Utoljára látható

Ismét kaptam egy remek ajánlást, ami kihagyhatatlannak bizonyult és szeretném továbbajánlani. A Galaxis Útikalauz trilógiáról ismert Douglas Adams és szerzőtársa, Mark Carwardine zoológus könyve, a kihalás szélén álló állatokról, a Föld élővilágának helyzetéről és az emberről. A Douglas Adamstől megszokott humoros stílusban meséli el több éves utazásuk keserédes történetét, mialatt ritka fajok utolsó példányai után kutatva bejárták a Föld eldugott zugait, és ezúttal is felvet néhány mélyebb kérdést.

Annyira jó és olvasmányos, hogy mondanom se kell, kötelező olvasmány minden a téma iránt érdeklődő és Douglas Adams rajongó számára.

Jó, felteszem, a pingvin is elég különös teremtmény, ha végiggondolja az ember, de elég robusztus is, és az a madár tökéletesen alkalmazkodott ahhoz a világhoz, amelyikben találta magát, olyan értelemben, ahogy a kakapó nem. A kakapó más korban élő madár. Ha az ember belenéz nagy, kerek, zöldeskék arcába, olyan derűsen ártatlanul értetlen a tekintete, hogy az ember legszívesebben megölelné, és azt mondaná neki, minden rendben lesz, bár tudja, hogy valószínűleg nincs igaza.

Az Utoljára látható ma már csak nehézkesen (pl. antikváriumból) szerezhető be, és az egyetlen általam fellelt digitális változat egy nyersfordítás, ami nem ér fel a nyomtatottal, úgyhogy ismét odáig vetemedtem, hogy begépeltem a kedvenc részeimet:

---

[A komodói sárkányról, miután a vadőrök a turisták kedvéért odadobtak neki egy kecskét]

Kimentem a partra, leültem egy mangrovefa mellé, és bámultam a tenger hullámait. Néhány hal kiugrált a partra és rá a fára, ami nagyon furcsa dolognak tűnt egy hal részéről, de próbáltam nem elítélni őket. A saját fajommal kapcsolatban is voltak kételyeim, és amúgy sem voltam kötekedő hangulatban. A halak játszhattak tőlem a fákon is amennyit csak akartak, ha ez szerzett nekik örömet, legalábbis amíg nem próbálták igazolni magukat, vagy azt mondogatni egymásnak, hogy egy rosszkedvű istenség miatt játszanak a fákon.

A saját fajommal kapcsolatban azt nem értem, miért teszünk eleve különbséget jó és gonosz között. Annak a megnyilvánulásait, amit gonosznak nevezünk, rajtunk kívül álló dolgokban találjuk meg, olyan teremtményekben, amelyek semmit sem tudnak ezekről a dolgokról, csak azért, hogy undorodhassunk tőlük, és így jól érezzük magunkat velük kapcsolatban. És ha saját maguk nem elég undorítóak, feltüzeljük őket egy kecskével. Nem kell nekik kecske, nincs rá szükségük. Ha akarnának egyet, maguk is megtalálnák. Az egyetlen igazán undorító dolog, ami a kecskével történik, az valójában nem más, mint amit mi teszünk vele.

De akkor miért nem szóltunk? Például: "Ne öljék meg a kecskét!"

Hát, számos lehetséges válasz adódik:
- Ha nem miattunk ölik le a kecskét, akkor valaki más miatt - például az amerikai turistacsoport miatt.
- Igazából nem tudtuk, mi fog történni, amíg már túl késő volt ahhoz, hogy megállítsuk.
- A kecskének amúgy sem volt különösebben szép az élete. Különösen ma nem.
- Valószínűleg egy másik sárkány ette volna meg később.
- Ha nem a kecske lett volna, a sárkányok valami mást kaptak volna, például egy szarvast vagy valami mást.
- Jelentést készítettünk az incidensről a könyv és a BBC számára. Fontos volt, hogy a teljes eseményen részt vegyünk, így az emberek részletesen tudhatnak róla. Ez felér egy kecskével.
- Túl udvariasnak éreztük azt mondani, hogy "Kérem, miattunk ne öljék meg a kecskét!".
- Felvilágosult beszari nyulak voltunk.

Azért jó dolog az egyetlen olyan fajhoz tartozni, amely megkülönbözteti a jót és a rosszat, mert menet közben alakíthatjuk a szabályokat.

A halak még mindig sértetlenül ugráltak fel-le a fára. Körülbelül hét és fél centiméter hosszúak voltak, barna és fekete színben pompáztak, egymáshoz nagyon közel ülő, apró gülüszemekkel a fejük tetején. Az uszonyaikat mankóként használva ugrándoztak.

- Kúszógébek - mondta Mark, aki abban a pillanatban termett ott. Leguggolt, hogy megnézze őket.
- Mit csinálnak a fán? - kérdeztem.
- Azt mondhatnánk, hogy kísérleteznek - mondta Mark. - Ha úgy találják, jobban tudnak élni a földön, mint a vízben, akkor az idő és az evolúció előrehaladtával lehet, hogy kijutnak a szárazföldre. Ebben a pillanatban bizonyos mennyiségű oxigént lélegeznek be a bőrükön keresztül, de időről időre vissza kell rohanniuk a tengerbe egy korty vízért, amit a kopoltyúikon keresztül szűrnek át. De ez megváltozhat. Volt már rá példa.
- Hogy érted ezt?
- Nos, valószínű, hogy az élet ezen a  bolygón az óceánokban kezdődött, és hogy a tengeri lények új élőhelyek keresése közben vándoroltak a szárazföldre. Körülbelül 350 millió évvel ezelőtt élt egy hal, amely nagyon hasonlított a gébre. Úgy mászott ki a partra, hogy az uszonyait mankóként használta. Lehetséges, hogy ez volt minden szárazföldi gerinces őse.
-Tényleg? És hogy hívták?
- Nem hiszem, hogy akkoriban volt neve.
- Szóval úgy néztünk ki 350 millió éve, mint ez a hal?
- Könnyen lehetséges.
- Szóval 350 millió év elteltével egyik leszármazottja itt ülhet majd a tengerparton egy fényképezőgéppel a nyakában, és nézheti, amint a többi hal ugrál ki a vízből?
- Fogalmam sincs. Ezen gondolkodjanak a tudományos-fantasztikus regények írói. A zoológusok csak arról beszélhetnek, hogy mit gondolnak arról, ami eddig történt.

Hirtelen, hogy is mondjam, rettenetesen öregnek éreztem magam, amint elnéztem, ahogy a géb azzal a tudattal ugrándozik, ami immár a reménytelen, határtalan, naiv optimizmus csodálatos érzésének tűnt. Annyira szörnyen, szörnyen, szörnyen hosszú út állt még előtte. Reméltem, hogy ha a leszármazottja itt fog ülni ezen a parton 350 millió év múlva egy fényképezőgéppel a nyakában, úgy fogja érezni, hogy megérte az utazás. Reméltem, hogy jobban meg fogja érteni önmagának és környezetének kapcsolatát. Reméltem, hogy nem süllyed odáig, hogy más lényeket félelmetes cirkuszi látványossággá degradál annak érdekében, hogy megpróbálja biztosítani a túlélésüket. Reméltem, hogy ha valaki megpróbálja egy kecske távoli leszármazottját megetetni egy sárkány távoli leszármazottjával a félelem és a szórakoztatás kedvéért, érezni fogja, hogy tévedett.
És reméltem, hogy nem lesz gyáva, hogy ezt meg is mondja.

press_pics_36

[Az ezüsthátú gorilláról]

Amint újra megmozdultam, távolabb húzódott mellőlem, nagyjából tizenöt centiméterrel, mintha túl közel ültem volna mellé a kanapén, és most morogva csinál egy kis helyet. Aztán hasra feküdt, az állát az öklének támasztotta, és a másik kezével lustán vakargatta az arcát. Olyan csöndben és nyugodtan ültem, ahogy csak tudtam, annak ellenére, hogy felfedeztem, halálra csipkednek a hangyák.

Egyikünkről a másikunkra nézett, minden különösebb érdeklődés nélkül, aztán a figyelme a saját kezére terelődött, és lustán lekapart az egyik ujjáról némi sarat a hüvelykujjával. Az a benyomásom támadt, hogy nagyjából ugyanannyira voltunk neki érdekesek, mint egy unalmas vasárnap délután a tévé előtt. Ásított.

Iszonyúan nehéz nem antropomorfizálni. De ezek a benyomások egyre csak gyűlnek az emberben, mert annyi sok azonnali felismerést gerjesztenek, akármilyen illuzórikus is az a felismerés. Ez az egyetlen mód annak közvetítésére, hogy milyen is volt.

Egy csöndes időszak után óvatosan elővettem a rózsaszín papírt a táskámból, és elkezdtem jegyzetelni, ezekből dolgozom ebben a pillanatban is. Úgy tűnt, ez kicsit jobban érdekli. Felteszem, korábban sosem látott még rózsaszín jegyzetpapírt. A szeme követte, amint a kezem végigkaparászott a papíron, és egy idő után kinyújtotta a kezét, és megérintette az első papírt és aztán a tollam csúcsát - nem azért, hogy elvegye vagy akár félbeszakítson, hanem hogy egyszerűen megnézze, milyen is megfogni. Ez nagyon megérintett, és az az ostoba ötletem támadt, hogy megmutatom neki a fényképezőgépemet is.

Egy kicsit visszavonult, és ismét lefeküdt úgy négy lábra tőlem, az állát pedig megint megtámasztotta az öklével. Tetszett arckifejezésének rendkívüli komolysága, és az, ahogy az ajkai összenyomódtak az ökle nyomásától. A legzavaróbb intelligencia jelent meg a hirtelen oldalpillantásaiból, amiket felém vetett, és amelyeket nem az én mozgásom váltott ki, hanem láthatólag az a gondolat, ami eszébe jutott.

Kezdtem érezni, hogy milyen leereszkedő viselkedés tőlünk azt feltételezni, hogy megítélhetjük az intelligenciájukat, mintha a mienk valamiféle alapegység lett volna a méréshez. Ehelyett azt próbáltam elképzelni, hogy lát ő minket, de persze ez szinte lehetetlen, mert azok a feltételezések, amelyekkel végül is él az ember, miközben a képzeletbeli szakadékot próbálja áthidalni, természetesen az ő sajátjai, és a legfélrevezetőbb feltételezések pont azok, amelyekről nem is tudja az ember, hogy léteznek. Elképzeltem, amint lazán fekszik a saját világában, tolerálva benne a jelenlétemet, de, azt hiszem legalábbis, olyan jeleket küldve, amelyekre nem tudtam hogyan válaszolni. Aztán elképzeltem mellette magam, felszerelkezve intelligenciám apparátusával - Gore-Tex bakancsommal, tollammal és papírommal, automata fókuszos, mátrixmérő Nikon F4-esemmel - és teljes képtelenségemmel arra, hogy megértsem annak az életnek egy részét is, amit magunk mögött hagytunk az erdőben. De valahol a génállományunkban, amelyet mindannyian magunkkal viszünk testünk minden egyes sejtjében, szoros kapcsolat létezett ezzel a lénnyel, most már annyira elérhetetlenül, mint tavalyi álmaink, ám ugyanúgy, mint  tavalyi álmaink, láthatatlanul és kifürkészhetetlenül mindig jelen van.

Olyan hangulatom támadt, mint amilyen azt hiszem, annak a filmnek a halvány emléke volt, amelyben egy kelet-európai emigránsoktól származó New-Yorki férfi elmegy megkeresni azt a falut, ahonnan a családja eredetileg származott. Gazdag és sikeres, s azt várja, hogy izgalommal, hódolattal és csodálattal fogják köszönteni.
Ehelyett nem utasítják vissza teljesen, nem kergetik el, de olyan módon fogadják, amit nem képes megérteni. Zavarja a reakciójuk hiánya ottlétével kapcsolatban, amíg meg nem érti, hogy merevségük a jelenlétében nem visszautasítás, hanem egyszerűen béke, hogy szívesen látják, ha csatlakozik, de nem, ha zavar. Az ajándékok, amelyeket magával hozott a civilizációból, porrá válnak a kezében, miközben megérti, hogy minden, amije van, csak az árnyéka annak, amit elveszített.

Néztem ismét a gorilla szemeit, bölcs és sokatmondó szemeit, és azon gondolkoztam, hogy nyelvet próbálunk tanítani a majmoknak. A mi nyelvünket. Miért? Saját fajunknak is számos tagja van, akik az erdőben és az erdővel élnek, ismerik és értik. Nem hallgatunk rájuk. Mi az értelme akkor annak, hogy próbálunk megérteni bármit is abból, amit egy majom tudna nekünk mondani? Vagy hogy képes lenne beszélni az életéről ezen a nyelven, amikor nem is ezzel a nyelvvel született az életbe? Azt gondoltam, talán nem is arról van szó, hogy még meg kell tanulniuk egy nyelvet, hanem arról, hogy mi veszítettünk el már egyet.

 

[A fehér orrszarvúról]

Van egy széles körben elterjedt mítosz arról, hogy mire kell az embereknek az orrszarvú szarva - pontosabban két mítosz van. Az első mítosz szerint az őrölt orrszarvúszarv nemi ajzószer. Ez, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, nem más, mint aminek tűnik - babona. Nem nagyon támasztható alá egyetlen ismert orvosi ténnyel sem, viszont annál inkább azzal a ténnyel, hogy az orrszarvú szarva nagy, felálló, kemény dolog.

A második mítosz szerint vannak, akik tényleg elhiszik az első mítoszt.

Valószínűleg egy újságíró találta ki, vagy legjobb esetben félreértés. Nem nehéz megérteni, hogy honnét jött az ötlet, ha az ember végiggondolja, hogy milyen dolgokat tartanak, például, a kínaiak afrodiziákumnak. Többek között a majomagyvelőt, verébnyelvet, emberi méhlepényt, fehér ló péniszét, hat hónapig európai brandyben érlelve. Egy nagy, felálló, kemény dolog, mint az orrszarvú szarva, természetes dolognak tűnik egy ilyen listán, bár nehezebben érthető ebben az összefüggésben, hogy a dolog megőrlése miért is olyan vonzó ötlet. Tény az, hogy nincs valós bizonyíték, amely alátámasztaná, miszerint a kínaiak az orrszavú szarvát nemi ajzószernek tartanák. Egyedül olyan emberek hisznek ebben, akik olvasták valahol, hogy más emberek is hisznek benne, és hajlandóak elhinni mindent, amit hallanak, és tetszik nekik.

Nem tudunk arról, hogy az orrszarvú szarvával nemi izgatószer céljából kereskednének. (Ez, mint a legtöbb dolog, szigorúan véve többé már nem igaz. Tudunk néhány emberről Észak-Indiában, akik erre használják, de csak azért, hogy bosszantsanak.)
Sok szarvat használnak a távol-keleti gyógyításban, ám az orrszarvúszarv kereskedelmének nagy része valami sokkal abszurdabb okra vezethető vissza: mégpedig a divatra. Az orrszarvúszarvból készült tőrnyél rendkívül divatos eleme a férfi ékszereknek Jemenben. Ennyi: divatékszer.

Nézzük meg ennek a divatnak a hatását!

Az északi fehér orrszarvúk 1903-as felfedezésükig ismeretlenek voltak a nyugati világ előtt. Abban az időben hatalmas számban voltak jelen öt különböző országban: Csádban, a Közép-Afrikai Köztársaságban, Szudánban, Ugandában és Zairében. Ám a felfedezésük katasztrófát jelentett, mert az északi fehér orrszavúnak saját szerencsétlenségére két szarva van - ami kétszer olyan vonzóvá teszi az orvvadászok szemében. Az első, a hosszabb, átlagosan hatvan centiméter hosszú; a világcsúcstartó elképesztő módon száznyolcvan centiméter hosszú volt, és sajnos úgy 5000 dollárt ért.

1980-ra mindössze 1000 példányt hagytak meg az orvvadászok. Még ekkor sem tettek komoly lépéseket, hogy megvédjék őket és öt évvel később a populáció elérte az eddigi minimumát, tizenhárom példánnyal, amelyek mind a Garamba Nemzeti Parkban éltek. Az állat a kihalás szélén állt. [...]
Más fajokat még mindig ölnek meg orvvadászok, de az intenzív védelem az elmúlt öt évben végre kezdte éreztetni a hatását. Sőt, született néhány orrszarvú, és a populáció ma már a valamivel jobb huszonkét fős példányszámnál tart.

Huszonkettő.

A helyzet egyik megdöbbentő jellemzője a következő: egy orrszarvúszarv végső értéke, mikorra hajóval elszállítják Afrikából, és egy darab ízléstelen divatékszerré faragják valami gazdag fiatal jemeninek, hogy peckesen lépkedve lányokat kábítson el vele, több ezer USA-dollár. Ám maga az orvvadász, aki bemegy a parkba, és az életét kockáztatva lelövi azt az orrszarvút, amelynek a megvédésébe ennyi időt, erőfeszítést és pénzt beleölnek, nagyjából tíz-tizenkettő, esetleg tizenöt dollárt kap a szarvért. Így élet és halál kérdése a világ egyik legritkább és legfenségesebb állata esetében tulajdonképen körülbelül tizenkét dollár.

Adódik a kérdés - én is megkérdeztem -, hogy miért nem fizetnek egyszerűen többet az orvvadászoknak, hogy ne öljék meg az állatokat? A válasz persze nagyon egyszerű. Ha egy orrvadásznak, mondjuk, huszonöt dollárt ajánlanak, hogy ne lője le az állatot, és aztán másvalaki tizenkét dollárt ajánl azért, hogy lelője, az orrvadász rá fog jönni, hogy most már harminckét dollárt kereshet ugyanazzal az állattal. Amíg a szarvak folyamatosan ennyi pénzt jelentenek, mint amennyit, mindig lesz motiváló erő valakiben, hogy megkeresse azt a pénzt. Így a kérdés valójában a következő. Hogyan lehet meggyőzni a fiatal jemenit, hogy az orrszarvúszarvból készült tőr nem a férfiasságának a szimbóluma, hanem annak a ténynek a jele, hogy szüksége van ilyen szimbólumra?

 

[A mauritiusi vércséről]

Néztük egy darabig, ő meg minket nézett mereven. Valójában mindent látott, ami mozgott, feszült figyelemmel, sebesen pillantva egyik irányból a másikba.
- Látják, mennyire érdekli minden, amit lát? - kérdezte Richard. - A szemén keresztül él, és erre oda kell figyelni, amikor fogságban tartják. Gondoskodni kell arról, hogy összetett környezetük legyen. A ragadozó madarak meglehetősen buták. De mivel ilyen elképesztő a látásuk, kell, hogy legyen néhány dolog, ami vizuálisan elfoglalja őket.

Amikor eredetileg elkezdtünk ragadozó madarakat tenyészteni fogságban, behoztunk néhány nagyon ideges példányt, és amikor valaki elment a madárház mellett, a madarak teljesen megőrültek, és azt hittük, hogy ez idegesíti őket annyira, ezért valaki előállt azzal a nagyszerű ötlettel, amelyet a tetőablakos, elkülönített madárháznak neveznek. Mind a négy fal átlátszatlan volt, és csak a tető volt nyitott, hogy semmi se háborgassa a madarakat. De aztán úgy találtuk, hogy kicsit túllőttünk a célon. A fiókák, amelyek ebben a környezetben születtek, visszamaradtak a fejlődésben, mert nem kaptak elég érzékelhető információt. Pont az ellenkező hatást értük el.

Úgy értem, lehet, hogy az állatok nem intelligensek, de nem is olyan buták, mint számos emberi lény. Nézzék meg néhány állatkert főemlősrészlegét, amelyek fémből készült, zöld, mérnökileg tervezett "fákkal" vannak felszerelve, amelyek - minimális mértékben - hasonlítanak a fákra, de valójában egyetlen olyan tulajdonságuk sincs, amit egy majom érdekesnek találna egy fán: levelek, fakéreg meg ilyenek. Lehet, hogy egy építész szerint az egy fa, de az építészek sokkal butábbak, mint a majmok. Épp most kaptunk egy prospektust az Egyesült Államokból pontosan erről - üvegszálas fákról. Az egész prospektus azt sugallta, milyen büszkék arra, amit el tudnának adni nekünk itt Mauritiuson, és bemutatták az egyes festékeket, amelyekkel zuzmót lehetett festeni a fákra. Elképesztően nevetséges, kik ezek az emberek?
OK. Etessük meg a madarat. Hé te, figyelsz?

press_pics_33_1

[A Kerek-szigetről]

Round Island egyedülálló szkinkek, gekkók, boák, pálmafák és még egyes, Mauritiuson már régen kihalt fűfajok menedékhelye maradt, és ennek nem egyszerűen az az oka, hogy az ember nehezen száll partra, hanem az is, hogy teljesen lehetetlennek bizonyult, hogy a patkányok partot érjenek. Round Island az egyik legnagyobb trópusi sziget a világon (valamivel több mint 1200 km2), amelyen nem fordulnak elő patkányok.

Nem mintha Round Island sértetlen volna - mi sem áll messzebb a valóságtól. Százötven évvel ezelőtt, mielőtt a tengerészek kecskéket és nyulakat telepítettek volna, a szigetet keményfa erdők borították, amelyet az idegen állatok elpusztítottak. Ezért van az, hogy távolról a tanulatlan szemnek, mint amilyen az enyém is, a sziget első látásra többé-kevésbé terméketlennek tűnik. Csak egy természettudós veszi észre, hogy az a néhány furcsa alakú pálma és fűcsomó, amely elszórtan állt a forró, száraz, poros földben, egyedülálló és kimondhatatlanul értékes.

Kinek értékes? És miért? Tényleg számít bárkinek is, eltekintve egy csapat megszállott természettudóstól, hogy egyedül ez a nyolc Round Island-i üvegpálmafa található vadon a világon? Vagy hogy a Hyophorbe amaricaulis (egy pálmafa, amely olyan ritka, hogy nincs is más neve, csak tudományos), amely a mauritiusi Curepipe Botanikus Kertben áll, fajának egyetlen élő példánya? (A fát csak véletlenül fedezték fel, amikor a földet, amelyen áll, éppen tisztították a Botanikus Kert építéséhez.)

Nem tudok olyan "trópusi szigeti paradicsomról", amely akár távolról is megközelítené azt az elképzelt ideált, amelyet egy ilyen kifejezés elő szokott idézni, vagy akár csak azt, amit a prospektusokban olvashatunk. Természetes dolog ezt annak az ellentmondásnak tulajdonítani, amivel mindannyian szembesülünk, s ami a reklámok ígéretei és a való világ között van. Már nem nagyon lep meg minket. Ezért sokkoló lehet ráébredni, hogy az a világ, amelyet elmúlt századok (vagy akár csak elmúlt évtizedek) utazói és mai biológusok írtak le, tényleg létezett. Az állapot, amelyben a világ ma van, csupán annak következménye, amit mi tettünk vele, és az enyhe csalódottság, amit akkor érzünk, amikor megérkezünk valahová, és látjuk, hogy némileg lepusztult a hely, csak azt mutatja, milyen mélyre süllyedtek saját elvárásaink, és mennyire keveset fogunk fel abból, amit elvesztettünk. Akik felfogták, hogy mit veszítettünk, azok az emberek, akik őrülten szaladgálnak, és próbálják megmenteni a megmaradt darabokat.

Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtően komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelni, mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, és nem valamiről, ami csak úgy ott van.

[...]

Ismerek egy történetet, amelyet kiskoromban hallottam, és nagyon zavart, mert nem értettem. Csak sok év múltán fedeztem fel, hogy ez a Szibilla-könyvek története. Ekkorra a történet minden részlete újraíródott az agyamban, de a lényeges részek semmit nem változtak. A világ veszélyeztetett környezetének felfedezésével töltött egy év után azt hiszem, végre megértettem a történetet.

Egy ősi városról szól - nem számít, hogy hol volt, vagy mi volt a neve - egy virágzó, gazdag város volt, egy hatalmas síkság közepén. Egy nyáron, míg a város lakói éppen a gazdagsággal és a virágzással voltak elfoglalva, egy különös koldus öregasszony érkezett a város kapujához, tizenkét könyvet cipelve, és felajánlotta, hogy eladja őket nekik. Azt mondta, hogy a könyvek tartalmazzák a világ összes tudását és bölcsességét, és mindet odaadja a városnak cserébe egyetlen zsák aranyért.

A város lakói ezt nagyon mulatságos ötletnek tartották. Azt mondták az öregasszonynak, hogy nyilván fogalma sincs az arany értékéről, és valószínűleg az lenne a legjobb, ha elmenne.

Ebbe bele is egyezett az öregasszony, de először, mondta, a szemük előtt elpusztítja a könyvek felét. Épített egy kis máglyát, elégetett hatot a minden tudást és bölcsességet tartalmazó könyvek közül a város lakóinak szeme láttára, majd elment a maga útján.

Jött a tél, majd elmúlt; kemény tél volt, de a város sikeresen átvészelte, s aztán, a következő nyáron, az öregasszony visszatért.
- Ó, megint te vagy - mondták a város lakói. - Hogy van a tudás és a bölcsesség?
- Hat könyv - mondta, csak hat könyv maradt. A világ tudásának és bölcsességének a fele. Még egyszer felajánlom, hogy eladom nektek.
- Ó, igen? - kuncogták a város lakói.
- Csak az ár változott.
- Nem csodálkozunk.
- Két zsák arany.
- Micsoda?
- Két zsák arany a tudás és bölcsesség megmaradt hat könyvéért. Kell, vagy nem kell?
- Úgy tűnik - mondták a város lakói -, te magad nem lehetsz valami bölcs vagy nagy tudású, mert már rájöhettél volna, hogy nem négyszerezhetsz meg egy már eredetileg is felháborító árat egy keresleti piacon. Ha ez az a fajta tudás és bölcsesség, amivel házalsz, akkor őszintén szólva, bármennyiért árulhatod.
- Akarjátok, vagy sem?
- Nem.
- Rendben. Egy kis tűzifát kérnék.
Egy újabb máglyát épített, és elégetett hármat a megmaradt könyvek közül a szemük láttára, és aztán újra elindult a síkságon keresztül.

Aznap éjjel egy-két kíváncsi ember kilopózott a városból, és megvizsgálták a parazsat, hátha megmenthetnek egy-két oldalt, ám a tűz nagyon alaposan elégetett mindent, és az öregasszony összekaparta a hamut. Semmi sem maradt.

Egy újabb kemény tél sújtotta a várost, és volt némi gondjuk az éhezéssel és a járványokkal, de a kereskedelem jól ment, és a következő nyárra ismét elfogadhatóan jó állapotban voltak, amikor még egyszer megjelent az öregasszony.
- Idén korán jöttél - mondták neki.
- Kevesebbet kellett hoznom - magyarázta a három könyvet mutatva, amelyet még mindig magával cipelt. - A világ minden tudásának és bölcsességének a negyede. Akarjátok?
- Mi az ára?
- Négy zsák arany.
- Te teljesen megőrültél, öregasszony. Minden mástól eltekintve a gazdaságunk az adott pillanatban egy kicsit kellemetlen helyzetben van. A több zsák arany szóba sem jöhet.
- Tűzifát kérek.
- Várj egy percet - mondták a város lakói -, ez senkinek sem használ! Gondolkodtunk a dolgon és felállítottunk egy kis bizottságot, hogy átnézzék a könyveidet. Hadd vizsgáljuk meg őket pár hónapig, hogy értékesek-e számunkra, és amikor jövőre visszajössz, talán ajánlhatunk valami méltányosat érte. De több zsák aranyról szól sem lehet.
Az öregasszony megrázta a fejét. -Nem - mondta. - Hozzatok tűzifát!
- Fizetned kell érte.
- Nem baj - mondta az öregasszony egy vállrándítással. - A könyvek elég jól égnek magukban is.
Ezt mondta, és elkezdett széttépni kettőt a könyvek közül, amelyek aztán könnyedén elégtek. Ezután gyorsan elindult a síkságon keresztül és otthagyta a város lakóit egy újabb évre.

Késő tavasszal érkezett vissza.
- Egyetlen egy maradt meg - mondta, és letette maga elé a földre. - Ezért hoztam magammal saját tűzifát.
- Mennyi? - kérdezték a város lakói.
- Tizenhat zsák arany.
- Csak nyolcat tudunk adni.
- Kell vagy nem kell?
- Várj itt!
A város lakói bizalmas értekezletet tartottak, majd fél óra múlva visszatértek.
-Összesen tizenhat zsák aranyunk maradt - rimánkodtak. - Nehéz idők járnak. Hagynod kell valamit nekünk is.
Az öregasszony csak mormogott magában, miközben kezdte összerakni a gyújtóst.
- Rendben - kiáltották végül, kinyitották a város kapuit, és kivezettek két ökrös szekeret, mindegyiken nyolc zsák arannyal. - De reméljük, hogy megéri.
- Köszönöm - mondta az öregasszony -, és megéri.
Látnotok kellett volna a többit is.

Elvitte magával a két ökrös szekeret a síkságon keresztül, és otthagyta a város lakóit, hogy éljenek, ahogy tudnak a megmaradt tizenketted részével az összes tudásnak és bölcsességnek, ami csak valaha volt a világban.

További ajánlott írások:
Jankó András: Gondolatok kedvenc mesémhez