A szokás hatalma

/ Ran Prieur - The Effects of Highly Habitual People című írása, melyet 2003-ban írt és 2012-ben átírásra és frissítésre került. Köszönet Imrének a fordításért, melyet helyenként átdolgoztam és átfogalmaztam, de az alábbi szöveg egy jelentős része az ő munkája: /

A gonoszt látszólag könnyű megmagyarázni: jó érzés megkapni amit akarsz, és könnyebb megkapni amit akarsz, ha senkivel sem törődsz, aki az utadban áll. De ha működése közben figyeljük meg a gonoszt, már nem annyira józan. Az emberek a racionális érdekeik ellen cselekszenek mind rövid, mind hosszú távon, amikor olyan vezetőket támogatnak, akik háborúban pusztítják el népüket, vagy felesleges tilalmakat tartanak fenn, vagy valami pazarló kulturális szokást követnek. És ha megkérdezed, hogy miért, gyenge érvekkel és otromba hazugságokkal jönnek. Ez nem csak irracionalitás - ez önámítás. A hazugságok egy olyan értékrendet fedeznek, amely tökéletes racionalitással is beszélhetne magáról, ám valami okból mégsem teszi. Valahogy így hangozna:

Azért támogatom a vezetőimet, mert tisztára tökös csávók! Könyörtelenek és kegyetlenek és nem fair módon harcolnak, és remekül érzem magam attól, hogy a részese lehetek. Fájdalmas együtt érezni a gyengékkel és a vesztesekkel - különösen ha én is egy vagyok közülük. Ehelyett az összes szimpátiámat azokra összpontosítom, akik éppen nyerésben vannak. Ez az az "Én", aki nem tud veszíteni!

Támogatom a törvényt, még akkor is ha hülyeség, mert ettől jobbnak érzem magam azoknál, akik megszegik. Ha választani kell két viselkedés között, elképzelhető, hogy tévedek és ez ijesztő, de amíg az erőszakosabb erő az én oldalamon áll, még csak gondolnom se kell arra, hogy esetleg tévedek, mert mindenki kénytelen lesz elismerni, hogy igazam van.

Ez egy támadhatatlan értékrend. Legalább annyira logikus, mint a jóság bármely igazolása. Szóval miért nem állnak elő és mondják ki? Miért nem ismerik be még maguknak sem? Nem lenne egyszerűbb az uralkodóknak az uralmat állítani be az önigazoló abszolút jónak? Egyáltalán mi szükség van arra, hogy gerinces, igazságos emberekként gondoljanak magukra? Miért kell hazudnia a gonosznak?

Évekig tanácstalanul álltam ezelőtt és még most is csak egyetlen lehetséges választ tudok kitalálni: a szélesebb kontextus, az emberi természet vagy maga az univerzum, alapvetően jó kell, hogy legyen. Ha a nagyobb kontextus semleges vagy erkölcstelen lenne, a gonosz teljesen őszinte lehetne. A tény, hogy a gonosz hazudni kényszerül bizonyítja, hogy összeegyeztethetetlen a valósággal: hogy a nyitott, kutató figyelem és a tiszta gondolkodás elkerülhetetlenül megnövekedett empátiához és együttműködéshez vezet.

Mi a "gonosz" egyáltalán? És mi a "jó"? Én az összehúzódás és a bővülés fogalmaival határozom meg. Értél már valaha egy meztelen csigához? Figyeld meg, veszély esetén hogyan keményedik meg és húzódik össze a teste. Ez egy alapvető biológiai válasz - az emberek ugyanezt teszik. Persze mi gerincesek vagyunk és nem tudjuk összehúzni csontjainkat, de az izmainkat állandóan összehúzzuk. Ha az első éveinket konfliktusok és traumák kereszttüzében élnénk le, ahogy ebben az egészségtelen kultúrában mindenki, akkor megtanulnánk állandó görccsel éni a testünkben. Wilhelm Reich "karakterpáncélnak" nevezte ezt, és ezt tartotta az érzelmi betegség egyik kulcskomponensének.

Az érzelmeinket is összehúzzuk. Ezt tesszük, amikor visszatartjuk empátiánkat, amikor visszahúzzuk a tudatunkat azért, hogy ne kelljen felvennünk egy gyenge vagy szenvedéssel teli perspektívát. Természetesen a világunkban annyi a gyengeség és a szenvedés, hogy állandóan vissza kell tartanunk az empátiánkat, különben eluralkodna rajtunk a szomorúság vagy a harag. Ezen felül első világbeli emberekként azért is vissza kell tartanunk az empátiánkat, mert mások gyengeségéből és szenvedéséből előnyeink származnak. Ha teljesen bele tudnánk élni magunkat az általunk elfogyasztott gyári haszonállatok vagy a bérmunkások helyébe, akik az általunk használt termékeket gyártják, olyan radikális változásokat kéne eszközölnünk életünkben, ami a gyakorlatban évekbe telne, ezért még ha meg is lépjük, az empátiánkat akkor is csak fokozatosan tudjuk kiterjeszteni.

Ez az út sokkal inkább annak a meghatározása, hogyan lehet egy gonosz rendszerben jót tenni, mint "tisztának maradni". A jótevők elkötelezettek az érzelmi és intellektuális bővülés mellett, és hogy meglépik azokat a nehéz változtatásokat, amik ezzel a bővüléssel járnak. A gonosz emberek az összehúzódás vagy a bővülésnek való ellenállás érzésének függőivé váltak. És persze sokan vannak olyanok, valószínűleg ők vannak a legtöbben, akik nem gonoszok, de nem is jótevők. A gonoszokkal ellentétben nekik nem okoz titkon örömet, hogy kivágják az erdőket, hogy ketrecekben tartják az állatokat, és hogy az emberek főnököknek engedelmeskednek. Ha valóban odafigyelnének, szörnyen éreznék magukat és tenniük kellene valamit, változtatniuk kellene, ami kényelmetlen, úgyhogy inkább elfordulnak és nem éreznek semmit. Az átlagos emberek egy gonosz rendszerben olyanok, mint a gonoszok, a tekintetben, hogy a bővüléssel szembeni ellenállás függőivé váltak, de a függőségük közvetett: egy olyan létállapot függői ők, melyet csak a bővüléssel szembeni ellenállás révén lehet fenntartani. Ők a gonosz rendszer ideális kiszolgálói, ideálisabbak a gonosz embereknél, akik hajlamosak destabilizálni azt.

Mi az, hogy "gonosz rendszer"? Én úgy határozom meg, mint a környező jó rendszer folyamatos megkárosítása. Ez egy trükkös definíció, mert rekurzív: ahhoz, hogy megtudjuk, jó-e a tágabb rendszer, meg kell néznünk az eggyel nagyobb rendszert, és így tovább. Szerintem ez jól tükrözi a valós bizonytalanságot, melyet csak úgy tudunk kezelni, ha mindig távolabbra tekintünk. És azzal tesztelhetjük, hogy egy rendszer jó vagy gonosz, hogy megengedi-e, hogy távolabbra tekintsünk - megerősíti vagy meggyengíti-e az őszinteség tudatos gyakorlása?

Tehát definiáltam a "jót", amivel máris több jót tettem, mint a legtöbb ember. De nem hiszem, hogy erényesebb lennék másoknál. Csak kevésbé vagyok a szokások embere, ez pedig csak azért van, mert szerencsém volt. Pontosabban az az érzésem, hogy az emberek valami antenna-féleséggel születnek, amivel a szokásos viselkedést veszik, és valami biológiai vagy környezeti bukfenc miatt az én antennám gyengébb.

Kezdetben ez hátrány volt. Órákba tellett például megtanulnom görkorcsolyázni. Mindenki más már javában korcsolyázott, mikor én még csak egy helyben kapálóztam. Megkérdeztem, hogy csinálják, és olyasmiket mondtak, hogy "Csak kezdj el mozogni... aztán mész!" Végül nagy nehezen kitaláltam: úgy lehet előre menni, hogy kifordítod a lábfejedet és kifele nyomod magad azzal a lábaddal. De senkiben sem tudatosult, hogy ezt csinálja! Az antennájukat használták, hogy a testünk felvegye a megfelelő viselkedést, mindenféle tudatosság nélkül.

Számomra mindennel ez a helyzet. Ami más emberek számára magától értetődő, különösen a kulturális szokások, azt én döcögősen és évekkel később tanulom meg, de mindig a legelejéről kezdem és muszáj odafigyelnem. Később ez előnnyé vált, mert úgy tűnik, hogy sok dolog, aminek a megtételére az antennák beszélik rá az embereket, egyáltalán nem egyezik a saját érdekeikkel. Néha az az érzésem, hogy az emberek egy üllővel a fejükön mászkálnak. Először ügyetlenül megpróbálom, aztán abbahagyom és az emberek megkérdezik: "Miért nem cipelsz üllőt a fejeden?". Azt válaszolom, hogy "Mert nehéz, semmi haszna nincs és sokkal könnyebb anélkül sétálni." Mire azt mondják, hogy "Ha-ha, milyen fura vagy!"

Ha úgy érzed túlzok, nézz a pázsitra. Miért ne hagyjuk a ház körüli területet csak úgy? Öntözés, fűnyírás, "gyomlálás", mérgezés, és minden egyéb nélkül? Hadd vaduljon el! Pénzt, munkát, időt és erőforrást takarítana meg, ráadásul még jobban is nézne ki a föld - mert az emberek több száz mérföldet utaznak, hogy vadvilágot lássanak, de senki sem utazik azért, hogy pázsitot nézegessen; nincsenek pázsitfotósok, sem pázsit-táj festők.

Az őszinte érv így hangozna ellenem:

Több száz dollárt és fárasztó órát öltem a pázsitomba, mert végtelelenül élvezem az anyagi tér és minden ott élő dolog irányítását. Erősnek és értékesnek érzem magam tőle. És azért rakom oda pontosan ugyanazt, mint amit mindenki más, mert élvezem a beilleszkedést, hogy egy csoport része lehetek és szigorú szokásokat követhetek, más emberekkel együtt.

Ismét, miért nem mondják ki? Miért rejtik el maguk elől a valódi motivációikat? Csak az lehet az oka, hogy az ilyen tudatosság veszélyeztetné az imádott szokásaikat azzal, hogy megadja nekik a választási lehetőséget, hogy feladják vagy megváltoztassák a rituáléikat. Rövidesen talán felhagynánk ruháink vasalásával, autóink mosásával, a társadalmi státusszal való törődéssel, vagy minden olyan munkával, ami több mint ami a kényelmes túléléshez nélkülözhetetlen. A valóság, amelyhez hozzászoktunk, széthullana. A pusztulással lenne egyenértékű.

A teljes egészében szokásokra épülő létállapotot kerékvágásnak [angolul groove - mely jelenthet állandó rutint és kellemes, mámoros élményt is - a ford. megj.] fogom nevezni, egy sima, könnyű és kényelmes csatorna, ami megmondja, hogy merre menj. A jelenlegi rendszerünket nevezhetném kitaposott nyomvonalnak is, egy tompa, tőrbe csaló, fullasztó csatornának. Legtöbbünk számára a kettő egyszerre létezik. De egy ilyen minta fennmaradásához a pozitív érzéseknek összességében meg kell haladniuk a negatívakat.

A civilizált emberek egy olyan kerékvágásban haladnak, amely szinte minden más kultúrát elpusztított és egy ideges küszködéssel és folyamatos elégedetlenséggel teli zsibbadt és sekélyes életbe zárt minket, és amely tömeges fajkihalásokat okoz. És mi szeretjük!

Nem csak az autóink imádatáról beszélek, amik barátságos belvárosokat zabálnak és városszéli bevásárlóközpontokat szarnak, és az olajmezők felett élő emberek halálát követelik, vagy a tévé szeretetéről, amely mindannyiunkat úgy kezel, mint a leghülyébb nézőt, és a kulturális sokszínűséget globális monokultúrával váltja fel, ahol az élet értelme, hogy minél gazdagabb és vékonyabb legyél és vásárolj egységesített termékeket és szolgáltatásokat. Ezek csak a legújabb megnyilvánulásai annak az egyensúlyából kibillent kerékvágásnak, melyben évezredek óta vagyunk. Amikor az ősi civilizációk bronzfegyvereket készítettek, hogy megöljék és rabszolgasorsba hajtsák a szomszédaikat, mit nyertek belőle?

Bonyolult dolog ez. Egyfelől ott vannak a gonosz egyének, akik imádnak ölni és uralkodni, mert ez megadja nekik a lehetőséget, hogy összehúzzák az empátiájukat. Aztán ott van a gazdasági motiváció, de annak látszólag nincs sok értelme, hiszen a késő kőkori emberek magasabb életszínvonalon éltek, mint az őket felváltó mezőgazdasági emberek. És ott van még a csoportimádat, ugyanaz, mint ami manapság a zászlóknál és sportcsapatoknál látható, ahol az emberek értékesebbnek érzik magukat attól, ha valamelyik uralkodó absztrakcióval határozzák meg magukat, amihez úgy érzik, hogy tartoznak. De miért kell ezeknek a szimbólumoknak uralkodniuk, vagy egyáltalán versenyezniük? Miért nem tudnak a katonák és atléták mindannyian kooperatív játékokat játszani, ahol nincs győzelem és vereség? Miért kell a te csapatodnak jobbnak lennie?

Két dolog zajlik itt. Az egyik régi: emberszabású majmok törzseitől származunk, akik erőszakos háborúkat vívtak más törzsekkel, és ez az emberi potenciál egy elavult és ártalmas része maradt. A másik új: a modern kultúra nem teszi lehetővé, hogy boldogok legyünk olyannak amilyenek vagyunk, hanem azt sulykolja, hogy mindig távolságot tartsunk aközött ahol vagyunk és ahol lenni szeretnénk, hogy állandóan egy jobb jövő után kutassunk.

A majomtörzsi tudat elegendő lehet, hogy megmagyarázza a politikai jobboldal és a nyers fizikai uralom iránti vonzalmat. A gazdasági uralom azonban a "jobb" iránti függőségünkből táplálkozik. Ez az, ami a munkákat annyival a túléléshez szükségesen túlra pörgeti, amiért szegényebb emberek milliárdjai több billió órát áldoznak az életükből, hogy a gyerekeik vagy unokáik feljebb léphessenek a piramisban, és képtelenek legyenek élvezni a magasabb társadalmi státusz csapdái miatt, miközben az eggyel alattuk lévőn taposnak.

Ez egy szűk, mennyiségi "jobb", egy szoros, versenyelvű, ítélkező "jobb". Köze sincs az érzéshez, amikor mezítláb langyos homokra lépünk, vagy az örömhöz, amikor a barátainkkal lógunk. A megszámlálható és rangsorolható dolgokról szól, olyanokról, amik szűkösek és megkövetelik, hogy küszködjünk értük. Emiatt a függőség miatt van az, hogy az emberek, akik a vadonba mennek, a napot nem lazítással töltik egy patak mellett, hanem egész nap egy túraútvonalon menetelnek. A "jobb" tehát valójában azt jelenti, hogy "több munka kell hozzá".

Ha a földet gyémánt és arany borítaná és a sárhoz csak mély bányákat ásva juthatnánk hozzá, a sár jobbnak számítana, és az emberek szánalmas aranyházakban dolgoznák le az egész életüket, hogy övék lehessen az előkelő sárkunyhókban lakás privilégiuma. Abszurdnak hangzik, de a világ amelyben élünk, még ennél is sátánibb, mert ami tényleg ott hever a földön - a talaj, az agyag, a fű és a fák - ideálisak az élelemtermesztésre és a házépítésre, míg a föld mélyén lévő dolgok - a vas, az arany, az olaj és az urán - arra jók, hogy fegyvereket, társadalmi egyenlőtlenséget és elidegenítő gépeket építsünk.

Tehát több berögzött viselkedésmódunk van, amik egyszerre működnek. Ott a pillanat ki nem elégítő élménye és a fejünkben lévő ideális kép közötti feszültség. Aztán ott van az ebből a feszültségből eredő stressz okozta tevékenység és a siker elégedettsége, ami beszűkíti valóságunkat az ideál irányába. És ott van a semmittevéstől való rettegés - unalomnak nevezzük, de valójában szabadidő ez, igazi nyílt idő, amikor az összes magunkba fojtott fájdalom azzal fenyeget, hogy elárasztja a tudatunkat.

De ugyanakkor muszáj a dolgok javításán munkálkodnunk, szeretjük az egyformaságot, a felismerést, már ismerős helyen lenni. Ezt a paradoxont úgy oldjuk fel, hogy ugyanannak a dolognak az egyre elérhetetlenebb változata után törekszünk: a megszokott pázsit, egyre kevesebb gyommal, a megszokott tv csatornák egy jobb TV-n, a megszokott autózás egy újabb és menőbb kocsiban, egy magasabb pozíció a megszokott karrierúton. Bármi legyen is, sosem különbözik igazán – és sosem elég.

Az általunk ismert civilizáció tehát egy rossz kerékvágás, vagy rossz szokások egy óriási és összefonódó serege, és csak sejthetjük, hogyan is kezdődött. De ami lényegesebb, miért vagyunk hajlamosak egyáltalán a szokások rabjaivá válni? Miért vagyunk hajlamosak belehajtani a kerékvágásokba és ott ragadni? Maguk a kerékvágások nem civilizáltak – azok természetesek. Az emberek azért hajlanak a megszokásra, mert a biológiai élet is hajlik rá.

Gonoszak-e az állatok? Nyilvánvalóan nagy élvezetüket lelik a fajtájuk szokásos viselkedésének követésében, újra és újra végigmenve ugyanazokon a mintákon, melyekbe az ölés is beletartozik. De a sas, mely megöl egy egeret, nem olyan, mint a katonai vezető, aki bombázásra ad ki parancsot, mert a sas viselkedése egyensúlyban van az egésszel, és mert a sasnak nem okoz örömet, ha visszatartja az empátiáját az egértől - mert nincs lehetősége rá, hogy kiterjessze odáig az empátiáját.

Ám bármeddig terjed is ki normál esetben az empátiája, meglehet rá lehetősége, hogy visszatartsa. Azt hiszem, egyszer láttam gonosz galambokat. Egy londoni parkban voltak, de most már mindenki amerikai galambként ismerné őket: valaki módszeresen nagy mennyiségű gyorskajával etette őket és mind durván el voltak hízva, és amikor egy darab étel leesett és az egyik galamb elsőként szerezte meg, a másik nem fordult el udvariasan, mint a normális galambok, hanem elkezdte csipkedni az elsőt és mérgesen rikácsolt.

Úgy gondolom, a nem-emberi állatok is képesek ugyanazokra az egyszerű negatív érzelmekre, amikre az emberek, és közvetlenül függőivé tudnak válni az érzelmi beszűkültségnek és személy szerint gonoszak lehetnek. De csak kivételes körülmények között cselekednek így, ezek a körülmények pedig nem állandósulhatnak mint a gonosz társadalmak, mert az állatok viselkedési lehetőségei túl behatároltak, vagy a kerékvágásuk túl mély; és amiben el vannak mélyülve, az maga a természet, ami – legjobb tudomásom szerint – egy szimbiotikus és szeretetteljes nagyobb univerzum felszíne.

Az emberi állatok nem azért képesek gonosz társadalmakat formálni, mert okosabbak vagy felsőbbrendűek, hanem mert valami oknál fogva a mi viselkedésünk szokatlanul rugalmas. Az embereket alkalmazkodóképesnek neveztem, de rájöttem, hogy ez a kifejezés összemos legalább két jelentést. Az egyiket befolyásolhatóságnak nevezem. Az üres lap (tabula rasa) teória ennek a tulajdonságnak az leegyszerűsítése: a nagyon fiatal emberek, sokkal inkább mint más állatok, úgy fejlődnek, hogy beilleszkedjenek a környezetükbe. Tehát egy farkasok által felnevelt ember farkasként fog viselkedni, de egy emberek által felnevelt farkas továbbra is farkas marad.

Az alkalmazkodás másik jelentése, amelyet én kiigazításnak nevezek, egy felnőtt azon képessége, hogy alkalmazkodjon egy változó környezethez. A legtöbb ember nem jobb ebben, mint a nem-emberek – innen a mondás, hogy "Öreg kutya nem tanul új trükköket". A kiigazításra való képtelenség egyenlő a kulturális konzervativizmussal, hogy szorosan ragaszkodunk a megszokott utakhoz, akár segítenek, akár nem. Egy gonosz társadalom kialakításához pedig egyszerre kell befolyásolhatónak lennünk, hogy az egyensúlytól távol eső viselkedésmódokat tanuljuk el, és kiigazításra képtelennek, hogy kitartsunk mellettük.

Képtelenek az emberek a kiigazításra vagy csak nem hajlandóak? Meg tudnánk csinálni, ha nagyon akarnánk? Vannak emberek, akik biológiailag jobban képesek rá? Lehet ezt a készséget tanulni? Függ a kiigazítás a befolyásolhatóságtól, tehát potenciálisan bármelyikünk a kiigazítás mesterévé válhatna?

Ha képesek is vagyunk rá, még nem tettük meg. A kiigazítással szembeni ellenállás minden általunk ismert emberi társadalomban erős volt. A primitív emberek pontosan annyira hajlanak a megszokásra és pont olyan szűklátókörűek, mint az átlagos civilizált emberek, és még ellenállóbbak a társadalmi változással szemben. Szigorú rituáléik és tabuik vannak; ha megpróbálod kitolni a valóságuk határait, azt hiszik, viccelsz velük; hűségük van a törzs iránt, ami pszichológiailag megegyezik a mi hűségünkkel a sportcsapatok vagy nemzetek iránt.

De az ő kerékvágásuk jó: szokásaik szimbiózisban tartják őket a szélesebb univerzummal és egymással. Gondnokai az ökoszisztémáiknak, nem fogyasztói. Még a harcias törzsek is ritualizált módon viselnek hadat, ami minimalizálja a súlyos sérüléseket. Még a legrosszabb törzsekben sem érzik az emberek az életüket értelmetlennek.

Most patthelyzetbe kerültünk. A természeti népek azt mondják majd, hogy az ő kerékvágásuk az a hely, ahová az emberek tartoznak. A civilizált hiedelemrendszerek azt mondják, hogy a primitívek kerékvágása olyan a tudatunknak, mint valamiféle csapda, hogy az a sorsunk, hogy meghaladjuk. Mindkét oldal be tudja bizonyítani, hogy az ellenfele álláspontja a szűklátókörűség egy sajátos illúziója.

Az ismert természeti népek kerékvágása nyitva áll a leszármazottaink előtt, de lesznek olyanok, akik ezt választják? Az általunk ismert civilizáció kerékvágása pokoli és korlátolt, de mi a helyzet az általunk még nem ismert civilizációval, vagy a besorolhatatlan társadalmakkal, amiket még el sem képzeltünk?

Tehát a harmadik elképzelés, hogy átcsússzunk egy minden általunk ismerttől különböző, új kerékvágásba. Ebből a szemszögből nézve - és amik ebből következnek, szükség volt a civilizáció rémálmára, hogy felváltsa a földi álmot és felébredésre késztessen.

A negyedik elképzelés, hogy teljesen túllépjünk a szokásokon és soha se lépjünk bele egyik kerékvágásba sem - ismeretlen az otthon érzése, nincs kényelemes megszokottság, örökké csak az újdonság, amíg a szem ellát. Ez még nekem is túl soknak tűnik.

Az általam kedvelt elképzelés szerint megtanuljuk uralni a megszokásra való hajlamunkat, de ezt nem arra használjuk, hogy távol tartsuk magunkat a kerékvágásoktól, hanem hogy több nyomvonalat készítsünk és kedvünk szerint váltsunk közöttük, egyikből a másikba és a harmadikba ugorjunk, hogy annyi újdonságot és megszokást kapjunk, amennyit akarunk.

Például élhetnénk mindannyian újból indiánok módjára, kivéve hogy ezúttal elfogadott lenne a törzsek közötti átjárás. Vagy még változatosabbá tehetnénk, néhány földművelő vagy technológiai nép hozzáadásával, amennyiben a technológiájuk szimbiózisban tartja őket a természettel és más társadalmakkal. Vagy hozzáadhatnánk valami teljesen újat, vagy akár átléphetnénk olyan kerékvágásokba, melyeket a jelenlegi ismereteink szerint alternatív valóságoknak vagy párhuzamos univerzumoknak neveznénk.

Lehetséges ebből bármi is? Még ha igen is a válasz, hányan választanák ezt? Csak néhányunk beszél transzcendenciáról és mi vagyunk azok, akik sosem jutottunk el igazán a saját, otthoni valóságunkig. És miért nem? Ha azért, mert a világunk annyira eltávolodott a természettől, akkor miért nem vagyunk oda még a természetért sem? Miért van az, hogy néhány ember sokkal jobban képes ráhangolódni bizonyos elképzelt világokra, mint a látszólag valós világra? Hová tartunk? Mit keresünk itt? Kik vagyunk?

Kapcsolódó bejegyzés:
Civilizált-primitív ellentét meghaladása

3 thoughts on “A szokás hatalma

  1. Tehát ezek szerint mégiscsak létezik gonoszság, jóság, bűn, büntetés.
    Ki dönti el, hogy mi tartozik a fenti kategóriákba?
    Nem csupán kulturális attitűdök sora, azok alapján alkotott vélemények?
    Az őslakos háborús rítusok ezek szerint jók, a mostani háborúk rosszak! Hát, engem ez az írás nem győzött meg.

    1. Szerintem félreértetted vagy elhamarkodottan ítélsz, mert amit kifogásolsz, az nem következik az írásból. Jó és rossz természetesen létezik, ahogy pozitív és negatív érzelmek és energiák is. A "bűn" és "büntetés", amivel érzésem szerint vallási fennhangot próbálsz adni a témának, teljesen más lapra tartozik. Hogy ki dönti el, mi számít jónak és rossznak, nyilvánvalóan - és az esszé szerint is - az adott egyén, aki a definíciókat alkotja. Ez az írás Prieur jó és rossz definíciójával dolgozik és ebből a perspektívából próbálja megmagyarázni a világban működő erőket. Nem muszáj elfogadni az ő definícióit, de nekem tetszik 🙂

  2. Láttam már korábban, hogy felraktad, de még csak most lett netem hozzászólni.
    Jól helyreraktad a fordítást, a kerékvágás betalál, de a befolyásolhatóság és a kiigazítás is jó szerintem.
    Majd küldök még, ha kirakod és lesz időm fordítani, de mostanában kevés szabadidőm van.

Comments are closed.