Embernek lenni: Rabszolgák

[Előzmény: Fák az őserdőben]

A mai embernek számos neve van: vezetéknév, családnév, gyakran középső név, nemzetének neve, és még sok egyéb. A nemzetnévnek időnként etnikai identitás íze van, de a – politikai okokból, nem pedig kulturális rokonság, nyelv vagy „etnicitás” (akármi is az) alapján meghúzott – nemzeti határok általában mindenféle népet körülzárnak, akik véletlenül ott voltak a térképre rajzolt képzeletbeli vonalakon belül, amikor az adott földdarabot országgá tették. Ezért kell kitalálnunk olyan neveket, amelyek jobban jellemeznek bennünket: amerikai őslakos, afroamerikai, ír katolikus amerikai, kvéker, mormon, amis. Vagy a származási helyünket leíró szavakat alkotunk: déli, kaliforniai.

Még mindig vannak egy kevesen a világon, akik azokból az időkből származnak, amikor még nem léteztek ilyesféle megkülönböztetések. Magukra mint Emberekre gondolnak, és akármilyen nyelvet beszélnek is, a saját nevük „embert” jelent rajta.

Malajzia új alkotmánya az állampolgárok három nagy csoportját ismerte el (három különböző „fajt”, ahogy a törvény fogalmazott). E három fajt többé-kevésbé az ország területére való bevándorlásuk sorrendjében rangsorolták; a korábban érkezetteknek több joguk van a később érkezetteknél. A malájokat tartják az „elsőknek”, habár kétségtelen, hogy az őslakosok régebb óta élnek a mai Malajzia területén. A malájok az Orang Kebangsaan, „a nemzet népe” nevet kapták; az őslakosokat Orang Asli, „az ősi nép” névvel illették, ha udvariasak voltak; közönséges nevük szakai

A malajziaiak többsége valószínűleg már elfelejtette, hogy „rabszolgát” jelent a név, amelyet a hegyek őserdeinek mélyén élő furcsa, primitív, nagyon félénk embereknek adtak. Ritkán gondoltak azokra a kevés ruhát viselő és ritkán látható erdőlakókra. A szakai nép – a rabszolgák – valójában szinte mitikus nép volt, a legtöbben nem sokat tudtak róluk.

Amikor már ismertem a sng'oi-okat, az Embereket, és tudtam, hogy elfogadtak, bocsánatot kértem tőlük, amiért korábban a saját nevük és a szakai szó jelentéséről mit sem tudva „rabszolgáknak” hívtam őket…

Egy kis tűzrakás parazsa körül ültünk, kora este volt. Egy olajlámpa pislákolt halványan az egyik bambuszház „tornácán” – nem is ház volt valójában, hanem ideiglenes menedék. Ezen a településen négy ház volt; legfeljebb tizenöten éltek ott. Napnyugta után körben üldögéltünk, időnként beszélgettünk, de többnyire csak együtt voltunk.

Tudtam már egy keveset a nyelvükön, próbáltam megérteni egyet s mást a beszélgetésükből, de sosem beszéltem folyékonyan. A bocsánatkérésem egy egyszerű mondatból állt. Azt mondtam, remélem, nem bánják, hogy addig „szakai” néven szólítottam őket. Nem voltam biztos benne, hogy jól fejeztem ki magamat: sokáig nem szóltak semmit. Úgy láttam, mintha mosoly jelent volna meg pár arcon, de sötét volt, nem lehettem biztos benne.

Megszokottak voltak náluk a hosszú hallgatások. Valaki mondott valamit. Csönd következett, majd végül egyikük válaszolt. Gyakran az az erős érzésem támadt, hogy az illető nyilván a többiek nevében beszélt. De honnan tudta, hogy mit mondjon a nevükben?

Ezúttal is egyetlen ember válaszolt. A férfi – egy kalandvágyó fiatalember, mondták később – lassan, egyszerűen beszélt, talán a kedvemért.

– Nem – mondta –, nem bánjuk, ha mások szakai néven szólítanak bennünket. Látjuk a „lenti” embereket: reggel adott időben föl kell kelniük, mindenért pénzzel kell fizetniük, a pénzért másoknak kell dolgozniuk, állandóan megmondják nekik, hogy mit tehetnek és mit nem.

Szünetet tartott, majd hozzátette:

– Nem, nem bánjuk, ha ők rabszolgáknak hívnak bennünket.

---

Húsz évvel az iménti párbeszéd után elolvastam néhány szerző művét a világ más részeinek más őslakóiról. Laurens van der Post dél-afrikai szerző leírja, hogy már gyerekként is késztetést érzett a busmanok minél alaposabb megismerésére. Felnőttként aztán felfedezőutat tudott indítani a Kalahári-sivatagba, ahol találkozott a busmanok egy kis csoportjával. (Írásában mindig az egyes számú Bushman szót használja. Sannak nevezik magukat, jelentése „ember”.) A busmanok túlélők: vadászták és gyilkolták őket mind a feketék, mind a fehérek; nem sokan éltek már akkoriban (pár évvel a második világháború után).

Laurens van der Post leírása szerint a busmanok abban különböznek a többi bennszülött néptől, hogy nem lehetett „megszelídíteni” őket. Afrikában ha bebörtönöztek egy busmant, meghalt. „Minden ok nélkül”, ahogy a fehér történészek írnák. Talán az őslakók az utolsó „vad” emberek (nem féktelenek, hanem szelídítetlenek). Laurens van der Post felvetése szerint ezeket a mezőgazdasággal nem foglalkozó embereket nem ejtette rabul – és ezek az ő szavai – „a számok zsarnoksága”, a gondolat, hogy sok lúd disznót győz: kis csoportokban maradtak életben (miként a sng'oi-ok is, és más őslakók, akikről olvastam).

A világ őslakói sosem telepedtek le véglegesen. Járják a vidéket, sosem szerveződnek törzsekbe. Nincs kormányuk, nincsenek vezetőik. Szabadok: és persze ezért vadászták le őket mindenütt a civilizált emberek, gyakran nagyon kegyetlenül. Ma már talán nem vadásszuk le őket, viszont „integráljuk őket” egy-egy kormány ellenőrzése alatt álló népességbe.

Ironikus volt rájönni, hogy a malajziai őslakókat „rabszolgáknak” hívják, holott talán a föld kevéske utolsó szabad népei közé tartoznak.

---

Körülbelül egy éve ismertem már az Embereket, amikor elneveztek. Nem hivatalosan. Nem egy szertartás során kaptam nevet, inkább csak egy becenév volt. Valószínűleg Elefántnak hívott valaki, és rám ragadt az elnevezés (legalábbis egy darabig, később „megkopott”).

Nem szerettem ezt a nevet.

Azt hittem, „nehézkesnek”, esetlennek, testesnek tartanak. Nem vagyok testes és masszív, mint egy elefánt, csak éppen magasabb vagyok a sng'oi-ok többségénél. E név hatására folyton cirkuszi elefántokat képzeltem magam elé a buta mutatványaikkal. A saját közhelyeim áldozata lettem.

Csak később jutott eszembe, hogy talán valami teljesen másra gondoltak, amikor Elefántnak neveztek el. Sosem voltak cirkuszban, nem ismertek mutatványokat végző elefántokat. És nem tudtam, milyennek látták az elefántokat. Aztán egy este, jóval napnyugta után, már csak páran voltak ébren a kunyhóban, amelyben nyugovóra tértem. Halk zörej hallatszott kintről: mintha valaki nagyon óvatosan lábujjhegyen lépkedne a száraz füvön.

– Gaja (elefánt) – suttogta az egyik asszony.

– Nagyon kíváncsiak, és nagyon lágyan lépdesnek – tette hozzá egy fiú, szintén alig hallható suttogással.

Azt hiszem, egy szót sem szóltam, de a lélegzetem elakadása elárult.

– Az elefántok nagyon óvatosak is – mondta a fiú –, sose lépnek rá semmire.

[Folytatás: A mangófa]