A bullshit állások jelensége

Volt valaha olyan érzésed, hogy az állásodat csak kitalálták? Hogy a világ akkor is tovább döcögne, ha nem csinálnád azt, amit 9-től 5-ig csinálsz?

/ David Graeber - On the Phenomenon of Bullshit Jobs - fordítás általam: /

1930-ban John Maynard Keynes jóslata szerint, a század végére kellően fejlett lesz a technológia ahhoz, hogy az olyan országok, mint Nagy Britannia vagy az Egyesült Államok bevezessék a 15 órás munkahetet. Minden okunk megvan rá, hogy azt feltételezzük, igaza volt. Technológiai értelemben, nagyon is képesek lennénk rá. És mégsem így történt. Ehelyett úgy alkalmaztuk a technológiát, hogy arra találjuk módokat, hogyan tudunk mindannyian még többet dolgozni. Ennek érdekében állásokat kellett létrehozni, amik gyakorlatilag értelmetlenek. Különösen Európában és Észak-Amerikában, hatalmas tömegek töltik egész dolgozó életüket olyan feladatok elvégzésével, amikről titkon úgy hiszik, hogy igazából el sem kellene őket végezni. Mélyreható az erkölcsi és lelki sérülés, amit e helyzet okoz. Kollektív lelkünkön ékeskedő sebhely ez. Mégis, szinte senki sem beszél róla.

Miért nem valósult meg soha a Keynes által ígért, és még a '60-as években is türelmetlenül várt utópia? A sablonos válasz manapság az, hogy kifejeltette számításaiból a konzumerizmus erőteljes növekedését. A kevesebb munkaóra és a több játékszer, illetve szórakozás közül mi kollektíven az utóbbit választottuk. Szép erkölcsi tanmese lehetne ez, de elég egy pillanatnyi gondolkodás, hogy belássuk, ez nem lehet a teljes igazság. A '20-as évek óta szemtanúi voltunk számtalan különféle munkahely és iparág létrejöttének, azonban nagyon kevésnek van köze a sushi-k, az iPhone-ok és a flancos sportcipők előállításához és elosztásához.

Tehát, pontosan mik is ezek az új állások? Egy friss jelentés, ami összehasonlítja az USA munkapiacát 1910 és 2000 között, világos képet ad (és hozzáteszem szinte pontosan megegyezőt az Egyesült Királyságéval). Az elmúlt évszázad során drámaian visszaesett a háztartásban, az iparban és a mezőgazdaságban dolgozók száma. Ezzel egy időben a "szakmai, vezetői, irodai, értékesítési és szolgáltatási" szektorban dolgozók megháromszorozódtak, "a teljes foglalkoztatottság negyed részéből a háromnegyed részére" növekedtek. Más szóval, a termelői munkák a jóslatnak megfelelően az automatizálás áldozataivá váltak (ha az iparban dolgozókat globálisan vesszük és beleszámoljuk az Indiában és Kínában dolgozó tömegeket, még akkor sem teszik ki a világ népességének közel annyira nagy hányadát, mint korábban).

De a munkaórák jelentős csökkentése helyett, ami felszabadíthatta volna a világ népességét, hogy a saját projektjeiket, örömeiket, vízióikat és ötleteiket kövessék, a "szolgáltatási" szektor, de leginkább az adminisztrációs szektor felfúvódását tapasztaltuk, beleértve teljesen új iparágak létrejöttét, mint a pénzügyi szolgáltatások vagy a telemarketing, illetve az olyan ágazatok példátlan növekedését, mint a társasági jog, a tudományos és egészségügyi menedzsment, az emberi erőforrások és a PR. És még bele sem számoltuk azokat, akiknek az a munkájuk, hogy adminisztratív, technikai vagy biztonsági támogatást nyújtsanak ezeknek az iparágaknak, vagyis a járulékos iparágak egész seregét (kutya-mosók, éjjel-nappali pizzafutárok), akik csak azért léteznek, mert mindenki más az ideje nagy részét a fentiek valamelyikével tölti.

Ezeket nevezem én "bullshit állásoknak".

Olyan, mintha valaki odakint, csak azért találna ki értelmetlen állásokat, hogy mindannyiunkat munkában tartson. És éppen itt rejlik a dolog misztériuma. Pontosan ez az, aminek a kapitalizmusban nem lenne szabad bekövetkeznie. Persze a régi, nem hatékony szocialista államokban, mint a Szovjetunió, ahol a foglalkoztatottságra egyszerre tekintettek jogként és szent kötelességként, a rendszer annyi állást talált ki, amennyit csak kellett (ezért volt szükség három eladóra egy szovjet áruházban egy darab hús eladásához). De ez pont egy olyan probléma, amit a piaci versenynek ki kellene küszöbölnie. A gazdaságelmélet szerint legalábbis, az utolsó dolog amit egy profitéhes vállalkozó tenni fog, hogy pénzt pazaroljon egy olyan munkavállalóra, akikre igazából semmi szüksége nincs. De valahogyan, mégis ez történik.
Miközben a vállalatok kegyetlen leépítéseket visznek véghez, az elbocsátások és karcsúsítások kivétel nélkül azokra esnek, akik valóban gyártják, mozgatják, javítják és karbantartják a dolgokat; és valami furcsa varázslat folytán, amire senki sem tud magyarázatot adni, a fizetett aktatologatók végső soron gyarapodni látszanak, és egyre több és több ember kapja magát azon, hogy a szovjet munkásokkal ellentétben 40 vagy akár 50 órát is dolgozik egy héten. Papíron. Érdemben csak 15 órát, épp ahogy Keynes megjósolta, hiszen idejük többi részét motivációs szemináriumok szervezésével és látogatásával, a Facebook profiljuk frissítgetésével, vagy TV sorozatok letöltésével tengetik.

A válasz nyilvánvalóan nem gazdasági: hanem morális és politikai. Az uralkodó osztály rájött, hogy egy szabadidővel rendelkező, boldog és termelékeny populáció halálos veszedelem (gondolj arra, mi kezdődött el a '60-as években, amikor csak elkezdtük megközelíteni ezt). Másfelől rendkívül kényelmes számukra az az általános meggyőződés, hogy a munka önmagában vett erkölcsi érték, és hogy aki nem hajlandó az ébren töltött idejének többségét alávetni valamiféle intenzív munkafegyelemnek, az semmit sem érdemel.

Egy alkalommal, amikor a brit egyetemeken az adminisztratív feladatok vég nélküli burjánzását szemléltem, felötlött bennem a pokol egy lehetséges víziója. A pokol olyan egyének összessége, akik idejük nagy részét olyan feladatok elvégzésével töltik, amiket nem szeretnek és nem is különösebben jók benne. Tegyük fel, azért alkalmazták őket, mert kiváló asztalosok, aztán rájönnek, hogy elvárják tőlük, hogy idejük nagy részét halsütéssel töltsék. Nem elég, hogy a feladatot nem is kell valójában ellátni, valahogy mindannyiuknak annyira rögeszméjévé válik a gondolat, hogy a kollégáik esetleg több időt töltenek szekrények készítésével és nem veszik ki a méltányos részüket a halsütésből, hogy hamarosan az egész műhely megtelik egy végeláthatatlan halom haszontalan és rosszul megsütött hallal, és ez minden, amit csinálnak.

Azt gondolom, ez elég pontos leírása gazdaságunk morális dinamikájának.

*

Tisztában vagyok vele, hogy minden hasonló érvelés azonnal a következő ellenállásba fog ütközni: "Ki vagy te, hogy eldöntsd, mely állások 'szükségesek'? Egyáltalán, mit jelent az, hogy szükséges? Te antropológus vagy, arra mi 'szükség' van?" (És valóban, a bulvárlapok olvasóinak többsége az elpazarolt szociális kiadások ékes példájának tartaná a munkámat.) És egy bizonyos szinten ez nyilvánvalóan igaz is. A társadalmi értéknek nincs objektív mércéje.

Ha valaki meg van győződve róla, hogy munkájával hozzájárul a világ jobbá tételéhez, nem bátorkodnék azt mondani neki, hogy valójában nem. De mi van azokkal, akik önmaguk is meg vannak győződve róla, hogy értelmetlen a munkájuk? A minap újra felvettem a kapcsolatot egy osztálytársammal, akit 12 éves korom óta nem láttam. Megdöbbentett, hogy időközben költő, majd egy indie rockegyüttes frontembere lett. Hallottam néhány dalát a rádióban, de fogalmam sem volt, hogy ismerem az énekest. Szemmel láthatóan ragyogó és innovatív volt és a munkája vitathatatlanul sok ember életét derítette fel, szerte a világon. Mégis, néhány sikertelen album után a szerződését felbontották, így a hitelek szorításában és egy újszülött kislánnyal, a saját szavai szerint a "bevett utat" választotta, "mint annyi más céltalan ember: a jogi egyetemet". Most vállalati jogászként dolgozik egy neves New York-i cégnél. Az elsők között vallotta be, hogy teljességgel értelmetlen a munkája, semmivel sem járul hozzá a világhoz, és a saját számításai szerint, ennek a munkának valójában nem lenne szabad léteznie.

Egy csomó kérdést fel lehetne itt tenni, kezdve azzal, hogy mit mond társadalmunkról az, hogy úgy tűnik rendkívül korlátozott keresletet támaszt tehetséges költők-zenészekre, de látszólag végtelen keresletet a társasági jog szakemberei iránt? (Válasz: ha a népesség 1%-ának a kezében összpontosul a rendelkezésre álló vagyon többsége, az általunk "piacnak" nevezett valami azt fogja tükrözni, ami szerintük hasznos és fontos). De még inkább azt mutatja, hogy a legtöbb ember ezekben az állásokban végső soron tisztában van ezzel. Tulajdonképpen nem is tudom, találkoztam-e valaha olyan vállalati jogásszal, aki nem gondolta azt, hogy a munkája baromság. És ugyanez igaz szinte az összes fentebb felsorolt új iparágra. Van a társadalomnak egy fizetett szakemberekből álló egész rétege, akikkel ha egy partin találkozol, és bevallod, hogy valami olyasmivel foglalkozol, ami esetleg érdekes is lehet (antropológus, például), legszívesebben egyáltalán nem beszélnének róla, hogy ők mivel foglalkoznak. Egy-két pohár ital után azonban kiselőadást tartanak arról, mennyire értelmetlen és ostoba is a munkájuk valójában.

Egy mélyreható pszichológiai erőszak rejlik itt. Hogy kezdhetne valaki a munka méltóságáról beszélni, amikor titokban úgy hiszi, a munkájának nem is lenne szabad léteznie? Hogy ne hozhatna létre ez egyfajta mélységes dühöt? Mégis, társadalmunk sajátos zsenialitása, hogy az uralkodói rájöttek a módjára, hogyan biztosítsák, hogy ez a harag (mint a halsütőknél), épp azok ellen irányuljon, akik valóban valami értelmes munkát végeznek. Például: általános elvnek számít társadalmunkban az, hogy minél hasznosabb valaki munkája más emberek számára, annál kevesebbet keres. Ismét, nehéz objektív mérőszámot találni, de egy könnyű módja a felismerésnek, ha feltesszük a kérdést: mi történne, ha az adott munkát végző összes ember egyszer csak eltűnne? Gondolj amit akarsz a nővérekről, kukásokról vagy szerelőkről, de nyilvánvaló, ha egyszer csak köddé válnának, annak azonnali és katasztrófikus következménye lenne. Hamar gondban lenne a világ tanárok és dokkmunkások nélkül, és még sci-fi írók vagy ska zenészek nélkül is egy sokkal sivárabb hely lenne. Nem teljesen világos, hogyan viselné meg a világot, ha eltűnne az összes vállalatigazgató, lobbista, PR kutató, statisztikus, telemarketinges, bírósági végrehajtó vagy jogi tanácsadó. (Sokak szerint még jelentősen javulna is.)

Ami még abszurdabb, hogy úgy tűnik a közvélekedés szerint a dolgok rendben vannak így. Ez a jobboldali populizmus egyik titkos fegyvere. Tetten érhető ez, amikor a bulvárlapok felkorbácsolják az indulatokat a Londont megbénító metródolgozók ellen: maga a tény, hogy a metródolgozók képesek megbénítani Londont azt mutatja, hogy szükség van a munkájukra, de úgy tűnik pontosan ez az, ami az embereket bosszantja.

Még egyértelműbben látszik az Egyesült Államokban, ahol a republikánusok figyelemre méltó sikereket értek el az indulatok felszításában az iskolai tanárok, vagy az autóipari munkások ellen az állítólagosan magas béreik és juttatásaik miatt (és nem az iskola felügyelői és az autóipar menedzserei ellen, akik a problémákat okozták). Olyan ez, mintha azt mondanák, hogy "de hát gyerekeket taníthatsz! Vagy autókat készíthetsz! Valódi melód van! És ennek tetejébe van merszed középosztálybeli nyugdíjat és egészségügyi ellátást is várni?"

Ha valaki egy olyan munka-modellt akarna tervezni, ami tökéletesen alkalmas a finánctőke hatalmának fenntartására, nehéz megmondani, hogy végezhetett volna ennél jobb munkát. A valódi, termelő dolgozókat könyörtelenül kizsigerelik és kihasználják. A többiek kettéoszlanak az általánosan lenézett munkanélküliek terrorizált rétegére és a fizetett semmittevők egyre nagyobb hányadára, akiknek pozícióit olyanra faragták, hogy az uralkodó réteg - és különösen annak pénzügyi arcainak - perspektíváival és érzékenységével azonosuljanak (menedzserek, adminisztrátorok, stb.), ugyanakkor fenntartsa a fortyogó haragot bárki ellen, akinek a munkája egyértelmű és tagadhatatlan értéket teremt a társadalomban. Nyilvánvaló, hogy a rendszert nem tudatosan tervezték. Majd egy évszázadnyi próbálgatás eredménye. De ez az egyetlen magyarázat, hogy minden technológiai feltétel ellenére, miért nem dolgozunk mindannyian napi 3-4 órát.

9 thoughts on “A bullshit állások jelensége

  1. Nem emlékszem hol, de nemrég olvastam egy írást, aminek a szerzője azt fejtegette, hogy az emberek többsége valójában nem is akar több időt magának, mert megbolondulnánk, ha nem tudnánk elfoglalni magunkat valamivel (és sokan nem tudnánk mit kitalálni magunknak, ha nyakunkba szakadna egy csomó szabad idő). Szerintem van benne igazság, nem is kevés.

    1. Valójában a vezetőink nem attól félnek, hogy nem tudnál mit tenni a szabadidőddel, hanem épp attól, hogy elkezdenél gondolkozni. Nekik halálos ellenségük a gondolkozó, felszabadult köznép. Valahogy én nem szoktam unatkozni, ha "rámtör a szabadság".

    2. Tenyleg ugy van,ahogyan mondod.Sok ember eleteben nem olvasott szepirodalmat,illetve nem foglalkozott olyasmivel,ami keveske gondolkodast is igenyel.Sajnos ismerek ilyeneketEgyik ilyen kettes IQ-val rendelkezötöl(ha eggyel kevesebb lenne,a szoba közepere szarna) megkerdeztem,szokott olvasni könyvet?A valasz az volt,hogy nem,mert utana faj a feje.

  2. Nekem erről a neurotranszmitterek esete jut az eszembe. Az agysejtek folyamatosan le akarják őket építeni, mert szerintük az ingerület átvitel az nem meló!

    1. Ugye ezt viccnek szántad? Mert hasonlatnak annyira sántít, hogy a billentyűzet elől sem tud elbotorkálni, amin begépelted.

      Persze ha csak meló kell, abban nincs hiány: lehet követ törni, azán oda-vissza hordani; gödröt ásni, aztán rögtön betemetni; árkot mélyíteni kiskanállal; ami szögletes, azt gurítani…

  3. Én is olvastam erről a megállapításról, azt hiszem Ran Prieur egyik régebbi bejegyzésében. Biztos, hogy van benne valami, de nem hiszem, hogy erre az egy tényezőre le kellene, vagy le lehetne faragni azt, hogy hogy miért dolgoznak azok, akik dolgoznak. Valószínűleg mindenkinél van több-kevesebb, különböző mértékben befolyásoló tényező, köztük ez is.
    Arra én is gondoltam már, hogy valójában tényleg csak úgy éreznénk meg valaminek a hiányát, ha hirtelen eltűnne. Én személy szerint a könyvekre gondoltam így egyszer és a pénzre, az egész fogalomra és a megfogható pénzre, szőröstül-bőröstül. De ezt legfeljebb elképzelni tudjuk, vagy esetleg valameddig modellezni, vagy ha van, a múltból való példákból párhuzamot vonni.

Comments are closed.