A tér és idő vallásai

god_is_red/ Részlet Vine Deloria - God Is Red című könyvének egy fejezetéből. A sziú indián származású szerző könyve először 1972-ben jelent meg és a mai napig korszakalkotónak számít az indián vallásokról szóló irodalom között. Igazság szerint annyira jó, hogy egy teljes könyvfordítást is megérdemelne, nem is értem, 40 év alatt hogy nem jutott el idáig. A címe magyarul talán úgy hangozhatna, hogy Isten Rézbőrű - fordítás általam: /

A hazai [egyesült államokbeli - a ford. megj.] ideológiák szétválasztása sokaknak mesterkéltnek tűnhet. Hagyományosan azt tanították nekünk, hogy ne felmenőink és kulturális hozzáállásunk alapján tegyünk különbséget, hanem politikai meggyőződések szerint. Konzervatív és liberális, kifejezések, melyek eredetileg politikai filozófiákat takartak, azt a látszatot keltik, mintha képesek lennének megragadni két teljesen különböző kulturális hozzáállást. A liberálisok mintha jobban törődnének az emberiséggel, míg a konzervatívok a vállalati szabadsághoz és az öngondoskodáshoz ragaszkodnak, az egyéni felelősségvállalásra helyezve a hangsúlyt. Azonban valójában nincs alapvető filozófiai különbség a liberálisok és konzervatívok között, mert mindkettő elfogadja a történelemnek nevezett elképzelést és képes találni benne egy tézist, mellyel alátámaszthatja igazát.

Ha a hazai ideológiákat az amerikai indiánok és a nyugat-európai bevándorlók mentén választjuk szét, a különbség filozófiailag alapvető jelentőségűvé válik. Az amerikai indiánok számára a föld - a hely - a létező legmagasabb jelentést hordozza, minden kijelentésüket eme referenciapontot szem előtt tartva teszik. A bevándorlók az őseik vándorlását a kontinensen alapvetően a jó események és tapasztalatok folyamatos haladásaként értelmezik, a lehető legjobb megvilágításba helyezve ezzel a történelmet - az időt. Ha az egyik csoportot a tér, a másikat pedig az idő filozófiai kérdése foglalkoztatja, egyik fél kijelentéseit sem helyezhetjük át az egyik kontextusból a másikba anélkül, hogy kellő odafigyeléssel megvizsgálnánk, hogy miről is van szó valójában, máskülönben értelmüket vesztik.

A nyugat-európaiak sosem tanulták, hogy a világ természetével térbeli szemszögből ismerkedjenek meg. És a nyugat-európai örökség emberei egyedülálló nehézséggel állnak szemben, ha gondolkodásukat át akarják állítani az időbeli gondolkodásról a térbeli gondolkodásra. A nyugat-európai identitás lényege az a feltételezés, hogy az idő lineáris módon halad; továbbá hogy egy bizonyos ponton, a vonal kibontakozása mentén, a nyugat-európaiak váltak a világ gondviselőivé. Ez az ideológia, ami a keresztes hadjáratot, a felfedezések korát, az imperializmus korát és legújabban a kommunizmus elleni hadjáratot ösztökélte, mind azon a meggyőződésen alapul, hogy az idő sajátosan kapcsolódik Nyugat-Európa népeinek sorsához. És később természetesen az Egyesült-Államokéhoz is. [...]

A gyarmatosítás hanyatlása napjainkban nagy dilemma elé állítja a nyugati embereket. Megfosztva a fejletlen országoktól és a korábban gyarmatosított népektől származó vagyonuk hagyományos forrásától, nem maradt más választásuk, minthogy a különféle szociális szerveződéseken keresztül új módokat találjanak meglévő vagyonuk újraelosztására. Talán akaratlanul, de sikerült elérni egy bizonyos tétlenséget, ami jelentős váltást jelent a nyugati emberek politikai gondolkodásában. Napjainkban a vagyon létrehozása inkább függ az új technológiáktól és az adótörvények manipulálásától, mint a kiaknázatlan erőforrások kitermelésétől. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ásványok és más erőforrások kitermelése ne folytatódna. Ahogy a fejletlen országok, mint az afrikaiak és közel-keletiek folytatják saját növekedésüket, súlyos kizsákmányolásokat kell elkövetniük, és a nyugati országoknak, ha nem akarják, hogy gazdaságaik összeomoljanak, a gyarmatosítás olyan kifinomult formáit kell alkalmazniuk, mint a szankciók és embargók.

Az amerikaiak aligha értik a gyarmatosító hozzáállás ezen átállását. Legjobb esetben is azt jelenti számukra, hogy humanizálják azokat az embereket, akiket korábban évszázadokon át pusztán nyersanyagok termelőinek és az általuk megvásárolt termékek előállítóinak tekintettek. Legrosszabb esetben pedig, a gyarmatosítás egyik formájának vége egy olyan mozgalom kezdetét jelenti, melyben a gazdag nemzetek a saját gazdasági körülményeik stabilizálása érdekében igázzák le a világ politikai rendszereit. Egyik megközelítés sem törődik az ökológiai problémával, nem csökkenti a dehumanizálódást és nem fordítja vissza a személyes és közösségi identitás szétesését.

Nem sok kétség lehet afelől, hogy a nyugati világ egy jelentős része ma attól az egyre nehezebb feladattól szenved, hogy az összeomlást megelőzendő, újjászervezze intézményeit. Az újjászervezés elsősorban arra törekszik, hogy az elavult intézményeket az új körülményekre való reagálásra kényszerítse, amikre létrehozásukkor nem gondoltak. Ha komolyan vesszük Toffler Future Shock-ját (és nem igazán van indokunk rá, hogy jelentéktelen elemzésnek tekintsük), vagy ha felismerjük Buckminster Fuller és Marshall McLuhan gondolkodásának logikai következtetéseit, akkor nem egy űrhajómodell-szerű Föld bolygót és nem is a kommunikáció globális falujának pillanatnyi világát fedezhetjük fel, hanem magának az időnek mint a tapasztalatunkat korlátozó tényezőnek a megszűnését. Egy olyan világban, ahol a kommunikáció szinte azonnali és lehetővé válik az egyidejű élmény, csak a tér és a hely képes megkülönböztetni bennünket egymástól, nem pedig az idő vagy a történelem.

A világ tehát nem annyira globális falu, mint inkább egy rakás heterogén identitás-csomag, amiknek elkerülhetetlenül konfliktusba kell keveredniük, mert különféle történelmi egyezségeket és érzelmi energiákat testesítenek meg. Hogy az érzelmi energia ezen koncentrálódásai mihez vezetnek, hogyan fogják értelmezni önmagukat, miféle mini-mozgalmak fognak születni közöttük, korunk megválaszolatlan kérdései. Ha hisszük azt, hogy a vallásnak van bármiféle alapvető értelemben vett szerepe az emberi társadalmakban, akkor nem beszélhetünk többé a szokásos módon univerzális vallásokról. Hanem fel kell készülnünk, hogy új és újfajta módokon nézzünk szembe a vallással és a vallásos cselekedetekkel. Bizonyára nyilvánvalóvá kell válnia számunkra a felismerésnek, ha eddig még nem lett volna az, hogy nem létezik mindenki számára egyforma időérzékelés. Létrehozhatjuk és létre is kell hoznunk az egyetemes planetáris történelem egy új értelmezését. [...]

Gyakorta úgy tekintettek a vallásra, mint egy evolúciós folyamatra, melyben az emberiség a primitív babonáktól a logikailag tökéletes magatartási kódexek felé fejlődik, az istenek sokaságától a monoteista vallások felé, jól kidolgozott intézményekkel és a filozófiai tisztaság által kicsiszolt hitvallásokkal. Úgy tartják, hogy a legtöbb vallási tradíció érvényessége abban a képességükben rejlik, hogy képesek megmagyarázni a kozmoszt és nem pedig abban, hogy széleskörű spirituális tapasztalatokat közvetítenek. De az egyistenhit, ahogyan Nathan Soderblum rámutatott, legtöbbször egy sokszínű társadalom politikai egységesítésének eredménye, nem pedig a végső valóság kinyilatkoztatása.

A nyugati hagyományban a kinyilatkoztatást általában úgy értelmezik, mint egy isteni terv közlését az emberekkel, mikor az istenség úgy vélte, hogy az emberiség elért ideje teljébe és már képes megérteni a világunk végső természetéről szóló további tudást, új információkat és meglátásokat szivárogtatott ki. Így tehát, az istenség bizonyos helyi szituációban való megnyilvánulását, minden időre és helyre érvényes igazságnak tekintik, annyira erőteljesnek, hogy meg kell győzni azokat az embereket is, akiknek semmi kapcsolatuk nincs az adott történéssel vagy az adott kulturális szokásokkal, melyekben eredetileg értelme volt. A legfőbb értékké az esemény elbeszélése válik és úgy tartják, hogy mind a metafizika, mind az erkölcs benne foglaltatik az eseménynek a leírásában. Végül a vallás az idegen kultúrákra ráerőltetett vallásos tapasztalatok újrafeldolgozásából származó etikai perspektíva kérdésévé válik, és nem a tapasztalatokból származó erkölcsi parancsok követésévé.

A kérdés, amire az úgynevezett világvallások képtelenek kielégítő választ adni, hogy kiszakíthatóak-e a vallásos megtapasztalások az eredeti kulturális közegükből, hogy olyan absztrakt elvekké váljanak, amik a különböző időben és helyen élő összes emberre alkalmazhatóak? A különféle vallásos mozgalmak szüntelen születése és a buzgalom, amivel végzik őket azt sugallhatja, hogy a kulturális közeg, az idő és a hely a kinyilatkoztatás alapvető elemei, a tartalom pedig illuzórikus. Vagy ha nem is illuzórikus, annyira sok kulturális korlátnak van alávetve, hogy nem alkalmas a más társadalmakba való átvitelre anélkül, hogy a kinyilatkoztatás üzenete és az azt fogadó társadalom egyaránt nagy sérüléseket ne szenvedne.

Az amerikai indiánok és más törzsi népek a kinyilatkoztatások és vallásos tapasztalatok értelmezésének nem ezt az útját követték. A vallásos hagyományaik szerkezete közvetlenül az őket övező világból, a más életformákkal való kapcsolataikból származik. A kontextus tehát mindennél fontosabb, mind a tettek, mind pedig a valóság értelmezéséhez. Megjegyezték azokat a helyeket, ahol kinyilatkoztatást tapasztaltak, és olyan helyként tartották őket számon, ahol rituálékon és szertartásokon keresztül az emberek ismét kapcsolatba léphetnek a szellemekkel. A földjeiken eltöltött több ezer év megtanította a törzsi embereknek a szent tájakat, amikért felelősséggel tartoztak és fokozatosan letisztult a szertartások valósága. Nem arról szólt, hogy az emberek mit hittek igaznak vagy fontosnak, hanem hogy mit tapasztaltak igaznak. Ezért a kinyilatkoztatásra a természetes környezethez való folyamatos alkalmazkodási folyamatként tekintettek, és nem egy minden időre és helyre érvényes konkrét üzenetként.

Az indián törzsi vallások túlnyomó többségének tehát van egy szent központja egy bizonyos helyen, legyen az akár folyó, hegy, síkság, völgy vagy más természeti képződmény. Ez a központ lehetővé teszi az embereknek, hogy tájékozódjanak a négy dimenzió mentén és megtalálják a helyüket; hogy minden történelmi eseményhez ennek a helynek a keretein belül viszonyuljanak, és hogy felelősséget vállaljanak érte. Függetlenül attól, hogy később mi történik az emberekkel, a szent földek megmaradnak kulturális és vallásos értelmezésük állandó pontjainak. Ezért van az, hogy a napjainkban Oklahomában élő, de eredetileg az Egyesült Államok keleti részéről származó törzsek közül számos, még mindig a szívében őrzi történelmük szent helyeit, és titokban kis csoportokat küldenek a rejtett helyekre, hogy továbbra is fenntartsák a törzs szertartásos életét.

Más vallásokban is vannak egyfajta szent helyek. A Szentföld történelmileg három világvallás csatatere volt, mindegyiküknek megvoltak a bizonyos szent helyei, amiket nagy becsben tartottak. De ezeket a helyeket elsősorban történelmi jelentőségük miatt becsülik, és nem nyújtanak olyasféle állandóságot és gyökereket mint az indiánok szent helyei. Az európai keresztény szentélyek gyakorta épültek Európa eredeti népeinek korábbi templomainak és szent helyeinek romjain, jelezvén, hogy valami szentség mindig átjárja azt a helyet, függetlenül az átmenetileg ott székelő ideiglenes vallási kifejeződéstől. Az ősi kínaiak egy elképesztően komplex térrendezési rendszert dolgoztak ki, hogy az emberi településeket összhangba hozzák Kína szent tájaival. De a vallásos tapasztalatok mindezen kifejeződései közül egyik sem maradt annyira hűen közel az eredeti helyéhez és az eredeti kinyilatkoztatásához, mint Észak-Amerika törzsi népei.

A szent helyek kinyilatkoztatásának természete gyakran annyira személyes, hogy lehetetlenné teszi, hogy missziós tevékenység tárgyává váljanak. Ezért a legtöbb indián törzs nem fedi fel szent helyeit, kivéve ha szörnyű körülmények rá nem kényszerítik őket. De ha egy helyről úgy tartják, hogy szent tulajdonságokkal rendelkezik, nem fogják felfedni az ott tartott szent szertartásokat. A szakrális helyek tehát a kinyilatkoztatás sajátosságát sugallják, - hogy az nem egy univerzális üzenet, amit világi vagy éretlen kezek sokszorosíthatnak. Hanem épp annyira intim, mint a saját, személyes gondolataink, amiket avatatlan fülek előtt sosem ejtenénk ki.

Vine-profile-NFIC
A nyugati vallásgyakorlás egyik jellemzője mindig is a tanításoktól és prédikációktól való függés volt. Valójában, ha elvesszük a prédikációt és a tanításokat, a legtöbb világvallás veleje elvész. A kereszténység feltűnő részt vállal az "örömhír" terjesztésében, ami egy elképesztően bonyolult forgatókönyvet foglal magába az eredendő bűnnel, a kozmikus megváltóval, a bolygó katasztrofális megsemmisülésével és a "megváltottak" új helyre költöztetésével, ahol az emberek feltehetően sokkal jobban fognak viselkedni, mint a régi helyen. A prédikálás és tanítás is arról szól - az a céljuk -, hogy az egyén viselkedését és személyiségét lehetőleg úgy változtassák meg, ahogyan az feltételezhetően jobban tetszik az istenségnek. Egy pillantást vetve a történelmi feljegyzésekre tisztán látszik, hogy az átalakulás reménye ritkán valósul meg, és szélesebb körben teljesen észrevehetetlen.

A vallási valóság koncepciójának megváltoztatása időbeli keretről térbelire, a tanítás és prédikálás vallásban betöltött szerepének feláldozásával jár. A közös szertartásokon való részvételnek, illetve a közösség és a kinyilatkoztatás szent helyei között folyamatosan változó kapcsolatnak, természetes velejárója az egyéni viselkedésminták átrendeződése. Az erkölcs a folyamatos közösségi életből ered és gyakorlatilag megkülönböztethetetlen a törzsi vagy közösségi szokásoktól. Aligha függnek a fejlődés, mint a vallásos gyakorlatok mércéje fogalmától, akár egyéni, akár közösségi szinten. Az értékítéletek a jelenlegi közösség valóságából származnak, és nem hagyatkoznak egy eljövendő vagy múltbéli aranykorra, ahová a közösség igyekszik.

Ezzel együtt, ha megszűnik az absztrakt kijelentések tanítása és igehirdetése, közel sem lesz olyan széles a vallási valóság és a közösségi élmények más aspektusai közötti szakadék. Egy időbeli szempontok alapján definiált vallásnak folyamatos védekezőállásban kell állnia, hogy meg tudja tartani a történelmi események értelmezése feletti ellenőrzést. Ha, mint az Ószövetség héber prófétái esetében, lehetséges a politikai, gazdasági és kulturális eseményeket vallásos formában értelmezni, akkor az egyházi és a világi idő képes egybeesni - legalábbis egy darabig. De hogyan lehet hosszútávon fenntartani a történelem ilyesfajta értelmezését? Amellett, hogy a Kivonulás egy nagy jelentőséggel bíró politikai esemény, egyúttal bizonyíték lehet az isteni beavatkozásra is. De akkor vallásos tapasztalattá válik minden későbbi, hasonló horderejű politikai esemény is? Nyilvánvaló, hogy egyre nehezebb vallási értelmezést adni a világi eseményeknek, és az alapvető fogalmi keret elkezdi elveszteni hitelét.

A nyugati vallás, úgy tűnik, ezt az értelmezési problémát önmaga világiasításával oldotta meg. Isten országának a Földön való megteremtése helyett, a történelem egy adott faj történetévé válik, hogy az miképpen törekszik végzetének beteljesítése felé. Tehát a nyugati történelmet úgy írták, mintha a megvilágosodás fáklyájának sorsa az lenne, hogy a Földközi-tengertől a San Francisco-i öbölig vonuljon. De ha már elérte Észak-Amerika nyugati partvidékét, feltartóztathatatlanul tovább kell haladnia Japán felé, és úgy tűnik így is tett, az amerikai megtapasztalást megfosztva kozmikus érvényességétől. A hidegháború átformálta ezt az elképzelést, és az elmúlt fél évtizedben úgy tűnt, hogy a gondviselés kedvenc gyermeke a demokrácia. De mára Oroszország romokban hever és legalább annyira Amerika is, és hihetetlen akaraterő szükséges ahhoz, hogy úgy tegyünk, mintha a történelem egy az emberiségnek szánt isteni terv kibontakozása lenne.

A megtestesülő végzet egy másik változata, hogy hajlamosak vagyunk egy társadalmat vagy civilizációt a technológiája alapján megítélni, és úgy tekinteni a természet leigázására és irányítására irányuló társadalmi törekvésére, mint az isteni szándék beteljesítésére. Ez az értelmezés a kulturális evolúció világi doktrínáját mindössze a teológiai nyelvezet köntösébe öltözteti. Ha figyelembe vesszük a technológia által okozott környezeti pusztítást, az érvelés darabokra hullik. Kevesebb mint két és fél évszázad alatt, a fehér amerikaiak gyakorlatilag elpusztították az egész kontinenst és az Egyesült Államok hatalmas területei lettek mára szinte lakhatatlanok - annyira, hogy vidéken egész térségek "feláldozását" fontolgatjuk a mérgező hulladékok tárolására. A vallási valóság időbeli vonalak mentén való meghatározása tehát azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha a föld egész egyszerűen nem számítana, hogy egyedül az emberi ügyek fontosak.

Ha átalakítjuk a vallásos értelmezést úgy, hogy a tapasztalatok a szent helyekben gyökerezzenek, akkor elkerülhetjük azokat a bonyodalmakat, amiket az időbeli definíció okoz. De a vallás emberi társadalmakban betöltött szerepe nyitott kérdés marad. Vajon azt jelenti ez, hogy továbbra is egy bizonyos helyhez kell kötődnünk, anélkül hogy kellő technológiával rendelkeznénk, tudomást nem véve az intelligenciáról, mellyel fajunk nyilvánvalóan rendelkezik? Hogyan tudjuk megérteni a vallásos élményeket, ha egy vagy pár helyre vagyunk korlátozva, ahol a vallásos eseményekre sor kerülhet? Ezek fontos kérdések, de hajlamosak abszolúttá tenni az elveket, és egy olyan polaritást sugallni, ami nem létezik és aminek nem lenne szabad megjelennie a teológiai vitákban. Épp ahogy az időbeli vallásokban is szerepe van a szent helyeknek, úgy a térbeli vallások is foglalkoznak az idő múlásával és az egyre növekvő társadalmi komplexitással, amit a szent helyekhez fűzött történetek okoznak.

A törzsi vallások valójában attitűdök, hiedelmek és gyakorlatok komplex rendszerei, finomhangolva a földdel való harmóniára, melyen az emberek élnek. Nem nehéz megérteni, hogy a hopi indiánoknak, akik Észak-Arizona száraz fennsíkjain és kanyonjaiban éltek, a gazdálkodásuk sikere érdekében szükségük volt az esőtáncra. A hely és a vallás itt annyira nyilvánvalóan párhuzamban van egymással, hogy mindenki felismeri a kapcsolatot. Bár ha megtudjuk, hogy a lummi és más északnyugati indiántörzsek is ismerték az esőtáncot, már rendkívül bonyolulttá válik. Talán egyszer vagy kétszer előfordult egy ember élete során, hogy a nyugati partvidéken rendkívül nagy hóvihar tombolt. Ha a hó betemeti a hosszúházakat, melyekben az emberek éltek és hosszabb ideig megmarad, akkor a lummi indiánok nem tudnak kijutni vadászni és halászni és éhen halnak. Az esőcsinálást ismerő férfiak eljárják az esőtáncot, hogy az hóesés esővé változzon, felolvassza a havat, és az emberek kiszabaduljanak a hó fogságából.

A térnek elsősorban földrajzi korlátai vannak, és a jelen földrajzi létezéséhez képest bármiféle, a vallásos tapasztalásból eredő idő érzékelése másodlagossá válik. A vallás térbeli felfogása azzal a kockázattal jár, hogy hatással van a misszionáriusi tevékenység integritására, amennyiben az el akarja hagyni földjét. Elhagyhatja-e egy vallás a szülőföldjét, hogy belevágjon egy kontinens vagy az egész világ meghódításába anélkül, hogy a tisztán politikai és gazdasági megfontolások mentén elveszítené vallási lényegét? Vajon a szertartások, melyek bizonyos helyekhez kötődnek, nem válnak az idegen országokban használhatatlanná? Ezeket a kérdéseket nyugati egyházi körökben sosem vizsgálták meg kritikusan, mert a keresztény teológia az időbeli felfogást veszi alapul.

Az időnek van egy rendkívüli korlátja. Kell, hogy legyen kezdete és vége valamely valóságos pontban, vagy ciklikusként kell felfogni, ami lehetővé teszi a minták és lehetőségek végtelen ismétlődését. Ha az időbeli definíciót használjuk, az ítélet elkerülhetetlenül beleférkőzik a vallásos valóság felfogásába. Az időbeli értelmezés szinte mindig a jó és a rossz kérdése körül forog, és az ellentmondások, amik ennek az alapvető viszonynak a meghatározása közben keletkeznek, a vallásos hiedelmeket az etika hatástalan rendszereivé alakítják. Olybá tűnik, hogy míg a térben meghatározott vallások képesek létrehozni az egy adott helyről eredő szent idő érzékét, addig a történelemhez láncolt vallások számára rendkívül nehéz a szent helyeket belefoglalni tanaikba. A tér hozza létre az időt, de az időnek nem sok kapcsolata van a térrel.

Ha átváltunk a magyarázatok időbeli mintázatairól térbelire, a vallási ábrázolások is összezavarodnak. A vallási ábrázolások létrejöttének folyamata a teológusok körében még mindig nagy vita tárgyát képezi. A probléma olyannyira jelentős, hogy áttörte a vallásos gondolkodás határait és a pszichoanalízis vizsgálódásainak tárgyává vált. Hogyan képzelik el az emberek a vallásos gondolatokat kifejező szimbólumokat, doktrínákat, észrevételeket és történéseket? Miért épp bizonyos alakokban képzeljünk el az istenséget és nem másokban?

Olybá tűnik, hogy az időbeli világnézettől függő teológiai magyarázatok, többnyire képtelenek megválaszolni a kérdést. Talán a legtöbb, ami elmondható, hogy a temporális (időbeli) teológusok nagyobb hangsúlyt fektetnek a költői képzeletre, mint a vallási szimbolizmus forrásaira. Eszerint egy társadalom vagy kultúra legjobb és legmagasztosabb elképzelései előbb-utóbb átszűrődnek a költői mitológiába, hogy kifejezzék a közösség által megtapasztalt valóságot. Ennél közelebb a vallási valóság időbeli koncepcióinak használatával nemigen juthatunk: koncepciók és szimbólumok esetleges leszivárgása.

Ha a vallás térbeli dimenzióját vesszük alapul, elég egyértelműnek tűnik a válasz. A közösség megfigyelt vagy megtapasztalt valamit, ami eléggé kilógott a megszokott tapasztalatok sorrendjéből ahhoz, hogy hosszú ideig megmaradjon a közösség kollektív emlékezetében, és a mitológia szimbólumai és történései alkották az eseményt. A szimbólumok mindig egy konkrét dolgot jelképeznek és a hely mindig pontosan meghatározható.

Ha például figyelembe vesszük az özönvíz történetek sokaságát, felvethetjük egy bolygóméretű özönvíz lehetőségét, mert annyira sok és különböző vallási tradícióban jelenik meg a történet. De juthatunk-e viszonylag mélyreható következtetésekre, a vallás térbeli dimenzióját alapul véve? Az özönvíz, melyet számos helyen megtapasztaltak, olyan legendákat szült, melyek megőrizték az áradás emlékeit. Ezek a beszámolók összefüggésben lehetnek a földrajzi térséggel, ahol az áradás történt és az észlelés időpontjával. A történetek területenként eltérő változatai részletesebb információkkal szolgálnak arról, hogy honnan jött ez a vallási megtapasztalás és mit jelentett az ott élő őslakók számára. Tehát ahelyett, hogy egy általános alapelv lenne, ami egyik vagy másik világvallást erősíti, az özönvíz elsősorban történelmi eseménnyé válik, minden egyes tradíción belül a tapasztalatokat lejegyző vallásra jellemző erkölcsi törvényekkel és a magyarázatául szolgáló összetett vallási eseményekkel.

Ha az időbeli koncepcióhoz ragaszkodunk, akkor csak azt a következtetést tudjuk levonni, hogy a fejlődés egy bizonyos fokán a - rendkívül sokféle és kevés hasonlósággal rendelkező - társadalmak számára szükségessé vált egy özönvíz mítosz kialakítása. Vagy, mint a kereszténység és a judaizmus, a világméretű árvíz lehetőségére igazolásként tekintünk, hogy az adott vallás az egyetlen helyes vallás. Ezen vallások híveinek elképzelhetetlennek tűnik, hogy az özönvizet egyetemes geológiai eseménykénynek tekintsük, melynek minden egyes kulturális hagyomány vallási jelentőséget tulajdonított. A teológiai magyarázatok gyakran válnak absztrakttá, és a keresztség egyetemes szükségessége önmagában is elegendő oknak bizonyult a történet eredetére. Azonban nem minden vallási hagyomány függ a keresztségtől, és úgy tűnik ott nincs különösebb doktrínális szükség az özönvíz monda létrehozására.

Gyakorlatilag képtelenek vagyunk megérteni a vallások által hagyományosan képviselt szimbólumokat, történeteket, doktrínákat és eszméket, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a vallást időbeli szempontok szerint határozzuk meg. Amint elhagyjuk az időt és figyelembe vesszük a rendkívüli földrajzi eseményeket, elkezdhetjük a vallásos szóhasználat és a doktrínák hatékonyságának, - mint a vallásos megtapasztalások magyarázatainak - megértését, mert a szimbólumok konkrét helyeken és valós eseményekben gyökereznek. Ha belegondolunk, teljesen más létrehozni egy vallást a legjobb ötletekből, szimbólumokból és magyarázatokból, mint átadni a vallásos élmények emlékeit, spekuláció és újraértelmezés nélkül.

Úgy tűnik, hogy sajátos kapcsolat van a gondolkodás időbeli és térbeli szempontjai között. Akár tetszik, akár nem, az idő óhatatlanul érint minket; de ha már komolyan vettük az időt, gyakran hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a térbeli szempontokat a tapasztalataink természetének megmagyarázásakor. Olybá tűnik, hogy ezt a jellegzetességet igazolja az etika kérdéskörének egész természete. Az etikai rendszerek közismertek arról, hogy hajlamosak koncepciókat és doktrínákat kapcsolni mindenféle absztrakt elképzeléshez, kivéve a gyakorlati szituációkat, amikben részt veszünk. Mintha az etikában egy elvont egyén lenne, aki olyan egyértelmű és objektív döntéseket hoz, amik csak alapelveket foglalnak magukban, de nem embereket. A szabadjára engedett ideológia, ami nincs kitéve a való világ kritikájának, a legjobb esetben is démoninak bizonyul. A térbeli gondolkodás megköveteli, hogy az etikai rendszerek közvetlenül a fizikai világgal és a valódi emberi helyzetekkel legyenek kapcsolatban, ne pedig a minden időben és minden helyzetben érvényesnek hitt elvont elvekkel. Elképzelhető tehát, hogy bizonyos értelemben a térnek meg kell előznie gondolatban az időt. Ha az idő válik az elsődleges szemponttá, akkor úgy tűnik, hogy soha nem jutunk el az adott helyen való létezésünk realitásához, és tapasztalatok helyett örökké kísérleti és elvont értelmezéseket kapunk.

Az amerikai közvélemény nagy részét a modern kommunikációs média hatása a nyugati, időbeli doktrínákon túlra lökte. Ez a háború utáni amerikai társadalom gondjainak valódi természete. Az élet értelmetlensége és az elidegenedettség, ami a mai generációnál tapasztalható, részben annak az eredménye, hogy engedtük, hogy az idő feleméssze a teret. Az elmozdulás az időbeli gondolkodástól a térbeli felé számos mini-mozgalomban felfedezhető. Az ökológia, az új baloldali politika, a helyi közösségek önrendelkezésre törekvése és az állampolgári részvétel mind erőfeszítések a hely érzetének visszaszerzésére és a hagyományos amerikai fejlődés-függőség - egy időbeli elképzelés -, mint az amerikai identitás mércéjének elutasítására. [...]

A vallás területe furcsa mód izolálódott ettől a változástól az amerikai gondolkodásban. Ehelyett a teológiai elképzelések a fundamentalizmus és a szociális evangélium (social gospel) között ingáztak. Ha a szociális evangéliumra és az aktivista egyházak részvételére a világ és a föld problémáiért való aggódásként tekintünk, még az elmúlt nemzedék teológiai mozgalmaiban is felfedezhetünk egy távolodást az időbeli elképzelésektől.

Kétséges, hogy mennyire juthat messzire az amerikai társadalom egy a teológiai elképzelésekben bekövetkező nagyobb forradalom nélkül. Egy nagyon is valós értelemben a merengő identitástudatot, mely nélkül a társadalmak működésképtelennek tűnnek, a vallásos doktrínák határozzák meg. A mostani teológiai vákuumot nagy mértékben az egzotikus vallások importálására tett erőfeszítések töltik ki. A keleti vallások nagy vonzereje, melyek látszólag értelmes választ nyújtanak a kortárs kérdésekre, a démonizmus és a vonzódás a sátánista szektákhoz, és a hagyományos fővonalbeli felekezetek elutasítása a fundamentalizmus egyerűségének a kedvéért, mind azt jelzik, hogy nagy szükség van egy átfogó erőfeszítésre, hogy szert tegyünk a világ egy új vallási felfogására.

Habár mielőtt szert tehetnénk a helyzetünk egy újfajta teológiai értelmezésére, meg kell változniuk a vallási eszmék elemzéséhez használt eszközöknek. Ehhez azoknak az elképzeléseknek a gyökeres megváltozása szükséges, amiket a nyugati emberek, különösen a keresztények évszázadokon át dédelgettek. A létünket illetően talán csak néhány kérdésre tudnak választ adni a vallások; a keresztény doktrínák a múltban megkíséreltek mindenre választ adni. Talán azt találjuk, hogy a jelenlegi helyzetünk egyáltalán nem teszi lehetővé a vallás működését; talán csak a pszichodráma és más tudományos módszerek maradnak.

Sok vallást a legmélyebb megvetés övezett, mert valamiképpen nem feleltek meg a vallás azon definícióinak, amiket a nyugati/keresztény eszmék a vallások természetéről hirdettek. Nem azért tartották őket érvénytelennek, mert nem voltak képesek egy értelmezést nyújtani a világegyetemre, hanem mert nem estek egybe a technológiától nagymértékben függő és a vallási ideológiájától majdnem teljesen független nyugati társadalom által vallott nézetekkel.

Amikor más vallásokat érvénytelennek tekintettek, szinte mindig azért tették, mert a magyarázatok kategóriái, ami alapján hamisnak ítélték őket, elsősorban időbeli megfontolásokból származtak, hogy milyennek kellene lennie a világnak. Ha a kategóriákat megfordítjuk és a keresztény vallást nem időbeli kategóriák szerint ítéljük meg, némileg másképp fest a történet. A legtöbb esetben a kereszténységnek nincs vagy rendkívül elégtelen válasza van a felmerülő problémákra. A különbség szembetűnő. Míg a kereszténység képes elképzelni a túlvilági élet valóságát - az időt és az örökkévalóságot - képtelennek látszik bármiféle valóságot nyújtani arra az életre itt, melyben pillanatnyilag részt veszünk: a térre [angolul "space", mely világűrt is jelent - a ford. megj.] és a Föld bolygóra.

Az amerikai indián törzsi vallások a lenézettek között vannak, mert kívül esnek az időbeli fogalmak és tanok által meghatározott vallás könnyen felépített kategóriáin. Mégis, az amerikai nép, a hitelesség érzése után kutatva, amit nem képes meglelni a saját hagyományai között, számos módon az amerikai indiánok felé fordul, amilyennek látni szeretné őket. Nem csupán a regényírók nemessége vagy a történetírók tragikus látomása az, amit Amerika keres. A kutatás nagyon is valóságos értelemben, az amerikai indiánok vallási meglátásaiért és az indiánokból áradó hitelesség érzéséért folyik.

Az indián törzsi létezés mögötti vallási valóság keresésével az amerikaiak valójában a földet próbálják megérteni, mely az indián törzsi kultúrákat és az általuk megálmodott közösséget kitermelte. Még ha teljesen figyelmen kívül is hagyják az indiánokat, az amerikaiak, akik egy sokkal átfogóbb és értelemmel telibb életet keresnek, ugyanazon az úton járnak, amin évszázadokkal ezelőtt az indián törzsek is, amikor próbálták megérteni ezt a földet. Nemrég a Kongresszus a büntetőjog keretében tárgyalta meg a kárpótlást. Véget érhet a keleti főurak és az igazságként szolgáltatott bosszú kora. Ha ez így van, nem lehet, hogy a vallás, mely az istenségre az emberiség szigorú bírájaként tekint, szintén leáldozóban van?

Kapcsolódó bejegyzés:
Hogyan veszi semmibe a tudomány az élő-világot

One thought on “A tér és idő vallásai

  1. Épp mostanában eszmélek, hogy ugyanezeket a válaszokat a saját kultúránkon belül is meglelhetjük, csak sokszor eszünkbe se jut itt keresni. A magyarság ősi szent helyeiről, az ahhoz kapcsolódó rituálékról, kultuszokról például igazán eredetien ír Daczó Árpád a Csíksomlyó titka és Csíksomlyó ragyogása c. könyveiben. Továbbá azt is hozzá szeretném még fűzni ehhez a bejegyzéshez, hogy a könyv címét nemcsak a "rézbőrű", de magával a "piros" kifejezéssel is nyugodtan lehetne magyarra fordítani. Épp a Szent Korona misztériuma kapcsán olvastam, hogy a magyar ősvallásban a piros volt a Nap, a férfi istenség színe, és az ezüst a Holdé, a női istenségé (Boldogasszony kultusz). Innen adódik az Árpád-sávos zászló is, tehát számunkra is mélységes szimbolikája van a piros színnek. Az ősvallások egyébként nagyon hasonló tanításokat hordoznak, csak odáig eljutni viszonylag nehéz mostanság.
    Köszönöm szépen a fordítást, és ezeket a lélekemelő gondolatokat!
    Bogyó

Comments are closed.