A civilizáció kritikája mindent megváltoztat

/ Ran Prieur - The Critique of Civilization Changes Everything című esszéje - Mohari András fordítása: /

Ez a „Gyakori kérdések a civilizáció kritikájáról” című írás párja; feltételezem az abban tárgyalt gondolatok ismeretét.

Konzervativizmus

A konzervatívok vissza szeretnének térni egy elveszettnek hitt „aranykorhoz”. Ha viszont valóban az általuk megnevezett korokat nézzük, nem pedig az azokról szőtt romantikus mítoszaikat, akkor látjuk, hogy a konzervatívok saját mércéje szerint azok is éppen olyan rosszak, mint a jelenlegi: 1950-ben, 1800-ban, de még az ókori Görögországban is voltak adók, tiszteletlen fiatalok, és gyakori volt a házasságon kívüli szex. Ez a konzervativizmus liberális kritikája; a civilizáció kritikája azonban továbbmegy ennél, és több mindent megmagyaráz.

A konzervatívok által dicsőített „hagyományok” nagy része se nem régi, se nem bölcs, se nem állandó, és nem állták ki az idők próbáját sem. Rövid életűek, újak és radikálisak. Az atomi családot (nuclear family; apa, anya, gyerekek – a fordító) a tágabb család (extended family) felbomlasztására találták ki, ez utóbbi pedig a törzs nem régi elfajzása. Ami azt illeti, a „nemzet” is az. Az ókori és a történelem előtti emberek a mainál szelídebb nézeteket vallottak a „tulajdonról”, amely ma többnyire a bankok és a vállalatok – a társadalmat alapvetően befolyásoló erkölcs nélküli intézmények – hatalmának növelését szolgálja. A „cég” (business) egy pszichopata programmal rendelkező világi uralkodó struktúra, amely eltapossa a konzervatívok által idealizált családokat, gazdaságokat és városokat. Még a földművelés és az egyistenhit is viszonylag új „hagyományok” – egy éppen kudarcba fulladó különös társadalmi kísérlethez kapcsolódnak.

A természet részeként való létezésünk sok millió éves öröksége az igazi aranykor, amely után a konzervatívok érzelmileg vágyódnak, ám amelyet intellektuálisan nem szabad felfogniuk.

Progresszív humanizmus

A „progresszív” szót a „haladásba”, a világot elméletileg korlátlanul jobbá tevő egyenes vonalú változásba vetett hit jelentésben használom. A földön egyedül az ember tesz úgy, mintha így változna, ezért a progresszivizmus magába foglalja a humanizmust, amely szerint ennek a világnak az ember az alanya, minden más élőlény pedig a tárgya. A progresszív humanizmus a civilizáció vallása; annyira elterjedt, hogy még a konzervatívok is progresszív humanisták, csak éppen lassúak: minden korban jónak tartják a korábban végbement változásokat, viszont az új fejleményeket szörnyűnek találják.

A földi élet egészét figyelembe véve minden fontosabb változás szörnyű volt a gabonatermesztés kezdete óta, vagy talán még régebb óta. Csak úgy lehet egyenes vonal mentén mindig ugyanabba az irányba változni, hogy elvesztjük az egyensúlyunkat, és elesünk.

Liberalizmus

Nem a klasszikus értelemben vett „liberálisokra” gondolok, és nem is a változást támogatókra, hanem arra a mai értelmezésre, miszerint liberális az, aki úgy véli, hogy az emberek alapvetően jók, és együtt kellene tudnunk élni harmóniában. Miért gondolják ezt? Ugyanazért, amiért a konzervatívok szerint valaha létezett egy aranykor – azért, mert így igaz. Mindannyiunk testében ott vannak a több mint egymillió éves harmonikus emberlét és a számtalan millió éves harmonikus állati lét emlékei. A konzervatívokat a közelmúlt romantizált képei gátolják meg ennek felismerésében; nem látják tőlük a régmúltat. A liberálisokat viszont a közelmúlt negatív képei gátolják meg: az 1800-as évek Angliájának gyárai, vagy a középkori egyház. (Ne is törődjünk vele, hogy a középkori egyházban volt szertartás az azonos neműek közti házassághoz, vagy hogy a középkori parasztok kevesebbet dolgoztak a mai embereknél, vagy hogy a jobbágyság középkori intézménye pénzügyileg kevésbé volt megterhelő, mint ma a lakbér és a jelzálog.) A liberálisok visszatekintenek a közelmúltra, észrevesznek valamit, ami nem tetszik nekik, és feltételezik, hogy ez csak egyre rosszabb lesz visszafelé haladva az időben.

Ezenfelül a törzsi és a természetes élet sok tekintetben sérti a civilizált liberális értékeket. A történelmi időkben megfigyelt törzsek némelyike békés, mások azonban erőszakosak, és van rá bizonyíték, hogy a kőkorszak rosszabb volt. Vallási vagy etnikai szempontból még a rendes törzsek sem éppen változatosak, és aki „Szeresd az állatokat, ne edd meg őket!” matricát ragaszt a lökhárítójára, az nehezen fogja megérteni a természet erkölcsiségét, miszerint szereted és meg is eszed a többi fajt.

A civilizáció kritikája megmagyarázza azt is, hogy a liberálisok miért maradnak mindig alul a fasisztákkal szemben: mert mindkettő a civilizáció összefüggésrendszerében létezik, az pedig kívül-belül fasiszta. Nem lehet szögletes alapra kerek házat építeni. Nem lehet megállítani a többi ember szisztematikus gyilkolását és kizsákmányolását egy olyan rendszerben, amelynek létrejötte és fennmaradása a többi faj szisztematikus gyilkolásán és kizsákmányolásán alapszik. Szánalmas és béna dolog megkísérelni arra használni a fizikai kényszer monopóliumával bíró központi hatalmat, hogy jóságra, egymás iránti türelemre és egymással való törődésre kényszerítse az embereket. Ha mindnyájan boldogulni szeretnénk, alulról fölfelé kell építkeznünk.

Libertarianizmus

A libertáriusok értik a fenti érvelést, ám szándékosan nem veszik észre a kormánynál akár csak kicsivel is kevésbé feltűnő központi hatalmi rendszereket. A konzervatívokhoz hasonlóan természetesnek veszik az uralkodás nagyon is új, radikális módszereit, és ugyanúgy nem vesznek tudomást róluk, ahogyan a hal sem a vízről.

A legfontosabb libertárius érték nem a szabadság, hanem a „magántulajdon” – csak kérdezzük meg tőlük, szabad-e tábort vernünk a gyepjükön. Ismereteink szerint azonban csak bizonyos társadalmakban nem kényszerítenek senkit akarata ellenére semmire, méghozzá az olyan törzsekben, amelyekben csupán a kézi készítésű kis eszközökre terjed ki a „tulajdon” fogalma. A föld „birtoklása” mindössze pár száz éves múltra tekint vissza. Még a feudális időkben is, amikor a földesurak vagyont facsarhattak ki bizonyos területekből, bárki áthaladhatott a földek nagy részén, bárki megszállhatott rajtuk, vagy használhatta őket (ez a „használat” persze a földnek az elit javára való kimerítését jelentette). Aztán a földek bekerítésének idején a civilizáltabb elit kijelentette, hogy a föld minden egyes négyzetcentimétere valakinek a „birtokában” van, és ezzel az önellátó gazdákat elzavarták az őseik által évszázadok óta lakott földekről, városokba kényszerítve őket, hogy ott dolgozzanak az ipari kor hajnalán.

A libertáriusok elég okosak lehetnének annak belátásához, hogy a földbirtoklás politikai következményéről vallott elképzelésük ábránd. Sem a gyakorlatban, sem az elméletben nem vezet a szabadon gazdálkodó és kereskedő kisbirtokosok utópiájához. A földbirtoklás a vagyonosokat gyarapítja, ezért politikailag destabilizáló hatású. A földbirtokos még több pénz, föld és politikai hatalom szerzésére használja fel a földet, ami a kétszer kettő négy biztosságával olyan rendszer kialakulását eredményezi, amelyben a vagyonnak és a hatalomnak egy óriási, sokkarú koncentrációja rendelkezik majdnem az összes föld és az összes ember felett.

A szabadság csak a hatalomban való egyenlő részvétellel őrizhető meg, ehhez pedig nagyjából egyenlően kell megoszlania a vagyonnak. Ez utóbbi csak úgy valósítható meg a kormány erőszak feletti monopóliumának vagyonelkobzásra való felhasználása nélkül, hogy a gazdasági egyenlőséget már eleve a rendszer alapjává tesszük. Ennek máig csupán kétféle módja van: az egyik egy olyan szoros közösség kialakítása, amelyben a társadalmi nyomás már önmagában elegendő a vagyonfelhalmozás megakadályozásához, a másik pedig olyasféle technika alkalmazása, amely biztosítja, hogy a személyes vagyon csak a vadonba is magunkkal vihető tárgyakra terjedjen ki.

Anarchizmus

Sok természeti nép megvalósította a fenntartható, elnyomást nem alkalmazó társadalom anarchista eszményét. Mindazonáltal egyes anarchisták elfogadják a civilizáció kritikáját (a zöld anarchisták vagy anarchoprimitivisták), míg mások elutasítják (az anarchoszindikalisták, az anarchokommunisták és az extropiánusok). A különbség főleg a technikai „haladásról” vallott nézeteikből adódik. Kemény dió ez. Az édesanyánkat könnyebb zöld anarchizmusra téríteni, mint egy vörös anarchistát. Ehhez az egész világnézetünket fáradságosan újra kell alkotnunk, amit a technikai utópiáról szóló részben kísérlek meg.

A Bush-kultusz

A George W. Bush arcát viselő mozgalom nem konzervatív, jóllehet sok hiszékeny konzervatívot használ a piszkos munka elvégzésére. Legalább két mozgalom szövetségéből áll. Az egyik a szélsőséges progresszív humanistáké, akik elsöprő erővel akarnak megvalósítani egy egész világra kiterjedő csúcstechnikás biztonsági államot, amelyben a vállalati álkapitalizmus az egész bolygóból Amerikai Bevásárlóközpontot csinálhat. A civilizáció utolsó szakaszában számítani lehet arra, hogy a valóságtól való elszakadás efféle őrült látomást eredményez. A másik mozgalom az apokaliptikus nihilistáké.

Apokaliptikus nihilisták

A nihilizmus az a kényszer, hogy pusztítsunk el mindent, mert az élet akkora szívás. A civilizációban az emberi lét annyi kívánnivalót hagy maga után, hogy a nihilizmus a vallásba is utat talál apokaliptikus jövendölések, azaz vigasztaló ígéretek formájában, amelyek szerint nem tarthat örökké ez a rémálom, fel fog robbanni a világ, vagy egy irgalmas isten elsöpri az egészet. És utat talál magának a politikába is a pusztító háborúk utáni vágy formájában. Amikor a fejlett civilizációban nyomasztóvá válik a szorongás és az elidegenedés, akkor az apokaliptikus mellékcselekmények erős mozgalmakként nemzeti szintű vagy akár világméretű gyilkosságra, öngyilkosságra törekedve kerülnek előtérbe.

A civilizációellenes mozgalom olyan, mint egy felébredt apokaliptikus vallás: a többi vallással ellentétben képes megmagyarázni és igazolni a világvége utáni vágyának érzelmi indítékát; pontosan meg tudja határozni, hogy melyik „világot” akarja elpusztítani; igazolhatóan meg tudja magyarázni, hogy annak a világnak miért nem lehet és szabad fennmaradnia; és rá tud mutatni egy megőrzendő világra, az apokalipszis utáni világ alapjára, amely a természeti kultúrák dokumentált valóságában gyökerezik.

Háború/erőszak

Miért jönnek mindig izgalomba a fiatalok a háborúba indulás hallatán? Azt hiszik, hogy nagyszerű és borzongatóan veszélyes élményben lesz részük, de aztán rendkívüli kellemetlenséggel és unalommal találkoznak, amelyet időről időre rettenetes, értelmetlen öldöklések és csonkítások szakítanak meg, végül pedig cinikusan, életre szóló sebekkel térnek haza, hogy aztán 20 évvel később a fiatalokat megint izgalomba hozza egy háború. Mi folyik itt?

A természeti népek törzsi háborúi nagyon hasonlítanak a fiatalok által idealizált háborúkhoz. Közmegegyezéssel történnek, a civileknek ritkán esik bántódásuk, nagyszerűek és jelentőségteljesek, a halálos erő alkalmazását pedig rituálék korlátozzák, így aztán a súlyos sérülések és a halálesetek csak annyira gyakoriak, hogy érdekessé tegyék az egész dolgot. Ezenfelül ezeknek a háborúknak nem a birodalomépítés a gazdasági szerepe, hanem a törzsek közti egyensúly fenntartása: ez vagy a területi viták rendezésével történik, vagy a készletek kifosztásával a vagyon újraelosztása érdekében. (Erről bővebben Stanley Diamond In Search of the Primitive című könyvében olvashatunk.)

A civilizációban kihasználják és meghamisítják a biológiai emlékeinket arról, hogy mit is jelent háborúzni és „támogatni a csapatainkat”. Teszik ezt annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat gyerekek meg nők legéppuskázása, valamint városok gyújtóbombázása miatt, mert az ilyen háborúkkal egy birodalom sivataggá változtathatja a világot, és táplálhatja elitjének hatalom utáni vágyát.

Hasonló a helyzet a disszidensekkel is, akiknél a rendszer elleni fizikai támadás természetes késztetését bombatámadások és merényletek irányába terelik el, amivel aztán a Birodalom rendjét erősítő halálos erőszakot táplálják. Azután a pacifisták ennek a tévedésnek a felhasználásával elítélnek minden „erőszakot”, és az eltérő vélemények kifejezését tiltakozó menetekre meg egyéb jelképes megnyilvánulásokra korlátozzák, amelyek viszont erőtlenek és szánalmasak, ha nincsenek mögöttük tettek.

Ha megértjük ezt, akkor se nem pártoljuk, se nem ellenezzük az „erőszakot” vagy a „háborút”. A harc bizonyos fajtái jó érzéssel töltenek el, más fajtáiba viszont nem hagyjuk belerángatni magunkat.

Kapzsiság

Mindenki azt mondja, hogy Bush bandáját – és általában az elitet – a kapzsiság mozgatja. Egyesek azonban közelebbről is megvizsgálják a dolgot, és azt mondják: „Várjunk csak, miért akarnak még több pénzt, amikor annyi van nekik, hogy több pénz már semmit sem javít az életükön?”

Ha a tőkefelhalmozást ökológiai és spirituális összefüggéseiben nézzük, a gabonát tároló első gazdálkodótól egészen a Halliburtonig, akkor azt látjuk, hogy a pénz csak vágyálom, az elkülönülés és a hatalom – a civilizáció kábítószerei – utáni vágy jelképe. E kábítószerek az erő és a boldogság érzetét keltik bennünk, ám egyre több kell belőlük már ahhoz is, hogy normálisan érezzük magunkat. Az álarc mögött a vállalati felső vezető nyereség utáni vágya ugyanaz, mint a sorozatgyilkos újabb áldozat utáni vágya, vagy mint a külvárosi lakos erősebb fűnyíró utáni vágya, vagy mint az ökohumanista fúziós energia utáni vágya.

Technikai utópia

Jerry Mander az In the Absence of the Sacred című könyvében meglepő hasonlattal áll elő a civilizáció technikai „fejlődésére”. A civilizált ember kivételével minden ismert élőlény alkalmazkodik egy más élőlényekből álló környezethez, és együtt fejlődik vele, továbbá egyenlő alapokon lép kölcsönhatásba a többi élőlénnyel. Csakis a civilizált emberek váltják fel ezt az élő, dinamikus, megjósolhatatlan környezetet egy irányított, a fejünkben levő látomások alapján készített saját környezettel. Mindenütt saját termékeinkkel váltjuk fel a természetben talált dolgokat. Nézzünk csak körül – mennyi mindent látunk most, amit nem emberek készítettek? Ebből következik, hogy többé már nem a többi lénnyel fejlődünk együtt, hanem csak saját magunkkal – beltenyészet vagyunk!

A többi élőlény szemszögéből nézve az emberi civilizáció rákbetegség, ám az emberek szemszögéből nézve a civilizáció egy felfújható guminő, egy halott műmembrán, amellyel a tényleges nemzést majmolva a sekélyes élvezet kedvéért játszadozunk, mert túlságosan félünk attól, és hozzá nem értők vagyunk ahhoz, hogy megbirkózzunk a valóság összetettségével és elevenségével. Mi nem az erdő talaján sétálunk ehető gyökerek után kutatva, hanem vegyszerekkel sterilizált linóleumon járunk tisztítandó foltokat fürkészve. Nem a madarakra fülelünk, hogy megtudjuk, milyen más állat van még a közelben, hanem tömegesen sokszorosított zenei felvételeket hallgatunk, amelyeknek szövege jellemzően a többi emberre irányuló gyerekes imádatról szól. Nem az eget figyeljük, hogy lássuk milyen idő lesz, hanem tömegesen sokszorosított tévéshow-kat nézünk, amelyek zárt kis világunk unalmas és értelmetlen drámáinak idealizált képét adják.

Ezt az egészet az energia tartja mozgásban – pontosabban az az energiatöbblet, amellyel nem is rendelkeznénk, ha egyensúlyban élnénk a többi élőlénnyel, ha az izmainkat használnánk. Az energia a felfújható guminő pumpája, avagy az energia az elkülönülés és a hatalom elmebeli kábítószereit tápláló fizikai kábítószer, amelyből egyre nagyobb adagok után sóvárgunk, s ezzel kényszerűen a népirtás és a természet elpusztítása felé haladunk.

Az ilyesféle „technikából” kevesebbre van szükségünk, nem többre. Le kell szoknunk a kábítószerünkről, mielőtt még megölünk mindent, ami mozog. A legrosszabb, ami megtörténhetne az emberekkel és a Földdel, az a korlátlan, szabad és tiszta energia felfedezése lenne. Úgy használnánk fel, ahogy mindig is, csak még fokozottabban: kivágnánk a mocskos, veszélyes fákat, és tiszta, biztonságos mesterséges fákat ültetnénk a helyükre; legyalulnánk a haszontalan hegyeket, és ember tervezte mászófalakat meg lesiklópályákat építenénk a helyükre; megszelídítenénk az időjárást, hogy esőt sosem hozó bodros felhők szegélyezzék a mindig kék eget, de esőnek nem is kellene esnie, hiszen egész Dasani™-folyamot keringetnénk a szivattyúinkkal. A Földet egy 510 millió négyzetkilométeres Disneylanddé alakítanánk, a kevéske fennmaradt vadállatot pedig kupolákba zárnánk, ahol számítógépekkel egyenként nyomon követnénk még a bolhákat is. És amikor a világegyetemmel való teljes összeférhetetlensége miatt végül összeomlana ez a rendszer, akkor nem maradnának életben baktériumoknál nagyobb élőlények.

Értelmes élet a világűrben

A civilizált emberek „értelmes élet” alatt civilizált életet értenek; olyan földönkívülieket, akik bolygójukon más lényeket legyilkolva vagy uralva „erőforrásokat” termelnek ki, és elnyomásra használt gépeket állítanak elő, amelyek végül olyan „fejlettek” lesznek, hogy használóik keresztül-kasul röpködhetnek az űrben, és egyre több bolygót hajthatnak uralmuk alá, kizsákmányolva rajtuk az életet… Tudósaink viszont értetlenül állnak: Galaxisunk százmilliárd csillaga körül bizonyára bőven akad életre alkalmas bolygó, miért nem találjuk hát semmi nyomát a földönkívüli civilizációknak? Miért nem küldik felénk modulált elektromágneses hullámok formájában üzeneteiket, miért nem száguldanak fémtestű űrhajókban, ahogyan saját kultúránk jövőről szőtt mítoszaiban látjuk? Miért nem szállnak le bolygónkra, és osztják meg velünk szórakoztatásra vagy elnyomásra való fejlettebb szerkentyűiket? Cserébe alávetnénk magunkat a Csillagközi Pénzügyi Alapnak, amely titokban leigázza a földlakókat, felgyorsítja a bolygó halott sivataggá alakítását, és közben átmenetileg gazdagítja az emberi elitet.

Valójában más ostoba élet után kutatunk a világűrben, pont olyan őrült után, mint amilyenek mi vagyunk. És azért nem találjuk, mert az őrületünk a valóságtól való elrugaszkodásnak egy iszonyatosan fenntarthatatlan formája, így ha más bolygók lakói hozzánk hasonlóan éltek, akkor egyetlen galaktikus másodperc alatt kiégtek és összeomlottak, mint ahogy mi is ezt tesszük. Aztán röpke 50 évig felénk szálltak a vígjátékaik, a reklámjaik meg a betelefonálós nacionalista rádióműsoraik, amikor mi még mangón élve javában kunyhókban laktunk; vagy majd a jövőben szállnak felénk, amikor megint így élünk.

A gazdaság

„Gazdaság” alatt a gazdaságnak csak egy bizonyos formáját értjük. Jellemzői: 1) A „vállalatok” uralma, e mesterséges emberfölötti embereké, akikben definíció szerint nincs könyörület, és akiket csakis uralkodásra való képességük növelése hajt. 2) „Növekedés”, avagy a földi élet egyre fokozottabb átalakítása élettelen termékekké és az uralkodás képességének jelképeivé, vagyis „gazdagsággá”. 3) „Foglalkoztatás”, egy embereket jelentéktelenné tevő társadalmi berendezkedés, amelyben a dolgozók utasításokat követve egész nap túlszakosodott munkát végeznek, és az ezért kapott jelképekért cserébe általuk még csak nem is ismert más dolgozók biztosítják számukra a létszükségleti cikkeket meg a szórakozást, mert ők maguk nem tudnak gondoskodni ezekről.

Nehéz elképzelni ennél ördögibb rendszert; ha ez nem létezne, másféle gazdasági rendszereket építenénk ki, és szinte bármelyik jobb lenne a mostaninál. Meg aztán amikor megértjük, hogy min alapszanak a gazdagság jelképei, akkor az egész rendszert úgy látjuk, mintha egy pénzt kereső rakás gyerek volna, akik egyre magasabb áron adnak-vesznek egy szelet majdnem teljesen elfogyasztott csokit, amelyet ráadásul eleve úgy loptak. Nem megmenteni, de még csak nem is elpusztítani kellene ezt a rendszert, hanem otthagyni a fenébe.

Tudomány

Amit mi „tudománynak” hívunk, az csak a tudomány egy bizonyos formája, a tapasztalatok szűrésének az a módja, amelyet az egyformaság és a központi hatalom kultúrája tervezett önmagának. Csak a számokban kifejezhető, a mindenki számára hozzáférhető, a kívánság szerint megismételhető tapasztalatokat fogadja el. Erre gondolnak a tudósok, amikor „bizonyítékot” követelnek. Ez azonban csak az összes lehetséges tapasztalat apró töredékét teszi ki – a lehetséges tapasztalatok nagyobb része egyedi, nem számszerűsíthető, nem ismételhető meg, és nem ugyanaz minden megfigyelő számára. A Birodalom tudománya alapvetően csak a teljesen háziasított adatokkal dolgozik, a többivel nem, mert a többit is elfogadó tudomány egy káosszá terebélyesedő kultúrát táplálna, amelyben hamarosan tarthatatlanná válna a központi hatalom.

Ha végiggondoljuk a civilizáció kritikáját, akkor közvetlenül az úgynevezett „paranormálisnál” lyukadunk ki; kíváncsi figyelmünk kiterjed a változatos valóságokat elfogadni és bejárni képes tudomány révén.

A Bibliát betű szerint magyarázók

Nem konzervativizmus, hanem szélsőséges modern felfogás az, amikor valaki szó szoros értelmében igaznak hiszi a Bibliát (vagy bármely más vallási iratot). Minél mélyebbre húzódnak vissza az emberek a civilizáció szigorúan ellenőrzött gondolati terében, annál kevésbé tudnak bánni az összetettséggel, a kétértelműséggel, a változékonysággal vagy az elevenséggel. Nem tudják, hogyan ismerjék be a tévedésüket, hogyan változtassák meg a véleményüket, vagy hogyan birkózzanak meg valódi spirituális gondokkal – egyszerűen mindig csak hallani akarják valakitől a megoldást, és pont. Tehát ha egy tekintély eléjük teszi egy régi írásokból álló gyűjtemény fordítását, akkor a lehető legegyszerűbben elfogadják igaznak. Akármilyen vallásúnak tekintik is magukat, valójában karteziánusok, akik abban hisznek, hogy minden tapasztalat gépszerű gondolati modellekké redukálható. Azonkívül a Birodalom imádói is, akik egy olyan spirituális rendszerhez ragaszkodnak, amely kikényszeríti a látásmód egyetemes egyformaságát, és lehetővé teszi a központi irányítást.

Nyugati vallás

A kereszténység történetei (amelyek részben megegyeznek a judaizmus és az iszlám történeteivel) jóval érthetőbbek, ha a civilizáció kritikájának keretein belül értelmezzük őket. (Daniel Quinn Izmael című könyvében bővebben olvashatunk erről.) Az édenkert az ember ősi létét jelképezi, a jólétet és bőséget, amikor az ember a kijelölt helyén marad, és elveszi azt, amit az Isten/Természet ad neki. A bűnbeesés az, hogy elutasítjuk ezt az életmódot, és a növények meg az állatok háziasításával, valamint óriási mennyiségű élelem felhalmozásával erőszakkal elvesszük a táplálékot, így aztán többé nem függünk az Istentől/Természettől: istenekké tettük magunkat. Amikor Jézus felszólította az embereket az anyagi gazdagság feladására, az ég madarainak és a mezők virágainak utánzására, akkor a civilizáció feladására, a természethez való visszatérésre szólított bennünket. A Jelenések könyvének fenevadja még hasonlít is a fejlett civilizációra: egy világot pusztító sokfejű lény, amely engedelmességre kényszerít bennünket.

Keleti vallás

Számos keleti vallás és filozófia létezik, és az alábbi észrevételek nem vonatkoznak mindre. Úgy tűnik azonban, hogy a legnépszerűbbekben jelen van a civilizáció két kulcsfontosságú mítosza. Az egyik a humanizmus, amely az embereknek az állatokénál „magasabb” spirituális „szintre” helyezésében mutatkozik meg. A másik – az előbbi alapjául szolgáló mítosz – a spirituális „fejlődés” gondolata, amely szerint a különféle létállapotok sorba rendezhetők a rosszabbaktól a jobbakig, és nekünk a megfelelő irányban kell haladnunk, fel a csúcsra valamiféle ideális állapot felé. Ezeknek a hiteknek a megvédelmezéséhez egyetemes igazságoknak kell tartanunk a fejlődést és az ember felsőbbrendűségét, noha eddig kizárólag egy rövid életű deviáns kultúrában tűntek fel, amely az utóbbi 60 millió év legnagyobb tömeges kihalásának előidézésére használja őket.

Mármost egy adott keleti hitrendszer mentesülhetne e kritika alól, ha hajlandó lenne kijelenteni, hogy az ember és a többi lény egyszerűen csak más-más helyet foglalnak el a világban, és se nem jobbak, se nem rosszabbak egymásnál, és ha én háromujjú lajhárként akarok lógni a fán egymilliárd életen át, az pont annyira dicséretes, mint a „megvilágosodás” keresése. Biztos vagyok benne, hogy ezeknek a vallásoknak kifinomult válaszaik vannak erre a kritikára, ám tudomásom szerint egyik sem hajlandó elfogadni azt a lehetőséget, hogy spirituális tévedés volt az ember változásának utóbbi néhány százezer éve.

Gnoszticizmus

A gnoszticizmus azon kevés civilizált hitrendszerek egyike, amelyet nem fordít fel fenekestül a civilizáció kritikája – éppen csak megcsapja egy kicsit a haját, aztán kedvére kószálhat, és párbeszédet kezdeményezhet. Itt most a „gnoszticizmus” egyszerűsített, népszerű változatáról van szó, a Mátrix és a Truman show című filmekben találhatóról: egy mesterséges valóságban vagyunk, az elme és a test börtönében; egy sötét építész tart fogságban bennünket látszólag hozzánk hasonló emberek segítségével; meg tudunk szökni ebből a börtönből, vagy akár meg is tudjuk semmisíteni; és odakintről valaki segíteni próbál nekünk.

A legfontosabb kérdés a következő: A természet is a börtön része? Aki csak tíz percig is nézte a napnyugtakor szálldosó fecskéket, az nem hajlandó elfogadni egy hitrendszert, amely szerint a fecskéknek fel kell ébredniük. Ahogy Edward Abbey mondta:

Azok találták ki azt a metafizikai elképzelést, hogy az egész föld csupán az elmében létezik, akik egész életüket szobákban töltik. Szobafilozófia ez.

A gnoszticizmus legtöbb értelmezése ennél valójában sokkal kifinomultabb. Ezenkívül kifinomultabbak az egyszerű civilizációellenességnél is, amely szerint a természet a valóságosabb kinti világ, a civilizáció pedig a börtön (mentálisan és fizikailag is). Azt mondhatnák, hogy a börtönből nyílik bizonyos kilátás a természetre, és a kijutáshoz túl kell látni rajta, meg kell látni a spirituális természetet, amely úgy húzódik meg a mélyben, ahogyan az óceán a saját felszíne alatt. (Itt olvasható egy vita a gnoszticizmusról és a természetről.)

A civilizáció kritikája gazdagabbá teheti a gnoszticizmust azzal, hogy fontos részleteket tartalmazó hatásos történetekkel szolgál egy bizonyos börtönről, felépítésének mikéntjéről, és a belőle való kijutásról. A gnoszticizmus pedig nyújthat valamit cserébe: metafizikai magyarázatot adhat a civilizáció jelentésére és származására, olyan mélyen szántó történettel szolgálhat e pokoli világ eredetéről, amelyben értelemről és szándékról van szó, nem csupán vakvéletlenről. Számos elmélkedést olvastam (és írtam) a civilizáció kialakulásáról, és a feltevés, miszerint életgyűlölő okkult entitások szállták meg az embert, nemcsak a legértelmesebb, hanem az egyik legvalószínűbb is egyben.

Az élet értelme

Amikor az „élet értelmére” kérdezünk rá, akkor a felől a nagyobb történet felől érdeklődünk, amelybe az életünk illeszkedik. A civilizációban a „haladás” ez a nagyobb történet. A haladás és következményei – „növekedés”, „gazdagság”, „oktatás”, a „fölfelé” irányuló társadalmi mobilitás – mondják meg nekünk, hogy mi teszi értelmesé és sikeressé az életet: egy diploma, egy szakképesítés, egy tiszta ház a külvárosban, részvényportfólió a nyugdíjas évekre, és személyes hozzájárulás ahhoz, hogy az emberiség eljusson valami új helyre.

A civilizáción kívülről nézve mindezek egy összeomlás szélén álló beteges kultúra tünékeny képzelgései. Természetesen vannak még más filozófiák is, amelyek jelentéktelennek láttatják a megszokott valóságunkat. Ott van a karteziánus nihilizmus, amely szerint csak élettelen ugrándozó részecskék és hullámok vagyunk, aztán ott van a csillagászati közhely, amely szerint csupán paraziták vagyunk egy sárgolyón a mérhetetlen kozmoszban, és ott van a vallási tantétel, amely szerint a földi élet semmiség a mennybéli vagy pokolbéli örökkévalósághoz képest. Ám ezek egyike sem jelent valódi alternatívát – ez alatt érzékeinkkel fölfogható alternatívát értek. Így aztán mindegyik még nagyobb elkülönüléshez vezet, gyakran kétségbeeséshez is.

A civilizáció kritikája (pontosabban a civilizáció természetalapú kritikája) valódi alternatívát kínál. Ezért olyan veszélyes. Az élet értelméhez nincs szükség teológusokra vagy filozófusokra. Még nyelvre sincs szükség hozzá. Megtalálhatjuk egy kődarab alatt, egy gazos házhelyen, az autópálya szélén: az életünket magába foglaló nagyobb történet nem az, hogy tartunk valahová, hanem hogy otthon vagyunk.

 

[2012. december 7. Ez egyike a legjobb írásaimnak, de ma már úgy gondolom, hogy az egész civilizációkritika csak egy téveszmén alapuló csinos történet: elsőként, vedd a nagy és komplex társadalmak történelmének legrosszabb részeit, és definiáld velük a "civilizáció" szót; aztán használd a "civilizáció" szót arra, hogy definiáld az összes lehetséges nagy és komplex társadalmat. Egy dolog, amiben John Zerzan-nak igaza van, hogy a szimbolikus nyelvet elsősorban hazugságra használják. Ha minden társadalmat, mérettől, társadalmi vagy technológiai komplexitástól függetlenül egyedi esetként kezelünk, és nem egy érték-terhelt osztály részeként, a kép sokkal kevésbé lesz egyszerű, kevésbé ideológiai és végül sokkal érdekesebb. A legfrissebb gondolataimért a témában lásd a Civilizált-primitív ellentét meghaladása című írásomat.]