Marshmallow kísérlet - újragondolva

/ Egy érdekes kísérlet és pár gondolat Ran Prieur blogja nyomán: /

A klasszikus marshmallow teszt egyszerű és ma már közismert. 1960-ban a Stanford Egyetemen választás elé állították a négyéves gyerekeket. Kapnak egy pillecukrot, de ha képesek várni a befalásával kb. 15 percet (míg a kísérlet vezetője visszajön), akkor kapnak még egyet. Természetesen voltak gyerekek, akik azonnal befalták a cukrot és voltak olyanok is, akik türelmesen kivártak. Erős korrelációt találtak az önmegtartóztatás képessége és a gyerekek jövőbeli sikeressége között. A banális magyarázat az, hogy egyes gyerekek akár genetikai, akár valami más csoda képesség folytán sikeresebbek és életrevalóbbak másoknál. A kísérletet azóta sokan megismételték, és többen arra gyanakodtak, hogy a "kudarcot valló" gyerekek olyan családból érkeztek, ahol a felnőttek szavának nem lehetett hinni és a kiszámíthatatlanság volt az általános légkör, ezért a pillecukor azonnali elfogyasztása a lehető legracionálisabb döntés volt számukra. Legutóbb a Rochester Egyetemen újra elvégezték a kísérletet úgy, hogy közvetlenül a kísérlet előtt kiszámítható és kiszámíthatatlan környezetnek tették ki a gyerekeket, és a kiszámítható közegből érkező gyerekek közel négyszer hosszabb ideig bírták!

Nyilvánvaló, hogy a kiszámítható környezet mindenki számára előnyösebb. De mi van, ha történik valami katasztrófa, amitől az élet hirtelen kiszámíthatatlanná válik. Vajon a rossz családból származó gyerekeknek előnyük lesz?

3 thoughts on “Marshmallow kísérlet - újragondolva

  1. A Marshmallow kísérlet engem is foglalkoztat, illetve pontosabban az, hogy hogyan tudok úgy nevelni, hogy az önmegtartóztatás alapértelmezett legyen az életünkben (ugyanakkor persze kényszer nélkül, saját felelősségre). A saját gondolatmenetemben az érzelmi intelligenciával is összekapcsolom.
    A kérdésedre egyébként határozott nemmel válaszolnék. Az én értelmezésemben ugyanis olyan érzelmi felvértezettségről van szó, ami az élet első pár évében nagyjából végérvényesen eldől. És ezekben az első években nem maguk a történések az érdekesek és fontosak (vagyis nem egymagában a külső katasztrófa bekövetkezése vagy elmaradása), hanem az, ahogyan az a személy, akihez a gyermek kötődik reagál mindezekre. Vagyis a kiszámíthatóság nem a világ történéseire kell vonatkozzon, hanem az emberi kapcsolatokra, azok minőségére. Az élet nem akkor kiszámítható, amikor nem történik semmi különös, hanem akkor, ha bármi történjék is, van valaki, akire számíthatok. A kiszámítható környezet valójában egy érzés, a biztonság érzete, és erre világít rá a kísérlet is. Ez az alapvető biztonságérzet terem gyümölcsöket egész életünk során, és ezt csinálják olyan mesterien a természeti népek (szoptatás, hordozás, kötődő nevelés, stb.).

    1. Elgondolkodtató a hozzászólásod, és köszönöm. Nagyrészt igazat adok neked, de egy kicsit azért megpróbálnám kötni az ebet a karóhoz. A kiszámítható környezet nem egzakt fogalom, természetesen beletartoznak (sőt kulcsfontosságúak) az emberi kapcsolatok, de nem csak a hozzám közel állók, akikre a bajban is számíthatok, hanem mindenki, akivel kapcsolatba kerülök. Ha a környezet hirtelen kiszámíthatatlanná válik, az alapvetően boríthatja fel a társadalomban megszokott kapcsolatrendszereket és azt, ahogyan pl. az idegenekhez viszonyulunk. Az újragondolt kísérletben épp ezért a "jó" és "rossz" családból érkező gyerekeket is egyaránt kitették a bizonytalan közegnek (pl. azzal, hogy többször nem tartotta meg az ígéretét a kísérletvezető), és végül azért a "jó" családból származók is elbizonytalanodtak, csak sokkal tovább bírták. Ez viszont azt is jelentheti, hogy egy "ember embernek farkasa" világban azok a gyerekek, akik eleve nem bíznak a jövőben és a világban, hamarabb és könnyebben alkalmazkodnak. Más kérdés, hogy ez a stratégia csak rövid távon működhet, mert a világ további romlásához vezet.

  2. Talán éppen azért nevelik ma olyan sokan kötődés-mentesen a gyermekeiket (nem szoptatnak kellő ideig, nem ölelgetik őket eleget, nem nyújtanak támaszt alapvető szükségleteikben, hanem általános jelleggel lekicsinylik a valós gyermeki igényeket), mert - a legjobb szándékkal - éppen erre a minket körülvevő "ember embernek farkasa" világra kívánják felkészíteni őket. Visszacseng a fülemben a sok szülő által harsogott "inkább tőlem tanulja meg idejében, mint majd nagyobb korában" refrén, ami nekem mindenképp elrontott stratégiának tűnik, hiszen valami olyasmit súg: hiába akarsz, fölösleges minden kitartásod, akaraterőd. Az ilyen légkörben felnőtt gyerekeknek nyilván jobb most azonnal egy pillecukor, csak az ennek alapjául szolgáló nevelési stratégiát én helytelennek találom. Egyetértek, hogy ez csakis olyan stratégia lehet, ami a világ romlásához vezet. Ha javítani akarunk a világunkon, jobb szülőkké is kell válnunk (ami persze jaj de nehéz). A gyermekeinknek nincsenek felnőtt értelemben vett "kapcsolatrendszereik", hanem az első években jóformán csak a szüleik számítanak, és a szüleikkel való viszony tükröződik le majd később a saját érett kapcsolataikban.
    Minden esetre, nagyon hasznos vita ez, én is köszönöm!

Comments are closed.