Embernek lenni: Tanulok újra ember lenni

[Előzmény: Sámán]

Nem emlékszem, mikor távoztam, de késő délután értem haza, még ugyanazon a napon. Vezetés közben rájöttem, hogy nem tudom, hogyan mondjam el a történteket a családomnak, a munkatársaimnak. Mit is mondhatnék? Hallgattam róla.

Pár nappal később, amikor újra elmerültem a világomban – a különféle valóságaimban –, a Nagy Óceán Ura olyan furcsának tűnt, olyan elképesztően idegennek hatott a körülöttem levők gondolkodásmódjának közepette, hogy visszagondolni is alig bírtam azoknak a napoknak az eseményeire, nemhogy beszélni tudtam volna róluk. Az első hetekben eltitkoltam az érzéseimet: azt gondoltam, el kell titkolnom őket. Nem tudtam, hogyan számoljak be a velem történtekről. Belül viszont ragyogtam, szerencsére, és éjszakánként az álmaimban újra megéltem annak az estének a csodáját.

Végül is mi volt Ahmeed? Pontosan mit is fogok tanulni?

Nem volt rá szavam. Ahmeedet csak most utólag hívom „sámánnak”. Akkoriban csak arra tudtam gondolni, hogy egy bölcs ember volt, talán még médium is. Tudtam, hogy Ahmeed nem hasonlított azokhoz a maláj bomoh-okhoz, akikkel dolgoztam, de nyilvánvalóan volt valamiféle képessége.

Carlos Castaneda csak sok évvel később jelentetett meg egy, aztán egy egész sor könyvet a sámánok népszerűsítésére. 1961-ben felszínes ismereteim voltak pár antropológiai kutatásról ebben a témában. A sámán szó Szibériából származik, a leírások szerint ott az emberek és a szellemek világa közti közvetítőket jelenti. A sámánok gyógyítottak, botrányos viseletük volt, egyfajta transztáncot jártak, mérgező anyagokat vettek be. Olvastam, hogy a nyugati világon kívül minden népnek voltak furcsa képességekkel bíró tehetséges gyógyítói és papjai, de fogalmam sem volt arról, hogy mit csináltak.

Két kultúrában nőttem fel (valójában több volt az, mint kettő), eleve két-három nyelven tanultam meg beszélni, és tudtam jól, hogy az egyik emberhez egyik nyelven kell szólni, a másikhoz másikon. Azt is jól tudtam, hogy néha nagyon nehéz, vagy akár lehetetlen is, egyik nyelvről a másikra fordítani. Az eset után kezdtem rájönni, hogy a népek közt nem a nyelv jelenti a különbséget, hanem az, hogy miként élik meg a valóságot, mit tartanak fontosnak.

Akkoriban a „spirituális” szóról is azt hittem, hogy vallásost jelent. Valamennyire tudtam, hogy vannak különleges képességű, egyértelműen nagy hatalmú emberek, de nem foglalkoztam velük sokat, mert nekem mint nyugati embernek és tudósnak nem illettek bele a világképembe.

Hirtelen eszembe jutott egy furcsa eset, amely talán úgy tíz-tizenegy éves koromban történt. Apám elvitt egy klinika megnyitására, valahová Szumátra hegyeibe, ahol egy „tibeti” – talán nepáli, burmai vagy indiai volt, de tibetinek hívták – különféle trükköket mutatott be, ahogyan apám fogalmazott. A tibeti lebegett. Mindannyian láttuk. Apám a többi jelenlevő orvossal együtt ide-oda tekintgetett, lehajoltak benézni a lábai alá, megvitatták a mutatványt. Amikor viszont hazafelé menet erről kérdeztem az apámat, akkor „illúziót”, „tömeghisztériát” meg efféléket emlegetett, mintha az egész csak a képzeletünkben létezett volna. „Ne foglalkozz ilyesmikkel, fiam…” Nagyon bizalmatlanná váltam azokkal a megmagyarázhatatlan dolgokkal szemben, amelyeket egyesek csináltak.

Azután azonban, hogy Ahmeed a Nagy Óceán Uráról beszélt, nem szűnt a kíváncsiságom. Honnan tudta, honnan tudhatta?

Ahogy az már a két nagyon eltérő világban felnövekvő emberrel lenni szokott, hamar megtanultam két különböző valóságban élni. A munkahelyemen, vagy otthon, a családom körében, már nem tudtam mit kezdeni a „Nagy Óceán Urának” történetével. Próbáltam nem is gondolni rá. Ahmeed egy elbűvölő barát volt, aki elkísért Port Dixonba. A mindennapi életemben nem sok valósága volt a gondolatnak, hogy megtanuljak az lenni, ami ő volt.

Voltak azonban más pillanatok – más valóságok –, amikor nagyon is valóságos volt Ahmeed, és mindaz, amit a Nagy Óceán Uráról mondott nekünk. Ilyenkor része akartam lenni annak a valóságnak, sóvárogtam a „tudás” után.

Egyszer elmeséltem a Nagy Óceán Urának történetét egy munkatársamnak, akiről azt hittem, hogy érdeklik az „antropológiai témák”. Kiderült, hogy az érdeklődése a terepi munkám során alkalmazott módszerek kritizálására terjedt ki, valamint a maláj és a sng'oi általam adott nyelvi értelmezésére (egyik nyelvet sem beszélte olyan jól, mint én). Ekkor értettem meg, életemben talán először lett világos, hogy a legtöbb ember – még ha tudós is – csak egyféle nézőpontból látja a világot: a sajátjából.

A könyvtárba mentem, és elolvastam minden fellelhetőt a sámánokról, gyógyítókról, látnokokról. A legtöbb könyv ködösnek tűnt, kevés részletet tartalmazott. Néhány beszámolóban megemlítettek sámánokat önkívületbe juttató „anyagokat” – ez még a drogkultúra előtt volt, az LSD-hez és a meszkalinhoz hasonló hallucinogének fogyasztása még nem volt beszédtéma, csak később foglalkoztak vele időnként, bár akkor is csak ritkán vizsgálták. Tudtam, hogy a hármas számú falu kis kunyhójában történteknek semmi közük nincsen rejtélyes „anyagokhoz”. A dammárban nem volt semmi rejtélyes, és egyébként sem vett be belőle senki.

Végül persze visszatértem a hármas számú faluba.

Az odafelé vezető úton arra gondoltam, hogy talán meg sem történt az eset.

Ó, igen, abban biztos voltam, hogy Ahmeed beszélt a Nagy Óceán Uráról, és hihetetlen dolgokat mesélt az óceánról (honnan a csudából tudhatta?).

A tanulásról mondottakat viszont biztosan csak beképzeltem magamnak… Minek a tanulásáról volt szó? Még neve sem volt rá! Tudósként tudtam, hogy a megértéshez vezető első – és gyakran egyetlen – lépés a megnevezés. A névvel beskatulyázunk valamit, és akkor azt hisszük, hogy értjük.

Ahmeed barátságos volt, Hármas összes lakója az volt. Mindig barátságosak voltak. Kevesen tartózkodtak ott akkor. Addigra megtanultam elfogadni a népesség ingadozásait, gyakran mentek el emberek, s jöttek látogatóba mások. Az ember sosem tudta, mire számítson. Valamennyien sokat mosolyogtunk, egy szó sem esett a Nagy Óceán Uráról, sem a másnapi esetről.

Este kényelmesen és meghitten körben üldögéltünk, csak kevés szót váltva, amikor Ahmeed egyszer csak megkérdezte, hogy járnék-e egyet vele másnap. Nagyon ártatlanul és fesztelenül kérdezte: könnyű volt beleegyeznem vagy visszautasítanom.

– Igen, az jó volna – válaszoltam ugyanolyan fesztelenül.

Másnap kora reggel még el sem párolgott a harmat, amikor útnak indultunk. Úgy tűnt, Ahmeed nem készült föl előre, nem hozott magával semmit, így aztán én sem vittem semmit (ami kevés holmim volt, azt a faluban hagytam). Gyalogoltunk. Közben nagyokat hallgattunk.

Az idő előrehaladtával kimelegedtem, izzadni kezdtem, aztán szomjas lettem, majd pedig éhes. Néhányszor megálltunk, leültünk egy fatörzsre vagy egy sziklára. Az enni- és innivaló nem került szóba egészen addig, amíg meg nem szólaltam, hogy nagyon szomjas vagyok. Egyfajta vigyorral az arcán rám nézett, és azt mondta:

– Igen, a fehér emberek sokat izzadnak.

Úgy látszott, ő egyáltalán nem izzadt.

Több szót nem ejtettünk a vízkeresésről. A gyaloglás során egyszer csak egy kókuszfáról kezdtem képzelődni. Fölmásztam – illetve őt kértem meg, hogy másszon föl rá –, felnyitottam egy kókuszdiót… Maláj kés azonban nem volt nálunk, és persze tudtam, hogy az őserdőben amúgy sincsenek kókuszfák.

Végül megkértem, hogy keressen nekem valami innivalót. Nagyon szomjas voltam. Megállt, és a hüvelykujja körmével egy kis lyukat fúrt egy kúszónövénybe. Megittam a vizet. Olyan „zöld” ízű volt, de amúgy tiszta.

Körülbelül egy órával napnyugta előtt értünk vissza a faluba. Azon tűnődtem, vajon ez a céltalan, csöndes gyaloglás segít-e megtanulnom…azt a valamit. Aznap este néhányan rizst főztek. Az Emberek nem esznek mindig rizst, és nem étkeznek mindig együtt. Napközben általában ki-ki talál magának valamit, estére pedig nagyon édes tea van, és kevés ennivaló. A rizzsel együtt némi zöldséget is főztek, és volt egy kis szárított hal. Jó étvággyal ettem, éhes és szomjas voltam.

A második pohár tea után Ahmeed hozzám hajolt és elvette a poharamat:

– Holnap gyalogolunk. Jobb, ha nem iszol.

Eszembe jutott a kúszónövény és a zöld ízű víz, így aztán elég készségesen szót fogadtam. Beleegyeztem a másnapi gyaloglásba. Élvezetes volt, olyasmiket láttam az őserdőben, amiket korábban sosem. Érződött a kaland, a felfedezés izgalma.

A második nap nagyjából úgy zajlott, mint az első. Gyalogoltunk, néhányszor megpihentünk, nem ettünk, nem ittunk. Elfáradtam, szomjas lettem, de elismerem, kevésbé szomjas, mint az első nap. Ahmeed önszántából semmilyen felvilágosítással sem szolgált. Nem „tanított”. Ha kérdeztem tőle valamit, kurta választ adott, csak morgott valamit.

Este a faluban megkérdeztem tőle, hogy mit kellene tanulnom ezekből a sétákból. Hangosan fölnevetett (ez szokatlan volt).

– Komolyan kérdem – tiltakoztam. – Tudnom kell, mit kellene megtanulnom.

Kuncogott egyet, majd azt mondta:

– Nem számít, nem kell értened, tanulsz (tanulni fogsz).

Zavarba jöttem, nem értettem a tanítási módszerét. Egész este ezen töprengtem, valószínűleg még álmomban is. Reggelre ráébredtem, hogy mi nyugatiak annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy az oktatásra, tanulásra és tanításra szóbeli tevékenységként gondoljunk, hogy elfelejtjük: sok – talán a legtöbb – esetben szóbeli utasítások nélkül megy végbe a tanulás.

Sajnos nem tudtam még egy napig maradni, vissza kellett térnem a munkámhoz és a családomhoz. Megígértem Ahmeednek, hogy mihamarabb visszajövök, és úgy intézem, hogy hosszabb ideig maradhassak. Mosolyogva rám nézett, mintegy azt mondva a mosolyával: annyira furcsák vagytok, ti meg az érthetetlen szokásaitok, a gondolkodásotok, a terveitek. Tedd, amit tenned kell…

A következő alkalommal több napig maradtam. Felkészültem a szavak nélküli tanulásra. Szabadnak, kíváncsinak éreztem magam, készen bárminek a megtanulására. Azt mondtam magamnak, még csak nem is kell „értenem”, hogy mit kellene megtanulnom.

Gyalogoltunk. Megtanultam hét-nyolc órán át étlen-szomjan gyalogolni, és ettől jól éreztem magam.

Ahmeed önként sosem szolgált felvilágosítással. Barátságos volt, sokat mosolygott, keveset beszélt, még a kérdésekre sem válaszolt. Esténként rájöttem, hogy nincs mondandóm, csöndben falatoztunk. Aztán hamarosan elaludtam.

A harmadik napon egyfajta nyugtalanság uralkodott el rajtam. Elkezdtem az otthoni és a munkahelyi kötelezettségeimre gondolni. Ha semmit sem tanulok meg itt, akkor csak vesztegetem az időmet. Azt gondoltam, kezdtem már megismerni az őserdőt, fölismertem a korábbi gyaloglások során látott növényeket, fákat, a korábbi szagokat és halk hangokat.

Nem hiszem, hogy ugyanazokon az ösvényeken jártunk. Legtöbbször nem voltak járható ösvények, de Ahmeed láthatóan tudta, merre ment, így aztán követtem.

Határozottan kezdtem úgy érezni, hogy csak vesztegettem az időmet. Ennyi időt nem vehettem el a munkámtól, a családomtól. Tennem kellett valamit, méghozzá hamarosan.

Mikor dél felé lepihentünk, Ahmeedre néztem és azt kérdeztem tőle, hogy mit gondol, szerinte tanultam-e már valamit? Elképedve nézett rám:

– Honnan tudjam? Azt csak te tudhatod.

Mondtam, hogy én nem érzek semmi különbséget. Valójában azt is elmondtam neki, hogy egyáltalán nem „értettem” az egészet. Nem értettem, mit is csináltam ott. Nem tanultam meg semmit.

Mondd meg, kérlek, mondtam szinte könyörögve.

Félrenézett.

Folytattuk a gyaloglást, amely nekem nehéz, fárasztó, unalmas munkává változott. A másnapi teendőimen járt az eszem, azon, hogy voltaképpen mit kell csinálnom a mai teendőim behozására. Részt kellett vennem egy ülésen. Ó, és elfelejtettem megírni egy beszámoló rám eső részét, amelyet már kedden le kellett volna adnom. És…

Aznap este csüggedten érkeztem vissza vele. Semmi sem lett abból, hogy megtanuljak az lenni, ami Ahmeed volt. Nem tanultam meg semmit. Össze voltam zavarodva, a figyelmem máshol járt, mérges voltam.

A városba visszatérve nem ment jól a munkám. Valahogy semmi nem ment simán. Összeszedtem valami bőrbetegséget, amelyre az orvosok mindent mondtak: bőrkiütés, egyfajta dermatitisz, általános ez, helyi az. Vizsgálatokat végeztek, kortizont adtak. Senki sem mondta, hogy idővel csökkentsem a kortizonadagot, így aztán az első kúra végén betegebb voltam, mint előtte.

Az egyik orvos „autoimmun reakciót” állapított meg.

Kérdeztem, hogy mire adott reakció volt ez.

Azt felelte:

– Őszintén szólva nem tudom. Az autoimmun lényegében azt jelenti, hogy allergiás saját magára. Nem tudom, mitől. Azt csak maga tudhatja.

Már megint: azt csak én tudhatom. Nem vállalnak felelősséget az egészségemért, gondoltam bosszúsan. Megbízok az orvosokban, éppen úgy, ahogyan birka módjára követtem Ahmeedet, bízván abban, hogy…teszi majd a dolgát, és akkor mindegyiküktől csak arra futja, hogy a képembe vágnak egy azt csak én tudhatom szöveget. Kezdtem átkozni a napot, amikor magammal vittem Ahmeedet Port Dixonba, és azt a napot is, amikor elmentem a csodálatos „előadására”. Végül is csak az volt az egész, gondoltam gúnyosan, egy előadás.

Úgy éreztem, teljesen megrekedtem. Szerencsétlennek éreztem magamat. Viszkettem. Elveszettnek éreztem magamat. Az egyik orvos gyógykezelést javasolt. Megkérdeztem, miféle gyógykezelést. Ó, mondta élénken, talán doktor …-ot javasolnám (egy pszichiátert). Ettől megdöbbentem. Olyasféle bajom volt hát?

Valahogyan véget ért a válságom. Vagy pontosabban szólva nagyon lassan elenyészett. A bőrkiütés, vagy akármi volt az, elmúlt. Lassan. Visszamentem dolgozni. Elővettem néhány olvasmányt, amelyet elhanyagoltam az önsajnálatom idején, amikor viszketve egy légkondicionált hálószobában töltöttem a napjaimat.

Azokban a pillanatokban, amikor őszinte voltam önmagammal, tudtam, hogy semmi sem változott. Ugyanúgy össze voltam zavarodva, mint azelőtt. Továbbra is meg voltam rekedve. Az a határozatlan érzésem volt, hogy valamit meg kellett tanulom „azoktól az őslakóktól”, de nem tudtam, mit. És ami még rosszabb, nem tudtam, hogyan tanuljam meg azt a valamit, amit meg kellett tanulnom.

---

Végül visszamentem a hármas számú faluba. Szinte már reméltem, hogy Ahmeed nem lesz ott. Talán egyetlen ismerős sem lesz ott, és akkor nem kell megmagyaráznom, hogy miért nem jöttem vissza hamarabb.

Mindenki ott volt. Úgy tűnt, Ahmeed őszintén örült a viszontlátásnak. Természetesen senki nem kérdezősködött. Pedig előtte el is próbáltam a magyarázkodást. Nagyon beteg voltam, mondtam volna nekik, és nem hagytam volna ki az orvosok és a gyógyszerek véres részletekbe menő említését sem. Majdnem ez volt az igazság: valójában nem voltam nagyon beteg, de meglehetősen kellemetlenül érintett, hogy allergiás voltam önmagamra.

Ám senki sem kérdezősködött, így nem kellett magyarázkodnom.

Aznap este Ahmeed megkérdezte:

– Járunk egyet holnap?

– Igen, járunk – válaszoltam.

Különösen gyönyörű a reggel, gondoltam, csípett a levegő. Jó érzés volt újra az őserdőben lenni. Örömmel tekintettem a gyaloglás elébe. Szilárdan eltökéltem, hogy félreteszek minden elvárást. Lesz, ami lesz. Mindazt a csodálkozást kívántam magamnak, amellyel a gyerekek kezdik a napot. Gyalogoltunk. Szomjas lettem (sajnos kijöttem a formából egyhavi tétlenség után). Nagyon elfáradtam. Kora délután, talán a legforróbb napszakban – az árnyékban hűvös van, de nagyon magas a páratartalom –, lassú sétánk közben egyszer csak bambuszok sűrű csoportja állt mintegy hat méterre előttünk. A bambusz általában csoportokban nő, áthatolhatatlan akadályt képezve. Ahmeed megállt, hallgatózott, aztán felém fordulva (mögötte haladtam) csöndre intett. Kérdésre nyitottam a számat, de egészen határozott kézmozdulattal jelezte: ne beszélj, ne mozdulj, csönd legyen.

Talán egy jó perce álltunk már mozdulatlanul, amikor jobbról egy világos színű nagy kígyó jött elő a bokrok alól, lassan átsiklott előttünk, aztán eltűnt szem elől a bal oldalon levő fák között.

A kígyók persze mindenhol ott vannak. Már régen megtanultam, hogy vigyázni kell velük, ami szinte mindig azt jelentette, hogy fönt kellett keresni őket a fákon. Általában nem siklanak a földön. A nagy kígyók nem gyakoriak, egy egyenes vonalban földön sikló nagy kígyó pedig még szokatlanabb volt. Ez a kígyó nagy volt, talán négy méter hosszú, vagy még hosszabb. Úgy tűnt, mintha nemrég evett volna valamit, lassan mozgott, és a közepénél kidudorodott. Eltökélten haladt, gondoltam, mintha célja lett volna.

Nem próbáltam megállapítani, miféle kígyó volt, nem nagyon foglalkoztam vele: rendkívül kíváncsi voltam, vajon Ahmeed honnan tudott a kígyó jelenlétéről. Biztosra vettem, hogy nem hallhatta, én semmi rá utaló neszt nem hallottam. Kétlem, hogy már akkor meglátta volna, amikor még ki sem jött a szabadba, pár méterre előttünk. Megérezte a szagát? Valószínűtlen.

Honnan tudta?

Pár percig álltunk még ott, közben Ahmeed ügyelt rá, hogy ne mozduljak, ne csapjak zajt. Amikor aztán elindultunk volna, megint jelzett: lassan menj, nesztelenül, ne beszélj. Jobbra fordultunk, megkerültük a bambuszokat, aztán úgy mentünk tovább, mintha mi sem történt volna.

Talán úgy fél órával később találtunk egy jó ülőhelyet. Azon tanakodtam, vajon honnan tudhatott a kígyóról.

Rákérdeztem:

– Tudtad, hogy jött az a kígyó?

Igen, mondta kurtán.

Próbáltam másként fogalmazni: úgy hallotta meg, úgy látta meg?

Nem, de tudta.

Továbbmentünk, egymást érték a gondolataim. Eszembe jutott az az este, amikor a Nagy Óceán Uráról beszélt. Az szinte ugyanilyen volt. Látta az óceánt, ráadásul csak a felszínét – valószínűleg még a lába sem érte a vizet –, de mégis olyasmiket „tudott” róla, amiket nem is tudhatott.

– Belementél az óceánba, amikor Port Dixonban voltunk? – kérdeztem.

Nem, mondta, száraz maradt a lába.

– Az óceán esővízből áll? – kérdeztem, azt gondolván, hogy ezzel majd megfogom.

– Sós – válaszolta.

– De honnan tudod? – fakadtam ki.

Csak azzal a gyermekes mosolyával válaszolt.

Aznap éjjel nem aludtam jól. Rájöttem, hogy már majdnem rábukkantam valamire, csak éppen nem tudtam, mire. Nyilván nem vettem észre valamit. Ahmeed olyasmiket tudott a környezetről, amiket én másoktól vagy könyvekből tudhattam volna meg. A fülemnél, orromnál és szememnél érzékenyebb műszerekkel még annak a kígyónak a közeledtéről is tudhattam volna.

Ahmeed érzékenyebb volt? Gyakorlással rendkívül élessé tette az érzékeit?

Úgy éreztem, maradnom kell még egy napig, noha eredetileg azt terveztem, hogy visszaindulok. Végül is délután még mindig hazaindulhatok.

Másnap körülbelül egyórányi gyaloglás után ráébredtem, hogy a gondolataim sűrűjében bolyongva nem is figyeltem, hol jártunk, mi zajlott körülöttünk. Válaszok keresésén dolgozott az agyam, listákat készítettem, valószínűségeket latolgattam, mintha legalábbis Ahmeed képességei valamiféle statisztikai problémát jelentettek volna. Ekkor úgy döntöttem, hogy fülemmel, szememmel, orrommal, bőrömmel igazán a körülöttünk levő őserdőre figyelek.

Hirtelen megtorpantam.

Az őserdő egyszerre csak megtelt hangokkal, szagokkal, innen-onnan jövő fuvallatokkal. Olyasmiknek is tudatában voltam, amikről addig nagyrészt nem vettem tudomást. Mintha addig piszkos szemüveget hordtam volna, amelyet aztán valaki lemosott nekem. Vagy mintha filmet vetítettem volna, és valaki élesre állította a képet. Csakhogy még ennél is többről volt itt szó, sokkal többről. Megnevezhetetlen szagokat éreztem. Halk hangokat hallottam, amelyek bármik lehettek. Észrevettem egy reszkető falevelet. Észrevettem, amint egy fára sorban másznak a rovarok.

Ahmeednek feltűnt, hogy egyre lassabban mentem, és közben élénken figyeltem a körülöttem levő világot. Megállt.

– Leüljünk? – kérdezte.

Hát, nem…nem is…talán…nem tudom, hebegtem.

– Innál? – kérdezte.

Később vettem csak észre, hogy nagyon halkan beszélt, nem akarta megzavarni azt, ami bennem zajlott, és egy-egy nagyon egyszerű szót használt: Leüljünk? Innál?

Igen, nagyon szomjas voltam. Ránéztem, gondolván, hogy keres majd nekem egy kúszónövényt. Végül is ő volt az, aki ismerte az őserdőt. Tökéletesen kifejezéstelenül nézett vissza rám. Nem segített. Nem szólt semmit.

Hirtelen felötlött bennem egy új gondolat: talán képes vagyok „érzékelni” a vizet. Egyfajta listát állítottam össze a fejemben: látni a vizet, hallani a vizet, szagolni a vizet. Esetleg kiszagolhatnám a vizet, vagy akár meg is hallhatnám, ha egy levélre csöppen. Körülnéztem…

– Ne beszélj – mondta Ahmeed. Tudtam, mire gondolt: ne gondolkodj. – Víz belül[11].

Tudtam, hogyan értette: „belül” érzékeljek, ne az elmémet használjam, hanem belülről érzékeljek. Szomorú, hogy ennyi szóval kell kifejezni egy ilyen egyszerű dolgot.

Amint felhagytam a gondolkodással, tervezéssel, döntéssel, elemzéssel – röviden tehát az elmém használatával –, hirtelen úgy éreztem, mintha egy bizonyos irányba lökdöstek volna. Pár lépés megtétele után rögtön észrevettem egy nagy levelet, benne mintegy fél pohárra való vízzel.

Egy teljes percig állhattam ott csodálkozva. Nem valamin csodálkozva, hanem csak úgy csodálkozva. Mikor közelebb hajoltam, hogy igyak, finom vízfodrokra lettem figyelmes, néhány felszínen tekergőző szúnyoglárvára, a levél vízen át látható erezetére, pár buborékra, egy kis piszokra.

Egyik ujjamat a vízbe mártottam, és láttam, hogy egy szúnyoglárvát csapdába ejtett az ujjam végén levő apró buborék. Milyen gyönyörű, milyen tökéletes. Nem vettem a számba a buborékot, hanem újra a levélre néztem. Még jobban kitágult az érzékelésem. Már nem a vizet láttam, az egész lényem egy vizet felfogó levelet érzékelt, amely egy más növények sűrűjében növekvő növényhez csatlakozott, és ezek együtt mind részei voltak egy élőlényekből álló takarónak a talajon, amely maga is része volt az egész föld nagyobb élő felszínének. És semmi sem különült el, minden egy volt, minden ugyanaz volt: a víz, a levél, a növény, a fák, a talaj, az állatok, a föld, a levegő, a napfény és a kis szélfuvallatok. Az egység mindenütt jelen volt, és én a része voltam!

Nem tudom „elmagyarázni”, hogy mi zajlott le bennem, ám tudtam, hogy valami hihetetlenül gyönyörűt tanultam meg. Elevenebbnek éreztem magam, mint addig bármikor. Egészen eltöltött a létezés.

---

Nem tudom, mi ez a másféle érzékelés. Számomra most már nagyon is valóságos. A „tudás” érzékeként gondolok rá. Valószínűleg ott van belőle valamennyi mindannyiunkban. Nálam akkor lép működésbe, amikor képes vagyok kikapcsolni az elmémet, amikor képes vagyok a megértés, a megnevezés, az elhelyezés, a megítélés, a besorolás igénye nélkül érzékelni.

Ezt a tudást használni kell, különben eltűnik. Az izmok edzéséhez vagy a gondolkodás gyakorlásához hasonlóan ezt a tudást is gyakorolni kell.

Persze mindezt már csak utólag mondom. Igyekszem elmondani valamit, ami nem illik bele a nyugati fogalmainkba, így aztán nincsenek rá szavaink. Akkor nem gondoltam semmire. Éppen tanultam félreállítani az elmémet, hogy valami más érzék segítségével „ismerhessek meg”. Nem jártak szavak a fejemben, amikor Malajzia őserdeiben egy kis vízzel telt levél fölé hajoltam. Nem gondolkodtam. „Fürödtem” az egységnek abban az elsöprő érzésében. Úgy éreztem, mintha fény gyúlt volna bennem mélyen, tudtam, hogy sugárzott belőlem…valami. Talán a szeretet. Szeretet ez iránt a hihetetlen világ iránt, a teremtményeknek ez iránt a gazdag, változatos és mindig teljesen összefonódó világa iránt, amely ugyanakkor szeretetet adott nekem ebből a hihetetlen világból. És a szereteten kívül, vagy azon túl, ott volt bennem a világhoz tartozás mélységes érzése.

---

Egy idő után lassan fölébredtem. Magamhoz tértem, úgyszólván. Ismét a testemben voltam. Körülnéztem. Ahmeed nem ott volt, ahol számítottam rá. Valójában nem is láttam sehol. Biztosan továbbment, gondoltam.

És ahogy gondolkodni kezdtem, rögtön pánikba estem. Rájöttem, hogy egyedül maradtam, Ahmeed magamra hagyott egy idegen őserdőben. Fogalmam sem volt, hol voltam, miként juthatnék vissza a faluba, hogyan találhatnám meg Ahmeedet. Először kiabálni, ordítani szerettem volna, hívni őt. A csodás egységhez való tartozás érzése azonban még olyan erős volt, hogy képtelen voltam kiáltani. Kinyitottam a számat, próbáltam hangot adni. Nem jött ki hang a torkomon. Képtelen voltam megtörni azt az egységet a kiabálásommal, a pánik érzésével: nem tudtam félni, hiszen része voltam annak az egységnek.

Az életem azon nyomban megváltozott.

Nem kellett segítségért kiáltanom, nem kellett Ahmeed után futnom. Bizonyos voltam benne, hogy ha félreállítom az elmémet, akkor „tudni” fogom, hol van. Szinte rögtön megtudtam. Nem járt messze. Úgy éreztem, kényelmesen sétált abba az irányba. A járása olyan volt, mintha a gondolataiba mélyedt volna. Vagy talán rám gondolt? Ebben az elmémtől megszabadult állapotban küldtem neki egy hangtalan hellót, és nem volt nehéz elképzelni a viszonzásul küldött halvány mosolyát, ahogy éppen csak kiült a szája sarkába. Egy részem csatlakozni szeretett volna Ahmeedhez, szeretett volna visszamenni a faluba, enni és inni. Egy másik részem azonban maradni kívánt, hogy alaposabban megismerje ezt az új világot.

Maradtam.

Biztos voltam benne, hogy amikor később – talán sötétedéskor – vissza akarok majd menni, akkor meg fogom találni az utat Ahmeedhez a faluba.

Fogalmam sincs, meddig maradtam távol, abban az állapotban nem létezik idő, ám eléggé besötétedett, amire visszaértem a faluba. Amikor eljött az ideje a vízzel telt falevél hátrahagyásának (mellesleg nem ittam a vízből, elmúlt a szomjam), kiterjesztettem az érzékelésemet a falu hollétére. Az érzékem rögtön tudatta velem, hogy arrafelé van.

Ennek az új és immár kiterjesztett megismerésnek a segítségével egy halk, valamelyest távoli hangra lettem figyelmes. Először nem ismertem föl. Ismerősen hangzott, de nem volt rá nevem, és abban az állapotban kerültem a címkézést, az értelmezést és a felismerést. Ez a hang azonban azt akarta, hogy felismerjék. Befurakodott a lényembe. Mintha csak bemutatkozott volna: Tigris vagyok. Az a dorombolás és morgás közti hang volt, amelyet a tigrisek akkor hallatnak, amikor ébren vannak és éppen nem vadásznak. Én amolyan „itt vagyok” közleménynek tartom ezt a hangot. Minden hangjelzést adó állatnak megvan a saját hangja, amellyel tudatja a világgal a jelenlétét.

Megcsapott a félelem szele, ám tudtam, hogy ez tanult reakció volt.

Kora gyerekkoromtól fogva különös érzésekkel viseltettem a tigrisek iránt. Ami tőlük való félelmem volt, azt mások próbálták belém táplálni. Szumátrán felnőve láttam néhányszor tigrist a szabadban. Elsőként talán nyolc-kilenc éves koromban, egy kocsiból. Éppen egy meredek hajtűkanyarból jöttünk ki nagyon lassan, amikor egy tigris állt meg előttünk az úton. A gépkocsivezető megállította a kocsit. Nyitható tetejű volt, lenyitott tetővel, így a tigris biztosan megérezte a szagunkat. Várakoztunk. Udin barátom, a kocsi vezetője, nyugodtan üldögélt a vezetőülésben. Én mellette foglaltam helyet. Éjszaka volt. Égő fényszórókkal jöttünk, de aztán Udin lekapcsolta őket. Jól lehetett látni, elég fényt adott a hold. A tigris ütemesen oldalirányban csóválta a farkát. Az út közepén állt, fejét felénk fordítva. Nagy volt, talán akkora, mint a kocsink. A feje egy szintben volt a miénkkel.

Nem tudom, meddig álltunk ott, de olyan érzés volt, mintha megállt volna az idő: egy örökkévalóságon át bámultuk egymást.

Végül a tigris lassan, nagyon lassan arrafelé fordította a fejét, amerre eredetileg tartott, aztán lágyan visszalépett az út széli őserdőbe. Hallottam azt a halk morgást/dorombolást, és akkor tudtam, hogy azt mondta: Tigris vagyok, itt vagyok.

Udin még várt pár percig, majd újra fölkapcsolta a fényszórókat, és továbbmentünk. Rám nézett, mondván: „’Rimau”, tigris. Mintha csak azt mondta volna ezzel, hogy most már tudod, milyen egy tigris.

Amikor egy másik malajziai őserdőben állva meghallottam azt a halk morgást/dorombolást, az az első tigris jutott eszembe. Ha nem lettem volna „nyitott” a világra, talán meg sem hallottam volna azt a hangot, azt a távoli hangot. Ezúttal egyedül voltam, és nagyon megnyugtatónak találtam a hangját.

„Tudtam”, merre volt a falu, tudtam az utat (nem ugyanaz volt, mint amerre jöttünk). Nem a tigris felé kellett menni, de nem is a másik irányban. Elindultam, és közben még mindig csak úgy ittam magamba a világhoz tartozás csodás érzését. Része voltam az őserdőnek, és az őserdő is a részem volt. A szagok, az élénk, ám akkor már sötétedő színek, az állathangok szinte már túl soknak bizonyultak. Csak úgy tudtam mit kezdeni ezzel a gazdagsággal, hogy egységként tapasztaltam meg: nem elemeztem, nem értelmeztem, nem címkéztem, nem válogattam, nem ítélkeztem. Nem valami „másnak” éltem meg, az egész részének éreztem magamat.

Időnként az volt az érzésem, mintha nem is gyalogoltam volna, hanem úgy úsztam át egy közegen, amely minden volt, és amely én magam is voltam.

A forró égövben hamar besötétedik; elég sötét volt, mire elértem a falut. Nem siettem. Végig tudtam, merre járt Ahmeed (oldalt, kicsivel előttem), és egész úton elkísért a halk tigrishang. Fantáziáltam arról a hangról: előbb „üdvözlésnek” képzeltem, mintha csak hozzám beszélt volna a tigris, nem pedig a világnak jelentette be a hollétét, talán úgy egy mérföldre tőlem. Azután azt képzeltem, hogy azt mondta nekem: „jól haladsz”.

Úgy éreztem, ugyanúgy tudott rólam, mint én róla. Kísért engem.

Még be sem értem a faluba, amikor megcsapott a lámpásokban égő olaj szaga. Ahmeed a falu határában csatlakozott hozzám. Egyikünk sem szólt semmit, mosolyogva néztünk egymásra. Dagadt a keblem a büszkeségtől, hálát éreztem, sikerélményt…és még olyan érzéseket, amelyekre nem voltak (nincsenek) szavaim.

Bárcsak újra föl tudnám idézni a sng'oi-ok mosolyát. Nem úgy mosolyognak, mint mi, nem mutatják a fogukat. Nem annyira a szájukkal, mint inkább a szemükkel mosolyognak. Fölragyog a szemük. Ahmeed mosolya beragyogta az éjszakát, amint beértünk a falu tisztására.

Elöntött ez az új tudás. Annyira szerettem ezeket az embereket, a családomat, a családot, amelyhez hozzátartoztak a fák is, a fű, a lábunk között szaladgáló nyiszlett kutya, a csöpögő orrú kisgyerek, és még a szúnyogok is: mind egységes egészet alkottunk. Az az éjszaka különösen gazdagnak tűnt hangokban, és ezek szintén részei voltak az egésznek.

Füleltem, hallani-e még Tigris hangját, de már elment.

Vacsorára megettük valaki főztjét. Az étel hihetetlenül csodás volt. Emlékszem, addig sosem ettem még olyan gyökereket, az ízük olyan volt, mint…a keserű édesburgonyáé? Néhány fonnyadt, megnevezhetetlen zöldségnek olyan íze volt, mint az ínyenc spenótnak. A cukrozott tea maga az istenek eledele volt.

Vacsora után kevés szó hangzott el, de ahogyan (az egység állapotából visszasüllyedve) egyre jobban tudatosultak bennem az egyes emberek, azt vettem észre, hogy engem figyeltek. Tudták.

Amikor az emberek lefekvéshez készülődtek – letörölgették és eltették azt a kevés tányért, a rizsesfazekat elmosták a patakban, majd azt is eltették –, Ahmeed fölállt, és megkérdezte, fáradt vagyok-e. Nem, teljesen éber voltam.

– Sétáljunk egy picit – mondta.

Sötétben nem megy messzire az ember. Mi is csak kicsit távolodtunk el attól a pár kunyhótól. Nem ültünk le (a sötétben vigyázni kell, hová ülünk le).

Hosszú hallgatás után megszólalt Ahmeed:

– Tehát… Találtál vizet.

Igen, találtam. És egy egész új világot is, ami azt illeti. Szólásra nyitottam a számat, hogy elmondjam neki, mit éreztem, mit tapasztaltam. El szerettem volna mondani neki, hogy végre megtanultam valamennyit a világgal való egység csodájából. De egy hang sem jött ki a számon. Nem voltak angol szavaim a mondandómra, maláj szavaim még annyira sem, sng'oi szavaim pedig végképp nem.

Természetesen tudtam, hogy tudta. Nem volt szükség szavakra. Ezért inkább megfogtam a könyökét. Percekig álltunk így. Szavak nélkül érintkezve.

Végül hátrébb lépett egy kicsit, és rám sem nézve kérdezte:

– Ki hozott vissza?

Nem azt kérdezte, „hogyan” találtam vissza, hanem „ki” hozott vissza.

Habozás nélkül feleltem:

– Tigris (rimau).

Magam is meglepődtem ezen a válaszon, de ahogy kimondtam, rájöttem, hogy igaz volt. Annak a tigrisnek a megnyugtató morgása/dorombolása hozott vissza.

Ahmeed igenlően bólintott. Megismételte:

– Harimau[12].

Több szó nem esett köztünk, visszasétáltunk a kis kunyhókhoz.

Az után a nap után elég sokáig tartott visszatérnem a földre. Áldás volt mindenen, amit tettem, simán ment minden.

Sokáig voltam távol, ezért be kellett pótolnom a munkámat, meg kellett ejtenem néhány utat, kutatási jelentéseket kellett írnom. Időt szakítottam a családomra. Tudtam, hogy megtettem mindent, amit vártak tőlem – mindent, amit korábban vállaltam –, ugyanakkor azt is tudtam, hogy már nem ugyanaz az ember voltam.

Gyakran bevillant az „egység” érzése, ahogyan az egész teremtett világgal való egység varázslatos tudását neveztem. Emlékeztetők voltak ezek. Az „egység” érzése minden egyes alkalommal természetesebbé vált, egyre jobban a részem lett. Nem valamiféle tudás volt már, hanem valami, ami én vagyok.

---

Körülbelül tíz évvel korábban Dániában töltöttem egy nyarat három dánnal egy vitorláson. A húszas éveink elején jártunk. A kedvemért angolul beszéltek, kivéve, amikor gyorsan kellett közölni valamit, például a kikötésnél. Olyankor a kapitány dánul kiáltozta a parancsokat, és mindenki futkosott ezt meg azt csinálni. Ilyenkor teljesen kívülállónak éreztem magam, egyetlen szót sem értettem a beszédükből.

A hajó elejében kaptam szállást, egy hajlatban kellett aludnom. Éjszaka, amikor ébren feküdtem, dán beszéd hallatszott a fejemben, de az egész összemosódva. Zavaromban képtelen voltam megkülönböztetni az egyes szavakat, csupán hangokat, hanglejtést és ritmust érzékeltem.

A következő kikötésnél ugyanaz a dolog történt. Nagy sürgölődés, futkározás, ide-oda szálló, számomra érthetetlen dán parancsok és megjegyzések. Bebújtam a fedélzet alatti kabinba.

Amikor kikötöttünk, mindenki lejött, és közben továbbra is dánul társalogtak egymással nagy izgatottan. Amikor megláttak, átváltottak angolra. Hirtelen kifakadtam:

– A fenébe, egy szót sem értek abból, amit mondtok! – és aztán kevésbé udvarias szavakkal folytattam. Mérges voltam, dühös, zavart, bosszús. Ez a düh aztán valahogyan megtört valamit: a beszédük hirtelen már nem egy érthetetlen, furcsa hangfolyam volt. Szavakat hallottam, kifejezéseket. Attól a naptól kezdve képes voltam tanulni a nyelvükön, és amikor pár nappal később kikötöttünk egy kis szigeten, eleget tudtam ahhoz, hogy engem küldjenek el egy kis boltba ellátmányért (paradicsomért, amelynek a kiejtése különösen furcsa és nehéz).

Az egység megtapasztalásának tanulása nagyon hasonlított a dán szavak meghallásához. Át kellet törnöm egy korlátot. El kellett engednem magam!

Időközben elfelejtettem dánul, mert nem beszéltem rajta, viszont az egységet könnyű újra megtalálnom azután, hogy egyszer már megtapasztaltam. Minden egyes alkalommal könnyebb átsiklani a létezésnek abba a módjába.

Az egység megélésekor eleinte minden alkalommal hallottam azt a halk tigrishangot is, ám később eltűnt. Tudtam, hogy a kettő két különböző jelenség volt. Tigris végig velem volt, mindig is velem volt, ezt tudtam. Az egység, a tudás megélése újdonság volt, megváltoztatta az életemet. Valószínűleg egy hónap is eltelt, mire újra vissza tudtam menni a faluba. Nagyon szerettem volna kérdezni egyet s mást Ahmeedtől, szerettem volna megtanulni, hogy miként kell bánni ezzel az általam ma már „tudásnak” nevezett újdonsággal.

Tudhattam volna, hogy Ahmeed nem így „tanított”. Felvilágosításért fordultam hozzá… Természetesen nem válaszolt. Még a mondatot sem hagyta befejeznem.

– Sétáljunk – mondta.

Sétáltunk.

Nem messze leültünk egy sziklára. Csodálatos illatok áradtak a levegőben, mélyeket lélegeztem, erre-arra forgattam a fejemet, behunytam a szememet, és megint éreztem magam körül a gazdag egységet.

Ahmeed ezúttal beszélt. Elmesélt egy hosszú történetet. Elmondta, hogy úgy nyolc-kilenc évesen hogyan tanulta meg azt, amit én. Egy asszony tanította, egy másik „családból” (egy másik faluból) származó asszony. Egyszer látogatóba érkezve észrevette Ahmeedet, amint csukott szemmel egyedül üldögélt. Leguggolt mellé, majd egy idő után megkérdezte tőle, hogy mit látott. „Mindent, mindent…” – felelte ő.

Magával vitte a falujába, ahol aztán „sok évig” vele élt. Az asszony az évek során megmutatta neki, hogy időnként jó „mindent látni”, máskor viszont nem jó.

Ennél a résznél Ahmeed rám nézett a nyomaték kedvéért:

– Időnként nem jó mindent látni – ismételte.

Mesélt esetekről, amikor előre látott dolgokat, és ez eleinte nagyon megrémítette. Mesélt a falujába érkező idegenekről, akik nem tudták, hogy „kicsoda ő”, és „hangosan” beszéltek hozzá.[13] De nem bánta, mondta, egyszerűen „kikapcsolta a látását”. A nyomaték kedvéért ismét felém fordult:

– Te is „kikapcsolod” a látásodat?

Igen, válaszoltam, kénytelen voltam, mert a körülöttem levők nem értenének meg, így hát ezt már korán meg kellett tanulnom.

– Jó – mondta.

Tett még egy megjegyzést, ám csak később jöttem rá, hogy ez micsoda éleslátásról tanúskodott.

– Egyedül vagy – mondta. – Nehéz lesz „látnod”, mert nem vesz körül a falu[14].

Ma már tudom, mire gondolt. A falu, avagy a nagy család adta védelem nélkül valóban nehéz „tudni”, ahogy én fogalmazok. Tudtam, méghozzá az új tudásommal „tudtam”, hogy Ahmeed nem lesz képes segíteni, amikor elhagyom Malajziát, hogy máshol folytassam az életemet, viszont tisztában volt vele, hogy milyen lehet nekem. Törődött vele.

Ahmeed legalább fél órán át beszélt: ez szokatlan volt tőle. Amikor elhallgatott, azt hittem, befejezte. Föl akartam állni, de megfogta a karomat, mintegy azt mondva ezzel, hogy még ne tegyem. Percekig nem hangzott el egy szó sem, ám tudtam, mit mondott nekem. Nem szavakkal mondta. Még csak nem is képekkel. Meleg, segítő energia áramlását éreztem felőle.

Egy idő után ismét megszólalt, teljesen felém fordulva:

– Erős. (Légy erős.)

Mindketten fölálltunk, ránk fért egy kis nyújtózkodás, egy kis járkálás. Tudtam, hogy még folytatni fogja, de a mondandójának az egyik részét már elmondta nekem. A folytatás előtt szünetet kellett tartanunk. Híreket mondott a falujáról. Valakinek kislánya született, de nagyon gyorsan jött, mondta, nem maradt életben. Egy másik nő várandós volt. „Furcsa – mondta –, két gyerek egymás után. Nagyon szokatlan”. Érdeklődött a családom felől. A szünet, a társalgás ideje volt ez. Emberekről és eseményekről beszélgettünk, a mindennapi életről.

Amikor megint leültünk, mintha másféle hangon szólalt volna meg. Mélyebb hangon, majdnem ugyanazon, mint amelyiken korábban önkívületben beszélt.

– Harimau… – kezdte, aztán sokáig hallgatott. Tigris…

Őt Kígyó segítette, szólalt meg végül.

– Mi (sng'oi-ok) nem beszélünk erről – tette hozzá. – Sosem beszélünk róla.

Aztán még hozzátette:

– Kígyó megmutatni magát…

A nagy kígyók nem vágnak át ösvényeken fényes nappal. Ez a kígyó Ahmeed kedvéért „mutatta meg magát” (és közvetve azért, hogy segítsen nekem látni). Tudtam, hogy úgy értette, hogy az a kígyó azért mutatta meg magát, mert Kígyó az ő segítő állata: ha ő nem lett volna ott velem, a kígyó sem lett volna ott.

– Ez a tudás a szívemben van – mondta.

Benne, a szívébe zárva egyedül övé a tudás, miszerint Kígyó a segítője. Olyasmit árult el nekem, amit senki másnak nem árult volna el.

– Aznap este, amikor megvacsoráztunk, kicsit távolabb mentünk, hogy mások ne halljanak a Harimaudról – a tigrisemről.

Most már értettem. Arra célzott, hogy nem árulhatom el másoknak, miféle érzés kapcsol Tigrishez. Tigris a segítő állatom, és ez a tudás a szívemben van, nem szabad beszélnem róla.

Kérdések merültek föl bennem. Tudni szerettem volna, hogy miért nem… (Az a szó a nyugatiak első szava.) Azonban még idejében leállítottam magam. Önállóan kell tanulnom. Talán lesz még alkalmunk beszélgetni, egyszer máskor, más körülmények között. Annyira jelentőségteljes volt az az este, hogy nem akartam elrontani kérdezősködéssel. Korábban nem beszélt, az oktatásom idején, ahogy én gondoltam rá. Most viszont igen, és nem tudtam megzavarni szavainak folyását.

Nagyon sötét volt odakint, ragyogtak fölöttünk a csillagok. Nem sütött a hold. Ahmeed reszketett egy kicsit. Szerintem nem fázott, a pillanat ünnepélyessége remegtette meg. Végül aztán ellazulva felém fordult, mintha csak azt mondta volna: „A szertartásnak vége, lazíts.” Rám nézett, és megint azt mondta:

– Egyedül vagy.

Igen, egyedül voltam az újonnan szerzett tudásommal, segítő társak, segítő kultúra nélkül. Aztán még hozzátette: „Erős.” Erős vagy… Esetleg: erősnek kell lennem. Egy edző jutott eszembe, amint odaszól a pályára igyekvő játékosnak: „Képes vagy rá!”

Ez volt az én ünnepélyes, ám nem nyilvános Beavatásom. Úgy éreztem, mintha valami ősi tudást adott volna át nekem. Rendkívül hálás voltam azért, amit tőle kaptam, és az útért is, amelyet megmutatott: megtanultam, mi a tanulás.

---

Az évek során megerősödött bennem a tudás, hogy része vagyok ennek a világnak. Biztosítókötél lett belőle. Biztonságot leltem a tudásban, hogy része vagyok mindennek ezen a földön. Erős kapcsolat fűz a fákhoz, és rajtuk keresztül az egész természeti világhoz kapcsolódom. A fák egyfajta kapcsot jelentenek nekem a természeti világhoz. Úgy adnak nekem erőt, ahogyan másoknak a kövek vagy az óceán. Amikor a hátamat egy öreg örökzöld fához szorítom, érzem a gerincemen fölfutó energiát. Nem misztikus élmény ez, én így kerülök újra kapcsolatba a természeti világgal, amelynek része vagyok, így tehát az emberi mivoltom megerősítése ez.

Természetesen sosem tudtam meg, hogy azt tanultam-e meg, amit Ahmeed tudott. Még abban sem vagyok biztos, hogy ez az általam „tudásnak” nevezett valami ugyanaz, mint amit ő „látásnak” hív. Azt viszont tudom, hogy Ahmeed segítségével ismét a természeti világba tagozódó embernek érzem magam, visszanyertem általa a világhoz tartozásnak azt az érzését, amely valószínűleg eleve ott van minden sng'oi-ban és sok más emberben, ám amely belőlünk nyugatiakból gyakran kiveszik.

Tisztában volt vele, hogy én egy másik világban élek, tudta, hogy számomra mást jelent „tudni, hogy mi ő”. Nagyon értékes dologra tanított meg, szavak nélkül! Azonkívül támogatott és áldását adta.

Lábjegyzetek
11. Malájul beszéltünk. A „szív” malájul „ati” (gyakran hatinak írják, a h-t nem ejtik). Az „ati” májat is jelent, néha más belső szerveket is, és használják az érzésekre is.
12. A tigris malájul harimau, a kiejtése általában ’rimau. A harimau formálisabb.
13. A malájoknál – és a sng'oi-oknál is – udvariatlanságnak, durvaságnak, helytelennek tartják a hangos beszédet, a zajongást, a „heves” mozdulatokat.
14. A kampong maláj szót használta, amely falut jelent. Tisztában volt vele, hogy az a pár házból és pár emberből álló település valójában nem kampong. Szerintem itt az általam Hármasnak nevezett település „nagy családjára” gondolt.