Embernek lenni: Fák az őserdőben

[Előzmény: Való világ, árnyékvilág]

/Készült Jankó András fordítása alapján: /

Egy kormányzati hivatalnok mondta nekem, ideges hangon:

– Amikor legközelebb meglátogatja azokat az embereket (az őslakosokat), derítse ki, hogy miért olyan makacsok!

Elmagyarázta, hogy Malajziának van egy Területfejlesztési Terve, amely növeli a termelékenységet, a bevételt, a bruttó nemzeti összterméket, röviden tehát nagy hasznára válik az országnak. A tervnek megfelelően sok ezer hektárnyi érintetlen őserdőt vágtak ki minden évben, hogy gumifákat ültessenek. Malajzia vagyona akkoriban főleg a gumiból és az ónból származott. A kormány ismételten fölkereste egy-egy letarolandó terület őslakosait, és pénzt ajánlott nekik, hogy csapolják majd meg a kellően érett gumifákat. Elmagyarázták az őslakosoknak, hogy a kormány kivágja az őserdőt, gumifákkal ülteti be a területet, két évig gondozza a fákat a talaj gyomtalanításával (arzént használva), aztán amikor elég nagyra nőnek a fák, akkor az őslakosoknak csak annyi lesz a dolguk, hogy megcsapolják őket, begyűjtsék a gumit, és meggazdagodjanak.

A gumi a gumifa nedve: átlósan sekély bevágásokat ejtenek a fa kérgén, és a nedv (a kaucsuktej) lecsurog rajtuk egy kis gyűjtőedénybe. Minden nap begyűjtik a kaucsuktejet, amely időközben egy kicsit megkeményedik. Kevés feldolgozás szükséges a gumi előállításához, de persze mi vegyszerekkel „javítottunk” ezen a természetes terméken. Kell némi ismeret a fák megcsapolásához, de nem sok. A vágások nem lehetnek nagyon mélyek (belehalhat a fa), és az adott napi vágásnak a lehető legközelebb kell lennie az előző napihoz, hogy a növekvő fa kérgének minden centiméterét meg lehessen csapolni.

A kormányzati hivatalnok kockázatmentesnek tartotta az ajánlatot, és nem értette, hogy az őslakók miért utasították folyton vissza egy mosolyt követően. Én talán meg tudnám győzni őket, hogy hasznukra válik a közreműködésük, mondta.

Azt mondtam, megpróbálom kideríteni, mit gondolnak az őslakók.

Amikor legközelebb ellátogattam az őslakók egy településére, és kora este körben üldögéltünk, elmondtam nekik, hogy mit mondott nekem a hivatalnok a területfejlesztési tervről, és a szerepről, amelyet ők, a sng'oi-ok játszhatnának benne. Mit gondoltak erről?

Mint általában, hosszú csönd következett. Az emberek láthatóan elgondolkodtak, de sokáig nem szólalt meg senki. Fölmerült bennem, hogy talán nem értették a kérdést. Megismételtem:

– A kormány kivágja a fákat, hogy gumifákat ültessen. Azt kérdik, megtanulnátok-e „megvágni” (megcsapolni) a fákat, hogy pénzt keressetek. Semmit nem kell tennetek két évig, amíg a fák elég idősek nem lesznek. És azután is csak annyi a dolgotok, hogy bevagdossátok a fákat (néhányan bólogatottak, igen, láttak már ilyet, ismerik a módját), összegyűjtitek a gumit, leadjátok a kormánynak, és ők fizetnek érte. Jól megfizetik.

Még hosszabb csönd.

Végül egyikük megszólalt. Mint általában, nyilván most is az egész csoport nevében beszélt. Azt mondta, hallottak már erről azoknak a településeknek a lakóitól, akiket a kormányzati emberek megkerestek.

Egy kis habozás érződött a hangján, majd folytatta:

– Értsd meg: amikor kivágják az erdőt, és csak egyféle fát ültetnek, akkor már csak az az egyféle fa él meg ott. Azután a talaj halott.

Mind bólogattak, hogy ez így van.

Nem voltam benne biztos, hogy megértettem, de többet nem mondtak. Mosolyogtak, de több kérdésemre nem válaszoltak.

Bent a városban én is föltettem a magam kérdéseit. A gumifa átlagéletkora negyven év, ahogy egy gumifaültetőtől hallottam. A fák első nemzedéke után, hát, igen, szerinte annyiban hagyják a dolgot. De ő úgy gondolta, hogy talán újabb gumifákat lehetne ültetni, talán egy kis műtrágyázással, vagy ilyesmi. Nem volt teljesen tisztában a jövővel, túlságosan lekötötte, hogy minél több gumit nyerjen a fáiból növekedésük negyven éve alatt. Neki a negyven év több mint elég idő arra, hogy összeszedjen egy kis vagyont, aztán gazdagon visszatérjen a „hazájába” (Angliába). Visszamentem abba a hivatalba, ahol megkértek, hogy „magyarázzam” el a tervet az őslakosoknak. A sng'oi-ok rövidke, egészen egyszerűnek tűnő válasza nem volt valami nagy hatással a helyiségben tartózkodó hivatalnokokra. Az arcuk egyértelműen elárulta, hogy úgy érezték, ez csak egy újabb jellemző kifogás az őslakosok részéről, nem igazi válasz.

A helyiség végében egy angol férfi telefonált, aki aztán kicsivel később csatlakozott hozzánk. Elismételtem, hogy az őslakosok nekem csak annyit mondtak: „amikor kivágják a fákat, és csak egyféle fát nevelnek, a talaj egy nemzedék után halott.” Izgatottan megragadta a karomat, mondván, menjek vele.

Beültünk a terepjárójába, és rövid kocsikázás után egy mezőgazdasági kutatóállomásnál álltunk meg, közvetlenül Kuala Lumpur határában. Útközben elmesélte, hogy kijelöltek egy egyhektáros területet az őserdőben, elkerítették, és rácsot alkottak kötelekkel meg a fák megjelölésével. Most épp összeszámlálják az összes ott élő növényt.

Megmutatta a százszor száz méteres területet, benne a kisebb négyzeteket alkotó vonalakkal. Azután behívott egy kis kunyhóba, ahol a papírmunkát végezték. A fákat már megszámolták, mondta, és most a cserjéken, bokrokon, kúszónövényeken van a sor. És még csak ezután jön a munka nehezebb része, mondta, mert összeszámlálják majd a talajszint kisebb növényeit, a mohákat, a zuzmókat és az egyéb apró növényeket is.

– És – fejezte be jól érezhető sajnálattal a hangjában – a talaj élőlényeinek vizsgálatát még csak elkezdeni se tudjuk.

Nem emlékszem a pontos számra, de volt, mondjuk, háromszáz fa. Aztán hozzátette:

– Az a legelképesztőbb, hogy e között a sok fa között alig van egynél több egyedet számláló faj.

A vizsgált területen majdnem minden fa különböző fajú volt. Legföljebb kettő, nagy ritkán három tartozott azonos fajhoz.

Leültetett; kiselőadás következett. Elmagyarázta, hogy mivel az őserdő nagyon dúsnak, különféle növényekben nagyon gazdagnak tűnik, a legtöbb ember azt hiszi, hogy ezt a sokféleséget a talaj gazdagsága tudja eltartani.

– Nem így van – mondta. Visszhangzott a hangja a kicsiny kunyhóban. – Nem a talaj, hanem maga a sokféleség teszi lehetővé ezt a gazdagságot. – Amit egy növény fölvesz a talajból, magyarázta többször és többféleképpen, azt egy másik visszajuttatja a talajba. – Nem a talaj teremti ezt a lenyűgöző sokféleséget, hanem a levegő és a nedvesség. Ez a szélsőségek nélküli meleg időjárás, az állandó magas páratartalom, ezek teszik lehetővé ezt a sokféleséget.

Visszaült a székébe, a térdünk majdnem összeért a kis helyiségben.

– És ami a gumifát illeti, hogy csak egy nemzedéket él meg… Természetesen igazuk van a barátainak. Tökéletesen igazuk. Negyven év után a talaj annyira kimerül, hogy már fű se nő rajta. Persze túlzok, fű még a beton réseiben is nő, de érti, mire célzok. Úgy negyven év után az a talaj halott.

Kezdtem egy kicsivel jobban érteni ezeket a világot teljesen másként látó embereket. Negyven év hosszú idő. Kétlem, hogy a sng'oi-ok átlagéletkora sokkal több lenne negyven évnél. Valami olyasmi alapján utasították vissza a fák megcsapolását, amit ők már nem érnek meg. Az őslakosokat nyilvánvalóan nem érdekelte a meggazdagodás. És behatóan ismerték a környezetüket; tudták azt, amit a nyugati tudósok csak most tanulnak meg, és, tehetnénk hozzá, amit a nyugati gazdák még mindig teljesen semmibe vesznek.

A legtöbb nyugatinak nagyon messze van az a negyven év ahhoz, hogy foglalkozzon vele. Nálunk a cégek a következő negyedévre tekintenek előre, a kormányok évről évre működnek. Egyes országoknak van tervük a jövőre, de nem hiszem, hogy lett volna bármelyiknek is tízéves terve, Kínát leszámítva. Leggyakrabban három- vagy ötéves tervük van.

A nyugatiak megragadták volna az alkalmat, hogy negyven évig pénzt keressenek. Azután, hát, jön majd valami más. Negyven év alatt jó keresettel összegyűjthetünk annyi pénzt, hogy utána a megtakarításunk kamataiból éljünk. Nehezen tudjuk elképzelni egy ilyen lehetőség visszautasítását.

A sng'oi-ok nem mentek valami sokra a pénzzel, nem volt szükségük rá. Ritkán jártak olyan helyen, ahol el tudták volna költeni, és nem sok minden volt, amit megvettek volna.

Nem, itt a földről volt szó. Lehet, hogy nem érezték birtokuknak a földet, de akkor is az ő világuk volt. Nem tudtak részt venni a föld elpusztításában. Az őserdő közegében léteztek, részei voltak az őserdőnek. Ugyanúgy nem tudták elképzelni az erdő elpusztítását, mint a saját bőrük lenyúzását.

Néha viccelődtek azokon, akik úgy érezték, hogy birtokolhatják a földet. Egy gyerek mondta nekem: „Á, hogyan lehet valakié a föld (talaj)? A földhöz tartozunk (éppen a föld birtokol bennünket).”

---

Később, sokkal később, egy területfejlesztéssel foglalkozó másik hivatalnok félrehívott, és megkérdezte, hogy mit tudok mondani neki arról az őrültségről, hogy az őslakosok nem birtokolnak földet, viszont fákat igen. Úgy látszik, elkezdték vágni valahol az őserdőt, és szóltak nekik, hogy egy bizonyos fa egy őslakoshoz tartozik. A hivatalnok nem hitte, hogy az ezt állító illető maga birtokolta volna a fát, hanem nyilván csak meg akarta védeni, mert tudta, hogy tartozik valakihez.

A hivatalnok arra volt kíváncsi, hogy a fa körül vághatnak-e. Hagyják meg azt a fát, köréje ültetve a gumifákat? Hajlandóak rá, de valaki mondja már meg nekik gyorsan, hogy melyik fákat hagyják meg.

Tőlem telhetően elmagyaráztam neki, amit a fák és az emberek összetartozásáról tudtam. Ez nem egészen birtoklás, mondtam. A hivatalnok nagyon türelmetlen lett:

– Most az, vagy nem az? Ha valami hozzánk tartozik, akkor birtokoljuk.

Megpróbáltam megértetni vele, hogy olyan ez, mint a neve: hozzá tartozik, de nem tudja eladni. Ennek nem látta sok értelmét a hivatalnok. Nagyon elfoglalt volt, nem ért rá tovább hallgatni a magyarázatomat. Távozóban még visszanézett, és azt mondta a válla fölött:

– Mondja meg a barátainak, hogy kártérítést fizetünk nekik a rohadt fáik után. De ezt nekik kell kérniük. Nincs időnk kérdezősködni.

[Folytatás: Rabszolgák]