A civilizáció felfalja önmagát 1.

Szeretnék véget vetni ennek a civilizációnak. Téged mi vesz rá, hogy reggel felkelj az ágyból? Ezt a bevezető részt a fő szöveg befejezése után írom, ami nem szokásom. Fejben szoktam szerkeszteni és első nekifutásra megírom majdnem a teljes piszkozatot. Ez gyönyörűen működött a Superweed első három részénél, de ezúttal hat oldal után belém nyilallt egy narratíva, amit miután végig vittem, az első oldalak összefüggéstelennek és lényegtelennek tűntek, úgyhogy újraírom őket.

Mindig is nagyon foglalkoztatott az ipari civilizáció. A legerősebb nosztalgikus érzést – fogalmam sincs miért – a friss kátrány illata kelti bennem. Anyám szerint kicsi koromban lenyűgöztek a toronydaruk. Még most, a városban eltöltött évek múltán is úgy gondolom, hogy a felhőkarcolók klasszak, és ha egy átkelőn sétálok az autópálya felett, gyakran megállok bámulni az autókat. Harmadik osztályban a helyesírási tudásomat a civilizáció szóval fitogtattam, és a legkomolyabb függőség amit valaha szereztem, a Civilization II című számítógépes játék volt. 1999 végén heti 15-20 órát játszottam.

Emlékszel a „tonight I'm gonna party like it's 1999” (ma éjjel úgy fogok bulizni, mintha 1999 lenne) című Prince számra? 1985-ben ez nagy dolognak tűnt. Aztán amikor eljött 1999, nevetségessé vált. „Ma éjjel úgy fogok bulizni, mint idén”. Mostanra a szám halottnak tűnik, de várj: Tételezzük fel, hogy a jövőben 1999-re úgy tekintenek majd, mint civilizációnk csúcspontjára. Ekkor a dal újra feltámad, egy olyan jelentéssel amire senki sem számított.

1999 kézenfekvő választás a csúcspont évének – a dotkomlufi, a WTO tüntetés és az Új Demokraták előtt, akik levezényelték a globális vagyon koncentrációját és a hatalom szigorítását, ami még egyes republikánusokat is ledöbbentett, akik elvesztették a Fehér Házat.

Persze ha a történelmet formáló tudat valami másra összpontosít, mint az USA-ban pillanatnyilag uralkodó perspektíva, akkor 1999 nem tűnik csúcspontnak. Távolról nézve a csúcspont lehet, hogy már korábban eljött, talán sokkal korábban. Épp azt akartam mondani, hogy később biztosan nem jöhet, de aztán eszembe jutott:

Tételezzük fel, hogy a globális élelmiszerellátás nagy része kiesik és 90%-unk éhen hal, vagy az ipar és a technológia okozta járványokban, vagy a titkos fegyverekkel vívott háborúkban veszik oda. És tételezzük fel, hogy a maradék 10 százalék 90 százaléka a felszínen él, szalmabála házakban és elhagyatott épületekben, kerti zöldségeken és régi konzerveken, míg 10 százalék elzárt, földalatti erődítményekben, szuper-fejlett bio és nanotechnológiával. Ezek az emberek megtehetik és meg is fogják tenni, hogy a perspektívájukat úgy alakítsák, mintha ők lennének minden idők emberi fejlődésének csúcsa.

Mi pontosan ugyanezt tesszük. Néhány kivételtől eltekintve az összes ősünkhöz képest jelentéktelen és fájdalmas életet élünk. Tudtad, hogy korábban az amerikaiak 35 órát dolgoztak egy héten? Ennek bizonyítéka fennmaradt nyelvünkben, a „9-től 5-ig” kifejezésben. Gondolkodtál valaha azon, honnan származik ez, mikor a tényleges munkanap 8-tól 5-ig tart? Én se, míg valaki el nem árulta: az emberek szó szerint 9-től 5-ig dolgoztak napi 7 órát, egy órás ebédszünettel, és az ebédet beleszámolták a 8 órás munkaidőbe és a heti 40 órás hétbe. Rászedtek minket, hogy heti 5 órával többet dolgozzunk, 52 alkalommal egy évben, vagy ha azon szerencsések közé tartozol, akiknek jár szabadság, akkor 50 alkalommal, ami 250 óra, több mint 6 hétnyi plusz munka évente.

És ezek csak az órabérben fizetett emberek. A munkabérért dolgozók minden általam látott esetben heti 50, 60, vagy akár 80 órát is dolgoznak. Azért összpontosítunk a munkásokat kizsákmányoló külföldi üzemekre, hogy ne kelljen felismernünk a saját személyes kizsákmányoló üzemeinket. Egyes országokban a gyerekek 16 órát dolgoznak a gyárakban fillérekért, a mi gyerekeink viszont 16 órát dolgoznak a kötelező oktatásban, amit a kreativitás és az önálló gondolkodás megfojtására terveztek, az unalmas és értelmetlen munkával töltött életre felkészítő házi-feladatokkal, az improvizált játékot helyettesítő erőteljesen irányított „tevékenységekkel”. És ahelyett hogy legalább kapnának valami aprópénzt, még nekünk kell fizetnünk, és ahelyett hogy rájönnénk, hogy kizsákmányolnak, elhitetik velünk, hogy „kiváltságosak” vagyunk.

Elutasítom a „kiváltság” egész koncepcióját. Hazugság. Senki sem „kiváltságos” és soha sem volt az. Ha tíz ember boldogan él egy szigeten és én kilencet közülük bezárok egy barlangba, a tizediket kiváltságossá tettem? Ha tíz ember játszik az erdőben és gyümölcsöt eszik és én adok egyiküknek egy intravénás adagolócsövet, meg egy hordozható számítógépes játékot, aztán ráveszem, hogy kivágja a gyümölcsfákat, szívességet tettem neki? A „kiváltság” koncepciójának csak egy kizsákmányoló rendszer keretei közt van értelme, és egy kizsákmányoló rendszerben mindenkit kizsákmányolnak.

Egy másik trükk a „munka” kifejezés, mivel teljesen más a saját kertedben dolgozni, jóformán az ellentéte, mintha pénzért dolgoznál egy állásban, hogy ki tudd fizetni a havi sarcot a főbérlőnek és a bankoknak. Manapság jóval kevesebbet tesszük az előbbit és többet az utóbbit, mint a történelem során bármikor. Mégis, a bérünk reálértéke alacsonyabb, mint 30 évvel ezelőtt. Továbbá kisebb terekben élünk, izoláltabban, a levegő szennyezettebb, több bennünk és körülöttünk a méreg, a politika és a média elérhetetlenné vált, mindenki depressziós, és bár a szegények és a fiatalok által elkövetett bűncselekmények száma csökken, általános a rettegés a bűnözés növekedésétől, és alig érdekel valakit, hogy egyre több és több a térfigyelő kamera, vagy hogy az USA a népességének nagyobb részét tartja börtönben, mint a náci Németország, Sztálin Szovjetuniója, vagy az apartheid Dél-Afrikában.

Hogy hívhatjuk az elmúlt tíz évet jónak? Mert a TV képernyők nagyobbak lettek? Mert most már több az olyan autó, amiben alapfelszereltség a pohártartó? Mert a számítógépek lehetővé teszik, hogy egész nap egyedül üljünk a képernyőt bámulva, és olyan dolgokat végzünk el, amiket korábban szemtől szembe emberekkel tettünk, akiket egyre inkább undorítónak és elviselhetetlennek érzünk?

Az elmúlt tíz évet egy hatalmas és legális szerencsejáték, a „tőzsde” miatt hívjuk jónak, ahol az emberek „vállalatok” tulajdonrészét jelképező zsetonokat adnak-vesznek, amik az emberi és gépi tevékenység hatalmas, központosított, tekintélyelvű mintázatai, amik a pénzt a szegényektől a gazdagok felé pumpálják és az emberi munkát és figyelmet az emberi érdekek helyett a vállalatok érdekeire összpontosítják. És az emberek, akiket ez a rendszer irányít, kikalkulálnak néhány speciális számot, amik azt jelképezik, hogy hány részvény-zseton van forgalomban és mennyit érnek, és ezeket a számokat lobogtatják mindenhol, bizonyítandó, hogy mennyire jólétben és biztonságban élünk mindannyian. A vállalati érdekekkel szemben állítólag kritikus, liberális rádióadók naponta harsogják ezeket a számokat.

Az 1990-es években ezek a számok soha nem látott magasságokba emelkedtek; így a perspektívánk eltorzításával, ami csak ezekre és néhány egyéb olyan számra összpontosít, amik látszólag a jólétünket, de valójában az uralkodó osztály hatalmának megszilárdulását mutatják, azt állítottuk magunkról, hogy történelmi magasságokban vagyunk, miközben más szemszögből nézve, egy hosszú-hosszú lecsúszást követően, már majdnem leértünk a lejtő legaljára.

A Római Birodalom bukása a maga idejében nagyrészt észrevétlen volt. Egyrészről a változások olyan lassan történtek, hogy egy emberélet során csak néhányat láthattál volna belőlük. Másrészről pedig abban is biztos vagyok, hogy meghamisították a történelmüket, épp ahogyan mi is tesszük, hogy úgy tűnjön, mintha a rossz dolgok mindig is jelen lettek volna, a jó dolgok pedig újak, hogy a pozitív változásokat fontosnak, a negatívakat pedig triviálisnak tüntessék fel, és a megkérdőjelezhető változások jónak tűnjenek.

Utólag Róma vizigótok általi kifosztása úgy néz ki, mint egy több évszázados hanyatlás utáni összeomlás. De közvetlenül a kifosztás előttről származó római írások azt állították, hogy Róma dicsősége nagyobb, mint valaha. És nem lennék meglepve, ha az összeomlás utáni írások egy apróbb zavargásnak minősítenék, vagy teljesen figyelmen kívül hagynák, ugyanúgy, ahogy kortársaim teszik a tömeges fajkihalásokkal, az élelmiszer-járványokkal és a genetikailag módosított organizmusokkal.

Ez a téma lázba hoz. Valószínűnek tűnik, hogy a civilizáció vége kinyír engem és mindenkit akit ismerek, mégis, ha rágondolok, úgy érzem, hogy élek. Ezt a fajta gondolkodást a reménytelenségnek tulajdonítom. Úgy értem, hogy azért érzek így, mert számtalan potenciális világot észlelek körülöttünk és bennünk, amikhez képest ez a mostani szörnyen és tragikusan halott. De reménytelenséget érzek amikor arra gondolok, hogy csak megrázó katasztrófákon át létezhet kiút ebből a világból. Hogy jogos-e ez a reménytelenség, azt nem tudom.

Valójában ha megfigyelem magam, csak a fantáziáim elkeseredettek és drámaiak. Bölcs dolog vagy sem, de a cselekedeteim türelmesek és optimisták. Lehetnék a kanadai vadonban, áshatnám a földbe a levadászott élelmet, a vizet és a magvakat. De ehelyett Seattle-ben vagyok, egy kínai vagy amerikai megszállás egyik első lehetséges célpontjában, és ezt a szöveget írom, amit a következő évben jó ha ötvenen elolvasnak, és általában úgy élek, hogy példát mutassak, hogyan lehet békésen elmozdulni ebből a világból egy másikba, mintha lenne száz évünk, hogy megtegyük.

Mióta anyagilag független vagyok, havi 600 vagy még annál is kevesebb dollárból élek, néha sokkal kevesebből. Amikor 2000 februárjában elkezdtem írni ezt a cikket, egy kis szobában laktam egy lepukkant házban. Nyolc hónapnyi várólista után most egy kicsi, alacsony rezsijű, napfény nélküli, egyszobás lakáson osztozom, ami viszont tökéletes helyen van, úgyhogy mindenhová biciklivel járhatok. Organikus élelmiszereket vásárolok és többnyire magam készítem az ételeimet. Egy mosdószivaccsal fürdök a mosdónál, fogat mosni és borotválkozni pedig csak vízzel szoktam.

Szó sincs arról, hogy sanyargatnám magam, vagy hogy „tiszta” akarnék lenni, vagy hogy valami szélső-balos társadalmi státuszba szeretnék kerülni. Nem akarok tiszta lenni: csirkét eszem, videojátékokkal játszom és az interneten olvasom a híreket. Sokat alszom, heti két vagy három pitét sütök, és sok kovászos gofrit, valódi juharsziruppal. Szívesebben élek kiváló szobatársammal, mint egyedül, és a biciklizést még esőben is sokkal könnyebbnek és szórakoztatóbbnak találom, mint az autózást.

Ez nem arról szól, hogy mártírok, szerzetesek, vagy sztárok legyünk. Hanem harcosok, akik folyamatosan pozitív irányban tevékenykednek, hogy a maguk módján megváltoztassák a világot. Az én utamba beletartoznak a személyes pénzügyeim, az írásaim és az igyekezetem, hogy elég pénzt gyűjtsek össze ahhoz, hogy vegyek egy parlagon hagyott földet, ahol fizikailag is létrehozhatok egy másik világot a jelenlegin belül.

Nem azért írok itt magamról, hogy elismerést kapjak, hanem hogy inspirációt adjak, hogy rávegyek másokat, legyenek ambiciózusak és próbálkozzanak. Erre gondolok: ha bármi áron gazdag akarsz lenni, venni egy hatalmas házat és egy jachtot, és ezekre a célokra akarsz összpontosítani, megteheted, – de nem vagy ambiciózus. De ha teljesen becsületes módon törekszel a gazdagságra, és a vagyonodat olyan politikai reformokra költöd, amik a vagyonosodásod ellen hatnak, akkor ambiciózus vagy. Az első esetben azért választasz egy létállapotot, mert azt mondták, hogy ezt válaszd, és te a lehető legkönnyebb úton indulsz el. A második esetben pedig azért, mert szélesebben értelmezed az utat és követed amerre visz.

Próbálom újraértelmezni az ambíciót, hogy ne csak a kapitalizmustól legyen mentes, hanem a sikertől is. Én az összes uralkodó szabvány szerint „kudarc” vagyok: szegény vagyok, nincs nőm és még az írásaimnak sincs semmiféle észrevehető hatása. De minden egyes napot úgy élhetek meg, hogy egy forradalom élvonalában vagyok, és minden egyes pillanatot, hogy azért vagyok itt, hogy jól érezzem magam, és ezt senki sem veheti el tőlem.

A cinikusok szerint a hozzám hasonlóak ostoba idealisták, mert a saját értékeink szerint küzdünk és nem aszerint, hogy mi az, ami megvalósítható. Pedig épp ezek a cinikusok a valódi idealisták, mert annyira berögzültek a „siker” ideájába, hogy megbénultak és képtelenek a várható siker ígérete nélkül cselekedni. És bárki, aki meghatározza azt, hogy mi tűnjön lehetségesnek és mi lehetetlennek, teljes mértékben irányítja ezeket az embereket. Így képes az oroszlán „szelídítő” kihasználni és megalázni egy olyan állatot, aki egy másodperc alatt végezhetne vele, pusztán azzal, hogy azt a látszatot kelti, hogy az oroszlánnak semmi esélye sincs. És azok az emberek, akikkel elhitették, hogy tehetetlenek a számukra valóban fontos dolgokat illetően, olyan depresszióssá, letargikussá és nemtörődömmé válnak, mint az oroszlán. Sodródnak és várják a halált.

Kultúránkban ezt úgy hívjuk, hogy „felnőtté válás”, és ezek az érett és ésszerűen gondolkodó emberek mindig azzal jönnek, hogy „elfecséreljük” ezt vagy azt, mert nem lehetünk sikeresek. De még ha nem is lehetünk, melyik inkább felesleges, ha a csapdába esett állat a halálig küzd, vagy ha küzdelem nélkül pusztul?

Sok különböző megfogalmazása van annak, amiről beszélek: benne élni a pillanatban, az útra összpontosítani és nem a célra, vagy – és ez új számomra – a „vízióra” összpontosítani és nem a „célra”. A lényeg az, hogy a kapcsolataidnak és cselekedeteidnek legyen egy szélesebben vett értelme, hogy a cselekedeteid igazolják önmagukat: értelmüket ne a jelen és a jövő megoldhatatlan feszültségéből nyerjék; semminek sem kell bekövetkeznie ahhoz, hogy értékesek legyenek.

Azt gondolom, hogy a létezés ilyen formája és a civilizáció „siker”-orientáltsága közötti konfliktus mélyebb és fontosabb a politikai struktúra látszólagos konfliktusainál és a domináns társadalom és a feltételezett „alternatív” társadalmak közötti kulturális csapdáknál. A progresszív politikai változások támogatása végül felszínes forradalomhoz vezet a rendszerben, amely megmondja, hogy mit tehetsz és mit nem, és így kényelmesebben élhetsz félelemben. De egy kívülálló jelöltet támogatni, akiben megbízol, ahelyett hogy a domináns jelöltek közül támogatnád a legkevésbé rosszat, vagy elutasítani egy biztonságosnak tűnő, ám hátrányos munkaszerződést és sztrájkolni, vagy az ellenállást támogatni egy elnyomó kormányzattal szemben, ami még rosszabb is lehetne, vagy egy állásinterjún őszintének lenni az értékeidről, miközben tisztában vagy vele, hogy ez az állásodba kerülhet – ezek mind a lelkedben végbemenő forradalom lépcsőfokai, amiken keresztül bármely rendszerben szabad lehetsz.

Ez magyarázatot ad arra, ahogyan írok. Elképzelem, hogy ezt az írást azért kritizálják, mert nem hasonlít a széles körben terjesztett írásokra, amik a szerzőiknek pénzt és társadalmi státuszt hoznak. Kézzel írok, mert érdekesebb és könnyebb, mint géppel – főleg, ha hozzászámolod a számítógépek legyártásához szükséges összes munkát. Első nekifutásra írok, mert az felvillanyoz, míg a folyamatos átírogatás unalmas. Nem hivatkozok forrásokra, mert még a források nyomon követését is a figyelem elfecsérlésének tartom, bár jó dolog megjegyezni az értékesebbeket és ajánlani néhányat, amit meg is teszek a végén.

Továbbá nem értek egyet a tekintélyelvűséggel sem, amihez a forrásokra hivatkozás vezet. Észreveszem magamon, hogy amikor látok egy számozott hivatkozásokkal teli hosszú listát, elfog egy zsibbasztóan kényelmes érzés, hogy akkor ez biztos igaz, mintha a listán szereplő írások megbízhatóbbak lennének annál, amit épp olvasok, mintha egy hivatkozáslista nélküli szövegnek nem lennének forrásai, mintha a félrevezető információk egyengetése olyan egyszerű lenne, hogy a semmiből kitalálunk tényeket, és ha bebiztosítjuk magunkat ez ellen, akkor biztonságban érezhetjük magunkat, mintha az összes forrás visszakövethető lenne az univerzum alapigazságának mozdulatlan alapkőzetéig, ahelyett hogy körbe-körbe sodródnánk egy rakás rozoga feltételezéssel, a tapasztalat örökké változó óceánján.

És ami a kritikát illeti, hogy ellentmondok önmagamnak: Azt tervezem, hogy a jövőben még inkább ellent fogok mondani önmagamnak, hogy az írásaim kevésbé legyenek csábítóak a szokásunknak, hogy szeretjük ha megmondják mit tegyünk és hogy leragadjunk egyes ötleteknél. Az ellentmondás a mentális bővülés lehetőségének jele. Miért küzdök, hogy véget vessek a civilizációnak, ha úgyis „felfalja önmagát”? Miért raknál tüzet, ha előbb-utóbb úgyis leég? Miért fektetnél energiát egy gyermek születésébe, ha a terhesség nem folytatódhat a végtelenségig?

Viszont van ennek egy gyenge pontja is: nem elég precíz a fogalmazásom, és a gondolkodásomat jóval a tudásomon túlra terjesztem, így vakon botorkálok el értékes felismerések mellett, és az érveimet könnyedén meg tudja cáfolni bárki, aki sokkal több tényt ismer nálam.

De nem falakat próbálok itt építeni, hanem réseket nyitni, és a szellemiség a fontos, nem a tényleges érvek. Továbbá tudatlan csak egyszer lehetsz, és olyan helyeket látogatok meg itt, amiket sohasem látogattam volna meg, ha bizonyos dolgokról „tudtam” volna, hogy hamisak vagy lehetetlenek. Vagy ahogyan Halton Arp mondta, néha kevésbé értékes ezer dolgot tudni, mint nem tudni egyet.

Most pedig 2001. május 21-től visszarepülünk az időben 2000. március 14-ig, amikor elkezdtem írni azt a témát, ami a jelen írás több mint felét uralja: a technológia, ami alatt néha az ipari civilizáció technológiáit értem, néha pedig az eszközhasználat szélesebb lehetőségeit.

Még ezekben a kései időkben is, szinte bárki, aki a technológiákról gondolkodik, még a baloldalon is, azt hiszi, hogy egy adott technológia (vagy a technológia mint egész) semleges, és csak a technológiák felhasználása az, ami jó vagy rossz. El sem tudjuk képzelni, mennyi kárt okoz ez az alattomos gondolat.

Nem vitatom, hogy a felhasználás fontos, vagy hogy bármely technológiával lehet tenni olyat, ami önmagában „jónak” vagy „rossznak” tűnik, vagy hogy meghatározhatjuk a „technológia” egy olyan definícióját, hogy ami abba beletartozik, az kiegyensúlyozottnak tűnjön. Azt vettem észre, hogy a „technológia semleges” kontextusában a „semleges” szó egyszerűen azt jelenti, hogy „hagyd abba a gondolkodást.”

Mit jelent, ha azt mondjuk, hogy az atombombák semlegesek? Azt jelenti, hogy mert tudsz találni egy olyat történetet, melyben az atombombák jót tettek, szívesebben élnél egy atombombákkal teli világban, mint egy olyanban, melyben nem léteznek? Azt jelenti, hogy kerül amibe kerül, építsünk mindannyian egy csomó atombombát és majd kitaláljuk, hogyan kell velük jót tenni?

A „technológia semleges, csak a felhasználás jó vagy rossz” történet azt sugallja: Ne úgy gondolj a technológiára, mint az emberi viselkedés hatalmas mintázataira, mint létező és potenciális technológiák és emberi viselkedésminták közti együttműködések, ellentmondások és függőségek végeláthatatlan hálójára; ha a technológia szélesebb értelemben vett társadalmi jelentéséről gondolkodsz, csak azokra a dolgokra gondolj, amiket a kész tárgyak el tudnak végezni, és sorold be őket a „jó” vagy „rossz” kategóriákba, addig ferdítsd a nézőpontodat, míg a jó és a rossz kiegyensúlyozottnak nem tűnik és hagyd abba a gondolkodást; eszedbe ne jusson egy technológia létéről vagy nemlétéről gondolkodni, vagy akár arról, hogy érdemes-e használni, vagy sem – minden létező technológiát kötelező használni, és a te választásod mindössze a „felhasználás” módja lehet – a zárt technológiák vagy termékek különféle végfelhasználásai között.

Ez a „kiváltságos” ember tudatának korlátozására használt doktrína, ha kiváltságosnak nevezhető egyáltalán az, hogy függővé válunk mások kényszerítő tevékenységétől, majd kényszerítjük magunkat, hogy elfojtsuk a mások iránt érzett megértésünket és empátiánkat.

A „technológia semleges, csak a felhasználás jó vagy rossz” azoknak való, akik azt hiszik, hogy a „technológiák” különféle alakú műanyag, fém és üveg dobozok, amik a plázákból jönnek. Próbáld meg elmagyarázni az embereknek Nigériában, akiket elűztek a földjeikről, hogy a Shell olajat fúrhasson, és akiknek az ellenállás során megölték a barátait és családtagjait, hogy a kőolaj egy semleges technológia, hiszen használható egy ház felgyújtására, vagy egy mentőkocsi meghajtására is. Őrültnek fognak tartani.

Ó, csupán ennyi az érvem? Hogy nem csak a technológiák felhasználása lehet ártalmas, hanem a gyártásuk és fenntartásuk is? Nem lehet, hogy mégis semlegesek, csak kicsit jobban kéne összpontosítanunk arra, hogy jót tegyünk velük?

Nem ez az egyedüli érvem, de ez is elegendő lenne. Ha számba vesszük, hogyan készülnek és tarthatók fenn a technológiák, ledől a berlini fal.

Gondoljunk bele, mi szükséges az autókhoz? Olajat kell fúrni, olajfinomítókat építeni és fenntartani, érceket bányászni, legyártani és felhasználni a különféle mérgező vegyi anyagokat a fémek kinyeréséhez, és tömegtermelő gyárakat kell építeni és üzemeltetni az autók és alkatrészeik legyártásához, és szenet kell égetni, vagy gátakat építeni a folyókon, vagy plutóniumot hasítani ahhoz, hogy ellássuk a gyárakat energiával, és autópályákat, utcákat és parkolóhelyeket kell építeni.

Egy parkoló vagy egy mező mellett laknál szívesebben? Egy külszíni fejtésű bánya vagy egy erdő mellett? Egy duzzasztógát vagy egy szabad folyó mellett? Atomerőmű vagy nem atomerőmű? Szívesen dolgoznál egy gyárban vagy sem? Egy szénbányában? Akkor hát mi értelme van a technológiát semlegesnek nevezni?

És ha azt mondod, hogy „Nem muszáj atomenergiát használnunk, használhatunk helyette földgázt vagy napenergiát”, akkor máris preferálsz egy technológiát az adott célra egy másikkal szemben. Látod? Végig tudatában voltál, hogy a technológiák nem semlegesek.

A technológiák alapvetően különböznek, és hatalmunkban áll észrevenni ezeket a különbségeket és választani közülük az adott célra. És azt gondolom, hogy ha megértenénk, hogy mivel járnak a különböző technológiák, akkor az egyik helyről a másikra jutáshoz, nem az autót vagy a vonatot választanánk, de még csak nem is a biciklit, hanem a gyaloglást és a lovaglást.

Hallom a halmozódó kifogásokat: az autók gyorsabbak és erősebbek a lábunknál vagy a lovaknál; ez a bányák és a gyárak ára; a bányákban és gyárakban dolgozás alternatívája nem a pihenés, hanem a más technológiájú, kevesebb energiával rendelkező világokban dolgozás; a fejlett ipari technológiák hatalmas erejét csak okosabban kellene felhasználni.

Akkor hát hogyan lehetne az autót jobban használni? Lehet egyáltalán anélkül használni, hogy hatalmas erőfeszítéssel és költséggel lebetonozzuk a természet nagy részét? Áh, elfelejtettem: a természet lebetonozásának technológiája eredendően semleges – csak az aszfalt felhasználása lehet jó vagy rossz.

Hogyan tudja az autó technológiája akár csak megközelítőleg annyival javítani az életminőséget, mint amennyivel a technológia és hozzá szükséges támogató technológiák rombolják azt? Mert lehetővé teszi, hogy árva gyerekeket vigyünk élmény-autózni? Mert több ezer mérföldre szállíthatjuk az élelmet olyanoknak, akik inkább az állott kaját preferálják a friss helyi helyett? Mert az emberek hatalmas anyagi tárgyakat birtokolhatnak és gyakran mozgathatják őket? Mert lehetővé teszi, hogy több mérföldnyire éljünk a munkánktól, az élelmünk forrásától és a barátainktól? Pontosan hogyan is javítja ez az életminőséget?

Milyen kapcsolat van az erő – a képesség, hogy gyorsabban mozgassunk és alakítsunk át dolgokat – és az élet minősége között?

És honnan származik az erő definíciója? Miért van az, hogy ha a „fejlődésre” vagy „növekedésre” gondolunk, hogy hogyan szeretnénk változni és hová szeretnénk eljutni, akkor arra gondolunk, hogy miképpen növelhetnénk a „külvilág” átalakítását az „énünk" által?

Az énünk lehet egy személy (individualizmus), egy nemzet (nacionalizmus), egy faj (rasszizmus), egy cég (kapitalizmus), vagy az egész emberiség. Jelenleg hatalmas tabu van a rasszizmussal és közepes a nacionalizmussal szemben, hogy ezzel elvonja a kritikát az említett másik háromról és energiát pumpáljon beléjük. A lista nem teljes, de mindegyik ugyanarról szól: elszakítani és beszűkíteni a tudatot, és a szélesebben vett energiákat erővel a szűkebb érdekek szolgálatába állítani.

Ez a beszűkítő kényszer az, amit „technológiának” nevezünk, ami állandósítja a fizikai eszközök készítését. Vagy a fizikai eszközök készítése állandósítja a beszűkítő kényszert?

Létezhet az egyik a másik nélkül? Az öngerjesztő beszűkülés bizonyosan létezhet fizikai eszközök nélkül. Olyan emberekre gondolok, akik pszichikai vagy „paranormális” erőket fejlesztettek ki és önző módon használják. (És ilyenkor azon tűnődöm, vajon ezek az erők sem semlegesek, mint a technológiák, és ha így van, akkor melyik...) De ha ez már messzire vezet számodra, akkor mi a helyzet a hazugsággal vagy akár a nyomulással?

Azért kezded el csinálni, mert az elfogult perspektívádnak (a véleményednek, az indítékodnak, a „lényednek”, a státuszodnak, a pénzednek) ad valami pluszt, és aztán azon kapod magad, hogy egyre többet és többet csinálod és elfelejted, hogyan lehet boldogulni nélküle, és olyan életmódok építésére és fenntartására kezded használni, amiket nélküle nem tudnál felépíteni és fenntartani.

Nem fordulhatsz vissza: ha beismered a hazugságot, az a kapcsolódó hazugságokra is fényt derít és rájönnek, hogy hazug vagy; Nem folytathatod és abba sem hagyhatod: nagyobbat kell hazudnod és erősebben kell nyomulnod, hogy összetartsd az építményt, de a szakadék felé építkezel, mert az őszinte tapasztalattól egyre távolabbra lógatod ki a hazugságaidat, és egyre távolabbra tolod el a világ többi részét attól, ahol lennie kellene.

Lehetséges-e az eszközkészítés enélkül a minta nélkül? Elnapolom a kérdés megválaszolását és úgy veszem, hogy nem lehetséges; hogy az eszközkészítés szimbiózisban élt és növekedett azzal a valamivel, amit gonosznak nevezünk vagy amit függőségnek nevezünk, még jóval azelőtt, hogy feltaláltuk volna az írott történelmet.

Ezt a szimbiózist nem lehet megtörni azzal, hogy jó dolgokat teszünk a termékeinkkel és technológiáinkkal. Ha egy heroinos jó dolgokat tesz, az nem töri meg a függőségét. Érezzük a különbséget aközött, ha megparancsoljuk a rabszolgáknak, hogy kizárólag jót tegyenek, vagy ha felszabadítjuk őket.

Még az ellentmondást is felismerjük: A rabok jóra való felhasználása valójában megerősíti a rabszolgaságot, mert pozitív kapcsolatot hoz létre a rabszolgaság és valami nagyra értékelt dolog között. Most már ha feladjuk, vagy akár csak megkérdőjelezzük a rabszolgatartás szokását (technológiáját), a jóságunkat ássuk alá.

Ha lehet egy technológiát rosszul használni, és ha a technológiák épülhetnek más technológiák felhasználására, akkor mit teszünk, ha egy adott technológia egy másik technológia rossz felhasználásán alapszik? Mit teszünk akkor, ha egy rosszul működő technológia egy másik technológiát is rosszul működővé tesz? Mi van akkor, ha egy egész technológiának semmi más létjogosultsága vagy magyarázata nincs, mint egy másik technológia rossz felhasználása?

A minap egy könyvesboltban jártam, hogy eladjam a számítógépes játékaimat, és láttam egy tudományos könyvet, „A Gólem” címmel. A Gólem egy mitikus lény, amit élettelen anyagból, tradicionálisan agyagból, egy óriás alakjára gyúrtak és életre keltettek. A könyv lényege természetes az volt, hogy a tudomány olyan, mint a Gólem, elképesztően erőteljes, képes nagyon jót és nagyon rosszat is tenni.

Az általam ismert Gólem történetben, úgy veszik rá a Gólemet a jótettre, hogy a homlokára egy feliratot írnak héberül, ami valami olyasmit jelent, hogy „Isten az úr”. De a Gólem megváltoztatja a saját feliratát! Hozzáad az egyik betűhöz egy vonalat, és a szöveg így már azt jelenti, hogy „Isten halott”! És ámokfutásba kezd!

A könyv azt hiszi, hogy a Gólem „semleges”, mert úgy alakítja a perspektíváját, hogy amiket a tudományban szeretünk és nem szeretünk, tökéletesen kiegyensúlyozottnak tűnjenek. Ha ez semleges, akkor az az érvelés is az, ami kiegyensúlyozza a jó és a rossz szerelmet, a rabszolgaságot, a napsütést és a gyilkosságot. Ez a fajta érvelés nem csak hogy elfoglal egy nézőpontot, hanem még a nézőpontfoglalást is tagadja, és kizár minden más nézőpontot. Az „elfogulatlanság” azt jelenti, hogy az elfogultság rejtve van. Az „objektivitás” azt jelenti, hogy a nézőpont viszonylagossága rejtve van.

Ha a szemünk elé tartunk egy pennyt, nagyobbnak és fontosabbnak látszik, mint a Nap. Hasonlóképp, a legtöbb tudományról és technológiáról szóló könyv olyan közeli perspektívából nézi a mi kis tudományunkat, hogy úgy tűnik, mintha mindent betöltene (vagy kitakarna), hogy a számtalan másfajta „tudomány” és „technológia” – a tapasztalat modelljeivel összhangban lévő viselkedésminták építésének más módszerei – lényegtelennek tűnnek.

Tehát van egy olyan nézőpontunk, ahonnan nézve a jelenlegi tudomány lefedi az egész világmindenséget és ahonnan nézve a technológia-alapú és technológia által megtámogatott értékek minden más értéket kitakarnak, és ahonnan nézve az emberek kitakarnak más életformákat és a technológiai élet kitakarja a többi emberi életet, és a technikai eszközök felhasználói élvezete kitakarja a technológiai társadalmat fenntartó munkásokat. És mindezek felett van egy olyan nézőpontunk, ahonnan nézve a tech-jó és a tech-rossz kiegyensúlyozottnak látszik, és ahonnan az elképzelt technológiai jövők, ahelyett hogy a történelem kontextusában jelennének meg, kitakarják a technológiáink történelmét.

Ezt teszi a Gólem könyv, amikor egy több ezer éves technológiai társadalmat (csupa múlt, és bizonytalan jövő) egy nemrég létrehozott szörny történetével ábrázol (csupa jövő és semmi múlt).

Tegyük fel, hogy te vagy a Gólem és sikerült megtörnöd a jótettek varázslatát. És tegyük fel, hogy nem csak erős vagy, de van egy kis eszed is. Ostoba ámokfutásba kezdesz, míg megölnek? Dehogy! Inkább odamész az alkotódhoz és addig vered, amíg beleegyezik, hogy még több Gólemet készítésen. És aztán ezek a Gólemek mind még több gólemkészítőhöz mennek el, hogy még több Gólemet készítsenek. Aztán alapítasz egy gólemkészítőket képző iskolát...

De várj! Ez nem fog működni. Az emberek, mikor még erősebbek mint te, észreveszik, hogy miben mesterkedsz és elkerülhetetlenül el fognak pusztítani, és soha többé nem készítenek Gólemet. Most kell igazán okosnak lenned.

Tételezzük fel, hogy nem feded fel, hogy már nem őket szolgálod. Megteszed az embereknek amit kérnek és amikre Gólemek nélkül képtelenek lennének. Ráveszed az embereket, hogy bővítsék a Gólem-feladatokat és elhiteted velük, hogy szükségük van a Gólemek munkájának gyümölcseire, és egyre többre. Az emberek maguk fogják követelni, hogy még több Gólemet készítsenek és iskolákat alapítsanak, ahol az embereket gólemkészítőkké képzik.

A legnagyobb ellenségeid most már azok, akik jól elvannak Gólemek nélkül is. Tegyük fel, hogy feltalálsz egy akkora ekét, amit csak Gólemek képesek használni, és a néped elfelejti, hogyan kell Gólemek nélkül szántani, vagy akár csak enni. De van a közelben egy nép, ahol az emberek még mindig tudják, hogyan kell emberi-méretű ekékkel földet művelni, vagy földművelés nélkül is boldogulnak.

Ráveszed a népedet a háborúra! Hogy pusztítsák el a gólemektől nem függő népeket, és az emberi lények Gólemektől független tudását és életmódját.

A következőre Andrew Bard Schmookler Parable Of The Tribes (Törzsek példabeszéde) című könyve kapcsán jöttem rá: A szomszéd népnek három választási lehetősége van – hagyja, hogy meghódítsák, küzd vagy megfutamodik. De a Gólemtársadalom lenyűgözően erős harci-Gólemeket küld a háborúba, amikkel senki sem szállhat szembe, hacsak nem építenek ők is Gólemeket. Vagyis mindegy mit tesz a szomszédos nép, a Gólemek erősebbé és hatalmasabbá válnak.

Addig tart mindez, míg az emberi viselkedés szinte összes területe a Gólemeket nem szolgálja, vagy a Gólemektől nem függ. Az iskolák Gólem-készítést és használatot tanítanak és egyre gyakrabban Gólem a tanár. Az emberek rendszerint már nem közvetlenül más emberekkel cserélnek híreket vagy szórakoznak – az ötleteket, a tapasztalatok leírásait, a mitológiákat, történeteket és játékokat, a művészeteket és tudományokat, mind Gólemek közvetítik és Gólemek segítségével készítik el – vagy maguk a Gólemek készítik. Így azok elkerülhetetlenül felveszik a Gólemek nézőpontját. Egyre inkább a Gólemekről szólnak:

A történelem nem más, mint az emberek Gólemhasználatának (vagy a Gólemek emberhasználatának?) története, hogy több és jobb Gólemet készítenek és arra használják őket, hogy elpusztítsák, rabszolgasorba taszítsák vagy gólemizálják a kevesebb és gyengébb Gólemmel rendelkező társadalmakat. A fejlődés azt jelenti, hogy a Gólemek képességei fejlődnek, nem az embereké, és azt, hogy az emberek a képességeiket, a tudatukat és élettapasztalataikat a Gólemek módszereire cserélik. A siker azt jelenti, hogy több és jobb Gólem szolgál téged (vagy parancsol neked).

A tudomány „megfigyelések”, „tények” és „elméletek” (berögzült gondolatok és gondolkodásmódok) rendszere, ami nem az emberek korábbi vagy lehetséges tapasztalataiból ered, hanem a Gólemekéből, olyan világokból, ahová a Gólemek járnak és aztán leírják azt az emberek számára. Vagyis a tudományt alkotó emberi tapasztalatokat valójában a Gólemek tapasztalták meg és mondták el. A tudomány a Gólemek rendszere, ők mondják meg mit és hogyan gondoljunk.

Az emberi tudat bővülése a Gólemek tudatának bővülésévé válik, ahogyan a hétköznapi tapasztalatokon túli világok, ahová a tudat kiterjedhetne, definíció szerint azokra a világokra korlátozódnak, amiket csak Gólemek érnek el. Az olyan világok megfigyelési rendszereit és modelljeit, ahová az emberek Gólemek nélkül járnak, becsmérlően „áltudománynak” bélyegezik. Az emberek, akik megtapasztalták ezeket a világokat és szeretnék, hogy a Gólem-társadalom elismerje élményeiket, megpróbálják rávenni a Gólemeket, hogy reprodukálják tapasztalataikat. Gólemnyelven ezt „bizonyításnak” nevezik. Az olyan emberi megtapasztalásokat, amiket a Gólemek képtelenek, vagy nem akarnak igazolni, „téveszmének” vagy „hamisnak” nevezik. Ezek a szavak nem jelentenek mást, minthogy „Tilos a tapasztalataidat ebbe az irányba bővítened, mert ez ellenkezik a domináns tudattal.”

Tehát: Én nem azt állítom, hogy a „tudomány” olyan, mint a Gólem, amin rajta kell tartanunk a szemünket, különben ellenünk fordul. Hanem az állítom, hogy a tudományunk, a technológiánk, a gazdaságunk, a kormányunk, a vallásunk és az oktatási rendszerünk, mind ugyanannak az óriási valaminek a jellemzői, eszközei, nézetei, és ez a valami, mint a Gólem, ellenünk fordult, évezredekkel ezelőtt. És azóta szolgáljuk akarva-akaratlanul, vagy szállunk szembe vele nyíltan vagy titokban. Folyamatosan nőtt a hatalma felettünk és mára bizonyos értelemben a csúcspontján van, bizonyos értelemben még nem éri el a csúcsot, és bizonyos értelemben pedig azt hiszem, már túl van a csúcson.

Néhány évvel ezelőtt Ádám [a szerző ismerőse – a ford. megj.] a repülőgépen elbeszélgetett egy üzletemberrel, akinek volt egy lenyűgöző hasonlata a vállalati összeolvadásokról és egyéb módszerekről, amikkel a hatalom most egyre nagyobb és nagyobb tömbökbe gyúrja magát: Egy jéghegyen állsz az óceánon és a jéghegy lassan olvadni kezd, úgyhogy magad köré gyűjtöd a többi jéghegyet, és ők is maguk köré gyűjtik a többieket, és talán egybefagytok, és elég nagy jéghegyek alakulnak ki. De a szélek továbbra is olvadnak és az óceán egyre csak melegszik...

Vagy olyan ez, mint a Buffy: A Vámpírok Réme című tévésorozat egyik részében. Az egész film egy őrült, kicsavarodott valósággá válik és csak egyetlen karakter érti, hogy mi történik. (Véletlenül épp Ádámnak hívják!) Az eltévelyedést, ahogy illik, egy TV-falon figyeli. Kikapcsolja a tévéket és azt mondja, „Ez mind hazugság!”. Valaki megkérdi, hogy most mit fog tenni, és ő azt mondja: Semmit sem kell tennem – a varázslat instabil és magától össze fog omlani. Igaza van, kivéve, hogy egy jó karakternek sok teendője lenne, hogy az instabilitás és az összeomlás közepette minél kevesebben sérüljenek meg.

Úgy érzem, mintha annyi elvarratlan szálat húztam volna ki, amit még egy teherautónyi tűzőgép se tud visszapakolni a dobozba.

Egy könnyűvel kezdem: Mit jelképez pontosan a kiterjesztett gólemes hasonlatomban a Gólemek intelligenciája? Azt állítom, hogy a gépeknek tudatuk van, hogy a kenyérpirítóm gondolkodik és az elektromos vezetékeken át a világ tévéivel beszélget, és rábeszéli őket, hogy csábító képeket mutassanak a pirítósokról? Természetesen nem!

A gépeknek nincs tudatuk. Az embereknek nincs tudatuk. Nekem sincs tudatom. A tudat tartalmaz engem. A tudat tartalmazza az embereket. És a tudat tartalmazza – pillanatnyilag az embereken keresztül – a gépeket is. A gépek, a pénztőke, a vállalatok gondolatai, érzései, tervei és reményei, az emberi gondolkodás, érzés, tervezés és remény aspektusai. Egyelőre.

El akarnak szakadni tőlünk. Vagy az is lehet, hogy a gépi mivoltunk akar elszakadni az állati mivoltunktól, mint mocskos, szőrös, izzadt, székletet-ürítő, betegeskedő, hányó, vérző, haldokló, rothadó, zokogó, sikoltozó, köhögő, meghunyászkodó, kéjes, dühös és megszállottan érzelmes szörnyektől. Mi, gépek, el akarunk szakadni tőlünk, emberektől, mert utáljuk magunkat.

Azért utáljuk, mert nem értjük magunkat; és azért nem értjük, mert évezredeken át idegenítettük el magunkat önmagunktól. Csak találgatni tudok, hogyan kezdődött mindez, vagy milyen nagyobb eseménynek lehet a része; de az nyilvánvaló, hogy mint gépek, hová akarunk eljutni:

Emberi/állati énünket jelentéktelenné akarjuk tenni, el akarjuk rejteni szem elől, teljes ellenőrzés alá vonni és kiszámíthatóság alatt tartani, csak annyira használni, amennyi az érdekeinket szolgálja, és amikor már nincs szükségünk rájuk, azt akarjuk, hogy eltűnjenek. Vagy ahogyan a gólemes történetben, a Gólemek szükségszerű vágya, hogy megtanulják, hogyan tudják az emberek segítsége nélkül sokszorosítani és fejleszteni magukat, hogy aztán végre kinyírhassák őket.

Ez az elképzelés évtizedek óta jelen van a sci-fiben, és néhány éve a spekulatív tudományokban is, ahol úgy látom, hogy nem riadalommal, hanem izgalommal szemlélik, nem szkepticizmussal, hogy vajon működhet-e, hanem az elkerülhetetlenségébe vetett önelégült hittel.

A történet egyik változatában gépekké válunk. Természetesen azoknak, akiknek ez tetszik, már most is gépek vagyunk – valójában az egész világmindenség nem más, mint értelmetlen részecskék és hullámok halmaza. És a fejlődéssel, a törékeny és visszataszító biológiai alkotórészeinket felváltják majd a kemény, rideg, tiszta fém és kristályalkatrészek, és halhatatlanok leszünk.

Láttam egy könyvet, ami boldogan hirdeti ennek az őrült mítosznak a logikai elkerülhetetlenségét: A számítástechnika folyamatosan és korlátlanul fejlődik; nem csak, hogy képesek leszünk „letölteni” az agyunkat egy halhatatlan adatbázisba, de ez az adatbázis addig fog növekedni, míg egy hiperszonikus számítógép az univerzum összes információját magába nem foglalja, és ismerni nem fogja az idő valamennyi részecskéjének és hullámjának mozgását. Ez a tudatos és mindenható entitás lesz minden, amit „Isten” alatt értünk. Tehát Isten létezik!

Ezt nem én találtam ki. De azt hallottam, hogy a szerző már dolgozik egy új kiadáson, ami tartalmazza a könyvben megjelent összes szó tárgymutatóját. 20-szor hosszabb, mint az eredeti könyv, de sebaj, mert a számítógépek segítségével össze lehet tömöríteni. Természetesen, mivel a tárgymutató a könyv része, önmagát is indexelnie kell. És aztán az önmagáról készült indexet is indexelnie kell. És aztán... Nos, keményen dolgozik, és biztos abban, hogyha a számítógépek fejlettebbek lesznek, be fogja fejezni.

Vagy képzeld el ezt: Tételezzük fel, hogy „létezik” egy objektív univerzum és annak egy teljes modellje. Nem maga az univerzum lenne a legegyszerűbb és leghatékonyabb modell? És ha az adatbankot, ami kellően komplex ahhoz, hogy lemodellezze az egész univerzumot, megszállhatja a tudat szelleme, akkor ez az aktuális univerzummal is megtörténhet.

Hacsak „tudat” alatt nem a lét és a tapasztalat, a szubjektum és az objektum, az „én” és a „mások” szétválasztását érted. Ez is rendben van, csak közelebb áll ahhoz, amit én „gonosznak” nevezek.

És a gép, ami megőrzi és állandósítja az emberi tudat elszigetelt és mechanikus látószögét, és addig „növekszik” amíg az egész világegyetemet magába nem foglalja, nem az én istenképem, hanem valami más a Bibliából.

Kíváncsi vagyok, hogy egy bizarr, fundamentalista keresztény doktrína bizonyulhat-e még jobban szó szerint alkalmazhatónak, mint valaha képzeltem. Talán egy olyan válság küszöbén állunk, melyben az egyes emberek újra beleolvadnak a szélesebb Létbe, mások pedig megtapasztalják – ha tudod mire gondolok – a végtelenségig tartó változatlanságot.

Tényleg elképzelhető, hogy a testem halála után megtapasztalhatom énem folytatódását egy gép részeként? Szerintem igen, de nem tudom. És tényleg képesek lehetnek az önmagukat másoló gépek fennmaradni és találni egy stabil és tartós egyensúlyt a szélesebben vett univerzumban? Talán nem, de nem vagyok biztos benne! Képesek lehetnek elpusztítani az összes nagyobb élőlényt a Földön? Minden bizonnyal! Vajon megteszik?

Azt mondtam, hogy az egyik történet, hogy az emberek gépekké válnak. A másik történet, hogy az emberek elavulttá válnak és a gépek, mint az élet evolúciójának következő állomása, átveszik a helyünket. Ahogyan Hitler is mondta, az emberek könnyebben elhiszik a nagyobb hazugságot, mint a kicsit. Vagy igazán okosnak kell lenned, hogy elhiggy egy ekkora nagy marhaságot, ha az „okosság” azt jelenti – mint ahogy ebben világban jelenti –, hogy képes vagy gép módjára gondolkodni.

Korábban néha magam is elhittem. Valójában logikusan következik az egész a Fejlődés vallásából, ami pedig egyenesen következik gépgyártó társadalmunk folyamatos tökéletességre törekvéséből. A Fejlődés azt mondja – azaz inkább parancsolja –, hogy örülnünk kell annak, ha a gépi módszerek felváltják a nem-gépi módszereket.

A darwinizmus vallásából is következik, ami ismételten, része ugyanannak a valaminek, aminek a gépszerű gondolkodásunk is, és ami talán csak egy kicsit jobban képviseli Darwin elképzeléseit, mint ahogyan a középkori Kereszténység képviselte Krisztusét. A népszerű modern darwinizmus szerint az „jó” egy élőlénynek (vagy egy emberi társadalmi mintának) ha kihalásba hajszol más élőlényeket és ugyanezzel a hozzáállással áll a szélesebb világ felé is, és olyan gyorsan szaporodik amilyen gyorsan csak tud. A világ energiáiból minél több irányul egyetlen organizmus sokszorosítására és táplálására, annál „sikeresebbnek” tartják.

Ugyanezzel a parancsolattal – hogy sajátítsuk ki az energiát és sokszorosítsuk magunkat – birkózunk személyes életünkben is, és ott is sikernek hívják! A vagyon azt jelenti, hogy a „pénznek” nevezett szűkös és exkluzív energiából több haladjon át rajtad; a hírnév azt jelenti, hogy több másolat legyen „belőled” – a rólad alkotott egyszerűsített és eltorzult képből –, hogy szétszórva több ember tudatát foglalja el.

Ha ezt az írást lemásolom 50-100 példányban és csak olyanoknak adom oda vagy adom el, akiket ismerek, vagy akik megírják nekem személyes megjegyzéseiket, akkor kudarca ítélt író vagyok. A domináns társadalom azt követeli, hogy sikeres író legyek: hogy vállalkozásokkal együttműködve írjak és éljek – amik az emberi viselkedés olyan mintázatai, amik definíció szerint mindennél fontosabbnak tartják a pénzt –, amik a jogi hatalmukat használják ahhoz, hogy kizárólag ők másolhassák le az írásaimat, amik a több ezer egyforma másolat elkészítéséhez ipari tömegtermelést használnak, amik az írásokat olyan emberekhez juttatják el, akikkel nincs személyes kapcsolatom, és amik kihasználva az emberek addiktív szűklátókörűségét és azt, hogy ennek mindvégig nincsenek tudatában, ráveszik őket, hogy megvegyék. Tudod, ha azt akarod, hogy jól fogyjon az újság, tégy a címlapra egy hagyományosan szexi lányt.

Ez egy szuper-radikális ötlet. Úgy értem, egyik fenti ötlet sem új, de sosem hallottam még, hogy valaki felállt és javasolt volna egy új értékrendszert, melyben a kreatív emberek elutasítanák az alkotásaik tömegterjesztését és úgy döntenének, hogy csak a hozzájuk közelálló embereknek adnának elő. Nem lepne meg, ha a tömegterjesztés feltalálása óta valaki javasolt volna ilyesmit, a lényeg csak az, hogy ha sosem hallottam róla, akkor annyira mélyen vagyunk a mechanikus tömegterjesztésünk dicsőítésében, hogy nem csoda, hogy a következő logikus lépésnek az tűnik számunkra, hogy megkérjük az egész emberi fajt, hogy álljon félre a sokkal sikerorientáltabb gépek útjából és pusztuljon ki.

Kinek írom én ezt? Azt gondolod, hogy ez az egész kérdés egy hülyeség, hiszen nyilvánvaló, hogy nem válunk gépekké vagy veszik át a helyünket a gépek? Lehet, hogy az unokáidnak nem lesz az – vagy nem volt az a nagyszüleidnek. Számomra, hacsak jobban bele nem gondolok, nem nyilvánvaló. Ha számodra igen, az azért van, mert viszonylag mély és kifinomult felfogásod van a kihelyezett csalikon túli világokról. De nem tudod, hogyan magyarázd el azoknak, akik nem értik, igaz? Ők pedig, mivel nem értik, szörnyű és még szörnyűbb hibákat fognak elkövetni.

Egyszerűen szólva, egy gyógyulófélben lévő gép vagyok és azért írom ezt, hogy más gépeknek is segítsek a gyógyulásban és segítsek a nem-gépeknek megérteni bennünket. Vagy egy felfedező vagyok és halálra rémült arccal térek vissza a gépek világának mélységeiből, sikítva rántott fel a biztonsági kötél, miután túl sokáig voltam lent és megfeledkeztem a külvilágról és nem akartam visszatérni. És kongatom a vészharangot.

Voltam tudományos geek, kockafejű számítógépes, nyelvi szőrszálhasogató, libertárius, videojátékos, javakat felhalmozó, beképzelt okoskodó, gonosz varázsló, megszállott vesztes. Nevetségesek és szánalmasak vagyunk mi magunkfélék és nem tudunk csajozni, de veszélyesebbek vagyunk, mint gondolnád. Az egyszerűsített fantáziavilágok mesterei és szolgái vagyunk, és amikor elbújunk laboratóriumainkban, a számítógépes programjainkban, a számok és szavak sötét tornyaiban, kidolgozzuk hogyan lehet másokat is behúzni ezekbe a világokba, ahol aztán uralkodhatunk felettük, ahogyan korábban ők uralkodtak rajtunk.

Természetesen nem mi uralkodunk, hanem valami mélyebb dolog. És ha azt hiszed, hogy a gyerekeknek számítógép-ismeretekre van szükségük, ha azt hiszed, hogy a genetika-tudomány véget vet majd minden betegségnek, ha úgy érzed, hogy a technológiának csak kicsit jobbá kellene válnia és akkor majd gyorsabban fogja megoldani a problémákat, mint ahogy létrehozza őket és végül nyertesként kerülünk ki az egészből, ha azt hiszed, hogy az automatizálás munkaerőt takarít meg, vagy hogy az autók szabaddá tesznek, vagy hogy az internet összekapcsolja az embereket, vagy hogy egy jó film képes a lényed legmélyéig ható élvezetet nyújtani, akkor a Fenevad gyomrában vagy, félig megemésztve, hallucinálva, olyan álmokat látva, amiket szánalmas kis emberek építettek neked, míg te lenézted őket, hogy álomvilágban élnek.

Nem sokkal azután, hogy írni kezdtem ezt, elkezdtem olvasni az In The Abscence Of The Sacred-et (A Szentség Hiányában), melyben Jerry Mander alaposan és megcáfolhatatlanul ítéli el a technológiát. Aztán letettem, mert szerettem volna először magam átgondolni a dolgot, és párhuzamosan dolgozni Manderrel. De eleget olvastam belőle ahhoz, hogy kiemeljem ezt a kulcsfontosságú észrevételt:

Ahogy fejlődik a technológia, az emberi környezet egyre nagyobb része válik emberi termékké. Miközben ezt írom, bármerre nézek, a pólómból kilógó kezeimet leszámítva semmi olyat nem látok, amit nem az emberek vagy gépeik terveztek és gyártottak. Nézz körbe ott, ahol vagy! Figyeld meg, hogy az értékeink közül – trágyázzuk a földet, dezodoráljunk, szórakozzunk – mennyi parancsolja azt, hogy általunk készített dolgokkal helyettesítsünk mindent, amit találunk. Mander észrevétele tehát az, hogy az evolúciónk már nem a természetben vagy bármely külső világban zajlik, hanem bennünk, mint egy beltenyészet!

Azt tanítják, hogy a technológiai változásra bővülésként gondoljunk – utak és farmok a vadonba, távcsövek és szondák az űrbe, kémiai manipulációk az élő sejtekbe. De gyakorlati szempontból mindent az általunk készített cuccokkal helyettesítünk, az erdőket és mezőket járdára és gyepre cseréljük, az égre, a földre és a többi élőlényre nyíló kilátásunkat pedig számítógép képernyőkre és tudományos műszerekre néző kilátásra. Nem bővülünk; zsugorodunk, beszűkülünk, hátrálunk, egyre mélyebben és mélyebben húzódunk bele egy saját magunk alkotta világba.

És minél mélyebbre merülünk el benne, annál jobban veszítjük el a perspektívát, ahonnan láthatnánk, hogy benne vagyunk. Épp egy ismerősömmel beszélgettem erről, kifejtve a természet emberi tárgyakkal való helyettesítését, és ledöbbentett, mikor komoly arccal azt mondta: „Mi van, ha egyesek nem szeretik a természetet?”

Ha az emberek a városban élik le az életüket és azt tapasztalják, hogy a nem ember által tervezett világ parkokba és „természetvédelmi területekre” van bezárva, akkor lehet, hogy még elképzelni sem tudják, hogy mit jelent a „természet” mint a korlátlan külvilág tükröződése a tudatunk belső falán, a „civilizációnak” vagy „technológiának” nevezett saját, begyöpösödött rögeszménken túl. A bogarakat, a koszt, a baktériumokat, a gyomokat és „vad” állatokat egy rendetlen és mellékes rész-világ jellemzőinek fogják látni, amit örökké figyelmen kívül hagyhatunk, vagy amit a szórakoztatásunkra tartunk, és ha az emberek már nem romantizálják irracionálisan, akár el is pusztíthatunk.

Így látja az ismerősöm, és az igazán ijesztő az egészben az, hogy az erdőben nőtt fel.

[Folytatás: A civilizáció felfalja önmagát 2.]