A mélyülő paradoxon

/ Karl Schroeder - The Deepening Paradox című írása - fordítás általam: /

Egy új tanulmány a Fermi paradoxonról csak tovább fokozza a misztériumot: egyedül vagyunk?

Való igaz, Keith B. Wiley új írásának a címe egy kissé ijesztő: A Fermi paradoxon, az önmagukat másoló szondák, és a csillagközi átvitel sávszélessége (The Fermi Paradox, Self-Replicating Probes, and the Interstellar Transportation Bandwidth), de viszonylag olvasmányos és nagyon is megéri - mert amit Wiley nyújt, az  talán a legegyértelműbb megvitatása lehet az eredeti feladvány lényegének, amit Fermi hatvankét évvel ezelőtt felvetett: ha egyáltalán létezhet idegen technikai civilizáció, akkor már itt kellene lenniük; de legalábbis láthatónak kellene lenniük. Ehelyett csak "hatalmas csend" honol, ami a modern tudomány legaggasztóbb és igen, legellentmondásosabb eredménye.

Permanence című novellámban érintettem a paradoxont, és felvetettem egy lehetséges új megoldását; bár Milan Cirkovic és más asztrofizikusok nem cáfolták meg a központi állításomat, azóta megmutatták, hogy nem valami eget rengető. Ahogyan Wiley rámutat tanulmányában, még ha egy csillagközi civilizáció rövid életű is; még ha mind pusztulásra is vannak ítélve; nincs hiteles érv, miért ne hozhatnának létre a galaxist felfedező és önmagukat másoló szondákat, amik kollektíve túlélnék az őket létrehozó civilizációt. Ezt a forgatókönyvet festem le a Permanence-ben. Sokkal olcsóbb megoldás a replikálódó szonda mint az egyszeri expedíciók. Valójában a replikálódó szonda a felfedezés és kolonizáció egy annyira hatékony eszköze, hogy hozzácsapva néhány meglehetősen konzervatív becslést, hogy hány civilizáció lehet odakint, Wiley rámutat, hogy több száz milliárd ilyen szondának kellene itt lennie, a Naprendszerünkben, már most!

Wiley leromobolja a paradoxon néhány magyarázatának alappillérét, beleértve Geoff Landis perkolációs modelljét [mely szerint a kolonizáció „fürtökben” történik, miközben az egyes lépések között jelentős területek maradnak benépesítetlenül - a ford. megj.] is, amit korábban meglehetősen stabil érvnek gondoltam. Valójában Wiley annyira jó az egyszerű magyarázatok szétzúzásában, hogy jóformán visszadob minket a startmezőre, ahová Fermi 1950-ben. Hol vannak? Fogalmunk sincs.

Mintha napról napra mélyülne a misztérium, mert mostanáig 700 naprendszeren kívüli bolygót fedeztünk fel és a szám gyorsan növekszik. Hamarosan megtelnek a polcok a földszerű világokat jegyző listákkal, és egyre jobb becsléseink vannak arról, hány ilyen lehet a Tejútrendszerben. És a szám milliárdokban mérhető. Tehát az egyik fő érv az idegen élet létezése ellen - a 'ritka Föld" érv, hogy az életre alkalmas helyek minden bizonnyal ritkák - többé kevésbé megcáfolásra került. És mindezt csak ebben az évben.

Ahogyan egyre apadnak a lehetséges magyarázatok, elkerülhetetlenül egyre inkább afelé az egyetlen magyarázat felé húzunk, ami nem magyarázat: miszerint tényleg egyedül vagyunk. Miért kellene így lennie? Ahogyan Wiley rámutat, nem kellene több, minthogy az elmúlt néhány milliárd év során felbukkanjon egyetlen a mi képességeinkkel megáldott idegen faj, és hogy ez a faj, meghaladja azt, ahol mi technológiailag jelenleg állunk mondjuk, ó, úgy pár ezer évvel... és a létezésük bizonyítékának itt kellene lennie a saját Naprendszerünkben. Ez egy döbbenetes következtetés.

Tehát akkor egyedül vagyunk? Nos, ezen a ponton van még egy másik lehetőség. Újabban Clarke Törvényének általam átdolgozott változatát hangoztatom (mely eredetileg úgy szól, hogy "bármely kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól"). Az én verzióm úgy hangzik, hogy bármely kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a természettől. (A szemfüles olvasó felismeri, hogy ez a Permanence-beli érvem finomítása és továbbgondolása). Tulajdonképpen vagy nem léteznek fejlett idegen civilizációk, vagy nem látjuk őket, mert megkülönböztethetetlenek az őket körülvevő természetes rendszerektől. Én az utóbbira voksolok.

Ennek a voksnak következményei vannak. Ha a Fermi Paradoxon egy mélyreható kérdés, akkor ez egy ugyanolyan mélyreható válasz. Ez annyit jelent, hogy az univerzum megmutatja nekünk a képet, hogyan fest a technológiai fejlődés végpontja. A Nagy Csöndben a jövő technológiáját látjuk, ami az egyre jobb és jobb hatékonyság elérésében rejlik, amíg gépeink megközelítik környezetük termodinamikai egyensúlyát, és a gazdaságunkat felváltja az ökológia, ahol semmi sem vész kárba. Végtére is a SETI lényegében a technológiai hulladékok keresése: hulladékhő, hulladékfény, hulladék elektromágneses hullámok. Csupán azt kell rögzítenünk, hogy a sikeres civilizációk nem bocsátanak ki ilyesfajta hulladékokat, és máris magyarázatot kapunk a SETI kudarcára.

És hogy miért nem találtunk semmiféle idegen leletet a Naprendszerünkben, nos, talán nem tudjuk, hogy mit kell keresnünk. Wiley Fereitas-t nevezi meg, mint ennek az alapgondolatnak a kiötlőjét; De én kész vagyok, hogy még tovább vigyem.

Máshol már beszéltem a jövőnek arról a bizonyos hosszútávú forgatókönyvéről, az ötletről, amit én The Rewilding-nak nevezek [talán 'újra vaddá válásnak' fordítható - a ford. megj.]. Általában nem vagyunk képesek a jövőbe látni; azonban a technológiai civilizáció hosszútávú fejlődése tekintetében a csillagászat mégis pontosan ezt teszi lehetővé számunkra. És itt a lényeg: a Rewilding model egy olyan univerzumot jósol, ami úgy néz ki, mint a miénk: egy olyat, ami üresnek tűnik. A premissza, amire hajlamosak vagyunk "Nagy Csöndként" hivatkozni, tartalmazza a technológiai fejlődés bizonyos más modelljeinek a megcáfolását is. Például a hagyományosan "fejlett" technológiai civilizációk termékeinek, mint amilyenek a Dyson-gömbök, láthatónak kellene lenniük számunkra a Földről. Tudomásom szerint nem volt átfogó kutatás a témában, de a hagyományos csillagászat során nem találtak ilyen objektumokra utaló jeleket. A Matrjoska agyakat, a hatalmas computronium komplexumokat, amik learatják egy csillagrendszer összes erőforrását... egyszerűen nem találjuk. A jövő egy ilyesfajta modelljére nincs bizonyíték. Ha rájövünk, hogyan jött létre az élet a Földön, és ha kiderül, hogy ez gyakori vagy valószínű, akkor a Nagy Csend önmaga lesz a bizonyíték egy olyan jövőre, melyben a mesterséges és a természetes rendszerek megkülönböztethetetlenek egymástól.

Gondolj csak bele: talán kiderül, hogy a Nagy Csend egyáltalán nem is paradoxon, hanem pozitív adat arról, hogyan fest majd a jövőnk.

---

Fordítói megjegyzés:

Egy érdekes adalék a cikkhez, melyet Karl Schroeder egy nyílt forráskód konferencián tartott beszédében fejtett ki: A Rewilding modell szerint az emberiség történelme az irányítás történelme, mindent irányítani akartunk, mert még nem ismertük fel, hogy nem mindent érdemes irányítani. Most állunk annak a felismerésnek a küszöbén, hogy vannak dolgok, melyeket nem érdemes irányítani, mi is és a környezetünk is sokkal jobban jár, ha nem irányítjuk őket. (Például mindenkinek sokkal előnyösebb, ha meghagyjuk egy ökoszisztéma természetes képességét, hogy megtisztítsa az ivóvizet, mintha kivágnánk az erdőt, lecsapolnánk a vizes élőhelyet és víztisztító üzemekkel helyettesítenénk). Az, hogy a világot ne alattvalóként, hanem egyenrangú tárgyalópartnerként kezeljük, egy új képesség számunkra. És ez számos területen el fogja indítani a rewilding folyamatát, az újra vaddá válást. Fel fogjuk ismerni, hogy az élet számos területén sokkal előnyösebb az alulról szerveződő és kevéssé irányított modell és ez alapjaiban fogja megrengetni és átalakítani a társadalmat és a civilizációt. Intézmények és szervezetek újratervezése, a felülről szervezett rendszerek és hierarchia helyett alulról szerveződő és ösztönzéssel működő rendszerek, nyílt forráskódú, szabad szoftverek, közösségi média, szabadon hozzáférhető kollektív tudásbázis, stb.
A Rewilding nem mást jelent, mint átadni az irányítást más, önálló akarattal rendelkezőknek. Talán ennek eredményeként kialakulhat egy olyan technológiai civilizáció, mely nem ismeri a hulladék fogalmát, és mely gyakorlatilag megkülönböztethetetlen az őt körülölelő természettől.