Embernek lenni: Sámán

[Előzmény: A mangófa]

Az egyik települést Hármasnak[6] neveztem: ez volt a harmadik település, amelyre ellátogattam. Számos alkalommal megfordultam ott, ezt lehetett a legkönnyebben megközelíteni, a kocsi leparkolása után körülbelül csak egy órát kellett gyalogolni. Kezdem jól ismerni az embereket, gondoltam.

Általában úgy egy tucat ember tartózkodott ott. Nem pontos a szám: valahányszor látogatóba mentem, voltak olyanok, akik nem voltak ott, és voltak olyanok, akiket korábban sosem láttam. A sng'oi-ok nagyon sokat voltak úton. A személyes kérdéseket („Itt laksz?” „Hová valósi vagy?” stb.) azonban mindig elengedték a fülük mellet, sosem válaszoltak rájuk.

Úgy terveztem, nem maradok sokáig, mert úton voltam a nyugati parti Port Dixonba. Port Dixon tengerparti „üdülőhellyé” szeretett volna válni, nyaralóhellyé: faházakat lehetett bérelni, és egyéb dolgokat. Nagyon finom homok borította a tengerpartját kilométereken át, ám az óceán (pontosabban a Malajzia és Szumátra közti Malacca-szoros) annyira sekély volt, hogy nem lehetett úszni benne. Így persze mást nem nagyon lehetett csinálni, mint nézni az óceánt.

Készülődtem Hármas elhagyásához. Talán hat vagy hét felnőtt állt körülöttem. A pillanat hatása alatt megkérdeztem – úgy, mint amikor egy barátját hívja magával az ember –, hogy nem volna-e kedve egyiküknek eljönni velem Port Dixonba. Mondtam, hogy ott lesz a családom és még pár barátságos ember, egy napig maradnánk, legfeljebb kettőig, aztán visszahoznám az illetőt a faluba.

Egy pillanatra megint az a csönd következett, amelyet az egymással való tanácskozás idejének tartottam (akkoriban „gondolatátvitelre” gondoltam). Igen, mondta egy férfi, ő eljönne velem.

Nem kellett sokáig készülődnie az útra, csak magára kapott egy inget. Már éppen indultunk volna, amikor egy asszony futott utánunk egy pár papuccsal:

– Tessék – mondta –, erre szükséged lesz. – Port Dixon nem volt valami nagy város, senkinek sem tűnt volna föl egy mezítlábas ember. A malájok gyakran járnak mezítláb, a férfi pedig őslakos létére elég magas volt ahhoz, hogy beilljen malájnak.

Útitársam, Ahmeed[7], nem sokat beszélt a kis boltnál álló kocsimig tartó gyaloglás során. Akkor sem beszélt sokat, amikor már Port Dixon felé kocsikáztunk, mintegy két-három órányi útra attól a kis bolttól.

Természetesen találkoztam már vele a korábbi látogatásaim során: középkorú férfi volt, ami azt jelenti, hogy valószínűleg a harmincas évei közepén vagy végén járhatott. Szűkszavú volt, tudtam, de szép fény ragyogott a szemében. Könnyen elnevette magát. Elnéztem, ahogy mellettem ült, és rájöttem, hogy alig tudtam róla valamit.

Késő délután érkeztünk meg. Elénk jöttek az emberek, bemutattam nekik Ahmeedet, akit meleg fogadtatásban részesítettek, és gondoltam, jó gondját viselik majd; csatlakoztam a családomhoz. Aznap este kint vacsoráztunk, néztük az óceán fölött lenyugvó napot. Ahmeed mellett ültem, aki nagyon csöndes volt. Azt hittem, tudom miért: nem volt hozzászokva annyi idegenhez. Akkor eszembe sem jutott, hogy esetleg lenyűgözte az óceán.

Látványos naplementében volt részünk, az óceán sima volt, szinte szél sem fújt. Vagyis sok volt a szúnyog.

Másnap reggel korán ébredtem. A part nyugat és dél felé néz: gyönyörűek a napnyugták, de a napkeltét nem látni. Elég hűvös volt, bár nemigen fújt szél. Enyhén fodrozódott a víz, nem voltak említésre méltó hullámok.

Tudtam, hogy Szumátra ott van valahol a túlparton. A térkép szerint nem valami messze, de az óceán ködbe veszett és összeolvadt az éggel, eltüntetve a távolságot jelző láthatárt. Semmi jel nem utalt arra, hogy a lábunk alatt levő földön kívül bárhol másutt szárazföld lett volna. Láttam, hogy Ahmeed csöndesen áll a partot szegélyező kazuárfák között. Elindultam feléje, de visszafordultam, amikor észrevettem, hogy milyen elmélyülten összpontosított, arccal az óceán felé fordulva. Nem voltam benne biztos, hogy nyitva volt-e a szeme. Úgy tűnt, nem kívánt társaságot.

Délután visszaindultunk. Megkérdeztem Ahmeedtől, hogy nem bánná-e, ha a körülbelül félúton levő házamban töltené az éjszakát. Motyogott valamit, amit én beleegyezésnek vettem. A főváros, Kuala Lumpur egyik külvárosában laktunk, egy nagyon nagy, nagyon nyugati házban: ötszobás, több fürdővel, minden szobában légkondicionálóval. Bekísértem Ahmeedet a földszinten levő vendégszobába. Nem volt hajlandó ágyban aludni, azt mondta, inkább egy matracon alszik a padlón. Tartottam tőle, hogy a beton nagyon kemény lesz neki, de ragaszkodott hozzá. Megmutattam neki, hogy hogyan működik a légkondicionáló, de éjszakára lekapcsoltam. Nagyon hideget csinálna, mondta.

Amikor másnap délelőtt visszaértünk a hármas számú faluba, hallottam, amint azt mondja valakinek: „Bah Woo egy nagy házban lakik, ahol csöveken jön a levegő a hegyekből.”

Délután néhányan körénk gyűltek, és a Port Dixonba tett látogatásunkról beszéltünk, válaszoltunk pár kérdésre. Későre járt, ezért úgy döntöttem, ott éjszakázom. Tudtam, hogy az emberek kis csoportjai még az éjszaka sötétjében is élénken társalogtak, de nem zavartam meg őket.

Másnap reggel, amint távozni készültem, valami nagyon furcsa dolog történt: a település két-három legidősebb embere hozzám lépett. Beszélni óhajtanak velem, közölték. Szinte olyanok voltak, mint egy hivatalos küldöttség. Nagy nehezen elmagyarázták, hogy Ahmeed fontos dolgokat látott a Nagy Víznél[8] tett látogatása során. Valamiféle szertartás lesz este, amelyen Ahmeed beszámol a látottakról. Nem tudták biztosan, hogy mit szólok hozzá, de ha érdekel, nyugodtan maradhatok estére: végül is én vittem el a Nagy Vízhez…

Egyéb otthoni kötelezettségeimről megfeledkezve elfogadtam a meghívást. Nem is tudom, mire számítottam, de úgy éreztem, hogy páratlan alkalmam nyílt többet megtudni ezekről a számomra oly kedves emberekről. Rendkívül gyakorlatiasnak ismertem meg őket, kevés szót ejtettek ünnepélyekről és szertartásokról, nem sokat beszéltek a spirituális életükről, habár a reggeli közös álomfejtésükből tudtam, hogy az általuk Valódi Világnak nevezett álomvilág fontos szerepet töltött be az életükben. Igen, hát persze, szeretnék maradni még egy éjszakára, hogy ott legyek, amikor Ahmeed beszámol arról, amit látott. A „Nagy Vízről”?

Mint minden más az életükben, ez a szertartás is maga volt az egyszerűség. A legnagyobb „házban” tartották, olyasforma volt, mint a többi: a padlója mintegy száznyolcvan centiméterrel magasodott a föld fölé, négy sarka bambuszból készült cölöpökön állt, bambuszpadlójának résein át látni lehetett a talajt, szárított pálmalevelek borították a tetőt meg a falakat, és egy apró ajtón át lehetett bejutni (szinte négykézláb kellett bemászni). A kicsi – talán két és félszer három méteres – házikóba vezető létra egy nagyon meredeken álló bevágott fatörzs volt. A sng'oi-ok, fiatalok és idősek egyaránt, olyan könnyedén jártak azon a fán, mintha csak a földön jártak volna… Én óvatosan, négykézláb másztam föl.

A padló közepére egy lapos tálat helyeztek, benne néhány égő faszénnel és pár darab dammárral, amely egy kemény, égetéskor átható szagot adó gyanta (hasonló a Közép- és Dél-Amerikában használatos kopálhoz, ahogy hallottam). A ház sarkában néhány kisgyerek volt a felnőttek karjaiban. Én is leültem az egyik sarokba. Nyolc felnőtt állta körbe a parázstartót. Ahmeed ott ült középen a füstölgő tál mellett, és időnként nagyot szippantott a dammár erős, egész kunyhót betöltő füstjéből (a ház oldalain voltak ugyan szögletes nyílások, de éjszakára lefedték őket; a tetőn nem volt semmilyen nyílás, csak a padlószinten levő ajtónyíláson át távozhatott a füst, vagy juthatott be a friss levegő).

A felnőttek az óramutató járásával ellentétesen körözni kezdtek Ahmeed és a parázstartó körül, amitől egy kissé imbolygott a ház. Addig sosem láttam ilyesféle táncot; lábujjhegyen állva nagyon finoman és ütemesen jártak, majdhogynem szökdécselve, de nem egyszerre. Néhány percnyi körözés után egy férfi monoton, nagyon magas trillázó hangot kezdett hallatni. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzá, többé-kevésbé egyszerre. Olyan volt, mintha dallamtalan jódlizást hallana messziről az ember; inkább hátborzongató, mint megkapó. Futkosott a hátamon a hideg, és nem bírtam levenni róluk a szememet. Erről a különös, sosem egészen egyszerre kiadott hangokkal kísért csoszogó táncról soha nem hallottam még korábban, a tánclépések látványa magával ragadta az embert.

Hirtelen megszólalt Ahmeed, szokatlanul hangosan, mély, telt hangon. Eleinte ülve maradt, és csukott szemmel ide-oda billegett. „Más” volt a hangja, nem a szokásos hangján szólalt meg. Mélyen a mellkasából tört fel, vagy talán a hasából. Nagy tekintély volt a szavaiban.

Elment velem a Nagy Óceánhoz, kezdte. Még kocsival is sokáig tartott az út, messze volt. Rövid szünetet tartott, mintha a folytatáson gondolkodott volna. Akkor már értettem valamennyire a nyelvükön, és Ahmeed sok maláj szót használt (talán azért, mert a nyelvüknek nincsenek szavai az ő Nagy Óceánjára, illetve az általa elbeszélt egyéb dolgokra).

A táncosok leültek, de nagyon halkan tovább hallatták azt a trillázást (ami nem egy könnyű dolog, tudtam meg később), és a testüket ezúttal tökéletes összhangban hintáztatták. Ahmeed nagy tekintéllyel a szavaiban folytatta.

Amikor a kocsi megállt, és ő kiszállt, sssh, sssh hangot hallott, a közelgő eső hangját.

Nagyon halkan, sssh, sssh, sssh… (a part menti hullámok hangját hallotta, de soha életében nem látott tengerpartot, se óceánt).

Fölnézett, mondván:

– Egyetlen felhő sem látszott. Az ég tiszta volt. Honnan jöhetett az a hang, sssh, sssh, sssh…?

Elmondta, hogy pár lépésnyire eltávolodott a kocsitól.

– És akkor megláttam a Nagy Óceánt: ahhh

Rövid időre teljes csönd lett, majd az emberek folytatták a himbálózást és a halk trillázást.

Ahmeed folytatta:

– Nagy félelem volt ebben[9] a szívben. Milyen sok víz… Figyeljetek! Ameddig csak elláttok, víz van előttetek. Ameddig csak elláttok – ismételte.

Az emberek most csöndben voltak, félelemmel vegyes bámulat töltötte el őket. Éreztem a csodálkozásukat, de a félelmüket is. (A sng'oi-ok az őserdő mélyén élnek a hegyekben. Csak az esővizet és a patakok vizét ismerik. Tartanak a víztől: a zivatarok pusztítóak, a hegyi patakok kiszámíthatatlanok.)

Ahmeed folytatta:

– Ameddig csak elláttok, víz van mindenhol, és ha olyan messze mentek, ameddig elláttok, ott is víz van, ameddig csak elláttok.

Az emberek elbűvölten hallgatták. Senki sem moccant, senki sem hallatott hangot. Olyan volt, mintha visszatartották volna a lélegzetüket.

Ahmeed párszor még elismételte:

– Víz van, ameddig csak elláttok; és onnan nézve megint víz van, ameddig csak elláttok; és aztán ott állva, ahonnan már nem látni tovább, megint víz van, ameddig csak elláttok.

Aztán azt mondta:

– Víz van mindenhol – fejezte be egy sóhajtásfélével…

Néhányan összehúzták magukat a végtelen víz gondolatától. Ahmeed ismét azt mondta:

– Nagy félelem volt ebben a szívben – a szívére helyezte a kezét. – Nagy félelem, mert ez a sok víz a földet eszi

(A kis őserdei patakok a saját partjuk földjét „eszik”, amikor dühöngő folyókká duzzadnak az esővíztől.)

Hosszú csönd volt. Senki sem szólt semmit. Többen is összehúzták magukat, egyesek a fejükre tették a kezüket. Az egyik sarokban egy nő halkan nyugtatgatta a karjában tartott kisgyereket:

– Ne sírj, ne sírj…

Ahmeed most fölállt, kihúzta magát, és lenézett a falu görnyedten és ijedten ülő csöndes lakóira. Pár percig csak állt, majd erőteljes hangon azt mondta:

– Aznap este a Valódi Világba menvén találkozom a Nagy Óceán Urával. A Nagy Óceán Urával – ismételte meg –, Datok Laut Besarral – mondta maláj szavakkal.

A Nagy Óceán Ura azt mondta neki, hogy ne féljen, a nagy óceán nem eszi meg a földet, a föld az óceánon úszik.

Az emberek megkönnyebbülten felsóhajtottak. Fölnéztek, egymásra tekintettek: igen, úgy van, a föld az óceánon úszik, igen, ez lehetséges…

Akkor aztán Ahmeed valami különöset mondott:

– Az a sok víz nehéz.

Nagy sújt érzékeltetve előrehajolt; látni lehetett, ahogyan a vállait lenyomta a víz súlya.

– Nehéz, körben az egész világ körül, nagyon nehéz. A Nagy Óceán beborítja az egész világot.

Mintegy fél méterre egymástól behajlította kissé kezének ujjait, mintha egy földgolyót formálna.

– Az egészet Óceán borítja, és a föld a vízen úszik.

Testmozdulatával jelezte, hogy a föld könnyebb a víznél, ezért „úszik” rajta.

– A föld akkora, olyan sok föld úszik ezen az Óceánon, hogy meg sem mozdul, vagy talán csak egy kicsit, és nem érezzük a mozgását.

Ahmeed hosszan hallgatott, mintha csak hagyni szerette volna az embereket, hogy hozzászokjanak az addig elhangzott gondolatokhoz. Állva maradt: még nem fejezte be.

Sűrű dammárfüst töltötte meg a kis házat. Néhányan szájhoz emelt kézzel visszafogottan köhécseltek. Kezdtek könnyezni a szemeim. A dammár szaga nem kellemetlen, de azon a kis helyen kezdett kényelmetlen lenni az a sok füst. Azt gondoltam, hogy majd fölszáll, ezért a padlóhoz hajoltam, hogy friss levegőhöz jussak a padló résein át.

Ahmeed szinte társalogva folytatta. Még mindig csukva voltak a szemei, kicsit himbálózva állt, és úgy tűnt, hogy beszéd közben figyel valamire.

– Itt ez a sok víz – mondta –, és a felszín alatt („a látható” alatt) egy egész világ van, olyasmi, mint ez a világ.

Kézmozdulatokkal kísérte a szavait.

– Hegyek vannak a látható alatt, némelyik nagyon magas – jelezte egyik kezét meg-megemelve. – És vannak völgyek, mélyebbek az ittenieknél. A Nagy Óceánban mindenhol vannak patakok, óriási folyók (áramlatok), amelyek körbe-körbe hömpölyögnek a világ körül – a kezei ismét egy képzeletbeli földgolyó körül jártak. – Ezek a patakok olyan roppant nagyok – az általa használt szó olyasmit jelent, hogy a nagyobbnál is nagyobb –, hogy magukkal ragadják a halakat is. És sok más állat is van ott, nem csak halak. Akkora állatok…nagyobbak az elefántnál!

Az emberek halkan elámultak.

– Lapos állatok – itt tapsolt egyet –, és kígyószerű, de a kígyónál nagyobb, sokkal nagyobb állatok. De ne féljetek, a Nagy Óceán nem tudja megenni a földet, a föld úszik, és a Nagy Óceán állatai csak ott tudnak megélni, nem tudnak kijönni a földre.

Énekelve megismételte:

– Ne féljetek, a Nagy Óceán Urától tudom, ne féljetek, a föld a vízen úszik, és az óceán állatai nem tudnak kijönni a földre.

Sokszor elismételte, hogy a föld az óceánon úszik, ne féljenek.

El sem tudtam képzelni, hogy honnét tudhatott meg ennyi mindent az óceánról és az élővilágáról az alatt a rövid idő alatt, amíg ott voltunk. Hallhatta valakitől? Nem hiszem, kevesen voltunk, és valahányszor utána mentem, mindig a vasfák alatt állva figyelte az óceánt, egyedül. Nyilván nem könyvből szerezte az ismereteit, hiszen olvasni nem tudott. Honnan szerzett ilyen részletes ismereteket valamiről, amit nem is láthatott?

Ahmeed tovább beszélt, ismét az óceán nagyságáról, roppant méretéről, a „nehézségéről”, behajlított ujjakkal a földgolyó körüli elterüléséről (a dunia, azaz világ szót használta, nyilván a földgolyóra gondolt). Megismételte, hogy egész világok vannak az óceán alatt, olyanok, mint a miénk, csak éppen nagyobbak. Ismét beszámolt az óceánban áramló, állatokat magukkal szállító óriási folyókról, és arról, hogy két ilyen folyó találkozásakor hatalmas örvények keletkeznek lent, a látható alatt.

---

Miközben igyekeztem megérteni, hogy Ahmeed hogyan és hol tudott meg olyan sok mindent olyan rövid idő alatt, én is önkívületbe estem.

Nem először fordult elő, úgy látszik, könnyen hipnotizálható vagyok, és azt hiszem, a dammár füstje, a levegőtlen ház, a himbálódzó emberek, Ahmeed hangja…mindez önkívületbe ejtett.

Fogalmam sincs, hogyan ért véget az este.

Talán egy órával később tértem magamhoz (nem tudom biztosan, sosem hordok órát). A ház csöndes volt, és majdnem üres. Ahmeed támogatott ültömben, egy előttem ülő nő pedig (természetesen) dammár illatú ronggyal törölgette az arcomat, motyogva, mintha csak egy babához beszélne.

Zavarba jöttem. Mentegetőztem Ahmeednél, mondtam neki, hogy nem akartam elaludni, fogalmam sincs, mi történt azután, hogy elaludtam, bocsásson meg.

Nem éreztem úgy, mintha elaludtam volna, de hát ott voltam: Ahmeed támogatott, miközben egy nő az arcomat törölgette.

Mosolyogva azt mondta:

– Ó nem, nem aludtál el, önkívületbe estél: beszéltél hozzánk.

Egyelőre nem akarta elárulni, hogy miről beszéltem, csak mosolygott.

– Később – mondta –, majd később megtudod.

Hetekkel később a kérésemre elárulta, hogy a beszédét követően fölálltam, és mondtam valamit egy addig soha egyikük által sem hallott nyelven (nem angolul, mondta), a kezeimmel pedig egy földgolyót formáltam. Ahmeed ezt úgy értelmezte, hogy körbeutaztam a világot. Amikor ezt közölte az emberekkel, akkor mintegy igenlően bólintottam rá. Aztán további dolgokat mondtam, és fölfelé mutattam, el a képzeletbeli földgolyótól… Nem igazán tudta, hogy mit akartam mondani ezzel, de vélekedése szerint azt közöltem velük, hogy vannak földtől távoli világok is.

Azután az emberek átmentek a többi házba, ő pedig az asszonnyal együtt finoman fölébresztett az önkívületből. Zavarban voltam. Tudomásom szerint tönkretettem a szertartásukat, pedig sosem állt szándékomban ilyesmit tenni. Ahmeed azonban mosolygott, és azt mondta, hogy minden rendben van.

Kicsivel később valamennyien elaludtunk. A faszén addigra rég elégett, a dammár úgyszintén, a füstjét sem lehetett érezni már. Fáztam, ezért közel feküdtem pár emberhez, akik éjszakára visszajöttek a házba.

Másnap reggel, amikor körben ülve megosztottuk egymással a Valódi Világban szerzett ismereteinket, mindenkinek volt valami képe, tapasztalása vagy érzése a Nagy Óceánról. Ahmeed nem mondott semmit, még akkor sem, amikor viccelődtek vele: „És te, nem mentél vissza ahhoz a Nagy Óceánhoz, amelyről meséltél nekünk?” Nem, válaszolta mosolyogva, ő más dolgokat tanult a Valódi Világban, de hogy mit, azt nem árulta el.

Én egyetlen álomra sem emlékeztem, viszont folyton az Óceánról mondottak jártak a fejemben: mégis honnan tudhatott Ahmeed az óceán mélyén levő hegyekről, a szakadékokról, az áramlatokról, a bálnákról, a lapos állatokról (az ördögráják jutnak eszembe)? Honnan, hogyan jutott ezekhez az ismeretekhez?

---

Nem halogathattam tovább a világomba való visszatérést, így hát kész voltam kora reggel távozni. Búcsúzkodás közben megint láttam, hogy egy néhány felnőttből álló kis csoport félrevonulva „tanácskozott”.

Ismét küldöttség jött hozzám. Láttam rajtuk, hogy kellemetlenül érezték magukat. Toporogtak, egyikükről a másikukra járt a tekintetük. Végül Ahmeed elém állt, nagyon közel, és a szemembe nézve azt mondta:

– Beszélnünk kell valamiről.

A többiek bólogatása közepette elmagyarázta, hogy előző este önkívületbe estem, pedig nem is törekedtem rá: nem szándékosan, nem akarattal történt, mondta. Ha sng'oi lennék, akkor ebből tudnák rólam az emberek, hogy arra szántak, hogy… Itt szünetet tartott, mintha nem találta volna a megfelelő szót.

Aztán azt mondta, hogy ő, Ahmeed, egy bomoh (maláj szó, gyógyítót jelent, de akár a sámánra is mondható). Bizonyára meglepettnek tűntem. Az esti szertartás után nyilvánvaló volt, hogy ő esetleg egy „sámán”, de az nem, hogy bomoh. Tudtam, mit csinál egy bomoh, és világos volt, hogy Ahmeed nem azt csinálta. Nem gyógyító volt. Vagy mégis? Össze voltam zavarodva.

Elmosolyodott.

– Nem tudtad – mondta, de ezért jött velem Port Dixonba. – Az a dolgom, hogy új ismeretekhez juttassam az Embereket.

Korábban sosem került szóba ez a téma, és nem tudtam, hogy a sng'oi-oknál vannak…mik is? Papok? Sámánok?

Ahmeed valójában nem akarta megnevezni, hogy mi volt. Amikor erőltettem, akkor bomoh-nak nevezte magát, valószínűleg azért, mert tudta – tőlem –, hogy akkoriban tanulmányt készítettem a maláj bomoh-król. Csakhogy az általam tanulmányozott maláj bomoh-k gyógyítók voltak, bennszülött orvosok, és néhányuk csakugyan nagyon tehetséges volt. Ahmeed viselkedése és beszéde nem hasonlított egyetlen bomoh-éra sem, akivel addig találkoztam.

Később elolvastam a Malajzia őslakóiról szóló kevéske könyvet, és beszéltem olyan emberekkel, akik ismerték őket. A kapott információk tele voltak szakszavakkal; néhányat hallottam már közülük, néhány pedig új volt számomra, de az információknak nem volt semmi értelmük, semmi sem vonatkozott belőlük arra, amit a hármas számú faluban tapasztaltam. Igen, a sng'oi-okról tudták, hogy vannak náluk talán sámánoknak vagy akár gyógyítóknak nevezhető emberek. Amennyit azonban tudtam róla, Ahmeedre nem illett rá semelyik leírás.

A világon mindenütt vannak sámánok, olyan férfiak vagy nők, akik hajlamuknál és/vagy neveltetésüknél fogva „vezetők” a szellemek világába, ahogyan az antropológiai könyvek jellemezték őket. A Nagy Óceán Urának említése után könnyű volt elhinni Ahmeedről, hogy ő is az volt.

Hetekkel később megkérdeztem tőle, hogy hogyan néz ki a Nagy Óceán Ura. Ahmeed meglepettnek látszott, elgondolkodott, majd azt felelte:

– Datok Laut Besar természetesen nem személy. Könnyebb az Óceánról beszélni az embereknek, ha Datok Laut Besarról beszélhetek. Nem…nem egy „személyt” láttam, a Nagy Óceánt a szívemben lelem meg.

A Nagy Óceán Urától hallottak közlése utáni reggelen azonban, ahogyan ott álltunk körben, én hazafelé indulván, Ahmeed nyomatékosan megismételte:

– Ha sng'oi lennél, akkor nagyon egyszerű dolgunk lenne: megtanulnál olyanná válni, mint én. De így, hogy fehér ember vagy… Nem tudjuk, mit tegyünk.

Hármas legtöbb lakója ekkor már körülöttem állt, nagy érdeklődéssel és – ahogy akkor gondoltam – „jóindulatú elvárással” pillantottak rám. Néhányuk mosolygott, mindegyikük rám szegezte a tekintetét, vártak valamire.

Mint mindig, most is szünet következett, egy pillanatnyi csönd.

– Szóval – mondta határozottan –, megbeszéltük a dolgot, és elmondjuk neked, hogy te magad dönthess: tanulhatsz, ha szeretnél. Ha nem szeretnél, megértjük.

Igen, mindenki bólintott, még mindig várakozóan.

Azoknak a pillanatoknak az egyike volt ez, amikor a jelek szerint választás elé kerül az ember. Egy döntő ponthoz ér, amely körül az egész világegyetem megfordul. Olyan döntésre kértek, amely a szívem mélyén már régen eldőlt. Nem emlékszem, mire gondoltam. Valószínűleg nem is gondolkodtam. Az ilyen fontos döntéseket a megérzés hozza meg, az elme nem tud mit kezdeni velük.

Azt tudom, hogy nem gondoltam bele, mit is jelenthet annak lenni, ami Ahmeed volt. Eszembe sem jutott, hogy mennyi időt és elkötelezettséget igényelhet a „tanulás”. Nagyon is tudatában voltam azonban az emberek mosolyának, melegségének és várakozásának.

Tudtam, hogy nagy ajándékot nyújtottak felém.

Gondolkodás nélkül mondtam: igen, szeretnék tanulni.[10]

Senki sem szólalt meg.

Csak mosolyokat láttam. Emelkedett hangulatban voltam. Olyan szeretetet éreztem, amelyet azelőtt csak ritkán éltem meg; talán azt, amit „feltétlen szeretetnek” hívnak. Hol egyikükre néztem, hol másikukra. Csak mosolyogtam, még az arcom is belefájdult.

Végül Ahmeedhez fordultam, és valami ostobaságot kérdeztem, ilyesmit:

– Miért nem mondtad el, hogy bomoh vagy?

Tudta, hogy nem kellett válaszolnia. Csak mosolygott.

Lábjegyzetek
6. Néha úgy tűnt, hogy a településeiknek volt nevük, habár ezek a nevek mindig a helyet jelölték. Hármasnak nem volt neve; az emberek „a Pak On bolt közelében élő sng'oi-ok lakhelyeként” hivatkoztak rá (nem tudom biztosan, hogy az volt-e bolt a neve).

7. Nem az „igazi” neve, mint mondta jóval később, de az emberek így hívták, ez volt a nyilvánosságnak szóló neve.

8. Először a Nagy Víz, ayer besar nevet használták. Ahmeed később a Laut Besar, Nagy Óceán nevet emlegette.

9. A malájban nincsenek személyes névmások, nincs olyan, hogy az „én” szívem.

10. Ahmeed sosem használta a „tanítás” szót, mindig „tanulásról” beszélt. Visszatekintve biztos vagyok benne, hogy szerinte nem tanár, hanem ajtónyitó volt a szerepe. Saját erőből tanulom meg, amit megtanulok – ám ezt akkoriban nem tudtam.

[Folytatás: Tanulok újra ember lenni]