Az élet mint pornográfia

/ Ran Prieur - Your Life As Pornography című írása, Mohari András fordításában, apróbb módosítások általam: /

A nő a maga teljes elviselhetetlen gyönyörűségében állt a férfi előtt: ajkai duzzadtak, telt, hetyke kebleinek kemény bimbói átütötték vékony ingét, szűk szoknyája alig takart valamicskét sima, tejszínszerű combjaiból.
– Kívánsz engem? – búgta halkan a nő.
– Igen, igen – zihálta a férfi. Kiugró álla lefelé csüngött, lángoló tekintete a nő erős, lüktető testére szegeződött. – Kérlek szépen, hadd érintselek meg!
– Előbb tenned kell valamit értem – gyötörte tovább a férfit.
– Megteszem – nyögte. – Akármit megteszek.
A nő kigombolt egy gombot az ingén, felfedve ezzel gömbölyded keblei szélét.
– A-kár-mit?
– Igen, igen, akármit! Bármit kérsz, a rabszolgád vagyok!
A nő megfenyegette a mutatóujjával.
– Ne az én rabszolgám legyél…
– Te-tessék?
– Ha kívánsz engem, akkor szolgáld a gazdámat.
A férfi dudorodó ágyéka némileg összébb zsugorodott.
– A gazdádat?
A nő most közelebb lépett hozzá, és felhúzta combján a szoknyáját, hogy éppen csak kilátsszon bugyijának csipkés széle. Megnyalta az ajkait, majd a férfi fülébe súgta:
– Testem minden négyzetcentiméterét megérintheted, de előbb engedelmeskednek kell a gazdának. Más mód nincs rá.
 
 
– Látom, az asszonya küldte ide – mondta a gazda, aztán megfordult. Disznószerű öltönyös férfi volt, tekintete üres, fején vér áztatta bikaszarvak.
– Igen – válaszolta bátortalanul a fiatalember.
– És mit ígért neki, mit tesz nekem?
– A-amit csak kér.
– Jó. Bár talán nem engedem, hogy megtegyen bármit, amit csak kérek.
– Hogyhogy?
– Nagy kiváltság megtenni bármit, amit csak kérek. Gondolja, hogy méltó rá?
A férfi össze volt zavarodva.
– Honnan tudhatnám?
A gazda ráordított:
– Ha nem tudja, akkor nem méltó rá! Hát nem maga jött hozzám?
– Igen, de kénytelen voltam, mert…
– Pofa be! Könyörögni jött, hogy megtehessen bármit, amit kérek. Könyörögjön hát!
A férfi a nőre gondolt, a rá váró ellenállhatatlanul vonzó testre.
– Ö, kérem a gazdát, könyörgök, hadd legyek a rabszolgája…
– A rabszolgám? Nálunk nincsenek rabszolgák! Felvilágosult időket élünk.
A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. Talán nem is lesz olyan szörnyű a megpróbáltatás.
– Akkor mit tegyek, gazdám?
– Csapjon fel csapatom hű tagjává!
– Hogy mit csináljak a hímtagjával?
– Könyörögjön! Könyörögjön érte!
– Kérem, nagy uram, hadd csapjak a tagjára!
– Alázkodjon meg! Győzzön meg az alkalmasságáról!
– Uram, érzésem szerint kivételesen alkalmas vagyok rá, hogy elfoglaljam ezt a pozíciót a tagján. Számos hasonló pozícióban szereztem tapasztalatot, más csapatokban…
– Dinamikus ember maga?
– Igen, igen, dinamikuss vagyok – bőgte. – Dinamániákussolok magának…
– Kezdeményező ember maga?
– Hogyne, gazdám, igen, mindennap a fürdőszobában kezdem! Hadd kezdjem a maga pozíciójában, hadd fordítsam orális kommunikációs képességeimet növekvő eszközeire…
– Mutasson lelkesedést!
– Igen, igen, lelkesedést mutatok. Engedelmével óriási nagy lelkesedést fogok mutatni magának; kérem, gazdám, olyan erősen fogom motiválni a szervezetét, hogy…
– Több lelkesedést! Többet!
A megaláztatástól megsemmisülten felkiáltott:
– Hasznosított, optimalizált, rangsorolt, naponta könnyített! Eltökélt nyertes vagyok…
– Keményebben! Keményebben!
– La-la-la! – még szavakat is képtelen volt formálni, de úgy rikoltozott, mint életében még soha: – Na-na-na! Bla-bla-bla-bla-blaaaaaa!!!
– Kiváló – mondta a gazdája. – Jól szerepelt. Ezzel kiérdemelte a kiváltságot, hogy bejuthasson… a várbörtönbe!
 
 
Az egymás után sorakozó kocka alakú apró cellákban férfiak és nők erőlködtek pamut és poliészter anyagú szűk egyenruhában, amely rátapadt sajgó fenekükre és munkától feszülő mellkasukra.
– Mmm – mondta a nő, amint a fiatal férfi az ő cellájába botorkált. – Egy új ember. – Egészen felegyenesedett, így a férfi látta, hogy inge alatt egy zsugorítószerkezetben szűkölködtek a mellei, lábai pedig élénk színű bilincsekben, melyek kifordították bokáit és összenyomták lábujjait. A nő azonban mindezekre látszólag ügyet sem vetett. – Én vagyok a cellatársa – mondta. – Üdvözlöm a várbörtönben.
– Mit… mit csináljak itt?
– Adja a kezét.
A férfi kinyújtotta széles, erős kezét, a nő pedig végigfuttatta rajtuk kemény ujjait.
– Ó, milyen fiatal és erős! – Aztán széles, erős vállaira siklottak kezei. – Lefogadom, hogy igen jó az állóképessége.
– Úgy van.
– Órákon át bírja.
– Igen! – Belenézett a nő ködös szemeibe. – Mit akar, mit tegyek?
– Azt szeretném, ha a kezei itt járnának…
A férfi megremegett az izgalomtól.
– …ezen a billentyűzeten – felelte a nő. – És a telefonon. És ezeken az aktákon. Ahogy a többiek csinálják. – Ezzel visszament a saját székéhez.
Órákkal később a férfi elzsibbadt kezekkel, sajgó csuklókkal, kiszáradt, véres szemekkel, és a nehezen járó kicsi gombok szüntelen nyomkodásától égő vállakkal ezt motyogta magában:
– Nem… nem… nem bírom tovább.
– Tartson egy tízperces szünetet. De ki kell csekkolnia, nehogy csaljon.
– Tíz perc nem elég. Kérem, ezt így nem bírom tovább…
– Ezt nem én döntöm el. Hát nem egyezett bele, hogy bármit megtesz, amit a gazda kér?
– Igen, csak… Mondja, azon tűnődtem… Én azért álltam rá az engedelmességre, mert ha nincs elég jövedelmem, akkor egyetlen nő sem akar majd lefeküdni velem. De maga miért van itt?
– Ó, elmesélem a történetemet. – És belevágott.
 
 
Sok évvel ezelőtt kezdődött, mikor még kislány voltam.
– Apu – kérdeztem –, mindig szeretni fogsz?
Erre furcsán rám mosolygott.
– Gyere, ülj a térdemre – mondta –, elárulok neked egy titkot.
– Jól van, apa. – Leültem szilárdan álló térdére, ő pedig a vállamra tette meleg, nehéz kezét.
– Az igazság az – mondta –, hogy nem foglak szeretni. Sosem foglak annyira szeretni, mint amennyire az öcsédet.
Könnyekben törtem ki.
– Miért, apu, miért? Miért nem fogsz szeretni?
– Mert – válaszolta a fülemet cirógatva – az öcséd képes valamire, amire te nem. Valami különlegesre.
– Apa, ne! Azt akarom hogy szeress! Én is különleges akarok lenni. Mije van, ami nekem nincs?
– Szeretnéd, ha megmutatnám? – súgta.
– Igen, apu, kérlek mutasd meg!
Ezután mélyen a nadrágjába nyúlt, és forró, izzadt kezével előhúzott egy óriási köteg pénzt.
– Az öcsédből férfi lesz, és a férfiak mindig is jobban kerestek, mint a nők. A férfiak a kenyérkeresők, ők azok, akik nekivágnak a világnak és nagyszerű dolgokat visznek véghez, míg a nők otthon főznek meg takarítanak. Ezért jobbak a férfiak a nőknél, ezért érdemelnek több tiszteletet és csodálatot. Ezért fogja mindig mindenki az öcsédet szeretni, nem pedig téged.
– Nem, neeem, apa! – üvöltöttem. – Kérlek szépen, szeress engem is! Akármit megteszek!
A nagy halom piszkos pénzkötegre mutatott, a másik kezét pedig remegő térdemre tette.
– A-kár-mit?
– Igen, apu. Mondd meg, mit tegyek, és én bármit megteszek érted. Megteszem érted és anyáért, az összes barátotokért, és akiért csak akarod. Azt akarom, hogy szeressenek! Mondd meg, mit tegyek!
– Csak egyet tehetsz – mondta. – Egy kis apróságot. – Lehajolt és a fülembe súgta: – Keress jó sok pénzt, mint az öcséd. A gazdámat kell szolgálnod.
 
 
– Maguk ketten jöjjenek az irodámba – mondta az úr a hangosbemondón.
Egy perccel később mindketten remegve álltak előtte.
– Hallottam, hogy beszélgettek, noha én azt parancsoltam, hogy dolgozzanak.
– Kegyelem! – Alázatosan hajlongtak és megalázkodtak előtte. – Sajnáljuk. Kérjük, bocsásson meg! Többé sosem…
– Csöndet! Szeretnek beszélni, ugye?
– Bármit megteszünk, amit csak kér az úr. Könyörüljön rajtunk!
– Kénytelen leszek más beosztásba helyezni magukat. Olyanba, ahol több alkalmuk lesz használni a szájukat.
– N-nem – rebegte a nő döbbenten. – Azt ne… Bármit, csak…
– Mi az? – kérdezte súgva a férfi. – Miről van szó?
– Jobb, ha nem tudja – felelte sírva. – Szörnyűséges. Kérem – pityeregte –, adjon nekünk még egy esélyt.
– Már késő! Áthelyezem magukat az ügyfélszolgálatra! – üvöltötte a gazda.
– Ne! Neee!
 
 
Az ügyfelek hosszú sora a láthatárig ért. A nyáladzó, harapós, éhes tekintetű vadállatok többet és többet követelve rikácsoltak, és sértéseket kiáltoztak, miközben a dolgozók kis csoportja szájjal meg kézzel sorban kiszolgálta őket.
– Azonnal szolgáljanak ki! – rikoltották az ügyfelek. – Szolgáljanak ki újra! Nem vagyok megelégedve! – És az ügyfélszolgálatosok csak dolgoztak és dolgoztak.
Éveknek tűnő idő elteltével távoli csengő hallatszott, s ekkor az ügyfélszolgálatosok megkönnyebbülten felnéztek.
– Szabadok vagyunk – mondta a nő a férfinek. – Végre szabadok. Hazamehetünk!
– Még nem – hallatszott a gazda hangja. – Ma azt akarom… hogy túlórázzanak!
– Ááá! – üvöltötték. – Ááááááííí!
 
 
Nagy sokára a fiatalember immár évekkel öregebbnek tűnve hazatért asszonyához.
– Megtettem, amit kértél – mondta neki. – Engedelmeskedtem a gazdának.
– Akkor a tiéd vagyok – felelte a nő, majd levetette a ruháját, felfedve ezzel csodálatos testét a maga meztelen valóságában. – Itt vagyok!
– Nagyon fáradt vagyok – nyögte a férfi. – Aludnom kell. De reggel ismét erős leszek, akkor majd szenvedélyesen szeretkezhetünk egész nap.
– Dehát holnap reggel újra engedelmeskedned kell a gazdának.
– De… de… – dadogta a férfi. – Azt hittem, csak egy napról volt szó.
A nő hátravetette a fejét és torka szakadtából nevetett egy nagyot.
– Nem! – kiáltotta. – Buta férfi! Holnap is vissza kell menned, aztán holnapután is.
– Három nap! Az túl sok!
– Hahaha! Három nap? Nem, annál tovább kell szolgálnod a gazdát.
– Hány… hány napig? – kérdezte, miközben rémülettel gondolt a várbörtönben elszenvedett kínzásra és megaláztatásra. – Meddig kell még visszamennem?
– Amíg csak élsz! – kiáltotta.
– Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee…