A civilizáció felfalja önmagát 3.

[Előzmény: A civilizáció felfalja önmagát 2.]

Úgy tűnik, hogy itt ér véget az érvelésem. Szerencsére tele van anomáliákkal, félreértésekkel és tátongó lyukakkal, úgyhogy továbbra is jól szórakozhatunk.

Megkövetem magam az utópista gondolkodásba való összes belecsúszásomért. Az előző oldalon már akkor bűntudatot éreztem, amikor félig leírtam a „végül” szót. Sosem fogunk találni vagy alkotni egy végleges, tökéletes vagy változatlan társadalmat. Az egyszerű új-őslakos gondolkodók által idealizált természetes állapot és a Thomas Hobbes féle „természeti állapot” egyaránt éppoly abszurd, mint az az ötlet, hogy az időjárásnak van egy természetes alapállapota. Folyamatos a változás. Minden világ tele van hibákkal és repedésekkel. Egy egészséges társadalomban ezek a repedések finoman nyíló kapukként új világokba vezetnek; míg egy egészségtelen társadalomban el vannak rejtve és be vannak zárva, ami csak hirtelenné és erőszakossá teszi az új világ eljövetelét.

Nem értek egyet azzal a gyakori következtetéssel sem, hogy a civilizáció történelme egy baklövés lenne, amit sosem lett volna szabad elkövetnünk. Nem így kellene gondolkodnunk a múltról. A „nem mehetünk vissza” hívőknek igazuk van abban, hogy nem lehet a történelmet varázsütésre visszaforgatni és másképpen csinálni, nem fordíthatod meg és hajthatsz más irányba, mint egy autóval. De ha szeretnénk tagadni vagy kidobni amin keresztülmentünk, akkor hajlamosak vagyunk így gondolkodni.

El kell fogadnunk a múltat és el kell ismernünk, hogy bizonyos értelemben mi voltunk azok, akik a birodalmakat, a haláltáborokat és a vállalatokat építettük, akik lemészároltuk és rabszolgasorba taszítottunk önmagunkat és mechanisztikus paradigmába temettük elménket. És valamilyen szinten meg kell értenünk, hogy miért tettük, amit tettünk.

Korábban a 32. oldalon a járványokért az utazást és a városokat hibáztattam. De szerintem megérte. Jobb ha félig belepusztulunk a járványokba, mintha mindannyian néhány négyzetmérföldön élnénk le az egész életünket, vagy ha sohasem tapasztalnánk meg a város teljesen más szociális világát.

Szóval elképzelhető, hogy találunk egy olyan perspektívát, ahonnan nézve minden amin átverekedtük magunkat megérte, valami olyan ok miatt, amibe még bele sem gondoltunk. Vagy egy olyan perspektívába jutunk, ahonnan nézve nem érte meg, és ha megértjük, hogy miért követtük el a hibát, akkor sosem követjük el újra.

Ezért nem akarnék „visszamenni” egyik történelmi világba sem, még ha meg is tehetnénk – mert azok a világok nem állandósult állapotok voltak, hanem egy folyamat részei, ami ehhez a rémálomhoz vezetett, amiben most vagyunk és újra megtennénk, ha ezt a világot és a jelentését nem építjük bele tökéletesen a tudatunkba.

De hát bármennyire is dicsőítem Róma összeomlását, nem jött be, nem igaz? Európa visszatért ugyanahhoz, csak még rondábban. És hiába romantizálom társadalmunk összeomlását és a visszatérést a földhöz, biztosra vehető, hogy a történelem megismétli önmagát, hogy a Fenevad újra feltámad és legközelebb még keményebbre építi az aszfaltot. Olyan kiutat akarok találni az Aszfalt Világból, ami nem csak egy önmagába visszatérő hurok. Hogy mi ez az út, azt még mindig próbálom megfejteni.

 

Kezd akkora méreteket ölteni ez a felfedezés, hogy fontossá válik, milyen történeteket mesélünk az élet történelméről ezen a bolygón. Korábban elmeséltem egy történetet a gyapjas mamutokat kiirtó kőkorszaki emberekről. Kiderült, hogy ez egy rasszista áltudomány. A tisztességes kutatások azt mutatják, hogy a mamutokat egy globális katasztrófa pusztította ki, és csak azért hibáztatunk a kihalásukért egy másik kultúrát, mert kultúránk igényli, hogy másokat rossz színben tüntessen fel.

Épp Vine Deloria Red Earth, White Lies című könyvét olvasom és szeretném végigolvasni, mielőtt továbbmennék. Az a tervem, hogy elriasztom modern olvasóközönségem nagy részét azzal, hogy elvetem a darwinizmust, komolyan veszem Immanuael Velikovsky katasztrófikus történelmét az Ütköző Világokból és a világ különféle kultúráiról szóló ősi információkat nem szigorúan fantáziának, hanem lehetséges történelemnek tekintem.

Miután olvastam a meghódított kultúrákról a hódítók perspektíváján kívülről is, rájöttem, hogy az egész gondolkodásom mostanáig egy az ellenségeim által kitalált mítoszba volt bezárva.

Ez a mítosz így szól: Minden emberi társadalmat el lehet helyezni egy elágazások nélküli, egyenes vonal mentén. Ennek a vonalnak iránya is van, így az egyik irányba történő mozgás jó és elkerülhetetlen, míg a másik irányba történő mozgás rossz és lehetetlen. Ezt a Történelem Nyila mítosznak fogom hívni. És azok a kultúrák, amik beveszik ezt a mítoszt, magukat a „haladás” „tetejének” vagy „végének” közelébe helyezik, a nyíl hegye pedig arra mutat, amerre az elit értelmiség menni szeretne.

A Történelem Nyila azért mítosz, mert nem tapasztalaton és megfigyelésen alapul, hanem épp ellenkezőleg: a kultúrpolitika alkotja meg a mítoszt, majd ezután a mítosz válik a keretrendszerré, ami rögzíti a megfigyelés nézőpontjait és stílusait, és ami megszabja, hogy a tapasztalat mely kifejezésmódjait kell elnyomni, kizárni, elismerni vagy szentesíteni. A Történelem Nyila mítosz miatt van az, hogy a tudósok erőszakosan elnyomják a 8-láb [~2.5 méter] magas és két sor foggal rendelkező emberi csontvázakra utaló leleteket, hogy a kortársaim csak nevetnek az ősi idők atomháborúinak bizonyítékain, hogy több ezer archeológus keres olyan csontvázakat, amik bizonyíthatnák, hogy a majmoktól származunk, de egyetlen egy sem követi egy régi cikk bizonyítékait, miszerint a majmok származnak tőlünk.

Szóval a tervezők húznak egy egyenes, egyirányú vonalat, ami nem csak olyan mint a nyíl, hanem mint az autópálya, a karrierlétra, a puskacső és a kémény. Az építők pedig formába öntik, gondosan megmunkált alapanyagokból, amiket innen-onnan választottak ki és törtek le a meglévő világ darabjaiból. És végül az alábbi nagy „igazságot” kapjuk, amit a lineáris, egyirányú oktatási rendszerünk mindannyiunkba beprogramoz:

Az egész világmindenség értelme az, hogy abban minden egyre jobb lesz és egyre jobban tudja kihasználni az egészet a maga javára. És mi, civilizált emberek vagyunk a lehető legjobbak. Valaha egysejtűek voltunk, aztán halak, aztán majmok, aztán átmenet a majom és az ember közt, aztán emberek, akik egyre jobb és jobb kőeszközöket használtak, majd pedig bronz és vaseszközöket, pénzt, kereket, írott nyelvet, fegyvereket, sugárzást és antidepresszánsokat. Minden egyre jobb és jobb lesz! A halak, az indiánok és a szegények egyszerűen csak fejlődésünk korábbi, elavult állapotai, valami, amit már kipróbálunk és amivel végeztünk, amit meghaladtunk, és ami feljogosít és egyben kötelessé tesz minket arra, hogy uralkodjunk felettük, épp ahogyan egy nálad fejlettebb embernek is joga van az utcán megölni téged és elvenni az összes pénzed. Várj! Ez mégsem lehet helyes. Jobb nem is gondolni rá. És ezért annyira félelemmel telik és zsibbadtak a civilizált emberek.

De ne aggódj. Pillanatnyilag senki sem fog megölni, mert mára a civilizált emberek elértek az evolúció csúcsfokára, és úgy viselkednek, ahogyan soha korábban. Igen, mi vagyunk az első olyan lények az univerzum egész történelmében, akik nem fogyasztunk és pusztítunk el ostoba módon mindent, amit csak tudunk. Ez nyilvánvalóan látszik, ha megnézzük a... ööö... OK, ez nyilvánvalóan látszik, ha egész egyszerűen kijelentjük, hogy a bizonyítékok ellenére, az indiánok kipusztították az emlősök nagy részét, aztán ezt, mondjuk Al Gore: Earth In The Balance (A Föld egyensúlyban) című könyvéhez hasonlítjuk, anélkül hogy megnéznénk a tényleges tetteket, amiket azok a vállalati egyezmények eredményeztek, melyeket Al Gore alelnökként oly lelkesen támogatott.

Ez a „liberalizmusnak”, vagy „fenntarthatóságnak” nevezett vadonatúj tudat nem más, mint egy bölcs és megvilágosodott felismerése annak, hogy többet ér a rabszolga élve, mint holtan. Már nem öljük meg az őslakosokat – civilizáljuk őket. Csak ha ellenállnak a civilizálásnak, akkor öljük meg őket. És nem merítjük ki a Föld összes „erőforrását”, mert akkor a civilizációnk, ami a Föld kiaknázására épül, elpusztulna. Ehelyett inkább pont olyan sebességgel aknázzuk ki a Földet, amilyen sebességgel az gyógyulni képes, és így az örökkévalóságig folytathatjuk kizsákmányolásunkat. Továbbá nem mondjuk azt, hogy „kiaknázzuk”, hanem „gazdálkodunk” vagy, mint a legrosszabb rémálmaimban, „lehetővé tesszük”.

Ennek a tudatnak természetesen az a célja, hogy elódázza „evolúciónk” következő kézenfekvő lépcsőfokát, hogy az Élet saját „hasznunkra” való manipulálása helyett inkább segítsük az Életet a saját feltételei szerint. Furcsa ezt evolúciónak nevezni, hiszen úgy tűnik, hogy a világ „primitív” emberi kultúrái eddig is így éltek, mielőtt a mi „civilizált” kultúránk a fejlődés szent nevében erőszakkal meg nem hódította őket.

Az indiánok szót fogom használni a világ összes megmaradt és túlélő nem-civilizált népére. Elfogadom, hogy a szó a spanyol „indos”-ból származik, ami pedig a spanyol „együtt istennel” szavakból, mivel még a konkvisztádorok is elismerték, hogy az indiánok a Nagy Szellem mellett voltak és ők maguk pedig ellene. A „konkvisztádor” szó pedig azt mutatja, hogy tisztában voltak vele, hogy semmivel sem voltak nemesebbek az erőszakos hódítóknál. Azt az undorító ötletet, hogy a hódítók tulajdonképpen szívességet tettek az indiánoknak, csak később találták ki a meghunyászkodó gyáva értelmiségiek, akik sosem lennének képesek egy családot lemészárolni egy karddal.

Mert a Történelem Nyila mítosz kulcsa, a titok a szíve mélyén, az ötlet, ami köré, mint egy védőrség, felsorakozik az összes többi elképzelés, nem más, mint az a történet, hogy mi civilizáltak az indiánokból „fejlődtünk” ki, hogy olyanok voltunk, mint ők és boldogan továbbléptünk afelé, amik most vagyunk. Hogy már jártunk ott és kipróbáltuk, belefáradtunk és váltottunk valami jobbra. Hogy ők csak a múltunk egy röpke állomása és mi vagyunk számukra az elkerülhetetlen jövő.

Ismétlem, ez egy mítosz, nem kutatások eredménye, hanem egy alapfeltevés, ami meghatározza a kutatásainkat és ezért úgy tűnik, mintha igazolná önmagát. Nem szabad megkérdőjeleznünk vagy próbára tennünk, hogy a külvilág megerősíti vagy megcáfolja-e. És ha megtesszük, azt találjuk, hogy apró cafatokra hullik szét, akár a papír.

Tételezzük fel, hogy kulturális elődeink úgy éltek, mint az indiánok, és aztán mind önként úgy döntöttek, hogy tesznek egy természetes lépést „felfelé” és továbbfejlődnek a nyugati civilizációba. Ezek szerint amikor az európaiak partra szálltak Amerikában, mást sem kellett volna tenniük, mint felépíteni a felsőbbrendű európai civilizáció mintapéldáját, a szartól bűzlő városaikkal, a véres vallásháborúikkal, a test és a fiatalok kíméletlen sanyargatásával és a tényleg klassz katedrálisaikkal és festményeikkel és az indiánok rohantak volna, hogy fejlődhessenek.

Ehelyett épp az ellenkezője történt. „Telepesek” egész közössége rohant, hogy csatlakozzon az indiánokhoz. Az európaiak által foglyul ejtett indián gyerekek, mikor felnőtté váltak, általában visszatértek az indiánokhoz; Az indiánok által foglyul ejtett európai gyerekek, mikor felnőtté váltak, általában maradtak az indiánokkal.

Arra célzok, hogy egy képzelt alternatív történelemben, melyben a világ összes társadalma találkozna és erőszak nélkül keveredne, ma mind hangulatos, kézzel készített házakban aludnánk és a napjainkat vadon termő gyümölcsök falatozásával, lóháton fogócskázással és meséléssel töltenénk, néznénk a felhőket és általában véve nyugodtak, játékosak és tudatosak lennénk. Sajnálom, ha ez túl utópisztikusan hangzik, de jobb mint a másik véglet, amit szinte mindenki más vall a világban amelyben élek, hogy a permanens emberi állapot a stressz, a rabszolgamunka és az érzéketlenség, úgyhogy minek egyáltalán próbálkozni?

Talán az én alternatív történelmemben azt mesélnék nekünk a vének, hogy ezer évvel ezelőtt épp olyan géphasználó, halálimádó barbárokból fejlődtünk ki, mint a közelmúltban asszimilált európaiak.

Így hát itt van neked egy másik mítosz: Az emberi faj természetes és elkerülhetetlen evolúciója egy vagy több technológiával és kizsákmányolással teli sötét középkoron át vezet, hogy aztán eljusson egy alacsony-technológiájú és a Föld szolgálatában álló létbe.

Ez a mítosz még a külvilágból nézve is erős és egy tisztességes küzdelemben legyőzné a technó-felsőbbrendűséget, azzal a kitétellel, hogy egy kizsákmányoló és elfogult tudat bármilyen más tudatot csak a túlerő fenntarthatatlan használatával tud legyőzni, ami viszont az elfogult tudatot egyre jobban kibillenti az egyensúlyból és hm... a résztvevőit egyre jobban elidegeníti és idegbeteggé teszi.

Megerősíti ezt, ha megnézzük az emberi tudatot átalakító, elfogult és kizsákmányoló paradigmáról szóló valódi feljegyzéseket. Mindegy, hogy a keresztények térítik meg a pogányokat, a gyarmatosító hatalmak a történelmi indiánokat, az ipari kapitalizmus a ma élő indiánokat vagy a nyugati kultúra a saját fiataljait, végül mindig a túlerőt vetik be. Ahol nem, ott aligha történik átalakítás. (Most, hogy a fizikai erőszak és a fiatalok elleni erőszak tabu lett, a kábítószer formáját ölti.)

Az őseink sok-sok nemzedéken át éltek úgy, ahogyan az indiánok. És most itt élünk a civilizációban. Azt feltételezni, hogy ez „fejlődés”, épp olyan, mintha azt feltételeznénk, hogy az afrikaiak "fejlődtek" attól, hogy a rabszolgatartók elfogták őket.

Arra célzok, hogy az őseid, akik ténylegesen kiléptek a Földet-szerető létből, nem azért tették mert jól esett nekik, vagy mert unták a régi életet, vagy mert lenyűgözte őket a civilizáció csillogása, hanem mert rabszolgasorba taszították őket, vagy erővel elszakították családjuktól és elnyomó iskolákba küldték, vagy elzavarták a földről amit ismertek, és csak úgy tudtak életben maradni, ha eladták magukat munkásnak – és a mai napig ez a helyzet.

Attól még, hogy egy társadalom tagjai egy másik társadalom tagjaitól származnak, az egyik társadalom nem lesz a másik társadalom leszármazottja. Korábban itt és más írásokban arról elmélkedtem, hogy ez a társadalom a korábbi állapotból nem „továbbfejlődött”, hanem inkább belecsúszott egy függőségbe. Nem vonom vissza ezt az elképzelést, hanem inkább továbbmegyek a feltételezéssel, hogy ez a társadalom egyáltalán nem egy korábbiból fejlődött ki, a nyugati civilizáció erőszakkal gyűrte le az összes emberi társadalmat anélkül, hogy valaha is egy olyan kultúra lett volna, vagy egy olyan kultúrából és olyan gazdaságból emelkedett volna ki, ami tiszteletben tartotta a többi életet, és ami képes volt fenntartani magát folyamatosan növekvő fogyasztás nélkül is.

Vagy mondhatjuk azt, hogy ha a világ egy erdő, akkor ez a „civilizáció” nem egy új felsőbbrendű fafajta – hanem tűz. És az erdő nem azért ég, mert a fák lángokká fejlődtek. Hanem mert...

Honnan ered hát a civilizáció, ha nem a vadászó-gyűjtögetőktől, akik megunták, hogy napjaikat három óra értelmes munkával és szórakozással teli szabadidővel töltsék és nekiálltak feltalálni az elidegenítő és munka-generáló eszközöket? Mi a szélesebb értelme, ha nem az, hogy a kollektív emberi tudatalatti úgy gondolta, hogy megér tízmilliárd életnyi horrort és érzelmi közönyt, hogy hozzájusson Beethoven szimfóniáihoz?

Még több mítoszra van szükségünk. Meg kell vizsgálnunk a lehetőséget, hogy a civilizációnak nincs értelme. Nem meglepő, hogy gyakran épp ugyanazok az emberek ragaszkodnak ahhoz, hogy a Tejút, a Grand Kanyon és az amazóniai őserdő több millió rovarfaja pusztán halott részecskék véletlen ütközéseinek eredménye, akik természetfeletti jelentőséget tulajdonítanak a könyvelőcégeknek, az olajfinomítóknak és a többszázféle mosogatószernek. Mi van, ha épp fordítva van? Mi van, ha a civilizáció a tágabb értelmezés egy hiányfoltja? Mi van, ha egy torlasz...?

Itt van még egy és még mindig a darwinizmus keretei közt maradunk. Tegyük fel, hogy az őseink egykor mind agyatlan fogyasztók voltak, mint a rénszarvasok a szigeten, akik túllegelnek és tönkretesznek mindent. Tegyük fel, hogy csak a legkezdetlegesebb eszközökkel rendelkeztek, vagy egyáltalán nem voltak eszközeik. És tételezzük fel, hogy ezen a szinten kettéváltak: az egyik águk kicsinyes maradt és kifejlesztette a növekvő kizsákmányolás eszközeit és kultúráját. A másik águk kiterjesztette a tudatát és kifejlesztette a szélesebb Élettel való együttműködés eszközeit és kultúráját.

Ennek a mítosznak a kontextusában a két ág nem feleltethető meg pontosan a „civilizációnak” és az „indiánoknak”. Valószínűnek tűnik, hogy lennének néhányan a kizsákmányoló ágban, akik nem voltak annyira szerencsések vagy agresszívek, és megmaradtak primitívnek. Természetesen azok, akik érzelmileg befektettek a kizsákmányoló civilizációba, mindenkit ebbe a kategóriába akarnának beskatulyázni, és tagadnák a mítosz másik ágának létezését.

Azoknak, akiket ez a civilizáció már sikeresen szocializált, kificamodott a tudatuk és határozottan érezik az „én” és „mások” közti különbséget; negatív összehasonlítások okozta rettegésben élik életüket, melyben az „én” másokhoz képest „alábbvaló”; és nincs személyes hatalmuk vagy belső értékeik, csak a hatalom illúziója és azok az értékek, amiket a tekintély-struktúrák halott energiája közvetít számukra, amelyekhez tartoznak. És ezek az emberek, ismételten, érzelmileg befektettek ebbe a civilizációba, ezért hinni akarják azt, hogy minden más társadalom és valóság ugyanezen az úton jár, csak le van maradva, és így kétségkívül rosszabb. Vagy azt, hogy senki sem jár más utakon és jutott előrébb egy olyan úton, amerre ez a civilizáció még sohasem járt. Ez a rejtett jelentés húzódik meg amögött az érv mögött, hogy az indiánok fajokat pusztítottak ki, és ez húzódik meg a sámánista és a „paranormális” valóságok tagadása és a különösen fejlett ősi népekre utaló bizonyítékok elnyomása mögött, akár eltérő volt a fejlettségük a miénktől, akár nem.

Olyan távolra mentünk a darwinizmus elvetése nélkül, amennyire csak lehet. Civilizációnk hiú kis felvillanása egyedülállónak látszik az egész történelemben, mely az embert más fajokból, értelem nélküli és véletlenszerű mutációkon és a természetes szelekción keresztül eredezteti. Az ellenállás nevében a papság az ember eredetére az összes konkurens magyarázatot egész egyszerűen mitikus koholmánynak minősíti. Ne feledjük, az emberek, akik az elbeszélt történelmet fenntartották, teljes mértékben emberiek voltak, a csoportjaik legjobb elméi, épp olyan okosak, mint te vagy én lennénk, ha nem töltöttünk volna több ezer órát tévézéssel. És az ő történeteikről legalább feltételezhető, hogy őszinte tapasztalaton alapultak, míg a darwinizmus még a saját feljegyzései szerint is egy mitikus koholmány, tiszta spekuláció, amit mohón elfogadtak tudományosnak, mert a tudósok kétségbeesetten vágytak egy olyan kulturális mítoszra, aminek nincs köze az Egyházhoz. Darwin maga írta 1863-ban: „Ha belemegyünk a részletekbe, be tudjuk bizonyítani, hogy egyetlen faj sem változott; és nem tudjuk bebizonyítani, hogy a feltételezett változások előnyösek, ami az elmélet alapja. Azt sem tudjuk megmagyarázni, hogy egyes fajok miért változtak, míg mások miért nem.”

Eltelt 138 év és ez még mindig helytálló. Arra sem tudjuk a magyarázatot, hogy kivel párosodik egy új faj első mutáns tagja, mivel a „faj” definíciója szerint egy másik fajjal nem hozhat létre termékeny utódot.

A darwinizmus egyetlen létjogosultsága továbbra is az, ami mindig is volt: hogy állítólag ez az egyetlen alternatíva a mennybéli atya-istenség teremtésének elfogadhatatlan doktrínájára.

Néha a hazugság annyira nagy, hogy már senki sem veszi észre. Bármely öt évnél idősebb leleményes ember ki tud találni az ember eredetéről egy rakás olyan történetet, amihez nincs szükség a DNS véletlenszerű mutációjára vagy Jehovára. Természetesen ezek nagy része butaság, de a lényeg az, hogy ha nincs kielégítő válaszod, akkor nem ragaszkodsz mohón az egyik rossz válaszhoz csak azért, mert félsz egy másiktól. Folytatod a keresést. És eközben mindent megteszel, hogy kikerülj ennek a társadalomnak az ellenőrzési struktúrájából és beismered tudatlanságod.

Platón híres barlanghasonlatában az emberek az egész életüket élik le úgy, hogy érzéki tapasztalataik a falra vetített árnyékokra korlátozódnak. Hogyan lennének képesek megérteni egyik vagy másik árnyéknak az eredetét, mikor fogalmuk sincs, hogy az alakokat a mögöttük lévő emberek hozzák létre, azt sem értik, hogy mi az, hogy „mögött”, hiszen sosem láttak három dimenzióban, nem láttak fényt vagy éreztek szilárd tárgyat. A legközelebb akkor járnának, ha azt mondanák, hogy az általuk ismert világ egy illúzió a nagyobb világhoz képest, amit nem értenek.

Nagyjából ezt mondják az ezoterikus hagyományok, a világ minden tájáról, évezredek óta. Úgy tűnik, mintha ezek összeolvadnának vagy megkövesednének vagy elfednék őket a vallásos tradíciók, amik a hangsúlyt áthelyezik a valóság változékonyságáról a túlvilági entitások zavarba ejtő részleteire – az eredetükre, a személyiségükre, a neveikre, és hogy miket parancsolnak nekünk.

Talán magam is elveszek a részletekben, amikor megismétlem mások észrevételét, miszerint sok ősi monda ugyanazt meséli az ember eredetéről: A már itt élő és a valahonnan máshonnan ideérkező emberek közötti, valamiféle kereszteződés termékei vagyunk. Egyike ezeknek a mondáknak nagyon híres. Kik voltak Ádám és Éva fiainak feleségei? A Biblia azt mondja, hogy „az embernek lányai”.

Na most aztán tényleg elveszhetnék a részletekben és azt mondhatnám, hogy jött egy gonosz és felsőbbrendű technológiai faj, a valóság egy más vibrációs szintjéről, és genetikailag kifejlesztett minket saját magából és egy azóta kihalt emberszabású fajból, hogy rabszolgaként dolgozzunk az afrikai bányákban. És amikor a Vénusz, útban a jelenlegi pályája felé, közel haladt el a Földhöz, olyan katasztrófákat okozott, amik elpusztították ezt a kifinomult gonosz fajt és a civilizációjukat, de a szívósabb ember túlélte és elterjedt a Földön. Néhányan közülük képesek voltak fenntartható társadalmakat alkotni, amik megbecsülték az életet, míg néhányan folytatták alkotóik kizsákmányoló életmódját, és a beléjük épített ellentmondások testesültek meg abban a rémálomban, ami jelenleg a Földet uralja.

A lényeg az, hogy ha beengedjük az ilyesféle mítoszokat az elménkbe, akkor ez az „evolúció”, az emberi potenciál és különösen az emberi természet újragondolásához vezet. Ha biológiailag eszközhasználók vagyunk, akkor nem dobhatjuk el az összes fizikai eszközünket, ahogyan korábban javasoltam, hacsak nem változtatjuk meg magunkat biológiailag. És ha a rabszolgaság és a kizsákmányolás a kulturális örökségünk, akkor bármely kultúra, mely önszabályozó és egyensúlyban él a többi élettel, az eredeti természetünk meghaladását jelenti, a jelenlegi globális civilizáció pedig a folyamatos kudarcot és ennek a meghaladottságnak az elnyomását.

Vagy talán az evolúciótörténet egy életközelibb változatában, az új fajok nem mechanikus véletlenek folytán jelennek meg, hanem részei valamiféle Értelemnek, és bár az első madarak utód nélkül pusztulnak, a madarak folyamatosan jönnek, valami furcsa okból egyre több és több madár kel ki nem madarak tojásaiból, míg képesek nem lesznek szaporodni egymással, mert az Elme repülni akar. És ugyanígy, megjelennek „megvilágosodott” emberek, megölik őket, de folyamatosan jönnek; és hasonlóképp bukkannak fel a „megvilágosodott” társadalmak.

Vagy talán így hangzik a történet: Állatok voltunk. Aztán lettek fizikai eszközeink, de még mindig állatok voltuk, ostobán felépítve és felhasználva minden kezünk ügyébe kerülő eszközt, ami bármilyen olcsó és könnyű hasznot nyújtott. Azt hittük, hogy ők szolgálnak minket, miközben mi szolgáltuk őket. Elhitettük magunkkal, hogy értelem nélküliek vagy „semlegesek”, hogy értelmet csak a felhasználásukkal adtunk nekik, és nem vettük észre, mennyi értelem és felhasználás és szándék volt beleépítve a struktúráikba, hogyan görbültünk meg, hogy illeszkedjünk a céljaikhoz, és hogyan használtak fel minket.

Eszközeink a legönzőbb és legrövidlátóbb potenciálunkkal léptek szövetségre, hogy felépítsünk egy olyan technológiát, kultúrát és valóságot, ami a szövetség rabjává tett bennünket. Mi lettünk az önzőség vagy gonoszság megőrzésének és fenntartásának mesterei. Felépítettük a poklot a Földön.

De a következő szakaszban meg fogjuk érteni, hogy mit tettünk. Meglátjuk a technológiák jelentését és szándékát, az eszközök fizikai alakja mögé rejtett társadalmi és érzelmi struktúrákat. És ahelyett, hogy megpróbálnánk eldönteni, hogy „miként használjuk” a technológiákat, azt fogjuk eldönteni, hogy mely technológiákkal akarunk szövetségre lépni, és nem lesznek sokan.

És ezzel együtt több empátiánk lesz, így erőlködés nélkül is képesek leszünk fenntarthatóan élni a Földön. Társadalmi struktúráinkat úgy fogjuk felépíteni, hogy semmiféle kapcsolatuk se legyen a hatósággal és a kényszerítéssel, ezért az erőszak, az önzés és a hazugság ritka viharként fog elzúgni felettünk, ahelyett hogy folyton felettünk lebegne, mint egy sűrű és mérgező felhő, olyan sokáig, hogy már azt hisszük, az ég csak a mesében létezik.

Ezt a következő szakaszt már évezredek óta kutatják a társadalmak. De a régi utunk féltékeny és tudja, hogy amint tisztán látunk és szabadon választhatunk, le fogjuk cserélni egy újra. Úgyhogy próbálja erővel visszatartani a fejlődésünket, szétzúzva a pogány és indán társadalmakat, lealjasítva saját gyermekeit és kipréselve embereiből az életet, mert az új utak mostanra már mindenütt felbukkannak. Az ipari civilizáció gyomrában, olyan emberek, akik semmit sem tudnak az indiánokról, késztetést éreznek arra, hogy az erdőben éljenek a barátaikkal, hogy felépítsenek egy hatalom nélküli társadalmat és találkozzanak az Élet többi részével, anélkül hogy a technológia útban lenne.

Próbálják néhány év alatt saját erőből megtanulni mindazt, amit mások nemzedékeken át tanultak. És mégis, gyakran közel járnak a sikerhez, és ha valaki megtanul valamit, az utána következő könnyedebben fogja megtanulni. Itt vagyunk hát, ennek a civilizációnak a csúcsán, körbetekintve mindenhová, ahol már jártunk és átalakulva a...

A fenti történet általános formája, miszerint úgy fogunk fejlődni, hogy hasonlóképpen éljünk, mint az indiánok, nem újdonság és nem is ritkaság. Van annyira népszerű, hogy Ken Wilber is nekitámadt és „transz-előtti tévedésnek” (pre-trans fallacy) nevezte. De attól, hogy „Amerika legbölcsebb embere” valamit tévedésnek hív, az még nem lesz egy értéktelen ötlet, és nem jelenti azt sem, hogy a „tévedés” fogalma bölcs lenne, vagy hogy volna megfelelő indok az „előtti” szó használatára egy történetre, mely szerint a nyugati civilizáció sosem haladt át vagy emelkedett ki a nálunk sokkal felvilágosultabb indiánokból, akikkel találkoztunk.

Nem akarok vitába szállni Ken Wilberrel. Olyan lenne, mintha egy fecske küzdene egy tank ellen. És különben is, úgy tűnik többnyire azonos oldalon állunk. És valójában azt gondolom, hogy az álláspontja, hogy képesek vagyunk jobban csinálni, mint az indiánok, rendkívül értékes. Azok után amiken keresztülmentünk, szkeptikus vagyok minden Ősi Bölcsességgel kapcsolatban. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy miután a tudatunk átjutott ezen a tűzön, olyan szemszögre tett szert, amilyenről még Szókratész, Buddha vagy Jézus sem álmodott volna. Nem az állítólagos holdra szállásról vagy valami Michelangelóról beszélek. Hanem arra gondolok, hogy ha azok az ősi Megvilágosultak ma élnének, tudnának-e értékelni egy jó John Waters filmet, egy jó Alice Cooper koncertet vagy South Park epizódot? Nem! És imádkoznának, hogy pont oda reinkarnálódjanak, ahol mi vagyunk, a Fenevad gyomrába, hogy megérthessék zavarba ejtően bonyolult érzéseinket.

Az a problémám az indiánokkal, legalábbis azzal a képpel, ahogyan a velük szimpatizáló fehérek lefestik őket, hogy mindig azt mondják, hogy „nem értik” a civilizáció gonoszságát. „Nem értjük, miért ölitek meg emberek millióit, mi bölcsek vagyunk, ti meg ostobák.” Már megbocsássatok, de a megértés hiánya nem bölcsebb, mint a megértés. Épp ellenkezőleg. És én értem miért építenek a civilizált emberek haláltáborokat, miért vagyunk annyira az irányítás, a sterilitás és a változatlanság megszállottjai, miért utáljuk az életet. A csontjaimban értem, mert ebben a valóságban születtem és nevelkedtem és odafigyeltem. Ha az indiánok valóban nem értik, akkor van olyan terület, amiben meghaladtuk őket, amiben tanulhatnak tőlünk.

Fontosnak tartom azt az elképzelést, hogy csak most fogunk indiánokká fejlődni, mert meg kell tanulnunk elengednünk a civilizációnkat. Kell, hogy be tudjuk ismerni, hogy sok hűhó volt a semmiért, hogy az egész történelmünk nem egy hegycsúcs volt, vagy egy híd a mennybe, hanem csupán egy verem, amibe beleestünk és amiből most próbálunk kimászni, és az egyetlen haszna, hogy a jövőben ügyesebben kerüljük majd ki a hasonló vermeket.

De emellett készen kell lennünk arra is, hogy elengedjünk bármely más társadalmat és hagyományt. Nem szabad, hogy leláncoljon bennünket a másoktól különbözés vagy a másokra hasonlítás igénye. És akkor értelmetlenné válik a vita, hogy vajon járt-e már ott valaki ahová tartunk. Vagy ha egyesek csak akkor mozdulnának, ha azt hiszik, hogy még senki sem járt ott előttük, míg mások csak akkor, ha másokat követnek, akkor a legjobb talán az lesz, ha nyitva hagyjuk a kérdést.

Tehát hová is tartunk egyáltalán? Mielőtt elkezdenék elmélkedni erről, először szeretném befejezni a kedvenc történetemet arról, hogy hol jártunk már és hol vagyunk most. Ez a tűz története, melyben a civilizáció olyan a földi életnek, mint a tűz az erdőnek. Az erdő nem azért ég, mert a fák lángokká fejlődtek, de a lángolás nem is értelmetlen vagy tragikus. Az erdő azért ég, mert megtelt halott anyaggal, amit ki kell pucolni. Ha a villám egy olyan erdőbe csap bele, ahol minden élő, nem fog lángra kapni. Csak akkor gyullad meg, ha már túl nagy része halott. A villám csak ürügy, a tűz oka az élettelenség, vagy hogy az erdőnek újra egyensúlyba kell kerülnie, vagy tiszta lappal indulnia, vagy átalakulnia.

Olyan ez, mint a betegség egy jelenleg még radikálisnak számító modellje: a betegség feltételezett okai – a vírusok, baktériumok és rákos sejtek – csak a tünetek mélyebb rétegei; amik, mint minden tünet, nem mások, mint maga az Élet, ami próbálja újra egyensúlyba hozni magát. Tehát ha a tested túlságosan teli lesz szeméttel, megjelennek a vírusok, mint a takarítószemélyzet, hogy kitisztítsák; vagy a rák csak azokat a halott helyeket foglalja el a szervezetedben, amiket az élet már elhagyott.

Ez a modell elfogadhatatlan a kortársaim számára, akik képtelenek túllépni a személyes „hibáztatás” és „büntetés” gondolatán. És úgy tűnik, hogy nem tudja megmagyarázni az üszkösödést, vagy az ipari vegyszerek és a sugárzás miatt közvetlenül létrejövő rákot, vagy azt, hogy miért ölte meg az indiánokat a himlő. De nekem tetszik.

Gyakran jellemzik ezt a civilizációt úgy, mint egy járványt, ami megfertőzte a Földet, egy vírust, ami megöl mindent, ami az útjába kerül, hogy megsokszorozza önmagát. De ennél talán mélyebb dologról van szó. Talán a Föld négyzethálós sebei, amiket az emberiség hoz létre, egy nagyobb, láthatatlan járvány tünetei, egy olyan egyensúlyteremtés vagy átalakítás kórokozói, amit sosem fogunk megérteni.

De azért megpróbálom: A legkevésbé ambiciózus válasz az, hogy mi, mint indiánok, ki akartuk pucolni a saját magunk által létrehozott valóságot. Ahogyan az ellenfeleim felhívták rá a figyelmet, a világ sok őslakos kultúrája rendelkezett igen szűk perspektívával, a hatalom berögzült struktúráival vagy kizsákmányoló társadalmakkal. De az erdőtűz mindent elpusztít, a legmélyebb gyökereket és legkeményebb magokat kivéve. És nézd csak, mit pusztított el az ipari civilizáció: az őslakosok elitjének minden hagyományát, a rituális csonkítást, az emberáldozatokat, a tudat extrém korlátozását, az egyszerű mágikus gondolkodást, a tapasztalatot kizáró hitet. Természetesen a civilizációnkban mindezek továbbra is léteznek, csak nem nyíltan vagy játékosan. Ezek a minták csak az indiánok és más nem-domináns társadalmak körében lettek elpusztítva. Vagy az is lehet, hogy a domináns társadalom monopolhelyzetbe került a gonoszt illetően és csak ezért látunk morális különbséget a hadsereg és a terrorizmus, a börtön és a rabszolgaság, a tulajdonjog és a lopás között.

Vagy az is lehet, hogy a többé-kevésbé fenntartható társadalmakból kiszorult az összes érzelmi beszűkülés, és a mi erőszakos és fenntarthatatlan technó-ipari civilizációnk megtartotta vagy felfalta mindet. Ez jó! Egy elszabadult, öngyilkos, gonosz társadalom megnyugtató dolog. Ami igazán ijesztő, az egy olyan vezérelt társadalom, ami fenntartható, egy légmentes rémálom, ami évezredekre zárhatna be minket.

Pontosan ezt próbálja létrehozni a legtöbb utópista gondolkodó, és talán épp ez az, amit sok törzsi, ősi és keleti társadalom valójában elért. Az is lehet, hogy a végén a nyugati civilizáció lesz a hős, mert ha a tűz már korábban is égett, talán mi vagyunk azok, akik egy robbanással kisöpörjük. Vagy mi vagyunk a tűz egy hirtelen fellángolása, amitől az hamarabb véget érhet és nem okoz mély égési sérüléseket.

És nézd csak, mi marad fenn az ipari világon kívüli kultúrákból, miután a tűzvész elvonult: sámánizmus, vagy azok a képességek, amikkel megtapasztalhatjuk és együttműködhetünk a finom energiákkal és az emberen kívüli intelligenciákkal; és számtalan mozgalom egymás segítésére, hogy megtanuljunk élni anélkül, hogy megmondanák nekünk, hogy mit tegyünk; és a gondolat, hogy az elme alapvetőbb, mint az anyag, hogy nincs értelme tapasztalattól független „igazságról” beszélni. Ezek a dolgok nem csak, hogy fennmaradnak, hanem meglepetésszerűen bukkannak fel a gépezet szívéből.

Ha az élet mindenütt jelen van, akkor az újrakezdés mélyebb szinteken is elképzelhető, mint az összes emberi társadalom kiirtása és az indiánok újra-feltalálása. Elpusztíthatjuk az emberiséget és az összes bonyolult fajt a bolygón. A tudósok azt mesélik, hogy több milliárd évvel ezelőtt valami alga az óceánban kibillent az egyensúlyból és addig növekedett, míg felhasználta a légkörben az összes számára hasznos gázt és megtöltötte a saját mérgező-hulladékgázával, amibe belepusztult, de a gázok azóta is a légkörben vannak. Úgy hívjuk őket, hogy metán és oxigén.

Szóval még az is lehet, hogy a Föld újra felépül, olyan élőlényekkel, amiket el sem tudunk képzelni, akik radioaktivitáson, műanyag vegyületeken és azokon a fémeken fognak élni, amiket felszínre hoztunk. De az is lehet, hogy az Élet nincs jelen mindenütt és a Földet a kihalás veszélye fenyegeti, és mint a Marson, nem marad más, csak zuzmók és szellemek.

Kedvelem az embereket. Barátja vagyok a több millió mellettünk élő élőlénynek is, akiket a „természet” szóval igyekszünk trivializálni és elkülöníteni önmagunktól. Így azért küzdök, hogy véget érjen ez a civilizáció, mielőtt ennek az irigy öngyilkos-mészárlásnak a végére érne, vagy hogy megmentsem a túszokat. Azokra a potenciális jövőkre összpontosítok, ahol az emberek fára másznak a cseresznyéért és puszta kézzel ássák ki a répát és meztelenül úsznak az óceánban, ahol a világ „vad” és részben képzeletbeli teremtmények formálta, és csak ritka, rendellenes esetekben tervezett és mesterséges.

A következő írásaimban szeretnék több oldalt szentelni a lehetséges jövőknek, mert a modern futurizmusban észrevettem egy egész írói karrierhez elegendő rést. Még csak azt sem jelenti a „futurista” szó, hogy valaki a tényleges jövőről gondolkodik. Pillanatnyilag egyszerűen technó-fanatikust jelent, aki azt hiszi, hogy örökké képesek leszünk egyre mélyebbre és mélyebbre merülni gépkészítési megszállottságunkba.

Az ökotópia hívők közelebb állnak a technó-utópistákhoz, mint gondolják. A fő különbség köztük, hogy az ökotópiában sokkal több a növény. Senki sem szereti az aszfaltot és a szmogot. A technók abban hisznek, hogy az előző technológiai vívmány okozta károkat helyre tudják hozni egy következő technológiai vívmánnyal, és végül eljutnak a szintetikus felületek és eszközök tiszta és kiszámítható világába, míg az ökók abban hisznek, hogy az előző technológiai vívmány okozta károkat helyre tudják hozni másfajta technológiákkal, növények és más élő eszközök felhasználásával, és végül eljutnak a természetes anyagok és kertek kiszámítható világába.

Vagy az is lehet, hogy a technó-utópisták olyanok, mint a heroinfüggők, akik azt hiszik, hogy egyre nagyobb és nagyobb adagokat vehetnek be és sosem kell leszokniuk, és végül elszállhatnak a heroin örök mennyei világába, ahol nincs szükség a külvilágra, míg az ökotópia hívők olyanok, mint az okosabb, de akaraterő nélküli függők, akik metadonra akarnak váltani, és rajtamaradni egy életen át.

A kábítószer az irányítás, a biztonság, a bizonyosság és az egyszerűség. Szeretem én is, de leszokóban vagyok. És mint más gyógyulófélben lévő függők, megérzem másokban a kórt. Így látom, hogy az összes komolyabb jövőkép túl szelíd és mesterséges. Az egyetlen komolyan vehető vad jövő, hogy úgy éljünk, mint az indiánok a vadonban. De ez meg általában túl homályos, nem tud dönteni a rengetegféle feljegyzett indán társadalom között, és emellett túl beszűkült is, mert nem mer nyitni a még felfedezetlennek tűnő végtelen számú vad jövő felé.

Pedig ebbe az irányba tartunk, mind tetteinkkel, mind néhány „fantasztikus” írásunkkal. És a következő írásomban ebbe az irányba megyek el én is.

 

A Civilizáció Bukásának Összefoglalója

A civilizáció egy 6000 éves sötét kor volt, radikálisan élősködő gazdaságokkal, az élet erőszakos kizsákmányolásával, az empátia aktív elnyomásával és az emberi hatalom extrém megfosztásával, amit perverz módon a hatalom felhalmozódásának vagy „centralizálásának” tekintettek. Utolsó csúcspontja Európában volt, a Nyugati Civilizáció középkornak nevezett állapotában. Sok ebből a korból származó nagy kőkatedrális még mindig áll és olyan fokú kézügyességről és művészetről tesz tanúbizonyságot, melynek soha többé nem lesz párja. Az ezt követő időszakból egyre kevesebb és kevesebb épület marad fenn, leszámítva természetesen az acél és betonszerkezeteket, amiket a végső, vállalati korban építettek mindenfelé.

A civilizáció sokkal tovább is bírhatta volna, ha a folyamatot nem gyorsítja fel először a Nyugati Civilizáció, majd a Tudomány elfogadása, ami egy, a filozófus Rene Descartes és Francis Bacon és a kísérleti filozófus Galileo és Newton által kidolgozott mitikus rendszer. A tudomány egyrészről az erő alkalmazásának és a tapasztalatok korlátozásának gyakorlati eszköze volt, hogy „tényeknek” nevezett berögzült elképzeléseket hozzon létre. Másrészről egy olyan gondolkodásmód, melyben az anyagot alapvetőbbnek gondolták az elménél, a világegyetemet mesterségesen létrehozott mozgáson alapuló fizikai eszközökkel modellezték és az „igazságnak” nevezett potenciális tapasztalatról azt gondolták, hogy független a tapasztaló perspektívájától és ideális esetben minden perspektívából ugyanaz. Ahogy a tudat ezen szokásai kijutottak az intellektuális elitből, úgy terjedt szét és vált egyre végzetesebbé a perspektíva intenzív homogenizálása és a hatalom hiánya, melyek a kezdetektől fogva bele voltak épülve a civilizációba.

A filozófus Charles Darwin egy ragyogóan végzetes csapást mért tanításával, mely szerint minden élet mozgatóereje a különféle biológiai formák egymással való versenyzése, hogy elpusztítsák egymást és monopolizálják az erőforrásokat. Azzal, hogy a civilizáció implicit viselkedését, mint egyfajta hivatalos vallást, kihozta a nyílt színre, Darwin 150 éves rémuralmat indított, ami felgyorsította a korszak végét. A nemtörődöm kizsákmányolás érzéketlen gyilkolássá változott, és az emberek a darwinizmust még egymás ellen is bevetették: Az elit kényszer-sterilizációs programokba kezdett, amik az egész emberi fajt romba dönthették volna, ha egy német diktátor, Adolf Hitler nem erőltette volna ezt a trendet túl korán, elvesztve aztán egy nagy háborút. A darwinizmus emberi biológiában való alkalmazása megpecsételődött, melytől már sohasem szabadulhatott.

Ekkorra a civilizáció már kétségbeesetten a végét járta, csak úgy tudott fennmaradni, hogy a civilizálatlan világból szipolyozta ki az energiát a saját mintáin belülről, de hamar eljött a vég; egyre nehezebben volt képes megszerezni a kiegyensúlyozó erők tönkretételéhez és a saját gyermekeinek szocializálásához szükséges élelemet, gépi energiát és emberi figyelmet. És mindezeken a határterületeken, a mészárlás alatt, kifejlődött a civilizáció módszereinek való ellenállás képessége, a más utak felelevenítése vagy újra-felfedezése, és az új utak keresése, ahol már tisztán látjuk, hogy min alapszik a jelenkor, melynek történetei már közismertek.

Kapcsolódó bejegyzések:
Az őrült gépek kora
Hogyan éld túl az összeomlást és mentsd meg a Földet

2 thoughts on “A civilizáció felfalja önmagát 3.

  1. Ez kemény volt, nem bírtam ki, egy nap végigolvastam a három részt! 🙂 Köszi, hogy lefordítottad! Ran tényleg írhatna egy sci-fit... Ez a mesterségesen létrehozott afrikai bányászfaj történet egészen vad! 🙂 Ebből jó filmet lehetne készíteni! Szerintem hallunk / olvasunk / látunk majd még ettől a Ran gyerektől érdekes dolgokat! Na és most javítom az elavult linkeket a 360fokbringán! 😉

    1. Örülök, hogy tetszett, nem kis munka volt vele 🙂

      Írt is, 2004 környékén írt egy novelláskötetet Apocalypsopolis címmel, az általunk ismert világ végéről. Egyes történetei az apokalipszis után játszódnak, de vannak olyanok is, ahol sikerül elhárítani a katasztrófát és az élet visszatér a "normális" kerékvágásba.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.