A hatleckés tanár

/ Részlet John Taylor Gatto – The Six-Lesson Schoolteacher című írásából – Mohari András fordítása: /

Szólítsanak Gatto tanár úrnak. Huszonhat éve, jobb dolgom nem lévén, megpróbálkoztam a tanítással. Angol nyelv és irodalom tanítására vagyok képesítve, de egyáltalán nem ezzel foglalkozom. Iskolát tanítok, és díjakat nyerek vele.

A tanítás sokféle dolgot jelent, ám Harlemtől Hollywoodig hat lecke fordul elő gyakran az iskolai oktatásban. Többféle módon fizetnek meg ezekért a leckékért, mint képzelik, így talán nem árt tudniuk, hogy mik is ezek a leckék.

Elsőként a következő leckét tanítom: „Maradjatok a saját osztályotokban.” Nem tudom, ki dönti el, hogy a diákjaimnak ott van a helyük, ám ez nem is rám tartozik. A gyerekek meg vannak számozva, tehát ha valamelyikük eltűnik, vissza lehet vinni a megfelelő osztályba. Az évek során drámaian megsokasodtak a gyerekek számozásának módjai, így ma már nehéz észrevenni az embert a számok jelentette teher alatt. A gyerekek számozása nagy és igen nyereséges üzlet, jóllehet csalókák a céljai.

Mindenesetre mondtam már, hogy ez nem rám tartozik. Az én dolgom az, hogy ezt az összezártságot megkedveltessem a gyerekekkel, vagy legalábbis elviseltessem velük. Ha minden jól megy, a gyerekek el sem tudják képzelni magukat máshol; a jobb osztályokra irigységgel és félelemmel tekintenek, a butábbakat pedig megvetik. Az osztály tehát többnyire jól megrendszabályozza saját magát. Az iskolához hasonló megbundázott versenyeknek ez az igazi tanulsága. Az ember megtanulja, hogy hol a helye.

Mindazonáltal – az általános terv ellenére – megpróbálom jobb vizsgaeredmények elérésére sarkallni a gyerekeket azzal az ígérettel, hogy végül jutalmul magasabb osztályba léphetnek. Célozgatok rá, hogy eljön majd a nap, amikor egy munkaadó a vizsgaeredményeik alapján felveszi őket, bár saját tapasztalatból tudom, hogy a munkaadók (joggal) közömbösek az ilyesmik iránt. Sosem hazudok egészen, de beláttam, hogy az igazság és az [iskolai] oktatás nem egyeztethető össze egymással.

A számozott osztályok tanulsága az, hogy az osztályból csak valami csoda folytán lehet kijutni. Amíg ez be nem következik, addig az embernek a helyén kell maradnia.

Második leckeként azt tanítom a gyerekeknek, hogy úgy kapcsolódjanak föl-le, akár egy villanykapcsoló. Megkövetelem tőlük, hogy teljesen odafigyeljenek az óráimon, izgatottan föl-le ugráljanak a székükben, élénken versengjenek egymással a kegyeimért. Amikor viszont megszólal a csengő, ragaszkodom hozzá, hogy azon nyomban felhagyjanak a munkával, és gyorsan siessenek a következő munkahelyre. Az osztályomban soha semmi fontos nem ér véget, és amennyire tudom, a többiben sem.

A csengők tanulsága az, hogy semmilyen munkát nem érdemes befejezni, akkor meg minek törődjünk igazán bármivel is? A csengők az iskolaidő titkos logikáját jelentik; könyörtelenül érvelnek; a csengők elpusztítják a múltat és a jövőt, minden időközt egyformává alakítanak, ahogy egy térkép is minden élő hegyet és folyót egyformává tesz, jóllehet nem egyformák. A csengők közömbösséggel oltanak be minden cselekvést.

Harmadik leckeként azt tanítom, hogy adják meg magukat a parancsok előre meghatározott láncolatának. A hatalom jogokat adhat és vonhat meg, megfellebbezhetetlenül. Tanárként személyes döntések sokaságába avatkozom bele; engedélyezem az általam jogosnak ítélteket, vagy fegyelmezni kezdek, ha valakinek a viselkedése veszélyezteti a hatalmamat. Ítéleteim bőven vannak, mert osztályomban állandóan teret követel magának az egyéniség. Az egyéniség átok minden osztályozási rendszer számára, az egyéniség az osztályelmélet ellentmondása.

Íme néhány gyakori megjelenési formája: a gyerekek egy kis egyedüllét reményében ki akarnak osonni a vécére azzal az ürüggyel, hogy vécézniük kell; a folyosón kicsalnak belőlem egy magányos pillanatot azzal, hogy inniuk kell. A szabad akarat néha a saját szemeim előtt jelenik meg a látókörömön kívüli dolgoktól felmérgesített, lehangolt vagy felvidult gyerekek képében. A tanárok számára az ilyen dolgokra vonatkozó jogok nem létezhetnek; csak visszavonható kiváltságok léteznek.

Negyedik leckeként azt tanítom, hogy kizárólag én határozom meg, mit fognak tanulni. (Jobban mondva, érvényre juttatom azoknak a döntéseit, akiktől a fizetésemet kapom.) E hatalom birtokában szempillantás alatt el tudom különíteni a jó gyerekeket a rosszaktól. A jó gyerekek minimális összetűzéssel és kellő lelkesedés kimutatásával teszik azt, amit előírok számukra. A tanulni érdemes milliónyi dolog közül kiválasztom azt a néhányat, amelyre van időnk. A döntés az enyém. A kíváncsiságnak nincs fontos szerepe a munkában, csakis az alkalmazkodásnak van.

A rossz gyerekek természetesen küzdenek ez ellen, megpróbálják nyíltan vagy burkoltan maguk eldönteni, hogy mit tanulnak. Hogyan engedhetjük meg ezt, ha iskolai tanárok akarunk maradni? Szerencsére vannak módszerek az ellenállók akaratának megtörésére.

Ez egy újabb módja annak, ahogyan a függőség leckéjét tanítom. A jó emberek megvárják, hogy a tanár megmondja nekik, mitévők legyenek. Ez mind közül a legfontosabb lecke: hogy más, nálunk jobban képzett emberektől várjuk, hogy értelmet adjanak az életünknek. Nem túlzás azt állítani, hogy az egész gazdaságunk ennek a leckének az elsajátításától függ. Gondoljanak csak bele, mennyi minden hullna darabokra, ha a gyerekeket nem tanítanánk függőségre: a szociális szolgáltatások aligha élnék túl, beleértve a gyorsan növekvő tanácsadóipart is; a televízióval együtt mindenféle tömegszórakoztatás eltűnne, ha az emberek újra szórakoztatnák magukat; az élelmiszerellátók, a vendéglők és a készétel-raktárak megfogyatkoznának, ha az emberek újra maguk készítenék el az ételeiket, és nem idegenekre hagynák a főzést. A modern törvénykezés, gyógyászat és gépészet is eltűnne – a ruhaiparral együtt –, hacsak nem biztosítjuk, hogy gyámoltalan embereket ontsanak magukból az iskoláink minden egyes évben. Az isten szerelmére, ne bolygassuk meg az egyensúlyt!

Ötödik leckeként azt tanítom, hogy az önbecsülésük egy megfigyelő megítélésétől függjön. A diákjaimat állandóan kiértékelik és megítélik. A tanulók szülei minden hónapban egy lenyűgöző pontosságú jelentést kapnak, hogy ezzel elégedettséget ébresszenek bennünk, vagy hogy pontosan – egyszázalékos pontossággal – megmutassák, mennyire kell elégedetlennek lenniük a gyerekeikkel. Egyesek talán meglepődnének azon, hogy milyen kevés idő és megfigyelés szüli ezeket a beszámolókat, ám a tárgyilagosnak tűnő iratok súlyuknál fogva tökéletlenséget körvonalaznak, ami aztán arra készteti a gyereket, hogy az idegenek alkalmi megfigyeléseiből bizonyos következtetésekre jusson önmagát és a jövőjét illetően.

Az önértékelés – a bolygó összes főbb filozófiai rendszerét összekötő kapocs – nem kap szerepet ezekben a dolgokban. A beszámolók, osztályzatok és vizsgák tanulsága az, hogy a gyerekek ne bízzanak magukban vagy a szüleikben, hanem inkább hagyatkozzanak a képesített hivatalnokok értékelésére. Az embereknek meg kell mondani, hogy mit érnek.

Hatodik leckeként azt tanítom a gyerekeknek, hogy figyelik őket. Mindegyik tanulót állandó felügyelet alatt tartom, mint ahogyan a munkatársaim is. A gyerekeknek nincs magánterületük; nincs önmagukra fordítható idejük. A teremváltásra 300 másodpercet kapnak, hogy kevés alkalmuk legyen az összevissza bratyizásra. A gyerekeket arra bátorítjuk, hogy árulkodjanak egymásra, vagy akár a szüleikre is. Természetesen a szülőket is bátorítom, hogy jegyezzék fel saját gyerekük csökönyösségét.

„Házi feladatot” adok nekik, hogy ez a felügyelet az otthonukra is kiterjedjen, ahol egyébként a tanulók olyasminek az elsajátítására fordíthatnák az időt, amire nem lenne szabad – talán az apától vagy az anyától tanulnák meg, vagy egy okosabb szomszédtól.

Az állandó megfigyelés tanulsága az, hogy senkiben sem lehet megbízni, hogy a magánélet nem törvényes. A megfigyelés régi vágya bizonyos befolyásos gondolkodóknak; ezt írta elő Kálvin az Institutióban, Platón „Az állam”-ban, ezt írta elő Hobbes, Comte, Francis Bacon. E gyermektelen férfiak mind ugyanarra a dologra jöttek rá: a gyerekeket alapos megfigyelés alatt kell tartani, ha központilag szeretnénk irányítani a társadalmat.

Kapcsolódó bejegyzések:
Az amerikai oktatás rejtett története
Az iskola ellen
Miért nem oktatnak az iskolák