Szánalmas törekvések

/ Dmitrij Orlov – Miserable Pursuits című írása – Mohari András fordítása: /

Egy Washingtonba tartó vonaton írom ezeket a sorokat. Egy, a Community Action Partnership által támogatott konferenciára utazom, amelyet „Az új valóság: az elszegényedett Amerika felkészítése a nehéz időkre” címmel tartanak. A programban szerepel a foglalkoztatás, a táplálkozás, a lakásépítés, az egészségügy, a biztonság, az oktatás, a közlekedés, sőt még a közösségi összetartás és a kommunikáció némileg érzelgős témáinak részletes tárgyalása is. És végül, de nem utolsó sorban – közvetlenül a koktélok felszolgálása előtt – szó lesz a kultúráról is. A javaslatokból aztán jelentést állítanak össze, és a megállapításokat ismertetik majd a CAP ebben a hónapban tartandó éves konferenciáján.

Az elszegényedett Amerika vélhetően a kevés jó munkalehetőség, a rossz táplálkozás, a roskadozó lakások, a megfizethetetlen egészségügy, a zsarnoki, ugyanakkor pocsék biztonság, a dinoszauruszlovagló Jézusokban bővelkedő oktatási programok, a rozoga kisteherautókból és a kátyúkkal teli utakból álló közlekedési hálózat, a mainál alig valamivel összetartóbb közösségek és a továbbra is a vállalatok által uralt kommunikáció országa lesz.

Na de mi a helyzet a felsorolás legvégén szereplő furcsa témával, a kultúrával? Azt várnánk, hogy a szegények műveletlenek, tudatlanok és faragatlanok lesznek, de ezen túlmenően nem arra számítanánk, hogy a szegénységhez való alkalmazkodás következtében kifejlődik a szegénység kultúrája? Az antropológusok az emberek minél változatosabb környezetben való életben maradását és boldogulását lehetővé tevő alkalmazkodási mechanizmusnak tekintik a kultúrát. Mások talán dzsigget járásnak, vagy egy hangszer pöcögtetésének, miközben halkan dudorásznak. Számomra a kultúra mindenek előtt irodalmat jelent.

Eduard Limonov orosz író megírta a szegénységgel kapcsolatos amerikai élményeit. Örömmel fedezte föl, hogy közsegélyből kipótolhatja a bevételét. De arra is hamar rájött, hogy jól el kell lepleznie ezt az örömöt, amikor elmegy fölvenni az ingyen jött pénzét. Érdekes módon Amerikában kizárólag a szerencsétleneknek és az elesetteknek jár közsegély, azoknak nem, akik egyébként teljesen elégedettek, csak éppen egy kis ingyen pénzre van szükségük. Amerikában is ugyanúgy lehetséges boldog szegénységben élni, mint másutt, de itt az embernek választania kell: a számtalan kellemetlen helyzet elkerülése érdekében vagy a szegénységét, vagy a boldogságát kell eltitkolnia. Ha ingyen szeretne közpénzhez jutni, akkor csak az utóbbi lehetősége marad.

Az is érdekes, hogy az amerikaik óriási többsége – gazdagok és szegények egyaránt – egészen alávalónak találná Limonov viselkedését: egy külföldi író közsegélyből él Amerikában, miközben mellette pénzt keres! Az érthetőnek tűnik, hogy a gazdagok így éreznek; ha a szegényeket nem lehet szerencsétlenné tenni, akkor mégis mi értelme van gazdagnak lenni? De miért törődjenek ezzel a szegények? Egy újabb kulturális furcsaság: nem a közpénzek sikkasztása zavarja őket. Említsük meg nekik a hiábavaló katonai programokra elpazarolt milliárdokat, és ásítva azt válaszolják majd, hogy ez a dolgok szokásos menete. De mondjuk csak nekik, hogy valahol egy szegény ember ingyen ebédet eszik, és erre rögtön fölháborodnak. Elképesztő, de az amerikaiak nagy hívei Lenin forradalmi parancsának: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” Az amerikaiak szájából elhangzó egyik legudvariatlanabb kérdés: „Mivel foglalkozik?” Erre az egyetlen helyes válasz egy önelégült mosollyal és jeges csönddel kísért „Tessék?”. Ekkor aztán feltételezik, hogy vagyonos emberrel van dolguk, és szégyenkezve hason csúsznak.

Nagyon megdöbbentő, de sok szegény amerikai túlzott büszkeségtől hajtva akkor sem fogad el közsegélyt, ha nyilvánvalóan szüksége van rá. A legtöbb orosz nevetségesnek tartaná az efféle hozzáállást: mit nem szeretnek az „ingyen pénzben” ezek a szegény agyalágyultak? Azt, hogy pénz, vagy azt, hogy ingyen van? Élnek olyan oroszok az USA-ban, akik talán mást állítanának; ők azok, akik az amerikai társadalomba való beilleszkedés érdekében sokat magukévá tettek a helyi álszenteskedésből. A kevésbé képmutató pillanataikban viszont még ők is elismerik, hogy egyenesen butaság visszautasítani az ingyen pénzt. És nyugodtak lehetünk afelől, hogy az utolsó fillért is fölmarkolják. Oroszország anyácska nem nevelt tökfejeket.

De ne az áldozatot hibáztassuk. Ezek a szegény emberek azért nem vennék föl a pénzt, mert agymosást kaptak. A tömegmédia – főként a televízió és a reklámszakma – a tehetősek kezében van, és szakadatlanul az emberek fejébe veri, hogy a nehéz munka meg az önellátás erény, közben pedig démonizálja a tétleneket és a szegényeket. Az amerikai munkahelyeket a nyereségük növelése érdekében Kínába és Indiába áthelyezők el szeretnék hitetni az emberekkel, hogy az ebből származó nyomorúság kizárólag a nyomorúságos helyzetben levők hibája. És bár a pénzügyi indítéknak jelentős szerepe lehet ebben, mégse felejtsük el megemlíteni azt a fontos tényt, hogy a tömegnyomor előidézése önmagában is kiemelt cél.

Elvégre nagyon nehéz ma gazdagnak lenni. Valaha elég volt egymillió dollár ahhoz, hogy milliomos legyen az ember – ma már nem elég! Manapság legalább tízmillió kell ahhoz, hogy az ember tökéletesen megóvja és teljesen elszigetelje magát a gazdasági valóságtól. És minél több pénze van, annál jobban nyugtalanítják a pénzpiacok vad ingadozásai meg a szakértők ijesztő előrejelzései. Lassan már ott tartunk, hogy elfogadható becslést adhatunk valakinek a nettó vagyonáról az alapján, hogy az illető mennyire látszik idegesnek és szerencsétlennek.

Nemrég magam is megszemlélhettem ezt a szerencsétlenséget. Egy hétig kint nyaraltunk a Cod-foknál. Vitorlással mentünk oda-vissza (a szél ingyen van), és ott helyben horgonyoztunk le (egészen megfizethetők a helyi kikötőhelyek). Furnérlemezből épített saját készítésű csónakunkkal közlekedtünk a part meg a vitorlás között, és kerékpárral jártuk a környéket, ehető gombákat szedve a kerékpárút mentén. Az évnek ebben az időszakában Massachusettsnek ezt a részét elözönlik a New York-i és New Jersey-i rendszámú csillogó szabadidőautók legújabb modelljei. A középkorú, tehetős amerikai irodai szörnyek különféle alfajaihoz tartozó egyedek vezetik őket – ügyvédek, orvosok, fogorvosok, bankárok, lobbizók és üzletemberek; azok, akik éppen megpróbálnak meglépni az összes zsákmánnyal. Némileg elrontják a fenséges látványt ezek a mogorva, savanyú ábrázatú, érdes hangú szörnyek meg a petyhüdt, agyongyógyszerezett feleségeik, akiknek olyan a hangjuk, mint a száraz forgópánté. Amikor éppen nem kocsikáznak céltalanul föl-alá, akkor elegáns éttermekben ücsörögve játszadoznak az ételükkel és fenyegetően pletykálkodnak. Már rég elfelejtették, hogy mit jelent boldognak és gondtalannak lenni; fájdalmas nézni, ahogyan erőlködve úgy tesznek, mintha jól éreznék magukat. Biztosak lehetünk benne, hogy szegény, ám boldog embereket látva egészen elkékülnek a dühtől.

Nem kárörvendés ez részemről. Igazán sajnálom ezeket a szegény gazdagokat, és még jó hírem is van számukra: egyáltalán nem gyógyíthatatlanok. Ismerek olyan embereket, akik idő előtt megőszültek, lefogytak, és gyakran sikítozva ébredtek, miközben végignézték, ahogyan elúszik az utolsó megtakarított 500 ezer dollárjuk, jókora adósság alá temetve őket. De amint elszáll a pénzük, és amint elillannak a szigorú hitelezők a maradék vagyonukkal, máris kevesebb dolog miatt kell aggódniuk, és így esélyük nyílik újra átgondolni, hogy mi a fontos, mi a lényeges, mi okoz örömet nekik. Így hát ahol bánat van, ott öröm is van, és nem kell túlzottan búslakodnunk a szegény gazdagok sorsán, mert ahogy a dolgok jelenleg haladnak, a gondjaik valószínűleg maguktól is meg fognak oldódni. Ne feledjük, hogy a szegénységtől menekülni igyekvők előtti rettentő, gyakran leküzdhetetlen kihívásokhoz képest lefelé törekedni olyan könnyű, mint leesni egy fatörzsről, némi előrelátással pedig kényelmesen és stílusosan is meg lehet csinálni ezt.

Amerika szegényeinek is van jó hírem. Habár egyre valószínűtlenebb, hogy akár egy kicsit is gazdagabbak lesznek, az igazság az, hogy már most is elég gazdagok. Nemrég hallottam az NPR-en egy szegény családról: leárazott élelemért jártak különféle boltokba, és megálltak az élelmiszerbanknál is – a saját kisbuszukkal! Íme egy szegény család, amely a világ más tájain beillene busztársaságnak is! Amikor nem találtak elég leárazott élelmet, akkor is jutott elegendő ennivaló a gyerekeknek, a felnőttek pedig kihagytak egy-egy étkezést. Ami egy egészséges dolog: az éhség a jó étvágy jele, és ha a legtöbb amerikai óriási derékbőségét nézzük, akkor az időszakos koplalás bölcs döntésnek bizonyul. Ami még fontosabb: úgy tűnt, az a család meglehetősen örült a sorsának.

Így hát szegény, ám boldog és gondtalan jövő várhat még sokunkra, tétlen gazdagokra és tétlen szegényekre egyaránt – egy boldog, ugyanakkor eléggé szegény családra. Ám ahhoz, hogy így lehessen, meg kellene változtatnunk a kultúrát. Hadd tudja meg mindenki, hogy az ingyen ebéd igenis nagyon jó dolog, mindegy, hogy ki eszi, vagy hogy miért eszi. És ne törődjünk Lenin „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” mondásával. Ha már itt tartunk, szabaduljunk meg az elcsépelt „a munka szabaddá tesz” (Arbeit macht frei) mondástól is, amelyet a nácik annyira szerettek, hogy a koncentrációs táboraik kapuira kovácsolták. Hajítsuk ki a kommunistákat, a fasisztákat és a kapitalistákat a történelem közmondásos szemétdombjára! Idézzük inkább mindenfelé Jézust: „Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. … Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? … Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” Ámen.

---

A bibliaidézet a Károli-féle Bibliából való.