Embernek lenni: Az Emberek

[Előzmény: Bevezető]

Sng'oi-oknak nevezik magukat (a szenoi elnevezés is használatos), jelentése: emberek. Én maradok a hangszalag-zárhangot jelölő sng'oi mellett, mert jobban hasonlít arra, ahogy ők maguk ejtik a szót. Az antropológusok és a kormány emberei őslakóknak hívják őket, mások a szakai elnevezést használják, sokan pedig „kis emberekként” emlegetik őket. Megfoghatatlanok és tartózkodóak. A körülöttük élők Orang Asli („az ősiek”) névvel illetik őket, mert azt tartják róluk, hogy ősidők óta a Maláj-félszigeten élnek.

Természetesen akkor hallottam róluk, amikor Malajziába költöztem: rejtélyesek voltak, kevesen ismerték őket, csak ritkán jöttek elő a hegyekben és az őserdő sűrűjében levő lakhelyeikről. A kormány becslése szerint legfeljebb harmincezren maradhattak. „És ez valószínűleg erősen túlzó becslés” – ahogy hallottam. A kormányzati emberek megmutatták nekem a három „törzs” helyét egy térképen: egész nagy területek voltak pontosan az ország közepén. Utak sehol a közelben.

Először akkor találkoztam pár őslakossal, amikor egyszer ellátogattam a nyelvüket tanulmányozó antropológusokhoz. Egy „bennszülött kunyhóban” laktak: az antropológusoknál elvi kérdés, hogy úgy éljenek, mint azok, akiket tanulmányoznak.

Nagy falu volt, nem messze az autóúttól. Merőben más, mint amelyekben később jártam. Ez egy látványosság volt. Talán harmincan vagy többen éltek a faluban, legalább kétszer annyian, mint amennyien az őslakosok településein rendszerint élnek. Nincsenek állandó településeik, félnomádok, néhány évente továbbállnak. Az emberek ebben a faluban megszokták már a látogatókat. Kevésbé voltak tartózkodóak.

Megvacsoráztunk, importált konzerv és rizs keverékét ettük (nem a szokásos kosztot, mint később megtudtam). Feltűnt, hogy csak nagyon kevés Ember evett; úgy tűnt, az étel a két antropológusnak és nekem készült.

Vacsora alatt és után az antropológusok élénk beszélgetést folytattak az „informátorukkal”, egy gyors felfogású idősebb férfival, akinek csodásan ragyogott a szeme. A kis ház egészen sötét volt, tömve emberekkel. Az antropológusok lármásnak hangzottak azon a kis helyen. Néha az volt az érzésem, hogy egymást próbálják túlszárnyalni a hatásos érvelésben. Nem figyeltem oda eléggé a nagyon is szakmainak tűnő beszélgetésükre, nem érdekeltek a nyelv finom részletei, habár később azt kívántam, bárcsak tanultam volna belőlük valamit, amikor alkalmam volt rá!

A falubeliek halkan beszéltek, és – ami a legfurcsább – mindig tartottak egy kis szünetet, mielőtt a csoport valamelyik tagja megszólalt volna. Az a furcsa érzésem támadt, hogy tanácskoztak egymással, és talán kijelölték, ki beszéljen a nevükben.

Vacsora után még élénkebb lett a beszélgetés, csak úgy visszhangzott a kunyhó. Körbenéztem, és feltűnt, hogy csak hárman beszéltek: az antropológusok, egy fiatal amerikai pár, meg az informátor. Úgy látszott, a falubeliek eltűntek, vagy talán láthatatlanná váltak a kis kunyhó sötét falainak hátterében. Leszámítva egy apró nőt, aki rendet rakott vacsora után. Sietve összeszedte a tányérokat meg a fazekat, lesöpörte a szőnyegeket. Ugyanakkor annyira csöndesen és feltűnés nélkül tette a dolgát, hogy percekbe került felfognom, mivel is foglalatoskodott tulajdonképpen. Nem csinált nagy látványosságot a takarításból, szinte láthatatlanná vált. Amikor közel jött, súgva megszólítottam. Mellém guggolt, egyik kezében csészét, a másikban egy koromfekete rizses fazekat tartott. Megkérdeztem, a házban lakik-e. Sugárzó mosollyal válaszolt: „Ó, abban a másik házban lakom – intett a fejével a válla felé, ajkaival mutatva az irányt. – Mindig én takarítok. Ha nem tenném, felfalnák a házat a hangyák és a többi állat. De ne szóljon az asszonynak; azt hiszi, ő tartja rendben a házat.” Érkezésünkkor Mary említette, hogy milyen sok munkával jár bennszülöttek módjára élni, minden olyan „primitív”, mondta, de így közelebb érezte magát a nőkhöz.

Meg kellett volna unnom az Embereket. Eléggé unalmas és sikertelen volt az első látogatásom. Megerősítette az elképzelésemet, miszerint az antropológusok olyan emberek, akik a nyugati tudományos elméletek finom részleteiről vitáznak, ám nem tudnak meg valami sokat az általuk tanulmányozott emberekről. A látogatásom során szinte semmit sem tudtam meg az őslakókról, furcsa módon mégis vonzalmat éreztem irántuk.

Pár nappal később találkoztam egy tanárral, akinek az édesanyja őslakos volt. Amint elmondta, általában nem szokta mások tudomására hozni az őslakókhoz fűződő kapcsolatát. Időnként egyfajta összekötő szerepét töltötte be. Ha érdekel, tud mesélni egyet s mást róluk…

Beszélgettünk az édesanyja népéről, és nagy vonakodva elárulta egy „valódi” településük helyét. A legtöbb őslakos az őserdő mélyén élt, sosem az utak közelében. Útbaigazított. Elmondta, hol parkoljam le a kocsit: egy kis kínai boltnál, mintegy 100 mérföldre a lakhelyünktől.

– Kérdezősködjön a boltban – mondta –, ott majd megmondják, melyik ösvény vezet a településhez.

Kísérőnek magammal hívtam egy barátomat. Könnyen megtaláltuk a boltot. Ott aztán útbaigazítottak az ösvény felé. Azt mondták, körülbelül egyórányi járás lesz az út, de könnyen oda lehet találni. Mintegy másfél órányi gyaloglást követően hangokat hallottunk, nevetést, éneklést. Kifáradtunk az őserdei úttól, melegünk volt, de a vidám hangok hallatán felfrissültünk.

Hamarosan megérkeztünk egy teljesen üres faluba. Egyetlen lelket sem lehetett látni, egyetlen hangot sem lehetett hallani. Hat üres kunyhó állt véletlenszerű elhelyezkedésben egy tisztás körül.

Fáradtak voltunk, ezért úgy döntöttünk, várunk, hátha nemsokára visszatérnek a falu lakói. Halkan beszéltünk, nem szerettük volna megtörni azt a visszhangzó csöndet. Nem hallottunk és nem láttunk senkit.

Vártunk egy órát, kettőt. Várakozással töltöttük a nap hátralevő részét. Nem sokkal napnyugta előtt megpillantottuk egy kunyhó[1] mögül kukucskáló öregember arcát. Nagyon félénken bújt elő. Egy darabig néztük egymást. Malájul szólaltam meg, remélve, hogy megérti: „Látogatóba jöttünk, találkoztam más Orang Aslikkal is, szeretnék többet megtudni róluk.” Megemlítettem a tanárt, aki beszélt nekünk a faluról.

Intett, hogy üljünk vissza. Leült velünk szemben. Rendkívül kedvesen mosolyogva finoman tudtunkra adta, hogy túl sötét van már a hazatéréshez, ezért akár maradhatunk is éjszakára.

Kevert nyelven üdvözölt bennünket; a saját nyelve, a sng'oi – magával ragadó ritmus és hangszalag-zárhangoknak[2] tűnő hangok jellemzik – mellett kézjeleket és néhány maláj szót is használt. Rájöttem, hogy nem is volt olyan öreg, talán a negyvenes évei elején járhatott, csak nagyon ráncos volt az arca. Tökéletes házigazdaként viselkedett: higgadtan, nyugodtan, csupa méltósággal. Egyszer aztán fölállt, intett a kezével, mire hirtelen minden irányból mintegy tucatnyi ember jött elő, köztük néhány gyerek is.

Ekkor már kezdett sötétedni. Valaki rakott egy kis tüzet. Főztek némi rizst, amelyről később megtudtam, hogy nem a legfőbb táplálékuk; ebben a faluban csak „különleges alkalmakra” tartogatták. Hoztunk magunkkal néhány szardíniakonzervet (a tanár barátunk javasolta, mondván, „szeretik a szardíniát”). Valaki zöldségeket tett a főzésben levő rizsre.

Az antropológusok falujában valaki beszédet intézett hozzánk vacsora előtt, mentegetőzve a szegényes étel és a falu szegénysége miatt. Elég gyakori szertartás ez a világnak azon a részén, általában a fontos látogatókkal való étkezést megelőző rituálé. Itt az öregember csak intett, hogy üljünk a tűz köré enni. Ők rizst ettek zöldségekkel, mi ketten pedig rizst szardíniával. Próbáltam megértetni velük, hogy nekik hoztuk a szardíniát, nem magunknak. Jó időbe telt megértetnem és elfogadtatnom velük, hogy nem azért hoztuk a szardíniát, mert nem fogadjuk el az ő ételüket.

A későbbi látogatásaim alkalmával sehová nem vittem ajándékba szardíniát, se egyéb ételt. Vagy legalábbis vártam az első étkezés utánig, vagy a távozásomig, és csak akkor adtam át.

A következő nap nagy részét a kis faluban töltöttük, és csodásan éreztük magunkat. A második nap ismét mind együtt énekeltek, nevetgéltek és viccelődtek. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy ennyire elfogadtak.

Azután viszont reménytelenül beléjük szerettem. Ők az általam valaha ismert legkülönösebb emberek. Mentesek voltak a neurózisoktól, a félelmektől (kivéve talán az idegenektől való félelmet), mérhetetlen belső méltóság jellemezte őket, boldogok voltak, elégedettek, és nem „akartak” semmit.

Azon az első településen az egymás nyelvét még nem beszélők szavakkal és gesztusokkal kevert nyelvén ismerkedtünk meg velük. Más sng'oi-okat is meg kellene ismernem, javasolták. Elmondták, hogyan juthatunk el egy másik, nem túl távoli településre.

És amikor aztán elmentünk egy másik faluba, valaki megint egy másikat javasolt. Településről településre küldtek bennünket. Arra az első településre azonban később még sokszor visszatértem. A legjobb barátaim lettek az ottaniak.

---

Munkám volt, és szerettem volna a családommal lenni, nem tölthettem minden időmet faluról falura járva. Voltak azonban hétvégék vagy napok, amikor szabaddá tudtam tenni magamat. Az egyik ilyen látogatásomra elkísért a tanár. Egy „távoli” településre mentünk, ahol addig még nem járt egyikünk sem. Jókora gyaloglás volt, emlékeim szerint legalább négyórányi. Magasan a hegyekben volt a település; sokat kellett másznunk az utunk során.

Korábban mindig ült valaki az ösvény mellett, úgy félórányi járásra egy-egy településtől. Azonban a kis hegyi falu közelében senki sem várt bennünket, magában a faluban pedig nagy csönd honolt. Se ének, se viccelődés, se nevetés. Volt azonban ott néhány ember. Nem rejtőztek el előlünk. Amikor megkérdeztük, mi történt, elmondták, hogy aznap reggel meghalt egy kisbaba. Két napot élt. Mindenki nagyon szomorú volt a faluban, mondták.

A tanár barátom megszólalt: „Gyere, nézzük meg.” Nem akartam betolakodni senki gyászába, de biztosított róla, hogy nem lesz semmi baj. A halott kisbaba kunyhójánál többen álldogáltak odakint, és helyet csináltak nekünk. Ezen a településen egészen magasra építették a házakat. Egy bevágott bambusz szolgált meredek lépcsőként a nyitott, körülbelül hatvanszor százhúsz centiméteres „tornáchoz”.

Ahogy a fejem a tornác padlója fölé emelkedett, az ott ülő négy-öt embernek elakadt a lélegzete. A tanár fölmászott utánam, és azt mondta: „Minden rendben, közülünk való.” Helyet szorítottak nekünk. Körbeültük az apró testet, amely egy kis párnán nyugodott.

Egy szó sem hangzott el.

Egyértelműen látszott, hogy kik voltak a kisbaba szülei. Nem tűntek idősebbnek úgy tizenhatnál. Az anya szinte magzati pózban ült, teljesen magába zárkózva. Néha könnycseppek peregtek végig az arcán. Nem próbálta elrejteni vagy letörölni őket. A fiú, az apa, mellette ült. Olyan szomorúan nézte a halott lányát, hogy összeszorult a szívem. Időnként félrehajolt és végigsimította a felesége haját, vagy megfogta a kezét.

Mind csöndben ültünk. Megengedték, hogy osztozzunk a gyászukban, egy gyengéd gyászban, zokogás és hajtépés nélküliben. Ám nyilvánvalóan mély fájdalmat éltek meg, egy emlékeiken sebet ejtő fájdalmat. Próbáltam elképzelni, hogy milyen az, amikor vissza kell adományozni az első gyermeket pár nappal a születése után.

Végül talán úgy egy órával a tornácon való helyet foglalásunk után egy középkorú férfi kihúzta magát ültében, és megkérdezte, hogy van-e valakinek egy kis ládikája a kicsiny test eltemetéséhez. Valaki fölnyújtott a bambuszlétráról egy hasított bambuszból készített valamit, ami úgy nézett ki, mint egy cipődoboz. Néhányan lementek a tornácról, mások jöttek föl, köztük egy idősebb férfi és nő, a fiatal anya szülei.

Váltottak pár szót, de nem tudtam követni.

A tanár halkan fordított: a babával együtt el kell temetni valamit, ami „közel” volt hozzá élete két napján. Az egyetlen közeli dolog a teste alatti párna volt: egy körülbelül harmincszor harminc centiméteres finom nádfonat. „Milyen kár, hogy el kell temetni ezt az új párnát” – mondta valaki. Új volt, lehetett volna még használni.

Végül valaki felvetette, hogy valójában nem is a párna volt közel a halott babához, hanem a párnát takaró kis ruhadarab. Szinte megkönnyebbültek ettől a megoldástól, a babát a (fedetlen) ládikába helyezték, és valaki kézbe vette a sír tetejére helyezendő ruhát.

A középkorú férfi – nyilván pap vagy sámán – keresztülvitte a ládikát a falun. Mi nagy összevisszaságban követtük.

A falu széléhez értünk, ahol pár tizenéves fiú álldogált az általuk ásott sírgödör körül. A sámán a ládikával a kezében megvárta, amíg mindannyian – talán tucatnyian – elhelyezkedtünk a kis sír körül. Azután beleállt a sírba, a hóna alá véve a ládikát.

A kisgyerekhez szólt:

– Te. Szomorúan mondunk búcsút neked. Olyan nagy utat tettél meg hozzánk, kilenc hónapot a sötétben. És amikor megérkezel, hirtelen távoznod kell. Tessék – felmarkolt egy kis földet –, ez föld. Földből van a világ. Sosem ízlelted meg a földet, de ebből van a világ. – Finoman az apró test ajkaira szórt egy kis földet. – Tessék, ízleld meg. Legalább egy kis ízelítőt kapsz ebből a világból, mielőtt visszamész. Anyád szomorú, hogy ilyen hamar távozni lát, apád szomorú, mind szomorúak vagyunk, de tudjuk, hogy menned kell.

Szünetet tartott. Aztán még hozzátette:

– Hagyunk elmenni…

A sámán, aki a kis sírban állva addig a ládika fölé hajolt, most fölegyenesedett. A sír széle körül álló három vagy négy fiúra nézett, és megszólította őket. A hangja megváltozott, erősebb és hangosabb lett:

– Ti, fiúk, figyeljetek jól arra, amit mondok. Emlékezzetek rá. Mert amikor én elmegyek, nektek kell folytatnotok. Halljátok? Figyeltek? Figyeljetek, nektek kell folytatnotok.

A sírba helyezte a ládikát. Gyorsan befedte egy kis földdel. A fiúk puszta kézzel tovább szórták rá a földet, amíg a gödör – egy kicsi gödör egy ilyen kicsiny testnek – meg nem telt. A tetejére helyezték a zsebkendő méretű ruhadarabot, amely a babához életében legközelebb volt, majd földet szórtak rá. Azután köveket raktak a kis sírhalomra. Távoztunk.

---

Az Emberek ősi időkből származnak. Az ipari kor előtti időkből, sőt a mezőgazdaság előttiekből. Nomádok, ritkán ültetnek növényeket, az őserdő vadon termő növényeiből gyűjtik be azt, amire szükségük van. Odébbállnak, amikor a településüknek kialakított tisztást túlságosan befutják a növények, és amikor a környék már nem tudja eltartani őket.

Az életmódjuk valószínűleg nem sokat változott az idők során. Kevés anyagi javuk van; nincs szükségük rájuk, nem akarnak „dolgokat”, amelyeket aztán költözéskor cipelniük kellene. Egészségesnek tűnnek, bár nem élnek sokáig a mi fogalmaink szerint. Manapság az általunk behurcolt betegségekbe halnak bele – korábban sosem látott betegségekbe, olyanokba, amelyekkel szemben nincs természetes védettségük.

Távol tartják magukat a világtól, de a világ betolakodik az életükbe. Az őserdő részének érzik magukat, az őserdőt pedig tarra vágják és beültetik gumifával meg egyéb piacra vihető növényekkel. Minden évben összébb megy körülöttük az őserdő.

Egyszer egy fiatalemberrel az egyre zsugorodó világukról beszélgettünk két falu közt járva, útban egyikből egy másikba. Megkérdeztem tőle, hogy miféle változásokat észlelt életének huszonhárom esztendejében. A beszélgetés egy bizonyos pontjánál, amikor az általa sorolt nehézségek és problémák elsöprő erejűnek látszottak, kifakadtam:

– De mit lehet tenni?

Az a fájdalmasan kedves mosoly jelent meg az arcán, amelyet én az Emberekkel társítok; mi, a civilizáltak, már nem tudunk így mosolyogni.

Egyszerűen válaszolt:

– Ó, haldoklunk (kihalunk).

Így értelmeztem én a szavait. Szó szerint azt mondta, hogy „halottak vagyunk”, vagy esetleg „meghaltunk”.[3]

---

Ma a világ kihalt népei járnak a fejemben. Szomorúan gondolok bele, hogy az emberiség egy új évszázadba lép, és maga mögött hagyja azoknak az embereknek a kultúráit, kreativitását, bölcsességét és mosolyát, akiket oly meggondolatlanul kiirtottunk.

Akár tudjuk, akár nem, az örököseik vagyunk. Nem szabad elherdálnunk ezt az örökséget.

Hé, ne feledjük, hogy nekünk kell folytatnunk!

Lábjegyzetek
1. Vándorolnak, ezért a házaik alig többek holmi menedéknél. Gyakran a föld fölött magaslik a padlójuk, és meredek létrán lehet bejutni az egyetlen helyiségbe, amelynek legfeljebb két és fél méter mindegyik oldala. A házat csak alvásra használják. Az élet kint zajlik a szabadban.

2. A hangszalag-zárhang olyan, mint a kis szünet az angol oh-oh felkiáltás közepén. Ezt a szünetet aposztróffal jelölöm. Sng'oi: két külön hang, „sz(u)ng” és „oj”.

3. A maláj nyelvnek egy nagyon egyszerű, az egyértelmű igeidőket nem ismerő változatát beszéltük. A hallgatónak a szövegösszefüggésből kell eldöntenie, hogy a beszélő a múltra, a jelenre vagy a jövőre gondol-e. Érzésem szerint úgy értette, hogy „kihalunk”, ki fogunk halni a jövőben.

[Folytatás: Való világ, árnyékvilág]