Holdfény-Illata

/ Részlet Ran Prieur - Apocalypsopolis című novellájából, fordítás általam: /

[Előzmény: Az irányítás manifesztója]

A prérifarkas, aki a Holdfény-Illata névre hallgatott, egy sötét szurdokban osont. Fél éjszakával és fél nappal korábban felbukkantak a pusztítók és megölték a kölykeit. Széllel szemben jöttek, míg ő aludt, így nem érezte meg tébolyuk szagát, míg már késő nem volt. Arra ébredt, hogy egy nyurga fickó rászegezi fegyverét, mire ő mint a villám, kiugrott. Vannak akik maradtak és harcoltak volna, de a prérifarkasok mindig úgy éltek túl, hogy gyorsan tanultak és ő már tudta, hogy a fegyver ellen nincs küzdelem. A lövés nem talált, ő pedig megszökött, és amikor hallotta, hogy a villámlás végez a kölykeivel, fél napon és fél éjjen át nyüszített. Aztán eljött hozzá Mindennek Anyja, egy küldetéssel.

Nyugatra fog menni, sok hegyen át, a pusztítók táboráig, mely oly' nagy, hogy az épületek az eget nyaldossák és a csillagok belefulladnak a fénybe. Általában több hétig tartana az út és egy magányos prérifarkas számára valószínűleg végzetes volna, de Mindennek Anyja megnyitotta az Alösvények Földjét.

Az Alösvények Földje az, ahová a bölények vándorolnak télen és ahol a legendák várakoznak. Kevés lény léphet oda önszántából, legtöbben csak véletlenül tévednek arra vagy másokat követve, vagy sohasem. Anya rejtve és zárva tartja az ösvényeket, mert különben a világ kibillenne egyensúlyából. De most az Anya szólt neki, a pusztítók már messze kibillentették a világot az egyensúlyból. Ha kárt okozna is a járat, a pusztítók már megtették és a nyitást az ő halott dolgaik világa fogja megszenvedni.

Aztán az Anya emlékeztette arról, amit a legendák mesélnek, de rövid életű lények gyakran elfelejtenek: A pusztítók nem lényegükből fakadóan pusztítók. A becsületes nevük nem pusztítók, hanem ahogyan magukat nevezik, az emberek. És ahogyan azt mindenki tudja, a különbség az emberek és más állatok között az, hogy embereknek nincs lelkük. A sólyom lelke hőoszlopokon lovagol és kis állatokra csap le; a lazac lelke haza úszik, felfele a folyón, az ívás idején. De az emberek - ó, van némi lélek állati testükben, de többnyire csak hatalmas üres tér, amit szellemek töltenek meg. Általában ezek a Föld szellemei, és az emberek bölcs gondozói más állatoknak. De néha a rideg, gyűlöletes világok irigy szellemei azok, amik megvetik a Földet és el akarják pusztítani. Így van ez most is. Ezúttal erősek, már sok mindent elpusztítottak és még többet el fognak. De mivel nincs bennük szeretet, ezért nincs bennük megértés, és mivel nincs bennük megértés, elbuknak, mindig. - Folyamatosan más szellemek költöznek az emberekbe már most is - mondta az Anya -, és a te feladatod az, hogy segítsd őket. Ezernyi nemzedék forog kockán, és több milliárd lélek, de én valamilyen formában fenn fogok maradni. Nem ez az első, hogy megnyitottam az Alösvények Földjét, és nem is az utolsó.

Holdfény-Illata a szurdok tetejére ért és beleszimatolt a szélbe. Ott, a gesztesfenyő és a nyíllevelű balzsamgyökér mögött, a folyton jelenlévő gépfüst egyszerre tűnt valami réginek és frissnek. Jobbra fordult a hegygerincen, megkerülte a szoknyás csúcsot és leereszkedett egy másik szurdokba. Már közel volt. Átfurakodott a bozóton és talált egy utat, egy szarvas nyomát. Az alösvények mindig ösvények nyomán vannak, még ha az csak egy rovar útvonala is, vagy a szél járása.

Most, ahogy haladt, más irányba vándorolt az elméjével. Annyira könnyű volt! Tehát ilyen az, amikor nyitva van az Alösvények Földje. A fák körülötte nagyobbak és öregebbek lettek, az éjjeli rovarok hangja mélyebb és a szagok sűrűek és élesek. Olyan növények szagát érezte és olyan madárfüttyöt hallott, amiket korábban sosem, de amik rég volt ősök emlékeit kavarták fel, akik benne éltek. Egyszer aztán, amikor két ösvény keresztezte egymást, biztos volt benne, hogy felismerte a Szemében-Két-Csillagot, minden prérifarkas nagybátyját. Tovább osont az éjszakában.