Ars Memorativa: Az emlékezet használati módjai

/ John Michael Greer: Ars Memorativa - Bevezetés a Memória hermetikus Tudományába  Jónás Imre Máté fordítása: /

Első rész: Az emlékezet használati módjai

Az okkultizmus jelenlegi virágkorában, a reneszánsz ezoterizmus összes technikai jellegű módszere közül talán a Memória Tudománya [vagy művészete] van a leginkább elhanyagolva. Míg a kései Dame Frances Yates kutatásai, és a mnemonista mester Giordano Bruno iránt újabban feléledő érdeklődés valamelyest ismertté tették a Tudományt az akadémikus körökben, a szélesebb közönségre ez egyáltalán nem igaz. A Memória Tudományának említésére üres tekinteteket kapunk válaszul általában még az okkult körökben is, nem beszélve a hétköznapi publikumról.

Szebb napjaiban azonban a Tudomány mnemonikus módszerei különleges helyet foglaltak el egy gyakorló mágus mentális eszköztárában. A neoplatonikus filozófia – amely az egész reneszánszkori mágia szerkezetének az alapja – lényegi fontosságot tulajdonított az emlékezetnek, s így a mnemonikus technikáknak, a belső átformálódást célzó munkában. Ez a fajta emlékezet-értelmezés pedig új távlatokat nyitott meg a Tudományban, átváltoztatva azt, ami egykor a hasznos információ tárolásának egy tisztán gyakorlati útja volt, egy meditatív praxissá, mely igénybe veszi az akarat és a képzelet összes erőit.

Ez a cikk megkísérli újra bemutatni a Memória Tudományát a modern nyugati ezoterikus tradíciónak, mint használható technikát. Ezen első rész, „Az emlékezet használati módjai” áttekintést nyújt a Tudomány módszereinek mibenlétéről és fejlődéséről, valamint igyekszik néhány pontban megokolni, hogy miért is lehet értékes a Tudomány a modern ezoterikus számára. A második rész, „Az Emlékezet Kertje”, egy egyszerű hermetikus memória-rendszert mutat be, amely megjelenésében tradicionális mintákat követ és a reneszánsz mágikus szimbolizmust használja. Ez a rendszer jó alap a kísérletezésre és a gyakorlati használatra.

A módszer és annak fejlődése

Hajdanán kötelező volt a Memória Tudományáról szóló értekezéseket a feltalálásának antik legendájával kezdeni. Van egy dolog, amiért ajánlatos megtartani ezt a szokást: Simonidés története több mint egy színes anekdota, jó bevezetésül szolgál a technika alapjaiba is.

A kiósi költőt Simonidést, a történet szerint felkérték, hogy szavaljon el egy ódát egy nemes úr táncmulatságán. A kor divatja szerint a költő azzal kezdte, hogy néhány sorban dicsérte az istenségéket – ez esetben Castórt és Polydeukést -, mielőtt rátért volna a komolyabb tárgyra, a házigazdára. A házigazda azonban felbőszült a hízelgésben tett kitérőn, megvonta Simonidéstől a fizetsége felét, és azt mondta a költőnek, hogy menjen, kérje a maradékot az általa dicsőített istenektől. Röviddel ezután a költő üzenetet kapott, hogy két fiatalember van a ház ajtajánál és beszélni akar vele. Amikor Simonidés kiment, hogy megnézze őket, senki nem volt ott – de távollétében a táncterem összeomlott mögötte, végezve a kevély nemesemberrel és annak összes vendégével. Castor és Polydeukés, akiket hagyományosan két fiatalembernek ábrázolnak, valóban kifizette a díj rájuk eső részét.

Az efféle történetek közhelynek számítottak a görög irodalomban, ez azonban nem várt tanulsággal bír. Amikor eltakarították a romokat, az áldozatokat annyira összeroncsolva találták, hogy a saját családtagjaik nem tudták felismerni őket. Simonidés azonban emlékezetébe idézte a tánctermet, ahogyan látta, és ebből kiindulva fel tudta idézni, hogy milyen sorrendben ültek a vendégek az asztalnál. A legenda szerint, amíg ezen töprengett, feltalálta a Memória Tudományának első, klasszikus változatát. A történet nyilvánvalóan fiktív, de a technikának a benne leírt kulcskomponensei – a belső képeknek sorba rendezett és gyakran építészeti jellegű díszletek közé helyezett használata – megtartották központi szerepüket a Memória Tudományának hagyományában, végig annak története során, és megteremtették azt a keretet, amelyre a Tudomány hermetikus adaptációja épült.

A római retorikai iskolákban a memóriának ezt a fajta megközelítését pontos és gyakorlatias rendszerré finomították. A tanulókat hatalmas épületek belsejének – bizonyos szabályok szerint való – memorizálására tanították meg, a teret meghatározott locus-okra, „helyekre” osztva fel, úgy, hogy minden ötödik és tizedik locus-t egyedi jellel látták el. A megjegyezni kívánt tényeket sokkoló belső képekké alakították és egymás után elhelyezték ezekben a locus-okban. Szükség esetén a rhétornak nem kellett mást tennie, mint hogy képzeletében végigjárja az épületet, mire felismerte a sorba rendezett képeket és felidézte a jelentésüket. Magasabb szinten különálló szavakra vagy mondatokra is lehetett kitalálni képeket, ami lehetővé tette a terjedelmes szövegrészek emlékezetben való elraktározását, ugyanazzal a technikával. A római rhétorok, ezen módszereket alkalmazva, szédületes emlékezőképességre tettek szert: a Tudománynak egy híres gyakorlójáról feljegyezték, hogy miután végigült egy naphosszat tartó aukciót, a végén emlékezetből újra elmondta a nap során eladott összes áru nevét, az árát és a vevők neveit.

A római világ széthullásával ezek a technikák a kereszténység klasszikus hagyományába épültek be. A Memória Tudománya erkölcsi felhangot kapott, minthogy maga az emlékezet, meghatározása szerint, a bölcsesség erényének volt a része: ezen álcába bújtatva kezdte el művelni a Tudományt a Domonkos szerzetesrend. Ez volt az a forrás, amelyből az egykori dominikánus, Giordano Bruno (1548-1600) – a Tudomány valószínűleg legnagyobb gyakorlója – merítette saját technikáinak alapjait.

A Tudomány középkori módszerei nagyon kevésben különböztek az antik világéitól, de bizonyos, a késő-középkorban végbement változások hozzájárultak a reneszánsz hermetikus Memóriatudomány alapjainak lerakásához. Ezek közül az egyik legfontosabb volt az emlékezet-locus-ok számára használt keretrendszerekben bekövetkezett változás. A klasszikus hagyományban leggyakrabban használt építészeti díszletek mellett, a középkori mnemonisták díszlet gyanánt az emlékképek számára használatba vették az egymásba fűződő szférák alkotta egész ptolemaiosi világképet. Minden egyes szféra, kezdve a legkülső istenitől, az angyali, az égi és az elementáris szinteken át, egészen a középen elhelyezkedő pokolig, egy vagy több locus-szal rendelkezett az emlékképek számára.

E között és a reneszánsz hermetikusok rendszere között csak egy jelentős különbség van, ami nem a technikában, hanem az interpretációban mutatkozik meg. A reneszánsz kori hermetikus mágusok, akiknek gondolatvilágát mélyen átitatták a neoplatonikus tanok, úgy látták az univerzumot, mint az isteni ideáknak egy leképezését, az egyszeri emberi lényt pedig, mint az univerzum leképezését. Platón állítását is ismerték, hogy minden „tanulás” egyszerűen a felidézése azoknak a dolgoknak, amiket az anyag birodalmába való születés előtt tudtunk. Ezek a gondolatok együttesen, új magaslatokba emelték a Memória Tudományát. Ha az emberi emlékezetet – e szerint a nézet szerint – át lehetne rendezni az univerzum képére, akkor az visszatükrözhetné az Ideák világának egészét, annak teljes pompájában – vagyis a „mindentudás” kulcsa válhatna belőle. Ez az elképzelés húzódott meg az összes komplex memória-rendszer mögött, amelyet néhány reneszánsz hermetikus hozott létre, közülük pedig a legjelentősebbeket Giordano Bruno.

Bruno mnemonikus rendszereinek nagy része a hermetikus Memóriatudomány csúcsteljesítményének tekinthető. Elképesztően bonyolult módszerei voltak, amelyek képek, fogalmak és ábécék kombinálására építettek – ezeknek a megtanulásához már önmagában kell egy jó adag emlékezőképesség! A hermetikus filozófia és az asztromágia hagyományos képei állandóan jelen vannak a műveiben, összekapcsolva a Tudományának keretrendszerét a mágikus kozmosz szélesebb keretrendszerével. Bruno technikájának nehézségét azonban szükségtelenül felnagyították azok az írók, akik a Tudományban való személyes tapasztalatok híján, viszonylag egyértelmű mnemonikus módszereket ködös filozófiai megnyilvánulásokkal tévesztettek össze.

Ennek egyik jól ismert példája az a zavar, amit Bruno a képek kétbetűs kombinációkhoz való kötésének gyakorlatával okozott. A brúnói memória Yates féle értelmezése nagyrészt azon alapszik, hogy a betűkombinációkat a Lullizmuséval azonosította – ami pedig Ramon Lull (1235–1316) félig-meddig kabbalista filozófiai rendszere. Bár a lullista hatások nyilvánvalóan szerepet játszottak Bruno rendszerének kialakításában, annak kizárólag lullista alapú értelmezése figyelmen kívül hagyja a kombinációk gyakorlati használatát: ezek lehetővé teszik, hogy ugyanazon képtár segítségével fogalmakra, szavakra, vagy egyszerre mindkettőre emlékezzünk.

Egy példával talán könnyebb lesz megvilágítani ezt a dolgot. Bruno 1582-es, De umbris idearum-ában leírt rendszerében az Ikrek első dekánjának tradicionális képe, a botot tartó szolga jelentheti a be betűkombinációt; ugyanígy Suah képe esetében, aki a khiromantia, vagy tenyérjóslás legendabeli feltalálója, és a ne betűkombináció tartozik hozzá. A dekán-szimbólumok egy a feltalálók előtti képkészletnek a részei, megadva a szótagok rendjét. Egy locus-ba helyezve őket, együtt a bene szót teszik ki.

A módszer azért jóval kifinomultabb, mint ez az egy példa mutatja. Bruno ábécéje harminc betűs volt: a latin ábécé, plusz azok a görög és héber karakterek, amelyeknek a latinban nincs megfelelőjük. A rendszere tehát lehetővé tette ezen három ábécével írott bármely szöveg memorizálását. Öt magánhangzóval gyarapította őket, és az egyes betűket a többféle kombinációs lehetőség érdekében további képekkel látta el. Az asztrológiai témájú képeken és a feltalálókon kívül vannak még tárgyak és különböző melléknevek listái, amelyek mind kapcsolódnak valahogy a betűkombinációk készletéhez, és mindezek egyetlen memóriaképben egyesíthetők a több szótagú szavak jelölésére. Mindemellett jó néhány kép nem csak hangokat, hanem fogalmakat is jelöl, így az előbb említett Suah alakja jelölheti a tenyérjóslás művészetét, ha éppen erre szükséges emlékezni.

Bruno hatása szinte minden későbbi hermetikus értekezésben felismerhető, amit az emlékezetről írtak, de a módszerei, a legtöbb mágus számára láthatóan túl nagyigényűek voltak. Egyes szabadkőműves feljegyzések azt sejtetik, hogy azokat – tanítványa, Alexander Dicson által továbbadva – talán a Scots kőműves-páholyban taníthatták a 16. században. Sokkal elterjedtebb volt azonban például az a módszer, amelyet Robert Fludd, a hermetikus enciklopédista a Makrokozmosz és Mikrokozmosz Történetében vázolt fel. Ez a késő középkori módszernek egy eléggé közvetlen adaptációja, amely a mennyei szférákat nevezi ki locusoknak, bár Fludd a jövendőmondással, a geomanciával és az asztrológiával együtt úgy kategorizálta, mint az emberi önismeret „mikrokozmikus tudományát”. A Tudománynak mind az efféle megközelítése, mind pedig ez a besorolása maradt a sztenderd ezoterikus körökben, egészen, amíg a XVII. század végén a karteziánus gépezet diadala a hermetikus hagyományt a perifériára, a Memória Tudományát pedig a feledésbe nem taszította.

A módszer és annak értéke

A különböző technikáknak ez az előretörése két kérdést von maga után, amelyeket meg kell válaszolni, ha a Memória Tudományának újra helyet akarunk teremteni a nyugati ezoterikus hagyományon belül. Először is, magasabb rendűek-e a Tudomány módszerei a bevéső technikánál, ha a cél az, hogy információt raktározzunk el az emberi emlékezetben? Egyszerűbben szólva, működik-e a Memória Tudománya?

Érdemes rámutatni, hogy ez régi korok óta vita tárgyát képezi. Azonban, ahogy akkor is, úgy most is általában azok vitatják a Tudomány hatékonyságát, akik sosem próbálták ki. A Tudomány működik, ez tény. Lehetővé teszi, hogy az információt biztosabban, és jóval nagyobb mennyiségben tudjuk memorizálni és előhívni, mint a bevéső módszerekkel. Pontos, a memória természetére alapozott bizonyítékok vannak, hogy miért van ez így. Az emberi elme könnyebben idéz fel képeket, mint fogalmakat, érzelmileg töltött képeket pedig még könnyebben. A legélénkebb emlékeink például, csak nagyon ritkán elvont fogalmak. A logikai sorrend helyett inkább asszociatív láncokat használ, hogy az egyes emlékeket összekapcsolja: az egyszerű memória-trükkök, mint az ujjunk köré tekert hurok, ezt használják ki. Szokása követni a ritmusokat és az ismétlődő formulákat – ezért van az, hogy a verseket könnyebb megjegyezni, mint a prózát. A Memória Tudománya ezen három tényező mindegyikét szisztematikusan használja. Élénk, meghökkentő képeket szerkeszt, amelyek lehorgonyozzák az asszociatív láncokat, és azokat egy képzelt épület vagy szimbolikus szerkezet rendezett és ismétlődő kontextusába helyezi, amelyben minden egyes kép és minden egyes locus automatikusan a következőhöz vezet. Az eredmény – képzés és gyakorlás megléte esetén – egy olyan memória, amely harmonikusan használja a saját, veleszületett erősségeit, hogy a legtöbbet hozhassa ki magából.

Az a tény azonban, hogy valamit meg lehet csinálni, önmagában nem bizonyítja, hogy azt meg is kell csinálni. Különösen egy olyan korban, amikor a digitális adattárolás jó eséllyel idejétmúlttá teheti a nyomtatott médiát, hiszen az olyan kérdések, hogy mi az információ memorizálásának a legjobb módja, épp annyira tűnhetnek relevánsnak, mint hogy melyik módszerrel készítsünk agyagtáblát az íráshoz. Nyilvánvaló, hogy egyes módszerek jobbak ennek az egykor oly fontos kis munkának az elvégzésére – na, és? Ez a gondolatmenet elvezet minket a második kérdéshez, amellyel a Memóriatudomány újjáélesztésének szembe kell néznie: miben áll egy efféle technikának az értéke?

Ez a kérdés különös jelentőséggel bír a jelenkori kultúránkban, mert ez a kultúra és a technológiája állandóan arra törekedett, hogy elhanyagolja a veleszületett emberi képességeket, és ahol csak lehetséges, a megfelelő gépi eszközökkel helyettesítse azokat. Nem lenne nagy merészség azt állítani, hogy a modern nyugati technológia egésze a póteszközöknek (protéziseknek) a rendszere. Ebben a rendszerben a nyomtatott és digitális média memória-protézisnek felel meg, amely annak a munkának végzi el a nagy részét, ami a régebbi társadalmakban képzett mnemonisták feladata volt. Azt is fel kell ismernünk, hogy ez a média akkora információtömeget képes kezelni, amely mellett az emberi elme kapacitása eltörpül – nincs olyan Memóriatudomány, amely annyi információ tárolására lenne képes, mint egy közepes méretű közkönyvtár.

A tudástárolás ezen módjainak, – mint ahogy a mi protézis-technológiánknak is – van praktikus értéke. Azonban van a dolognak egy másik oldala is, amely kimondottan a hermetikus tradícióra vonatkozik. Minden technikának hatása van a használóira, és a hatásoknak pozitívnak kell lenniük. A protézisekre való támaszkodás elgyengíti a természetes képességeket: aki arra használja az autót, hogy mindenhova azzal menjen, még két háztömbnyivel odébb is, az még a rövid sétákat is nehéznek fogja találni. Ugyanez igaz az elmebeli képességekre. Az iszlám országokban például, egyáltalán nem ritka az olyan ember, aki az egész Koránt memorizálta, hitbeli indíttatásból. Tegyük félre most egy pillanatra a dolog hasznosságának kérdését: hány ember lenne egyáltalán képes a nyugati világban, ezzel egyenértékű teljesítményre?

A hermetikus hagyománynak az egyik célja ezzel ellentétben az, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az emberi képességekből, amik egy hermetikus kezében eszközök, a belső átváltozások eléréséhez. Ezen hagyomány alapszintű gyakorlatai közül – és ez igaz a világ összes ezoterikus rendszerére – sokat legjobb, ha egyfajta mentális tornának tekintünk, amely a használat hiányától bemerevedett elmének a „nyújtását” célozza. Ez az önvaló erőinek kiterjesztésére irányuló küldetés szemben áll a modern Nyugat protézis-kultúrájával, amely kitartóan arra törekszik, hogy az erőket az önvalóból a külvilág felé irányítsa. A két nézőpont közötti különbség implicit módon sok más különbséget – filozófiai, vallási és nem utolsó sorban politikai – is egyértelművé tesz, de a Memória Tudománya szintén ezek között található.

Abból a szemszögből nézve, amelyet talán a „protézis-álláspont”-nak nevezhetnénk, a Memória Tudománya idejétmúlt, hiszen kevésbé hatékony, mint a külső adattárolási módszerek, például a könyvek, és ellenszenves, mert a belső képességek lassú fejlesztését követeli meg, egy bizonyos gép megvásárlása helyett. A hermetikus nézőpontból azonban a Tudomány értékes, elsősorban mint eszköz az önvaló egyik képességének – a memóriának – a fejlesztésére, másodsorban mert más képességeket is használ – a figyelmet, a képzelőerőt és a mentális megjelenítést –, amelyek nagy szerepet játszanak a hermetikus praxis más területein.

Akárcsak más önfejlesztési módszerek, a Memória Tudománya is változásokat hoz az általa formált képesség természetében, nemcsak annak hatékonyságában, vagy kapacitásában. A hatása tehát minőségi, nem csak mennyiségi – még egy pont, amit nem néz jó szemmel a protézis-álláspont. Általában mondhatjuk, hogy a memória többé-kevésbé homályos a tudat számára. Egy rosszul elhelyezett emlék eltűnik a szemünk elől, és ki tudja mennyi ideig tartó találgatásra van szükség ahhoz, hogy egy hozzá vezető asszociatív láncra bukkanjunk a zavarosban. Az olyan emlékezetben azonban, amelyet a Tudomány módszerével képeztek, az asszociatív láncok mindig a helyükön vannak, így tehát bármi, amit a Tudomány segítségével memorizáltunk, azonnal megtalálható. Emellett az is sokkal egyszerűbb a mnemonista számára, hogy eldöntse, mit tud, és mit nem tud, hogy különböző tudásformák között kapcsolatot létesítsen, vagy hogy egymástól különböző, meghatározott emlékcsoportok azonos vonásait ragadja meg – amit a Memória Tudományával raktározunk el, azt akkor hívhatjuk elő, amikor akarjuk.

Annak ellenére, hogy kultúránk számára a memorizálás és általában az elme fejlesztése kifejezetten ellenszenves, a Memória Tudományától nem lehet elvitatni némi gyakorlati értéket, amely akár túl is mutat a pusztán ezoterikus képzési módszerként való használatán. A cikk második részében a „Memória Kertjében”, pontosan egy efféle, benne rejlő lehetőség tárul fel, egy alapszintű memória-rendszer bemutatásának segítségével, amely a Tudomány hagyományos elvein alapszik.

[Következő: Második rész: Az emlékezet kertje]

One thought on “Ars Memorativa: Az emlékezet használati módjai

Comments are closed.