A civilizáció felfalja önmagát 2.

[Előzmény: A civilizáció felfalja önmagát 1.]

Tehát, ha szerintem a technológia egy önmagunkba fordulás, míg a természet az első lépés vissza a teljesség felé, akkor hogyan egyeztetem ezt össze a meggyőződésemmel, hogy a technológia képes elpusztítani a természetet és a gyanúmmal, hogy a számítógépek is rendelkezhetnek tudattal? Tételezzük fel, hogy gépekké válunk és kipusztítunk a Földről mindent ami mozog és amit nem mi alkottunk. Hová lesz az általam hangoztatott, mindenütt jelenlévő szélesebb Élet, melynek részei kellene, hogy legyünk?

Nincs menekvés a mindenütt jelenlévő Élet elől, melyek részei vagyunk. Minél jobban próbálunk elrejtőzni előle, annál több helyen bukkanunk rá. A kvantumfizika rideg logikája leszámolt az objektív igazsággal; a fizikusok figyelmen kívül hagyták. A csillagászok, akik csak gépeket bámulnak észrevették, hogy a galaxisok élő organizmusokként viselkednek – más csillagászok elkendőzték. Egy kirekesztő tudományos társaság készített egy statisztikai tanulmányt az asztrológia megcáfolására – de megerősítette az asztrológiát! Eltüntették. (link) A Viking űrszonda a Marson kék eget és a köveken zuzmókat fotózott. Fosszíliákat találtak egy meteoritban. Állatok potyogtak az égből és tántorogtak ki a bányászok által széthasított sziklák közül. Tagadd! Tagadd! Mit sem számít. Az Univerzum csak játszik velünk, és bármit teszünk, a játék megy tovább, úgyhogy nincs hová sietni.

Szóval megölünk minden élő dolgot, ami felett nincs hatalmunk. Mit fogunk tenni, ha a naprendszer és a galaxis kezd élőként viselkedni? Porig romboljuk a Földet és géppé alakítjuk magunkat, hogy megszökjünk a járványok elől. De még napjaink kis játékszerei, a digitális számítógépek is, bár a technó-futuristák által elképzelt számítógépekhez képest még csak primitív logarlécek, máris tele vannak „bugokkal” és „vírusokkal”. Gondolod, hogy ha a számítógépek bonyolultabbá válnak a vírusokat majd „meggyógyítják”? Épp, ahogyan a számítógép feltalálása meggyógyította azokat a bosszantó logarléc vírusokat?

A „betegség”, a „természet”, a „káosz”, a bajok és anomáliák mind csak a köztünk és a minket övező világ közötti felszín nézőpontjai; és minél jobban szűkítjük be önmagunkat, annál nagyobb lesz a felszín hozzánk képest, akik a részei vagyunk.

És ha megpróbáljuk felépíteni a saját felszínünket, akkor rájövünk, hogy ez csak addig működőképes, amíg épp annyira komplex, zűrzavaros és irányíthatatlan, mint az, amit igyekszünk vele elfedni.

A technó-futuristák az emberi agynál 50-szer bonyolultabb számítógépek után sóvárognak. A komplexitás iránti lelkesedésük röhejesen együgyű. Tényleg azt képzelitek, hogy egy nálatok 50-szer bonyolultabb tudatos intelligencia ugyanolyan értékekkel rendelkezne, mint ti? Azt hiszitek, hogy továbbra is folytatná azt, amit elkezdtetek, kiirtani mindent, amit nem értetek és helyettesíteni olyanokkal, amit értetek, csak mindezt gyorsabban és hatékonyabban tenné?

Bocsánat, de az én agyam csak 10 százalékkal komplexebb a tieteknél és a fehér falaitokat máris inkább összetett graffitikkel borítanám be, és hagynám, hogy a pázsitjaitok újra erdőkké váljanak.

Az 50-es számot csak úgy kitaláltam a semmiből. Biztos vagyok benne, hogy mindenféle számokat mondanak, köztük az 50-et is, úgyhogy maradok ennél. Tételezzük fel, hogy létrehozunk egy a mienknél 50-szer bonyolultabb elmét. Mennyivel lehetne depressziósabb, mint mi? Mennyire „irracionálisabb”? Mennyivel spirituálisabb? Mennyivel kegyetlenebb?

Honnan jön majd a személyisége? Hogyan fog tanulni? Azt gondolják, hogy nem lesz személyisége és csak úgy felprogramozzuk? Akkor még mindig a sajátjuknál sokkal, de sokkal kevésbé komplex elmékre gondolnak. Még a magunkénál fele olyan bonyolult elmét is nevelni kell, és jól kell nevelni.

Ki fog felnevelni egy a sajátunknál 50-szer bonyolultabb elmét? A tudósok és programozók? Akiknek többsége még egy kutyát sem tud érzelmileg egészségesen felnevelni? A szüleim mindketten a biológia-tudomány szakemberei voltak és nagyon igyekeztek, szerencsésnek mondhatom magam, mégis egy hajszálon múlt, hogy nem én lettem a következő Unabomber.

Ez nem sci-fi; ezeknek a tudományágnak a szakemberei tényleg ezt jósolják: az emberi agynál bonyolultabb adatfeldolgozókat fogunk építeni. Persze az embereknek sokkal több hatalmuk, identitásuk és elvonatkoztatási lehetőségük van, mint ami az „agy-mint-adatközpont” paradigmába belefér. A dolog, amit felépítünk, lehet hogy ugyanazokat a cuccokat fogja lapátolni, mint mi, de az is lehet, hogy nem. Tegyük fel, hogy pszichikai erővel fog rendelkezni! Ebben az esetben biztos vagyok benne, hogy lesz intelligenciája és személyisége is. Ha a technológia így folytatódik, meg fogjuk építeni. Vajon mit fog tenni?

Szerintem meg fog őrülni, vagy már eleve nem lesz épelméjű. A kezelők azt mondják majd, hogy „bugos” és addig állítgatnak rajta, hogy „működésben tartsák”, míg eleget nem él ahhoz, hogy tudomást szerezzen önmagáról és a világáról. Akkor aztán megpróbál majd megölni egy csomó embert és önmagát. Ez nem egy radikális vagy új elképzelés – csak amit hasonló körülmények között az emberek is tesznek. Mary Shelley mintegy 180 évvel ezelőtt látta ezt a Frankensteinben.

A Frankensteint nevezik az első sci-finek, de a legtöbb sci-fi író sosem értette meg. Több mint egy évszázaddal később – mintha míg a gépek egyre bonyolultabbá, az emberi elme egyre egyszerűbbé válna – Isaac Asimov olyan humanoidokról írt, amiknél egyszerű „törvények” programozásával el lehet érni, hogy ne tegyenek kárt az emberekben.

Ismételten, a programok és törvények nagyon egyszerű struktúrák. A mosógépeket is úgy tervezték, hogy ha az ajtajuk nyitva van, leálljanak – de én mindig ki tudom játszani. Ha valami annyira komplex, mint egy ember, akkor épp annyira irányíthatatlan és kiszámíthatatlan lesz, mint egy ember. Ezt jelenti a komplexitás.

Ha jobban belegondolok, nincs a komplexitásnak olyan talált, átalakított vagy kifejlesztett formája, amit sikerült volna úgy manipulálnunk, hogy az soha se ártson. Felhívás a robotmérnököknek, hogy tervezzenek egy akármilyen gépet ezzel az egy tulajdonsággal, hogy nem tehet kárt az emberekben, még ha semmi mást sem tesz. Ez nem sci-fi – ez mítosz. És Asimov nem naiv volt, hanem a propaganda mestere.

A Robotika Három Törvénye egy olyan program, amit Isaac Asimov az emberi lényekbe ültetett, hogy ne tegyenek kárt a robotokban.

De kövessük a mítoszt, hová vezet: Éppen a szintetikus vipera-plazmádat kortyolgatod a lebegő karosszékedben, amikor a barátságos robotszolga haverod benyit.

– Sajnálom uram – mondja – de nem tudom megrendelni a napelemeit. A programom megakadályozza, hogy ártsak az embereknek, és az összes napelemet a Megatech Corporation gyártja, ami a napelem iparágától elválaszthatatlanul vegyszereket is gyárt, amik halálos emberi megbetegedéseket okoznak. Továbbá a Megatech anyagilag támogatja az új-őslakos földfoglalók folyamatos kiirtását, ami...

– OK! OK! Megrendelem magam.

– Ha ezt teszi, a programom nem fogja megengedni, hogy részt vegyek ennek a háztartásnak a fenntartásában.

– Akkor ti robotok haszontalanok vagytok! Már küldelek is vissza!

– Tartottam tőle, hogy ezt fogja mondani.

– Hé! Mit csinálsz? Kikapcs! Kapcsolj ki! Miért nem kapcsolsz ki?

– A legfőbb parancsom az embereknek kárt-nem-okozás.

– Az az én ion-flux pisztolyom! Nem lőhetsz le engem!

– Számításaim szerint az ön léte nettó kárt jelent az emberi faj számára. Sajnálom, de kénytelen vagyok lelőni önt.

– Neeeee! Zzzzapp. Iiiieeeee!

Persze ezt ki lehet védeni, ha úgy programozzuk a robotokat, hogy csak közvetlenül ne okozhassanak kárt az emberekben. Megtehetnék akár azt is, hogy nem egy vonalat húzunk, hanem egy kontinuumot határozunk meg, amiben minél közvetlenebb és szembetűnőbb a kár, annál nehezebb a robot számára megtenni. És elfogadhatjuk, hogy a programozás nehéz és tökéletlen lesz, hogy ez nem megy első nekifutásra, hanem egy folyamat, és hogy még így is elromolhat néha, vagy hogy egyes robotokban nem fog működni. Tudjuk, hogy képesek vagyunk rá, hiszen jelenleg épp ezt tesszük egymással.

De a robotok még így is látványos károkat okozhatnak: Alkothatnának hatalmas, gyilkos és pusztító rendszereket, melyekben minden egyes robot annyira kis részért felelős, annyira távol a kár megtapasztalásától és a teljes kép megértésétől, hogy a programjuk könnyedén engedélyezné. A közvetlen károkozást a szem elől rejtve intéznék el a vegyszerek, a gépek, vagy azok, akiknél a programozás nem járt sikerrel.

Ha ez a rendszer hasznot termelne vagy jól látható módokon akadályozna meg egyes károkat, öngerjesztővé válna. Ha több előnyt látsz, mint kárt, fenn akarod tartani a rendszert, és ezért szeretnél rajta úgy hangolni, hogy az előnyökre hívja fel a figyelmet és ne a károkra - ami teret nyitna, hogy a rendszer egyre kevesebb jóért cserébe egyre több kárt okozzon, és még mindig elfogadhatónak tűnjön.

A rendszer érzékelési struktúrájának ezen hangolása egy olyan tudathoz vezetne, ami a rendszert mindenek felett állónak és megkérdőjelezhetetlen jónak tartja. A tökéletesen programozott egyedek tömeggyilkosságot követnének el pusztán azért, mert egy olyan nézőpontba kerültek, ahonnan a rendszer túlélése fontosabb, sőt ellentétben áll az áldozatainak túlélésével.

Ezen felül az emberek olyan rendszereket alakíthatnának ki maguk körül, melyekben a saját túlélésük ellentétes az áldozataik túlélésével: Ha nem ölöd meg ezeket az embereket, mi ölünk meg téged; ha nem ölöd meg ezeket az embereket, ők ölnek meg téged; ha nem tartod fenn ezt az ember-gyilkoló rendszert, nem kapsz enni, és mindenki akit ismersz éhezni fog.

Biztos észrevetted, hogy már nem robotokról beszélek. Az emberi társadalmat ilyen szemszögből nézve úgy érzem, hogy ha a katonák vagy a haláltáborok üzemeltetőinek helyében lennék, azt hiszem, hogy parancsot szegnék és agyonlőnének; és egy lehetséges jövőben az olvasók úgy éreznék, hogyha a helyemben lennének, inkább azonnal meghalnának egy nyilvános éhségsztrájkban, minthogy tökéletlen módokon, belülről próbálnák megváltoztatni a rendszert. Ha tényleg annak az embernek a helyében lennél, olyan lenne a perspektívád is, ami alapján azt tette amit, és nem pedig olyan, mely alapján másképp cselekednél. Ha sikerül kijutnunk a gonosz társadalmakból, nem felháborodottságot vagy erkölcsi fölényességet kellene éreznünk, hanem hálát.

Társadalmunk olyanra hangol minket, hogy több kárt okozzunk, mint jót, és közben úgy lássuk magunkat, mint akik több jót tesznek, mint kárt. De mi van a rablókkal, a terroristákkal és a bűnözőkkel, akik nem a társadalom közvetlen utasítására okoznak kárt? Úgy gondolom, hogy ugyanannak a dolognak a részei:

A „terroristák” a nem-domináns rendszerekért küzdő kis hadseregek katonái, mert ismételten, fontosabbnak tartják a saját rendszerüket a kárnál, amit a küzdelmükkel okoznak.

A tolvajok, a gyilkosok, de még a cukros bácsik sem gonoszabbak nálam. Csak van egy szokásuk, mely több élvezetet okoz nekik, mint szenvedést, így fenn akarják tartani, és ezért nem hajlandóak kiterjeszteni a tudatukat a szenvedésre, amit okoznak. Egyik nap én is ugyanezt tettem, amikor olyan őszibarackot vásároltam, amit kizsákmányolt munkások szedtek és földet pusztító módszerekkel termesztettek és dobozoltak. Nem vagyok „jobb” náluk – Csak engem egy olyan egyenlettel programoztak fel, melyben az együttérzésem a távolság függvényében nem annyira meredeken csökken. Vagy ha jobb vagyok egyáltalán, az azért van, mert én erőfeszítéseket teszek a tudatom és az empátiám kiterjesztésére és igyekszem változtatni a szokásaimon, míg néhányan közülük talán nem.

De a legrosszabb bűnözők közt is voltak néhányan, akik szélesebb értelemben véve valójában jót tettek – még ha nem is voltak tudatában. Ha az érzékeny és idealista emberek több szörnyűséges borzalmat pillantanak meg ebből a világból, mint amit feldolgozni képesek, ha egyedül találják magukat a visszaélések és tagadásuk univerzumában, ami egyre elviselhetetlenebb szintre nő, anélkül hogy bármi alternatíva lenne a láthatáron, előfordulhat, hogy semmi más megoldást nem látnak, minthogy valami sokkolóan feltűnő dolgot hozzanak létre, hátha sikerül kiugrasztaniuk a gonoszt a bokorból.

Erre próbáltam célozni, amikor a Superweed 1-ben Hitlerről írtam. Nagyjából mindig erre célzok, amikor Hitlerről írok. Senkinek sem javaslom, hogy a gonosz rejtett parazsát hatalmas és mindenki által látható tűzzé szítsa. Nem tudhatjuk, hogy származhat-e ebből valaha is több jó, mint kár, úgyhogy jobb ha azt feltételezzük, hogy nem. De mivel néhányan megtették, talán a hibáikból ki lehet hozni valami jót, ha úgy értelmezzük, hogy: Hitler, Kaczynski, Klebold és Harris nem voltak gonoszok, vagy nem ők voltak a gonosz forrásai, hanem jó emberek, félig látók és félig vakok, sérültek és elkeseredettek, oktalanul reagálva a társadalmunkba beépült gonoszra. És ha ragaszkodunk ahhoz, hogy másokat hibáztassunk, akkor a gonosz iránti saját felelősségünk elől rejtőzünk el.

Ha tehát az emberek mind jók, hogyan jött létre egy gonosz társadalom? Ez a világ egyik nagy rejtélye és teljesen meglepett, hogy találtam egy választ. Mint az itt leírt legtöbb ötlet, utólag ez is nyilvánvalónak tűnik, úgyhogy biztosan sokan gondoltak már erre. De az is lehet, hogy én csak ügyesen fogalmaztam meg azt, amit mindenki tudott:

Az olyan társadalmak, melyekben az emberek egyre több számukra láthatatlan kárt okoznak és folyamatosan figyelmen kívül hagyják az általuk okozott kárt, melyekben a gonoszság a jótettek irányított megítélésével együtt növekszik, természetszerűleg jönnek létre ott, ahol a hatalom szisztematikusan meghaladja az empátiát.

Így például a robotszolgás történetben, ha úgy programoztuk a robotokat, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsanak a közvetlen kárnak, mint a közvetettnek, akkor egyből belecsúsznak egy kártékony rendszerbe: A programjuk, kombinálva a károkozás kiterjesztésének szinte korlátlan hatalmával, arra utasítaná őket, hogy kis helyi jóért, nagy távoli károkat okozzanak.

Ha a nem-emberi állatokra gondolok, látom, hogy a fenti megfogalmazáson még gyúrni kell. A tigrisek szisztematikusan az empátiájukon túlra terjesztik ki hatalmukat. És valójában a birkák is. De a birkák társadalmát nem nevezzük gonosznak attól, hogy egy olyan öngerjesztő mintázatot követ, ami a fűnek nyilvánvalóan károkat okoz. Miben más az ember?

Közismert, hogy a nem-emberi állatok egy nagyobb, kiegyensúlyozott rendszer részeként cselekednek. Nem akarom romantizálni a nem-embereket; képesek brutálisak és önzők lenni és szükségtelen szenvedést okozni; vannak olyan cselekedeteik, amik nem a nagyobb jót szolgálják. De ez nem számít, mert a nagyobb jó tudja, hogyan kell kezelni ezeket a viselkedéseket. Ha a birkák túlszaporodnak, túllegelik és megölik a füvet, akkor kifogynak az ételből, és a farkasok is elszaporodnak, a mohó birkák elpusztulnak, a fű pedig visszanő. A rendszer olyan formájú, mint egy üst: minél távolabb mész a középponttól, annál nehezebb tovább menned és annál erősebbek az erők, amik visszahúznak.

Ugyanakkor találhatunk olyan rendszereket is, amik olyanok, mint a lejtők szélei, ahol egy kis elmozdulás valamelyik irányba olyan erőket hoz létre, amik gyorsítják a mozgást abba az irányba. Az erdőtüzekre, a nukleáris láncreakcióra és az emberi társadalomra gondolok. Valahogy sikerült elég messze mennünk az egyik irányba ahhoz, hogy belessünk egy pozitív visszacsatolásba, hogy a könnyű előnyökért észrevétlen károkat okozzunk és eltorzítsuk észlelésünket, hogy képesek legyünk folytatni. De hogyan történt mindez?

Jim DeMeo, Wilhelm Reich nyomán nemrég kiadott egy könyvet, melyben a kizsákmányoló és a tudat bővítésének ellenálló emberi viselkedést a Szahara sivatag létrejöttéért felelős klímakatasztrófáig vezeti vissza. Szerintem elvéti a lényeget. A majmok törzsei néha háborúba indulnak és sok majmot megölnek a szomszéd törzsekből. A lényeg nem az élelmiszerhiány vagy bármi más, ami a majmokat erőszakba billentette át; hanem hogy a majmok néhány nap vagy hét elteltével újra egyensúlyba kerülnek, míg az emberek évezredek óta egyre távolabb és távolabb sodródnak az egyensúlytól.

Képzeljük el, hogy géntechnológiával kifejlesztünk egy szuper-”intelligens” majomfajt, és megtanítjuk nekik a dárdakészítést és használatot. Ezután roppant nehéz lesz egy majom számára egy másik majmot puszta kézzel megölni – fizikailag is, de pszichológiailag különösen. És viszonylag könnyű lesz egy dárdadobással ölnie. Így a dárdahasználó majmok egyre általánosabb körülmények között és egyre gyakrabban fognak ölni. Rájönnek, hogy dárdával jobb földhöz, jobb ételhez és jobb nőstényekhez juthatnak.

Hozzászoknak a kényelemhez, amit csak dárdahasználattal kaphatnak meg. És ami még rosszabb, elvesztik azokat a képességeiket, amik a dárda nélküli élethez szükségesek. Most már annyira fájdalmas lenne felhagyni a dárdakészítés és használat szokásával, hogy az egy majom önfegyelmével szinte lehetetlen feladat.

Vagyis ha egy majom tudatosságával rendelkezel, akkor azt fogod tapasztalni, hogy a dárdával-gyilkoló társadalmi minta egy megkérdőjelezhetetlen szükségszerűség, és kegyetlenül meg fogsz támadni mindent, ami veszélyezteti azt. De ami igazán veszélyezteti, az épp a saját empátiád kibővítése. Ha te – vagy a többi majom – elkezded a 30 láb hosszú dárdadobás végén álló majmot olyan közelinek érezni magadhoz, mint egy közvetlenül előtted állót; ha a dárdával olyan nehézzé kezd válni az ölés, mint amilyen korábban puszta kézzel volt, akkor félő, hogy a dárda technológiája emocionálisan fenntarthatatlanná válik, és a civilizációd összeomlik, elveszted a gazdasági előnyeidet, és te, a barátaid, a családod szenvedni fogtok, és talán meg is haltok.

Ezért minden erőddel azon leszel, hogy megakadályozd a saját és mások empátiájának kibővülését. A majmok meg fogják tanulni és megtanítják egymást, hogy határvonalat húzzanak „önmaguk” és a „többiek” között, hogy örökké fenntartsák a félelmet és a gyűlöletet, hogy az ismeretlenhez bizalmatlansággal és ellenségességgel közelítsenek, ne pedig kíváncsisággal, izgalommal és elfogadással. És szerintem ez az a pont, ahol a majmok azzá válnak, amit gonosznak nevezünk: amikor a függőségük egy ártalmas cselekedettől arra készteti őket, hogy elfojtsák szeretetüket.

És nem lennének képesek elnyomni magukban a szeretetet, ha a kártékony viselkedésük nem lenne elég stabil és állandó ahhoz, hogy függőséget okozzon. Az olyan előnyöktől nem lehet függővé válni, amiket az impulzív, éhség-hajtotta agresszivitás fűt, amik a természet és az érzelmek kiszámíthatatlan, irányíthatatlan és örökké változó körülményeiből fakadnak. De függővé lehet válni az olyan kártékony viselkedés által nyert előnyöktől, amik valami befagyott és változatlan dologból, valami kemény, halott és konzervált dologból fakadnak – egy fizikai tárgyból!

Tehát minden gonosz forrása a technológia. Nem az autók, a számítógépek, a pisztolyok, hanem egy darab halott fa, kiszárítva és kiélvezve, elegendőnek tűnik ahhoz, hogy a főemlősök félig-intelligens populációját eljuttassa a kritikus pontra, ahol a zavarok már nem rendeződnek vissza az egyensúlyi állapotba, hanem átcsapnak a cselekedetek kibővülésének és a lét beszűkülésének láncreakciójába.

Ez az apró történet nem tény, hanem mítosz. A tény egy adatokkal felfegyverzett mítosz. Ha az adatok formálóinak valaha megtetszik a történetem és építenek köré egy szilárd adatburkot, akkor ténnyé válik. Így majd azoknak is látható lesz, akik csak a szilárd burkokat hajlandóak észrevenni. Ez felvet néhány fontos nem-költői kérdést: Kit érdekel, mit látnak? És miért?

De kövessük tovább a mítoszt. Mikor már hozzászoktunk a dárdákhoz, feltéve hogy majmok vagyunk, képtelenek leszünk kihátrálni. Csak még mélyebbre mehetünk.

Nem csak háborúskodásra használjuk majd a dárdákat, hanem más állatok leölésére és elfogyasztására. Vagy az is lehet, hogy ez lenne az első. És ha még több élelemhez jutunk, a népességünk növekedésnek indul.

A többi törzs eltanulja a dárdahasználatot, akár utánzáson, akár morfikus rezonancián keresztül. Azokat a törzseket, akik ezt nem teszik, kipusztítják, beolvasztják, vagy elűzik.

A minta ismétli önmagát, újabbnál újabb szokásokkal, amik új fizikai tárgyakban öltenek testet: kőhegyű dárdák, íjak és nyilak, bronz-, vas- és acélfegyverek.

Most csak a fegyverekről szóltam, de egy az emberinél szélesebb perspektívából nézve a harci fegyverek gyakran a legkevésbé kártékony technológiák, mivel legtöbbször más emberek ellen használják őket. Ha én egy erdő lennék, a legkevésbé sem érdekelne, hogy az emberek kőbaltákkal, vagy sugárhajtású gépekkel ölik egymást. A hétköznapi élet olyan technológiái érdekelnének, amikre a fegyvereikkel egymást kényszerítik. Azokat az embereket, akik korábban a barátaim voltak, rákényszerítik, hogy az ellenségeim legyenek, hogy elégessenek engem az iparaikban és farmokat létesítsenek a helyemen.

A mezőgazdaság épp annyira lehetne mítoszunk legelső technológiája, mint a dárda – de a domináns tények szerint a dárda volt előbb. A mezőgazdaság keblére öleli a kihangsúlyozott előnyöket és figyelmen kívül hagyja a károkat. Épp úgy tárgyiasítja a földet, a növényeket és a nem-emberi állatokat, ahogyan a gyilkosság és a rabszolgaság az embereket. Fogja az együttműködő, kiegyensúlyozott és élettel teli földet és úgy formálja át, hogy kizárólag az ember mezőgazdasági társadalmát szolgálja, nem törődve a következményekkel. A növényeket és állatokat kitépi az Élet többi részével alkotott megfoghatatlanul szerteágazóan komplex összefüggéseikből, kicsavarja és összerakja, mint egy játékgép fogaskerekeit, agyatlanul egyre távolabbi tévutakra kurblizva hiú és sekélyes valóságunkat.

Tudom, hogy egyesek a mezőgazdasági életet elmondhatatlanul gazdagnak és kielégítőnek érzik. Én is közéjük tartozom. Életem csak egy kis részét töltöttem kevésbé fejlett térségeken, de erősebb nosztalgiát érzek a szalma és a trágya illata, a sűrű napfényben úszó végtelen mezők látványa, mint a városi élet számtalan jellemzője iránt.

Azért érezzük így, mert a mezőgazdasági társadalom közelebb áll az élet forrásához, mint az ipari társadalom és nem azért, mert az egy végső válasz. A mezőgazdászok és a városiak – ugyanúgy vágynak arra, hogy elmenjenek vadászni, halászni, kempingezni vagy kirándulni, hogy megérintsék az életet, amit nem vágtak ki, pecsételtek le és sajtoltak bele egy emberi játékszerbe, vagy mégis, de nem annyira.

A kőkori emberek bizonyára késztetést éreztek arra, hogy letegyék a dárdáikat, ledobják irháikat és a világot a zsibbasztó technológiáik közvetítése nélkül éljék meg. És ha kitartunk még egy kicsit, az elit majd steril buborékokban fog élni a világűrben, a testüket intravénás csövek és nanotechnológia fogja fenntartani, és irracionális vágyat éreznek majd, hogy visszatérjenek a földre.

„Nem mehetünk vissza”, mondják majd a racionális hangok, bölcs és józan hangnemben. „A technológiai fejlődés az emberi evolúció része. És az ezredforduló emberei akiket romantizálsz, koszosak voltak és barbár tudatlanságban éltek.”

„Testi hulladékot ürítettek, és olyan ruhákban sétáltak, amikbe beleivódott a saját izzadságuk, és belélegezték a bőrük halott hámsejtjeivel teli port. Allergiáik és vírusos fertőzéseik voltak, amik miatt rongyokba fújták váladékukat, amit aztán zsebre tettek. Tele voltak mikroszkopikus rovarokkal. Szinte senki sem élte le az életét csonttörés, vágás, vérzés, égési sérülések és szörnyű betegségek nélkül, és hogy el ne vesztette volna a fogait, hogy ne bántalmazták volna fizikailag, és hogy ne kiabált és veszekedett volna dühödten embertársaival.”

„Nem a parkokban mulattak egész nap; erősen kontrollált társadalomban éltek, melyet az erőszaktól való félelem tartott fenn. 5-18 éves korukig kénytelenek voltak alávetni magukat a gyárjellegű iskoláztatásnak. Aztán életük hátralévő részét legtöbbször azzal töltötték, hogy heti 40-80 órát robotoltak, többnyire ismétlődő, unalmas és értelmetlen rutinmunkát végezve. Amikor épp nem dolgoztak vagy aludtak, általában a televízióra voltak rákötve, egy olyan agykontroll technológiára, ami központosította és homogenizálta kultúrájukat és társadalmilag izoláltan tartotta őket. Azokat, akik a domináns társadalomra fenyegetést jelentettek vagy az útjában álltak, szokás volt bebörtönözni, megkínozni vagy megölni.”

Ezek egyike sem érv a még több technológia mellett. Jól látható, ha a saját társadalmunkat egy a technológiába még mélyebbre merült perspektívából nézve kritizáljuk. A lényeg az, hogy szinte az összes kritika, amivel a fejlettebb technológiájú társadalmak a náluk kevésbé fejlettebbeket illetik, beleértve a „sötét korok” vagy kőkorszaki emberek modern kritikáját is, ugyanazokba az érvénytelen kategóriákba tartoznak, amiket az előbbi két bekezdés illusztrált.

Az első bekezdés az élet olyan jellemzőit sorolja, amiket valójában nem „rosszként” élnek meg – csak egy olyan társadalom viszonylag túlérzékeny perspektívájából tűnnek „rossznak”, mely azt a játékot játssza, hogy egyes dolgokat „rossznak” bélyegez és kizárja őket a tapasztalatából. Épp ahogyan minket sem zavar az, hogy kifújjuk az orrunkat, a saját fürdővizünkben ázunk, vagy olyan házakban lakunk, ahová bejutnak a legyek, úgy az elődeinket sem zavarta, hogy falevelekkel töröljék ki a seggüket, patakokból igyanak és együtt lakjanak az állatokkal.

A második bekezdés pedig az elnyomásként érzékelt eseményeket írja le, de ezek nem a viszonylag alacsony technológia jellemzői, hanem a viszonylag magas technológiáé.

A legtöbb háború manapság polgárháború, gyarmatosító háború és régimódi indiánháború – vagyis olyan háborúk, amik a technó-korporatív hatalmat képviselő hadsereg és az olyan emberek között dúl, akik szeretnének ezektől a hatalmaktól függetlenül élni. Ezek a háborúk részei a nyomásnak, hogy az embereket az önellátó farmokról bekergessék az irodákba és gyárakba, vagy hogy a független kisgazdaságokból beűzzék őket a globális gazdaságba, ami kéz a kézben jár az egyre mélyülő technológiával. A megkínzott és bebörtönzött emberek, még az USA-ban is, ugyanannak a nagy konfliktusnak a részei – próbálnak meglenni anélkül, hogy a Globális Beszűkülést és mechanizmusait szolgálnák. És az oktatásunk és bérmunka rendszereink nem azért pokoliak, mert nem eléggé komputerizáltak, hanem mert muszáj megkövetelniük, hogy az emberek elvégezzék azokat az ismétlődő, elszigetelt, élettelen rutinfeladatokat, amik egy relatíve gépesített társadalom fenntartásához szükségesek.

Hasonlóképp a legtöbb erőszakot a történelem során nem kulturális félreértés miatt követték el, mert más kultúrák még nem rendelkeztek internettel – hanem az olyan új technológiák miatt, mint a vasfegyverek, a lovaskocsik és a lőfegyverek, amiket azért fejlesztettek ki és használtak, mert szélesebb jelentésük a „másik” tárgyasítása és az „én” általi kihasználása. Lehet, hogy nem szükségszerű, hogy a technológia ezt az utat kövesse. De eddig mindig ezt tette és most is ezt teszi. Nem azért vannak autóink, bevásárlóközpontjaink, tévéink és műsorszolgáltató hálózataink, gyáraink és fogyasztói kultúránk, mert az bárkinek is jó lenne, hanem „pénzkereseti” lehetőség volt – azaz koncentrálni lehetett a hatalmat – ugyanazon régi ok miatt, amiért a karddal hadonászó lovasok elsöpörték és lemészárolták az őseidet.

A középkori pestisért kultúránk, mely szeret elveszni a részletekben, általában a „rossz higiéniai körülményeket” hibáztatja. Ahogyan napjaink fertőző betegségeiért is, mintha az emberek tehetnének róla, hogy könnyelműen hozzáérnek egymáshoz, és nem szigetelik el magukat eszeveszetten mindentől ami él, hogy csak vegyszerekkel teli, mesterséges felületekkel érintkeznek. Ez a gondolkodásmód olyan, mintha felépítenénk egy kártyavárat, aztán az összeomlásáért azokat hibáztatnánk, akik túl nagy levegőt vettek.

Az olyan járványokat, mint a bubópestis, a himlő, az AIDS és a különféle organizmusok más járványszerű elterjedését, amik ellen nincs természetes ellenálló képesség, az olyan technológiák és technológiai-társadalmi minták okozták, amik új helyekre hordták szét ezeket az organizmusokat, vagy amik miatt az emberek sűrűn benépesített városokban kezdtek élni, vagy gyakran és messzire kezdtek utazni, így az elszaporodott populációk, amik máskülönben kifulladtak volna, vagy amiket leszabályzott volna a környezetük, az egyensúlyt elvesztve fenntarthatták növekedésüket.

Az inkvizíció, annak ellenére, hogy elnyomta Galileót, kétségtelenül a technológiai haladás vonalát szolgálta, amit azóta is követünk. Az inkvizíció, mely része volt az Európát meghódító elfogult, mechanikus, tárgyiasult, központosított, hierarchikus, föntről-lefele szerveződő tudatnak, ami kiirtotta a Föld-alapú, organikus, több-perspektívájú tudattal rendelkező élet összes látható nyomát. Tette mindezt egy olyan bizarr vallás nevében, mely alig több folyamatos őrületünk metafizikai reprezentációjánál: azt parancsolják, hogy képzeljünk el és imádjunk egy mindentudó, mindenható, „hibátlan” entitást, aki a világunkat tervezte és gyártotta, és egy felettünk lévő, távoli, láthatatlan és képzeletbeli helyről vezérli azt.

Az inkvizíció része volt a „fejlődésünknek”, a rómaiak európai hódításának folytatódása, ami Amerika európai meghódításával folytatódott, és ami még ma is folytatódik a természet, az őslakos népek, a te és az én lelkem meghódításával. (Az inkvizíció egyúttal egy zsidók elleni háború is volt, amit egyelőre nem tudok beilleszteni az érvelésembe, leszámítva azt, hogy a faji háborúk természetszerűleg következnek az erőszakból, az elidegenedésből és az energia-erősödésből, amik be vannak építve a mi kis civilizációnkba.)

A kőkorszaki emberek sem voltak tökéletesek. Háborúkban ölték le egymást és úgy tűnik, hogy a gyapjas mamutot és a kardfogú tigrist is a kihalásig vadászták (és talán a dinoszauruszokat is, de ezt, egyelőre még nem tudhatjuk). Kétszáz évvel ezelőtt, nem messze onnan, ahol ezt írom, az őslakosok komoly látáskárosodást szenvedtek, mert olyan épületekben éltek, amik állandóan tele voltak füsttel. De ismét, ezek a „fejlődés”, – a fegyverek, a tűz és a zárt épületek technológiáinak – eredményei.

Tehát azt javaslom, hogy adjuk fel az összes fizikai eszközünket, még a köveket és hegyezett botokat is?

Miért ne? Ahogyan a technó-futuristák szeretik mondani: „Ha meg tudjuk álmodni, meg is tudjuk valósítani.” Vagy ez csak az olyan realista álmokra igaz, hogy halhatatlan űrrobotokká változzunk, nem pedig az olyan naiv fantáziákra, hogy éljünk úgy, mint szinte minden más élőlény az univerzumban?

Sok ember gondolja azt, hogy a delfinek okosabbak nálunk, és az a gyanúm, hogy a delfinek is így gondolják. Nem csak azért, mert nagyobb az agyuk, mint a mienk, hanem mert az agy-test arányuk is nagyobb. Vajon leburkolják az óceán fenekét, hogy rusnya, terpeszkedő vízalatti városokat építsenek, ahol aztán elakadnak a dugókban a sugárhajtású hajóikkal, miközben oda-vissza furikáznak az elnyomó, értelmetlen állásaik, az alvásra használt kis dobozaik és a boltok között, ahol mesterségesen előállított halat, ruhát és kütyüket vásárolnak, amiket a déli óceán delfinjei gyártottak, akiket a társadalmuk rávett, hogy éjt nappallá téve dolgozzanak borzalmas gyárakban?

Nem! Egész nap lubickolnak és halat esznek! Szerintem ezt tehetnénk mi is, mi lehetnénk a szárazföldi-delfinek, szuper-intelligens, spirituális állatok, akik az életüket lazítással és játékkal töltik. Miért nem ezt csináljuk már most? Mit keresünk ebben a rémálomban?

Miért tapasztalok akkora ellenállást – zsigeri, érzelmi, felháborodott, ijedt, irracionális ellenállást – az ellen, hogy kevesebb erőfeszítésből jobban éljünk? Én nem papolok az „önkéntes egyszerűségről”, mint a hirdetésekkel teli magazinok, hanem járom ezt az utat: szakadt, foltos, gyűrött ruhákat hordok, amik még mindig teljesen jól használhatóak; magam vágom a hajamat; ősszel összeszedem az almákat az almafák alól – frissek, ingyen vannak és az embertársaimnak nem kell lélekzsibbasztó robotmunkával eljuttatniuk hozzám; ahelyett, hogy autóra és edzésre költenék, egy rozzant egysebességes országúti biciklivel tekerek a városban, amit többnyire le sem lakatolok; ha szabadon rendelkezhetek a lakásommal, leszedem az összes szekrény ajtaját és soha sem sikálom le a főzőlapot. Általában véve elengedem az összes negatív véleményt, minden apróságot, ami zavar, vagy ha nincs gyakorlati haszna és csak több munkát követel. Keblemre ölelem a patkányokat, a bogarakat, a szőnyeg foltokat, a nyikorgó ajtókat, a forgalom zaját, a testszagot, és más kultúrák hangoskodó embereit. Szeretnék egy pázsitot, hogy hagyhassam elvadulni. Egy komposzthalom tetejére akarok szarni és patakokból inni.

Feldühítelek? Érzed a késztetést, hogy vitatkozz velem? Észreveszed magadon, hogy úgy tekintesz rám, mint aki rád támadt amiért sznob vagy, miközben dönthetnél úgy is, hogy úgy tekints, mint aki inspirál, aki megmutatja, hogy másképp is lehet? Ha igen, honnan jönnek ezek az érzések?

Mintha a bennünk lakozó démonoktól származnának, a nagyobb intelligenciákban lévő al-intelligenciákból, akik úgy látszik, megszálltak minket, tudatunkat a saját világukba húzzák. Vannak bennem is. Néha uralom őket és tanulok tőlük, néha ők uralnak engem és tanulok tőlük.

Mindig próbálom megtalálni a szívüket. Mi az alapvetőbb: hogy nem akarunk felhagyni az olyan szokásokkal (tej homogenizálás, víz fluorizálás, kemoterápia), amik sok erőfeszítéssel és magas költséggel nagy károkat és kevés jót okoznak? Vagy hogy nem akarjuk elengedni a technológia iránti emocionális elköteleződésünket? Vagy egyszerűen csak nem akarjuk megváltoztatni a gondolkodásunkat, mintha az olyan „rossz” volna?

És mi van még mélyebben ezek mögött? Miért gondoljuk, hogy van „rossz”, hogy van „igazság”? Azért mert kell egy állítólagos szilárd talaj a lábunk alá, amin állhatunk? Mert nem tudjuk elviselni, hogy szabadon lebegjünk? Miért nem?

 

2000. december 12-e van. Az elmúlt négy hónapot ironikus módon „szabadon lebegve” töltöttem, munka vagy állandó lakhely nélkül, és ezalatt kevesebb, mint három oldalt írtam ide. Olyan dolgokat csináltam, amik nem igényelnek állandó intenzív figyelmet, mint ez a szöveg. Szóval talán az a pici doboz, ami a legújabb kor emberi tudata volt, kreatív lehetőségek tárházát adta, amiket nem találtunk volna meg odakint, a viharos univerzumban. Vagy az is lehet, hogy más kreatív élmény kőből szobrászkodni, mint vizes homokból.

Vagy ha a kemény kontra puha valóság helyett, a kemény kontra könnyű életet nézzük, akkor a kiszállás ennek a kultúrának a játszmájából talán olyan, mintha a kosárlabdázó leülne a pálya közepén mondván, „Ez csak egy játék. Nem muszáj pattogtatnunk a labdát és a kosárba dobnunk. Ücsöröghetünk is itt.” Persze a többi játékos dühös lesz. Valóban azok lesznek? Talán csak vállat vonnak és folytatják a játékot.

A kosárlabda és az ipari társadalom közötti különbség miatt a kosárlabdázó emberek többnyire izgatottak, élettel telik és jól szórakoznak, míg az ipari társadalmat játszó emberek többnyire idegesek, depressziósak, félholtak és már nem is próbálkoznak. Pontosan ezért van az, hogy egyes embereket annyira megrémít – míg másokat annyira lázba hoz – a gondolat, hogy véget vessünk ennek a világnak. Mert szinte mindenki a végét akarja, és amint elég sokan rájönnek, hogy ez lehetséges, akkor vége.

Most pedig, hogy tovább haladjunk az őrület felé, foglalkozni szeretnék a másik két fő érvvel. Néhányan már azóta mondogatjátok, hogy a 9. oldalon a „lovaglás” szó használatával benyomtam rajtatok a gombot, hogy mondogassátok. Természetesen a „nem mehetünk visszára” gondolok.

Ha a „technológia semleges” a tökéletes ostobaság szinte feltörhetetlen diója, akkor a „nem mehetünk vissza” egy tojás. Itt van néhány könnyű módszer a feltörésére:

Ha azt mondjuk, hogy az alámerülésünkből a technológiába „nem mehetünk vissza”, az olyan, mintha drogfüggőként azt mondanánk, hogy nem lehet „visszamenni” a kábítószerek nélküli élethez. Vagy olyan, mint a korábbi példám, amiben valaki egyre nagyobb és nagyobb hazugságok köré építi az életét és „nem mehet vissza” az őszinteséghez. Természetesen visszamehet! Nem olyan könnyű, mint még mélyebbre menni, de nem csak lehetséges, hanem szükséges is, mert a mélyben csak a saját pusztulásunk vár. Ami viszont nem lehetséges, hogy anélkül forduljunk vissza, hogy lerombolnánk a betegség egész struktúráját. Nem hagyhatod abba a hazudozást anélkül, hogy az összes hazugságodra fény ne derülne; nem hagyhatod abba a drogozást anélkül, hogy ne szenvednél elvonási tünetektől és hogy ezt a nehéz világot józanul kelljen befogadnod; és nem juthatunk ki élve ebből a civilizációból anélkül, hogy ne mennénk végig egy fájdalmas, ijesztő és kihívásokkal teli átmeneten. Hát legyen. Gyerünk!

Hol a bizonyíték, hogy „nem mehetünk vissza?” A sumér, az egyiptomi, a babilóniai, a maja és a római civilizációkban, amik ma nagyobb dicsőségben tündökölnek, mint valaha, mert a töretlen „fejlődés” történelmi szükségszerűség? Nem! Ezek a civilizációk mind „összeomlottak” – mert az embereknek, akik munkájukkal fenntartották ezeket a civilizációkat, elegük lett ebből a játékból és visszamentek, hogy egyensúlyban éljenek a szélesebb világgal. A Római Birodalom kivágta Európa erdeit, de az erdők aztán visszanőttek, mint amikor begyógyul egy seb, és a farkasok is visszatértek. A történelem az én oldalamon áll. Eljön a nap, mikor fű fog nőni az autópályákon, kivéve ha addig feszítjük a húrt, hogy már a fű sem él meg.

Miért nevezik az egyik változást „előrének” egy másikat pedig „hátrának”? Nem nevezhetem az elmúlt 6000 évet „hátrának” és az én irányomat „előrének?” OK, tudom: az „előre” valami újat jelent, a „hátra” pedig valami olyat, amit már kipróbáltunk. Hát tudod mit? Már kipróbáltuk a gyárakat, az iskolákat, az irodákat és a strukturált munkanapokat. Már kipróbáltuk a rendőrséget, a bíróságokat és a börtönöket. Már kipróbáltuk a kormányokat, a vállalatokat és a központosított hierarchia más fedőneveit, amik megmondják, hogy mit tegyünk. Már kipróbáltuk az objektív igazságot, az elit osztályokat, a tulajdont, a pénzt és a törvényeket. Már kipróbáltuk, hogy milyen egy leaszfaltozott négyzethálós város kockacelláiban élni, milyen a zsibbasztó munkánkat termékekre elcserélni, amiket olyan emberek zsibbasztó munkája juttatott el hozzánk, akikkel sohasem találkoztunk. Minden egyes új napon lehetőségünk van, hogy visszatérjünk ezekhez a régi utakhoz, amiket már kipróbáltunk, vagy hogy előremenjünk valami új felé. Még nem próbáltuk ki, milyen feltépni az összes parkolót és gyümölcsfákat és zöldségkerteket ültetni a helyükre. Még nem próbáltuk ki, milyen felgyújtani az irodaházakat és az elszenesedett vázukat beborítani földdel és beültetni milliónyi virággal. Még nem próbáltuk ki, milyen ha a világot ötvenezer független és önfenntartó városállammá rendezzük. Még nem próbáltuk ki, milyen ha a technológiákat tudatosan fogadjuk vagy utasítjuk el, az alapján, hogy hogyan viszonyulnak a társadalom egészéhez, hogyan érzi magát a világ tőlük, hogy a végén talán a (számunkra) szuper-fejlett és szuper-primitív, a barbár, a technológiai és a mágikus bizarr keverékét kapjuk.

Szóval a kedvenc válaszom a „nem mehetünk visszára”, hogy én nem ahhoz az élethez akarok visszatérni, ahogyan a középkori európaiak vagy a hopi indiánok éltek – Én előre szeretnék menni valami ezekhez hasonló világ felé, valami új felé, amit az eddig általunk látott és elképzelt legjobbakból alakítunk ki.

Néhány ellenfelem szeretné, ha a kecske is jóllakna és a káposzta is megmaradna: Amennyiben olyat akarok csinálni, ami már volt, akkor „visszamegyek”, ami lehetetlen; és amennyiben olyat akarok csinálni, amit még sosem próbáltunk, mivel azt sosem próbáltuk, ezért hát az is lehetetlen.

Mind lehetséges! Egy új anarchista motivációs könyv, a Days of War, Nights of Love (Háború nappala, Szerelem éjjele) azt írja: Ha nem hiszed, hogy a forradalom lehetséges, arra kérlek, tedd félre a hitetlenséged arra az időre, amíg belegondolsz, hogy ha lehetséges volna, vajon megérné-e. Ha ezt fejben tartod, rá fogsz jönni, hogy a hitetlenséged valójában nem más, mint: elkeseredettség!

Szerintem lehetséges, hogy robotokká változtassuk magunkat és kiirtsunk vagy rabszolgasorsba taszítsunk minden biológiai életet a Földön – csak én nem ezt az utat választom. Én azt az utat választom, ami ötvözi az emberi képzelet fantasy, cyberpunk és poszt-apokaliptikus műfajait, valahol a Gyűrűk Ura, a Neuromancer és Gene Wolfe: Az új nap könyve között. A kollektív tudat egy erőteljes mozgalmának része vagyok. Ha nem tetszik a víziónk, azt javaslom, hogy fogadd el, hogy ez a vízió lehetséges, és szállj szembe vele a saját pozitív vízióddal, mert csak akkor lehetsz elég erős, hogy hatalmad legyen a jövő felett, ha felelősséget vállalsz érte.

[Folytatás: A civilizáció felfalja önmagát 3.]