A világvége vége?

/ Részletek Ran Prieur néhány írásából - fordítás általam: /

Végre elkezdtem egy projektet, amitől rettegek és már évek óta halogatok: végigmenni az összes esszémen és megtenni azt, ami ahhoz kell, hogy továbbra is nyugodt legyek, hogy a nevemet viselik.

Ez a projekt volt az egyik fő oka, hogy úgy döntöttem, jelentősen korlátozom a gondolataim nyilvánosságra hozatalát az interneten. Számomra ötletekről írni egy közönségnek olyan, mint berúgni, később felelősséget vállalni ezekért pedig olyan, mint a másnaposság. Néha már pár óra alatt bekövetkezik, amikor az emberek úgy gondolják, hogy tévedek vagy kifelejtettem valami fontosat. És néha csak évekkel később, amikor látom, hogy tévedtem vagy kifelejtettem valami fontosat.

Továbbá az egész intellektuális stílusom megváltozott. Sok esszém, főleg a korábbiak, egy kezdő kardforgatóra emlékeztetnek, aki úgy lóbálja a kardot, mint egy kalapácsot és szadista módon püföl egy szalmabábot. Mint ismeretlen író, erős késztetést éreztem a figyelem felkeltésére és alacsony késztetést a hibák elkerülésére. Mára ez megfordult.

Szóval végigmentem az esszéken a legrégebbitől a legújabbig, és még mindig hátra van néhány, de a többségük kész. Három különféle dolgot csináltam. Néhány példa: a Hogyan éld túl az összeomlást és mentsd meg a Földet elláttam jó néhány megjegyzéssel, hogy meghagyjam az összes dolgot amiben tévedtem és elmagyarázzam, miért. A Szokás hatalmát annyira megszerkesztettem, hogy meghagytam az eredetit is. Az Arno-geddon-on nem változtattam, de tettem egy általános nyilatkozatot a tetejére. A Lassú összeomlásba mindhárom dologból jutott. És az egyetlen dolog, ami érintetlenül maradt az oldalon, ami úgy tökéletes, ahogyan eredetileg megírtam, az Élet mint pornográfia.

[A megjegyzések a magyar fordításokba is átvezetésre kerültek, vagy már eleve az újabb változat alapján készültek. A megjegyzések a posztok elején vagy végén található linkkel jeleníthetők meg. - a ford. megj.]

---

Tíz éve még tényleg úgy tűnt, hogy az egész rendszer össze fog dőlni. Az emberek, akik közeledni látták az összeomlást, észrevettek dolgokat, amiket figyelmen kívül hagytak azok, akik azt várták, hogy minden megy majd a régiben. Ennek ellenére mégis tévedtünk. Látva, hogy mennyire keveset változott a mindennapi élet a 2008-as pénzügyi összeomlást követően, a tetőző olajtermeléssel és két katasztrofális hurrikánnal az elmúlt hét évben, úgy hiszem, hogy a legnagyobb hiba, amit a világvége-várók elkövettek, hogy azt feltételezték, a kudarcok pozitív visszacsatolással fognak rendelkezni, mint egy kártyavár. Manapság, ha valaki még mindig a "kártyavár" hasonlatot használja, az nem komoly elemző, hanem egy komédiás. Nyilvánvaló, hogy a modern komplex rendszereket az összekapcsoltság erősebbé teszi, nem gyengébbé. [egy bizonyos pontig, lásd lejjebb - a ford. megj.]

Ez különösen igaz a technológiai rendszerekre. Már nem számítok semmiféle tech-összeomlásra, leszámítva, hogy az erőforrás-igényes javak, mint az autóvezetés és a húsevés megdrágulnak és egyre kevésbé lesznek elérhetőek a szegények számára. Gazdaságok omlanak majd össze, miközben hozzáigazítják magukat a több évtizednyi stagnáláshoz vagy zsugorodáshoz, a szegényebb nemzetek és vállalkozások becsődölnek, de a számítógépek továbbra is erősödni fognak, és az automatizálás alkalmazkodni fog az erőforrások hanyatlásához azáltal, hogy egyre hatékonyabbá válik és egyre jobban képes lesz felvenni a versenyt az emberi munkaerővel. Ezzel egyidejűleg, amennyire az erejüktől telik, a kormányok nem fogják hagyni, hogy az állampolgáraik éhezzenek, tehát még több támogatást fog kapni az iparilag előállított emberi kutyakaja.

Úgy látom, hogy az elkövetkező néhány évtizedben a globális rendszer egy szűk keresztmetszeten fog áthaladni, miközben átáll a nem megújulókról a megújuló erőforrásokra. Azért fantáziálunk apokalipszisről, mert egy lazább világot szeretnénk, de én úgy látom, hogy a világ egyre silányabbá és szorosabbá válik. Mikor kijutunk szűk keresztmetszetből, az élet jobb lesz... de kifele tartunk a palackból vagy befelé? Azt hiszem a "szingularitás" igazodni fog az asztrofizikai jelentéséhez: egy fekete lyuk közepe, a növekvő számítási kapacitás 90%-át arra használva, hogy megakadályozza a maradék 10%-ot abban, hogy bármi érdekeset csináljon. Egy légmentes sci-fi utópiára (disztópiára) gondolok, ahol szinte minden automatizálva van, senkinek sem kell dolgoznia, mindenki kényelemben és biztonságban élhet, és lenyűgöző erővel rendelkezünk önmagunk szórakoztatására. Kivéve, hogy kevesebb hatalmunk lesz, mint bármely embernek a történelem során vagy a történelem előtti időkben. A világ élettelen és értelmetlen lesz, egy emberi múzeum, egy öngyilkos gép. A világot újra élővé tenni lesz a következő nagy kihívás.

---

Tíz évvel ezelőtt, amikor az "összeomlást" elképzeltem, érdekes volt: az ipari összeomlás azt jelentette, hogy nem lesznek gyárak és minden új dolog kézzel készül. Az infrastruktúra összeomlása azt jelentette, hogy nem lesz elektromos hálózat és hogy romos autópályákon fogunk lovagolni. A gazdasági összeomlás azt jelentette, hogy a bankok eltűnnek, a pénz értéktelenné válik, ajándék és cseregazdaságok alakulnak. A politikai összeomlás azt jelentette, hogy nem kell adót fizetned, a gyerekeknek nem kell iskolába járniuk és nincs rendőrség.

Most már egyre inkább nyilvánvaló, hogy ezek egyike sem fog bekövetkezni, még 100 év alatt sem. Mint olyannak, aki az összeomlásról szóló írásairól ismert, két karrier lehetőségem maradt. Az egyik, követni a hazug reklámot: továbbra is "összeomlásról" írni, de újradefiniálni, mint valami sokkal kevésbé érdekes dolgot. A másik lehetőség arról írni, hogy egy új előrejelzésre való tekintettel, mi válik érdekessé most. És ez pedig: ha tovább döcög a technológiai rendszer, miféle őrült dolgokat fog csinálni?

Ebben a témában két népszerű irányzat van és nekem egyik sem tetszik. Az egyik a késő 20. századi konzervatív katasztrófizmus, ahol a legrosszabb kritika, amit bármely technológiáról mondhatunk, hogy véget fog vetni egy csomó olyan dolognak, amit szeretnénk megőrizni. A másik az infantilis techno-optimizmus. [...] Az emberek, akiket lázba hoz olyanok, mint a kisgyerekek a karácsonyfa körül, akik azt hiszik, hogy a játékaik csillogása és újdonsága a belső boldogsággal egyenlő.

Márpedig vannak lehetséges technológiák, amik valóban forradalmiak. De van egy olyan félelmem, hogy mind meg lesz akadályozva, hogy a technológiai rendszer egyre növekvő ereje arra lesz használva, hogy a világ stabil és kiszámítható maradjon, és hogy a legsekélyebb és legkevésbé kielégítő módon tegyen boldoggá minket. Ennek a szörnyű sorsnak az elkerüléséhez kulturális változásra van szükség, hogy mélyebben megértsük az élet minőségét, és alkalmazzuk mindezt a technológia megértéséhez, és elkezdjük arra használni, hogy növeljük a veszélyt és a fájdalmat. Tudom, hogy az Afrikában élők örülnének, ha a túl kevés veszély és fájdalom lenne a problémájuk. Semmi aggodalom - száz év múlva ott tartanak majd, mi pedig még a mostaninál is rosszabb helyzetben leszünk.

Itt egy új cikk a témában az Atlantic-ból: There's More to Life Than Being Happy (Többről szól az élet, mint boldognak lenni):

Egy tanulmány megállapította, hogy a negatív történések csökkentik a boldogságodat, de növelik az életedben jelen lévő értelemet (jelentőséget). Egy másik, 2011-es kutatás megerősítette ezt, amikor azt találta, hogy azoknak az embereknek, akik értelmesnek érzik az életüket, van valamiféle tisztán meghatározható céljuk. És még ha épp rosszul is érzik magukat, akkor is elégedettebbek az életükkel, mint azok, akiknek nincs egyértelműen meghatározott céljuk. "Ha az életnek van egyáltalán bármiféle értelme", írta Frankl, "akkor kell lennie értelme a szenvedésnek is."

---

Mostanság azt gondolom az összeomlásról, hogy kétféleképpen határozható meg, vagy olyan mint egy két véglet közötti kontinuum. Az egyik véglet, hogy a összeomlás veszélye tisztán külsődleges. Minden rendszert egyformán erősnek feltételezünk és a kérdés csak az, mennyi rossz dolognak kell történnie, hogy a rendszer összedőljön. Olyan ez, mintha azt feltételeznénk, hogy minden immunrendszer egyformán ellenálló a fertőző betegségekkel szemben, ezért törekedni kell a baktériumokkal való érintkezés minimalizálásra. A másik véglet, hogy a veszély tisztán belsőleges. Tehát egy erős rendszer bármit kibír, egy gyenge rendszert pedig bármi felborít. Én ebbe az irányba hajlok. Vagyis ha meg akarjuk jósolni, hogy egy adott rendszer össze fog-e dőlni, nem felsorakoztatjuk a vele szemben álló összes fenyegetést, hanem azt nézzük, hogyan viselkedik, ha a dolgok rosszra fordulnak.

Pontosabban a visszacsatolást figyeljük meg, hogy a rosszra fordult dolgok miképpen járulnak hozzá, hogy más dolgok is rosszra forduljanak. Kezdetben van egy folytonosság a nulla visszacsatolás, ahol egy elromlott dolog nem ront el semmi mást és a maximális visszacsatolás, a láncreakció között, ahol egyre nagyobb és nagyobb dolgok romlanak el és a legkisebb botlás is teljes összeomlást okoz. Hosszútávon azonban feltehetjük a kérdést, hogy megedződik-e a rendszer, ahol is a hurrikánok ellenállóbbá teszik a jövőbeli hurrikánokkal szemben, vagy pedig kimerítik, és minden egyes hurrikántól egyre gyengébbé válik a jövőbeliekkel szemben.

Azért hagytam fel az összeomlás-jóslással, mert alacsony visszacsatolást látok a katasztrófákra, egyre kisebb és kisebb elromló dolgok láncolatát, ami összességében szinte semmilyen hatással nincs az átlagember mindennapi életére. A technológiai rendszerek különösen erősnek tűnnek, a gazdasági rendszerek a leggyengébbnek, és a politikai rendszerek valahol középen helyezkednek el. Tehát ha összedől az európai gazdaság, az átrendezi a kormányokat, de nem fogja teljesen elsöpörni őket és aligha lesz hatással az elektromos hálózatra.

A következő kérdés, hogy mi kell ahhoz, hogy bármely rendszer megváltozzon és gyengébbé váljon? Két módot látok erre. Az egyik a komplex rendszerek elméletében található, és ezt a veszélyt veti fel Steven Strogatz Too much coupling [Túl sok összekapcsoltság] című írásában. A rendszer egyes részei hatással vannak más részekre, és ez egy pontig előnyös, de ha az összekapcsoltság átlép egy kritikus határon, a rendszer alapjellemzője megváltozik, és a következő kis katasztrófa egy egész rendszerre kiterjedő epilepsziás rohamot okozhat.

A másik az emberi pszichológiában rejlik. Fredy Perlman Against His-story, Against Leviathan című könyvére gondolok, melyben végigveszi a civilizáció egész történetét és azzal érvel, hogy a birodalmak azért omlottak össze, mert érzelmileg kiüresedtek, mert a saját polgáraik már nem hittek bennük.

---

10 éves távlatban nagyjából egyetértek Bardi rossz forgatókönyvével, 100 éves távlatban pedig Bardi jó forgatókönyvével, és Greer-el a nagy számokat illetően [lásd A következő tízmilliárd év című írást - a ford. megj.]. Az ember rendkívül leleményes, de csak akkor, ha sarokba van szorítva, úgyhogy a dolgok nagyon rosszra fognak fordulni, mielőtt bekövetkezne a fordulat. De úgy gondolom, hogy az energiaválság és a klímaváltozás csak apróbb bukkanók lesznek a hi-tech számára. Egy milliárdnyi szegény halála nem fogja megakadályozni a szerencsésebbeket, hogy a számítógépek és a biotechnika új erőit szabadítsák fel.

Ha tippelnem kéne, az emberiség 500 éven belül ki fog halni, de nem a technológia kudarca, hanem a sikere miatt. A biotechnológia önmagunk átváltoztatására fog csábítani, valami olyanná, ami már nem ember, és ami látszólag jobb, de a felszín alatti finomságokban sokkal rosszabb. És még ha közeledni látjuk is a kihalást, pszichológiailag és kulturálisan képtelenek leszünk változni a túlélésért. Ezzel egyidejűleg a virtuális valóság a figyelmünk végzetes befelé fordulására fog csábítani.

Arra is van esély, hogy mielőtt kihalunk, arra fogjuk használni a biotechnológiát, hogy ember-szerű intelligenciát adjunk más fajoknak, vagy őrült bio-kibernetikus hibrideket alkossunk. Többségük szintén ki fog halni, de néhányuk képes lesz megkapaszkodni az ökológiai résekben, úgyhogy mindössze ezer éven belül létezhetne Greer varjú és mosómedvenépe, a patkányemberek és polipemberek, unikornisok és a snuffleupagi-k. Ez a kedvenc forgatókönyvem, és valami ilyesmiről írtam tíz évvel ezelőtt a J.R.R Tolkien: Az ember aki látta a holnapot című esszémben.

Kapcsolódó bejegyzés:
Apokalipszis mégsem
A következő tízmilliárd év