A következő tízmilliárd év

/ John Michael Greer - The Next Ten Billion Years című írása - fordítás általam: /

A hét elején arról próbáltam elmélkedni, hogy miként beszélhetnék egyrészt a jövőről alkotott elképzeléseink közötti szakadékokról, melyeket mindannyian az elmúlt háromezer év fosszilis-üzemanyag fűtötte fejlődése során szedtünk fel, másrészt a ránk váró dolgok felfogásmódjairól, melyek talán segíthetnek, hogy megértsük helyzetünket és az előttünk álló poszt-kőolaj, poszt-fejlődés világát. Miközben ezen gondolkodtam, egy levélíró eszembe juttatta az olajcsúcs blogger Ugo Bardi egy tavalyi posztját, melyben megpróbál jelenkorunk krízisére az elkövetkező tízmilliárd év kontextusában tekinteni.

Ambiciózus vállalkozás ez, és szó sincs róla, hogy rosszul csinálta volna. Az egyetlen kritika ami eszembe jut, hogy az egésznek csak akkor van értelme, ha történetesen a civil fejlődés vallásának hívője vagy, a hité, amelynek felemelkedése és közelgő bukása nálam az elmúlt hónapok központi témája. Mint a híveknek szánt prédikációval, nem könnyű szembeszállni vele; még az evangéliumi retorika klasszikus tagolása is megtalálható benne - a szörnyű balsors, ami lesújt azokra, akik nem változtatnak bűneiken, és a dicső megváltás, ami azokra vár, akik behódolnak a Fejlődésnek, és az összes többi.

Természetesen a burkolt összehasonlításnak a kereszténységgel itt vége is. A keresztényektől általában elvárható az istenükkel szembeni alázat, míg a fejlődés hívei szeretik azt képzelni, hogy az emberiség válik Istenné, vagy mint jelen esetben, szelíden megpaskolhatja Istent és azt mondhatja, "Az én fiam." Általánosabban véve, a szemfülesebb olvasóimnak feltűnik, a bűnösökre váró szörnyű sors azt jelenti, hogy hagyni fogjuk a természetet a saját útját járni, míg az igazlelkűek megváltása többé kevésbé a természet megerőszakolását, hogy azt tegye, amit szerintük tennie kell - vagy inkább amit a Bardi által feltételezett Új Intelligencia szerint tennie kellene, melyről azt feltételezi, hogy az érdekei egybeesnek az emberiségével.

Rengeteget lehetne beszélni a biofóbiáról - rettegés az élet normális és egészséges érésétől a halál felé - ami áthatja ezt a fajta gondolkodást, de ez egy másik poszt témája. Itt most másféle utat szeretnék választani. Ha az állandó fejlődés és az azonnali apokalipszis elképzelését népi mítoszoknak tekintjük, és nem a jövő előrejelzéséhez használható értelmes forrásoknak, és helyén kezeljük az ökológia, evolúció és asztrofizika ismert részleteit a történetünkben, az elkövetkező tíz milliárd év nagyon eltérően fest Bardi mindkét forgatókönyvétől. Itt az én változatom, vagy ha úgy tetszik, a vízióm.

Tíz évvel később:

Minden marad a régiben; az emberi népesség 8,5 milliárdon tetőzik, a folyékony üzemanyagok kitermelése többé-kevésbé szinten marad, azon egyszerű átmeneti megoldásnak köszönhetően, hogy a világ teljes energiatermelésének egyre nagyobb hányadát fogyasztjuk el, melyért az időjárással kapcsolatos katasztrófák számának további növekedésével fizetünk. A politikusok és a média továbbra is azt hajtogatják, hogy a jobb idők egy karnyújtásnyira vannak, miközben az egyre borúsabbá válik. Azok között akik felismerik, hogy valami gond van, az egyik széles körben elfogadott nézet, hogy a fúziós energia, a mesterséges intelligencia és a csillagközi kirajzás hamarosan megoldják minden problémánkat. Egy másik, hasonlóan népszerű vélemény ragaszkodik ahhoz, hogy a emberiség teljes kihalása alig egy évtizednyire van, úgyhogy most már felesleges változtatnunk az életmódunkon. A jövő iránt aggódó emberek többsége elfogadja egyik vagy másik állítást, miközben az utolsó esély az értelmes, rendszerszintű változásra szép csendben elillan.

Száz évvel később:

Nehéz évszázadon vagyunk túl. Több tucat nagyobb háború, három csúnya járvány, széles körű éhínség, és az egészségügy és a társadalmi rend világszerte meredek mélyrepülése után az emberi népesség 3 milliárdra csökkent és tovább esik. A tengerszint tíz métert nőtt és gyorsan emelkedik, amint a grönlandi és a nyugat-antarktiszi jégtakaró darabokra hullik. A kőolajtermelés évtizedekkel ezelőtt megtorpant, amikor az utolsó, gazdaságilag kitermelhető tartalékokat kimerítették és a legtöbb javasolt alternatíváról kiderült, hogy olcsó, bőséges és nagy sűrűségű energia híján, amit csak a kőolaj tudott biztosítani, megfizethetetlenek. A fejlődéshívők továbbra is azt állítják, hogy a fúziós energia, a mesterséges intelligencia és a csillagközi kirajzás már tényleg bármely pillanatban megmenthet minket, az ellenfeleik pedig továbbra is azt, hogy küszöbön áll az emberiség kihalása, de a legtöbb ember már túlságosan elfoglalt a túlélésért folytatott küzdelemmel ahhoz, hogy bármelyikükre is hallgasson.

NewYork_ice_melted
Kép: John Blackford

Ezer évvel később:

Húsz millió év óta először nincsenek a Földön jégsapkák és gleccserek, és a tengerszint világszerte több mint száz méterrel magasabban áll. A világ nagy részén trópusi klíma uralkodik, épp mint 50 millió évvel ezelőtt. Az emberi népesség 100 millió, kétszer annyi, mint a sötét középkor alatt, melynek keserűsége lassan feledésbe merül. Csak néhány tudósnak van fogalma arról, mit jelentettek egykor a "fúziós energia", "mesterséges intelligencia" és "csillagközi kirajzás" kifejezések, és bár még mindig vannak, akik kitartanak amellett, hogy bármelyik nap beköszönthet a világvége, az érveik, a korábbiakkal ellentétben egyre inkább vallási alapokra támaszkodnak. A világ különböző pontjain új civilizációk vannak felemelkedőben, saját egyedi kulturális formáikkal ötvözve az örökölt technológiákat. Az egyetlen dolog, ami mindannyiukban közös, hogy a korábbi évezred technológiai társadalmát a megtestesült gonosznak képzelik.

Tízezer évvel később:

A globális hőmérséklet emelkedése leállította a termohalin cirkulációt [az óceáni áramlatokat] és beindított egy anoxikus eseményt [az óceánok oxigénszintjének csökkenését], a bolygó normális negatív visszacsatolási folyamatait, válaszul az elszabadult széndioxidszintre. Napjaink ipari civilizációja többnyire az elfeledett múlt egy halvány emléke, oly távoli ettől az időszaktól, mint a neolitikus forradalom tőlünk. A leghagyományosabb vallások hívei kegyesen kinyilatkoztatják, hogy az elmúlt tízezer év klímaváltozása a helytelen emberi viselkedés eredménye, míg a racionalisták azt állítják, hogy ez mind csak babona és a klímaváltozásnak teljesen természetes okai vannak. Ahogyan az oxigénhiányos óceánok elkezdik kivonni a szént a bioszférából és üledékekbe temetni a tengerfenéken, a klíma fokozatosan hűlni kezd, ami segít hanyatlásba taszítani az emberiség hatodik globális civilizációját.

Százezer évvel később:

A széndioxid az iparosodás előtti szintre csökken, ahogyan az óceáni anoxikus esemény elvégzi feladatát, és a Föld klímáját szabályozó komplex visszacsatolási körök megint átbillennek: a termohalin cirkuláció újraindul és ez ismét klimatikus változások sorához vezet. Az emberiség hetvenkilencedik virágzó globális civilizációja megkezdi lassú hanyatlását, amint a rég elfeledett ipari kor által mozgásba hozott zavarokat elnyomja egy régebbi éghajlati ciklus. Ezen civilizáció tudósait magával ragadják a fúziós energia, mesterséges intelligencia és csillagközi kirajzás elképzelései; fogalmuk sincs róla, hogy ugyanezeket az álmokat álmodtuk előttük, távolabb a múltban tőlük, mint a neandervölgyiek tőlünk, de a valóra váltásukkal ők sem járnak több szerencsével, mint mi.

Egymillió évvel később:

A Földön jégkorszak van. Hatalmas jégtakaró borítja az északi félteke nagy részét és terjed szét a hegységek mentén, szerte a világon. 150 méterrel alacsonyabb a tengerszint, mint ma. Ezen korszak embereinek, akik mást nem ismertek, ez tökéletesen normálisnak tűnik. A fémek geológiai különlegességeknek számítanak - a legtöbb emberi társadalom már egy évezrede megújuló kerámia-bioműanyag kompozitot használ helyette - a fosszilis üzemanyagoknak pedig már a létezése is rég feledésbe merült. Épp tetőzik a 664. globális emberi civilizáció, zeppelin-komplexumokat emelve az égbe és hatalmas úszó városokat a tengerekre. Hosszú alkonya végül több tucat nemzedék után ér véget, és amikor összedől, más civilizációk emelkednek fel a helyébe.

Tízmillió évvel később:

A pleisztocénben kezdődött hosszú jégkorszak végre véget ért és a Föld visszatérőben van a párás dzsungel bolygóként ismert megszokottabb állapotába. Az újdonsült változások egy kicsit épp túl soknak bizonyulnak az emberiség számára. Az utóbbi tízmillió évben nem kevesebb, mint 8639 globális civilizáció emelkedett fel és omlott össze, mindegyikük a maga tudományaival, technológiáival, művészeteivel, irodalmával, filozófiáival és gondolkodásmódjával a világmindenségről. A legrövidebb életű kevesebb mint egy évszázadon át tartott, mielőtt szilánkokra robbantotta volna magát, míg a leghosszabb nyolc évezredig is kihúzta.

Mostanra mindennek vége. Még mindig vannak az emberi lényeknek hátramaradt populációi az Antarktiszon és néhány más szigetcsoporton, és beletelik még néhány millió évbe, mire a fokozatos klimatikus és ökológiai változások végül az utolsókat is kihalás szélére sodorják. Mindeközben a trópusi erdőkben, amivé mostanra Szibéria déli része vált, az utolsó nagy jégkorszak alatt a Bering-szoroson átkelt mosómedvék leszármazottai gyors terjedésben vannak, elfoglalva az üres ökológiai fülkéket, melyeket egykor a nagy emlősök töltöttek be. Újabb harminc millió év alatt a leszármazottaik lejönnek a fákról.

Százmillió évvel később:

Fékezőrakéták lobbannak lángra és csendesednek el, amint az ormótlan jármű leszáll a Holdon. Az utolsó lázas ellenőrzések után kinyílik az ajtó és két alak ereszkedik le a Hold felszínére. Bár kétlábúak, de távolról sem tűnnek emberinek, a Föld harmadik intelligens fajához tartoznak. Távolról napjaink varjainak leszármazottai, de épp annyira nem hasonlítanak a varjakra, ahogyan mi a középső krétakori mókuscickányokra. Mivel nekünk gégénk (larynx) van és nem éneklőgégénk (syrinx), ki sem tudjuk ejteni, hogyan hívják magukat, úgyhogy nevezzük őket korvinoknak.

A Föld másik intelligens faja, akiket mosómedve őseik nyomán nevezzünk cyonoknak, már rég eltűntek. Kicsivel több mint nyolcmillió évig éltek, mielőtt az instabil bolygó változásai elindították őket a kihaláshoz vezető hosszú úton. Sosem merültek bele annyira mélyen a technológiába, bár a politikai intézményeik mellett a legkifinomultabb emberi megfelelőik is kínosan nyersnek tűnnek. A korvinok egészen mások. A pszichológiai örökségük egy hajlama miatt megmaradt a magasság és a felfele irányuló mozgás iránti szenvedélyük. Még azelőtt kitalálták a hőlégballon működési elvét, mielőtt felfedezték volna a kereket, és a ballonok, vitorlázók és korvin-szállító sárkányrepülők épp oly jelentőséggel bírnak korai eposzaikban, mint a lovak és szekerek a mienkben.

alkirian_sky_city
Kép: Juan Carlos Barquet

Ahogyan a korvin társadalmak egyre összetettebb technológiákat fejlesztettek ki, tekintetüket a szárnyaló toronyvárosokról felemelték a Holdra, a póznák póznájára, mely magasan a világ felett feszül. Az álmaik valóra váltásához csak egy kis kőolajra volt szükség, és százmillió év több mint elegendő idő, hogy a Föld kőolajtartalékai újratöltődjenek; különösen, ha ezen időszak kezdetén, egy óceáni anoxikus eseménnyel több gigatonna szén raktározódik el a tengeri üledékekben. Így hát elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb a legerősebb korvin rajok a holdra szállás feladatának szenteljék a tehetségüket és vagyonukat.

Bár az univerzum egy kis meglepetést tartogat a korvinok számára. Első holdra szállásuk céljai között szerepelt annak a néhány fura felszíni képződménynek a vizsgálata, amik túl kicsik voltak ahhoz, hogy a Föld felszínéről tisztán kivehetők legyen. Első leszállóegységük ezért egy síkságon landolt, amit valamikor az ősidőkben a Nyugalom tengerének neveztek. Így történt, hogy a döbbent korvin űrhajósok szembetalálták magukat egy űrhajó összetéveszthetetlen maradványaival, ami a hihetetlenül távoli múltban szállt le a Holdon.

A szárazföldi fosszíliákban található néhány félreérthető nyom alapján a korvin törvénymesterekben már felmerült, hogy élhetett előttük egy másik intelligens faj a Földön, bár a legtöbben ezt vad spekulációnak minősítették és elvetették az ötletet. A Holdon található szétszórt maradványok megerősítették őket, és még a legoptimistább korvinok sem hihettek többé abban, hogy valamiféle gondviselés biztosítja az intelligens fajok fennmaradását. A néhány maradványon található különös jeleket azonban, ami pár törvénymester szerint a vizuális kommunikáció egy fajtája lehet, sosem sikerült megfejteni, és nagyon kevés dolgot tudhattak meg biztosra, a Holdon nyomot hagyó rejtélyes ősi fajról.

Ennek ellenére jóval később úgy vélik majd, hogy ez az éles figyelmeztetést megtestesítő, rég elhagyott űrhajó fontos szerepet játszott a korvin társadalmak meggyőzésében, hogy visszafogják a kőolaj és más, nem megújuló források pazarló felhasználását, habár ez ihlette a csillagközi kirajzásra tett rendkívül költséges és végül hiábavaló próbálkozásaikat is. Valami oknál fogva a korvinok nem vágtak bele a fúziós energiáért és a mesterséges intelligenciáért folytatott kutatóhadjáratba. Így vagy úgy, a korvin lett a legmaradandóbb intelligens faj a Földön, és több mint 28 millió év telt el, mire eljött a végórájuk.

Egymilliárd évvel később:

A Föld mostanra már öreg, javarészt elsivatagosodott, és teljes kérgének jelentős részét letűnt civilizációk maradványai alkotják. Az életciklusán véghaladó, egyre melegebbé váló Nap és a felső légkörből az űrbe elszökő illékony molekulák az óceánokat hatalmas homoksivatagok között elszórt sós medencékké szárították. Csak az északi és déli sarkkörök közelében él meg a növényzet és a vele együtt a korbikulák, a Föld tizenegyedik intelligens faja. Őseik a napjainkban élő invazív édesvízi kagylók. (Ne nevess, egy milliárd évvel ezelőtt a te őseid még a többsejtűség részleteinek kidolgozásával voltak elfoglalva.)

A korbikuláknak éppoly rendkívül praktikus a végtagfelépítésük, mint az altörzsük többi részének: hat csonka végtag a mozgáshoz, két izmos hátsó csáp az egyensúlyozáshoz és két karcsú szájcsáp a finom mozdulatokhoz. Idejük nagy részét a föld alatt elterülő város-komplexumokban töltik, és a felszínre csak a vegetáció betakarításakor merészkednek, hogy takarmányozhassák a földalatti metagomba kertjeiket, amik a táplálékot biztosítják számukra. A szerencse és a sok evolúciós vonalon megtalálható kefalizációra [agyfejlődés - a ford. megj.] való széleskörű hajlamnak valamiféle kombinációja révén, a Föld utolsó intelligens faja egyben az intellektuálisan legfejlettebb is. A fiókák épphogy csak elhagyják az óvodát, máris olyan szórakoztató kis logikai problémák megoldásával kötik le, mint a Nagy Fermat-tétel, és a felnőtt korbikulák többsége valamely területen részt vesz a intellektuális erőfeszítésekben. Lévén türelmesek, hosszú életűek, és nem túlságosan rabjai a kollektív ostobaságoknak, valóban sokra vitték.

Mintegy nyolcezer évvel ezelőtt, radikális, fiatal korbikula gondolkodók egy köre azt javasolta, hogy dolgozzák ki a világegyetem összes fizikai törvényét, az alapelvektől kiindulva. A javaslat annyira példátlan volt, hogy számtalan vitát, publikációt, szertartásos táncot és szakmai párbajt szült, melyben az idősebb tudósok öngyilkosok lettek, hogy az ellenfeleikre hárítsák az elviselhetetlen szégyent. Mégis, túl izgalmas feladvány volt ahhoz, hogy válasz nélkül hagyják, és a munka azóta is folyt. Kutatásaik során, anélkül hogy bármiféle jelentőséget tulajdonítottak volna a ténynek, a legnagyobb koponyák egyértelműen bebizonyították, hogy a nukleáris fúzió, a mesterséges intelligencia és a csillagközi kirajzás sohasem voltak megvalósítható elképzelések.

Mivel türelmesek, hosszú életűek, és nem túlságosan rabjai a kollektív ostobaságoknak, a korbikulák réges-rég megértették és elfogadták végső sorsukat. A következő 6 millió év során, ahogyan a Nap tágul és a földfelszín hőmérséklete emelkedik, az utolsó felszíni vegetáció is elpusztul majd és a korbikulák kihalnak. Újabb kilencven millió év és az utolsó többsejtű életformák is kipusztulnak. Még kétszáz millió év és a megmaradt tengerek felforrnak és a Föld bioszférája, közeledve hosszú-hosszú életének végéhez, megbújik az ősi sziklavilág legmélyebb repedéseiben, majd végső álomba merül.

The_End_by_angelic_jean
Kép: Jean-Didier

Tízmilliárd évvel később:

A Föld nincs többé. Csodálatos temetése volt, a teste csillagtűz martalékává vált, amint a Nap vörös óriássá vált és a Mars pályájáig fúvódott, és a hamvai szétszóródtak a csillagközi térben az első nagy hélium-villanásban, mely a Nap zsugorodásának kezdetét jelezte, a végzete felé. Két milliárd évvel később a gázban és porban gazdag lökéshullám belerohan egy csillagközi porfelhőbe, több tucat fényévnyire a Nap fakó maradványától, és beindítja a világmindenség egyik nagy átalakító folyamatát.

Újabb évmilliárdok teltek el az ütközés óta. A narancssárga K-2 csillag derűsen fénylik hat bolygó és két aszteroidaöv közepén. A második bolygó felszínén a hőmérséklet a víz fagyás és forráspontja között van, és kellően gazdag nyomelemekben ahhoz, hogy mozgásba lendüljön a világmindenség egy másik nagy átalakító folyamata. Most, ennek a világnak egy pontján, a bíborszínű gumószerű dolgok felett, amik egyáltalán nem hasonlítanak a fákra, de ugyanolyan széleskörű ökológiai funkciót töltenek be, van egy fekete szikla. A kőszirt tetején egy lény ül és a csillagokat bámulja, körömholdjaival legyezgetve szagittális [nyílszerű] taraját és meditatívan lóbálva tapogatóit előre-hátra. Egyike ő ezen világ első intelligens fajainak és - ebben a világban először - a csillagokat szemléli és azon töpreng, hogy vajon élhetnek-e más élőlények is odakint.

A lény biokémiája, felépítése és életciklusa köszönőviszonyban sincs a tieddel, kedves olvasó. A világa, az érzékszervei, az elméje, az érzései teljesen idegenek lennének a számodra, még akkor is ha nem választana el tőle tízmilliárd év. Ennek ellenére mégis, néhány atom, ami jelenleg az agyad része, amint ezeket a szavakat olvasod, része lesz annak a sziklán ülő lény agyszerű valamijének, azon a távoli, még nem is létező világon. Megrémiszt ez téged, felzaklat, vigaszt nyújt, hidegen hagy? Hogy milyen következményei vannak ennek a választásnak, azt vitassuk meg legközelebb.