Yokohama Kaidashi Kikou

Tim Kreider ezt írta az Elfoglaltság Csapdájában:

"A jövő célja a teljes munkanélküliség, hogy játszhassunk. Ezért kell lerombolnunk a jelenlegi politikai-gazdasági rendszert." Ez úgy hangozhat, mint valami vízipipázó anarchista kijelentése, pedig valójában Arthur C. Clarke volt, aki a búvárkodás és a flipperjátékok között szakított egy kis időt, hogy megírja a Gyermekkor végét, és feltalálja a távközlési műholdakat.

Ha valaha stabilizálni sikerülne egy nem-növekedésre épülő társadalmat (ahelyett, hogy örökké növekedések és összeomlások váltanák egymást), akkor az olyan kulturális változással is járna, hogy a semmittevést normálisnak, az elfoglaltságot és törekvést pedig furának, sőt egészségtelen dolognak éreznénk. Amikor "semmittevésről" beszélünk, valójában a semmitevés lehetőségére gondolunk, hogy senki se mondja meg, hogyan osszuk be az időnket. A semmittevés szabadsága az alapja, hogy azt csinálj, amit akarsz.

De hogyan képzelnénk el egy ilyen világot? Milyen érzés lehet egy ilyen világban élni? Az általam eddig olvasott sci-fik közül talán a Yokohama Kaidashi Kikou [Csendes vidéki kávézó] című  manga közelíti meg leginkább, mely egyben egyik kedvenc vízióm alapjául is szolgál, úgyhogy rendhagyó módon egy manga ajánló következik.

A történet a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol egy közelebbről meg nem nevezett katasztrófa miatt a klíma megváltozott, a Föld ökológiai rendszere összeomlott, az óceánok szintje megemelkedett, elöntve a nagyvárosokat és a szárazföldek nagy részét, csak a magasabban fekvő területeket hagyva szárazon. Benőtt romok mindenütt, a természet fokozatosan visszahódítja a civilizáció által elrabolt területeket. A felhőkarcolók, a zsúfolt városok, a mai rohanó élet a feledés homályába vesznek. Az emberiség megfogyatkozott, csak egymástól távol élő, összetartó kisközösségek maradtak fenn. Az idő mintha lelassult volna, ám a levegő nem várakozással teli, hanem kellemes és talán egy kicsit melankolikus nyugalom honol. Véget ért a növekedés korszaka, az emberiség alkonya ez, a szereplők azonban mindezt teljes természetességgel élik meg.

A főszereplő Hatsuseno Alpha, egy humanoid-robot [érdekesség: a "robotok" inkább lélekkel bíró lények, semmint gépek]. Kedves és szemrevaló fiatal nő, aki egy mindentől távol eső kávézót vezet, egy festői szépségű helyen. A forgalom bár mindenütt gyér, de itt még az is eseményszámba megy, ha csak egyetlen vendég is betér. Alpha gazdája és a kávézó tulajdonosa egy napon elutazott és Alphára bízta az üzlet vezetését, míg vissza nem tér. Telnek múlnak a napok, hetek, évek, de Alpha számára nem fontos mennyit kell várnia, az elmúló emberiséggel ellentétben ő nem öregszik. Élvezi a mindennapi életet, a környéken élő néhány baráttal eltöltött percek örömeit és egyre több mindent fedez fel a körülötte lévő világból. Alpha élete lassú és nyugodt, de minden, csak nem unalmas. A történet "hétköznapi" történések foszlányaiból, életképekből, apró gondolatokból és a mindent átható misztériumból bontakozik ki. A festményszerű képekből, rövid és szűkszavú részekből álló manga első ránézésre végtelenül egyszerűnek tűnik, de akár egy vers (vagy egy haiku) több szinten működik, a felszín alatt újabb rétegek lapulnak. Ha a mélyére nézünk, szinte észrevétlenül tárul fel előttünk a mondanivaló, egyre többet értünk meg belőle, de teljes egészében sosem érthetjük meg, a szerző szándékosan több kérdést nyitva hagy és az olvasó fantáziájára bíz.

Amiben más ez a világ, mint a szokásos poszt-apokaliptikus világok, hogy semmiféle konfliktus sincs benne! A szereplők mind kedves emberek és nem történik semmi igazán rossz dolog. Az egész csak gyönyörű, álomszerű, és egy kicsit szomorú. Általában azt képzeljük, hogy a világ gonosz nélkül unalmas lenne, de nyilvánvaló, hogy nem erőltettük meg eléggé a képzeletünket.

Letölthető magyarul itt, angolul pedig itt.

Tipp: ha még nem olvastál japán képregényt, a manga jobbról balra olvasandó.

Készült a történetből egy pár részes anime is, mely néhány fejezetet kiragadva próbál kedvcsinálóul szolgálni a manga elolvasásához.