Embernek lenni: A mangófa

[Előzmény: Rabszolgák]

Az Emberek csöndesek, nem hahotáznak, hanem mosolyognak, és sosem vitatkoznak. Emlékeim szerint az összes beszélgetés lassan, meggondoltan zajlott, és különös rendben, mintha csak váltották volna egymást az emberek. Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna két embert egyszerre beszélni. Mindig ott volt az a kis szünet, amikor mindenki a középtávolba nézett, aztán megszólalt közülük valaki, mintha csak ő lett volna szólásra kijelölve.

Elég sokáig töprengtem ezen. Nem tudtam elképzelni, hogy „telepatikus” képességeik vannak. Viszont kétségtelenül úgy tűnt, hogy ismerték egymás gondolatait. Persze, együtt élnek, mindig egymás társaságában vannak. Biztosan igen jól ismerik egymást. Talán ez a magyarázat, gondoltam. De ettől még zavarba ejtő tény maradt.

Fokozatosan rájöttem, hogy mi spirituális valóságnak neveznénk a világukat, a valóságukat; nem a számunkra ismerősebb kézzelfogható valóság ez. Az ő valóságukban az ember gondolkodás és elvonatkoztatás nélkül „ismeri meg” a dolgokat; nem tudom ennél jobban kifejezni.

Az Emberekkel való találkozásaim két éve alatt számos települést meglátogattam, néha vezető segítségével. Természetesen nem voltak lakcímek, se térképek. Végül is vándoroltak. Általában az történt, hogy valaki beszélt valakivel, aki hallotta valaki mástól, hogy az illető látott egy bizonyos csoportot egy bizonyos vízesés közelében. Kocsival meg sem tudtam közelíteni a lakhelyüket, így aztán elmentünk egy szerintünk elég közeli helyig, leparkoltuk a kocsit – gyakran egy kis vidéki boltnál –, aztán gyalog mentünk tovább.

Mindig találkoztunk valakivel úgy félórányi járásra a falutól. Úgy tűnt, ránk várt az illető. Amikor odaértünk, fölállt, aztán előttünk ment az út hátralevő részén. Ha beszéltünk is valamit, akkor se sokat. Az Embereknél nem volt telefon, nem tudtuk értesíteni őket, hogy ezen és ezen a napon jövünk a délután közepén. Gyakran meg sem terveztem a látogatásaimat, akkor tudtam menni, amikor el tudtam szabadulni otthonról vagy a munkából. Reggel döntöttem a dologról, vagy pedig beállított egy vezető azzal, hogy menjünk. Akkor hát honnan tudták, hogy jövünk? Nyilván tudták; hálás voltam érte. Az első pár alkalom után már vártam, hogy ott legyen valaki.

Egyszer megkérdeztem valakitől, aki az ösvény mellett üldögélt:

– Ki mondta, hogy elénk jöjjön?

Senki, válaszolta.

– Akkor honnan tudta, hogy elénk jöjjön?

Csak egy gyönyörű mosoly volt a válasz.

Nem értettem a dolgot, és nem hagyhattam annyiban. Így aztán egy másik alkalommal megkérdeztem egy másik embert, aki az ösvény mellett várt:

– Miért van itt?

Öreg volt, az ösvény mellett üldögélt. Meglepődve nézett föl:

– Mutatni az utat – válaszolta vállrándítva.

Egy jól látható ösvényt követtük akkor már több mint egy órája. Azt gondolta hát, hogy a segítsége nélkül nem találnánk el a faluba?

– Lehet – felelte.

Idővel jól összebarátkoztam néhány emberrel. Egyiküknek bevallottam, hogy kifogott rajtam valami. Nem bírok rájönni, hogy honnan tudják, amit tudnak. Elnevette magát, mondván, ő sem bír rájönni, hogy mi honnan tudjuk, amit tudunk. Itt véget is ért a párbeszéd.

Kicsivel később megszólalt:

– Talán azért nem értjük egymást, mert nem találjuk a helyes kérdéseket.

Igen, sokszor éreztem ezt, amikor azokat a semmitmondó egyszerű válaszokat kaptam a kérdéseimre. Talán nem a helyes kérdést tettem föl? Azt mondtam hát:

– Nem nagyon értem például, hogy miért van ott mindig valaki az ösvény mellett, amikor a faluba tartok. Honnan tudja, hogy elém kell jönnie?

– Nem eléd megy – válaszolta a férfi.

– Akkor miért ül az ösvény mellett, amikor jövünk?

– Csak úgy.

– Vagyis valami más okból…üldögél ott?

Erre nem válaszolt. Talán csak beképzeltem magamnak, hogy engem vártak?

Kezdtem úgy érezni magam, mint egy buta kutya, amelyik beleharap valamibe, aztán nem tudja elengedni. A barátomhoz fordultam és megkérdeztem tőle, hogy van-e úgy, hogy csak kimegy leülni az ösvény mellé. Igen, mondta, néha előfordul.

– És azután? Egy idő után egyszerűen visszamész és valami mást csinálsz?

Igen, lehet.

De általában…kiderül, hogy miért is mentem oda.

Nem ezekkel a szavakkal mondta, csak így értelmeztem én az aznap délutáni beszélgetésünket.

Valaki késztetést érzett mondjuk az őserdő számos ösvényének egyikét követni. „Kedve” támadt járni egyet – ez sem a helyes kifejezés. És ha egy különösen szép gyümölcsre, egy látogatóra vagy egy elejthető állatra bukkant, akkor az lett az „ok”, amiért arra járt? Így működött ez? A megérzését követte az ember, aztán ha történt valami, akkor az volt az, amitől a megérzése támadt. Így fejezek én ki a magam ügyetlen nyugati módján egy nem nyugati viselkedést.

Az Emberek persze nem sokat tartózkodtak a település közelében. Napközben ide-oda vándoroltak, néha két-három fős csoportokban, gyakran egyedül.

Feltételeztem, hogy „táplálékot keresni” mentek, mert gyakran láttam őket rágcsálni valamit, és mert a gondolkodásom szerint az embernek mindig „csinálnia” kell valamit. Elkísértem őket ezekre a céltalan kóborlásaikra. Azt hittem, táplálékot keresnek. De lehet, hogy csak én értelmeztem így, én fogtam föl így a látottakat. Talán nem is „csináltak” semmit, hanem csak tekeregtek, a táplálék pedig ott volt, ahol rábukkantak. A táplálékkeresés legtöbbször ilyen rendszertelenül zajlott, úgy tűnt. Nem volt határozott tervük, csak erre-arra sodródtak.

Valójában amikor belegondoltam, ritkán tűnt úgy, hogy táplálékot kerestek. Kószáltak, benéztek egy-egy levél alá, követtek egy ösvényt egy kis darabon, néha ástak és gyökérre bukkantak, vagy felnyúltak egy gyümölcsért. Nagyon rendszertelennek, esetlegesnek tűnt mindez. Boldogok voltak, jól szórakoztak! Nevettek egy botladozva elmenekülő állaton. Megálltak megcsodálni egy virágot, vagy egy fénynyalábot, amely átszűrődött a fák magas koronáján. Gyakran dúdoltak, és közben szinte táncolva haladtak fától bokorig, léptek egyet, aztán folytatták egy másik fáig. Amikor két-három társukkal voltak együtt, ritkán beszélgettek, viszont gyakran kézen fogták egymást, vagy megérintették a mellettük haladót.

Talán csak véletlen volt, hogy a falu közelébe érve ott találtunk valakit az ösvény mellett ülve? Mindig? Véletlenül? Máig sem tudom.

Az én valóságomban ennek semmi értelme, nem tudom megmagyarázni. Az ő valóságukban ez történik.

Egy valamit azonban megértettem és elfogadtam végül: nem engem vártak. Épp csak ott ültek, amikor arra vitt az utam. Csupán ekkor lett világos az ösvény mentén üldögélők számára, hogy azért vártak ott, hogy „elkísérjenek egy vendéget” a faluba. Amikor megjelentünk, csatlakoztak hozzánk, „mutatták az utat”.

Amikor ennyit végre megértettem az Emberekről, rájöttem, hogy mennyire más az ő valóságuk. Az én valóságom a fejemben születik, szerepeket gyártok magamnak, létrehozok egy bizonyos tevékenységeket igénylő, más tevékenységeket tiltó struktúrát. Időben élek, terveim vannak.

Az ő létezésük csak akkor válik valósággá, amikor megélik.

Nem tervezik meg az életüket, nem mondják maguknak és egymásnak, hogy ma ezt vagy azt csináljuk. Nem mondják azt, hogy „ma vendégünk lesz”. (Mellesleg nem ritka esemény ez. Elképedve tudtam meg, hogy mennyit járnak más csoportokat meglátogatni, vagy csak úgy a járkálás kedvéért.)

Minden nap tiszta lappal kezdődik, menet közben írják tele.

---

Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lenne hallgatni a megérzéseimre, sugallataimra: arra a belső hangra, akárhogy hívjuk is. Mi menetrendek, időbeosztások alapján élünk. Akkor eszünk, amikor az óra szerint eljön az evés ideje. Az esti 10 órás híradó után fekszünk le. A világomban nem tudunk másként élni. Kora gyerekkorunktól kezdve azt halljuk, hogy tervezzünk előre, gondoljunk a jövőre. Legyenek céljaink. A gyerekek elméjébe véssük, hogy mennyire fontos tudniuk, hogy mit akarnak. És életünk első napjától kezdve megmondják nekünk azt is, hogy bizonyos dolgok „valódiak”, minden más csak képzelődés.

Milyen lenne egy olyan világban élni, amelyben nem kell akarnom semmit? Hol kötnék ki? Milyen volna az a világ, amelyben nem veszik, készítik, tartósítják és tervezik a táplálékot, hanem úgy bukkannak rá? Milyen lenne egy olyan világban élnem, amelyben ha egy érdekes idegen bukkan fel, vele tölthetném az időmet? Ahol MOST az a dolgom, hogy a látogatóval legyek. Milyen lenne, ha én is képes lennék a jelenben élni?

Tudósként ki kellett próbálnom ezt. Meg kellett tapasztalnom, hogy milyen érzés. Azt mondtam magamnak, hogy egy napra félreteszem minden tervemet. Egyszerűen csak létezni fogok, ahogyan a jelek szerint az Emberek is egyszerűen csak léteztek.

Rögtön kiderült, hogy rendkívül nehéz változtatni a szokásos viselkedésemen. Nagyon megterhelő volt tervek nélkül élnem, úgy ébrednem, hogy nincs világos elképzelésem az aznapi teendőkről. Időbeosztások, célok és célkitűzések nélkül úgy éreztem, hogy elvesztem, sodródtam.

Amikor először belefogtam ebbe a kísérletbe, egész nap pörgött az elmém. Nem bírtam nem „gondolkodni”. Mi van, ha…? Nem felejtettem el valamit? Valami mást csináljak inkább? Nem kellene már ennem? Fáradt vagyok? Talán… Mit érzek? Mi folyik itt?

Valójában annyira élénk volt az elmém, hogy a nap végére kimerültem, és rájöttem, hogy ha van is belső hangom, az elmém hangos zajától képtelenség meghallani. Fokozatosan aztán tanultam egy keveset.

Voltak napok, amikor sodródtam.

Furcsa, de amint képes voltam erre, nem hallatszott az elmém. Meglepetésemre kezdtem észrevenni olyasmiket a környezetemben, amiket korábban nem vettem észre. Rovarokat figyeltem, fa mellett elsuhanó napsugarat láttam, amint ragyogó fénnyel megvilágított egy sáros kis pocsolyát. Ismeretlen dolgok szagát éreztem. Apró zörejeket hallottam, valamint madárdalt, egy gally ropogását.

Nem messze megláttam egy mangófát, amely alatt százával hevertek a lehullott érett gyümölcsök, sok már rohadásnak is indult. Rögtön egy régimódi gondolatom támadt: minél többet össze kell gyűjtenem, mert… De megállítottam ezt a gondolatot. Ezt a játékot nem így játszák. Emlékeztettem magam, hogy éljek a jelenben.

Elszopogattam egy nagyon érett mangót; amikor tudtam, hogy többet ettem a kelleténél, abbahagytam az evést (akkor még nem tanultam meg hallgatni a gyomromra).

Egy másik fa alatt ülve láttam, hogy mindenütt hangyák másztak. Madarak tűntek föl, amikor mozdulatlanul ültem, és egy kígyó jött megnézni a madarakat. Egy másik állat szagát éreztem, de nem tudtam, mi volt az. Olyan hangokat hallottam, amelyeket nem tudtam értelmezni, és tudtam, hogy nem is kellett értelmeznem, megneveznem semmit. Egy új világ bontakozott ki körülöttem és bennem: úgy éreztem, hogy része vagyok a tájnak, nem csak egy megfigyelő. Éppen annyira oda tartoztam, mint a madarak és a rothadó mangók.

Amikor megpróbáltam leltárt készíteni a látottakról, kiestem ebből a tudatállapotból. Ugyanez történt, amikor megpróbáltam megnevezni, hogy mit láttam, éreztem vagy hallottam. Nem maradt hát más, csak a tapasztalás.

Bizonyára elaludtam. Egyfajta alaktalan, képek nélküli, történet nélküli, csupa meleg érzésekből álló álmom volt. Könnyedén és hirtelen ébredtem föl. Észrevettem, hogy egy mangót szopogató kis majom szagát éreztem korábban. Fölnézve egy nagyobb majmot pillantottam meg, amint szemmel tartott engem és a kicsiny majmot. Egymásra néztünk, „nyugtáztuk” egymás jelenlétét: igen, te odafönt vagy a fán, én idelent ülök. Én is látlak téged, te is látsz engem.

Ezeknek a bekezdéseknek a megírásához percek kellettek, a tanulásom viszont hónapokig tartott. Ám a biciklizéshez hasonlóan ez is olyan, hogy amikor az ember egyszer megtanulja elengedni magát és csak „létezik” – úgyszólván „belülről” figyel, elhagyva ítélkezést, osztályozást, elemzést –, akkor már nem nehéz újra megcsinálni.

---

Néhány évvel később San Francisco Fillmore körzetében utaztam egy buszon, úgy délelőtt 10 körül, egy nyugalmas időszakban. A busz nem volt tele. Leghátul ültem le. Az egyik megállóban fölszállt egy férfi, talán a harmincas évei közepén járhatott. „Vidámnak” tűnt. Szóba elegyedett az emberekkel, vicces megjegyzéseket tett egy fejfedőre a busz hátulja felé haladva. A nyelve csak egy kicsit akadozott; kissé részeg volt, gondoltam, de jó kedélyű. Hátul egy kés volt a nadrágjában. Nem próbálta elrejteni, de nem is hívta föl rá a figyelmet.

Egy nő sikítani kezdett a busz elejében, amikor megpillantotta a kést. A sikítozása szinte rögtön ráragadt a többiekre is. Másodperceken belül riadalom lett úrrá a buszon, az emberek fölugráltak és sietve távolodtak a férfitól.

A buszvezető hangos fékcsikorgással ferdén megállította a buszt az útpadkán, kinyitotta az ajtót, majd mindenki tülekedve, lökdösődve kiszállt.

Kivéve a késes férfit és engem.

Egy rendőr sietett a helyszínre, fölszállt a buszra, megragadta a késes férfit, nagy látványosan „lefegyverezte”, megbilincselte, aztán levezette a buszról. Ezt követően visszalépett a buszba, és rám nézve azt kérdezte:

– Maga hogyhogy nem szállt le, uram? Nem látta, hogy kés volt nála?

De igen, láttam a kést. Veszélyes eszköz lehet, de „tudtam”, hogy ez az ember nem akarta használni azt a kést, nem gondolt rosszra. Nem ismertem a gondolatait; a testtartásából, a viselkedéséből olvastam ki ezt.

– Maga bolond, uram – mordult rám a rendőr távozóban, aztán visszaszálltak az utasok. Utolsónak a buszvezető szállt föl, aki körbenézett, hogy lássa, minden utasa rendben van-e, rám pillantott, aztán vállat vont.

---

Az Emberek nem voltak tudatlanok a világot illetően. Tudták, hogy velük ellentétben nekünk sok holmink van. Nagyon megválogatták, hogy mit használtak föl a világunkból. Nem akartak tranzisztoros rádiókat, ezt egyértelművé tették. A világnak szinte minden más távoli részében a tranzisztoros rádiók a huszadik század előőrsei. Az Emberek főzésnél hasznát vették egy-egy fazéknak, de ha már volt nekik egy, akkor nem akartak másikat. A szögeknek nem vették hasznát, a házikóik náddal összekötött bambuszból készültek. Nem különösebben kellettek nekik a nyloningek, habár a „lenti” világba látogatók általában „találtak” maguknak inget. A cipőket kinevették, azt mondták, nagyon hamar elkopnak. Volt néhány késük és parangjuk (maláj késük).

Az Emberek nagyon furcsállták, hogy mások úgy érzik, „birtokolhatják” a földet. Ők nem birtokolnak földet, viszont „vannak” fáik.

Próbáltam megérteni ezt a dolgot. A nyelv akadályt jelent. Végül is arra jutottam, hogy szerintük egy ember és egy fa összetartozhat, mint ahogy a lábaim hozzám tartoznak. Nem adhatom el a lábaimat. A nevemet se. Sem a láb, sem a név nem tekinthető tulajdonnak. Hasonlóképpen, az Emberek sem tudták odaadni vagy eladni az „ő fáikat”. A fa nem tulajdon.

Az Embereknél nincs tulajdon.

A fával összetartozó személy használhatja a fa gyümölcseit, talán magát a faanyagot is, de nem rendelkezhet a fával, mint ahogyan a fa sem rendelkezhet az illetővel. Nem igazán tudom, hogyan kerül kapcsolatba valaki egy fával. A kérdéseimre csak azt a választ kaptam, hogy „mindenki tudja”, hogy bizonyos fák és emberek összetartoznak. Néha, mondták, egy gyerek kaphat egy fát, ha egy vele szoros kapcsolatban álló felnőtt fiatalon meghal: nem egészen öröklés ez, de valami hasonló.

Egyszer egy településen voltam, amikor egy fiatalember hosszú útról tért vissza. Talán az indián látomáskeresés megfelelője volt ez náluk, vagy az is lehet, hogy csak feleséget keresett. A fiatalember nem sokat árult el az útjáról, de annyit megemlített, hogy most már volt egy fája. Ezt mindenki örömmel fogadta, és megdicsérték érte. Elmondta, hogy miféle fa az, mennyi idős, hol van, hogyan néz ki. Nyilvánvaló volt, hogy attól kezdve azon a településen mindenki tudta, hogy az a fa és az a fiatalember egymáshoz tartoznak. És – amennyit az Emberekről tudok – az ilyesféle hírek nagyon gyorsan eljutnak más településekre.

Egy fával való összetartozás mellesleg a fa sarjadékaival való összetartozást is jelentette. Egyes fák szépen maguk körül hoznak sarjakat, mások viszont nagy területen szórják szét őket. Honnan tudná valaki, hogy ez a fa itt egy több száz méterre levő fa sarjadéka? De kétségnek itt sem volt helye: „ó, igen, tudjuk”.

Eltűnődtem, vajon tartozott-e valakihez az a mangófa, amely alatt végül sikerült megtanulnom „elengedni magamat”, és amelynek ettem a gyümölcséből. Megkérdeztem az egyik jó barátomat. Ő nem a mangófához közeli településen lakott, és tudtam, hogy nagyon nehéz általános kérdésekről beszélgetni. Nem mondhattam azt, hogy tegyük fel, hogy a veled összetartozó mangófáról eszem. Az ilyen feltevéseket nem lehet jól kifejezni a maláj nyelv egyszerű változatán (sng'oi nyelven pedig sosem beszéltem elég jól, és ami még fontosabb, számos nem nyugati nép előtt már maga a „feltevés” is ismeretlen).

Jobb híján azt kérdeztem tőle:

– Vannak veled összetartozó fák?

Igen, vannak, „itt-ott”. Nem mondta meg a pontos helyüket, talán mert „mindenki tudja”, így azt hitte, én is.

– Van veled összetartozó mangófa?

Igen, mosolyodott el, egy nagyon szép fa.

– Én is ehetek róla mangót? – kérdeztem félrenézve, nehogy zavarba jöjjünk.

– Igen, hogyne – válaszolta.

Majd még hozzátette:

– Amikor eszel róla, tudod, hogy a velem összetartozó fáról eszel?[5]

– Nem – válaszoltam –, nem tudom. Valójában ott akkor még azt sem tudom, hogy egyes fák összetartoznak a sng'oi-okkal.

A szokásos hosszú csönd következett. Egyedül sétálgattunk azon a késő délutánon, legfeljebb egy órával napnyugta előtt, amikor a világ a tollait borzolva készülődik az éjszakára.

Végül megszólalt:

– Megesszük a lehullott mangókat. Ha nem esszük meg őket, pocsékba mennek. Aztán – esküszöm, felcsillanó szemmel mondta ezt – kis majom jön szopogatni az érett gyümölcsöt, és közben egy felnőtt majom figyeli az apróságot.

Igen, a majmok picinyei valószínűleg gyakran találnak érett gyümölcsöket hullató mangófákat. Azt mondtam magamnak, hogy bizonyára nem célzott semmire azzal a megjegyzéssel. Csak úgy általában mondta. Természetesen azonban nem bírtam ejteni a témát.

– Esetleg egy egész zsákra való mangót szedek, és hazaviszem magammal.

– Miért? – kérdezte őszinte meglepődéssel a hangjában.

– Hogy adjak a gyerekeknek (az enyéimnek) – feleltem.

Újabb szünet.

– Idehozod őket a fához; megtudják, hol van; ha megint éhesek, tudják, hol keressék.

Sosem tudtam biztosan, hogy vajon egy képzeletbeli mangófáról beszélgettünk-e, vagy pedig arról az emlékeimben nagyon is elevenen élő fáról, amelynél az érett mangókat evő piciny majmot és a minket figyelő kifejlett majmot láttam. Viszont kezdtem ráérezni a barátom világának az ízére, egy valóságra, amely nem pontos és kimért, mint a mi világunk.

Az ő világában semmi furcsa nincs abban, hogy az ember egy ösvény mellett üldögél, és egy látogató érkezésekor rájön, hogy pontosan azért ült ott: „mutatni az utat”.

Lábjegyzetek
5. Egyszerű nyelven beszéltünk. Képtelenség volt eldönteni, hogy múlt idejű vagy jelen idejű volt-e a kérdése. Mivel azonban az általános kérdések többnyire félreértésekhez vezettek, biztosra veszem, hogy úgy értette, „tudtad”, nem pedig úgy, hogy „ha ennél a fámról, tudnád-e”.

[Folytatás: Sámán]