjük meg magunknak a nagylelkűséget. Mert hát egész életünkben prostituáltaknak neveltek bennünket – pénzt kérünk olyasmiért, amit ingyen kellene adnunk a szeretteinknek, mivel tőlünk is pénzt kérnek mások. Ebben az összefüggésben hős és vírus az, aki kiszáll: ha nincs többé szükséged pénzre, akkor pénz kérése nélkül is megadhatod másoknak azt, amire szükségük van, így aztán nekik sem lesz szükségük pénzre, és így tovább. Ez a gyakorlatban még csak nagy vonalakban működik, mert annyira kevesen vagyunk. Minél többen leszünk azonban, és minél több képességet, árut és lehetőséget kínálunk, annál jobban fog működni az ajándékgazdaságunk. Ha pedig jól csináljuk, akkor nem lesznek képesek csak úgy lemészárolni vagy táborokba zárni bennünket, ahogy mindig is tették, mert túl sok barátunk és kapcsolatunk lesz a domináns rendszerben.

Stratégiáért nem a politikai mozgalmakhoz – például felkelésekhez, sztrájkokhoz vagy radikális pártokhoz – fordulok, hanem a kulturális mozgalmakhoz, mint például a melegek felszabadítása, a feminizmus vagy a pogány spiritualitás. Először is határozzunk meg egy jól érthető identitást, aztán vállaljuk büszkén, majd pedig fogadtassuk el a nyilvánossággal a szórakoztatás révén, illetve úgy, hogy mindannyian elnyerjük a mozgalmon kívüli barátaink és családtagjaink támogatását. Irigylem a melegeket – éveket töltöttem az írott nyelv alapos elsajátításával, mégis csak félig-meddig tudom kifejezni magamat, nekik pedig elég, ha annyit mondanak: „Meleg vagyok.”

Ha lenne egy szavunk, mi lenne az? Nemrég egy karácsonyi levélben azt írta a család, hogy „bohém életmódot” folytatok, én azonban nem járok versfelolvasásokra, és nem időzöm kávézókban. Az „anarchista” szón érződik az ideológia; olyanokra emlékeztet, akik elvont nézeteken civódnak vég nélkül. Azért talán felvehetnénk egy, az elméleti anarchisták által használt sértő kifejezést, és „életmód-anarchistáknak” (lifestyle anarchists) nevezhetnénk magunkat. Az „önkéntes egyszerűség” túl unalmas és politikailag korrekt; öregedő yuppie-kra emlékeztet, akik a háztartásonkénti egy kocsival próbálják megmenteni a világot – ráadásul az általam javasolt élet egyáltalán nem egyszerű, hanem csak stresszmentes. Politikailag túl ambiciózus és előretekintő vagyok ahhoz, hogy csavargó vagy hajléktalan legyek. A keleti hagyomány szerint talán valamiféle szerzetesnek vagy szent embernek tekintenének, de én nem akarok „megvilágosodni” – én az egész világot vaddá és szabaddá akarom tenni.

Az általam használt „kiszálló” (dropout) szó kezdetnek jó, de megvan ugyanaz a nagy hibája, mint a „primitívnek”: szilárdan a középpontba helyezi uralkodó, élősködő és ideiglenes civilizációnkat. Pont fordítva fogjuk fel a dolgokat. A fizikai síkon a természet a tartós középpont, a „fősodorbeli” társadalom pedig a szétesés, az életet pazarló felelőtlen eltévelyedés. Én visszajutni próbálok – és a következő évtizedekben mindannyiunknak meg kell próbálnunk, ha egyáltalán életben maradunk.

Kapcsolódó hivatkozások (angolul)

1. függelék: Családalapítás

A nagyon fiatalok számára szintén két világ létezik. Sokkal könnyebb és egészségesebb egy kádnyi meleg vízben guggolva szülni, mint háton feküdve egy durva kórteremben, ahol a főpap elveszi a gyereket az anyától, hogy elidegenedésre tanítsa. Aztán vehetsz egy babakocsit és kiságyat (újabb elidegenítő szokás), és drága bébiételt, vagy pedig úgy tehetsz, mint a legtöbb természeti nép: a testeden hordozod a gyerekedet, három-négy éves koráig szoptatod (lásd itt [angolul]). Óvodába küldheted (felkészítés a későbbi intézményekre), hogy munkába járhass, ahol épp csak annyival keresel többet, mint amennyibe az óvoda kerül – vagy pedig felnevelheted a gyerekedet saját magad. És több mint hamis az elképzelés, miszerint a gyerekeknek „rendes” felsőközéposztálybeli fizikai környezetre van szükségük. A „piszkos” környezetben megerősödik az immunrendszer, és ha újra csecsemő lennék, akkor sokkal szívesebben élnék egy hideg, elhagyott házban, egy roncstelepen vagy egy erdei kunyhóban, mint egy steril szobában, ahol van egy tévé, és semmihez sem nyúlhatok.

A kisebbik probléma az, hogy a gyerekek kiszállásra nevelése a törvénytelenség határát súrolja, és fennáll annak a veszélye, hogy a hatóságok elveszik és átprogramozzák a gyerekeidet – ahogyan az indiánokkal is tették.

A nagyobb probléma pedig az, hogy a gyerektartás pénzügyi követelményei teljességgel mesterségesek ugyan, ám a szellemi és érzelmi követelmények valósak, és nehezebb megfelelni nekik, mint ahogy előzetesen gondoljuk. „Egyedül nevelni egy gyereket” bizonyára olyan, mintha három teljes munkaidős állásod lenne, amelyet nem hagyhatsz ott. Szükség van legalább még egy emberre, aki képes gondoskodni az anyáról, hogy aztán az anya minden figyelmét a kicsinek szentelhesse – ideális esetben egy egész „törzsre” van szükség. A kisbabák hihetetlenül alkalmazkodóképesek – az anyának van szüksége a pénz nélkül nehezen megteremthető kényelemre és biztonságra. És neki van szüksége a pénzzel nehezen megteremthető érzelmi egészségre. Máskülönben a kisbaba egy ellenséges, üres, stresszes pokolhoz fog alkalmazkodni.

Szeretnék pár gyereket, de csakis akkor, ha lesz egy saját lakásom, amelyet maradéktalanul kifizettem; ha rajtam kívül lesz még valaki az anya mellett; és ha ki tudom játszani az intézményeket: akár kitűnő jogi segítséggel, akár úgy, hogy tönkremennek az intézmények.

(Köszönet Ursának a téma felvetéséért!)

2. függelék: Gyakori kérdések a kukabúvárkodásról (angolul)

3. függelék: Gyakori kritikák

 ---

A fordító lábjegyzetei

* Artis the Spoonman. Kanalakkal zenélő Seattle-i utcai előadóművész.

** Erdei Szarvasbika, más néven Buckskin Bill (1906–1980). 1933-tól az idahói vadonban élt (leszámítva második világháborús szolgálatát).

Kapcsolódó bejegyzések:
Hogyan éld túl az összeomlást és mentsd meg a Földet
Az önellátás mítosza